The Jupiter Stage

Jacob & Verena

Eszes nő volt, magától is képes volt következtetésekre jutni, hogy vajon a Jupiter mégis miért csúszott le a közhelyesség undorába, mikor annak idején még teltházas darabokat adott a legtehetősebbek számára is, de azt a világért se gondolta volna, hogy ennyit romlott a színvonal. A csetlő-botló színészek, az elhadart szövegek, majd a függöny érkezésével az egyre halkabban visszhangzó káromkodás mind olyannyira elkeserítő tényezőknek bizonyultak, hogy habár kihívásra vágyott, kezdte azt hinni, hogy most tényleg ballépés áldozata lett. Már készült volna gondolatainak teret engedni, kezébe vette a telefonját, hogy megírhassa Stephennek, a céges ügyvédnek kifogásait, kezdve azzal, hogy egy ilyen kócerájra mégis hogy merte leadni a voksát arra hivatkozással, hogy a hely ígéretes és egy igazi kincsesbányát rejt, de mire pötyögni kezdené a monológot, felcsendül mellette egy ismeretlen hang, aki pont ugyanazon gondolatokat hallatja, amiket eddig kétségbe vont.
Feltűnően, felvont szemöldökkel fordult a férfi felé, majd zavarbaejtően lassan nézett végig rajta, nem zavartatva magát. Az első kérdés, ami megfordult a fejében, hogy mégis honnan volt mersze az idegennek hozzászólni, a második pedig, hogy mégis milyen indíttatásból győzködi őt a színházban rejlő értékekről.
- Tudom - szól magabiztosan, rejtve minden eddigi bizonytalanságát egy ravasz mosoly keretei között, fürkészve a tekintetét beszélgetőpartnerének. - Nem véletlenül vettem meg - jelenti ki, oly módon hangsúlyozva a szavakat, hogy erősen közölhesse szándékát egyfajta egyenlőtlen erő-viszony felépítésének céljából. Érzékeltetni szeretné, mennyivel nagyobb, mint az, aki mellette foglalt helyet, megmutatni, hogy nem egy jöttment nézővel cseverésznek, hanem a hely urával. Minden magabiztossága ebből a hatalomból eredt, így létfontosságú volt, hogy ezt másokkal is tudassa, az ne csak a fejében létezhessen. - Pont ahogy fogalmaz, hatalmas potenciál rejlik benne. Most azonban inkább emlékeztet szénbányára, mintsem aranyra - sóhajtja el magát, mire ráeszmél, hogy egy olyan emberrel osztja meg gondolatait, akit egyáltalán nem is ismer. A hirtelen realizálástól vissza is fordul a színpad felé, majd mint aki eddig nem kommunikált a másikkal, újra a telefonjába temetkezik. Válaszol néhány e-mailre, a naptárába írogat, majd percekkel később visszafordul. - Kit tisztelhetek magában? - kíváncsiskodik érzelemmentes, kimért hangon, kiegyenesedve az ülésben. Lábait keresztezve lóbálja a felsőbbiket, miközben tekintetével komolyságot sugároz. Nem flörtöl, nem is barátkozik, csupán érdeklődik. Formális csevely veszi kezdetét.

     The Jupiter Stage

Jacob & Verena

Mily nehéz is a vaskos kötegek közé merülve relaxálni a zsenge zöld tengerben, míg New York City diszkomfortosabb szegleteiben az emberek a napi betevőjük egészét felemésztik, hogy elkerüljék az éhhalált. Mily borzasztó lehet a limuzin hátsó, marhabőr ülésében várakozni, hogy az embert az egyik lakásából a másikba szállítsák, míg szeme elé tárul az a sokaság, akik tetőt sem kapnak a fejük fölé. Mily szörnyű is lehet Verena Iris Tollivernek lenni, akinek legnagyobb küzdelmei közé az utóbbi időkben olyasfajta dolgok tartoznak, minthogy két világhírű márka közül melyiknél is pályázzon részesedésre és hogy a tél közeledtével milyen fajta karácsonyi promóciókat is jelentessen meg legújabb termékei között. Ez az a fajta életstílus, amit oly kevesen érthetnek csak meg, hiszen a társadalom zöme csak a torzított képpel van megajándékozva, sorozatokból és filmekből táplálkozva felépítenek egy sztereotípiát az olyan emberekről, akik csettintésre tudnának véget vetni az éhínségnek és a nyomornak, de mégsem teszik, Verena azonban nem feltétlenül általánosítható ilyen módon. Bár a nő híres a falánkságáról, a vakmerő, egész ágazatokat bekebelező modoráról, de az élete nem volt mindig fenékig tejfel. Az üzletasszony egy kisvárosból érkezett, ahol megtanulta, hogy a kemény munka minden egyes alkalommal kifizetődik, így építette fel az életét, ápolta a karrierjét, majd csinált a róla elnevezett vállalkozásból egy nemzetközi szintre kiterjesztett sikersztorit. Habár sokan szeretnék helyette is learatni a babérokat, az embernek tudni illik, hogy a féltékenység nagy úr, s akinek nincsenek gondjai önmagával vagy nem kételkedik a saját képességeiben, az sosem kívánta őt letaszítani a porondról, ahova véres küzdelem árán mászott fel, vagy közbeszéd tárgyává tenni őt, mert nőként többet ért el, mint az ellenkező nem.
Bár sokan nem bírják a stílusát és a szűnni nem akaró határozott, makacs modorát, ez segítette őt oda, hogy mára már szinte mindenbe benne lehessen a keze. Az egyetlen, ami hiányzik, az üzletemberek számára szinte érinthetetlen, megközelíthetetlen terület, ami nem más, mint a művészetek.
A színházak, galériák, múzeumok mind olyasfajta helyszínek, ahol igenis szükség van szakértelemre, ha busás összegekre és sikerre vadászik az ember. Ez nem olyasmi, mint egy stadion, ahol a legnagyobb előadókat kell csak kiválasztani és felléptetni - ebben mondjuk már van tulajdona -, ez sokkal több annál. Verena nem feltétlenül hisz abban, hogy valaki vele született adottságokkal születne csak, véleménye szerint az ember bármibe képes beletanulni, amit jó párszor meg is mutatott. Rettenetesen jó érzéke volt ahhoz, hogy kiszagolja a zsenialitást vagy a potenciált, így egyelőre nem rendelkezett baklövésekkel, mely még jobban hízlalta az eleve benne szunnyadó nárcisztikusságot. A magát megállíthatatlannak hitt nő a fejébe vette, hogy belemerül a színházak rejtelmeibe s mihamarabb a Broadwayt is, ha nem is teljesen, de részben magáénak akarja tudni. Mielőtt azonban a legnagyobb lóra lőtt volna, fel kellett térképeznie a terepet, számolt a bukás esélyével, ami miatt kifejezetten olyan társulatot keresett, ahol nem bukhat hatalmas összeget, ha a terve elsőre nem sikerülne. Annak érdekében, hogy magát is kihívás elé állítsa és rákényszerüljön profi üzleti érzékének megcsillogtatására, kiválasztotta Manhattan egyik, a régebbi időkben a legfelháborítóbb és szókimondóbb darabjait színpadra vivő színházát tesztalanyaként, mely már jó ideje megvált régi arculatától, belefulladva a közönségesség bugyrába. Bár gyermek volt még, amikor a hely fénykorát élte, Corneliustól rengeteget hallott róla, hisz férje gyakorta látogatta fiatalkorában az itteni darabokat. Ez volt a potenciál része, melyet már ki is pipálhatott.
2024-et írva a társadalom is megváltozott. A túlérzékenység korát élve a régen még olyannyira ünnepelt darabok mostmár minden bizonnyal kudarcba fulladnának, ugyanis ez a generáció nem rajong a polgárpukkasztásért, mélyen megveti a sértő megjegyzéseket, a nemzetiségek, szexualitások, vallások szidalmazását, nem válik ínyére, ha egy fehér embert feketének sminkelnek vagy azon hahotázik a közönség, hogy náci tisztek bőrbugyiban járnak kán-kánt. Bár a művészet relatív, a pénz nem az, ugyanannyit ér 1 dollár itt is, mint egy kisboltban vagy egy hatalmas brókercégnél, Verenának pedig jelenleg csak ez számít.
Könnyedén szerezte meg tulajdonjogát a Jupiternek, aligha került a vagyona 1%-ába, hogy a magáénak tudhassa a helyet, a kérdés már csak az volt, hogy vajon megérte számára az üzlet vagy rosszul döntött.
Mivel egyelőre csak a szerződés részleteit tárgyalták, a munkálatok sem kezdődhettek meg. Jogászaival tüzetesen átnézette a legkisebb betűket is, hogy mindenképp előnye származzon az adásvételből, miközben ő maga saját szemmel kívánta átvizsgálni a helyet, annak állapotával együtt, ideértve az élő és nem élő dolgokat.
Fekete tűsarkúban és egy sötét dresszben érkezett meg újdonsült tulajdona falai közé, ahol a folyosókon végigkopogva próbálta megkeresni egyelőre még ismeretlen alkalmazottait. Leginkább fel akarta mérni az itteni morált, a képességeket, az átlag életkort és a hozzáállást, másrészről - ez volt az elenyésző részlete a szándékának - pedig szeretett volna bemutatkozni nekik. Habár percekig keringett az öltözők körül, sehol sem találta amit keresett, egészen, amíg meg nem csapta a fülét valami fajta hangos beszéd. Mivel egyáltalán nem ismerte a kócerájt, így csak a szavak rezgését követve lyukadt ki a színpadnál, ahol végre megtalálta, akiket keresett. Nem zavartatva magát, hangos kopogással sétált le egészen az ötödik sorig, majd egy becsmérlő pillantással arrébb tessékelte az ottani nézőket, akik se szó se beszéd eleget is tettek a kérésének. Tekintélyt parancsoló megjelenése épp elég volt ahhoz, hogy ne kelljen hangot kiadnia ahhoz, hogy elérje, amit szeretne. Egy mély sóhajjal leült a székek közé, majd egyelőre visszafogva magát, halkan hallgatta a darabot, melyet csak remélni mert, hogy nem tényleges előadásba lát, csupán kísérletezgetésnek a szemtanúja. Lehetséges, hogy megzavarta a színészeket, ugyanis jelenlétét követően a színpadon álló személyek hadarni kezdtek, elrontották a szövegüket és jó néhányszor elvesztek a mondataik közepén. Arcára kiült minden érzelme, lesajnálóan bámulta a bagázst, de az istenért sem szakította félbe a nevetséges produkciót.