Nick Campbell úgy tartotta, hogy ameddig nem tette be a lábát egy buliba, az nem is volt annak nevezhető. Nos, nem magát tartotta a buli lelkének (kivéve, ha már pár pohárnyi alkoholt leöntött a garatán, megspékelve egy szál jointtal), hanem amit magával hozott a buliba: a különösleges recept alapján elkészített süteményeit.
Amik különlegessége abból állt, hogy „vicces” sütik voltak, a titkos hozzávaló miatt, ami a fű volt. Nem, nem az, ami kint a kertedben nő (már ha normális ember vagy), vagy a szomszédod kertjében lévő, mindig zöldebb fű (bár sose tudhatod biztosra milyen furcsa szomszédjaid vannak), de nem is a parkban lévő. Vagy ami a városon túli, természetben található.
A vicces jelzőt a drog képezte ezekben az édességeiben, melyeket titkos, VIP vevőknek szokott elkészíteni. Az ár, amit elkért érte mindig változott, de a lényeg a belőle való profitáláson volt, így vagy úgy. Igaz, könnyen meggyőzhető volt, hogy ha a vevő valami érdekessel tudott szolgálni, meg aztán törzsvásárlóknak… Szinte bármit megengedett. Szinte.
Most legalább ilyen elszántsággal, hogy jó előrendelést visz házhoz (mert VIP vevőknek ilyen szolgáltatás dukál), meg egy szép üzletet kötött, lépkedett a kezeiben 2-2 sütisdobozt rejtő szatyorral.
A lakcím ismerősen derengett neki, már járt errefelé, Manhattan ezen környékén, hiszen a cukrász üzlete megrendeléseit gyakran ő maga vitte a megrendelője ajtajához. Avagy lakásába, ez helyzettől függött. A mostani kézbesítési végcélt jelentő ajtóhoz egyre közelebb érve dübörgő zene hangját hallotta kiszűrődni odabentről.
Elmosolyodott, ez pont egy olyan estének ígérkezett, mely lehetőséggel szívesebben élne, mint azzal, hogy rögtön visszamenjen a saját házába, ahol ma csak a macskája, Gyökér Gyömbér boldogíthatja. Bármi jobbnak ígérkezett e este, mint a leszbikus, négylábú házikedvence.
A bejárati ajtóhoz érve már felkészült, hogy kopognia vagy csengetnie kell, netán felhívni a rendelésnél megadott mobilszámot (bár utóbbira ebben a nagy zajban kevés sikert látott), ám mire odaért a lábtörlőhöz, a bejárati ajtó hirtelen kitárult. Gyorsan arrébb lépett az útból, hogy egy párocskának utat engedjen. Talán egy kis magányra vágytak az égbolt alatt, talán kint akartak dohányozni, Nick nem tudta miért hagyták el a házat. Viszont, ha már ők így döntöttek, Nick meg úgy, hogy megnézi magának mindkettőt, nemek terén ugyanis nem volt válogatós és véleménye szerint a mellette elhaladó pár férfi tagjának igen formás feneke volt, ami miatt igazán kár…
Nick megrázta a fejét. „Á, szedd össze magad! Előbb leszállítom a cuccot, aztán jöhet a szórakozás! Talán még egy ingyen piát is kaphatok…” Mondta magában, bíztatásként, hogy nemsokára végez. A sütemények elkészítése hosszas és fáradalmas munkát igényelt, még ha örömét is lelte a sütésben. Vett egy nagy levegőt és átlépte a félig nyitva hagyott ajtó küszöbét.
A parti igazából ebben a pillanatban vette kezdetét.
Most gondolkodóba esett, hogy pontosan most mi tévő is legyen. Keresse fel a konyhát és tegye ott le a süteményeket? Először a házigazdát találja meg? Inkább a megrendelőjét? Vagy ez a két személy most egy és ugyanaz? Mert most láthatóan nem egy gyerekzsúrra szállított süteményt.
Hm… Bassza meg, hogy most nem igen tudja előkapni a dzsekije zsebéből a mobilját, hogy az első üzenete után fél órával elküldje a következőt, mely szerint megérkezett.
Már az ajtó másik oldalán volt, mikor hirtelen léptek közeledtek zaja közeledtek felé. Talán, a zene hangjából se ezt, se az esetleges irányát nem tudta biztosan megmondani.
– Jó estét! – kiáltotta el magát Nick, minden esetre. – Meghoztam a kért browniekat, mik szeretettel készültek! – emelte fel a kezeiben fogott szatyrokat, hogy ezzel indokolja az ittlétét. De amúgy meg az öltözéke nem lehetett dress code szabályt szegő egy házibulihoz, egy fekete dzseki, alatta egy fekete alapú, valami hülye macska mintás pólóval, ehhez meg még farmert és bakancsot viselt. Sötét, kissé göndör haját hajzselével belőtte.
– Hol találom ebben a… gyerekzsúrban Sündisznó Urat, hogy kifizessen? – tette fel a kérdést, poénkodva. Persze ez nem gyerekzsúr volt. Sündisznó Úr meg csupán csak a vevője kódneve, amiatt a sütemény miatt, amit a negyedik doboz rejtett. Egy kis bónusz, ajándék a rendelésért. – Úgy értem, hogy Nathaniel Wyndhamet keresem, természetesen az ő sütifutár fiúja vagyok – adott magyarázatott, továbbra is viccesre véve a dolgot, vigyorral az arcán. A megrendelője nevére, mint minden névre, könnyen emlékezett.
A léptek közeledtek, ő meg széles, barátságos mosollyal köszöntötte az illetőt srácot, aki felbukkant előtte. – Á, hát végre itt vagy, hogy fogadj engem! Hála az égnek! Már azt hittem, hogy azzal a kedves, kis zord szoborral kell lezárnom az üzletet – intett mókásan az előszobában álló szobor felé, mi már kevésbé volt olyan barátságos, mint Nick.

Az egész úgy kezdődött, hogy Nate véletlenül vett egy házat.
Ebben nem is igazán az a lenyűgöző, hogy van annyi alkohol a városban, amitől Nathaniel Everett Wyndham képes arra a szintre részegedni, hogy ilyenekre vetemedjen, és még csak nem is az, hogy ezen a szinten nem állt be kapásból az eszméletvesztés. Nem, ebben a történetben az az igazán, bámulatosan, elismerésre méltóan lenyűgöző, hogy Nathaniel Everett Wyndham egyáltalán talált házat Manhattanben. Rendes, kétszintes, előkertes, önálló házat! Manhattanben! Ott, ahol az egekig nyúlnak a toronyházak és már szinte az összes brownstone sorházat aparmanná alakították. Ott, ahol létezni sem lehet anélkül, hogy ne tenné ugyanezt még legalább 2-4 ember ugyanabban az épületben.
Napokig nem merte megnézni a bankszámláját utána. Aztán végül nem is kellett, mert apja az államok másik végéről ordította a fülébe a centre pontos számadatokat. Nem telefonon, olyan szörnyen dühös volt, hogy a hangja gond nélkül átívelte a San Francisco-New York távot, és Nate lényegében azóta bujkált. Ez egyrészt könnyű, ha az embernek új háza van, aminek a pontos címét nem adta meg, másrészt viszont szörnyen nehéz, mivel csupán egyetlen városrész egyetlen utcája jöhet szóba, ahol ilyesfajta ingatlant lehet találni. Ezek alapján mondjuk nem is igazán bujkált, inkább csak meghúzta magát. Már, ha nevezhetjük így azt a házalakítós barkácsprojektet, aminek eredménye nem sok volt, de legalább egy hétig keltek és feküdtek a szomszédai fűrészhangokra. Az adásvételi szerződés aláírása után fél órával, de még az első különösen ostoba lakásfelújítós gondolata előtt, az egyik szomszédja elkapta a bejárati ajtaja előtt köszönteni. Vagy hát, „köszönteni”. Az életkorát ért, hat különféle inzultus után – mintha egyébként bűn lenne 24 évesnek lenni errefelé – burkoltan szóvá tette, hogy ez egy csendes és nyugodt környék. Nate azonnal megértette az utalást, így még aznap szétvert két válaszfalat az emeleten és órákon keresztül fúrt, faragott, csiszolt mindent, amit fúrni, faragni, csiszolni lehetett. A legtöbb szerszámot csak azért kapcsolta be, hogy minél nagyobb hangzavart csináljon. Basszák meg mind, lehet, hogy kitagadják a családból és a következő héten éhen hal, vagy a saját apja csinál belőle rituális emberáldozatot, nem fog lábujjhegyen járkálni a saját házában.
Ezek után az a negyven fős esemény, amit elegánsan házavatónak keresztelt, de éppenséggel lehetett volna szimplán csak bármelyik péntek is, igazán nem okozott nagy felháborodást. A legtöbb szomszédja ezen a ponton valószínűleg már csak örült, hogy Inwood oly’ nagyon északi csücske volt Manhattannek, hogy az eredeti nyolcvan vendégből csak a fele merészkedett fel ilyen messzire.  

Egy darabig még vesződik azzal, hogy köszönjön az érkezőknek, egészen pontosan addig, míg Ella Johnson-Koch át nem lépi a birtokhatárt. Utána már nem érdekli senki és semmi, ami nem Ella, pont úgy, ahogy Ellát nem érdekli senki és semmi, ami nem Warren. Ez is csak egy olyan nap. Warren még csak meg sem próbál úgy tenni, mint aki örül a Királynőnek, csak issza a hülye whiskyjét, tisztán, hogy őrizze a hülye férfias imázsát, aztán Ella mégis vele tűnik el valahová, kettesben. Az élet ilyen rossz. Ezen mondjuk, csak addig van ideje aggódni, míg valaki a kezébe nem nyom egy adag körömlakklemosót, - az íze alapján lehet, hogy ez nem csak hasonlat -, aminek elfogyasztása után a feles pohár fenekén hagyja az időérzékét. Percek helyett unciában mérve, úgy 17,5oz körül szólítják Sündisznó Urat, és további 3oz kell még, mire rájön, hogy az ő. Vagy hát, elárulják neki. Rájöhetett volna magától is, amint fizetést kezdenek emlegetni, vagy épp a neve hallatán, de hát ahhoz logikusan kellett volna gondolkodni, azt meg csinálják azok, akik nem elég szépek ahhoz, hogy megéljenek belőle.
- Bienvenue dans le palacio magnífico de Wyndham! – kiabálja egyből, ahogy meglátja a srácot, félig franciául, félig spanyolul, ahogy épp eszébe jutnak a szavak, mert hát kit érdekel. – Ne foglalkozz Earlel, kicsit bunkó, de tök ártalmatlan – fejével az előszobaszobor felé int, aki a ház tartozékaként érkezett, Nate meg megtartotta, mert legalább addig sincs egyedül. Néha adott rá kabátot is, meg ne fázzon.
Kicsit csalódott, hogy a cukrászfiú nem köténykében, lisztes arccal érkezett, de macskás póló van rajta, és az – ő sem tudja, hogy pontosan miért, de – kárpótolja. Arra nem emlékszik, hogy rajta mi van, le kell néznie, hogy leellenőrizze, van-e egyáltalán ruha a testén. Az ujjai végig futnak a pólója anyagán, mikor fizikálisan is lecsekkolja, nem csal-e a szeme, a bal kezében szorongatott sörösüveg egyből nedves foltot hagy az anyag elején. – Wáó, van zöld pólóm! Király! – majd ezzel a lendülettel át is karolja a sütifiú nyakát, éppen csak nem halántékon verve az üvegével, és egyből a konyha felé kezdi húzni. Nem kérdezi meg, hogy akar-e egyáltalán maradni. Maradni fog, és kész.
- Nem kocsival jöttél, ugye? – teszi fel az egyetlen fontos kérdést, mert éppenséggel megérdeklődhetné azt is, hogy könnyen idetalált-e Manhattan végére, de hát őszintén, mi értelme azoknak a kérdéseknek, amik nem alkoholban végződnek?
Csak akkor engedi el a túszát, mikor elérik a konyhát, mintha legalább a küszöbön múlna, hogy az új legjobb barátja elmenekül-e. Jó, Nate rendszeresen átesett rajta az elmúlt héten, de ő világéletében szállodai szobákban lakott, nem volt hozzászokva az ilyen szintkülönbségekhez. Vagy mondjuk a rendes kulccsal zárható ajtókhoz. Vagy, hogy lift híján lépcsőznie kell az emeletre, mint a szegényeknek. Ki gondolta volna, hogy saját házat birtokolni ennyire csóró érzés.
- Dobd csak le a cuccot a pultra, vagy asztalra, vagy hát igazából bárhová, ahol találsz helyet.
A barátai, meg az a 18 ismeretlen, akik +1 fő címszóval érkeztek, mostanra már szanaszét hordták a konyhájának minden eszközét, ami persze nem volt nagy feladat, mert nem igen volt még itt semmi cucca, de azért meglepte a szekrényekben tátongó üresség. Üvegpoharak és piros műanyagtársaik híján, kénytelen improvizálni, így a müzlis tálak és bögrék lehetséges opciója közül az utóbbit választja. Egy kaktuszmintás és egy „blow me, i’m hot” feliratú akad a kezébe, nagyon biztos benne, hogy egyiket sem ő vette, de fogalma sincs arról, hogy hogyan, kitől és miért kerültek a birtokába. A bögrék azok csak úgy teremtek, ez volt a dolguk, nem?
- Mi kérsz? Van… öhm… - zavartan néz végig a konyhán, és a pulton túl a nappali irányába, mert igazából fogalma sincs arról, hogy mi van épp készleten. – Hát… minden is? Kérsz mindent is?    

Első a fizetés. Ezt ilyen alapszabálynak tekintette, hogy ha már volt olyan szíves és személyes házhoz szállította a kért süteményeket. Hiszen így az árba belekerült a szállítás is, mely persze egy kicsit emelt az összegen, melyet elkért a vásárlótól, de azt már csak azért is emelte mert különleges tétel is szerepelt a listán. Noha alkudozni mindig hajlandó volt és sose volt olyan, hogy előre nem ötlet volna ki alternatív fizetési módokat, hogyha a vevője a fizetés pillanatában híján volt a dollároknak… Nem, Nick Campbell egy felkészült kereskedő hírében állt, még ha meg is történt pár eset, mely nem éppen ezt bizonyította.
Így nem volt ez másként most sem. Már idefelé jövet gondolkozott egy B fizetési módon, illetve azon, hogy milyen helyzetbe fog csöppenni. Vagy a vevője milyen állapotban fogja fogadni. Az viszont biztos volt, hogy Nick mégsem pont olyan fogadtatásra számított, amelyet kapott.
Az üdvözletül kapott szavakra értetlenül kapja a fejét a hang irányába, jobban mondva a srácra. Egy mukkot sem ért a szavaiból, mely miatt egy pillanatra megkérdőjelezi, hogy a srác ivott-e már most többet a kelleténél vagy ő húzott le egy felest munkaidőben. De a Wyndham szót kihallja a szóhalmazból, így rájön, hogy persze, ez a srác az, akit keres a fizetés miatt.
Tekintetével követi hova mutat a srác, majd, amikor észreveszi, hogy az előszobában álló szoborról van szó, elneveti magát.
– Hát, nem úgy van, hogy az earl-ök, a grófok, kicsit mindig bunkók a köznéppel, legyen szó bármelyik korról? – kérdezi meg, felhasználva azt a tudását, ami a történelemórákon ragadt rá. Vagy a kosztümös filmekből. – Szerintem a te Earlöd is olyan faszfej lehetett – teszi hozzá egy vállvonás kíséretében. Ugyan számít-e milyen ember lehetett a szobor, ha egyáltalán valódi emberről mintázták-e? Megrázza a fejét. Még hogy szoborról beszélgetni!
Majd viszonylag hamar kerül a következő ámulatába, ahogyan nézi, hogy a srác csodálkozik a pólóján. Nick ezen csak újra mosolyogni tud, közben megtippelné, hogy a srác kezében lévő üveg bőven nem az első alkohol lehet, ami kezébe akadhatott. Ez kissé kedvét is szegné Nicknek, hogy hívhatták volna előbb is, hisz kitudja maradt e itt még valami piának nevezhető lötty… Ám, ezen nem tud sokat bosszankodni, mert nyakára (ami aztán inkább a vállára) fonódó kar újfent meglepetést okozni neki, el is feledkezve arról, amin éppen gondolkodott. A következő pillanatban pedig hagyja, hogy jóformán túszul avagy fogságba ejtse a srác és magával húzza a lakás belsejébe.
– Nem, nem kocsival jöttem – rázza meg a fejét menet közben, már amennyire tudja, hiszen a feje mellett lóbált üveggel nem szeretne összekoccanni. A kérdés annyira már nem lepi meg, sejti ám, hogy köze lehet az alkoholhoz, aminek örül is. Ezek szerint az égiek kegyesek voltak hozzá és még van valami szesz ebben a kéróban, remek, gondolja magában, és elmosolyodik.
A küszöb átlépést nem okoz neki gondot, ügyel arra, hogy a sütis dobozokat rejtő zacskókat kellő magasságban emelje meg, nehogy még elessen velük. Még jó, hogy a srác karja ekkor már nincsen rajta és támogatnia se kell még.
– Rendben, akkor… – néz körbe a konyhában, felmérve a terepet, ami olyannyira rumlis, mintha egy csatateret látna. Alkoholmámorban úszó fiatalok nyoma van itt mindenhol.
– Leteszem a sütiket a pultra – dönti el, megfogadva a tanácsot és oda is lép a pulthoz, mely bár olyan, mint az asztal, rumlis, tele használt poharakkal és üres üvegekkel.
De megoldja, a szatyrokat egy kézbe fogja, a másikkal pedig könnyedén arrébb söpri a papírpoharakat, remélhetőleg mindegyiket be a pult mellett álló szemetesbe. Egy-kettő ha célt is téveszt, nem érdekli, szerencsére üresek. Hely mindenesetre felszabadul a pulton, így lerakja az immár üres helyre a sütiket rejtő zacskókat.
– Naná! – válaszol lelkesen a kérdésre, talán túl lelkesen is, ahogyan oldalra fordítja a fejét a srác irányába. Szemei megakadnak a másik kezeiben lévő bögréken. Érdekes kombináció, de nem árulkodik rossz ízlésről, jegyzi meg magában. – De, csak, hogy tisztázzuk: mit is takar a „mindent is”? – kérdezi meg kíváncsian, háttal nekidőlve a pultnak. – Minden még felelhető alkoholt vagy… Kaphatok a sütikből is? – int a mellette lévő dobozok felé. – Ó, jut eszembe! Hoztam neked browniekat, meg csúnya sünis formájú süteményt, illetve… – tesz pár lépést közelebb hozzá, hogy feléje hajolva, halkabban megjegyezze. – Vicces sütiket is – fejezi be a megkezdett mondott, egy kacsintás kíséretében. Ezután elhajol a sráctól. – Cuki bögrék. Nos, a kaktuszos. A másikra inkább azt mondanám, hogy a felirat miatt azért az már kicsit korhatáros, de… Nekem az is tetszik. Nem fogok megsértődni bármelyikben is adj nekem… Mindent is – folytatja tovább a beszélgetést, jókedvűen mosolyogva. Szereti járatni a száját, talán túlzottan is. Karjait összefonja a mellkasa előtt. – Amúgy a sör is jó lenne, de rád hagyom a döntést, te meg azt mondtad megkínálsz mindennel is, szóval legyen így! Ó, és csak, hogy emlékeztesselek: a sütiket mindenképpen ki kell ám fizetned – int egyik kezével a sütik felé. Hát nehogy azt higgye, hogy megkínálja egy bögre alkohollal és el is van rendezve négy doboznyi édesség ára! Ó, nem, Nick Campbell azért ilyen könnyen nem egyenlít számlát, főleg, hogy még csak most érkezett meg. A buli még csak most kezdődik.
– Amúgy mit is ünnepelsz ezzel a nagy házibulival? – tereli tovább a szót, kíváncsiskodik, hogy ha már szeret beszélgetni, meghallgatni másokat. – Tán csak nem lakásavatás? – tippeli meg az alapján amit eddig látott a házból.

Nate egyetlen grófot sem ismert. Egészen biztos találkozott már olyannal, nem is eggyel, akinek a családfája hasonlóan magas titulusig vezetett; biztos az is, hogy ezt nem mulasztották el elegánsan az orra alá is dörgölni. De Nate egyikre sem emlékezett, egyiket se ismerte, és kételkedett benne, hogy pusztán a stílus alapján be tudná azonosítani őket. Legutolsó információi szerint ő maga is beképzelt tahó volt, lehet ő is gróf? Mindenképp megkérdezi majd az édesanyját, ha – ha! – valaha esetleg kijózanodik.
- Őszintén mondom, tudja a faszom. Ezt az egy Earlt ismerem, de ez elég bunkó, ja. De már előttem is itt lakott, mi jogom lenne ezért kidobni? – Fél percig mélázik csak a szobor semmitmondó arcán, aztán elengedi a témát. A következő fél percben azt is elfelejti, hogy van egy Earl nevű szobra az előszobában.
Ugyan megfelelő válasz érkezik az autós kérdésre, Nate egy pillanatra azért megsajnálja szegény sütisrácot. Nem meri megkérdezni, vajon metrózott-e Manhattan végéig, de nagyon reméli, hogy nem. Az északi csücsökig egy emberöltő az út, az meg a manhattani metróvonalakkal mérve legalább kettő és fél fertőző betegséget ér a pontgyűjtő kártyán. És ehhez még csak nem is kell végignyalni a padlót – amit egyszer Nate megtett gimis korában – elég csak felszállni rá. Bár ezen minek izgulni, az alkohol úgyis fertőtlenít mindent. Ő is túlélte, semmi baja. Vagy hát, nem emiatt olyan, amilyen.
Amíg a vendége átrendezi a pultját, ő bögrét kerít, és leltárt készít az italkészletről. Nem tudja már, mennyi piát vett ő, mennyit hoztak mások, és mi lett rendelve a fekete amex kártyája terhére, ami az este kezdete óta hiányzott a telefontokja hátuljából. Nem is érdekli. Rá lett terhelve egy egész önálló ingatlan, nem egy raklap sör meg féltucat üveg túlárazott Tennessee Honey fogja csődbe vinni. Legalábbis nem előbb, mint azt az apja tenné.
Abban biztos, hogy elrejtett egy üveg vodkát, azt a sokszor szűrtet, de, hogy hová, mikor és miért, már nem tudná megmondani. Az edények mögött, a konyhaszekrényben nincs, gyanítja, elásta az udvarán, felbuzdulva azon, hogy… nos, hogy végre van udvara. Tanakodik még kicsit az üveg hollétén, közben a mutatóujján pörgeti a kaktuszos bögrét, a fülénél fogva, ekkor éri a sütisrác kérdése. Meglepetten kapja rá a fejét, majd lassan, szélesen elmosolyodik, ahogy Cheshire Cat teszi a mesében. Nem is figyel arra, miket listáz a srác, egyrészt mert ő rendelte, másrészt mert mostanra már igazán nem érdekli, úgyis megeszik akármit. – A felsoroltak közül bármiből kaphatsz, ha már voltál olyan kedves ajtóig hozni – fel sem tűnik neki, hogy Cicapóló milyen közel van hozzá, mígnem el nem hajol. Aztán, amint hátrébb húzódik, beszél is tovább, Natenek meg nincs ideje megjegyezni, hogy ha akarná se tudná megsérteni a privát szféráját, mert nem rendelkezik olyannal. Az ő életében soha, soha, soha, semmi nem volt privát, nem ismerte a koncepciót. – Mutass egy személyit, hogy tudjam, elmúltál 21, utána kaphatsz a korhatáros bögréből inni. Annak úgyis illik rád a szövege.
Ha valaki, de tényleg bárki elkövette azt a hibát, hogy flörtölni kezdett vele, Nate Wyndham, mind a 187 centijével úgy állt bele a helyzetbe, mintha kötelessége lenne. Akkor is, ha csak egy óvatlan félmosolyról volt szó. Akkor is, ha nem volt mögötte szándék. Sütisrácnak fogalma sincs arról, mibe keverte magát. Ha Nate nem lenne maximálisan biztos benne, hogy szórakoztató a társasága, még sajnálná is miatta szegényt.
Lepakolja a bögréket a kezéből, és szélesre tárja a krómszínű hűtőszekrény mindkét ajtaját. A jobb oldalról valaki eltűntette az alsó két polcot, hogy a rekeszes sörök egybe beférjenek, és semmiképp ne törjön el egyetlen ide-oda guruló üveg se. Fogalma sincs róla, ki volt ennyire eszes, de magára tetováltatja a nevét, az biztos. Megragad egy Heinekenes üveget, és rá se nézve Cicapólóra, hátra nyújtja neki. Kivesz egyet magának is, mert ugyan emlékszik rá, hogy percekkel ezelőtt még volt nála egy, de fogalma sincs, megitta-e, vagy hová tűnt. Ha csak elhagyta a lakás valamelyik pontján – ahogy szokta – akkor meg már úgyis meleg – már a sör – és azt meg igyák az angolok. A hűtő melletti pultra rakja a sajátját, és el is felejti rögtön, ahogy a többi üveg között kezd turkálni. Félretol egy csomó-csomó citromot és limeot, mikor megakad a szeme valami rózsaszínen. Tuti, hogy ő nem vett semmi rózsaszínt. Az is, hogy ettől független most meg fogják inni. A címke alapján málnás limonádét rejt az üveg, szóval tequilát és triple secet keres mellé, végül három üveget a mellkasához szorítva csukja be lábbal a hűtőajtót. Másodjára sikerül, a hideg üvegeken lecsapódó páracseppek közben egyre nagyobb nedves pacát hagynak a pólóján. A tök menő zöld pólóján, aminek a létezérésről konkrétan 15 perce értesült, pedig már órák óta rajta van. Shame.  
- Kezdem azt érezni, hogy részedről csak az anyagiakról szól a barátságunk, Sütisrác – szórakozottan csettint egyet a nyelvével, közben, a kelleténél kicsit nagyobb lendülettel, de végül a pultra szórja az összetevőket a málnás Margaritához. -  Ne aggódj, nem felejtem el, de a pénznél most sokkal fontosabb dolgunk van.
Ha nem ők isszák meg a mindent is, akkor más fogja, és Nate ugyan soha nem volt irigy, azért mégis azt volt a prioritás, hogy ő ne legyen szomjas, mindenki más csak ezután következett.
Mielőtt még koktélkeverésbe fogna, lepattintja a söre kupakját a konyhapult szélén – mert nyitót, azt persze sehol nem talál –, a sütisrác üvegéhez koccintja a sajátját és csak utána iszik bele.
- Nem csak lakás, az egész házat megvettem! – Olyan büszkén felel a kérdésre, mintha komolyan megfontolt, szándékos döntés lett volna részéről a vásárlás. Mintha az ingatlan, végeredményében befektetési szándékkal került volna hozzá, nem egy úgysemered végeredményeképp. De a sütisrácnak meg nem kell már most egyből tudnia, hogy ő, Nathaniel Everett Wyndham-Crow, első ezen a néven, teljesen hülye, nem? Majd rájön magától később, mint mindenki. Nincs kivételezés csak azért, mert Nate hajlandó lenne meghalni azért az arcélért.
A Heinekenes üveg még félig teli – csak pozitívan! – mikor leteszi a pultra, és a többi alapanyagért nyúl. Rendes poharai sincsenek, úgyhogy nem fárad azzal, hogy shakert vagy mérőpoharat keressen a koktélkészítéshez, egyszerűen csak a bögrékbe locsolja az hozzávalókat. Szemmértéket használ, ami mostanra már igencsak kettős az elfogyasztott feleseknek hála, a tequilával egyből vagy félig tölti a bögrét a szükséges három ujjnyi mennyiség helyett. A triple sec-kel is megszalad a keze, így a pink színű limonádénak már alig marad hely. Azért belepréseli a tetejére persze, hátha kevésbé fogja karcolni a torkukat a végeredmény. Utolsó mozdulatként még megkeveri az italokat egy, a fiókban talált, háromágú desszertvilla nyelével, aztán nyújtja csak az egyik rózsaszín margaritát az újdonsült díszvendége felé.
- Egészségedre, Sütisrác! – A magasba emeli a saját bögréjét, mintha tósztot mondana, pedig ennél többet nem kíván szólni. Úgy kortyol bele, mintha vizet inna, meg is bánja rögtön, mert a határozottan túl sok tequila nyomban végig is marja a nyelőcsövét. Egy darab köhögést engedélyez magának, aztán iszik tovább, mintha muszáj lenne. – Gyere, körbevezetlek. Hozd a szörpidet is, mert ha itt hagyod, ezek – és itt teátrálisan körbemutat a barátai sokaságán – vagy megisszák, vagy beletesznek valamit. Egyikért sem tudok felelősséget vállalni.
A magasba emeli a kaktuszbögrés kezét, ahogy az idegenvezetők teszik Manhattan belsejében, nehogy véletlen elhagyják a csoportjukat. Neki csak Nickre kell figyelnie, de már rég túl volt azon a ponton, ahol tud járni, levegőt venni és szemmel tartani valakit egyszerre, a Sütisrácnak magának kellett megoldania, ha nem akart eltűnni a nagyon részeg manhattani elitben. – Szóval az ott a kert – torpan meg hirtelen a nappali közepén, és ha az új legjobb barátja nem zárkózik fel mellé önszántából, akkor újfent belekarol, hogy odahúzza magához. – Egyelőre elég gázul néz ki, mert még sose volt kertem, úgyhogy nem tudom, honnan kell bele olyan mexikói kertészt szerezni. De valaki hozott egy felfújható medencét, és van benne vagy tíz gumikacsa, ha esetleg megnéznéd. Ellenkező esetben meg arra – ragadja meg hirtelen Nick vállát és fordít magukon 180 fokot, hogy a megfelelő irányba magyarázhasson tovább – van az emelet. Hálószobák, fürdők, tudod a szokásos. Illetve az én tróntermem is, szóval, ha nagyon zavarja a helyes kis pofidat, hogy még nem fizettem a sütikért, kezdhetjük az estét a szobámban. Kicsit prostis, de nem ítélkezem.
 

Nick egy pillanatig tétovázik a válaszadással, ami az Earl szobrát illető lakhatási kérdésre szolgálna feleletként.
– Bocs haver, nem értek én se az ingatlanügyekhez, se a tulajdonjoghoz. Bár… Tied most már a ház, nem? Akkor simán megmondhatod neki az ultimátumot! Viszont, meg kell hagyni, hogy egyész menő dísztárgynak – válaszol végül, vállát megvonva, majd a következő percben ő is túllép a szobor témáján.
Amúgy is szobor megcsodálásnál fontosabb céllal érkezett ide, amire azon nyomban rá is fókuszál a konyhába érkezve. Szép kis rumlit talál itt, bár ez nem igazán zavarja. Hozzászokott már ahhoz, hogy az ilyesfajta összegyűlések ezekkel járnak. Amúgy is van két használható keze, amiket használva pikk-pakk megszabadul a süteményes dobozoktól. Áru leszállítás ezennel pipa.
Noha a kifizetés része a dolognak még mindig kérdéses volt, nem sürgette nagyon a dolgot. Igazából ráért tovább maradni a kelleténél és egy buli meghívást sosem utasított vissza. Főleg, hogy ha azt egy ingyen italként kínálták fel neki.
Fél szemét közben persze a másik srácon tartja, kíváncsian nézve, hogy amaz hogyan is játszadozik egy bögrével és Nick egy cseppet elgondolkodik azon, hogy vajon mi más, hasonló mutatványokra lehet képes?
– Ez esetben elcsórok tőled egy browniet… – adja jófiúként a megrendelője tudtára miközben leveszi róla a tekintetét, ellép tőle és figyelmét a hozott ételnek szenteli, a kezeivel már az említett édesség után kutat a hozott a nejlonzacskókban matatva. Az egyik doboz tetejét felnyitva nem sokat tétovázik azon, hogy melyiket is válassza, még nagyon az „Ecc, pecc, kimehetsz” kezdetű gyermekmondóka trükköt se kell bevetnie (vagyis megáll a harmadik szónál), olyan hamar kivesz az egyet a dobozból. A szájához emeli és boldogan harap egyet belőle, majd még egyet mialatt gondolatban vállon veregeti magát amiért most is remek sütit csinált.
A személyi mutatásra elneveti magát, bár a nevetése két falat között eléggé furán hangozhat, igyekezve nem megfulladni a saját sütijében. Az borzalmas, szerencsétlen és talán még tragikus haláleset lenne. Egyik kezével ezért egyszer-kétszer megütögeti a mellkasát és köhög párat, de azért aggodalomra semmi ok, semmi vírust, világjárványt nem terjeszt. Majd int, hogy a házigazda csak várjon egy pillanatot és Nick nekilát végigmatatni magán, a kezeivel megtapogatva az összes zsebét, hogy ugyan melyikbe is tette az iratait. A mobilját és a kulcsait hamar megtalálja, de az okmánytartójához kell még pár pillanatnyi személyes tapizás, mire farmerének egyik hátsó zsebéből előhalássza. Az irattartó tok szivárvány mintájú és a hátoldalán egy padlizsán emoji díszeleg, matrica. Nick már azt se tudja honnan és hogyan került rá, de mókásnak tartja.
Most viszont nem ez a lényeg, hanem a személyi igazolványa, így ki is nyitja annál.
– Tessék! Megcsodálhatod sármos arcomat az igazolványképemen is… – lép újra közelebb, egy lépést és vidáman felmutatja a kártyát, kishíján már Nate arcába tolva. – Láthatod, hogy valós személy vagyok, ott a teljes nevem is. Meg ugye a születési dátumon! Ugye elhiszed így, hogy nem tizenhat vagyok, hanem huszonhat? – kérdezi meg, remélve, hogy igen. Nagy kár lenne, hogyha a kezdődő barátságuk itt futna zátonyra.
– Kérlek, mondd, hogy nem nézek ki úgy, mint… Mint egy Babyface! – teszi még hozzá, kissé talán túldramatizálva a dolgot, ahogyan ettől félve megérinti a srác vállát, hogy ha kell kirázza belőle a téves véleményt.
Aztán pislogva leesik neki mit is mondott még.
– Ó, szóval szerinted illik rám a szövege? – vonja fel a szemöldökét, egy féloldalas mosoly kíséretében. Leengedi a kezét, hátrébb lép és most szakít egy percet arra, hogy újra megnézze magának Natet. – De úgy vélem ugyanez elmondható rólad is – kacsint rá jókedvűen.
Nick szeretett flörtölni, nagyjából mindenkivel, akit érdemesnek talált rá és nem utasította vissza vagy élből el a közeledését, legyen az illető nő vagy férfi. Igaz, került ezért már jó párszor kisebb-nagyobb bajba, de… Szeretett igazán megélni minden egyes napot, mintha csak az lenne az utolsó, amit átélhetett. Így, látva, hogy milyen világot élünk most, ez a viselkedés nem volt nevezhető furcsának, még ha Nick valóban egy furcsa férfi.
Újra kicsit arrébb lépett, hogy ne legyen útban a hűtőnyitogatásnál, de amikor meglátja, hogy egy sörösüveget nyújt feléje Nate, azonnal, nyúlt érte, hogy elvegye tőle. Aztán már nem is figyeli tovább a srácot, inkább körbe néz egy sörösbontó után kutatva. Pár fiókat kihúz mire észbe kap, hogy a kulcscsomójára akasztott egy bontót, így hát előhalássza azt pár másodpercre, csupán annyira, amennyi ahhoz kell, hogy az üvegről lekerüljön az a kupak.
Utána a szájához emeli a sört és iszik belőle. Finom és pont kellően hideg.
– Tény, anyagias világban élünk – bólint a megjegyzésre két korty között, noha cseppet ellenzi a megjegyzést. A pénz sose volt fontos neki barátságoknál.
– Á, félreértesz, barátom! – kezd bele, rögtön élve a lehetőséggel, hogy a barátjának tekintse, hogyha amúgy is a (még kialakulóban lévő) barátságuk a téma. – Az üzlet az üzlet. De érzem én, hogy a mi barátságunk közel sem lesz ám egysíkú! – jelenti ki magabiztosan.
– Sütisrác… Tetszik ez a becenév – mosolyog még szélesebben ahogyan tiszteletet adva neki fejet hajt előtte a kapott becenév miatt.
El is gondolkozik, hogy ha úgyis már a barátságuk kezdetét vette, illendő lenne neki is valami frappáns becenévvel illetnie Nate-et. Az biztos, hogy bár látja, a srác mindjárt neki áll mixerkedni és italt keverni mindkettőjüknek, Nick sose alacsonyítaná le azáltal, hogy szolgának nevezze őt.
A nagy gondolkozás közepette újra iszik a söréből. Észrevesz a konyhaasztalon az üres papírpoharak és üvegek közt egy zacskó rágcsálnivalót is. Odalépve látja azt is, hogy még nem fosztották ti teljesen, így bátran kivesz a zacskóból egy sajtostallért és rögtön meg is eszi a sör mellé. Nem akar hamar lerészegedni.
Közben tovább gondolkodik a megfelelő beceneven.
– Egészségedre, Szoborfiú! – koccint vele vidáman, megtalálva a legjobb nevet neki, egyelőre.
Elismerően megemeli előtte a kezében lévő sörösüveget és iszik a tiszteletére, mikor tudomására jut, hogy Szoborfiú volt az, aki megvette ezt a nagy házat. Ő maga még nincsen teljesen olyan anyagi szinten, hogy ilyesmire szánja el magát, de ami késik, nem múlik.
Mialatt a másik éppen tényleg már mixert játszik, ő megissza a maradék sörét és ezután az üres üveget csak leteszi a többi mellé az asztalra. Nem tudja megállni, hogy ne nevessen a desszertvillás keverő mutatványon, ám utána újfent szintén megemeli immár a kapott bögréjét.
– Egészségedre Mixerkém! – kiáltja el magát ő is, vidáman és megkóstolja a koktélt. Égetni az ő nyelőcsövét is égeti és már csak azért is egy kicsit lassabban issza, bekapva melléje egyújabb sajtostallért is, hátha az segít.
Megfogadva Nate tanácsát, a kezében lévő bögrével indul utána, belevetve magát a bulizó tömegbe. A társaság eléggé színes, állapítja meg, köztük lépkedve. A nappaliban állva rögtön feltűnik neki, hogy az óriási sík tévéképernyő előtt egy tehén mintás kezes-lábas pizsamát viselő alak ugrándozik valamilyen dalra. Döbbenten pillant abba az irányba, ám aztán csak megvonja a vállát. Valószínűleg ez közel sem a legfurább dolog, amit itt fog látni. Közben a lábára oda kell figyelnie, hogy hova lép, mert az egyik bútornál látott egy szivárvány hányást, melyet természetesen ki kell kikerülnie, aminek következtében majdnem nekimegy a falhoz állított asztalok egyikének, amin egy-két megmaradt rántotthús árválkodott.
Végül majdnem (de csak majdnem) ütközött neki fejjel Natenek, amikor amaz hirtelen megállt előtte. A döbbenettől hagyja, hogy újra prédává váljon és megint belékaroljon míg ő a mutatott irányba tekint. Úgy dübörög körülöttük a zene mintha valaki éppen egy ütvefúróval munkálkodna, így nagyon fülelnie kell, hogy meg is értse a szavait, emiatt kicsit közelebb is hajol hozzá.
– Olyat véletlenül nem pont mexikóból kell átcsempészni, a határnál lévő falon keresztül? – teszi fel a kérdést a mexikói kertészt illetően, ezzel is segítve barátját a kertészkedés dologban. Az biztos, hogy léteznek latino kertészek, a nagyija egyidőben nézett olyan szappanoperát, ami pont egy olyan kertész lányáról szólt.
– Van lehetőség a medencéből megnézni valami király légiparádét? – érdeklődik, a lehetőségeit mérlegelve. Igaz, már csak önmagában a medence és gumikacsák eléggé hívogatóak. Szoborfiú még nem tudta, hogy Sütissrác remekül eltudja énekelni a Spongyabob és a Karib tengerek kalózai főcímdalát, de Nick kész volt előadja neki bármelyiket, persze csak ha kérné. Még fényvédős testápolóval is hajlandó volt bekenni, nehogy megégjen, bár lehet, hogy az felesleges hadművelet lenne, tekintve, hogy már lement a nap. Továbbá egy Titanic jelenetet is képes volt bármikor kirázna a kisujjából…
Annyira elgondolkozik ezen, hogy már csak azt veszi észre, hogy nem a kertbe vezető átlátszó és nyitott tolóajtó felé pillant, hanem az emeletre vezető lépcsősorra.
– Hé, csak tisztázzuk: nem vagyok prosti! – jelenti ki védekezően, kissé felháborodva a kérdésen. Még ha cseppet néha olykor talán rá is játszik az effajta kijelenésekre.
– Crossdressert is csak minden harmadik pénteken játszok… – jegyzi meg félvállról és most ő az, aki átkarolja a másik vállát. – De neked… Neked, ha úgy adódik még azt is megmutathatom. Majd egyszer – mosolyog rá, majd iszik a bögréjéből.
– Hm… A hálószobád igazán csábító ajánlat, de mit szólnál ahhoz, hogyha előtte kicsit kiszellőztetnénk a fejünket a hűvös, friss levegőn? – mondd most ő is ötleteket, bár válaszra nem igazán vár, helyette elkezdi magukat a kert felé irányítani.
Nem tudja, hogy Szoborfiú mennyit ihatott és mit szívhatott, ha szívott valamit is, de a levegő csak nem ronthat a helyzetén, ugye? A kert kapcsán Nickben felmerül az a gondolat is, hogy ott majd akár elszívhatna egy cigarettát is… No meg megmutathatja a Spongyabobos, kalózos vagy Titanicos mutatványát… Rengeteg lehetőség áll előttük.
Az időközben szinte heringpartivá alakult táncoló tömegen Nick megpróbálja kettejüket átvezetni,
feltételezvén, hogy Natenek talán ez annyira nem sikerülne jól egyedül. Közben néhány kéretlen test is hozzájuk simul, leginkább női testek, megpróbálva vagy őt elcsábítani, vagy Natet, esetleg mindkettőjüket is (egyesek mekkora padlizsánpillangók, pfujj…).
Nick mindenkinek csak elutasítóan a fejét rázza. A zene még mindig üvölt a hangszórókból, így szavakkal nem is próbálkozik. Azt viszont nem tudja megállni, hogy kicsit ő is mozgassa a derekát és egy picit csápoljon a zenére, ügyelve, hogy a bögréből ne locsolja ki az alkoholt miközben magasra emeli.
– „… I'm that bad type, make your mama sad type, make your girlfriend mad tight, might seduce your dad type” – csatlakozik a tömeghez és meglepően kellemes, mély énekhangján énekli a bulizókkal együtt Billie Eilish egyik híres dalának refrénjét, amely éppen a soron következő dal.
– „I’m the bad guy" – fordul meg és rávigyorog Szoborfiúra, aki időközben háta mögé került, Nick ezért a kezénél fogva húzta őt kifelé, ott ne ragadjon valahol. – „Duh" – vonja meg a vállát lezseren, mikor a kertbe vezető ajtóhoz érnek. Itt már elengedi a másikat, jobban mondva megengedi neki, hogy előtte lépjen ki a nyitott ajtón, még kicsit meghajolva int is neki, hogy tegyen így, aztán követi.
Kilépve a kertbe rögtön észreveszi az említett medencét, de az éppen foglalt még, így úgy dönt, hogy megvárja amíg maguktól mennek el onnan, vagy inkább Nate-re hagyja a feladatot, hiszen ő a házigazda.
De kiszemel nem messze egy kerti asztalt is, székekkel, melyek közül az egyiket egy sóhajtás kíséretében rögtön el is foglal. A bögréje tartalmának a maradékát is felhörpinti, majd leteszi azt a kis asztalra.
– Kérsz egy szálat? – kínálja meg a cigarettájából új barátját, hogyha már azt előszedte a dzsekije zsebéből. A cigisdobozt lerakja az asztalra, majd az öngyújtóját is előszedi, meggyújtja a saját, már a szájában lévő cigijét és utána a gyújtóval Nate felé fordul, hogyha kell az övét is meggyújtsa.
– Szóval… Van még valami, amit érdemes rólad tudnom, Szoborfiú? – érdeklődve iránta, két füstkarika mutatvány között.

Nem gondolja komolyan az igazoltatást, de ha már vendége ilyen készségesen eleget tesz a kérésnek, visszaél vele. Elveszi az orra elé nyomott igazolványt, megforgatja az ujjai közt és Nick arca mellé helyezi. Az persze egyből látszik a kis plasztikkártyán, hogy eredeti (és neki volt már pár hamis igazolványa az évek során, szóval higgye el mindenki, tudja, hol keresse a különbséget), az viszont kicsit meglepi, hogy a fotó is meglepően jó. Nate jogosítványában a fekete-fehér kép inkább tűnik mugshotnak, ami alapján nyomban hat évig terjedő fegyházbüntetésre ítélné bárki, aki meglátja. Nick képe jó. Vagy hát, nem is igazán jó, mert a jól sikerült igazolványképek mivolta ellent mond a valóság szabályainak, de Cicapólóé tényleg egészen elfogadható. Ki is vált belőle némi elismerő hümmögést. – Nem-nem, határozottan nem babyface. Bár meg kell hagyni, helyes pofid van, Nicholas Campbell. – Még egyszer megnézi az igazolvány mindkét oldalát, aztán visszanyújtja a gazdájának. Nem vesződik a dátumellenőrzéssel, mert amúgy sem tudná fejben kiszámolni, hogy Nick pontosan mennyi idős. Azt látja ugyan, hogy eggyel magasabb az évszám, mint az övé, de az meg nem sokat segít, mert mostanra már arra sem emlékszik, hogy ő maga mennyi idős. A hónapegyezés viszont feltűnik neki. – Legközelebb tarthatjuk együtt a szülinapunkat. - De ennek meg persze sokkal több értelme lenne, ha Nick is tudná, hogy csupán 12 nap van a kettejük dátuma között. Még szerencse, hogy az volt az igazán szép ebben a barátságban, hogy Nate még véletlenül sem feltételezte, hogy bárki is értelmet keres majd a szavai mögött.
A személyazonosító okmányt végül piásüvegekre cseréli, italmixelésben úgyis messze sokkal jobb, a visszaérkező bókot meg magabiztos vigyorral arcán fogadja. - Persze, hogy elmondható rólam is, nem véletlenül kaptam azt a bögrét.
Indokolatlan magabiztossággal önt és kever és ráz és kutyul egybe mindent, ami csak rendelkezésére áll. Mert hát, italt keverni nem nehéz. Jó ízű italt keverni viszont, ó, na az már művészet. Nem véletlen van erre szakma. Ideális esetben Natenek eszébe sem jutna belekontárkodni ebbe az igen fontos foglalkozásba (mert mondjon bárki bármit, aki nem tiszteli a kétkezi munkások hatalmát, az főzzön-mosson-takarítson maga után) de a rövid időkorlát miatt, kénytelen volt kiegyezni a manuális kiszolgálással. Amivel személy szerint persze semmi baja, mert hát mostanra már elég részeg, semmivel nincs problémája úgy igazán, csak épp annyira lefoglalja, hogy elfelejt gondolkozni közben. És figyelni. És egy ponton valószínűleg levegőt venni is.
Mire oda jut, hogy reagáljon az anyagias világra, az üzletre, a pénzre, vagy bármire, ami elhangzott, a koccintásra emelt itala mellé számára is érkezik egy új becenév, úgy meg már nyomban el is felejt mindent, amiről eddig szó volt. – Ja, hát muszáj voltam valami becenevet adni neked, mert egy idő után baromi fárasztó lett volna folyton cicapólós sütisrác akinek az arcélén papírt lehetne vágni-ként hivatkozni rád a belső monológjaim közben. Az igazi nevedet meg egész eddig nem tudtam. Vagy lehet, hogy tudtam, csak most nem tudtam, de azt meg ne vedd magadra, mert most már a sajátom se biztos, hogy le tudnám írni, pedig a vezetéknevem több, mint 9000 szállodán van ott szerte a világban. Ki-lenc-e-zer! Hát mennyire könnyű lenne kipuskázni?! – Mondták már, hogy Nate kellemetlenül sokat beszél, mikor részeg. Főként a barátai meg a bátyja, ez igaz, nekik meg az volt a dolguk, hogy szerethetőn gonoszkodjanak vele, így különösen sose fordított erre a megjegyzésre nagyobb figyelmet. Most is csak azért tűnt fel neki, hogy tán igaza van a többieknek, mert félúton elfelejti, hová akart kilyukadni ezzel. A homlokát ráncolva bámul bele a bögrébe, de a rózsaszín felületen tükröződő arcképe se sokkal okosabb. Sőt, kicsit még butábban is néz ki, mint amilyennek ő tippelné saját magát abban a szent pillanatban. – De tetszik a Szoborfiú meg a Mixerkém is. Remélem Eartl nem zavarja.  
Elkanyarodhattak volna az ajtóhoz megkérdezni, de ilyenkor már jobb volt nem zavarni Earlt. Amúgy sem kedvelte a fiatalokat, a bulikat, a tömeget meg úgy összességében semmit, amit Nate képviselt, felesleges lett volna veszekedni vele. Earl márványszobor létére elég fafejű volt amúgy is. Ha nem tetszik neki név és területfoglalás, reggel távozhat a másnapos tömeggel együtt.
A nappaliban, Nick nyakát karolva nem fenyegette különösebben semmi, leszámítva azt a pár imbolygó fiatalt, meg azt az egy tehénruhás alakot, aki nekik találtak ütközni, míg ők kényelmesen álltak az út kellős közepén. És akkor? Ez az ő birodalma, ott áll meg, ahol akar, mindenki más tegyen neki szívességet és kerülje ki. Ha nem lenne ennyire tompa, fel is húzná magát.
- Én tényleg nem tudom, de remélem nincs igazad. A telefonos meg az online rendeléshez vagyok szokva, a falon átcsempészés elég melósnak hangzik – emeli feljebb a bögréjét tartó kezét, és egy szenvtelen mozdulattal lenyalja az ütközés közben kilöttyent italát a kézfejéről. – Viszont nem hiszem, hogy mostanában lesz bármiféle légiparádé is, úgyhogy azzal épp nem szolgálhatok. Ha tudtam volna, hogy vannak ilyen igényeid, rendelek azt is.
Jobban belegondolva, ezt még most is megtehetné. Ha komplett légifelvonulást nem is, de mondjuk szalagot húzó kisrepülőt vagy valami speckó tűzijátékot biztos tudna intézni ilyen rövid határidővel is. Vagy megkérhetné éppen Ellát (ha épp úgy érzi, van kedve kiszállni Warren szájából, vagy fordítva, mert mostanra már ki tudja, mit csinálnak) és akkor, azalatt az idő alatt, amíg kölcsönözne Sütisrácnak egy flamingós fürdőnadrágot, Ella késszé varázsoltatna egy fél amerikai haderőnek megfelelő gépáradatot.
Ezt az ötletet elrakja későbbre, hátha még le kell ma nyűgöznie valakit.
- Nem is mondtam, hogy prosti vagy, csak azt, hogy a hálóban kezdeni az estét egy kicsit prostis – ha lenne szabad keze, most finoman megpaskolná Nick arcát. Igazából eléggé végig akar már simítani azon az átkozott arcélen ahhoz, hogy elgondolkozzon a lehetőségen, hogy kéz híján ezt máshogy teszi meg. Mondjuk hozzádörgölőzik, mint egy macska. De persze végül nem csinál semmit, mert még azért nem ment el teljesen a kibaszott esze. – Nem, mintha zavarna, hogy mibe öltözöl, vagy mivel foglalkozol. Ha prosti lennél, akkor sem te lennél itt ma az egyetlen – húzza széles vigyorra a száját, közben büszkén végignéz a vendégein. – Könnyű kiszúrni őket, nekik vannak a legjobb cuccaik. Valószínűleg többet is keresnek, mint itt a legtöbben.
Hát ennyit a republikánus fiatalok konzervatív eszméiről. Nate is aggódna az esetleges következményei miatt ennek az estének, ha nem lenne már alapból halott ember. Vagy valami még rosszabb: szegény. Ha elvesztik mindenüket egy lehetséges szerződésbontás miatt, akkor amúgy sem azon fog rágódni a közvélemény, hogy Wyndham miként köpi szembe a GOP értékrendjét.
A haditerv, hogy majd kiszellőztetik a fejüket a kertben, kudarcba fulladni látszik, mikor a tánctérré alakult nappali forgataga kis híján elnyeli őket. Valahogy mindig felbukkan valaki, akit mélyen megveti a távolságtartás és a személyes tér koncepcióját, és ha Nick nem fogná és húzná keresztül a táncoló lányokon, Nate mostanra valószínű arccal előre lenne valaki mellei között. Benne nincs semmi önkontroll.
Végleg elveszni látszik minden, mikor Cicapóló is enged a kísértésnek egy Billie Eilish szóló erejéig, végül aztán maga sem tudja hogy, de csak sikerül az udvaron kikötniük. A benti fülledtséghez képest hűvös esti levegő egyből arcon is csapja, a józanító hatása elől menekülve így gyorsan iszik is egy-két kortyot a rózsaszín margaritából. Ennyire közel a végéhez már nem is marja annyira a nyelőcsövét.
Nickkel ellentétben ő nem fárad székekkel, egyenest a fűbe huppan le. Az ember Manhattanben azért ritkán találkozik olyan füves területtel, amibe szívesen belefekszik, és közben még azon sem kell aggódnia, hogy vajon mit műveltek rajta nem sokkal előtte a hajléktalanok. Ki kell élvezni a lehetőséget, amíg még van.
A felé kínált cigiből csillogó szemekkel vesz el egy szálat, majd belehajolva az öngyújtó lángjába, addig égeti a végét, míg parázslani nem kezd. Aztán az első füstfelhővel kísérve elrebeg egy köszönömöt, és hanyatt vágja magát a földön. A bögréjét valahol csípőtájon fúrja bele a gyepbe, nehogy véletlen kiöntse azt a pár kortyot, ami még rá vár (hát most kezd végre jó lenni az íze!) aztán onnan lentről pislogva húzza fel a szemöldökét a kérdés hallatán. – Hogyhogy még valami? Tudsz egyáltalán bármit is rólam, hát alig másfél perce ismerjük egymást? – vigyorogva szív egyet a cigijéből, ami háton fekve közel sem annyira jó ötlet, mint amennyire menőn néz ki. Vagy hát, gondolja, hogy menőn néz ki. Mostanra már igazán nem szabad bízni az ítélőképességében. – Meg hát, mi az, hogy érdemes? Hogy definiálod? Mert szerintem mondjuk érdemes tudni rólam, hogy egyszer akasztófa-játék közben egyből kitaláltam, hogy „megalománia”, pedig akkor még egy betű sem volt meg belőle. De tényleg, egy se, csak a vonalkák. És csak így kitaláltam, hogy PUFF, MEGALOMÁNIA! Mindenki azt mondta, hogy csaltam, és biztos láttam, ahogy a bátyám kinézi a szótárból, de én mondom neked, hatodik érzék!  Szóval ez szerintem elég fontos, de ettől független az önéletrajzomba azért nem írnám bele, mint erősség. Meg hát lehet, tényleg csaltam és tényleg láttam, ahogy a bátyám kiválasztja a szót, hét éves voltam, ki a fasz emlékszik már ilyenekre, de érted a problémát, nem, Sütisrác? – Felkönyököl a fűben, az ujjai között égő cigarettával kis híján megégeti magát a mozdulat közben. Meg aztán egyszer akkor is, mikor túl lusta emelni a kezét, ezért inkább ő hajol elég mélyre ahhoz, hogy újra beleszívjon egyet. Ebben a pózban már nem is érez kényszert arra, hogy köhögjön a rossz irányba induló füstjétől, ez azért elég jót tesz az önbecsülésének. – Mi az, amit rólad érdemes tudni? Adj egy példát, hogy tudjam, mi a helyes válasz.
A bentről kiszűrődő fény megcsillan a teraszajtón, mikor kinyílik, Nate pont szemben van vele, így látja, ahogy előbukkannak a barátai, kezükben az egyik sütis dobozzal. A sütis dobozzal, teljesen pontosan. Mielőtt még Nick válaszolhatna a kérdésére, Nate a szájába veszi a mutató és hüvelykujját, és egy olyan éleset füttyent, hogy még az ő fülének is fáj. A srác (Brad? Talán Brad. Olyan Brad feje van, olyan igazi buta jock Brad feje) egyből el is vigyorodik, és minden további nélkül feléjük indul. Nate orra alá dugja a dobozt, aki kapásból be is töm egy szelet browniet a szájába, egyet pedig elegánsan ráhelyez a hasára. Vésztartalék későbbre. Ezután Nick arca elé is automatikusan odatolja a saját csodasütijét, hogy szolgálja ki magát, ha akarja, majd keresztülkiabálva a kerten (azt, hogy kinek és mit, Nate nem egészen érti, de nem is érdekli annyira, hogy megerőltesse magát) végül rak még egy szeletet Nate pólóján lévő mellé, aztán szó nélkül eltűnik.
- Látod, abban például biztos vagyok, hogy rólad érdemes tudni, hogy hol tanultál meg ilyen sütit csinálni – letör egy darabot a szelet széléből, és a levegőbe dobva végül addig helyezkedik, hogy pont a szájába essen. – Remélem valami ősi családi recept, és most van valahol egy marihuána függő dédnagyanyád, az elég menő lenne.  

 

A babyface jelző kissé megdöbbentette Nicket, avagy megdöbbenthette volna, hogy ha rá merik használni. Az arcszőrzet, abból is leginkább a borosta ugyanis nem volt számára ismeretlen, még ha a hosszú szakállt, amelybe feltételezése szerint minden beleragad, nem kedvelte és nem is volt célja olyat növeszteni… Körülbelül az elkövetkezendő harminc évben, már ha megél annyit.
Ezzel ellentétben a bókot nagyon szívesen elfogadta.
– Ó, köszönöm! Te sem panaszkodhatsz adoniszi arcodra, de lefogadom, hogy az efféle bókokat már sok csajtól megkaptad – mosolyogja, közben visszaveszi az igazolványát, melyet néhány pillanat múlva visszasüllyeszt az egyik zsebébe.
A közös szülinapi zsúr ötlete már jobban meglepi, de… Ki ő, hogy ilyesmire nemet mondjon? Egyből azon kezd el agyalni, hogy miképpen is profitálhatna ilyenből. Szakmai ártalom, hiszen végtére is egy üzletember. Még ha e munkája javarészt süteményekben merül ki. Csak semmi titkos, piszkos dolog, kemény munkával dolgozik meg a pénzéért. A sütemények nem tanulták meg megsütni magukat, még a huszonegyedik században sem.
– Akkor majd, ha eljön az idő, emlékeztess, hogy egy csúnya, sünis tortát süssek neked – jegyzi meg, még mindig ezen gondolkozva. – És esetleg tarthatjuk majd az üzletemben és viselhetsz ingyen egy olyan menő, szülinapi csákót is!
Persze fenntartja annak is a lehetőségét, hogy ebből semmi nem fog megvalósulni, látva, hogy a másik srác állapota… Labilis. Legalábbis Nick érzi az alkohol szagát, sejti új barátja részegségét és emiatt holnapra valószínűleg nem sok mindenre emlékezhet a beszélgetésükből, de… Nicket ez nem zavarja.
Az italkeverést a másikra bízza, Nick ugyanis innentől már mondhatni, csak sodródik a történések menetével. Nate megkínálja itallal? Rendben, Nick elfogadja, először még csak belekóstol, bólogat a házigazdája mixerkedési technikáit értékelve, aztán iszik tovább.
Kedveli a dumálós részegeket, állapítja meg közben magában Nick, meghallgatva a becenevét illető magyarázatot.
– Á, túl jó vagy hozzám, hát ilyen hosszú becenévvel még senki nem illetetett… Nos, legalábbis nem ilyen kedves értelemben. Kacifántos szitokszavak és negatív jegyzők hadával már annál inkább. De amúgy Nick vagyok – mondja el a nevét, jobban mondva a becenevét, lassan artikulálva, hogy Nate biztosan megértse. A szálloda számokra döbbenten, de ugyanakkor elismerően füttyent egyet. Nem semmi! – Wow! És aludtál mindegyikben legalább egy éjszakát? Ember… Ahhoz több éven keresztül kéne az egyik szállodából ki, a másikba meg beköltöznöd és folyton úton lennél! Ez több éves, kalandos tervnek hangzik számomra. Amúgy… Ha tényleg ennyi szállodátok van, a nagyim már tuti megszállt legalább az egyik épületetekben – jegyzi meg, noha maga sem tudja, hogy az utolsó mondat miért is volt olyan fontos, hogy hangosan elmondja Natenek. Biztosan nem ismerhetik az összes vendégüket. De… Nick eldöntötte, hogy majd megkérdezi a folyton utazgató, világot járó nagyiját, valóban megszállt-e Nate csalájának egyik szállodájában. Csak nehogy aztán az idősekhez méltóan egy bingo játékká alakuljon az a beszélgetés.
Az, hogy a szobor újfent a beszélgetésük egyik pontja lett, Nick egy fejrázással és nevetéssel reagálja le. Van valami mókás a dologban, hogy a végén még magára vonja az említett Earl figyelmét. Remélhetőleg nem a haragját, csúnyán rossz lenne, hogyha a végén a szobortól kapott átokkal távozna ebből házból.
– Melósnak? Azt hittem azt mondod, hogy mókásnak – kezdeményez egy vitát, ha annak lehet mondható, mikor már a nappaliban a tömeggel heringpartin vesznek részt. – Telefonon megcsillogtathatod a nagyszerű orgánumodat, online rendeléshez mellékelhetsz egy frappáns megjegyzést, de a falon át csempészés… Persze vannak olyan kiszállításos, falon át csempészős sztorik is, amik végül balul sültek el, de… Egyszer élünk. Legalábbis egy tudattal csak egyszer. Ezt mondják a nagy költők – vonja meg a vállát és iszik a bögréjéből.
Nick nem rendelkezett semmilyen kis kerttel, így a kertészkedéshez cseppet sem értett. De a kiszállításokhoz már annál inkább, végtére is ma este is pont ezt csinálta. Múlt idő, most már csak élvezi a parit melybe belecsöppent. Ezek szerint légiparádé nélkül.
– Á, a szívem szakad meg, hogy ezt kell hallanom, nincs légiparádé, kis piros repülőgép amint maga mögött húzz egy feliratos zászlót vagy nem is… Amint a levegőbe ír füsttel valami egészen édes szöveget! – kap egyik kezével drámaian a szívéhez, eltúlozva a dolgot. A következő pillanatban szomorúsága vidámságba csap át. – Legközelebb, Mixerkém, legközelebb a szavadon foglak.
Ennyivel le is tudja a témát, nem is kell tovább légiparádékról beszélniük. A szeme így is szinte minden percben egy új érdekességen akad meg, mialatt a nappaliban haladnak tovább. Persze az alapokat sosem árt tisztázni, Nick úgy érzi, erre most jött el az idő. Még nem szállt a fejébe a kapott színes lötty. Annyira.
– Igaz, nem mondtad. Ami klassz. Az is megnyugtató, hogy nem én lennék itt az egyedüli – pillant gyorsan körbe, majd újra Mixerkére pillant, kissé közelebb hajolva hozzá. – Bár volt egy pillanat, mikor gondoltam rá, hogy nekem is szerezném kéne egy állatos kezes-lábas pizsit és beállhatnék a tehén pizsis mellé táncolni. A „Riszálom, úgyis-úgyis” dalra nagyszerű saját koreográfiám van.
Ossza meg ezt az információt is magáról, túllendülve a prosti témán. Leragadhatna eme említett témánál, esetleg tényleg fordíthatná arra az idejét és erejét, hogy kiszemel magának egy tényleg drága, márkás holmikba öltözött személyt, de nem vetemedik ilyesmire. Nate sokkal izgalmasabb és érdekesebb alaknak tűnik Nick számára, mint egy prosti. Ez már teljesítmény a javából, tehát őt választja, vele marad.
A kert már merőben más számára, mint a túlzsúfolt nappali. A kert csendesebb, itt már Nick helyet foglal egy székben. A levegő is tisztább, noha rágyújt egy cigire. Miért? Mert bulikellék. Móka. Főleg, hogyha megoszthatja, amit meg is tesz.
– Ne vágj ennyire meglepett arcot! Egy demenciában szenvedő memóriájánál az enyém azért jobb. Már megtudtam rólad egyet, s mást. Lássuk csak… Tudom, hogy tied ez a kéró – mutat körbe, a kertre és a házra célozva. Ugyan nem kéne a kezében lévő cigarettával hadonásznia össze-vissza, de ez most mellékes. Szív egyet az említett spangliból mielőtt folytatja. – Van egy Earl nevű szobrod, akit bunkónak tartasz, de ugyanakkor szeretsz hozzá beszélni vagy legalábbis úgy kezeled mintha élne, emberi tulajdonságokkal ruházod fel… Értesz a mixerkedéshez, gyűjtesz mindenféle színes és feliratos bögrét, van kilencezer szálloda a neveden, tehát gazdag kölyök vagy és a cigarettát nem utasítottad vissza, így gyanítom, hogy dohányzol – sorol fel dolgokat, melyeket megtudott, kikövetkezett. Egyik kezét közben feltartotta, azon számlálva az említett tényeket. – Megvolt öt dolog, ugye? Na látod! Legalább öt-hat dolgot csak tudok rólad, Nathaniel Wyndham – mosolyog rá büszkén.
Naná, hogy megjegyzett dolgokat. Nick jó memóriával rendelkező hallgatóság volt. Még ha néha úgy is tűnt, hogy a normális észjárását gyakran hanyagolta, avagy az ismeretlen volt számára. De a nagy filozófiai beszélgetések már kevésbé voltak az ő szakterületének mondhatók. Mikor Nate elkezdi az értelmes szó definiálását, filozófiai boncolgatását Nick meglepetten pislog rá párat. A gyerekkori sztorit talán még megérti, de a mondanivalója lényege…
– A mindenségit, Szoborfiú! Te nagyon felcsaptál most költőnek, pedig a költők általában szegények és szegényen is halnak meg – mutat rá vigyorogva, megint hadonászva a cigijével. Egy kicsit talán sikerül neki a bögréje helyett Nate-re szórnia a hamut. Vagy melléje.
– De a kis emlékedet úgy is felfoghatod, hogy van hetedik érzéked és te lehetsz a következő… Nostradamus? Így hívják azt a francia jós öreget, aki világvégét és miegyebet jövendölt meg? – kérdezi meg reménykedve, hogy rábólint, hogy jól gondolja, esetleg kisegíti. Bár aztán úgy dönt, legyen akárhogy is, ő ehhez a gondolatához ragaszkodik.
Válaszolna a kérdésre, hogy magáról mit tart érdemlegesnek, de megzavarják őket a Nicknek önkéntes pincéreknek tűnő személyek. Egyik ilyen személy által felkínált sütikből Nick is vesz egyet, ha már az ő browniejával kínálja. Illedelmesen megköszöni egy bólintás kíséretében, holott igazából saját magának kéne köszöntetet mondania, de végtére is a srác utánuk hozta, így övé az érdem. Továbbá a sütik meg jogosan amúgy is már Nate tulajdonát képezik.
Nick csak nem ellenkezik, egy bőven elég neki. Beleharap.
– Tudod, meglepően nem is jársz messze az igazságtól – mosolyog rá, már úgy, hogy a süti darabjai ne essenek ki a szájából. Leteszi a kezéből a maradékot a kis asztalra és szív egyet a cigijéből. A füstöt lassan szívja ki. – Családi recept. Családi vállalkozást vezetek mióta a nagyapám rám hagyta a cukrászdáját, „The Gingerbread House”, Brooklynban található. Az előtt a dédszüleimé volt, előtte meg a dédapám szüleié… Elképzelhető, hogy volt köztük marihuánafüggő dédpapi vagy dédnagyi is, nem verték nagy dobra. Én szeretem saját üzleti újításnak betudni. Illetve titkos biznisz. Csak a kiváltságosnak tudnak a vicces sütijeimről, szóval Szoborfiú, remélem lakatot teszel a szádra – itt imitálja a mozdulatot, mintha tényleg belakatolná a száját és a kulcsot eldobja. Elmosolyodik. – Mert akkor szépen üzletelhetünk később is.
Természetes nem áll szándékában most lebukni a zsaruk előtt. Nem az a fajta, akinek annyira jól állna a narancssárga kezes lábas és a börtönélet.
– Macskás pasi vagyok – árulja el magáról a következő dolgot, amely eszébe jut és amelyről úgy véli, hogy izgalmas beszélgetést eredményezhet. Ezért hát magyarázza tovább a dolgot. – A macskámat Gyökér Gyömbérnek hívják. Lány cicus és… Tudtad, hogy a macskáknak is van szexuális preferenciájuk? Vagyis, szerintem van nekik és gyanítom, hogy az én macskám leszbikus, mert folyton fújtat rám és karmol, ő az egyedüli csaj, aki kéretlenül is összekarmolja a mellkasomat.
Az egyik zsebéből egy kis keresés után előkapja a mobilját, feloldja, megnyitja a fényképalbumot és Nate képébe tolja a telefonját, hogy a képernyőn világító képen megnézhesse az említett macskát, amint Nick éppen az állattal pózol az ágyban egy selfie erejéig. – Látod? Ő ott Gyömbér. Ugye milyen gyökér? – teszi hozzá és ha Nate kigyönyörködte magát a fotóban, újra elrakja a mobilját. – Neked van háziállatod? Vagy inkább a tárgyakat preferálod? Ami persze oké, hallottam már furább dolgokról is.