Azt hinnéd, hogy a vérszopó fajtája ezer éves kastélyban porosodik egy nyeszlett és szú ette, vagy épp túlzottan csicsás koporsóban döglik, míg le nem száll az éj. Hát majdnem. Csak a koporsóban nem férünk el ketten. Ha elférnénk, nem hiszem, hogy még eljutottunk volna odáig, hogy kikecmeregjünk belőle, főleg mert bőven lett volna mivel elütni az időt. Mekkora creep lett volna, hogy a kis cukorzabáló, dagadékok beosonnak zárás után a temetőbe, és huhogás meg zombi hörgés helyett erőltetett menet és kemény nyögések ütik meg a fülüket, miközben próbálunk elférni a privát koporsóban, és jobb híján egymásban. De az ágy kényelmesebb, a lovagló póz pedig ideálisabb. Arról nem is beszélve, hogy Lamblood félvérherceget nézegetni se rossz. Fel sem fogom igazán az ébredés határán, min is morog pontosan az én kis szúnyogom, miközben világ minden idejével ráérősen nyújtózom nagyokat, mint egy lusta macska. Meoow! Éltünkben lett volna ilyen csoda napjaink az egésznapos dögléssel, éjjeli huncutkodással, degeszre zabálással, bűnözéssel és hasonlókkal. Pff, ki gondolta volna, hogy az élet a halál után igazán jó?
- Neked is Lambrakula... - vigyorodom el, még fáradt, behunyt szemekkel, amiket most még a hold fénye is megzavar, így lustán takarom el őket karommal, bár azt nem tagadom, alatta azért sunnyogi módon figyelem, ahogy az én nagyra nőtt fekete macskám szexi mód óvatosan kezd közelíteni az ágyon. Ha akarnám sem tudnám elrejteni széles vigyorom, de oly módom, hogy még a fogaim is elnyílnak egymástól, ahogy közeledő tekintetébe feledkezve veszek el benne. Nem kellene, hogy hasson rám ezen képessége, de mégha halandó is volnék, se akarnék egy percig se ellenállni. Sőt térdre rogyva, magam mellett lógó kezekkel várnám, hogy kiszívja az összes vérem, és még a túlvilágon is bátran merném állítani, hogy életem legszebb pillanata volt.
- Ó, valóban...? - kérdem, szinte csupán csak lehellem ajkaira, amik végül elérnek, és noha így a szemkontaktus hiányában csak behunyom a szemeim, még a kihűlt, élettelen testemen is végig fut a borzongás, ahogy ajkaink egybe forrnak, szemfogaink pedig meg-meg karistolják egymásét. Óhóó, és bár a fejébe nem látok, túl régóta ismerem, hogy ezekből az apró szusszanásaiból, finom vagy éppen túl vad mozdulataiból ne tudnám miféle képek jelennek meg a fejecskéjében. Nos, osztozom rajtuk, mert hasonlóképp vagyok én is. Nem fog rajtunk se hideg, se meleg, tulajdonképpen semmi, és lássuk be, ilyen korlátok nélkül kiélni az amúgy is perverz, vérszomjas vágyaink, huhh, áldom az eget, hogy ilyen dögi külsővel patkoltunk el.
Fura módon még így holtunkban is képesek vagyunk libabőrőssé válni, ami érintése nyomán meg is jelenik bőrömön, miközben próbálok legalább annyira észnél maradni a csók bűvkörében, hogy addigra régen lehúzott kezem a fejemről, engem cirógató kezére simítsam, fel, egészen vállánál, aprón kitérve arcára, hogy éjfekete tincsei közé fúrhassam csak azért is kissé megnövesztett karmaim, és azokkal fésülgethessem rövid frizuráját. Buzis módon egész nap eltudnék babrálni a hajával, akár egy macska a saját bundájával. Nem mintha ágyakrobatika közben ne sajátítanám ki sörényét magamnak, amíg mondjuk épp szívja a vérem. Mármint nem szó szerint. Vagy is de, pont hogy szó szerint. Egy óvatlan bent rekedt légvétellel nyögöm tudtára adva, hogy én is pont úgy érzek odalent, ahogy ő is érezhet, pedig még csak akkor indulna le kezeivel. És a dolog valóban csak feltételes marad a jóvoltából, mert, ahogy elhajol, mostmár a csóktól és simitől bágyadtan nyílnak fel vörös szempillákkal koronázott tekintetem, hogy rájöhessek miért álltunk meg.
- Én... még... bírom... - válnak élénkebbé íriszeim, ahogy én magam is éberebbé, bár, hogy minek szólt ez a mondat, már én sem tudom, talán csak a bűvköre okozta filmszakadást próbálom megfejteni. Nyelvem pedig ösztönösen dugom ki, hogy lenyaljam magamról őt, mert nincs az az isten, hogy bármilyét is pocsékba hagyjam menni. Találkozik is hüvelykujja a nyelvemmel, amin nem félek végig nyalni, míg érem, egészen addig, amíg a kis ravasz el nem tereli a figyelmem valami finomsággal. Nem fordítom el teljesen oda fejem, csak annyira, hogy szemeimmel ne kelljen teljesen befordulnom a koponyámba, és persze a nyelvem is elfelejtem visszahúzni, bár amilyen nyál elválasztást tud okozni az ilyen kis meglepijeivel, nem is akkora baj. Nem nagy szerencsémre viszont hamar kizökkent megjegyzésével, amit hiszem, hogy a himbálódzó himbilimbije is bán. Ahogy az enyém is. És amíg Lampír ezredszerre is elköveti hiúságának hibáját, én szomorúan fújok tenyeremből egy búcsú csókot neki. Mármint Lambilimbinek, amiért csak úgy figyelmen kívül van hagyva szegényem. Aztán ráébredek, hogy a nyamnyam még ott vár reám az éjjelin, legalább ennyi vígaszt nyújtva. El is kezdek kúszni érte, szokás szerint lustán, hasra fordulva és pucérseggel, hason kicsit kényelmetlenül nyúlok el a pohárért, miközben limbálom, lóbálom? lábaim. Jaj, sok lesz ez a himbi-limbi asszem... De mielőtt még belekortyolnék, beugrik a múltkorik kis huncutsága ezzel kapcsolatosan. Noha végülis nem derült ki, hogy ténylegesen ő volt, vagy sem, de a lényeg, hogy a hullák nem csak az utolsó óráikban képesek befosni, hanem vámpírként még azután is. - Hé, de ugye nem tettél bele megint valami kis fosatót? Mondjuk kamu vér szirupot vagy még kamubb vaspótló kapszula port? - hunyorgok el felé vádlóan, de egyből kioltja a kérdésem lángját a fejemben, ahogy felhozza azt a borzalmat.
- Oh, még mit nem! Menjen az, aki ráér... - puffogom, úgy lötyögtetve orrom előtt a finomságot, mintha minimum valami puccos bor volna, aztán belekortyolok, és oldalt fekve, felkönyökölve, amin fejem tartom, figyelem túl szexi őméltóságát. Kár a tükörért, mert elölről is megnézegetném.
- Jah, aztán meg vonyíthat a holdra. - ciccegek, dehát nem vagyunk egyformák. Pff, és ha már itt tartunk. - Bár tekintve a ova tartozását, ez most elég csúnyán és vámpírasszistán hangzott. - bököm oda elvigyorodva a kis szemtelennek. De látva, hogy nem viccel a készülődéssel, én is lehúzom az utolsó kortyokat és kikecmergek az ágyból, bár túl sok babrálni valóm nincs. Nagy részemet jelmez takarja, a fejem meg jó, ha kilátszik a bajusz, szakáll, meg paróka alól.
- Viccelsz velem? Tökéletes! A csirkét és a mikulást mindenki szereti. Önként ülnek majd az ölembe, és még az sem fog feltűnni senkinek, hogy amíg ott van, és úgy néz ki, mintha sorolná a fölös karácsonyfa alá valókat, én szárazra szívom. Pfff, tuti terv! - kiáltok fel büszkén az amúgy elég satnya jelmezemre, amit akár én is össze rakhattam volna. Menet közben pedig mögötte még a hátsójára is ráverek.
- Te meg majd a csini szoknyádban csalod oda a dögöket, miii? - lépek mögé, hogy ha már én is lusta vagyok öltözködni, az ő dolgát is megnehezítsem, azzal, hogy átkarolom és vállára hajtom állam, hogy abban a homályos szarban nézhessek vissza rá. - Segítsek kisminkelné az éjhercegét? Hmm? Vagy a kontaktlencsében? - szimatolok a nyakába, orrommal megbökdösve fülét. S bár legszívesebben odalent is megbirizgálnám, azt hiszem, ha most kiszenvedem, hogy megint csak egymással foglalkozzunk, egy évig hallgathatom, hogy már megint nem mentünk sehova. Szóval végül nyomok egy cuppanóst a nyakába és előkotorva a futár csomagot, ledobom a kényelmes ágyunkra és kiszedem belőle a holmikat. - Omg... nem is kellene a többi... elég volna a kötény... - próbálom is fel a kicsit sem dögös piros konyhakötény, ami éppen csak annyira takar, hogy odalent ne látszódjon ki semmi. Mármint, höhö, takarna, ha nem volna olyan kitartó a kis drága. De magamat ismerve, ha kilépünk az éjszakába úgyis ez egészen másfajta izgalom lesz úrrá rajtam és elfog múlni. Egy kis időre... Lamberatu mellett ugyanis se élő, se holt nem bír a vérével.

Kings of the Damned

Your blood in mine, we'll be fine. Then your body will be mine.

- Tökömet is, hogy mindig… bwah… - mormogok az orrom alatt, mielőtt észrevenném, hogy az ágyon elkezd mocorogni az én szívdöglesztő – szó szerint – Rémségem. Hamar elfelejtem a bosszúságom okát, ahogy elvigyorodva, ráérősen végignézem a nyújtózkodását a vörös takaró és selyempárnák között, aztán légies, hangtalan léptekkel átszelve a hálószobánk tágas terét, az ablakhoz sétálok, hogy hosszú ideje először húzhassam ki a vaskos bársonyfüggönyeinket.
- Jó estét, Holdsugaram – fordulok hátra hozzá, hogy beengedjem a telihold élénk, ezüstös fényét. - Egyre lustább leszel, már majdnem este hat van. Ugye nem felejtetted el, hogy ma van a kedvenc ünnepünk? - akár egy számító ragadozó, mászok fel hozzá az ágyra négykézláb, hogy a szemfogaimat is megvillantó mosollyal cserkésszem be a hűvös ajkait egy üdvözlő csókra. Hiába nem dobban már a szívünk egymásért, még mindig képes az érintése szikrák millióit robbantani bennem, és ha tehetném, itt és most nekiesnék, hogy csillapítsam az iránta érzett, kiapadhatatlan szomjúságomat. Szent szar, elég csak a közelébe hajolnom, és az orromba tóduló, vadító illatától legszívesebben rögtön ráülnék, hogy kilovagoljam belőle az álmosságot, aztán pedig enyhítve a bőre alól eredő egészen másfajta aroma nyomán robbant kényszeremet is, a nyakába mélyeszteném a fogaimat és bódulásig szürcsölném a vérét.
Végigsimítok az arcán, majd a mellkasára gördítem az ujjaimat, végigcirógatva a bimbóját, de mielőtt még tovább kalandozna a tenyerem a lábai közé, elrántom tőle a fejemet, vékony nyálcsíkot hagyva hátra az állán. Sohasem voltam híres az önuralmamról, főként a közelében, de mióta… mióta az örökké együtt valóban örökké lett, szinte meg tudnék veszni a karjai között. Minden sokkal intenzívebb, kiélezettebb, izgalmasabb. De nem, ebben az évben nem baszhatjuk el – szó szerint – a Halloweent, terveink vannak. Jó, persze, tavaly is voltak, és egyébként is az ő hibája, hogy ennyire kívánatos minden porcikája, ám a napokban elhatároztuk, hogy ma… ma biztosan nem fogunk elgyengülni, hanem kimozdulunk szórakozni. Erre manapság ritkán van lehetőségünk.
- Kikészítettem neked egy kis éjindítót – vigyorodok el újfent, a fejemmel az éjjeli felé bökve, amelyen egy pohár vörös finomság pihen, azonban a tekintetemet nem emelem el Rowanről. A hüvelykujjammal törlöm le róla a nyálamat, incselkedve dögönyözve végig aztán az alsó ajkát is. - Na emeld ki a segged az ágyból, nem érünk rá egész éjjel – paskolom meg végül a sápadt arcát, és meg sem próbálva leplezni a fekete köntösömet sátorként használó lelkesedésemet, mászok le róla, hogy visszatérjek a korábbi elfoglaltságomhoz. Ösztönösen fordulok a tükör elé, és... megint megtörténik.
Minden kibaszott alkalommal rácsodálkozok a nyári átalvásokból ébredve, hogy nem, még mindig nincsen kicseszett tükörképem. A faszomat is. Duzzogva lépek a falra szerelt, homályos fémtálcához, amiben valamilyen okból kifolyólag hozzávetőlegesen visszavetül a halott képünk, és folytatom a hajammal való baszakodást.
- Remélem te se akarsz elmenni az éves gyűlésre – utalok itt a minden év halloweenján tető alá hozott vámpír találkozóra, ahol kurvára mindig megvitatják a semmit az összegyűltek. Egyszer elég volt részt venni rajta, hogy soha többé – ami az esetünkben igen hosszú –, ne is akarjak visszatérni közéjük. - Fogadok, hogy Wang megint az ártatlan emberek jogaiért fog harcolni, és, hogy álljunk át az állati vérre – fintorodok el. - Úgy értem, ha ő szeret kutyákat enni, nem az én dolgom, de én maradok a klasszikus fogásoknál – mosolyodok el sunyin, miközben elkezdem bepúderezni a pofámat. Ennyire sápadt képpel az első dolga lenne minden túlbuzgó kis szarcsimbóknak, hogy mentőt hívjon hozzám, mivelhogy nem leszek sablonos és nem fogok vámpírnak öltözni. Mondjuk a fogaim más tészta, de láttunk már őrülteket, akik lecsiszoltatták a sajátjukat csak azért, hogy menőnek nézzenek ki.
- Nem gondoltad meg magad? Előre szólok, mindenki télapónak fog nézni – horkantok fel a jelmezét illetően, kezdve lecsillapodni altájon. Szinte bármilyen formájában fel tudnám falni Rowant, de azért határaim nekem is vannak, és nem, nem erőszakolnám meg a „Mikulást”.

zene: Penetrate xx credit: •