Két hét. Két kibaszott hét alatt minden a kibaszott kurva feje tetejére állt. A világom így is ingatag lábakon remegett, az őrület határait súrolta, de volt. S röpke 14 nap alatt minden hamuvá lett. A hamuból pedig semmi nem született újjá. Még nem. Ezúttal nem Lambert szívódott fel, hanem én kényszerültem kényszer pihenőre. A lehető legrosszabbkor. Úgy tűnt, ha ki is siklott sok minden, azért kezd kicsit jobbra fordulni a sorsom. Minden kicsit zavarosabbá vált, ahogy a cirkuszi jelenem és a Lambbel jött múltam kúsza haj kupaccá vált, de nem aggódtam, mert idővel úgyis rendeződtek volna a dolgok, ha belepiszkálok, ha nem. És akkor jött a halottnak hitt önjelölt szuperhős és mindent elrontott. Mintha egy rosszútra tért tinédzser volnék, akinek szüksége lett volna egy-két pofonra. Csak, hogy ez a pár pofon olyan szépen rendbe hozta a képem, hogy bár egy röpke ideig már kezdtem egészen megbarátkozni régi új énemmel és még tán hálás is voltam a végére, de amint kikerültem a táborból vissza cirkuszomba, átoknak éltem meg a pofám retusálását. Nem a lassan ködbe vesző emlékek miatt, hanem, mert még Gyda sem ismert rám. Nem hogy idegennek, de ellenségnek néztek és hát én neveltem őket arra, hogy kezeljék a nem szívesen látott vendégeket a távollétemben. A saját birodalmam fordult ellenem, és egy csapásra elvesztettem mindent, amit áldozatos munkával felépítettem. A cirkuszt, az alvilági helyem, az addigi meglehetősen jó életem, amibe igen könnyen és gyorsan szorítottam volna helyett a boldogságom egyetlen és végtelen forrásának, Lambertnek. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy a sok nélkülözés helyett, most megajándékozom minden jóval, kezdve a kocsitól, fegyverekig, pénzzel, piával - és nem olcsó löttyökkel -, droggal, akármivel. A kibaszott Holdat a kurva csillagaival együtt felvásároltam volna neki. Erre lényegében megint csöves lettem...
Így elsőre talán elég irónikus lehet, hogy mikor először álltam meg a ház előtt is csöves voltam, és most, hogy utoljára szánok rá időt, ismételten csak megszorult állapotban ácsorgok itt. Nem azért, mert a házigazdára várok, aki a hírek szerint most épp le van foglalva, hanem, mert nagy nehezen sikerült elérnem Lambyt és ide hívnom. Egyszerre akartam bosszút és megbocsájtást. Haragudtam Travisre, és ezt szerettem volna tudtára adni. Ugyanakkor, hazudnék, ha azt mondanám, nem volt kicsit bűntudatom is, amiért a segítsége hála helyett rongálásba torkollik. S hát így nem mertem volna csak úgy Lambert elé lépni, pláne attól való félelmemben, hogy ő is kikerül, mintha egy idegen volnék. Van miért esedeznem előtte. Megint... És most se puccos kocsi, se finom sör, hogy könnyítsek a dolgunkon. De még egy szál cigi se... A gyomrom mintha napok óta sziklából volna, az éhséget sem érzem, pedig nem is tudom mikor ettem utoljára. Őszintén szólva már a fejem is akkora katyvasz, hogy néha már én sem tudom, hogy mikor, miért és mire gondolok. Nem volt rám jellemző a paranoia, most még is gyakran megébredtem egy-egy elhagyatott házban, feltört kocsiban. Nem azért, mert tartottam volna a tulajdonostól vagy a rendőröktől. Hanem, mert hirtelenjében attól féltem, hogy Travis akar megint elrabolni. Úgy, hogy közben egymás mellett durmolunk Lambbel. Néha még akkor is nehéz volt megmoccannom, mikor hallottam a közeledő szirénákat. Úgy voltam vele, hogy szarok rá, szarok mindenre. Máskor meg úgy mászkáltam üres zsebbel egy élelmiszerboltban, hogy lépéseimnél csupán gondolataim voltak gyorsabbak. Egyszer még meg is sajnáltak, mert azt hitték, hogy elveszett a tárcám a sorok közt, és megszántak. Gőzöm sincs, hogy miért nem éltem a lehetőséggel és vettem el valami kaját, de akkor ott úgy éreztem, hogy egy leárazott, gagyi álbajuszra nagyobb szükségem van. Szóval most itt álltam, késő este, lopott cuccban, egy-két már gyógyulóban lévő, de jó tanulópénznek felfogott kék, lila folttal halántékomon, államon. Sose voltam egyedül túl ügyes tolvaj, és hát nem is mindig azért ütöttem meg a bokám most sem, mert agyonvert volna az eladó. Hanem mert szokás szerint hátra és nem előre néztem, és nem vettem észre az elém ugró oszlopokat. Jézusom... ha most Cale látna... Őszintén szólva már egyáltalán nem vágyom arra az életre, a megvető tekintetekre, a megalázásra, még azoktól is, akiknek eddig segítettem. Jaj Lamb, hát hol az istenbe vagy már, szomjan pusztulok, te istenverte, dögös démoni fattyú...
Fogalmam sincs, meddig meredtem a telefonom kijelzőjére, amikor az egyik fuvar közben pittyent egyet, és rajta egy üzenet ugrott fel nem mástól, mint az utóbbi két hétben ködfinggá lett Vöritől. Abban viszont biztos vagyok, hogyha nem dudálnak rám a lámpánál, következőnek az ablakon basztam volna ki a keservesen megszerzett mobilt, annyira felhúzott a váratlan, mintha mi sem történt volna felbukkanása. Egyúttal legalább annyira meg is könnyebbültem, hogy nem fordult fel a tudtom nélkül, noha nem tudom, mit gondoljak az egész rejtélyeskedéséről. Se akkor, se egy nappal ezelőtt, se reggel, se most, a találkahelyre történő kocsikázás és bagózás közben sem tudom hova tenni a dolgokat. Alapvetőn nem vagyok egy önbizalomhiányos, érzelgős gyökér, de ha róla van szó, sohasem éreztem magamat elégnek. Annak idején nem tudtam jobb életet teremteni magunknak, hiába vágyott rá, aztán a börtönben rohadtam, amíg valaki más karolta fel és szerette el, és attól sem tudtam megvédeni, ami utána várt rá, így voltaképpen nem is tudom, mit gondoltam akkor, amikor a tíz évnél is mélyebbre nyúló emlékek közül előkeveredve elhittem, hogy majd minden rendben lesz, akár egy kibaszott disney mesében. Nyilván haragudtam rá, és sokféleképpen terveztem megfojtani egy kanál vízben az akkor még árulásnak hitt húzásáért, de ha egészen őszinte akarok lenni, azt is megbocsájtottam volna neki, ha a képembe közli, hogy szándékosan nem látogatott meg soha. Megtettem volna, mert ő Vörös, és pontosan ez az oka annak is, hogy minden feszengésem és dühöm dacára úgy ugrok a hívására, mint egy jól nevelt kutya. Mondjuk az elméleteim ettől még nem lesznek derűsebbek, és minél közelebb kerülök a puccfalván megadott címhez, annál vaskosabb görcsbe áll a gyomrom. Mi van, ha rájött, hogy minden mézesmázos szava és ígérete ellenére mégsem kíváncsi többet a képemre? Bár nem tudom, miért választana ilyen körülményes helyet ahhoz, hogy dobjon, de lassan már abban sem vagyok biztos, hogy Lambert Ewald Schultznak hívnak. Ezt teszi Rowan kicseszett Mills, megőrjít és elveszi a józan eszemet. Már méterekkel korábban meglátom egy cicoma ház előtt állni egy pislákoló utcalámpa fényében, de nem sietem el a felbukkanásomat. Ráérősen parkolok le odébb, látványosan elhajtva előtte, csakhogy érezze a törődést, mert bármennyire is aggódjak amiatt, ami rám vár, az orromat attól még nem fogom lentebb hordani. Eltöltök még néhány másodpercet az unokabátyámtól szerzett tragacs biztonságában – aminek a kerekeit sikerült végre kicseréltetni a legutóbbi kis lövöldözős malőrt követően -, aztán kifújva egy nagy adag füstöt, elérkezettnek látom az időt arra, hogy szembesüljek azzal, amit tervezett. De amikor közelebb érek hozzá, olyasmi fogad, amire nem voltam felkészülve. Persze hunyorognom kell egy-két pillanat erejéig, hátha csak káprázik a szemem, de nem, éppen olyan kivasalt és csinos a pofija, mint annak idején, amikor még együtt terrorizáltuk az utcákat, szemben azzal, ahogyan két héttel ezelőtt festett. A szívem nagyot dobban, ugyanakkor a szám szokás szerint nagyobbat akar mondani. - Mondhattad volna, hogy Thaiföldre mész plasztikáztatni… - vonom meg az egyik szemöldökömet morcosan, mert itt gebedjek ketté, ha kimutatom, mennyire képtelenül hiányzott az az ostoba, vörös feje. Épp megbántott hercegnőt kell imitálnom, remélve, hogy az egész az én kegyeimért való epekedésben fog végződni és nem fordítva, mert akkor fogalmam sincs, hogy mihez kezdek. - Remélem a farkadon is alakítottál pár centit, akkor talán elnézem, hogy egy büdös szó nélkül elhúztál – nézek rá kérlelhetetlenül, szívva egy újabbat a bagómból. Csak azért nem esek az arcának, mert egyrészt ígyis kék-zöld foltok tarkítják, másrészt, mert még mindig bizonytalan vagyok a dolgok kimenetelét illetően. Egy kész rémálom volt ez az utóbbi időszak, kezdve azzal, hogy a cirkuszában mindenki a vállát vonogatta a hollétét illetően, minekután pedig megint szembekerültem azzal a kéjenc fejű patkánnyal, akivel múltkor is, nem nagyon vett rá a lélek, hogy gyakrabban kérdezősködjek náluk. Nyilván többször elszimatoltam a környékre, de Rowan nem került elő. Aztán a legutóbbi informátoraim sem bizonyultak hasznosnak, hiába fenyegettem őket a fejükbe nyomott pisztollyal, esküdöztek, hogy szart sem hallottak. Végül még Pingvint is meglátogattam, noha a buzibárjától azóta is feláll a hátamon a szőr. És bár úgy nézett ki, mint aki tud valamit, cseszett bármit is mondani, agyonverni meg mégsem akartam Vöri pártfogoltját. És itt ki is fogytam a lehetőségeimből, mert tíz év után nem igazán lehet kapcsolatrendszerekről beszélni. - Figyelj, ha nem vagy kíváncsi a képemre többet, megértem. Tíz év alatt másik életed lett meg minden, de akkor mondd a pofámba és ne tűnj el hetekre – bököm ki, noha fingom sincs, mi a faszért eredt meg a nyelvem és beszélek ilyen idiótaságokat. Talán, mert inkább mondjam ki én először, mint ő.
Eltöprengtem, vajon honnan gondoltam, hogy ide hívom a fekete bárányt, és ő nem, hogy egyből, de egyáltalán el szánja e magát rá, hogy eljöjjön. Az is lehet, hogy akaratlanul is, de most tényleg kihúztam a gyufát és azt mondja, kell a francnak ez a sok szarság velem együtt. Megérteném... de tényleg. Csak az a baj, hogy attól még én azt nem akarnám. Totál láttam magam előtt a közös jövőnk. Hogy vele maradhatok, nem kell csöveznünk, sőt, nagyon is jó módban nyomnánk, s még is rossz arcokkal kezdenénk. Tökéletes lett volna. Izgalmas, néhol kissé véres, de ettől függetlenül aggodalom mentes. És persze kibaszott romantikus. Mint egy elbaszott Bonnie és Clyde, annyi különbséggel, hogy minket nem lőnének szitává. Erre nesze bazd meg... Mintha csak odafentről baszakodna velem valaki. Nem választhatsz mindent, csak az egyiket... Az meg kit érdekel, hogy amúgy mindenért is százszorosan megszenvedtem, szóval kurvára megérdemelném. Sőt, mind ketten. Annyit szoptunk, hogy baszottul megérdemelnénk, hogy életünk végéig, egy jakuzziban ázzunk, pezsgőzzünk, cigizzünk, fuxal a nyakunkban és szart se csináljunk... Travis most pont akkora hibát követett el velem, mint én anno vele. Nem, nem a dugásról beszélek, az jó tanuló pénz volt. Mármint a helycserés része, mert mostmár tudom, hogy én rosszul viselném, ha fordítva nyomnánk Lambyvel. Arra gondolok, hogy érte, miatta nyírtam ki az a libát, aki csak kihasználta volna, és persze én lettem a rosszfiú. Nem kellett volna belekontárkodnom abba az elbaszott kapcsolatába. Neki sem kellett volna elrabolnia. Annak ellenére, hogy kis híján saját magam kergetem őrületbe, de minimum depibe, feltűnik az éjnek évadján elég kihalt úton elkocsikázó... kocsi. Utána is nézek, mert nem nehéz rájönnöm kiül a kormány mögött, és csak széttárt karokkal és egy tátogó "mi a fasz van?" reakcióval fordulok utánna. Jó, az mondjuk tényleg nem gáz, ha nem a ház előtt parkol le. Tulajdonképpen én vagyok a hülye, hogy percek óta itt állok, mert Travist ismerve, még a postaládája is biztos be van kamerázva jobbról, balról. Mondjuk ahhoz képest nincs itt, hogy csípőre tett kezekkel, hangos ciccegés közepette, de megsajnálva behívjon egy teára. Én meg persze elfogadnám, mielőtt megpróbálnám belefojtani valamelyik méreg drága, puccos párnájába. Aaaa, bazd meg Travis te is... miért nem tudtunk békében elválni akkor? Most simán lehetne egy beképzelt, faszkalap, de gazdag cimborám... Amint meglátom azt a bájos kis, kóc fejét, már el is boritékolok egy baszott nagy pofont magamnak. Na mindegy... A pofám érzékenyebb, mióta eltűntek azok a vaskos hegek, de a fájdalommal még mindig pacsi pajtások vagyunk. Igaz, azért ez az új pofi nem csak szép és jó, de kurvára macera is. Anno, mikor még nyisszantott bőrpofa voltam, a bőröm örült, hogy egyáltalán él. Most meg, hogy normalizálódott a dolog, mint egy kamaszodó kis pöcs, elkezdtem borostásodni, amivel nem is volna baj, ha korábban már használtam volna bármit ellene... Na jóóó, még igazából csak egy-két alig látható, milliméteres szálacska, de akkor is. Nem akarok mikulás lenni! Nem szólaltam meg, mikor megláttam, általában megvárom míg ő teszi. Mármint... régebben így volt... és hát most, hogy már se cirkusz, se bőrpofi... Nem is tudom, az is én voltam, de így mégis olyan, mintha sose lett volna ez a jó néhány év. Első megjegyzésén elmosolyodom, miközben hozzáillően színpadias szemforgatásba kezdek. Egyenlőre inkább a hátrányait érzem a régi új pofimnak, de az biztos, hogy Lambert mellett ebből érzek majd a legkevésbé. - Azt kellett volna mondanod, hogy "De még ígyis szebb vagyok nálad..." - somolygom, inkább ki sem térve rá, hogy javítsak a mondandóján. Pedig érzek némi késztetést, de ilyen dolgokról okkal nem picsogok. Szeretem játszani a dráma királynőt, de tartok tőle, hogy még így utólag sem tudnánk poénkodni azon, hogy Travis elkábított, elrabolt és helyre pofozott. Lényegében kívül belül... Minden perverzség nélkül. - De én nem... - kezdenék bele, és keresném azt a nem túl átlátszó füllentést, amivel kidumálom magam, de, ha kiderül az igazság, nem ver agyon vagy tart megbízhatatlannak. Ám mivel ilyen nincs, ezért inkább ténylegesen hallgatok róla. Ennek legjobb módja pedig a terelééés. Ám, mint kiderült, ebben nem csak én vagyok jó. Ahogy a picsogásban sem. Nehéz nem elvigyorodnom, de mosolyom így is addig húzódik őt hallgatva, hogy kilátszódnak fogaim. Nem azért, mert élvezem, hogy itt kínlódik és minden bizonnyal kínlódott is, hanem, mert ez egy egyértelmű igen. Akar még. Hiányoztam neki. És ez baszott jó érzés, mert nekem is nagyon hiányzott. Ezért imádom ezeket a ritka hisztis pillanatait. Mert mindig úúúgy, de úúúgy megtudja vele melengetni a szívem. Nem várom meg, míg idegesen pofán ver, amiért csak mosolygok rajta, hanem odalépve ráfogok tarkójára és letojva mindent és mindenkit egyből uralmam alá hajtom azokat a kicseszettül kívánatos ajkait. Még ha akarna se tudna elhúzódni, mert esélyt se hagyok rá. A hosszas és nyelves, száj erőszak után pedig úgy tekintve rá, mint, aki menten széttépi és felfalja, nagyot szusszanva szólalok meg. - Majd mesélek... - úgy sem fogok... - ...de előbb jöjjön, aminek jönnie kell. - mosolyodom el szélesen, elsandítva lassan, és végül fejem is a ház felé fordítva. - A házigazda sajna nem ér rá még jó ideig... Ezért magunkat kell kiszolgálnunk... Remélem éhes vagy... - vigyorgok, igen, még mindig a fejecskéjével kezeim közt. Ragaszkodó típus vagyok... De aztán elengedem, és ha ő sem akar tovább kint ácsorogni, átkarolva nyakát megyek vele az ajtóhoz. Travis okos fiú, szóval a lábtörlő alatt nem lesz kulcs. Viszont ne felejtsük el, hogy anno én is itt laktam. Azon túl pedig az okos fiú, sok okos és nem kevésbé hasznos dologra tanított meg. A feltörés alapjait eddig is tudtam, Lambi mellett ezek alapfeltételek, de Travis mutatta meg, hogy kell úgy kinyitni egy zárat, hogy annak nyoma se maradjon. Szóval két kis fém szarsággal bíbelődve végül kattant a zár. A riasztó meg... nem változott semmit. Mielőtt a szomszédok fülét meg csapta volna kinyomtam. Előre engedtem, magam mögött meg szépen becsuktam az ajtót. - Akkor mehet a parti? - dobom le pulóverem és elszóróm valamerre. - Nézzünk szét a konyhában, mert kurva éhes és szomjas is vagyok. De aztán szépen felelevenítjük a régi szép időket a ház és gazdájának sajnálatára, mert már rohadt régen rongáltam. Pedig a kondin túl... jó kismóka volt... - vigyorgom a konyha felé véve az irányt. Hogy honnan tudom ilyen pontosan mi merre, nem árulom el. Nem tartom fontosnak. Ráadásul úgy vagyok vele, hogy a szobám biztos nem tartozik majd a felfedezni való helyiségek közé, noha Travisben hagyott akkora mély nyomott a dolog, hogy mindent úgy hagyott, ahogy van. Komolyan... Még az akkor éppen fél kész puzzlehoz sem nyúlt a földön, mikor szembesített vele, hogy látta, hogy mit tettem. Nem volt küzdelem. Ki hívta a zsarukat, de még azelőtt elengedett, hogy kiértek volna. Nem rossz ember, csak... hülye. Én is az vagyok. Hiba volt lelépnem abból a kosz fészekből azzal a tudattal, hogy Lamb ott hagyott. A pia keresgélés mondjuk eltartott egy darabig, mert volt, csak jól eldugva. Travis nem volt nagy ivó, de akadtak méreg drága, fullos piái a burzsuj barátai miatt. Így mielőtt kétségbeestem volna a szekrény nyitogatások közben, az egyik felsőt kitárva ott sorakoztak, mondhatni porosodtak azok a kis drágák. Sejtelmes mosollyal, lassan néztem Lambertre. Már ha követett, ha nem, akkor utána ordítottam, hogy megtaláltam a kincses bányát. Ha nézelődött is, nem aggódtam. Közös képeink nem sok volt, és azok is max az én szobámban, ami pedig az emeleten volt.
Forgatja a szemeit. Még ő forgatja a kibaszott szemeit, el se hiszem. Pofátlan dög. Laposakat pillogok rá cserébe, mert csak ne mondja meg, mit kellett volna mondanom. Tulajdonképpen semmit, az orrát kellett volna kapásból betörnöm, ha nem lennék egy ekkora drogos szar, aki Rowan pillanatokkal enyhíti a függőségét. Frusztráltan fújom ki a mellkasomba szippantott füstöt, okádva a szürke örvényt az éjszakába, mint egy felbőszült sárkány. De persze itt még nem hagy fel az idegeim cincálásával, míg én itt „kisírom” a problémámat holmi elcsépelt buzeráns módjára, vigyorogni kezd. - Most meg mi a faszt mosolyogsz? - morranok rá, és biztos vagyok benne, hiába a levegő hűvöse, belevörösödik a fejem a bosszússágba. Mély ráncok gyűlnek a homlokomra, amint közelebb lép, és egy nyikkanásra sem hagyva időt a számra tapasztja a sajátját. Tipikus Vörös, a kibaszott ég szakadna le, ha valaha egyenesen reagálna. Mégis belesóhajtok a csókba, a szabad kezemmel pedig rámarkolok a felsőjére, agresszíven húzva őt magamhoz közelebb. Asszem ez is egy válasz, bár a bensőm háborgása nem csillapodik sokat. Tovább kattog az agyam, mert a reakciója éppen jelentheti „te is hiányoztál nekem, te pöcs”, vagy hogy „épp most támadt kedvem előrángatni téged a seggemből, na adj egy smacit”. Én meg persze, mint egy hülye fasz követem a pokol legmélyebb bugyraiba is, elvégre néha úgy érzem, oda kerültem. A közelségétől és az illatától bódultan nézek fel rá, miután mindkettőnk szája a heves adok-kapoktól bizsereg, de egykettőre rendezem a vonásaimat, és visszaöltöm magamra az ellenségeskedő képemet. Mert még mindig nem mond semmit, de úgy döntök, én sem fogok ostoba barmot csinálni magamból. Ellépek tőle, és a ház felé nézek, kierőszakolva még egy utolsó slukkot a bagómból. - Azért hívtál ide, hogy betörjünk valami faszhoz? - nem, a megrökönyödést nem tudom elsimítani az arcizmaimról. Aztán bekattan, hogy a tíz év utáni első és két hétre utolsó találkozásunkkor már említett egy randalírozást a régi szép idők emlékére, az más kérdés, hogy azóta jó sok víz lefolyt a Hudsonon. Nem, Lambert, nem mondasz semmit. Nem ütöd a fejét a falba, amiért könyörgés vagy magyarázkodás helyett csak azért akart látni, hogy suhanckodjunk. Faszomat is. - Kié ez a ház? - faggatózok, miközben elindulok vele az ajtóhoz, de a karját lesöpröm magamról. Nem jár ingyen tapi a seggfejeknek, helyette beleütök egyet a karjába. Majd, mint aki jól végzte dolgát, szkeptikus ábrázattal figyelem a zártörését, ami simán és gond nélkül zajlik. Ha nem duzzognék épp, még azt is elismerném neki, hogy nálam sokkal profibban teszi a dolgát. De aztán, ahogy pikk-pakk benyomja a riasztó kódját, majd úgy kezd vonulgatni a házban, mint aki haza érkezett, visszaköltözik rám a gyanakvás. Nem tartom magamat egy zseninek, de komplett hülye sem vagyok; ismeri ezt a helyet, élt benne, de legalábbis sokszor megfordult. Mindenesetre megfogadtam, hogy semmi pofázás és magunkból hülyét csinálás, így végül veszek egy nagy levegőt, és én is félredobom a dzsekimet a padlóra, a csikket meg egy drágának tűnő bőrfotelen nyomom el. - Jól hangzik. Már rég vertem szét bármit – jegyzem meg – mondjuk ez nem teljesen igaz -, és mialatt követem a konyha felé, felmérem a terepet. Nem érzem magamat abból a szempontból feszélyezve, hogy a mintapolgári életemet állítom épp pengeélre, főleg mert úgy érzem, nem is követünk el komplett betörést, viszont szeretem ismerni a viszonyokat, a lehetséges veszélyeket és fenyegetéseket, illetve azt sem árt felbecsülni, mi az, ami mozdítható. Van már ugyan munkám, de a fizetés nem egy eget rengető áldás, Onkel házából meg szívem szerint már eltakarodnék. - Na erről van szó – akad meg a szemem a felnyitott polcon sorakozó piákon, és egy vigyor az én arcomra is kiül végre. Ez segíteni fog elhessegetni minden kérdést, aggodalmat és feszengést, ahogy annak lennie kell. - Húzz odébb – tolom félre az útból Vörit, még ha magasságban vele vagyunk előrébb. A legtöbb címkét még hírről sem ismerem, gondolom valami flancos piák, amiknek az értékét csak akkor fognám fel, ha az italbolt felső polcain ücsörögnének sokszámjegyes árcédulával, ennek ellenére úgy válogatok, mint egy burzsuj pöcs. A whiskey csábító választás lenne, de most határozottan erősebbre van szükségem, így egy tequilát emelek le. Hogy közben egy pillanatra lábujjhegyre kell állnom, tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna… - Ez az enyém – hirdetem ki, aztán lecsavarva a kupakot, minden szarakodást mellőzve belekortyolok. Majd ha kellően elcsitultak a gondolataim, lesz alkalom a citrommal és sóval bohóckodásra is. - Megkérdezném, hogy most jön-e az a rész, amikor leszopsz, de hallottam, éhen akarsz veszni – horkantok fel, köcsögösködéssel kendőzve a kényelmetlenséget, ami második bőrként tapad a lényemre. Felcsapom a hűtőt, ami tele van mindenféle… zöld szarral és krémmel meg egészségesnek tűnő vacakkal. - Mondd, hogy vannak pizza tekercsei – következőnek a fagyasztót nyitom ki - a hűtő ajtaját természetesen nyitva hagyva -, de ott sem jutok semmire, vagyis olyasmire, ami az én szemeimnek ismerősnek tűnik. - Répacukor, ma éhen döglesz – jelentem ki drámaian, noha nem gondolom komolyan, hogy hagyom éhezni. Felmászok a konyhapultra, hogy könnyebben elérjem a felső szekrényeket, és amit találok, azt hajítom is kifelé. Tányér, pohár, kávécsomag, valami ehető és értelmes csak rejlik itt! - Chips! - kiáltok fel diadalittasan, hirtelen fordulva Rowhoz, de a vigyor hamar leolvad a képemről, ahogy alaposabb mustra alá veszem a csomagolást. - Barna… rizs? Mi? Ember, valami pszicho állathoz törtünk be, aki levegőn és napfényen él – nézek rá kiábrándultan, majd finnyásan félrepöckölöm a zacsit, és ismét meghúzom a piámat. Ahh, igen, édes égető érzés a gyomromban...
Még haragszik. Érthető. De nem baj. Jóvá teszem. Azt is, ami tulajdonképpen nem az én hibám. Mert ez éppenséggel nem az. Ideje, hogy most már magunk mögött hagyjuk ezeket a szarságokat, és a jelenlegi gondjainkat is olyan könnyedén söpörjük le vállainkról, mint, ahogyan ő is teszi a kezemmel, miközben haladunk a ház felé. Elmosolyodom miközben odébb tekintek, de nem zavar, tényleg nem. Azon pedig újfent csak jót szórakozok, hogy még bele is üt a vállamba. Ha ennél erőteljesebbet kapnék és mondjuk a pofámba, se tudnék rá haragudni. Biztos az évek edzettek meg vele, de nincs az a kín általa, ami magára haragítana. Nem felelek neki, ráér, meg különben sem tartom fontosnak. Úgy értem nekem azért fontos, de neki igazán nem kell, hogy számítson. A lényeg, hogy azontúl, hogy elég fejfájást okozzunk Travisnek, kellően kibulizzuk magunk. De olyan módon, mint talán még soha. Tán egy halk "he-he" is elhagyja szám, mikor kattan a zár és benyitok. A kóddal meg már nem kell baszakodni. Nem mondom, hogy napokig ráérünk, de tekintve, hogy a hírek élőadásban nyomják a két erdei állat táncikáját az áruházban, szerintem el lesz egy darabig. Plusz... utána még vissza kell bújnia az odujába, hogy újra csak egy átlagos fickó legyen. Ha lát is minket, kétlem, hogy olyan sietős volna. No persze... lehet félrenéztem, és tegnapi élőadás volt, most pedig egy luxus hajó megnyitóján iszogat, aztán látva a kamerákon lévő képünk, úgy dönt haza kocsikázik. Mindegy, mert amint átlépem a küszöböt, már is csupa-csupa rosszaságon töröm a fejem. Meg a kaján... és a pián... Ahw... és persze egy igazán meleg kis szendvicskén. Szerencsére a kis diótörőnek sem kell sok, hogy felhagyjon a kérdezősködéssel. Vigyorogva illegek odébb, ahogy taszít egyet rajtam, és addig is kissé elalélva stírőlöm hátulról, ahogy nyújtózkodik a kis pöttöm méretével az italok után. - Jah, hogy így megy ez... - bólogatok megjátszott elismeréssel, miközben odalépek hozzá és egy tenyérrel rávágva formás hátsójára markolok belé. - Akkor ez meg az enyém... - vigyorgom, de persze hülye leszek nem kipróbálni valamelyiket én is. Na meg hát választék gyanánt én is válogattam. Így nyert a japán whisky. Nem is tudtam, hogy ők is értenek hozzá. Persze az első korty után rá jövök, hogy nagyon is. El is sétálok a poharas polcig, hogy levegyek egy nagyobbat és a hűtő jégadagolónál megtöltve, le is öntöm a jégkockákat az itallal. A pultnak dőlve kortyolgatom... jóóó nagy kortyokban, miközben hallgatom. - Azt hittem leszoktál már a "bocsi" cumiról... Komolyan aggódtam még kölyök koromban, hogy miattad fogok megsüketülni... - poénkodom két korty közt, de nehéz nem az említett, most éppen nadrágjában pihenő kis drágára sandítanom. - Na jóóó... - vigyorodom el, ha vicc volt, ha nem. - Kaja után lehet róla szó... De akkor én is kérem a jussom... - követelőzöm egyenlőre most még csak szóba, és széles mosollyal. A jókedv viszont csak addig tart, amíg Lambert kaja utáni kutatása igen csak kiábrándító lehetőségekkel szolgál. Jó, jóóó, nem azt mondom, anno, miután rá lettem szoktatva az egészséges dolgokra, azért jól tudott esni, és nem mondom, tudnék most is enni főtt rizst, meg valami puccos, húsos hozzávalót, zöldségekkel meg fasz tudja mikkel, deee... ezekről, ahogyan rászoktunk most szépen le is szokunk. Száj húzva figyelem, hogy nem igazán akad, mit enni. Aztán én is nekiállok feltúrni még az evőeszközös fiókot is. Kurva életbe Travis... te sose szoktál elcsábulni ennek-annak?! - Neem, az lehetetlen... - csóválom fejem, persze aggodalmasan, mert azért na, ha már az elején így elcsesződik a buli, mi lesz később? Aztán eszembe jut egy apróság és lassan leállok a kutakodással, ahogy szépen felegyenesedem az egyik fiókból kibújva. Ó, baszki! Annyira rá álltam Travis szapulására, hogy el is felejtettem, hogy azért nem volt akkora szörnyeteg, hogy bevásárlásnál ne vett volna néha-néha egy-két egészségtelen dolgot is, mert tudta, hogy attól még, hogy ő már nem eszik olyasmit, én még rájárhatok a nasira. Azt pedig bizony külön helyen tároltuk. A konyha közepén lévő pult egyik felnyitható fedele alatt. - Ahh... igen, baszkiii... - azért el nem élvezek a látványtól, de lássuk be, ezért most kapna egy nagy cuppanósat az arcára. Kidobhatta volna őket, vagy odaadhatta volna másnak, lévén, hogy nem romlékonyak, de nem tette. Vagy mert elfelejtette, vagy mert ezekhez sem akart hozzányúlni, pont mint a szobámhoz. Nem sok, de az elején jól megalapozza majd a dolgokat. Hozzá is vágtam egy zacskó chipset, én meg elsősorban bekajáltam egy szelet csokit, amit persze whiskyvel öblítettem. - Amúgy... nem értelek... Miért ezzel az ócska szarral jöttél? Hova lett az a másik tragacs, amit adtam? - kérdezősködtem, mert, ahogy az üvegből fogyott a pia, és a poci sem éhezett már, egyre kevésbé tudtam tartani a pofám. Bár teljesen ki se iszom, helyette kerítek vodkát, minek után találok a kis dugi készlet közt energiaitalt. Újabb néhány jég a pohárba, és mehet is a vodkás energia ital. Hányás lesz ebből holnap, már most tudom, de ráérek majd akkor aggódni. Válasz ide vagy oda, közben keresem a kövi elfoglaltságot, amivel kicsit többet szórakozhatunk, mint a kipakolásos törés zúzásnál. Szerencsére pont rányílik a konyha az étkezőre, ahol az étkező asztal közepén ott egy ha nem is hatalmas, de látható virágos váza, körülötte meg bors és só szórók. - Fogadjunk, hogy innen szemből, a pult mögül, pont el találom a vázát... - nézek körbe és jobb híján egy üveg poharat veszek a kezembe. - Ezzel a szarral. Ha nem, te jössz. Egy hiba, egy naagy korty bármelyik üvegből. - lökdösöm meg picit könyökkel, bár akkor még abban a hitben, hogy nem lesz ebből ivós játék, mert ugyan már érzem az italok hatását, jó célzokám van. Ha rábólint, neki is látok, és egy kis méregetéssel el is hajítom. Annyira nem megy messze, de a vázát megkímélem. A pohár szilánkosra törik, de legalább lesöpri az egyik só szórót. - Ehm... igazából... azok is érnek pontot... - helyesbítek, miközben vonogatom a vállam.
- Jah, álmodj csak – vigyorgok rá hátra, játszva a nehezen megkaphatót, holott nagyon is tetszik a tenyere ott, ahol van. Persze karikacsapásra nem szűnik meg a szorongástenger, ami a szórakozottság alatt örvénylik bennem, de nem, nem vagyok egy picsogós lotyó, akinek mindenáron magyarázatokra és lelkizésekre van szüksége ahhoz hogy tudja, mit akar a másiktól. Elég alacsonyra teszem a lécet, de Rowan kapcsán azzal is meg tudnék elégedni, ha nem kellenék neki többre, mint a szex, piálás és olyan tevékenységek, amikre más feltételezem nehezen kapható. Annak idején nem igazán voltak titkaink egymás előtt, mondjuk amikor ugyanannak az épületnek a sarkába szartok, nehéz is titkokról beszélni, szóval az új felállásba még bele kell szoknom. Hogy nem beszél velem, hogy nem érdekli a véleményem, de legalábbis megelégszik azzal, ha befogom és nem érdeklődök felőle. Előbb-utóbb menni fog, és valahol a világban egy idegesítő agyturkász most biztosan azt mondaná, hogy a gyerekkori faszságokat keresem, azért. Megszoktam, hogy egyedül boldoguljak, és hogy időről-időre köddé váljanak azok, akik számítanak. Jézusom, kurvára nem tett jót a börtön, meg a nyugdíjas klub. Vagy csak határozottan öregszem, meg a kialvatlanság és a kicseszett hajnali kelések is elmebajossá tesznek. Meg irritáltá. Meg feszültté. Meg gyengévé. Faszom. - Ja, ja, azzal jobban jártunk volna, ha megnémulsz – csípek vissza egy szemöldökvonás kíséretében, az ajánlatára azonban legyintek egyet. Miért ilyen kibaszottul nehéz nem haragudni…? Muszáj lesz bevernem a képét, hogy helyreálljon a lelki egyensúlyom. De előbb gondoskodok róla meg a feneketlen beléről, mert valami nem változik. Hangosan csattannak alattam a tányérok és poharak, azonban valami chipsnek álcázott szarnál több felfedezést nem teszek a pulton ácsorogva. - Mit gondolsz, jól mutatnék egy sztriptíz bárban? - röhögöm el magamat, miután egyelőre feladom a magaslati kutatást, és a tequilát kitartással hörpintgetve döntöm egyik, majd másik oldalra a csípőmet. Aztán a kisujjamat feltartva kigombolom az ingem tetejét is. - Noppe, biztos nem – válaszolok magamnak, lemászva a biztonságba, bár kettőnk közül rá lenne jellemzőbb, hogy részegen táncolva törje ki a lábát egy esésben. Közben érdeklődve figyelem a saját nyomozását, ami egy megtorpanásban ér véget. Mintha eszébe jutott volna valami, fordul célzottan a pultszigethez, és micsoda meglepő fordulat, rátalál a dugi ellátmányra. Böfögök egyet, ahogy nekem dob egy zacskót, és igyekszem a gyomromat facsaró érzést messzire űzni egy újabb korttyal. Ezt a chipset is fintorogva dobom félre. - Majd mesélek – vigyorodok el hirtelen, amikor kíváncsiskodni kezd a kocsit illetően. Asszem kezd a fejembe szállni a pia. Csak semmi picsogás, Lambert. - Biztos amnéziát is adtak a plasztika mellé – forgatom meg a szemeimet, nekidöntve a seggemet a pultnak. - Amúgy meg baszd meg, Onkel kocsija – nézek rá kiábrándultan, noha egyáltalán nem bántott meg az igazsággal. Még egy vak nyomorék is látja, hogy a szentlélek tartja egyben azt a csotrogányt. - Azt mondtad, ha belemegyek a randalírozós ötletedbe, megkapom. De tudod, volt az a két hét, amikor nem tudtam, hogy áll-e még az alku – megint kezdem –, és hát addig is visszavittem a cirkuszhoz. Ott megtalálod – vonom meg a vállaimat, mert az üzlet az üzlet. Nem szeretek ajándékokat elfogadni csak úgy, főleg, ha van feltétele. Nyilván tisztában vagyok vele, hogy Rowan anélkül is a nyakamba akasztja a verdáját, de gondolom pontosan azért szabta meg az „árat”, hogy ne érezzem kitartott feleségnek magamat. Legalábbis remélem. - Na mindegy, kell egy kocsi a melóhoz – zárom a monológomat, mielőtt még elterelné a figyelmemet a csipogásnál sokkal szórakoztatóbb elfoglaltsággal. Lelkesen sorolok be mellé, majd egy kis időre félretéve az üvegemet, ropogtatom meg az ujjaimat. - Várjá. A másik választ üveget, és aki hibázik, az megissza – helyesbítek, hogy legyen egy kis szívás is a dologban. Bár annyira egyikünk sem válogatós, de mindkettőnknek akadnak rémképei a múltból egy-egy nagyon elbaszott estét illetően. Részemről ilyen a gin. Vigyorogva figyelem aztán a bukását, majd alaposan megforgatom a szemeimet, ahogy rögtön alkudozni kezd. - Pff, nagy szart. Cserébe abból iszol, amit te választasz, nincs több engedmény, hercegnő – lököm meg én a vállammal ez alkalommal, majd csakugyan magamhoz veszek egy poharat. Ritkán hagy cserben a célzási tehetségem, ugyanakkor most már jócskán közrejátszik a becsípésem is. Kész röhej, hogy tíz év alatt mennyire megcsappant a tűrőképességem, mindenesetre a hátráltató tényezők ellenére is sikerül eltalálnom azt a kurva vázát, ami fasz tudja, miből van, mert nem csattan szét a pohárral együtt. - Ez az! - emelem a magasba az öklömet. - Figyelj már, úgyis kiismered magad ezen a helyen, mit gondolsz, van valami pora a fószernek vagy picsának, aki itt lakik? - vonogatom meg a szemöldökeimet, aztán meg sem várva a válaszát, indulok felderítő körútra. - Hozz még poharat, nehezítünk. Haladás közben kell eltalálni, amire a másik rábök – fordulok hátra hozzá séta közben. - Például tiéd a tévé!
Válaszát és vigyorát hallva, én ajkaim is széles vigyorrá húzódnak, miközben már csak amiatt is is belemarkolok seggébe és kicsit meg is a cibálom neki. Na nem annyira, hogy elessen vagy ilyesmi, csak érezze a markolást. Ám a szórakozottságomtól függetlenül tudtam, hogy hosszútávon nem fog ez így működni. Nem kereshetek állandóan kibúvót, nem menekülhetek és terelhetek minden alkalommal. Nem is kellene, mert amúgy meg elég sok szart megéltünk már együtt, hogy akkora sokként érjenek ezek a dolgok, és az őszinteség is fontos oszlopa volt a bizalmunk épületének. Most még is úgy érzem, hogy csupán fejfájást és fölös teher volna mindez számára, amit inkább nem osztanék meg vele, mert még mindig bűntudatom van, hogy olyan balfasz voltam. De ismerve magam, ha elég ital jut le a torkomon, úgy is megered a nyelvem. Ha pedig neki is, másnapra remélhetőleg úgy is elfelejti. - Kapd be! - válaszolok megjegyzésére és csak azért is újabbat vágok seggére. Nehéz nem taperászni, hiszen még rengeteg mindent be kell pótolnunk. Viszont az némileg ront a rá éhes hangulatomon, mikor semmi azonnal ehetőt nem talál. Mert nekem nincs időm még főzögetni is a rizst. Az ugyanakkor újabb vigyort csal arcomra, ahogy a pulton illegeti magát. - Az tuti, hogy egy percig se... bírnám nézni, hogy mások is legeltessék szemüket rajtad... pláne félpucéran... Az csak az én jussom. - vigyorgom alsó ajkamba harapva a rövid bemutatót figyelve, ami eztán véget is ér. Jó, hát semmi se tart örökké. De legalább eszembe juttatja, merre találom a lehetséges kincseket, amiket meg is találok és osztozva belőlük, én is nekiállok. - Ez így nem igazságos! - mondom teli csoki pofával, miközben leint a mesét illetően. - Mesélek, ha te is mesélsz... - bökök el felé a még csomagolásában lévő, de már félig megcsócsált snickerssel. De a téma hamar elterelődik a jóvoltamból, ahogy a kocsi után érdeklődők, ami nyilvánvalóan nincs itt. Először nem értem mire gondol, de ahogy lassan felvilágosít, nekem meg leesik, elhűlve pillantok fel lassan a plafonra hátra döntött fejjel. - Ó, bazd meg... de én tudtam, hogy eljössz. Már akkor belementél, ezért én... oda is adtam a kulcsot, nem? - kérdek vissza kissé félve, mert a faszom se tudja már. Nekem a kocsi semmit nem jelent, ellenben vele. Meg sem fordult a fejemben, hogy visszavegyem tőle, de az már nem maradt meg, hogy a kulcsot is átpasszoltam e neki. De a még rosszabb hírt hallva kiderül, hogy, igen, odaadtam. - A cirkuszhoz?! - vágtam picsogó, síró fejet, mert hát ezek szerint azt is baszhatjuk. Pedig akár még szép kis summát is akaszthattunk volna belőle. A kurva életbe... Mi a picsáért vagyok én ilyen szerencsétlen? Persze foghatnám a fejem napokig, ezen sírva, de jobb elfoglaltságot találok, ha már bulizni jöttünk ide. Már pedig sanszosan ez lesz mostanában az egyetlen ilyen alkalom. Pedig amúgy félrebiccentett fejjel éppenséggel megjegyezném neki, hogy remélem munka alatt munkát és nem valami illegális szart ért. A játék iránti lelkesedés viszont hamar úrrá lesz rajtunk és tetszenek ezek az elbaszott szabályok, amik igen csak arra hajtanak, hogy a belünk is kiokádjuk kifelé menet a konyhából. - Te szadista görény, ilyen elbaszottúl jó ötlete is csak neked lehet... Remélem azóta gyakoroltad a piálást, mert úgy megszopatlak, hogy ihaj... - vigyorgom szórakozottan és komolyan is örülök ennek a szemétkedő ötletnek... nos egészen addig, amíg el nem baszom. Abban a röpke momentumban, míg becélozza a vázát, kis híján az összes körmöm lerágóm, miközben nem is igazán azért imádkozom, hogy elbassza, mint inkább azért, hogy jól célozzon, csak az utolsó pillanatban pont arra repüljön egy galamb és bevédhesse testével a vázát. Hogy honnan jönne galamb? Tudja a faszom... elég sok mesét láttam már, hogy bárhonnan is elővarázsolódjanak. De se galamb, se semmi, a váza pedig vígan bukik alá az asztalról a pohárral együtt. - Jól van, zsenikém, meg könnyítettem a dolgod, azzal, hogy ledobtam azt a kis szart onnan... - vigyorgom, de hajába marva és közelebb húzva adok azért egy puszit a kobakjára. Hiányzott már az illata. De az ígéret szép szó, szóval betartom. Nem mondom, hogy nehezemre esik, de később biztos lesz itt bokákolás. A pia pedig elegendő löketet ad ahhoz, hogy a lehetőlegrosszabb ötletére ahelyett, hogy úgy reagálnék, hogy elé ugorva próbálnám lebeszélni a kalandozásról, még vigyorogva trappolok is mögötte, még utoljára felmarkolva egy cukros csomagot és az egyik üveget, ami, ha kifogyna, jó lesz célbalövősnek. - Aaa... hát nem csodálkoznék, ha lenne... de szerintem azt máshol tartja... - sőt, azt még talán én sem mertem volna itt tartani, mert azért Travis elég apáskodó volt. Szerintem képes lett volna megpisiltatni, csakhogy ellenőrizze egy egy bulizós éjszaka után, hogy nem e drogoztam. - Oké, várjál, hozom a gint is! - kuncogom, miközben, amit csak tudok még felmarkolok és loholok utána. Persze a tévé, amit max a társalgóban lelhettünk fel talán, nem volt nagy kihívás, én meg igyekeztem kisebb dolgokra mutatni neki, hátha néha elbassza. Az biztos, hogy szomjazni nem szomjaztunk, pedig az emeleten nem is jártunk. Még zenét is kapcsoltunk, noha én már anélkül is kellően jól éreztem magam. A pia és az energia ital egyszerre zsibbasztott és pörgetett és ez állat volt. Félúton a felsőm is elhajítottam valahova. De a cipőt azért nem dobtam le, lévén, hogy már most tele volt üveg és egyéb szilánkokkal a föld és a padló. - Okééé, jöjjön a finálé! Aki veszít, az lehúzza a maradék gint! - bökök az üveg felé, ami még tartalmaz néhány jó nagy kortyot. - A finálé pediiig... - nézelődöm körbe, mi ér meg level 10-et. Aztán elvigyorodva megálltam és elmutattam felé. - Ohóóó! Na azt dobd le, profikám! - mutogattam a fejünk feletti csillárra, aminek volt egy nagyobb üveg vagy kristály része középen, mi lényegében összetartotta a lelógó lánccal. Ha azt a gömbszerű izét eltöri, az egész leszakad. - Még egy bármikor beváltható szopi kupont is adok mellé, de fullba le kell szedned. Szakadjon le az egész a picsába... - lépek mögé, átkarolva a derekát, és állam vállán pihentetve szólalok meg újfent. - Vagy add fel most, mert azért egy ilyen vereség elég nagy kopi lenne, nem? - cirógatom meg körmeimmel ruhán keresztül a pociját, már ha van rajta még ruha. - Aztán irány a háló! Azt is át kell rendeznünk! Meg hát ott nem csak törni zúzni akarok... - nevetek.
Rowan kibaszott Mills egy kibaszott sátánfajzat. Vagy inkább démon, akinek most nagyon be kellene nyomnom az orrát, de minden seggre csapással és jól ismert visszavágóval egyre nehezebbé teszi az ügyet. Mármint haragszom rá, hiába nem akarok, de közben elég ránézni arra a dilinyós űrlény fejére, és legszívesebben kitörölném az elmúlt két hetet az emlékeim közül, hogy ne bosszantson már állandóan. Faszom, még én is vágom, hogy az egész egy kicseszett paradoxon, és legyen ember a talpán, aki most képes lenne kiigazodni a baromságaimon, de hé, a probléma kikerülésben mindig is élen jártunk. Végtelen poénok, pia és dugás, ebben a sorrendben, és merem remélni, hogy a recept ez alkalommal is be fog válni. Igaz, eddig nem arra használtuk, hogy egymás előtt titkolózzunk, de kell a változatosság, nem? - Csak nem féltékeny lennél, Mills? - vigyorgok rá még a pult tetejéről, noha a kis "mesélek, ha mesélsz" feltétele hamar emlékeztet rá, hogy még nem múlt el az öklöm viszketése. Jobb horog helyett azonban a snickerst kapom ki a kezéből, és néhány harapásból benyomom a maradékot, nehogy már az övé legyen. Nem vagyok édesszájú, de ez a szar valahogy kivételt képezett mindig is. Mondjuk erről határozottan megváltozik a véleményem, ahogy óráknak tűnő pillanatokig próbálom szétrágni a nyúlós-mázas, mogyorós szart, amitől tudom, alaposan bevörösödik majd a szám, de kit érdekel részegen egy kis allergia? - Jah? A lakókocsidba tettem – vonom meg a vállaimat a kulcs témát illetően, és kissé értetlenül bámulok rá, mert úgy néz ki, mint aki nem örül a hírnek. - Most mi a faszt sopánkodsz? Holnap vagy amikor kijózanodunk, visszamegyünk érte, addig meg csak kibírod Onkel tragacsában – megemelt szemöldökökkel fürkészem a vonásait, mert haljak meg, ha ki tudok rajta igazodni. Úgy érzem, jobb nem is firtatni a dolgot, meg egyébként is fontosabb dolgunk van, mint a jövőt tervezgetni. Például ivós játékban leverni azt az ízléstelen vázát az asztal közepéről. Hallgatok arról, hogy az utóbbi tapasztalataim szerint nagyon is szarul bírom a piát, de remélhetőleg ő sem húzott bele annyira két hét alatt. - Ühüm, a nagy száddal még tartozol egy cumival, mielőtt itt szopatni akarnál – röhögök fel az elcsépelt, perverz viccemen, és úgy látszik a kibaszott ég is kivételesen az én pártomat fogja, mert a hülye cserepet nekem sikerül eltalálni. Nyilván Vöri a világért nem ismerné be, hogy zseni vagyok. - Ja, ja, csak neked köszönhetem a sikert, nyilván – vigyorgok tovább, hagyva magamat közelebb húzni. Nem mondom, kissé már arra is feláll, ahogy a hajamat húzza, de igyekszem még tartani magamat és nem elolvadni a közelében, mint valami ócska ringyó. Szóval játékosan az oldalába könyökölök, vetve rá egy „ne legyél már ekkora buzi” pillantást, és bár a porról kénytelen vagyok lemondani, a piálást nem fékezem. Még akkor sem, amikor a szaros ősellenség gin kerül az orrom elé, és a ház szétverős játékunkban kénytelen vagyok jócskán meghúzni, mert az én célzó-istenségem sem tarthat örökké. Nem telik sok időbe teljesen feloldódnom, és még azt a szar pop zenét is képes vagyok élvezni, ami a fasz tudja, mikor és honnét kezdett el szólni. A kelleténél jobban röhögök azon is, hogy félúton elhagyja a felsőjét, noha néhány éhes pillantást képtelen vagyok elnyomni magamban. Kölyökkutya korában is képes volt megmozgatni bennem valamit, de most, ha nem lenne bennem elég tartás, talán még a nyálam is kifolyna. Kibaszott, dögös ördögfajzat. - Ó ember, csak ne a gint! Ide fogok okádni! - elhúzott szájjal tör fel belőlem a nyafogás az ábrándozást követően, ami akkor sem szelídül, amikor az elcseszett játékunk végső célpontjára bök. Mielőtt viszont még nagyon rám törhetne a méltatlankodás, a polipcsáp karjai már csapdába is ejtenek, a szédülés pedig egyre kifejezettebbé válik. Amiként a forróság is kettőnk között. Már sajnálom, hogy idő közben nem hajítottam le én is a ruháimat. - Baszd meg, Vörös – vigyorodok el, ahogy próbál elbizonytalanítani, vagy éppen, hogy bátorítani a halálra ítélt kihívásra. - Szarok a játékra meg a törés zúzásra, dugj meg végre – fordulok félig hátra felé, és miközben az alkarjaira markolok, a szájához simítom a sajátomat. Igen, lehet, hogy végig ez volt a megoldás, és még az arcát sem kell betörnöm. Egy egész éjszakás rodeó, és probléma megoldva. Eleinte éppen, hogy összeér az arcunk, de aztán egyik pillanatról a másikra tolakodok előre a nyelvemmel, és hátra az ölének a fenekemmel. Úgy falom azokat a cseszettül tökéletes ajkait, mintha nem lenne holnap, és legszívesebben itt helyben hagynám neki magamat, hogy keményen és durván megtologasson, ahogy mindketten szeretjük. Kibaszottul nehezemre esik tartani ennek fényében a tervemet, ám, amikor már úgy érzem, hogy kellően belemerült a smárba és a dörgölőzésbe, hirtelen kitörök a karjai közül, és vihogva lódulok neki a lépcsőnek. - Verseny a hálóig! - kiáltom el magamat, idő közben ledobva a felsőmet is, majd futok, mintha legalábbis az életem múlna rajta. Kész csoda, hogy nem bukok fel a fokokon, amiket kettesével szedek, na meg, hogy felérve nem dobom ki a taccsot a váratlan megerőltetéstől. Nem, ilyen elcsépelt bénaságok helyett bevetődök az első ajtón, amit érek, noha a várt luxusháló helyett egy visszafogottabb szobával szembesülök. - Bakker, ennek gyereke van? - egy egészen bolhányit talán elszégyellem magamat, de ha ennyire gazdagok, biztos túl fogják élni a kéretlen bulinkat. A kíváncsiságom ugyanakkor felülkerekedik rajtam. - Valami elbaszott puzzle van a földön – jelentem ki a nyilvánvalót, igaz, más játékot nem fedezek fel. Na jó, lehet még sincs gyereke, így az érdeklődésemet elveszítve fordulnék is ki, amikor a szemem sarkából megakad a tekintetem egy bekeretezett képen. Meggyőződésem, hogy csak hallucináltam, de ahogy közelebb lépdelek, és alaposabban szemügyre veszem a fotót, sajnos azt látom, amit elsőre is. Vöri, boldog vigyorral a képén, összekapaszkodva valami balfasszal. A sok gyanús jel pedig ebben a pillanatban áll össze a fejemben és akkorát kondul, hogy kis híján felszisszenek. - Hah… Idehoztál a pasidhoz? Cuki – horkantok fel, visszahajítva a komódra a képet, ahonnét elemeltem, majd érdektelenséget erőltetve a pofámra, sétálok el Rowan mellett, már amennyiben követett vagy nem állít meg. - Akkor dugunk vagy micsoda? - a hüvelykujjammal megdörgölöm az orromat, ahogy mindig is szoktam, ha belülről épp szétvet az ideg. Igazából most inkább szétbasz, de hagyok neki két másodpercet megmagyarázni, mielőtt laposra verném.
Féltékeny? Én? Pff... Egyáltalán nem... Nem aggódom. És tudod, miért? - vágtam az okostojást fejet. - Mert tilos neked másoknak rázni, azért. Csak ha megengedem. Dehát ilyen meg sose fog előfordulni... - rázom a fejem magabiztosan, mert hát azért na... Az éhen kórász mivoltamat szerencsére hamar csillapítom egy-két csokival, energiaitallal és egyenlőre még csak a stírölésével. Millió pofont is bevállalok tőle - pedig nem szokása visszafogni magát - ha cserébe megint olyan szenvedélyesen és állatiasan magamévát tehetem, mint anno. Sokszor. Eléggé sokszor. Drága szociopata fekete medvém. Huh, na jó... vegyünk vissza, mert a végén még annyi a bulinak és mást sem csinálunk, csak kefélünk. Amivel nem volna baj, csak azzal épp kevesebb rumli jár. Én pedig bosszút akarok! Szerencsére hamar kiábrándít, és nem csak a csokim elkobzásával, hanem a kocsi rossz helyen való parkolásával is. Mostmár biztos, hogy piti tolvajnak kell mennem... megint. Cale emberi közé biztos nem állok, pláne, hogy elég vegyes érzéseket táplál irántam mostanában. Hiába keresném hamar gazdaggá magam nála, nem ér annyi kockázatot. A normális meló meg... vicces, tudom, de a korábbiakhoz képest valahogy nekem se fűlik hozzá a fogam. Picsába Travis, ezt, hogy fogod jóvá tenni?? Nem avatom be, mert akkor dől a lavina, így ezt még halogatnám, szóval jobbára bólogatok rá kissé fájó fejjel. - Ja... majd a napokban... - húzom a szám újabb csoki után kutatva. A baj, hogy még kirabolni se tudjuk őket. Tökéletesre fejlesztettem a "biztonsági rendszerünket", s ilyen baba pofival még a kannibál őrző védőnket sem hatnánk meg. De még a kislány is baltát állít a hátunkba. Még az indulás előtt el kell magyaráznom mi a gáz éppenséggel. A játék viszont kellően lefoglal mindkettőnket, pláne, hogy azt még némi korhatáros gondolatmenetekkel is kiegészítjük. Volt is mitől félnem, miután eltalálta a vázát. Jó, oké, ez még csak egy dobás volt, még hibázhat. Semmit nem jelent. Aztán persze én is jobban odatettem magam. Már amennyire néhány üveg itóka után ez lehetséges. Volt is röhögés, lökdösés, plusz ivászat dögivel. Egy idő után már a ház tulaja és oka, hogy idejöttünk is kezdett homályba veszni. Aztán szokás szerint betojtam a játék végétől, ezért azontól, hogy próbáltam valami lehetetlen kihívást keresni neki, rám jött a kukackodhatnék is, és nem tudtam megállni, hogy perverzkedjek kicsit. Már amúgy is elég időt kihúztunk, a felsőm sem akart rajtam maradni, és a gatyámban ficergő rosszcsont is egyre lelkesebb volt. Illata furcsa mód egyszerre józanít ki és visz el egy teljesen más világba, ahol az ember se nem hall, se nem lát, és még a gondolkodás is komoly kihívás. Legszívesebben addig dörgölőznék ében fekete sérójához, bőréhez, mint egy macska, míg azzá nem válnánk. Jó dolgunk is lenne, kevésbé viselne meg minket a kóbor élet. Kivéve, ha ránk bukkannának az éhes kínaiak. De ő sem rest kibaszni velem, vagy épp megadni, amit mindketten akarunk. Amint kicsit hátra fordítja flegma képét, egyik kezemmel eleresztem derekánál és borostás képére simítom, hogy szemeimmel közben itt a piros, hol a pirost játszak ajkai és tekintete közt. Már pusztán a vad felkéréstől elkezdek merevedni, ahogy pedig elindul kezem pocijáról nadrágjára, finoman rá is markolászok nem olyan kicsit Lamby kígyóra. Egyszerre vonnak hipnózis alá, hát még mikor csókba forrnak ajkaink, és megérzem formás, kemény bucijait az ágyékomnál. Egy rövid halkat morranok is, még egy kicsit érezhetőbbé téve kezem a csomagján. Oké, kész, vége, jó lesz a kanapé is, szarok a házra. Egészen fájó kiábrándultsággal pillogok fel, ahogy nyelve úgy dönt nem ostromolja enyémet többé, és csak úgy rohanni kezd, én hülye meg úgy meglepődök, hogy simán hagyom kiszökni karjaim közül. Persze egyből rongyolok is utána, mégha néha fordul is egyet a helyiség, ha kell is olykor kapaszkodnom, úgy loholok utána, mintha... a faszt tudja, a lényeg, hogy nagyon. - Nem is tudod, hogy... hol a háló!! - kiáltok utána izgatott vigyorral, hátha meg szólalásommal kicsit megtorpantom legalább a kurva lépcsőn, de hiába nyúlok át közép tájon a korláton keresztül, nem tudom elkapni és egy pöppet bosszant. Annyira józan persze nem vagyok, hogy fel is bohóckodjam magam rajta, mint valami menő parkour, ezért kénytelen vagyok kerülni és lépcsőzni utána. - Ezért még nagyon kikapsz, Schultz! - röhögöm morgósan, mert ha akarnám sem tudnám leplezni, mennyire élvezem a dugós fogit vele. Annyira belemerülök a játékba, hogy azontúl, hogy fel sem fogom mit művelünk, kis híján belefutok a hátába, mikor utol érem. Két lihegés közepette pedig a puzzle láttán bevillant, hogy hát igen, ezt jól elbasztam. Először kissé zavarodott értetlenséggel nézek a beljebb lépő fogópartneremre, mert hirtelen nem esik le sértetségemben, miért gondolja, hogy ez egy gyerek szoba. Aztán jobban körbenézve rájövök, hogy inkább kussban kell maradnom. Jó, hát egyszerre akartam élni a gyerek és felnőtt korom, Travisnek meg nem volt ellenére. Sürgetném már meg, hogy induljunk, hátha még nem tűnnek fel neki a gyanús dolgok, és majd ráérek a másnapos fejének magyarázni reggel, mikor éppen csak nem úszom meg a dolgot, látván, hogy csak meglátja az egyik képet. Bazd meg, Travis... Vita után, szokás kipakolni mások holmijait. Az első felvetődő kérdése viszont fájóan vág pofán. - Mi van? Nem! Mint kiderült, csak az én fejemben voltunk egyáltalán kapcsolatban valaha... Mit számít...? A kecó az kecó. - legyintek rá, s ha nem ismerném már olyan kurva jól ezt a nézését, már rég húztam volna magam után az ágy felé, így viszont inkább felkészültem, hogy a frissen kapott baba pofim most megint bucira lesz verve. Egy pillanatra még szemezek az ággyal, mert a nacimban attól még kevés a hely már, de belátom, hogy idő húzás ide vagy oda, vallomást kell tennem, mielőtt azt hinné, hogy vele akartam kiszúrni. Sóhajtok egy mélyet. - Nem mehetünk vissza a cirkuszba. - szólalok meg, bár lehet ez így még kissé zavaros, de a lényeg, hogy ezt mielőbb leszögeztük. - Kiderült, hogy ez a barom csak eljátszotta a halálát... Ne kérdezd, puccoséknál ilyen is van. Mindegy. - intek, hogy ebbe a ki mit engedhet meg magának dologba most ne is menjünk bele. - Nem sokkal azután, hogy leléptél, megjelent és hát... nem mintha alvás közben nagyon tudtam volna ellenkezni, de elrabolt. Vagy... magához vett? Franc tudja ki minek nevezi... A lényeg, hogy mire magamhoz tértem már így néztem ki... - böktem a képem felé. - Őrülten dühös voltam, ő meg szajkózta, hogy rendbe hoz és jóvá teszi, amit elrontott. Elvitt valami nevelőtáborba, de kiderült, hogy mindenki dilisebb nálunk és másfél hét múlva önkéntes alapon hagyta, hogy lelépjek... - nagyjából valahogy így. Hogy Cale közben megtámadt stb, az nem lényeg. Nem kell, hogy tudomást szerezzen róla és még keresztezzék is egymás útját. - Amint lehetett visszamentem a cirkuszba, hogy az ottaniakon keresztül megtaláljalak, ha esetleg nem maradtál volna ott a későbbiekben, deee... - kezdem el vakarni tarkón zavaromban, legfőképpen, mert legbelül mélyen sokkalta inkább fáj, mint sem kínos volna, hogy annyi év után, hogy elkergettek az ottaniak, mintha egy alkoholista csöves volnék, aki beakart volna szökni. - Nem igazán... ismertek meg és hát... arra neveltem őket, hogyha idegen jön a házhoz, akkor kergessék el a picsába. Vagy ássák el. - dörgölöm végig arcom, hogy kicsit összeszedjem magam. - Kurvára el lettem kényelmesedve, mert baszott nehéz volt egyáltalán telefont találni, nem, hogy még téged megkeresni nulla kapcsolattal. De mázlim volt... - húztam el szám, mert ebben a fos tengerben tényleg ez volt az egyedüli mázli. - Ja, és van egy ikertestvérem, aki így kiköpött másom, szóval, ha esetleg gyanúsan viselkednék, nyugodtan törd ki a nyakam, mert beledöglenék, ha kiderülne, hogy véletlenül ő csókolt szájon. - csóválom fejem, mert bár jó ideje nem láttam Kiant, tudom, hogy egy féltékeny faszkalap, akinek minden kell, ami az enyém volt, van és lehetne. Ha Lambyről tudomást szerez, biztos vagyok benne, hogy elsőkörben megpróbálja magához láncolni... erőszakosan, de akkor is. - Oké... akkor most te jössz... - terelem kicsit a dolgot, és főleg mert érdekelne milyen szarságban melózik már megint. Nem azért, hogy beszálljak, hanem, hogy kicibáljam őt is. - Mit melózol?
Biztos lenne olyan balfasz a világon, aki kikérné magának Row megjegyzését, miszerint csak akkor rophatom másnak, ha ő engedi, amilyen pedig sosem lesz, de én szívem szerint hátrahagynám a durcámat és helyben lekapnám érte. Mindig is feltüzeltek az irányítgatós pillanatai, a kisajátítással pedig ugyanazon az állásponton vagyunk. Átrágnám a torkát annak, aki szemet vetne rá, és itt vége a történetnek. Talán ezért is feszélyez annyira, hogy ezzel a házzal kapcsolatban valamit nem tudok, amit ő igen, és ami elől rendszerint kitér. Féltékeny vagyok, és bár a világért soha nem köhögném ezt ki senkinek, a tényen nincs mit szépíteni. A hozzáállásomon viszont határozottan lehet csiszolni az ostoba és rongáló játékkal, amit kitaláltunk, a féktelen vedeléssel és az egyre fűtöttebbé váló hangulattal. Egyetlen más buliban sem szórakoznék ilyen jól, és ez azért van, mert itt csak ketten vagyunk. Nem kell mások hülye képét bámulnom, ők sem bámulnak az én hülye képembe, és még Rihannára is rophatom anélkül, hogy Vörin kívül bárkit is érdekelne. Hiányzott már egy, a régi idők emlékét idéző duhajkodás, és most minden pillanatát kiélvezem. Mondjuk lehet, nem ártott volna a csokin kívül mégis ráfanyalodnom a chipsre, mert üres gyomorral vedelni nem éppen a legjobb ötlet. Túl hamar a fejembe száll a minden, amit összeiszunk, így már azon is csak röhögök, ha kis híján orra bukok valamiben, ami miattunk került a földre. Például valami csiricsáré szoborban, ami ketté törve hever az út közepén. Esküszöm, ha a falakat képesek lennénk kibontani, senki sem tudná megállapítani, hogy nem egy kibaszott hurrikán vagy tornádó söpört itt végig. Az éjszakának pedig nincsen vége, és egy idő után arról is elfeledkezek, hogy eredetileg szerettem volna összeszedni néhány cuccot, amiből pénzt tudok varázsolni. Képtelen vagyok bármire is koncentrálni, mikor a kidobós végén összeakaszkodunk, és úgy néz rám, mintha nem tudná eldönteni, melyik végemről kezdje a felfalásomat. Iszonyatosan könnyű lenne elveszni a tekintetében, hozzá hasonlóan simítani az arcát, érezve a kis recéket, amiket még nem látni, de már ott vannak, viszont a finomkodás sosem volt az erősségem. Túlzottan ki kellene tárulkoznom hozzá, ezért csak remélhetem, hogy ő is ugyanazt látja a szemeimben, mint én az övében. Aztán azt csinálom, amihez a legjobban értek; hevesen letámadom a száját, miközben ő sem rest a csomagomra markolni. Elégedetten morranok a csókba, szinkronban vele, és az ilyen pillanatokban vagyok képtelen megérteni, egyesek hogy tudnak a csajuk vagy pasijuk mellett azon küzdeni, hogy felálljon a farkuk. Elég lenne egy nézése hozzá, a határozott matatása és a hátsómat böködő merevedése pedig jóformán kivégez. Ugyanazt a forró levegőt szívom vele, amiben az illata a legerősebb kábítószerként keveredik, és magam sem tudom, honnan a picsából szerzek elég lelki erőt ahhoz, hogy kitörjek az öleléséből, majd fogócskázzak vele. De az biztos, hogy egyikünk se fogja bánni a vadászósdit, amiben szívesen játszok prédát. - Majd megtalálom! - kiabálok vissza, éppen, hogy kikerülve a kezét, ami a korlát alatt akar elkapni és megállítani, aztán nincsen megállás, loholok tovább. Alig várom, te megveszekedett állat, hogy kikapjak. Csakhogy egy szexi fenekelés helyett valami egészen más kerekedik az óhatatlan felfedezésemből, és ha eddig nem gyűlt volna bennem a frusztráció, most még az is rápakol egy lapáttal, hogy sátorral a gatyámban kell napirendre térnem a ténnyel, hogy a faszija házába hozott. Vagyis csupán sejthetem, hogy hozzá, de remélem annak hihetek, hogy rajta kívül mással nem ápolt bensőséges viszonyt. Mindjárt idehányok. - Ó, szóval azt te egyirányúnak nevezed, hogy még a közös képetek is itt virít? - már a szemöldökömet dörgölöm, ahogy megtorpanva visszafordulok hozzá, mintha kizárólag arra vártam volna, hogy megszólaljon. Rendben, tényleg arra vártam. Neki is lendülök, hogy leküzdjem magunk között azt a néhány méter távolságot, amit odébb robogtam tőle az imént, és jól elkenjem a babapofi képét, viszont az újabb megmukkanása olyan váratlanul ér, hogy helyben megfagyok. - Hogy jön ez most ide? - bököm ki nyílt értetlenséggel, bár ennyire bebaszva ha akarnám, se tudnám kendőzni az őszinte reakcióimat. - Ki? - újabb értelmes kérdés, de nem tudom követni a kijelentéseit. Ki játszotta el a halálát? Koncentrálj, Lambert… Az orrnyergemet megcsípve szorítom össze a szemeimet, de nem tudok másra gondolni, mint a fazonra, akit a képen láttam, aki nyilvánvalóan az a pöcs, akivel összejött és aki kidobta. Jó tudni, hogy halottnak kellett volna higgyem. Ezt követően már inkább nem szólok közbe, csak hallgatom, amit mondani akar, és ha valamit sikerül elérnie, az az, hogy a végén már azt sem tudom, mit érezzek, mert részegen még azt is nehéz benyelni, hogy éppen ide hozott, nem még az információbombát az elrablásáról, amiről szart se tudtam, aztán arról, hogy nem Thaiföldön plasztikáztatott, hanem a volt pasija akarta kikupálni és… visszacsinálni. Ezért kinyírom. Itt dögöljek meg, ha ez nem úgy hangzik, mintha vissza akarná szerezni Vöröst. De még hagyom beszélni, mert nem végzett, és csak akkor szólok közbe, amikor ráteszi a kibaszott cseresznyét a hab tetejére. - Egy ikertestvéred?! Mi a fasz, Rowan? - homlokráncolva és a hitemből maximálisan kitérve tárom szét a kezeimet. - Jézusom… És ezek után úgy gondoltad, az a legjobb terv, ha idejövünk? Egyáltalán mióta van ikred? - csapongok, azonban az köpjön le elsőnek, aki képes lenne a helyemben feldolgozni a híreket. Ezek után egy percre se fogom elengedni, és a nyakát is átharapom annak a szarládának. Mármint az exének, nem a testvérének. Nem tudnék kinyírni egy Rowan 2.0-át. Faszom, meg kell ütnöm. De amikor neki lódulnék megint, kiköhög egy olyan kérdést, ami az eddigieknél is nagyobb bizonytalanságot okoz. Kész, ennyivel lefegyverzett, akárha tudná, hogy a szégyen legmélyebb bugyraiba fogok ettől belesüppedni… Zavarodottan nézek oldalra, és ha nem hagytam volna kint a bagómat, ez lenne az a pont, ahol rágyújtanék. - Futárkodok – nyögöm ki, mintha legalábbis a fogamat húznák, de pontosan olyan érzés bevallani Millsnek, hogy a tahó vadállat, akit megismert, picsa munkát végez… - Mármint nemrég behajtottam az egyik tagon némi pénzt, mert kellene egy kecó, és ezekszerint neked is, sőt, rohadtul velem leszel, ha csak úgy ellopkod ez a szarláda, aki amúgy halál fia… - veszek egy mély levegőt. - Ételfutárkodás, semmi szar. Néha Onkelnek segítek teríteni közben, de kerülöm a bajt – megvonom az egyik szemöldökömet, mert amiben most épp nyakig állunk, az a bajkerülés szöges ellentétének is a kimaxolása. - A próbaidő miatt kell és ne merj nevetni, mert így is kevés választ el attól, hogy beverjem az arcodat – fenyítem be, noha a küzdőszellem kezd kiveszni belőlem. Nagyot sóhajtva túrok a hajamba, aztán megadással visszaemelem rá a szemeimet. - Azért jöttünk ide, hogy bosszút állj? Mert akkor előbb lehugyozom a növényeit, utána meg szétbasszuk az ágyát. Szó szerint – közlöm mogorva képpel a tervet. - De csak, ha tényleg mit sem számít neked ez a pöcsfej – tudnom kell, hogy tényleg a kecó az kecó, hogy tényleg csak randalírozni jöttünk, mert ő is ki akart baszni a fazonnal, vagy készüljek arra, hogy mostantól konkurenciát kell vadásznom.
Jó mókának indult, mégha kicsit döcögősen is. De szokás szerint a kanosság okozta elmebaj vetett végett a bulinak, ahogy kergetőzés közepette, rossz helyre nyitottunk be. Egyáltalán miért van ez a szoba még mindig itt???? Lehet, hogy én is egy kettyós hülye gyerek vagyok, de én így születtem, és mégha bolond is a fejem, akkor sem tartogatnám senki holmijait... pláne, ha haragszom rá. Mondjuk így utólag belegondolva talán nem is baj, hogy nem mehetünk vissza a lakókocsimba, mert nem mintha ne volna igaz, hiszen tényleg sosem volt köztünk semmi Pollival se, de az előle dugdosott képet megtalálva, lehet sűrű magyarázkodásba kellene fognom Lamb előtt. Gydaról pedig inkább soha nem is beszélünk, mert az én fejemmel bontaná le az itteni falakat. Látom rajta, hogy ideges és, hogy nagy eséllyel elkerülhetetlen, hogy kiverje egy-két csini fogam, és esetleg még le is lógasson a lépcső korláton, de megpróbálom megmagyarázni. Pontosabban, elmondom az igazat. Röviden és tömören, így talán kissé zavarosan, amin nem segít, hogy a szívem úgy kalapál az energiaitaltól, mintha maratonra készülne, a fejem meg úgy zsong a piától, hogy néha már Lambertből is kettőt látok, és egyből el is gondolkodom, milyen fincsi volna egy édeshármas kettővel. A teljesen jogos rám förmedésével a kép végett, csak hebegek habogok, miközben én is a kép felé mutogatok. Ennél több nem telik tőlem. Mondjuk józanul sem hiszem. - Hidd el, hogy én még annyira sem örülök annak a kis agyhalott koppintásnak, mint te, de csak nem akar elpusztulni...! - tárom szét én is már-már hisztisen a kezeim. Mennyivel picsányibb gondjaink voltak, mikor még csövesek voltunk. - Már előtte is bosszút akartam és egy baszott nagyot bulizni, úgy, mint régen, most meg aztán... fel is robbantanám a faszba ezt a házat hálám jeléül. Mert a kibaszott jó szándéka tett milliómosból csövessé! Legalább egy pár évnyi öröm jutott volna nekünk, így, hogy végre itt vagy. Szó szerint tejben vajban fürödhettél volna, hányásig zabálhattuk volna magunk bármivel és cirka fél nap alatt beledögölhettünk volna az alkohol mérgezésbe, de neeeem, neeem, bazd meg, mert mindenki olyan kibaszott jótét lélek! - nem toporzékoltam, valósággal ugráltam előtte morcosan, ahogy csak kiborult az a fránya bili. - Nem tudom! - tártam szét ismét kezeim furán jött kérdésére, amik végül combjaimon csattantak. - Mármint mindig is volt, csak ugye örökletes a csóróság, meg a töketlenség. Csak annyit sikerült kiderítenem, hogy még születésünkkor eladta apánk egy fasza italért egy puccos családnak és amíg én szoptam egész életemben, az a kis szarfaszú arany wcpapírral törölte a valagát. És még így is neki áll feljebb, csak tudnám mi faszt irigyel bennem... Mármint persze megérteném, ha téged, de hála kibaszott jó istennek rólad nem tud... remélem, mert akkor bilincselhetjük összemagunk. Elakar kapni és kinyírni, így kereszteztük egymás útját néhány évvel ezelőtt. Hidd el nekem, rühellnéd a képét... még nálam is nagyobb dráma királynő... - puffogtam idegesen. Gondoltam aztán a tengernyi új információ nyomán én is megérdeklődöm milyen illegális szarba tenyerelt már megint, mert az általában - tanulva az évekből - börtönt von maga után. - Futárkodás?! - akadok ki, de inkább aggodalmamban, mint mérgemben. Persze egészen addig, míg fel nem világosít, hogy nem kokó vagy fegyver a szállítmány. Le is intem az előző megjegyzéseit, mert amiatt nem aggódom, hogy mostantól egymás seggébe lennénk. Nincs több pajti, nincs több védelem, és ha egy nap szembe sétálunk Kiannel, maximum az öklöm és a fogam lesz a fegyverem, neki meg... minden, amit pénzért is meg lehet venni. Hálát adok az égnek, hogy Lamby boy nem egy pénzzel megvehető nyalni való fagylalt, mert akkor most jól beszopnám. - Óu... - veszek vissza hangerőből és a nézésből is, ahogy felvilágosít. Akkor azért nézett így. Azt hittem, tudja, hogy tudom, hogy megint könyékig szarban túrkál. De azért nem tudom leplezni kínos meglepettségem, mint, mikor először csókolom szájon és kíváncsi vagyok milyen volt, de rákérdezni nem merek. Baszki, a próbaidő. Így még a seggét sem tudom védeni a zsernyákoktól, ha most meg miattam kapják el. Nagyon oda kell figyelnünk, hogy Travis előtt lelépjünk. A baj az, hogy még dolgozik az adrenalin, az alkohol és persze azok a szaros hormonok. - Én aztán nem! - emelem fel kezeim megadóan, még tán egyet hátra is lépek. Én is szoptam már, takarítottam elefánt szart, szóval ahhoz képest kaját szállítani elég emberséges. - És öhm... van még üresedés...? - kérdek rá halkan, alsó ajkam egyből be is harapva, mert mese nincs, innentől nincs könnyű pénz szerzés, meg ugrabugra a porondon. De volt olyan halk kérdés, hogyha nem értette, nem is mertem volna megismételni. Majd körbenézek... megoldom... valahogy... valamikor... Kérdése nyomán azért megakadok kicsit és bár szokatlanul komoly arcot vág a dologhoz, nem tudom, hogy ezt most poénnak szánta vagy tényleg azt hiszi, hogy arra várok, hogy hazajöjjön a a bolond és hármasban éljünk boldogan míg... tudja tököm. - Megőrültél? - bukik ki belőlem és közben tenyereimmel lemutatok a dudorodó ölemre. - Felrobbanok, baszod! - sápítozok idegesen, aztán elvigyorodva kapok felsője után, amire rámarkolva közelebb is rántom a kis törpét. - Úgy megtömlek, hogy napokig zsibbadni fog a hátsód... - nyomom homlokom az övének, ajkainak duruzsolva az utolsó szavakat, aztán kapkodva rontok neki nadrágja gombjának és cipzárjának is, hogy mielőbb és lehetőleg minden le tudjak róla. Ha pedig hajlandó kilépni a gönceiből, hiába csak egy-két méter az ágy, az íróasztal közelebb van, magasabb is, szóval fordultamban fel is ültetem csupasz seggét rá, miután lesöprök róla mindent, ami épp útban van. - Ne aggódj, majd felavatjuk a többi bútort is... ma nem állunk meg egynél... - morgom ajkainak, már most úgy bezsongva, hogy már azt sem tudom eldönteni, hogy harapjam vagy csókoljam. - Úgy is tartozom még neked egy-két dologgal... - vigyorodom el.
A számat belülről harapdálva bámulok rá, miközben hol az ujjaimat bizergálom, máskor meg ökölbe szorítom a kezeimet. Szeretnék továbbra is rezzenéstelen pofával előtte állni, de ennyi pia után igazából az a csoda, hogy még képesek vagyunk egymással szemben huzamosabb ideig megállni és értelmes szavakat kiabálni a másik képébe. Szóval amikor megemeli a hangját és cirkuszolni kezd, óhatatlanul pislogok néhány megszeppentet, mert elszoktam a kitöréseitől, amiket már akkor is titkon elragadónak tartottam, amikor még csak ismerkedtünk egymással, és történetesen a nyakát is kitekertem volna közben. Ilyenkor nem tér ki az igazság elől, és meg sem próbálja visszafogni magát. Belevörösödik az a pofátlanul helyes arca az erőlködésbe, és olyan vadul néz, mint egy bika aki előtt meglengették a vörös leplet. Legközelebb már nem azért harapdálom a számat, mert mióta kipottyantott az anyám magából egy szakadt kanapéra, szétvet az ideg, hanem mert inkább elnapolnám a veszekedést és hanyatt vágnám magamat neki. Koncentrálj baszd meg. Képletesen felpofozom magamat, és a nyakán kidülledő ér helyett igyekszem arra összpontosítani, hogy mit mond. De nem, hogy sikeredne visszaszedni magamra a kiakadásomat, még egy pillanatra meg is enyhülök a picsába is. - Hé! – csettintek egyet az ujjaimmal előtte, hogy rám figyeljen a nagy ugrálásban. - Kurvára nincs szükség pénzre, csak rád. Tejben-vajban meg a homokosok fürdenek, jézusom - nem akarom, hogy ezen lovagoljon, mert nekem mindig is elég volt annyi, ha ketten itt vagyunk egymásnak. Persze, jól hangozna egyszer az életben nem azért gürcölni, hogy legyen tető a fejünk fölött, de inkább maradok szakadt csöves mint valami világi buzernyák aki évjárat alapján választja ki magának, mitől basszon be. Nagy szart, és hogy ezt ő is megértse, frissen feltámadó lendülettel lökök rajta egyet a fal felé. Nyilván ez csak egy része annak, amiért ideges, elvégre a pénze elpályázása mellett valami táborba vitték az akarata ellenére, és ha ennek a kócerájnak a felrobbantása kell ahhoz, hogy revansot vegyen/vegyünk, hát csináljuk bakker. Az ikertestvérével kapcsolatban ugyanakkor fingom sincs, hogy mit érezzek a döbbeneten kívül, hiszen amennyire én tudom, egy Vöri hasonmás, aki fasz tudja, eddig hol lapult meg. De lassacskán felvilágosít róla, és nem, a végén nem tudok visszafogni egy szórakozott röhögést. - Nálad nagyobb drámakirálynő nincsen – az orrom alatt rotyogok, mielőtt észrevenném magamat és emlékeznék rá, hogy itt most egyébként nekem is mérgesnek kellene lennem. - Amúgy meg ne szard össze magad, vannak dolgok, amiket csak mi tudunk egymásról – töprengek el egy fél momentumra azon, mennyire is szükséges tartanom attól, hogy az ikre át akarja baszni a fejemet. Ami határozottan lüktetni kezd, amikor a reflektorfény hirtelen rám vetül. Igaz, nem gondoltam volna, hogy ki fog akadni a beújított melómon, ami már csak azért is rohadtul kínos nekem, mert… tulajdonképpen nem is olyan fos csinálni. Egész nap kocsikázok, ingyen zaba, normális főnök, aztán néha még borravalót is nyomnak a pofámba. De aztán mintha leesne neki valami, hirtelen más arccal néz rám, és amikor szépen csöndben kiköhögni a kérdését, megint kénytelen vagyok elvigyorodni. - Állítólag keresnek egy mosogató fiút is – a szemöldökeimet megvonogatva, kihívóan nézek végig rajta, és ha a nagy drámában esetleg elfeledkeztem volna a gatyám szűkösségéről, a pucér mosogató különadás a fejemben tesz róla, hogy ne maradjak forróság nélkül. Ám egy dolgot még tudnom kell, ugyanis ismerem Rowant, szereti úgy előadni a dolgokat, hogy örüljek annak, amit hallok - túl egyformán sunnyogunk -, az apróbetűs részek meg majd később harapnak seggbe. És ezt az apró betűs részletet nem, hogy a seggem közelében nem akarom látni, de többet hallani sem akarok róla, márpedig ha köti még valami hozzá a dögös hisztisemet, ideje lesz a képletes karmaimat fenni. Okosabb szokás szerint nem leszek, bár lehet, tényleg én vagyok korlátolt, mint azt már sokszor mondták, de ahogy nekem feszül, sajnos visszafogni is nehezemre esik magamat. Sohasem sikerült, mióta a javítóban rájöttem, hogy ténylegesen bukok a vörös, lökött fejére és a farkára. - Nagy szavak egy Répafejtől – cukkolom egy morranás kíséretében, majd a nyelvemet öltve vigyorgok bele a kósza csókba, mielőtt még a ruhámnak esne. Az ellenállásomnak már akkor vége, ahogy veszedelmes közelségben kezd matatni a sátramnál, de miután ruha nélkül csap fel az asztalra, az is kiesik a falnak koccanó fejemből, hogy az előbb miért akadtunk meg. Na jó, azért még vannak emlékeim, így amikor megint az arcomhoz hajol, a kelleténél erősebben beleharapok az alsó ajkába. Ha esetleg vérzik? Szar ügy. - Sok mindennel tartozol, Vörös, szóval kevesebb szöveg, több dugás – mormogom a szájának, belemarkolva a zilált tincseibe, és a hajánál fogva húzom közelebb egy szenvedélyes csókra. A másik kezemet se hagyom tétlenül, nekiesek a nadrágjának, és minek után sikerül a kurva gombot és a cipzárt semlegesítenem, benyúlok, hogy a boxerjén keresztül masszírozhassam a csomagját, aminek őszintén szólva már nincs szüksége lelkesítésre. De haljak bele, ha nem taperolhatom végig minden, kicseszettül imádott porcikáját.
Már-már egészen komfortos ez az egész, ahogy a drámázások, a hisztik és a megannyi anyázás, meg persze a ház rommá tétele feleleveníti a régi szép időket, amikor ugyanígy ütöttük el napjainkat, csak... fiatalabb fejjel. Egyikünk sem félt beszólni a másiknak, és ami azt illeti, ütni sem, függetlenül, hogy utána eszeveszett dugásba torkollott a dolog. Huh, hányszor érezhettem vérének ízé ajkain, miután padlót fogtam, ő meg így: Anyádat! Aztán felkapott a földről és a falra kenve tolta nyelvét a számba. Kibaszott dögösen, kibaszott mérgesen és huh, milyen jó is volt. Nem hittem, hogy ez még egyszer előidézhető, hogy a próbálkozásaink végül tényleg megérnek, de... valahol mégis megérte. Majd felrobbanok, ahogy kibukik belőlem az a sok szar - mármint persze nem szó szerint... - amit eddig jobbnak láttam magamban tartani, fasz tudja már miért. Ő Lambert. Előtte kellene titkolóznom legutoljára. Oké, tény, hogy kurva bosszantó, hogy megjelent, és komolyan szerettem volna végleg magunk mögött hagyni a csóróságot és pótolni a pótolhatatlan időt és elkényeztetni, nem csak a farkammal. Valahol örökké bántani fog, hogy mindez nem sikerült. Viszont... kipiruló orcámra nem tudok nem mosolyt kanyaríntani, ahogy közli velem a száraz és őszinte tényeket. Igaza van. Igaza van, bassza meg. Nem az aranytól lesz jobb az életünk, hanem a boldogságtól, ami nyilvánvalóan az egymás iránt érzett elbaszott szerelmet jelenti. - Hihetetlen, de te vagy az egyedüli, aki ha azt mondja nem fontos a pénz az életben maradáshoz még el is hiszem... Kibaszott varázsló vagy Lambert Schultz. Fasza dolgod lett volna bűvészként a cirkuszomban... - vigyorodom el, mert ha lassan is, de idővel felhagyok ezekkel a cirkuszos dolgokkal, és hagyom, hogy szépen elhajókázzon a többi szarsággal együtt. Valahol hálás is lehetek Travisnek, mert ilyen képpel megint élhetjük azt az életet, amit a börtön és a hamis szakításunk előtt éltünk. Csövesként, de boldogan, bassza meg. Ki öli belőlem és a témából is a komolyságot, ahogy a falnak dőlve, ahová lökött, hallgatom, ahogy elkezd röhögni, én meg persze követem őt benne. Bazd meg, Lamb, most épp hisztizem, nem röhöghetünk ezeken a halálosan komoly dolgokon, hogy ki a nagyobb picsogó. - Ohóóó, hidd el nekem. Én legalább ki tudom adni magam heterónak, de ő mé heteróként is olyan buzis, hogyha nem védenék a seggét testőrök, már rég csak egy hatalmas, tág segglyuk volna... - bólogatok lassan nagyokat, mert ez tuti így volna, egy alternatív világban. Ó, de megnézném, hogy állná a sarat full csöviben Kian. Jaj mennyit röhögnék... baszki... - Ez igaz. - állapítom meg némi komolyságot erőltetve magamra, mert már is egy kilóval könnyebb a teher súlya a vállamon. Mégha utánunk is nyomoz, mégha alapos is, vannak dolgok, amikről tényleg csak mi ketten tudunk. Például, hogy mi a helyzet a majonézzel... De hogy elkerüljek egy lehetséges fogvesztést, inkább nem hozok fel egy hasonló példát sem. Aztán jött a fordított számonkérés, mert ha Lamb és a munka egy mondatban szerepel, az vagy áldozatot, pénzt vagy drogot jelent. Meg is lep rendesen, és másodszorra esik csak le, hogy tényleg komolyan beszélt. Továbbra is némi döbbenet ül ki arcomra, leginkább a magamban feltett kérdések nyomán: Hogy volt rá képes? Ki vette fel? Mit adott érte? Mivel vették rá? Ki könyörgött kinek? De alapvetően viszont tök büszke vagyok rá, azon túl, hogy sajnálom is, hogy kénytelen olyasmit tenni, amitől próbálta végig távol tartani magát. Mármint a normális emberek, életfogytig tartó gürizésétől. És ha már ő is elszánta magát, hát pont én lennék, aki nem? Fel is teszem a nagy kérdést, még ha kissé kelletlenül is, bár mi tagadás furcsán vicces belegondolni, hogy anno pont ez a ház és a tulajdonosa rángatott ki az éhhalálból. Ah, mindegy! Azért vagyunk itt, hogy megbüntessük, na! Kitérnénk ugyan a részletekre is, dehát hív a kötelesség, és azt gondolom egyikünk sincs olyan helyzetben a nadrágjában, hogy most akármi mással elüssük az időt. Ez milyen perverz már... itt vitatkozunk, drámázunk álló farokkal... - Ó, igen? - kérdek vissza, mint egy jelezvén, hogy kihívás elfogadva, s alig vacakolva a pucér seggének kiszabadításában, na és persze a himbilimbi elővételében, rakom fel az íróasztalra, hogy kényelmesen és lehetőleg tövig tudjam dugni benne a szerszámom. Bár a korábbi hegek sokat tompítottak az arcomat érő bántalmakon, így most jobban megérzem, ahogy ki kannibálkodja magát, az operáció mit sem változtatott azon, hogy mazochista lettem, miután ő, meg az átnevelőtáborban is agyba főbe vertek, hogy aztán csövesként se kíméljenek meg minket. Szó szerint bele borzongok abba a kissé csípő, feszítő érzésbe, amit okoz fogaival, és egy akaratlan halk nyögést követően el is vigyorodom. +18 A nyelvének ostromlásának visszaverésétől fel sem tűnik, mikor gombolt ki, ellenben azzal, mikor a félig szabad Rowankével kezd ismerkedni újra, mégha boxeren keresztül is. Kibaszott kis kéjenc vagyok, de ösztönösen lépek néhány aprót közelebb, mintha odáig olyan messze lettem volna, de ma már csak ő rá vágyok. Olyan ez, mint a simire éhes macska, mikor megszánja egy kéz. Csak sokkal perverzebb... Átkarolva derekát két kézzel csókolom, majd ahogy lazul ölelésem, úgy térek rá sunyin hátsójára, amire két kézzel markolok rá, és nagyjából ennyit bír el az előjátékkal foglalkozó türelmem. Elkapom fejem arcától, vagy ha nagyon nem ereszt, kénytelen vagyok kibújni kezéből, ha a hajamban marad tincseim markoló keze, ha nem, és már-már türelmetlenül tépem fel az íróasztal két fiókját, hogy találja benne valami sikosítószerűséget. Hát akkoriban, elég egy fogykos kölyök voltam, mert jobbára ceruzák, tollak, papírok - színesek és illatosak - illetve gyerekbarát ragasztókat találok az egyikben. A másikban? Egy sunyiban felhozott zacskó megbontott kemény, gyümölcsös cukrot, egy eltört vonalzót és egy pokémon kártyát. Ki se veszem őket, csak elrombolnák a kedvünk, szóval magamban vállat vonva lököm vissza a másik fiókot is. - Baszok rá, nem kell ide sikosító... - morgolódom, max, ha húzná kicsit a száját - bár Lamb nem az a fajta - akkor rá köpök egyet a pélóra, aztán jóvan az úgy. - Na gyere, te kibaszott szexi futár... - kapom el lábainál és csak annyira húzom ki valagát az asztal széléig, hogy mindenkinek jobb és kényelmesebb legyen. Letolom a gatyám minimum térdig, ha nem bokáig, boxerrel együtt, és rántva magamon egy kettőt, szépen oda illesztem, ahová már nagyon bekívánkozik. Egy óvatosabb nyomás után, amennyiben be sikerül tuszkolni az első néhány merészebb centit, már nem szarakodok tövig tolni benne, aminél szorosan magam felé szorítva derekánál biztosítom az utat. Ki is bukik belőlem egy kibaszottul jól eső nyögés, ami a végén lassan áttorkollik egy már most megszenvedős morgásba, ahogy szinte együtt lüktet az agyam azzal a drágával a szűkös hátsójában. Kell is pár pillanat, hogy ne csöppenjek el egyből, de aztán beindul a dolog, ha úgy látom, őt sem érte testi kár. Vadállatok vagyunk, de azért felszakítani az isteni valagát nem szeretném. Nem is feltétlen gyors a tempó, mint inkább kemény, odabaszós. Recsegjen és zörögjön csak minden, egyik szabad kezemmel pedig buksija hátuljára simítok, hogy ne üsse be minden alkalommal, mikor döfködöm. Na meg, mert így közben ha félbe is szakítjuk a nyögésekkel, újra betámadhatom ajkait, és kissé vérző ajakkal falhatom tovább övéit. Nem tudtam mitől őrüljek meg előbb. A mozgás közben hangosan csattogó hátsójától, vagy attól, amilyen képet vág minden alkalommal, ahogy végig szántok benne. Aztán már az sem volt elég szokás szerint. Ezért lassan én is felmásztam az íróasztalra döngetése közben. Őt oldalt fordítva elfektettem, kezeit lefogtam feje mellé, én pedig félig feltérdelve mozogtam benne tovább. Öcsém, ha ez az íróasztal most nem zuttyan össze alattunk, akkor semmitől. - Ehl nehh mehnj méh-ég... - nyögdécselem, ahogy továbbra is nightmare módban tömöm, csak valamivel gyorsabban. - Lovagohlj meg, teh kihcsehszett medvecukorh! - morogtam neki, egyik kezem elvéve csuklójáról és helyette a nyakára fogtam. Csak külső szemlélőként tűnhetett parának, mert amúgy nem fojtogattam vagy ilyesmi. Hát most jött vissza az életemben, nem fogom már ki is paterolni belőle. Maradjon csak itt a seggén.
Látva a szeplős arcára kanyarodó, kicseszettül sármos és ennivaló mosolyát, megvonom az egyik szemöldökömet, majd hirtelen elkapom róla a tekintetemet, mert igazán csak most esik le, hogy milyen érzelgős és csöpögős dolgot köhögtem ki a számon. Sohasem voltam a nagy szavak embere, és bár Vöri mellett egy idő után azért igyekeztem nem egy döglött büdös zokni érzelmi skáláját produkálni, még mindig kényelmetlenül érzem magamat az ilyen szituációkban. Főleg, hogy volt tíz évem visszaesni a kiindulási pontra. Persze ettől függetlenül legszívesebben napestig csókolgatnám a mosolygós száját, és számolgatnám a halovány foltokat a bőrén, mert képtelen vagyok betelni vele. Érezzek bármekkora dühöt, csalódottságot vagy frusztrációt, az a lökötten elragadó dilinyóssága pillanatok alatt képes levenni a lábamról. - Jah, nem lett volna egy gyerekbarát műsör elővarázsolni az igazi bűvészmutatványt – viccelődöm el a dolgot, miközben a gatyám felé vetek egy sokat sejtető pillantást. Ennek ellenére… megnyugtat, hogy a történtek dacára hisz bennem. Lehet, hogy nem lesz többé kacsalábon forgó palotája, vagy külön bejáratú csiricsáré cirkusza, nekem meg fegyverszobám ahol padlótól plafonig folyathatnám a nyálamat mindenféle ritkaságra, de az biztos, hogy ha rajtam múlik, felfordulni nem fogunk. Mindezek után már arra sem vagyok képes, hogy visszakomolyodjak és valós fenyegetésnek vegyem az ikertestvére ügyét, főleg, mert rohadtul biztos vagyok benne, hogy nem tudna senki olyan könnyen átejteni, ha Rowanről van szó. Majdhogynem azóta ismerem, mióta az eszemet tudom. Mellékes, hogy pár börtön-év kimaradt és azt az énjét kevésbé látom át, de akkor is, hosszú a múltunk ahhoz, hogy csak úgy át lehessen baszni a fejemet. Vagyis kurvára remélem. - Ühüm… Szóval azt mondod, kapható lenne egy hármasra? - érzem, hogy ezzel a viccel jócskán túl fogok menni a tűréshatárán, de inkább engem verjen képen, minthogy itt feszengjen a semmin – nem mintha én nem csinálnám máskor pontosan ugyanezt. Mondjuk nem tagadom, a Vöri-szendvics gondolatára egy egészen kicsit elkalandozik a fantáziám… De csak egy bolhányit. A nadrág problémámon az se enyhít, hogy teszünk egy kitérőt a munkát illetően, mert attól még ő áll velem szemben, és bámulatos gyorsasággal elérte, hogy az arca beverése helyett inkább mást akarjak verni. Pedig tudnék bőséggel háborogni azon, hogy mennyire rühellek hajnalok hajnalán kelni, hogy mennyi műszakot kellett vállaljak ahhoz, hogy egyáltalán kilátásba kerüljön valami nem omladozó albérlet, és hogy nem gyepálhatom laposra azt, akinek a rusnya képe nem tetszik. Hogy a fostaliga pártfogó tisztem úgy liheg a nyakamba, várva az igazolásokat, mint valami elbaszott kisiskolai tanár, de a dühöngésemnél jobban csábítanak a nadrágomat bontogató kezei, és a tudat, hogy momentumokon belül úgy fogunk egymásnak esni, mint akik hosszú várakozás után most dugnak először. Igazából egyetlen alkalom se jut eszembe, ahol nem úgy döngettük volna egymást, mintha nem lenne holnap, és ez asszem sokat elmond az elbaszott kapcsolatunkról. Nem, még mindig nem tudom elképzelni, hogy tud valaki ráunni a másikra, mármint komolyan, ember, elég ránézni erre a hóbortos félistenre, és minden gondom elszáll. És ezen a ponton leszek teljességgel biztos abban, hogy nem tudnék bedőlni a fivére trükkjeinek, mert az egy dolog, hogy minden egyes porcikája - kezdve a vörös hajától az utolsó szeplőkön át a harapnivaló seggéig - megvadít, de legalább annyira hoz lázba a sokszor kiszámíthatatlannak tűnő, lökött, humoros vagy éppen vérszomjas személyisége. Nyilván sokszor lehurrogtam az utóbbi időben, amiért mások likvidálásáról fantáziálgatott, elvégre a faszomat is, valakinek két lábbal kell járnia a földön, de ha csak belegondolok, hogy elég lett volna rábólintanom, és a kedvemért… Egy, a kelleténél erősebb harapással rántom fel magamat az ábrándozásból, ami pikkpakk a vér fémes ízével fűszerezi meg az esetlenül heves, belevigyorgós csókunkat. Muszáj visszafognom a lelkesedésemet, mert ha így haladunk, megint nem lesz hosszú a menetünk, bár ez a közelében felér egy lehetetlen küldetéssel. Ha nem lennék részeg, az orromba tóduló illata tenne róla, hogy teljesen elveszítsem az eszemet. Elégedett vigyorral pillantok fel rá, ahogy közelebb simul hozzám, követelve magának, hogy még szorosabban, még erősebben tapadjon rá a tenyerem, ami igen hamar folytatná a munkáját a méretes szerszáma kiszabadításával, ha szokás szerint nem előzne be a türelmetlenségével. Nem mintha eszembe jutna panaszkodni. Belemorranok a maszatos csókba, mielőtt még elhúzódna tőlem, mert egy pillanatra nem értem, miért állunk meg. Azért a haját még mindig kitartással markolászom, ugyanis szükségem van rá, hogy legalább a tincseit érinthessem, közben pedig rántok néhányat magamon, mert ezen a ponton nem bírom ingerek nélkül. - Jézus Krisztus, ne most kezdj kibaszott kincskeresőset játszani – morgok rá végül, megelégelve a fiókhúzogatását, és kicsit meg is bököm a lábammal az oldalát, hogy csipkedje magát. Hallva, hogy mindvégig síkosítót keresett, kiábrándultan sóhajtok fel és a fejét eleresztve döntöm a sajátomat a falnak. Oké, a nagy pofám ellenére nyilván jobban esik az egész menet, ha van mitől csússzon, de soha nem finnyáskodtam vagy csináltam problémát abból, ha maximum csak ráköpött. Ez a fajta fájdalom olyan, amit rohadt nagy örömmel fogadok, sőt, néha kifejezetten vágyom is rá. - Nem is kértem – vigyorodok el, kidugva a nyelvemet a fogaim között, és mivel tudom, mi következik, izgatottan helyezkedek kicsit az asztalon, minek előtt elkapna magának. Idejekorán kimelegedve és nagyokat szuszogva figyelem az ingyen sztriptízt, ösztönösen nyelve egy nagyot a látványra, aztán az alsó ajkamat beharapva készítem fel magamat lelkiekben arra, ami elsőre biztos nem lesz egy sétagalopp. Le is olvad a képemről a diadalittas vigyorom az első centiknél, és helyette homlokráncolva kapaszkodok a vállaiba, igyekezve minél hamarabb ellazulni. Nem számítok nagy felvezetésre, de még így is váratlanul ér, hogy következőnek tövig nyomja magát, így ha terveztem is volna visszafogni a hangomat, csak kiszökik belőlem egy erőteljesebb, egyszerre fájdalmas és a végletekig jól eső nyögés. Már most úgy érzem, hogy elteltek az érzékeim, holott jóformán sehol sem tartunk. Nagyokat dobban a szívem, ahogy minden egyes porcikám körülötte, érte lüktet, olyan forróságba taszítva, hogy pillanatok alatt a szám is kiszárad. - Ne fohgd vissza mahgad, te pohrondmester – duruzsolom a fülének, ahogy a nyaka köré simítva a karjaimat közelebb hajolok hozzá. - Törj be – vigyorodok el megint, a fogaim közé csippentve a fülcimpáját, de amikor hirtelen mozogni kezd, elhúzom a számat, mert lerágni nem szeretném semmijét. Márpedig a veszély jelentős, amiként vad és kemény lökésekkel döfködi ki belőlem a józan eszemet. Az egyik kezemmel kénytelen is vagyok megkapaszkodni az asztal oldalában, ami úgy recseg és ringatózik velünk, hogy félő, bármelyik momentumban széteshet alattunk. De leszarom, rohadtul nem érdekel, mert számomra csak Rowan létezik, és a véres szája, ami megint az enyémre tapad, elrabolva tőlem minden feltörekvő sóhajomat és nyögésemet. Egy levegőn osztozva vele próbálok nem megőrülni és idő előtt elsülni, bár ennek tekintetében legalább előnyünkre van a rengeteg pia, amit benyakaltunk. - Basszah mehg – morgok bele meg-megakadó lélegzettel a menetbe, nem találva értelmesebb szavakat arra, hogy mennyire megveszek az érzéstől, amikor bennem mozog. - Meg neh állj – figyelmeztetem aztán némi morcossággal, amint elkezd lelassulni, de lassan megértem, hogy mit is szeretne csinálni. Faszom, ezek után végkép le fog szakadni alattunk ez a szar. Mégis, élveteg vigyorral hagyom magamat megfordítani, és a kezeimet lefogni, mert tudom, hogy most aztán végkép nem fogja visszafogni magát. Be is igazolódik a sejtelmem, ahogy az eddigieknél is hevesebb mozgásba lendül, ha pedig az a célja, hogy minél tovább bírjam, kurvára nem kéne fojtogatnia, mert ahogy a nyakamra csúsznak az ujjai, kis híján felrobbanok. Kész szerencse, hogy a lökött becenév kissé kizökkent. - Csehszd meg réhpachukor! - vágok vissza, akárha valami rettenet sértést vágtam volna a fejéhez, és közben a felszabadult kezemmel a hajába markolok, hogy lerántsam magamhoz egy teljesen koordinálatlan, szenvedélyes csókra. Ha ennek folyamán hajlandó elereszteni a torkomat, egy kicsit odébb húzom az arcát, hogy a szájának szuszogva veszhessek el azokban a kibaszottul tökéletes szemeiben. - Hah rodeóht akarsz… ahhkor kotródj róhlam – vigyorodok el újfent, megcsapva az izmos felkarját, és amennyiben komolyan gondolta a dolgot, állok elébe. Ritkán szoktunk ilyen felállásban fajtalankodni, de ha most azt kérné tőlem, hogy fejen állva cummantsam le, talán még azt is bevállalnám. Szóval ha hajlandó lemászni rólam, én is nagy nehezen felkecmergek a helyemről, aztán úgy ítélve, hogy eleget kísértettük a kibaszott sorsot azon a nyomorult íróasztalon, az egykori ágyára lököm, a legkevesebbet sem finomkodva. Rajtam a sor, hogy a csuklóinál fogva a matracnak szegezzem, mialatt a derekára nehezedve lehajolok egy újabb, heves csókért. Nem húzom sokáig, mert türelmem az sosem volt, de egy flegma mosoly erejéig még lepillantok rá, kiélvezve a pillanatnyi hatalmamat felette. A korábbi mozdulatait leképezve én is eleresztem az egyik kezemmel, hogy hátra nyúlva kényeztessem kicsit a lüktető szerszámát, alaposan megdolgozva az egész hosszát, de nem, még mindig nem lettem tibeti szerzetes, aki azt hiszi, hogy a világ minden kicseszett perce az övé, így hát elég hamar megemelem a hátsómat, hogy visszavezethessem magamba, oda, ahová tartozik. Elnyúló morranással, a fejemet hátradöntve süppedek az ölébe, miután pedig megszoktam az új felállást, határozott és cseppet sem óvatos mozdulatokkal kezdek mozgásba.
Nem tudok nem szélesen a képébe vigyorogni, ahogy rádöbben saját maga imádnivalóságára - ami hiszem, hogy nála egészen másként fogalmazódik meg legbelül - és vissza nem húzódik, mint egy cuki csigabiga, akinek poénból megbökdösöd a szemét, amint elkezd vele pillognia nagyvilágba. De kiváltságos a dolog, mert ezt a szemöldök felhúzós, "mekkora pancser pali vagyok" cukiságot kimaxoló képét csak én láthatom. Legalább is remélem... Nagyon remélem... És akkor ilyenkor türtőztessem az ágyékom, mi? - Még mit nem... Az csak is az én jelenlétemben, magánszámként működött volna. Szerezz anélkül rajongókat... - vetettem oda, majd hogy nem fogaim közt kiszűrve, ahogy legszívesebben már most nagyban a mindennek is a közepébe vágtam volna. Vagy fel valami bútorra... Részlet kérdés... Lambertnek meg van azaz elragadó bája - legalább is saját véleményem szerint - hogy puszta jelenléte bőven túl adjon egy pénzzel teli, luxus életen. Na jó, szerintem csak én gondolom így... Viszont pontosan emiatt is én vagyok az egyedüli, aki tudja, hogy vele tényleg csak nyerhet. Nem, nem hülyéskedem, ez a tapasztalat, amit az évek alatt megéltem vele. Nem volt minden hű, de jó, és igen, voltak nehezebb időszakaink, komoly fogyókúráink, de mégha vért is izzadtam a cirkuszomért, amit most egy pöccintéssel el is vettek tőlem, simán elcserélném az akkori életemet a vele valóra. Nem lettem volna jobb ember, de határozottan boldogabb. A végére már teljes komolytalanságban tudjuk le Travis rémtetteit és Kian... létezését, ami pedig a későbbiekben okozhat majd némi agyfaszt. Poénból induló kérdése nyomán magasba szöknek vörös szemöldökeim kíváncsiságból, hogy közben kiszúrjam, tényleg csak poénnak szánta el, s közben széles vigyor üli meg a képem. - Ó, igen! Te köztünk kutyában, amíg a derekat nem kímélve rángatlak magamhoz, ő meg előtted egy székhez kötözve, a hónapos zoknimmal a szájában és álló tictac cukorkával... - bólogatok lassúakat és nagyokat. Mert bízom benne, hogy az anya természet legalább annyira szeret engem, hogy neki majdhogy nem punettát varázsolt a lábai közé. Amekkora finya, szerintem még a kukacát is gumikesztyűvel fogja meg brunyáláskor. Pff... nem is tudom hová gondoltam, mikor aggódtam amiatt, hogy el tudna játszani engem Lambert előtt. Ha tudná, hogy miket műveltünk anno, mikor egy szoba volt mindenre is, sikoltva futna el. Megérdemelne egy barackost a javítók rémálma, pont mint kis pöcsös korunkban, de inkább Kian szekírozom halálra, ha már választhatok. Hm... meg a faszt... majd mikor nem számít rá, egy nyilvános helyen, majd jól összekócolom a buksiját. Mindig is csodáltam Lambert akaraterejét, mert pontosan ismerem a büszkeségét is. De, mikor olyan helyzetbe került, kerültünk, mégha némi szégyenérzettel is, simán hozott áldozatot. Nagyobbnál nagyobbat, kezdve a mini bökőjétől, amit egy pancser ropi kezébe nyomott, remélve, hogy legalább önvédelemre tudja majd használni. Jézus, bármilyen elcsépelten is hangzik, ránk fokozottan igaz, hogy az ég is egymásnak teremtett. Mármint gondoljunk csak bele mennyi szarságos gond van velünk, mennyire előszeretettel hány pofán a világ sokszor, és mi mégis olyan szépen össze passzolunk, mint két kibaszott puzzle. A részeges, vad buli végül átcsapott abba, amire számítani mindig lehet, csak nem mindig jutunk el oda. Dugásba. Mai napig nem értem, hogy bírtam ki eddig szex vagy magánakciózás nélkül, de meg lehet, nem csak heterok és homik léteznek, hanem lambsexualityk is, akiknek csak az ő cinkos félszeg vigyorára és azokra a gyönyörű, sokszor vér aláfutásos tekintetére áll fel. De nem csak küllemre ennivaló, mellette tényleg kalandos, és szó szerint életveszélyes az élet. Hát hogy akarhatta még ennél is többet?! Ennyit a tervezésről, pedig sokkal ütősebb lett volna, ha Avery ágyába fetrengünk egy jót, bár... aztán még ki tudja... +18 A türelem innentől már egyikünknek sem ismerős szó a szótárában, noha annyira fegyelmet még erőltetek magamra, míg kerítek valamit, amivel kellemesebbé tehetem az együttlét fájdalmasabb részeit, de mentségemre legyen szólva, elszoktam ettől az egésztől és most persze óvnám mindentől. Kivéve a pofonjaimtól, dehát azok szinte csak lepkefingnyi simik. De persze, hogy nincs semmi! Miért is lenne? Még szinte gyerek voltam, mikor itt evett a fene, és egészen más dolgokon járt az eszem, mint a szex. - Aztán majd, ha lesérülsz, nem engedsz majd a popsid közelébe, de ez nem így működik. - motyorgom oda neki, leginkább, mert utólag én is rájövök, hogy fölös az aggódás. Nem sokszor volt ez olyan brutál erőszak kinézetű, ha még is, szerintem mindketten úgy bevoltunk állva, hogy mire két nap múlva magunkhoz tértünk, már hátsója is rendben volt. Hellyel-közzel. Az első néhány centi még kissé körülményes, kevesebb élvezettel, na, de mikor tövig furakszom belé, hátsója pedig az ágyékomnak nyomódik, olyan érzés kerít hatalmába, hogyha most nem volt ennyire rövid a hajam, bizony még az is égnek állna, nem csak a szőr a karomon. Halk morgással próbálom egyensúlyba hozni a szívverésem és az érzést, nehogy már most elmenjek, aztán éghet a pofám, mennyire szerencsétlen vagyok. - Szohktam én olyaht...? - nyögöm széles vigyorral képemen a megnevezés hallatán. Még csak nem is fáj, hogy mától fogva már nincs többé. Az ő szájából még ez is szép emlékké formálódik. Ohó, pláne ilyen pillanatok közepette. Az energia ital és a csoki is kellő löketet ad, az amúgy is bolond fejemnek, hogy éppen csak annyi lélek jelenlétem legyen a kemény, erőszakos poreszunk mellett, hogy buksiját megvédjem a falnak koppanástól... s hogy persze ezzel együtt még kisebbé tegyem a köztünk lévő távolságot. Nem sok értelmes, csóknak nevezhető dolog csattant el köztünk, mint inkább próbáltuk hangos nyögésekkel világgá kürtölni, hogy buli van, na meg egymás képébe lihegni. El is kap a hév, igen, még ennél is jobban. Lambnél nincs határ a csillagos égen túl sem, a bátorítása pedig még kellő löketet is ad, hogy át sem gondolva mit akarok, csak vágyaim hajtotta ködös fejemnek engedelmeskedve mászok az asztalra, hogy tovább erőszakoljam az én csípős, kis börtön töltelékem. A gondolataim követhetetlenül röpködnek, de annyira, hogy ahogy olykor elpillantok ködös tekintettel vértől mocskos, kívánatos ajkaira, egy röpke pillanatra elgondolkodom, hogy én ütöttem meg, vagy mikor kezdett vérezni. Az ajkam bizsergető, megharapott része pedig el sem jut az agyamig. Nem is igazán tudom, hogy ez most az alkohol miatt van, vagy tényleg ilyen kibaszottul jó dugni. Kit akarok átverni... naná, hogy utóbbi! - Ehz ahz! - nyögöm, ami most is morgásba megy át, mert jó párszor meg kell erőltetnem magam, hogy el ne süljek. - Hah, tuhdom, hohgy ezzehl betöhrhetőh vahgy... máhr a jahvítóhban mehgtettehm volnahh... - nyögöm egy röpke, de a mennyei érzésektől hamar tova tűnő pimasz vigyorral, addigra már ujjaimmal a nyaka körül. Azt hittem kapok is miatta, de azt sem bántam volna, önfeledt, domináns vigyorral ereszkedem rá, ahogy le ránt és bár a mozgás kicsit normálisabb tempót vesz fel, csak addig, amíg tart a csók. Már pedig tartania kell, mert én magamtól el nem válok azoktól a fémes ízű, harapnivaló ajkaitól, és a huncut kis nyelvétől, amivel olykor a számat, máskor pedig odalent kényeztet. Na jó, még egy csöppet finomodik a vadulásos tempó, ahogy jómagam is belemerülök azokban a döglesztő szemeibe, és újra és újra elönt az a kellemes kis görcs, amit már akkor is éreztem, mikor nála magasabb tökmagként lesmaciztam. - Te vagy a legcsodálatosabb dolog az életemben, ami velem történhetett Lambert Schultz... - mosolygom mondhatni teljesen elalélva, majd ahogy ez mind szélesedő vigyorgássá válik folytatom, addigra már rég elengedve a nyakát. - A pia pedig a második... - röhögöm el magam röviden, míg a már így is csillagokat látó buksim ki nem követel egy újabb pózt, mintha csak attól félnék, hogy nem lesz holnap... Mindent akarom, mindenhogy és most azonnal, ami vele kapcsolatosan. Nem mintha kételkednék, hogy belemegy e, de kivárom, míg leint magáról, és engedelmesen, de főleg szinte hipnotizálva hagyom, hogy oda lökjön, ahová akar. Öcsém, még az sem tűnne fel az első pár percben, ha kardokba lökne. Picit még rugózok is az ággyal együtt, ahogy végül rám mászik, én pedig mint aki erejét vesztette volna, hagyom magam, és bámulom, és élvezem, amit látok és érzek. Meg lássuk be, azért így sem látni túl gyakran. Szeretek dominálni, sőt, más esetben másokkal kifejezetten rosszul viselném ezt a kiszolgáltatott szerepet, de ugyanúgy beindít, ha a rabszolgájává tesz, mintha én őt az engedelmes kis kutyámmá. - Ó, bahzd mehg... - sóhajtom, behunyt szemekkel, magasba szökött szemöldökkel, élvezve, ahogy pumpálni kezd, miközben próbálom egyben azt is legyűrni, hogy nehogy már egy kis kézi munka legyen az utolsó, amit megél a mai nap Rowan répa. Abba a kis időbe majdnem még a víz is lever, ahogy összpontosítok, nem kicsit próbára téve. Amikor pedig lassan ismét puha és meleg környezetben tudom a lenti részem, bele remegek az érzésbe és egy elnyújtott nyögéssel markolok a lepedőbe. Először... Mert még a lovaglás előtt rásimítom kezem a combjaira onnan pedig menthetetlenül a fenekére. A derekán akartam megállapodni, dehát... tudjátok hogy van ez... Rámarkolva nyögdöstem, s bár már így is csillagokat láttam, néha mikor épp volt annyi lelki erőm, én is mozdítottam a csípőmön. Az tuti, hogy holnap nem csak a másnaposság fog gyötörni, de, hogy a csípőmben is baromi izomlázam lesz, az kurva élet. A hangosodó és "szenvedő" nyögéseim mellett az egyre hátrébb vetett buksim jelezte, hogy nem tudom sokáig tartani a helyzetet. Az már másodlagos, hogy seggébe is úgy kapaszkodtam, hogy kis ideig biztos látszódni fog a nyoma. - Ahh Lahmb.... nehm... nehm mehgy... nehm tudohm továhbb... - nyögédcselem, de mire eljutnék a lényegig, már sorozni is kezdem hátsóját. Az első lövésnél még kiélvezem azt a mennyei érzést, de utána vakon kezdek taperászni farka irányába, hogy ráfogva, átdolgozzam kicsit őt is, hogyha esetleg nem volna már közel a cél, akkor majd most. Nem hiszem, hogy ilyenkor menne neki a célzás - bár alapvetően sosem okozott neki gondot - de azért kinyitom szám, igyekezvén elfojtani a nyögéseket és kidugva nyelvem várom az én jutalmam is.
where: Travis's home when: summer, it's damn hot why: an eye for an eye, cowboy
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
Ha valaki kívülről látna minket, biztos vagyok benne, hogy azt hinné, épp öljük egymást, vagy legalábbis Vöri erőszakot tesz rajtam, de még ha így is lenne, ez egy olyan erőszak amit bármikor és bármilyen körülmények között képes lennék „elszenvedni” tőle. Nincs szükségem finomkodásra meg pátyolgatásra, azt meghagyom a vinnyogó buzernyákoknak, a részemről pedig maradok a durvaságnál. Merthogy nincs mit szépíteni rajta, durvák vagyunk egymással. Éppen olyan természetes behúzni egymásnak, ha felidegeljük a másikat, mint a kölyökkori asztalán a lelkünket is kikefélni, és hiába kiabálnának mások párkapcsolati erőszakot, azok az agyhalottak nem érzik, látják és tapasztalják azt, amit én. Hogy még akkor is figyel arra, hogy ne zötykölődjön tovább az agyam a falnak verődve, miközben vadállatként esik nekem, vagy hogy egyikünk se bírja ki anélkül, hogy egymás szájába lihegjünk a csókoknak egyre kevésbé nevezhető nyálcserénk alatt. El sem tudja képzelni, mit tesz velem, ahogy újra és újra felnyög, morog a felhőtlen élvezkedése alatt, hogy mennyire kibaszottul nehezemre esik nem kettőnk közé élvezni, miközben pimasz vigyorral próbál arcoskodni, de süt róla, hogy neki is ugyanannyira meggyűlik a baja az önuralommal mint nekem. Pillanatokra azt is elfelejtem, hol vagyunk, csak a torkomra simuló ujjaira koncentrálok és a hátsómon csattogó ölére, mihelyt azonban némelyest feltisztul a köd az agyamról, vehemensen lerántom magamhoz egy kétségbeesetten akaratos csókra. De amilyen veszettül indul, úgy csillapodik le valami egészen mássá. Nagyokat szuszogok kettőnk között, mialatt már-már megbabonázva figyelem a zöldes szemeit, és ha lenne bennem bármilyen költői véna, most itt biztosan el lehetne sütni valami kibaszott drámai és romantikus hasonlatot a fű zöldjéről meg kicseszett smaragdokról. De semennyi nem szorult belém, s ha már itt tartunk, romantika se, így nyelek egy nagyot, mert nem tudom, mihez kezdjek azzal a… szeretettel, amivel rám néz. Érzem, hogy kisimulnak a vonásaim, és a gyomromba, mellkasomba költöző szinte fájdalmas forróság teljesen folyóssá tesz, mire pedig kettőt pisloghatnék, a számat is egy szelíd, szeretetteljes mosoly húzza. A szavai viszont visszarántanak a valóságba, abba a koszos világba, ahol a zavar egykettőre felülkerekedik rajtam, és amit nem tudok máshogy kezelni, mint morogva és úgy téve, mintha idegesítene a csöpögőssége. - Fogd be – a nagy mogorvaságból egy játékos orr-pacsi kerekedik a sajátommal, aztán elvigyorodva veszem a kezembe az irányítást. Ami azt illeti, a feltételezések ellenére ritkán vannak ilyen késztetéseim az ágyban, ugyanis köszönöm, éppen eleget pattogok és csicskáztatok másokat a napjaim többi részében. Arra neveltek, hogy ne hagyjam magamat soha senkinek betörni, hogy huszonnégy órában fitogtassam, én vagyok az erősebb kutya, aki baszik, de Vöri mellett képes vagyok elengedni, és rohadtul be tud gerjeszteni, amikor előszedi a főnök énjét. Viszont ha néha fordul a kocka, vele azt sem érzem kényszernek, és éppen annyira fel tud izzasztani a megszeppent behódolása. Szeretem ilyenkor figyelni, milyen hatással vagyok rá, ezért sem ugrok rá rögtön, csakhogy a szenvedős arckifejezését elnézve, és a megfeszülő izmait magam alatt érezve rá kell jönnöm, hogy így nekem is hamar lesz a vesztem. Mondjuk sokáig így se húzzuk. Valahol ott kezd elveszni az a megmaradt, bolhányi józanságom, amikor a fel-le ugrálásban összeérnek a mozdulataink, mert ő sem bírja türelemmel, és beszáll a csípőjével a keringőbe. Kitámasztok a mellkasán, ahogy egyre hangosabb morranásokkal és nyögésekkel adom a tudtára, mennyire kibaszottul dögös a telhetetlensége, és őszintén szólva azt is megkockáztatom, ezt a kört nyúlkapiszka nélkül fogom bevégezni, mert szinte felrobban az ölem, ahogy újra meg újra tökéletes ponton bököd a farka. - Bahssza mehg… éhhlvehzz behléhm… - nyögöm viszont, beharapott szájjal dolgozva tovább rajta, amíg meg nem érzem bennem lüktetni. Francokat, akkor sem állok meg, legfeljebb lelassulok, és miután hagytam, hogy kiélvezze az első pillanatokat, átadom magamat az érzésnek. Meg a kezének. És az előre nyitott szájának. A kurva életbe, de szexi. Igazából két-három rántásnál többre nincs is szükségem, megfeszülő izmokkal sülök el, ám a célzás itt egyedül rajta múlik, mert rohadtul nem marad önkontrollom ahhoz, hogy még irányítgassam a gejzírt. De asszem így is jut a nyelvére, az állára, mert ahogy gondolkodás nélkül omlok le rá egy utolsó, túlfűtött csókra, megérzem magamat rajta. - Meihn gohtt… ez kibahszott jóh volt – jelentem ki ünnepélyesen, legördülve róla oldalra, hogy kiszuszoghassam magamat mellette. Teljesen kimelegedtem, és ha egyébként nem tűnne fel, hogy mindjárt felgyulladok, az itt-ott összetapadó bőrünk biztosít róla, hogy majd valamikor egyszer a távoli jövőben nem esne rosszul egy zuhany. De nem most, most még tapadni akarok rajta, a kifejezés minden értelmében. Átfordulok a hasamra, hogy a vállára simíthassam az arcomat, és kába ábrázattal felsandítok rá. - Kibaszottul szeretlek – bököm ki egészen halkan, megcirógatva az állkapcsát, majd egy újabb, jóval szelídebb csókot hintek el a kissé még véres, kivörösödött és az állandó ostromlástól megduzzadt szájára. Ugyan kissé összeszorul a gyomrom, mert furcsa, sőt… bizarr ezt így kimondani, ám most az sem érdekelne, ha egy baszom meteor hullana ránk, annyira a saját kis buborékunkban létezek. Jóformán azt is elfelejtem, hol vagyunk és miért is érkeztünk ide, de néhány perc enyelgést követően azért visszakapcsol az agyam a kékhalálból, és szeretgető mosoly helyett egy szarevő vigyor kúszik a pofámra. - Ez után tuti égni fog a seggem – jegyzem meg, miközben játékosan beleharapok a mellkasába, szándékkal végigkarcolva a fogaimmal a bimbóján is. - Szomjas vagyok, hozok még piát – tudatom vele, felülve az ágyban, mondjuk akkorát szédülök tőle, hogy egy pillanatra megkérdőjelezem, mire is vagyok jelenleg képes. - Addig hordd át a segged a vendéglátónk szobájába, és ha tetszik, amit látok, talán még le is szoplak – megvont szemöldökökkel vigyorgok rá tovább. - Vagy kutyázhatunk a nem tictac cukorkáddal – öltöm ki rá a nyelvemet, visszautalva a korábbi bolondságára, aztán egy csattanós pacsit követően a combján felkelek mellőle. Illetve, ha nem tart vissza, tántorogva ugyan, de megkezdem a túrámat a földszintre, nem bajlódva azzal, hogy bármit felhúzzak a valagamra. Ellenben út közben kihalászok és meg is gyújtok egy cigit, mert szex után kötelező. Végül odalent két üveg vizet halászok ki a hűtőből, és a rend kedvéért egy üveg fasztudjamilyen piát is a hónom alá csapok. Majd már indulok is vissza, lógatva a bagót a számból. Ráérősen, olykor-olykor megakadva és az egyensúlyomat keresve veselkedek neki a csúcstámadásnak – a lépcső megmászásának –, de valamilyen kibaszott csoda folytán nem töröm ki a nyakamat. Viszont, amikor felérek, meg mernék esküdni, hogy a bejárati ajtót hallom nyílni.
“Lesznek időszakok az életben, amikor (...) a saját világod Császárává kell válnod. Keretek között működnöd, és betartanod bizonyos törvényeket, hogy megvédd saját magad és másokat. Lesznek olyan időszakok is, amikor Bolond lehetsz, és ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekedhetsz. A lecke abban rejlik, hogy megtanuld, melyik szerepet kell játszanod az adott pillanatban.”
Az utóbbi időben eléggé rám járt a rúd. Kian rám szállt és valami rejtélyes oknál fogva belém van zúgva, aztán ott van Gyda, aki egy csók után lepattintott, de megbeszéltük, hogy a kapcsolatunktól független a védelmembe veszem. Felajánlottam neki a New York-i házam, de még meg kell erősítenem az ottani biztonsági helyzetet, így egyelőre a Rókalyukban szállásoltam el. Oda talán nem ér el Kian keze. És ott van Nate. Na igen. Miatta annyira nem aggódom, Kian amúgyis jobban leköt. Nameg Gyda. Azt a csókot viszonozta. Talán ha már nem fél majd annyira, akkor kötélnek állna és lehetne köztünk valami. Csak Kiant kéne kipöckölni és nem lenne semmi gond. Nate úgyis elvan azzal a hibban Porondmesterrel, nem hiányozna neki az a hibbant hősszerelmes. Szóval úgy döntöttem felújítom és felturbózom kicsit az egykori kéglimet, amit amúgy én is szoktam használni, ha hosszabb időt töltök a városban és nem Jerseyben vagyok. Márpedig úgy látom most sok időt fogok a városban tölteni és talán itt még Gydával is közelebbi kapcsolatba kerülhetek. Leparkoltam, majd az ajtóhoz mentem, de már ott éreztem, hogy valami nincs rendben. Zene? Ráadásul ilyen vacak zene? Az ajtó nem volt kulcsra zárva, ami megint csak rossz Omen volt. Mégis mi folyik itt? Benyitottam. Lassan toltam be az ajtót és osontam be, de a látvány letaglózott. Megdermedve néztem a romhalmazt, ami az egykori otthonom volt. Jó ideig csak próbáltam felfogni, megérteni mi is történt itt, amíg távol voltam. Hangtalanul lopóztam tovább, hisz a rongálók még itt lehettek. Minden, de minden tönkre lett téve. És ezek nem olcsó dolgok voltak. Oké, "milliárdos" vagyok, simán veszek új dolgokat ezek helyett, de bárki is tette ezt, kiverem belőle a kártérítést. Épp csak a házfalakat hagyták épségben, bár imitt-amott a festék is jól lehullott, ahogy szétdobáltak mindent. A kamera felvételek biztosan megvannak. Megsimítottam egy sérült falfelületet, kezembe vettem egy két törött dolgot, majd vissza is tettem, ám ekkor megpillantottam valamit. Ruha. Ruhák. Követtem az elszórt textildarabokat, amik Rowan régi szobájába vezettek, ám, ami ott fogadott látvány. Az mellbe vágott. Az első pár másodpercben döbbenten, majd már dühösen néztem őt, aztán rá is rivalltam. - Te nyomorult vörös ördög! - kiáltottam el magam. - Mégis mi a búbánatos rókabundát műveltél itt? - kérdeztem, de aztán jött a felismerés, hogy nem csak egy valaki ruhája volt itt. Kell itt lennie még valakinek. Láttam rajta, hogy ittas, jól be lehetett állva. - Ki fogja nekem megtéríteni a káromat? Egyáltalán miért tetted te... te... - az asztalra vágtam, odaléptem hozzá és a karjánál fogva felhúztam az ágyról. - Kinek pózolsz te hálátlan kis nyomorult?! Ezt pont nem vártam volna tőled! Ezt azért kaptam, mert rendbe szedtem a képedet? Ha most kiváglak téged az ablakon át, akkor nem kell aggódnod, újra a régi leszel! Ki a társad? Egy jó okot mondj, hogy ne verjelek agyon és dobjalak ki a rendőrség parkolójában! Mindenről felvétel készült. Egy órámba telne és mindannyian a börtönrácsok mögött végzitek. Kiráncigáltam az ajtón, majd magam elé löktem. - Indulj meg! Ne akard, hogy segítsek benne. Szépen megkeressük azt a másik kis nyomorultat, akinek a ruhái ott vigyorognak a padlón a tiedig mellett. Ha jót akarsz magadnak nyugton maradsz, úgyis tudod, hogy még mindig kenterbe tudlak verni, főleg seggrészegen. Csoda, hogy a két lábon állás még megy. Ha tudtam volna, hogy egyszer ezt kapom tőled, akkor zárat cserélek és kódot, de azt hittem nem vagy ennyire sekélyes és nem süllyedsz ennyire mélyre. Ez nem gonoszság volt, hanem kicsinyesség és lesiklottság.
Imádom mikor német beszél, mégha sokat fel sem fogok belőle, pláne nem full részegen. De ami igazán az év szívmelengetése volt, az a vallomása. Mármint a kertelés nélküli, őszinte, halk szavai. Hátamon fekve, teljesen elalélva próbálom behunyt szemeim mögött újra és újra felidézni azt a szexisen romantikus szemezést és szavacskát, ami végül elhagyta kívánatos ajkait. Nem tudok nem elvigyorodni, mind ahányszor újra és újra levetítődik bennem a műsor, és még a számban is érezhetem ízét. Legszívesebben elnyújtózva el is aludnék az ágyban, hogy később odabújva hozzá melegedhessek, és úgy igazán semmin ne aggódj máma az ég adta világon. A következő pillanatban pedig majd kicsattanok - mármint a lehetőségekhez képest - és alig várom a következő menetet, amit még keményebbre és durvábbra képzelek el, talán még új pózokat is kitalálunk. Viszont mire eljutnék odáig, hogy felemeljem a seggem, ami előzőleg neki sem ment könnyebben, meghallom a cipő kopogását, ezért izgatottan kezdek el ficeregni az ágyon, hogyha már megint azt kell nyúznunk, legalább könnyebben legyen vissza invitálni. Így hát a tévéből szedett, jól ismert felkönyöklő, oldalt fekvő pózba vágom magam, lompost egy pillanatig sem takargatva, egy sunyin széles vigyorral, szexi szemöldök összevonással. Igen, ma már tuti két menetünk lesz. Egy percig sem fog meghatni a popsijának alapos megtépázása és a... várj mi... cipő kopogása...?! A gintől és egyéb finomságoktól rozsdás fogaskerekeim ugyan elkezdtek forogni, csak éppen már akkor, mikor belökődött az ajtó és nem éppen azt kaptam, akire vártam. Még jó, hogy legalább a folyamatok nem kezdődtek el odalent, de így sem volt kellemesebb érzést. Nem azért - nem csak azért - mert full pucér voltam, hanem mert ezt nem éppen így terveztem. - Ó, bazd meeeg... - kerekednek el szemeim, ahogy egy röpke pillanat erejéig totál lefagyok abban az incselkedő pózban és az agyam próbál valami nem túl mesebeli menekülési opciót kitalálni. De még arra sem vagyok képes így hirtelen, hogy a párnával takarjam el a szerszámom, így az egyik kezem tapasztom oda. Felkelni? Hát szándékoztam én, csak annyira váratlan történt minden, én meg annyira kettyós vagyok most, hogy hirtelen olyan zavarban érzem magam, mintha az apám nyitott volna rám, miközben épp játszom magammal. - E-ez nem a valóság, csak a képzeleted műve! - próbálkoztam azzal, ami épp az eszembe jutott. - Nem ezeket a droidokat keresed! - mélyítettem el a hangom, de addigra már tudtam, hogy most jól el leszek picsázva, mert már elindult felém. Aztán azon kezdtem parázni, hogy Lamb le ne bukjon, ha még le nem bukott. Pláne mikor a rendőrséggel fenyegetőzött. Ezt jól elbasztam, bassza meg! Még annyi időt sem hagyott, hogy felkapjak valamit a földről és legalább ne kelljen takargatnom magam odalent. Bár így is majdnem orra buktam párszor, és már értem, hogy Lambnek miért ment olyan nehezen. Pedig bennem még az energia lötyi is dolgozik. Örülhetek, ha nem hányom el magam. - Kicsit túlzásba viszed, nem gondolod? Nincs akkora baj... nézz körbe... - mentegetőztem kétségbeesve, ahogy cibált kifelé. Az asztal meg is adta magát nem sokkal azután, hogy kicsit a szobából. Na nem baj, majd azt mondom az az ő sara, kellett neki csapkodnia. Viszont ami régebben is jól ment a piáláson kívül az a hőbörgés és vitázás, szóval próbáltam felvenni a fonalat és viszonozni azt, amit amúgy bőségesen megérdemeltem. Azaz nem! Igenis jogos rombolás volt. - Képzeld igen! Miattad oda a cirkuszom! És... és... azért is kaptad, mert... elhagytál! Igen, azért, mert átbasztad a fejem! - csattantam fel, miközben legbelül mélyen reméltem, hogy nem csak fejben tűnik ez értelmes indoknak. - Mii? Nem tudom miről beszélsz! Nincs itt senki más... Jaa, hogy a ruhák...? Szeretek rétegesen öltözködni. Fázós vagyok... - fecsegtem mindenfélét összehadoválva, hátha legalább terelés gyanánt jók lesznek. Pedig amúgy úgy elüvöltöttem volna magam torkom szakadtából, hogy: FUSS FORREST, FUSS!!!! Persze nem vetettem el a dolgot, mert ha így tényleg nem volnék most ellenfél, fel tudom tartani, amíg Lambert meglép. Nem engedhetem, hogy lecsukják. Ó, bazd meg Rowan, megint képes voltál térdig szarba rángatni azt a folyton morgó pitbullt. - Legalább egy kurva boxert had vegyek fel... - hisztiztem, mert ez így... ember kínzás. És ha belelépek valamibe? Megálltam a lépcső előtt, ha továbbra is noszogatott, bár nem voltam biztos benne, hogy letudnék menni kapaszkodás és folyamatos bukfencezés nélkül. Ráadásul abban a tudatban, hogy Lamb lent lehetett, nagyobb biztonságban, valahogy az emeleten kellett tartanom Travist, és hát... magamat is. Ezért visszafordultam felé, csak nem lökött le addig, mint ahogy én anno a barétnőjét. - Ne csináld már... Majd összetakarítom... Ez csak egy kis... törmelék... - intek el az egyik irányba, és mivel az agyam hiába pörög, mint a félkarú rabló, rögtönözve rontok neki, hogy legalább a földre küldjem, igen egy szál pöcsben is. - Fuss, Lamb!! - kiáltom el magam, ha még közben nem ért volna fel. Mondjuk akkor is. Ha már belerángattam, megpróbálom rendbe is hozni.
where: Travis's home when: summer, it's damn hot why: an eye for an eye, cowboy
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
Wang Weiguang and Lambert Schultz imádják a posztod
Néhány másodpercig megakadva fülelek, de mivel nem hallok az égvilágon semmit az üvöltő szarzenén kívül, megvonom a vállaimat, és a lépcső tetején lepakolom a szerzeményeimet, mert rá kell jöjjek, hogy mindjárt behúgyozok. Mezítláb caplatok végig a folyosón, addig-addig nyitogatva az emeleti helyiségek ajtaját, míg nem találok egy slozit, aztán cigivel a számban állok neki a Niagara-vízesés különkiadásnak. Az este elején megmondom őszintén, nem hittem volna, hogy ennyire faszán fognak alakulni a dolgok, de most részegen, a szextől kivirulva és Vöritől teljesen becsavarodva nem is lehetne szebb a napom. El is kezdek dudorászni, miközben vigyorgok mint egy idióta, ám hirtelen mintha Rowan hangját hallanám. Még a folyam is elakad, ahogy oldalra billentett fejjel fülelek, de megint csak vállrándítással végződik a nyomozó munkám. Biztos valami még szarabb muzsika indult be, vagy répacukor magában beszél, az se lepne meg különösebben. Ahogy viszont végzek, és a szabad kezemet a kilincsre helyezve szívok egy mély slukkot a bagómból, most már biztos vagyok benne, hogy nem a zenét hallom. Összevont szemöldökökkel próbálok értelmet nyerni a dögös sátánfajzatom kiabálásának, aztán, mihelyt betársul egy ismeretlen hang, kissé belém fagy a szar is. Ó baszd meg… Legszívesebben rögtön kivágódnék, hogy pontot tegyek ennek az ügynek is a végére, de közben meg rohadtul kíváncsi vagyok, hogy mi a francról témáznak ilyen hevesen, meg egyáltalán, hogy felmérjem a terepet és a lehetőségeinket. „Azért is kaptad, mert... elhagytál! Igen, azért, mert átbasztad a fejem!” Rászorítom a kilincsre az ujjaimat, mialatt nagy lassacskán eljut a ködös agyamig, hogy mi a faszról beszél Rowan. Kurvára tudtam, bassza meg, hogy míg én itt kinyálzom neki az érzéseimet, ez még mindig a múltbéli fasziján lovagol. Na meg a faszt! Éppen akkor robbanok elő a mosdóból, mikor elkiáltja magát, hogy fussak, de ahelyett, hogy így tennék, vagy kimutatnám, mennyire de mennyire felcseszett két másodperc alatt, negédes vigyorral nézem meg magamnak a konkurenciát. És azzal a lendülettel el is röhögöm magamat. - Jézusom, Vörös, az apáddal feküdtél össze? - oké, nem tűnik annyira idősnek a fazon, de nem éppen így képzeltem el a csávót, aki képes volt az ujja köré csavarni egy ilyen veszett csirkét. Szórakozottan, a világ minden nyugalmával méregetem tovább a számomra ismeretlent, mit sem törődve azzal, hogy egy szál brokiban állok előtte. Nézze csak meg, mivel vetekszik, pf. - Itt a másik kis nyomorult, kicsinyes és lesiklott – billentem oldalra a fejemet, elnyomva a falon a csikket. Aztán kiegyenesedve elkomorodok, mert nagyon nem tetszik, ahogyan a lökött piskótatekercsemmel tárgyal. - És most ha megtennéd, hogy visszaveszel a pofádból és nem fenyegeted az emberemet, kurva hálás leszek – szólalok meg ismét, dühösen, és fenyegetően el is kezdek felé sétálni, bár, hogy a részegségtől néha kitérő lépteimben és a pucér seggemben mi ijesztőt fog találni, az egy másik ügy. Majd, ha összetalálkozik az öklömmel, nem fog kérdőre vonni, ugyanis eltökélt szándékom, hogy mihelyt elég közel érek, behúzzak neki egy jókorát. Kezdetnek, amiért a múltban kiégette Vörit. És mert nem tetszik a képe, rohadtul nem.
“Lesznek időszakok az életben, amikor (...) a saját világod Császárává kell válnod. Keretek között működnöd, és betartanod bizonyos törvényeket, hogy megvédd saját magad és másokat. Lesznek olyan időszakok is, amikor Bolond lehetsz, és ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekedhetsz. A lecke abban rejlik, hogy megtanuld, melyik szerepet kell játszanod az adott pillanatban.”
Rowan nem hazudtolta meg magát. Kifejezetten lökött módon reagált, de talán csak azért, mert pánikba esett és ideges volt. Talán mert a legkevésbé sem számított rá, hogy a SAJÁT ingatlanOM-ban megjelenhetek. Hát ez vicc. - Ez nem a Star Wars, Anakin! - szóltam rá a biztonság kedvéért, hátha magától még nem jött rá a kis droidja. Fel is rántottam őt az ágyból és elindultam vele kifelé, hogy elszámoljunk. Láttam rajta, hogy pocsékul van a sok piától és még ki tudja mitől, de nem zavartattam magam. Túléli. Volt mér vacakabbul is, mikor letépte az arcát, szóval ez neki semmiség. Legalább kisebb lesz az ellenállás és hamarabb lecsapom, ha makacskodik. - Már megtettem, amikor bejöttem. Alaposan körbe néztem és egy pillanatra elgondolkodtam, hogy melyik fára húzzam fel azt, aki ezt tette - intettem meg mutató ujjammal, ám a magyarázata elég nevetséges volt. Lássuk be. Vagyis hát... volt benne igazság, de attól függetlenül sokat köszönhet nekem. Csípőre tettem a kezeim. - Ha én nem vagyok, akkor talán még ma is a kukákban turkálnál és félig lebontott kéglikben szunyálnál! Elismerem, nem volt szép dolog, amit tettem, de csak szex volt. Te meg megölted a barátnőmet, mert féltékeny voltál, holott nem volt köztünk semmi! - morogtam, noha ez talán így nem teljesen igaz. Több volt az barátságnál, de kevesebb volt szerelemnél, noha voltak érzelmek. Én sem tudnám hirtelen minek nevezni. - Rétegesen, mi? Két pólót és két nadrágot is viselsz? Kár volt. Úgy tűnik nagyon meleged is lett benne a szobád felé menet. Annyira fázós nem lehetsz, ha most pucér vagy, ember - böktem magam mögé fejemmel. - Mégis mennyire nézel hülyének egy tízes skálán? Már a lépcsőnél jártunk, amikor a boxer ügy elő került. Talán még bele is mentem volna, de úgy éreztem, hogy csak ürügy, hogy nehogy belefussak abba a másik valakibe, aki a házamban van még. - Még szép, hogy összetakarítod. És le is dolgozod a kárt, ha nem akarsz a börtönben aludni úgy öt hónapig - mert kábé annyit kapna szerintem. - És ki is festesz. Ha szép tisztaság lesz, talán nem kell a hátadon elvinned a zsákokat az égetőbe, hanem hozatok konténert.
Bár Rowan magasabb volt nálam, az új jövevény már kábé egyforma magas volt velem. Végig mértem és elfintorodtam. Egyre rosszabb az ízlése. És ez az ipse a párja most? Azért én már egy jóval magasabb szint vagyok hozzá képest. Szépségben is gondolom anyagilag is. - Azt látom - válaszoltam, hiszen lerít róla, hogy egy börtöntöltelék. - Az jó, mert a bíróság szereti a visszaesőket. Szinte protekciójuk van a tárgyalóterembe. A fegyőrök is szeretik az ismerős arcokat, neked biztos örülni fognak. Nekem sem tetszett, ahogy ő beszélt. Még neki áll feljebb? Vicc. - És mit kapok hálából? Csak nem egy csekket a kártérítésről? - kérdeztem, miközben figyeltem, amint felém közeledik. Rowannek sem sikerült fellöknie, akkor neki sem fog. Ahogy elnéztem, csoda, hogy nem bukott orra. - Úgy rakod a lábaid, mintha Fred Astert akarnád utánozni - jegyeztem meg, Amint elég közel ért elkaptam Rowan karját, majd nekilöktem Lambertnek. Miután mind a ketten földre vágódtak féloldalasan a falnak dőltem. - Kössünk egy üzletet - javasoltam. - Adok seprűt, lapátot és zsákot. Az utolsó porszemig összetakarítotok és egy hónapig ingyen dolgoztok nekem, mint szállító, hogy megtérítsétek a káromat, cserébe én odaadom nektek a kamera felvételeket és nem szólok a rendőrségnek. Vagy... lehet úgy is, ahogy te akartad - pillantottam Lambertre. - Verekedhetünk egyet, utána egymáshoz kötözlek benneteket, kiraklak titeket a főtérre a szökőkútba látványosságnak és elmegyek a rendőrségre a kamerafelvételekkel. Mit válaszoltok?
Nem vagyok szégyenlős, de a legkevésbé sem számítottam Travisre. Mármint, oké, hogy itt lakik, de nem jár el ilyen Bruce Wayne-s operákba meg ilyenek? Nem csajozik??? Vagy kalandozik, ahogy szokott?! De se jobb kedve nem lett, se hipnotizálni nem tudtam. Oké, utóbbiban kevesebb reményem volt. De mikor felrántott az ágyról pőre pucér popóval egyszerre lettem ideges és hisztis. Jó, oké, hogy nyár van, de akkor sem rakhat így ki. - Ez csak egy kis kupi...! - háborogtam, bár ruha nélkül ez biztos nagyon komolyan vehető voltam. Hát meg amúgy is... - Hívj takarító nénit, és legalább dugnivalód is lesz. - vitáztam vele, csak akkor befogva egy kis időre lepénylesőmet, mikor megintett, mert akkor morcos fejjel néztem az ujjára, aztán rá. Mint egy duzzogó kis gyerek, aki csak azért sem fog rendet rakni. Aztán jöttem én a jobbnál jobb indokokkal. Mármint részegen ezek elég nyomós indokok voltak ahhoz, hogy végül sóhajtva belássa, hogy igazam van és nem csak, hogy felöltözve elenged minket, de még az egyik bankkártyáját is odaadja vigaszdíjként. Hát ehhez képest, baszod! Függetlenül, hogy nem érdekel már, meg amúgy is ezer éve az egésznek, akárhányszor meghallom mentségeképp, hogy "Csak szex volt", mindig felforr az agyvizem. - Boldogabb voltam, amíg nem ismertelek!!!! - förmedtem rá fújtatva. Mondjuk ez így nem igaz. Akkor ott, tényleg utolsó mentsvár volt, de amíg Lambert ott volt, nem érdekelt, hogy egy büdi csöves vagyok, mert vele nem csak szex volt. Az agybaj közepette pedig részlegesen meg is lágyulok, ahogy eszembe jut, hogy nem olyan régen azt mondta az a formás seggű, nyalni valóm, hogy szeret. - MEGMENTETTELEK TŐLE! - csavartam egy kicsit a hangerőn, mármint feljebb, mert a régi nóta mindig kiakasztja az "elviselhető" mércém. De szinte egyből vissza is vettem, a hangerőből és a diliből is, és helyette inkább a hajamba dörgölve váltottam át ismét hisztibe és mentegetőzésbe. Egyre nehezebben tudtam követni az eseményeket és a saját gondolataimat is. Mintha csak a Gyalogkakukk repesne velük állandóan, mielőtt utolérném őket. - Hát nem látod?! - kérem még én számon a dupla ruhákon. - Cipőből is azért van négy, mert a kezemre is húzok. Biztos, ami biztos... - fecsegek hol egy fél pár bakancs felé intve, hol egy darab zokni felé. - Kapd be! Ennyit bőven megérdemelsz azért, amit tettél! Amúgy is van egy csomó nyaralód, mit neked egy ház mínusz?! - löktem mellkasán kicsit ismételten csak felindultságból. Lélekben már a haját téptem, mikor megjelent Lambert is. Ő megint visszarántott egy kezdődő agyvérzésből, de csak míg meg nem láttam. Ez rossz, ez nagyon, nagyon rossz. Őszintén szólva innentől kezdtem igazán pánikba esni. Travis nem úgy tűnt, mint, aki most viccelne, Lambert pedig nem kerülhet a rendőrök szeme elé. Tapsi Hapsi helyett most csak a majom cintányérozott, de az is csak, addig amíg ki nem folyt belőle az elem. Már cselekedni akartam, mikor elkapott és Lambert felé intézett, akit ki is tudtam volna kerülni, ha a gyomromban még nem lötyögne annyi pia, így meg még a saját lábamon sem tudtam volna megállni. De azért bíztam benne, hogy nem Diótörőként terültem el az én kis csupasz csibémen. Nem szálltam le róla azonnal. Nem is tudtam volna, de annyira még észnél voltam, hogy tudjam bajban vagyunk, és ha ezt most elkúrom, elvesztem Lambertet, ami kizárt. Ugyanakkor Travis ideiglenes szolgája sem akarok lenni. Már megszoktam, hogy ellenfelek vagyunk. Lambert vállait markolászva próbáltam megoldáson törni a fejem, míg végül arra jutottam, hogy tudom, hogy mit nem akarok, de hogy most mit kéne tennem, azt nem. - Bazd meg! - keltem fel róla, majd dühösen és kicsit még ingatag lábakon állva fordultam Travis felé. - Nem veszed el tőlem! Nem veszítem el még egyszer!! - üvöltöttem és rögtön utána valami fegyver után kezdtem nézelődni, és megfogtam az első kezem ügyébe kerülő dolgot. - Megöllek, bazd meg! - markoltam fel egy fél törött vázát és felé hajítottam. Esélyesen meg se közelítve, de rögtön utána repült egy bakancs, egy könyv, míg végül megelégeltem a kis tárgyakat és majdnem orra bukva, de neki rontottam, hogy velem együtt a földre küldjem. - És ha túl is éled, rád küldöm Gydat!! - húztam be neki, ha tudtam. A szívem majd kiesett a helyéről, a gondolataim le nullázódtak, úgy hogy gondolom ösztönből és jól cselekedtem. Azt sem éreztem már, hogy hánynom kellene, vagy esetleg hugyoznom ennyi pia után. Csak az volt a lelki szemeim előtt, hogy Travis csapdába akar minket csalni és Lambertet pedig elveszítem. Idővel abban sem voltam biztos, nem e hallom a szirénákat, pedig még a zene is szólt. Akkor sem álltam le, ha esetleg ő ütött meg. Ha nem is ugrottam fel egyből, de nem maradtam a földön. Olykor még a lépcső korlátjainak egyikét is megpróbálta kiszakítani a helyéről, hogy azt használjam baseball ütő gyanánt, de ugye az nem sikerült.
where: Travis's home when: summer, it's damn hot why: an eye for an eye, cowboy
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
Wang Weiguang and Lambert Schultz imádják a posztod
Az ipse fintorát látva megemelkedik az egyik szemöldököm, de semmi baj cimbora, kölcsönös az érzés. Már ott elásta magát, hogy egy burzsuj csilliárdos, akinek biztos két szalmaszálat nem kellett keresztbe tenni, mégis úgy nézeget le másokat, ahogy nem szégyelli, és tudva, hogy Rowannek jelent is valamit ez a vasalt inges, teljes az ellenszenvem. Szinte még azzal sem tud fogást találni rajtam, hogy bírósággal meg tárgyalóteremmel és nagy szavakkal fenyegetőzik, pedig a tudatom mélyén megszólalnak a vészharangok. Megfogadtam, hogy nem fogok visszakerülni a nyugdíjas klubba, erre már is ott tartok, hogy egy telefonjába telne, és rácsok mögött tölthetem az elkövetkező éveimet. De nem adom meg neki az örömet, hogy lássa, beszaratott, hanem már megyek is neki. - Ha az ingyen arcplasztikát kártérítésnek nevezzük, jah – vigyorodok el megint, és csak egy momentumra bizonytalanodok el, mert fingom sincs kiről beszél. Nem is érdekel, az egyetlen, ami a szemeim előtt lebeg, hogy jól átrendezzem azt a fölényeskedő képét, viszont az öklömbe hasító, jól eső fájdalom helyett egy Rowant kapok a karjaimba, aki majdhogynem tehetetlenül zuhan nekem. Ösztönösen ölelem magamhoz, és valahogy még egy falnak is sikerül hátratántorodnom, hogy elkerüljem a csúfos seggre esésünket. A picsába is, ezt nem csordultig részegen kellene lemeccselnünk... Azon egyelőre eszembe sem jut fennakadni, hogy Vöri szerint biztonságos volt itt lenni, ellenben a kamerafelvétel hallatán jóformán akkorát forgatok a szemeimen, hogy az agyamig is beláthatnék. Hogy mindig a kurva kamerák! Legutóbb a bérgyilkos sráccal is majdnem beleestem ebbe a malőrbe, most meg itt… Kezdek kijönni a formámból. Érzem közben Vöri frusztráltságát, ahogy a vállaimat markolássza, és fel vagyok rá készülve, hogy mindjárt robbanni fog, amíg én próbálom nem elhányni magamat az ingyen meló gondolatától. Meg is történik a kiakadása, és bár egy pillanatra összefacsarodik a szívem, mert én sem akarom elveszíteni őt, a gyilkolási hajlamainál már elfog az aggodalom. Úgy értem, én sem dédelgetek más álmokat, minthogy kicsináljam ezt az ünneprontó pöffeszkedőt, de nem hiszem, hogy készen állunk egy kicseszett gazdag fószer hullájának az eltüntetésére, és ha lehet, a tigrisemet is távol tartanám az öldökléstől. Tudom, mire képes, valahogy mégsem akarom, hogy bemocskolja a kezét. Még mindig előttem van a pániktól kivörösödő arca és a könnyektől csillogó szemei, amikor a javítóban véletlenül szemen szúrt egy kölyköt, és lehet, hogy sokat változott az évek folyamán, de asszem ez is egy jókora megbánássá válna, ha sikerrel járna. Kezdjük ott, ha holtan akarná látni a fazont, nem a házát jött volna szétbulizni. - Ó a faszomat is – nyögök fel megadással, és ha sikeredett letepernie mister öltönyöst, ha nem, én megpróbálom elkapni hátulról Rowant, hogy lehúzzam róla. - Higgadj le bassza meg, nem éri meg! - kiabálok rá, és ha nem verne a szívem lyukat a mellkasomba belülről, talán még röhögni is tudnék a helyzet bizarr jellegén. Mármint ember, két pucér részeg barom próbál hadakozni azzal, aki amúgy jogosan – ezt ki nem ejteném a számból – háborodik fel az őt ért károkon, mi ez, ha nem valami elbaszott tragikomédia? Mégsem rángatózik a rekeszizmom, ahogy minden erőmmel igyekszem visszafogni a vörös ördögömet, és odébb ráncigálni a nagyképű idiótától. - Csihadj le – ha sikeredett visszatartanom, a falnak lököm és a mellkasára tapasztom a tenyeremet. Éppen olyan vehemenciával ver alatta a szíve, mint az enyém, de most nem lágyulok meg. Kurvára nehezemre esik, de valakinek józanul kell gondolkodnia, és a lehetőség, hogy megint elszakadjunk egymástól… Nem élném túl. - Kitakarítjuk a kurva házadat, de nem fogunk semmit szállítgatni neked. Legfeljebb egy munka, és ennyi – fordítom a képemet az illető felé, akinek ha említette is a nevét Rowan, teljesen kiment a fejemből. - Cserébe nem kapargatom ki a szemeidet álmodban, amiért cukrosbácsit játszottál Vörössel, aztán meg kidobtad, mint macskát szarni – mormogom dühödten, mintha lenne bármi alkupozícióm. Ám még így is alaposan meg kellett alázkodjak ahhoz, hogy túléljük ezt az egész szart. Később ráérek érte beverni répacukor buta fejét.
“Lesznek időszakok az életben, amikor (...) a saját világod Császárává kell válnod. Keretek között működnöd, és betartanod bizonyos törvényeket, hogy megvédd saját magad és másokat. Lesznek olyan időszakok is, amikor Bolond lehetsz, és ösztönösen, gondolkodás nélkül cselekedhetsz. A lecke abban rejlik, hogy megtanuld, melyik szerepet kell játszanod az adott pillanatban.”
- Kis kupi? Az a "gyerekszobádban" volt, ez itt őskáosz. Mintha tornádó lett volna. A takarító néniről pedig ne is álmodj, ezt te fogod összetakarítani, a te műved! - vagy épp az övé és a partnere sara is, akinek a ruháit szanaszét szórta még. - Boldogabb? Nos ezt nehezen hiszem, de mondjuk úgy, hogy rád hagyom, ha így érzel - vontam vállat. Ki vagyok én, hogy ezen az apróságon akadjak fenn és vitatkozni kezdjek vele a semmin? - Megmenteni? Nekem nem úgy tűnt. Ha megmenteni akartál volna, akkor szépen is megbeszélhettük volna felnőtt emberek módjára. Arra, amit tettél nincs mentség! Az kőkemény önző gyilkosság volt! - mondtam kemény, határozott hangon. A hülyébbnél hülyébb mentségei kicsit kiakasztóak voltak és nem is tudtam őket hová tenni. Csupa baromságot hordott össze és nem értettem miért. Vajon tényleg nem veszi észre magát? Ezeket a baromságokat vajon ő is elhiszi? Mert én nem. Vajon ki lehet az a valaki, akit ennyire védelmezni próbál? Ennyire... tagadni a jelenlétét. Még ő von kérdőre, hogy mit nekem egy ház mínusz? Ez meghülyült. - Ez az enyém, Rowan, azért! Az enyém! - mutattam magamra határozottan, mint a kincseit őrző sárkány. Lényegében az voltam. Irigynek annyira nem mondtam volna magam, mert szoktam adakozni, de, ami az enyém, az az enyém. Az ingatlanjaim, a cégem, a kincseim, a pénzem. Ha én nem adok belőle, az azt jelenti, hogy senki ne érjen hozzá. Akkor harapós rókává változom. Hamarosan az ominózus férfi, Lambert is megjelent, akivel szintúgy nem sikerült egyelőre zöld ágra vergődni. Ő még ellenségesebb is volt, mint Rowan, pedig intelligensnek tűnt. Az átlaghoz képest. Oké, nem néztem ki belőle az egyetemi matek szakot, de úgy a gimit sem, de nem is így kellett érteni az intelligenset. Inkább úgy, hogy tárgyalóképesebbnek tűnt. Pechre Rowan is nekem esett, akit egyébként ebben az állapotában hiába szereltem le könnyű szerrel, mindig visszamászott rám. Mint egy ittas cserebogár, aki leesik a falevélről, hátára esik, kapálódzik a lábaival, hasra vágja magát, újra felmászik, de megint leesik és kezdi előlről. Nem akartam akkora szemét lenni, hogy tényleg hülyére verem, de már épp a határaimon voltam, mikor ismét nekem ugrott, pedig lepöcköltem. Fogalmam sem volt honnan vette, hogy el akarom venni tőle Lambet, de biztos voltam benne, hogy súlyos tévképzetei voltak. Eszemben sem volt elvenni tőle. Együtt küldtem volna őket börtönbe. Gyda meg... hát őt már küldheti. Úgyse lépne semmit. Már épp azon voltam, hogy komolyan megruházom, amikor Lambert végre elkezdett gondolkodni és leszedte rólam a kis csimpánzát, mielőtt tolószékbe küldtem volna, hogy pár hetet pihenjen egy kórházi ágyban. Az én türelmem és jóindulatom is véges. Ölbe tett kezekkel hallgattam Lamb alkuját, majd pár pillanatig gondolkodtam. Egy munka? Hmmm... gondoskodni fogok róla, hogy megemlegessék azt az egy munkát. Én garantálom, hogy egy életre elveszem a kedvüket a munkától. Na nem mintha sütne róluk mekkora nagy lelkes munkaerők. Szinte látom magam előtt a túlórapapírjukat és a teljesítmény-juttatásaikat a bérpapírjaikon. Már ha van nekik egyáltalán bérpapírjuk. Szerintem állásuk sincs a mai napig. - Rendben. Legyen így - bólintottam. - Na öltözzetek és gyerek a nappaliba - mondtam, majd lesétáltam a lépcsőn. Nem aggódtam, hogy meg akarnának szökni, hiszen jelenleg az én kezemben volt az adu és ha megszöknek, tudják, úgyis a rendőrség keresi meg őket. Lekapcsoltam a vacak zenét, majd kikészítettem nekik a tisztító szereket, seprűket, felmosókat, zsákokat, stb., majd egy pendrivet dugtam a zenelejátszóba. Mikor megjöttek, kimutattam az ablakon. - A kocsi feljáróra pakoljátok a zsákokat, Majd hozatok konténert. Minden ragyogjon. De a zene szólhat. Hátha hatékonyabbak lesztek és jobbkedvűek - elindítottam a tracket, aminek első zenéje egy ikonikus sláger volt. Kacsintottam nekik. - Hajrá fiúk, szép legyen. A következő zene a Jailhouse Rock lesz - ejtettem meg egy vigyort, majd kiballagtam a kocsimhoz, ami az utcán parkolt. Nem terveztem elmenni, de az ebédem még a csomagtartóban volt.
Szart se fogok csinálni! Ezt mind magadnak köszönheted! És örülhetsz, hogy nem gyújtottuk fel! - kapom fel a vizet ismételten, csak azért sem meg hagyva neki az utolsó szót. Az más tészta, hogy elviekben tervben volt, mikor vedeltük a piát, de végül nem került sor gyújtogatásra. Lökdösődtem is mellé, ha nem lett volna elég tiszta, hogy itt most én vagyok a főnök, ő meg max egy áldozat. Arra csak felmordultam hallhatóan, hogy még kétségbe vonja a saját érzéseim, mikor és hogy voltam boldog. De tényleg, ez csupán részlet kérdése. - Pff, veled semmiről nem lehet beszélni... mert úgyis leszartad volna, amit mondok, hiszen engem is leszartál! - toporzékoltam és nagyon, de nagyon megütöttem volna, ha olykor nem látnék belőle kettőt a sok ivászattól és az ugrabugrától, amit a szobámban nem olyan rég elkövettünk. Innentől viszont már csak ment a rizsa, jobbára azt sem tudtam mit beszélek, mert az értelmes mentségeim gondolatát elnyomta az aggodalom, hogy Lambert bajba kerüljön. Undok és morcos fejjel farkas szemeztem vele, ahogy közölte, hogy hiba volt hozzányúlni ahhoz, ami az övé. Na és? Hát pont ez volt a lényeg. Megpróbáltam volna fellökni, vagy le a lépcsőn, még részegen is, ha nem jelenik meg közben Lambert. Nem mondom csak még jobban megemelkedett a vérnyomásom. - Jó! Én lefogom, te meg agyonvered! - bólogattam a fekete bárányomnak, miközben mutogattam néhány centire Travisre. De idáig ténylegesen nem jutottunk el. És nem csak azért, mert kis híján fellökte velem Lambertet vagy mert olyan alkut ajánlott, ami kicsit sem tetszett, hanem, mert kiderült, Lamb mégsem volt partner a dologban. Én ugyan neki estem, annak tudatában, hogy amíg ő van, Lambert veszélyben lesz, de még igazán bele sem tudtam merülni a dologba, vagy legalább megfojtogatni, mert Lamb leszedett. Nem is értettem mi történik, emiatt meg persze ellenkeztem, legalább is, míg a hátam a fallal nem találkozott. A fejem még zúgott, a szívem még kiakart szakadni a bordáim mögül, de abban a pár percben ennyiben maradt a néma dühöngésem, amíg próbáltam tartani vele a szemkontaktust. Vicces, de míg kis pöcsös korunkban, inkább tartottam tőle, akárhányszor keresztezték egymást tekintetünk, most lényegében csak ebben látok kapaszkodót, hogy összeszedjem magam. Mármint részlegesen... Annyira pedig sikerült is, hogy hitetlenkedve nézzek rá és hallgassam végig, ahogy az én törhetetlen ólom katonám beadja a derekát. Megőrült?! Innentől pedig csak is négyszemközt akartam vele beszélni, hogy mégis mi a fészkes fene jár a fejében??? Nyilván az öltözésre én sem tiltakoztam, és addig sem volt velünk az a... az a...fuhhh! - Te meg őrültél? - kérdeztem idegesen, fogaim csikorgatva, de halkan Lambtől, ahogy szedtük össze a ruháink, hogy visszavegyük őket. - Travis egy nárcisztikus seggfej! Nem fogja állni a szavát! Vagy ha még is, csak azért, hogy szétválasszon minket, és fájdalmat okozzon... ahhoz nagyon ért a szarházija... - vágtam a gorilla fejeket. - Nem akarom, hogy vissza menj. Nem hagyhatom. - állítottam meg menet közben, elé lépve és vállainál megragadva. - Átfog verni és még jól ki is röhög majd. Szerintem már most szólt a rendőr haverjainak. Ezt nem hagyhatjuk... Lambert, én nem kerülök veled börtönbe. Örökké egy kurva diliházba zárnak, és a ciki cinkos társaim nélkül esélyem se lesz megszökni. Büdös életbe nem láthatlak és abba én kurvára belefogok halni. - és ez nem holmi manipuláció. Amíg abban a tudatban voltam, hogy rühell és hogy látni sem akar, könnyebb volt egyedül, mindenkit ellökve. Viszont így, újra fülig szerelmesen, ismét emlékeztetve rá magam, hogy mennyire kibaszottul imádom a bőre illatát, 12 órás műszak, pia és cigi után, nem... még egyszer nem baszhatom el. Mikor végeztünk és át slattyogtunk a nappaliba hozzá, én még mindig vágtam a fejeket, továbbra is azon töprengve mit húzhatnék a fejére és fojthatnám meg vele. Elásnánk, vagy a tököm tudja, akár fel is zabálom ruhástul. Egy szót sem szóltam, de látva milyen jól szórakozik, csak azért is sztrájkba kezdtem és nem sokkal a zene elindulása után ki is nyomtam. Legszívesebben összetörtem volna, de azt maximum, ha már lelépett. Amikor pedig megtörtént felrúgtam a tisztítószereket idegesen. - Nem leszek a kurva csicskája megint! És te sem! - csattantam fel. - Egy szavát sem hiszem el! Hazudik! Kiment telefonálni, biztos hívja a zsarukat! - mászkáltam föl-alá a nappaliban, mint egy mérgezett egér. És az utolsó mondatom tudatában el is kapott a pánik, ami annyira életszerűvé tette - vagy pont fordítva - ezt az egészet, hogy megmertem volna esküdni, hogy hallom a szirénákat. Pedig még csak a zene sem szólt. - Itt vannak! Lambert! - kiáltottam felé, és rögtönözve az egyik felmosó nyele után nyúltam. - Ez egy csapda! Egy rohadt csapda! Hallom a szirénákat! Megfognak ölni! És Borgan! Ő is itt ólálkodik már! Nem tudja, hogy én vagyok az! Megakar majd enni minket! Travist biztos megette már! Nem mehetünk ki a házból! El... el kell rejtőznünk! - kapok fél kézzel a karja után, hogy jobb híján, mintha csak egy földszinti tűzvészbe kerültünk volna, egy emelettel feljebb menekülhessünk, hiszen a bejárati ajtók már nem nyújtanak biztonságot. A rendőrök úgy is faszok, ha mi ügyesen elbújunk, de Borgan érezni fogja a szagunk és előle nem fog megmenteni néhány ajtó elé tolt szekrény. Basszus! El kellett volna barikádozni az ajtókat! Ha el is indulunk föl felé, el eresztem és szorgos léptekkel - mintha nem olyan rég fejbe se baszott volna a gin és vodka - rongyolok le az emeletről vagy ahová épp értünk, hogy ide-oda forogva, pánikolva keressek valamit, ami elég nehéz ahhoz, hogy bebarikádozzam vele az ajtókat.
where: Travis's home when: summer, it's damn hot why: an eye for an eye, cowboy
“Lambert, What You And I Have Makes Me Free… Not What These People Know.”
Wang Weiguang and Lambert Schultz imádják a posztod
Miután az elveimet és az elevenemet szembe köpve kiköhögöm az alku felénk eső részét, óhatatlan visszafordítom a tekintetemet Vörösre, aki olyan hitetlenkedéssel néz rám, hogy egyszerre fog el a mélységes szégyen és a kibaszott idegbaj. Még ő pillog itt nekem?! Kurvára nem kellene ezzel az egész baromsággal megküzdenünk, ha nem ilyen óvatlan, és nem kergeti még mindig egy olyan pasas farkát, aki láthatóan le sem szarja. Vagyis elsőre úgy tűnik, de jobban belegondolva akkor nem csesződne hülye alkukkal, hanem szimplán a sorsunkra bízna minket a rendőrökkel. Nem is tudom, melyik része basszon fel jobban, mindenesetre, minekután lelép őfelsége, eleresztem Rowant, és a fogaimat összeszorítva tántorodok el tőle. Mindkét kezemmel beletúrok a hajamba, majd a szemközti falhoz fordulva egyszerűen csak belehúzok egyet az öklömmel, újabb részen verve le a vakolatot. - Faszom! - kiáltok fel fojtott hangon, mert jah, ez cseppet sem volt kellemes, de képtelen vagyok máshogy levezetni a felgyülemlett frusztrációmat és a kilátástalanság érzetét. Hogy mindig mindennek el kell baszódnia! A homlokomat mélyen ráncolva kezdem felkapkodni a ruháimat, és ha az alkohol nem szédítené eléggé az agyamat, a vörös ködtől hirtelen az orromig sem látok. Valamit szét kell tépnem, szednem, vernem. Aztán Vöri megállít, és csak a vállaimra tapadó tenyereinek nyomása alatt jut el a tudatomig, hogy eddig nekem beszélt. Elbizonytalanodok, mert nyilván ő jobban ismeri ezt a pöcsfejet, mint én, de hiába vagyok rottyon, egy valami a napnál is világosabb. Méghozzá, hogy csilliárdos béla nem fogja börtönbe dugni Rowot. - Megölted a csaját. Ha akkor nem pakolt rácsok mögé, most sem fog – szűröm a fogaim között, és csak azért vagyok képes megenyhülni egy pillanatra a haragvásomból, mert újfent emlékeztet arra, milyen kevés választ el minket most attól, hogy megint elveszítsük egymást. - És mégis mi a faszt kellene csinálnunk? Nyírjuk ki, mert egy hulla a nyakunkba még pont hiányzik?! - megcsóválom a fejemet, és hiába mond ellent minden akaratomnak, vágyamnak ellépni Vöri mellett, megteszem, ugyanis nincs jobb ötletem, mint követni ennek a szarzsáknak az utasításait. A nappaliba érve megvont szemöldökökkel realizálom, hogy ez közben idevarázsolta nekünk az egész tisztítószer részleget valamelyik boltból. Jézusom, és ha ez nem lenne elég, még a balfasz zenéjét is bekapcsolja. Oké, a Jailhouse Rock ellen semmi kifogásom… nem lenne, de mivel ilyen vidám szarevéssel tálalja a kis vicceskedését, érzéssel beintek neki. Aztán egy nagy sóhajjal neki is veselkednék az életem legnagyobb lesüllyedésének, ugyanis jobb minél hamarabb túlesni rajta - úgy értem, amíg még nem hányom össze a padlót a felgyülemlett alkoholtól -, de a vörösöm megint nem bír magával. Már épp nyitnám a számat, hogy tudassam vele, lófaszt nem csinál a drága cimborája, mert túlzottan élvezi a megaláztatásunkat, ám egy szót nem tudok kinyögni Row ezerrel pörgésétől. Eleinte megrezzenek, és egyből fülelni kezdek, mert semmi okom kétségbe vonni a szavait, de a sűrű légvételein kívül egy kicseszett légy zümmögését is hallani lehetne a házban az üvöltő zene nélkül, akkora csend van. Szirénáknak semmi nyoma, ő mégis állítja, hogy hallja őket. Hogy megölnek minket. És valami ismeretlen akármiről is kiabálni kezd, ami fel fog falni bennünket, ezen a ponton pedig eltűnődök, vajon suttyomban nem hagyott-e ki valami porállagú mókából. - Mégis mi a faszról beszélsz? - kérdezek rá elbizonytalanodva, de már húz is odébb, fel a lépcsőn, hogy félúton megakadva megint lerongyoljon. - Rowan, baszd meg, állj már le! Mit vettél be, ha?! - utána sietek, mert valami kurvára nem okés, és pont nem most kellene szétcsúsznia, miközben a szabadságunk annak a díszpintynek a jóindulatán múlik. De tovább járkál, mint valami bespeedezett, mérgezett patkány, és itt köszöntem, meg is elégelem a műsort. - A faszomat is, gyere – kapom el a felkarjánál erősen, határozottan, hogy kiráncigáljam a házból. Nem fogok itt kiselőadást tartani a drogos fejének, szembesüljön a valósággal, aztán essünk túl a szenvedés másik fázisán. Kivéve, ha valami haluzósat tolt, akkor baszhatom. Lényeg a lényeg, a saját józanságommal küszködve igyekszem kivinni és szembesíteni azzal, hogy a drágalátos apja a kocsijánál baszakszik, odakint meg maximum a tücskök… kibaszott tücskök ciripelnek. - Látod?! Nincs itt se sziréna, se rendőr, se semmi! - kiáltok rá, hogy mindenképpen eljusson az agyáig a lényeg. Aztán vetek egy elbizonytalanodott pislantást a „házigazdánk” felé is, mintha… nem is tudom, tőle várnék valami magyarázatot erre. Hiába gyűlik az epe a számban a gondolattól, hogy jobban ismeri „új” Rowant, mint én, sajnos ez az igazság, és ha esetleg máskor is így reagált valami cuccra, akkor… akkor kell lennie megoldásnak is. - Répafej, nézz rám – fordulok vissza hozzá, és a tenyereim közé fogom az arcát. - Nem hazudtam neked soha. A legnagyobb veszély, ami leselkedik ránk, hogy lassú kínhalált hal az önbecsülésünk, miközben a kibaszott padlót fogjuk sikálni – magyarázom neki rendületlenül, megvonva a végén az egyik szemöldökömet is.
Kezdőlap
Két hét. Két kibaszott hét alatt minden a kibaszott kurva feje tetejére állt. A világom így is ingatag lábakon remegett, az őrület határait súrolta, de volt. S röpke 14 nap alatt minden hamuvá lett. A hamuból pedig semmi nem született újjá. Még nem. Ezúttal nem Lambert szívódott fel, hanem én kényszerültem kényszer pihenőre. A lehető legrosszabbkor. Úgy tűnt, ha ki is siklott sok minden, azért kezd kicsit jobbra fordulni a sorsom. Minden kicsit zavarosabbá vált, ahogy a cirkuszi jelenem és a Lambbel jött múltam kúsza haj kupaccá vált, de nem aggódtam, mert idővel úgyis rendeződtek volna a dolgok, ha belepiszkálok, ha nem. És akkor jött a halottnak hitt önjelölt szuperhős és mindent elrontott. Mintha egy rosszútra tért tinédzser volnék, akinek szüksége lett volna egy-két pofonra. Csak, hogy ez a pár pofon olyan szépen rendbe hozta a képem, hogy bár egy röpke ideig már kezdtem egészen megbarátkozni régi új énemmel és még tán hálás is voltam a végére, de amint kikerültem a táborból vissza cirkuszomba, átoknak éltem meg a pofám retusálását. Nem a lassan ködbe vesző emlékek miatt, hanem, mert még Gyda sem ismert rám. Nem hogy idegennek, de ellenségnek néztek és hát én neveltem őket arra, hogy kezeljék a nem szívesen látott vendégeket a távollétemben. A saját birodalmam fordult ellenem, és egy csapásra elvesztettem mindent, amit áldozatos munkával felépítettem. A cirkuszt, az alvilági helyem, az addigi meglehetősen jó életem, amibe igen könnyen és gyorsan szorítottam volna helyett a boldogságom egyetlen és végtelen forrásának, Lambertnek. Lelki szemeim előtt már láttam, hogy a sok nélkülözés helyett, most megajándékozom minden jóval, kezdve a kocsitól, fegyverekig, pénzzel, piával - és nem olcsó löttyökkel -, droggal, akármivel. A kibaszott Holdat a kurva csillagaival együtt felvásároltam volna neki. Erre lényegében megint csöves lettem...
Fogalmam sincs, meddig meredtem a telefonom kijelzőjére, amikor az egyik fuvar közben pittyent egyet, és rajta egy üzenet ugrott fel nem mástól, mint az utóbbi két hétben ködfinggá lett Vöritől. Abban viszont biztos vagyok, hogyha nem dudálnak rám a lámpánál, következőnek az ablakon basztam volna ki a keservesen megszerzett mobilt, annyira felhúzott a váratlan, mintha mi sem történt volna felbukkanása. Egyúttal legalább annyira meg is könnyebbültem, hogy nem fordult fel a tudtom nélkül, noha nem tudom, mit gondoljak az egész rejtélyeskedéséről. Se akkor, se egy nappal ezelőtt, se reggel, se most, a találkahelyre történő kocsikázás és bagózás közben sem tudom hova tenni a dolgokat. Alapvetőn nem vagyok egy önbizalomhiányos, érzelgős gyökér, de ha róla van szó, sohasem éreztem magamat elégnek. Annak idején nem tudtam jobb életet teremteni magunknak, hiába vágyott rá, aztán a börtönben rohadtam, amíg valaki más karolta fel és szerette el, és attól sem tudtam megvédeni, ami utána várt rá, így voltaképpen nem is tudom, mit gondoltam akkor, amikor a tíz évnél is mélyebbre nyúló emlékek közül előkeveredve elhittem, hogy majd minden rendben lesz, akár egy kibaszott disney mesében. Nyilván haragudtam rá, és sokféleképpen terveztem megfojtani egy kanál vízben az akkor még árulásnak hitt húzásáért, de ha egészen őszinte akarok lenni, azt is megbocsájtottam volna neki, ha a képembe közli, hogy szándékosan nem látogatott meg soha. Megtettem volna, mert ő Vörös, és pontosan ez az oka annak is, hogy minden feszengésem és dühöm dacára úgy ugrok a hívására, mint egy jól nevelt kutya. 
Eltöprengtem, vajon honnan gondoltam, hogy ide hívom a fekete bárányt, és ő nem, hogy egyből, de egyáltalán el szánja e magát rá, hogy eljöjjön. Az is lehet, hogy akaratlanul is, de most tényleg kihúztam a gyufát és azt mondja, kell a francnak ez a sok szarság velem együtt. Megérteném... de tényleg. Csak az a baj, hogy attól még én azt nem akarnám. Totál láttam magam előtt a közös jövőnk. Hogy vele maradhatok, nem kell csöveznünk, sőt, nagyon is jó módban nyomnánk, s még is rossz arcokkal kezdenénk. Tökéletes lett volna. Izgalmas, néhol kissé véres, de ettől függetlenül aggodalom mentes. És persze kibaszott romantikus. Mint egy elbaszott Bonnie és Clyde, annyi különbséggel, hogy minket nem lőnének szitává. Erre nesze bazd meg... Mintha csak odafentről baszakodna velem valaki. Nem választhatsz mindent, csak az egyiket... Az meg kit érdekel, hogy amúgy mindenért is százszorosan megszenvedtem, szóval kurvára megérdemelném. Sőt, mind ketten. Annyit szoptunk, hogy baszottul megérdemelnénk, hogy életünk végéig, egy jakuzziban ázzunk, pezsgőzzünk, cigizzünk, fuxal a nyakunkban és szart se csináljunk...
Válaszát és vigyorát hallva, én ajkaim is széles vigyorrá húzódnak, miközben már csak amiatt is is belemarkolok seggébe és kicsit meg is a cibálom neki. Na nem annyira, hogy elessen vagy ilyesmi, csak érezze a markolást. Ám a szórakozottságomtól függetlenül tudtam, hogy hosszútávon nem fog ez így működni. Nem kereshetek állandóan kibúvót, nem menekülhetek és terelhetek minden alkalommal. Nem is kellene, mert amúgy meg elég sok szart megéltünk már együtt, hogy akkora sokként érjenek ezek a dolgok, és az őszinteség is fontos oszlopa volt a bizalmunk épületének. Most még is úgy érzem, hogy csupán fejfájást és fölös teher volna mindez számára, amit inkább nem osztanék meg vele, mert még mindig bűntudatom van, hogy olyan balfasz voltam. De ismerve magam, ha elég ital jut le a torkomon, úgy is megered a nyelvem. Ha pedig neki is, másnapra remélhetőleg úgy is elfelejti.
Jó mókának indult, mégha kicsit döcögősen is. De szokás szerint a kanosság okozta elmebaj vetett végett a bulinak, ahogy kergetőzés közepette, rossz helyre nyitottunk be. Egyáltalán miért van ez a szoba még mindig itt???? Lehet, hogy én is egy kettyós hülye gyerek vagyok, de én így születtem, és mégha bolond is a fejem, akkor sem tartogatnám senki holmijait... pláne, ha haragszom rá. Mondjuk így utólag belegondolva talán nem is baj, hogy nem mehetünk vissza a lakókocsimba, mert nem mintha ne volna igaz, hiszen tényleg sosem volt köztünk semmi Pollival se, de az előle dugdosott képet megtalálva, lehet sűrű magyarázkodásba kellene fognom Lamb előtt. Gydaról pedig inkább soha nem is beszélünk, mert az én fejemmel bontaná le az itteni falakat. Látom rajta, hogy ideges és, hogy nagy eséllyel elkerülhetetlen, hogy kiverje egy-két csini fogam, és esetleg még le is lógasson a lépcső korláton, de megpróbálom megmagyarázni. Pontosabban, elmondom az igazat. Röviden és tömören, így talán kissé zavarosan, amin nem segít, hogy a szívem úgy kalapál az energiaitaltól, mintha maratonra készülne, a fejem meg úgy zsong a piától, hogy néha már Lambertből is kettőt látok, és egyből el is gondolkodom, milyen fincsi volna egy édeshármas kettővel. A teljesen jogos rám förmedésével a kép végett, csak hebegek habogok, miközben én is a kép felé mutogatok. Ennél több nem telik tőlem. Mondjuk józanul sem hiszem.
A számat belülről harapdálva bámulok rá, miközben hol az ujjaimat bizergálom, máskor meg ökölbe szorítom a kezeimet. Szeretnék továbbra is rezzenéstelen pofával előtte állni, de ennyi pia után igazából az a csoda, hogy még képesek vagyunk egymással szemben huzamosabb ideig megállni és értelmes szavakat kiabálni a másik képébe. Szóval amikor megemeli a hangját és cirkuszolni kezd, óhatatlanul pislogok néhány megszeppentet, mert elszoktam a kitöréseitől, amiket már akkor is titkon elragadónak tartottam, amikor még csak ismerkedtünk egymással, és történetesen a nyakát is kitekertem volna közben. Ilyenkor nem tér ki az igazság elől, és meg sem próbálja visszafogni magát. Belevörösödik az a pofátlanul helyes arca az erőlködésbe, és olyan vadul néz, mint egy bika aki előtt meglengették a vörös leplet. Legközelebb már nem azért harapdálom a számat, mert mióta kipottyantott az anyám magából egy szakadt kanapéra, szétvet az ideg, hanem mert inkább elnapolnám a veszekedést és hanyatt vágnám magamat neki.
Néhány másodpercig megakadva fülelek, de mivel nem hallok az égvilágon semmit az üvöltő szarzenén kívül, megvonom a vállaimat, és a lépcső tetején lepakolom a szerzeményeimet, mert rá kell jöjjek, hogy mindjárt behúgyozok. Mezítláb caplatok végig a folyosón, addig-addig nyitogatva az emeleti helyiségek ajtaját, míg nem találok egy slozit, aztán cigivel a számban állok neki a Niagara-vízesés különkiadásnak. 
