➤ Személyiség, avagy minden éremnek két oldala van
A legtöbben hajlamosak félreismerni, azért, amiket a médiában állítanak róla, pedig egyáltalán nem egy bonyolult személyiség. Az élet nem csupán lelkileg, de láthatóan testileg is igencsak meggyötörte. Ám attól függetlenül, hogy sokszor mutatja a szociopátia jegyeit, vannak érzései, igen, még jók is. Azt viszont előre le kell szögezni, hogy nem figyelem hiányos, csupán elképesztően extrovertált. Bár már maga sem szűkölködik, rühelli a gazdagokat, és a megjátszottan boldog családokat is. Ha valaki magára haragítja nem fogja elfelejteni az arcát és bár csak kivételes személyek után kutat - de azt viszont mániákusan - ha úgy adódna, hogy kereszteznék egymás útját, simán pofán lövi az illetőt, így aztán bátran kijelenthető, hogy borzasztó bosszúálló, mindegy, hogy gyerekkori ellenfél vagy egy két hete megismert alvilági alak. Akikkel viszont nem alakít ki rossz viszonyt, azokkal inkább barátságos, mint közömbös. Figyelmét nem nehéz felkelteni, mert alapvetően elég kíváncsi természetű, de érdeklődését, hamar elveszti, és akkor kezdődnek csak igazán a gondok. Különös hozzáállása az emberekhez és a családi kötődések hiánya végett nem is igazán lehetne behatárolni szexuális beállítottságát, ő ugyanis nem nemek alapján vonzódik valakihez, hanem kifejezetten ellenségei iránt érez vonzalmat és vágyakat. Az, hogy ezek milyen vágyak, elég nehezen meghatározhatóak, mivel kicsit ez is, kicsit az is. De az kétségtelen, hogy képes szeretni, ha nem is feltétlen haragosait. Az egyetlen, akihez ténylegesen képes volt kötődni az a még javítóban meg ismert sorstárs fiú, @Lambert Schultz, akivel noha eleinte elég rossz kapcsolatot ápoltak(?), a későbbiekben talán pont ezáltal váltak cinkostárssá és később egy egészen különös szerelmespárrá. Ugyan a félreértésekből fakadó szakításukat követően volt még egy komoly kapcsolata, a múlt azon sebeire emlékezve sokkal jobban haragszik @Travis Avery-re, mint Lambertre. Kétségkívül őrült, de ez cseppet sem jelenti, hogy ne volna elég intelligens ahhoz, hogy manipulatív módon lázítsa az embereket. Egy igazi anarchista.
Remek humora van - és még csak nem is mindig olyan fekete, mint azt sokan gondolnák -, nevetésével pedig könnyen készteti a körülötte lévőket is kacagásra, ha épp nem élet és halál között lebegnek társaságában. Akinek legalább egyszer van lehetősége találkozni vele, ha nem is közvetlenül, az első, amit felismerhet benne, hogy elképesztően gyermeteg, és igen is vannak normális pillanatai, amikkel rendszerint össze is zavarja a körülötte lévőket. Emiatt olyan kiszámíthatatlan. A mazochizmusát azonban nem tetteti. Élete során olyan sok fájdalmat kellett elviselnie (többek között szülei által, de azért Lambert sem kímélte... vagy kíméli...), hogy ma már nem csak, hogy jobban viseli társainál, de kifejezetten el is fogja egy kellemes, bizsergető érzés. Olyasminek tudná leírni, mint egy kellemetlen szúnyog csípést, amit tudatosan véresre vakarunk, csak hogy azzal enyhítsük egy pillanatig a viszketést.
Alapvetően őszinte ember, pláne, ha gyengébb pillanataiban talál rá az ember vagy valakinek a lelkébe akar marni vele, ugyanakkor, ha nagyon szorulna a hurok a nyakán, akár a csillagokat is leígéri, hogy megússza az közelgő eseményeket. De nem a halált. Nem arról van szó, hogy semmitől sem fél, csupán arról, hogy a halál nem tartozik közéjük. Ez főleg annak is köszönhető, hogy kifejezetten mázlista, mivel nem egyszer került már olyan helyzetbe, ahonnan nem sok esélye volt kikecmeregne, valahogy még is sikerült neki. Oké, egy alkalommal az arca bánta, de többé kevésbé eddig mindent túlélt. A kicsit sem megnyerő kinézete ellenére imád szerepelni, leginkább, mert ez állította talpra és segített szembe nézni élő démonaival. Különösképp a gyerekközönséget szereti, mert szerinte annál őszintébb nagyérdemű nincs is a világon, mint egy csapat ítéletek nélküli, ártatlan, pici felnőtt. Nem is szokása bántani őket, bár volt már rá példa, hogy egy-egy igazán kihúzta nála a gyufát, de saját keze által még egyre sem emelt kezet. Játékos szemlélete teszi félelmetessé éppen elérendő céljait, ám ennek ellenére még is akadnak rajongói, akik pártolják, amiként a gazdagokról vélekedik. Nem egy Robin Hood, de szokott nagylelkű lenni, ám, hogy ezt azért teszi-e, mert még több embert akar tudni az oldalán, vagy, hogy szimplán bosszantsa a gazdagokat, mikor meglopva őket, a szegények közt osztja szét a kincseket, nem tudni.

➤ Külső jegyek: kis vörösből rút kis kacsa
Alapból sem volt egy alacsony srác, mára pedig elérte a 182 centit. Ugyan teste mai napig viseli a gyerekkorában elszenvedett fizikai erőszak nyomait, már nem olyan kis cingár, mint volt, szépen kigyúrtam magát, és amennyit jár-kel és mozog egész nap, kondiba sem nagyon kell járnia. Pláne, hogy a cirkuszban is meg vannak erre a megfelelő eszközök. Haja mit sem változott, ugyanolyan ír vörös, maximum oldalt nyírja fel szinte teljesen kopaszra, de ügyel a külsejére, szóval sokat tollászkodik. Szemei zöldek és szinte mindig mosolyognak. Ami arcát illeti, sokféle pletyka terjeng róla, de senki sem tudja biztosan mi az igazság (Travist és Lambertet kivéve). A különös "baleset" néhány évvel ezelőtt történt, egyszer csak így kapták lencsevégre, azóta a csúnya sebek hegekké, az esemény pedig egy rossz emlékké vált a számára. Az megint más kérdés, hogy milyen okból kifolyólag utasítja el a helyreállító plasztikai műtétet, amivel kicsit normalizálnák az arcát... De minden bizonnyal okkal szeretne a pillanatra emlékezni.
Szeretett volna...
Mert, hogy Travis egy nap úgy döntött, kézbe veszi a dolgokat és rendbe szedi Rowan igen csak szétesőben lévő személyiségét és persze... arcát.
Öltözködésileg általában öltönyt vagy cirkuszi egyenruhát visel, élénk színekben, mintákban. Mindig úgy készül, mintha állandóan fellépésekre menne, talán ezzel kompenzálva, hogy régebben jó, ha néhány évente új ruhát kapott. Mozdulatai szintén a gyerekesség és a cirkuszi gesztus egyvelegét jelenítik meg, ha bár egyes megfigyelők szerint nőies kéz mozdulatai, arra utalnak, hogy nem csupán beállítottságával nincs tisztában, de saját identitásával sem teljesen.
Ékszereket ritkán hord, az is maximum kar vagy zsebóra. Kesztyű viszont gyakorlatilag mindig van rajta, ki tudja miért...

➤ Szeret. Nem szeret.
Finom túlzással, de a cirkusza a mindene. Igaz, embereire már kevésbé figyel oda, de, ha alkalomadtán ki is nyitnak és nincsen éppen gyilkos kedvében, akkor a merész kíváncsiskodók igazán látványos műsornak lehetnek részesei, amik jobbára korhatárosak, így ritkán fogadnak kisgyerekeket, de persze... mindennek meg van a maga ára. Rowan kifejezetten sok őrültet foglalkoztat (többek között Jennirist, Borgant, Miriamet és Gydat), mert szerinte érdekesebbek, mint egy átlagos mutatványos, amellett, hogy remek védelmet is nyújtanak az esetleges betolakodók ellen. A kést, baltát ugyanis nem csak céltáblába lehet dobálni. Nem utolsó sorban őket könnyebben irányítja. Üzelmeit is gyakran itt szokta elintézni, mert tudja, hogy ritkán zavarják meg őket, akár a rendőrök.
Kedvenc étele nincs, de az édességet szereti. Nincsenek ellenére az alkoholos dolgok, de talán, mert apja és nagybátyja is alkoholista volt, kevésbé fűlik rá a foga, így ha teheti inkább "gyerekesebb" italokat szürcsölget. Rágózni viszont nem szeret, és mióta megtörtént a dolog az arcával, fütyülni se nagyon tud.
Ért a bombákhoz, és jelenleg is sokat tanulmányozza őket, illetve kísérletezik hatástalanításukkal.
Eidetikus memóriája van, ami nem egyenlő a fotógrafikus memóriával, ám ahhoz hasonló.
Cirkuszi dolgozóként, talán nem okoz nagy meglepetést, de jól tud célozni, így a fegyverrel lőni is.
Az a fajta fickó, aki akkor is a szemedbe néz, ha éppen hazudik.

➤ Egyebek
(avagy a játékok alatt kiderült dolgok róla)
- Van rá esély, hogy gyerekkorában adhd-s volt, ahogy a családfáját tekintve az is, hogy megörökölhette anyja bipoláris zavarát.
- Van egy ikertestvére, Kian, akit még újszülöttként adott el az apjuk egy üveg akármiért egy gazdag családnak. Nos... tekintve Rowan történetét, Kian járt jobban.
- Rowan cirkuszának orvosa és egyben tudósa kifejlesztett egy altató hatású drogot a Sweet Dreamst, mely lényege, hogy a szervezet azontúl, hogy elősegíti a mélyalvást, egy olyan álomvilágot nyújt az álmodó számára, melyben azt éli át az álmodó, amit csak akar. Az örökké tartó boldogság pedig könnyen függővé teszi az embereket.
- Travisnek köszönhetően már nyoma sincs a hegeknek.
- A Fehér Róka az egyedüli főellensége, akit semmilyen körülmények közt nem ölne meg, noha sokszor ad hangot annak, mennyire gyűlöli. A kétes érzések a közös múltjukból fakadnak.
- Kian Rowan jóvoltából szintén megőrült, azóta pedig kisöccse még inkább feni rá a fogát. Ugyanakkor, bár előtte nem igazán volt rá példa, mióta elméje zavarossá vált, mániákusan akar mindent, ami Rowané. Ez persze zavarja az idősebbiket, mert Kian nem csak a cirkuszát akarja, de még az ellenségeit is magáénak szeretné. Travist már kiszúrta magának. Lambertről pedig még nem szerzett tudomást...

Alkoholista apám korán lelépett tőlünk. Brühü-hűű! Annyira, hogy én magam nem is emlékeztem az arcára, csupán egy kivágott újság cikkből tudtam, hogy egyszer valaha ő is volt nekünk. Anyámnak legalább is. A cikk szerint olyan részeg volt, hogy túlvilági fénynek nézte az alagútból kijövő kamion lámpáit. Nos, ha az égig nem is, de repült pár métert. Gondolom a karma, vagy tudja fene, mindegy is...
Szóval 5 éves koromban anyám elég idősnek talált ahhoz, hogy szülinapi ajándékként elvigyen az első cirkuszi előadásomra. Utólag tudom, hogy nem volt ebben semmi szeretetre méltó, mert a jegy akciós volt az utolsó előadásra és amúgy is bőséges kedvezményben részesültünk, miután az egyik bohóc nem csak szemet vetett anyámra, de el is vitte egy-két körre, ha érted mire gondolok...
Az előadás este volt, de őszintén egy cseppet sem zavart, mert tudatában annak, hogy valami igen különleges helyre megyünk, olyan izgatott voltam, hogy egész álló nap csak vigyorogtam. Pedig igazán még elképzelésem se nagyon volt, mi vár majd rám abban a termetes, csíkos sátorban. Jobb is, hogy este mentünk, mert ugyan ilyenkor már bezárták az állatsimogatót, a cirkuszi fényeket csak ezekben az időkben lehetett élvezni. Összehasonlíthatatlan volt a sok villódzó neon fény és zenélő játék a város éjszakai életével vagy a játszóterekkel, szóval már az elején is igen csak lenyűgözött. Mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna. Ami pedig a cirkuszi előadást illeti, lehet, hogy mai szemmel nem volt a legigényesebb, de a sok különböző fellépő, a csillogó ruhák, a vigyorgó emberek, a ruhába bújtatott állatkák és a trükkök, amikkel kicsiket és nagyokat is hangos nevetésre és csodálkozásra késztettek, teljesen levett a lábamról. Annyira, hogy mikor kiléptünk a sátorból, hisztérikus rohamot kaptam, amiért nem maradhattunk, mert ezek után a fene se vágyott az iskolára, a depressziós pofákra és arra a fojtogató érzésre, hogy vajon mikor tesznek ki minket az albérletből. Hát gondolhatjátok... úgy kellett lefeszíteni kezeim a kerítés rácsairól. Mekkora egy féleszű voltam, még most is elkap a röhögés, ha visszaidézem gyermeki énem...
Akárhogy is, igazam lett. Rá néhány hónappal kidobtak minket. Szerencsére - vagy sem, és inkább utóbbi - anyám testvére befogadott minket. Hát ő sem lehetett jobb apámnál, bár ki tudja, hogyha az öreg nem lép le a járdáról és velünk marad milyen végkifejlett várt volna rám, így viszont... nem igazán mondhatnám, hogy a gyerekkorom csupa móka és kacagás lett volna. Anyám vagy megsüketült idővel, vagy egyszerűen csak rohadtul nem érdekelte, hogy a nagybátyám gyakorlatilag mindennap agyba-főbe vert miután haza cammogott este munka után. Jó, jó, ő volt az egyedüli kenyér kereső, és amiből eddig egyedül tartotta fenn magát, most háromfelé ment, de én erről mit tehettem, haah? Anyám is bepróbálkozott néhány helyen, aztán már csak alkalmikat keresett. Nem nagyon erőltette meg magát, ha engem kérdeztek, de én gyerekként még nem igazán értettem ezeket a dolgokat... Mindegy is! Ha éjszaka egy pohár is maradt a mosogatóban, szíjjal verte a hátam a nagybátyám, ha a lassan életre kelt kajához nem fűlött a fogam a fejemen végezte... tányérostul, ha pedig nem vittem ki az összegyűlt sörös, boros üvegeit, megvert. Egyszer véletlen kihullott a zsákból egy sörös kupak, amire ő rálépett. Bosszúból mikor felakartam szedni, rálépett a kezemre és a koronakupak redőinek hegyes része olyan szinten belevájtak a tenyerembe, hogy máig látszik. Igazából az, hogy mellette a suliban sem szerettek már teljesen mellékes volt. Nem ők biztosították a tetőt a fejem felett. Egy idő után aztán a felgyülemlett feszültséget érthető módon a nálam gyengébbeken kezdtem el levezetni. Állatokon, kisgyerekeken és olykor még öregeken is. Ez nem csak stresszoldásra volt jó, de edzésnek is megtette, mert akkor még azt gondoltam... ez fog erősebbé tenni... Így utólag visszagondolva, talán túl sok mesét nézhettem, hogy ilyesmikről fantáziáltam... Nem is tudom pontosan mi járhatott a fejemben vagy mi biztosított afelől, hogy képes leszek rá, de elhatároztam, hogy kinyírom a nagybátyám, aztán majd utána valahogy megoldjuk anyámmal, ha csak idővel nem lesz elegem belőle is. Szóval egyik este belopóztam az öreghez egy konyhakéssel és mellkason szúrtam... volna, ha valóban olyan könnyű lenne valakit késsel leszúrni, mint azt a filmekben... Tény, hogy sikerült megvágnom, de az is biztos, hogy én jobban megsínylettem, mikor felrettent és egy ütéssel átküldött a szoba másik felébe. Öcsém, ha nem állít meg a fal, szerintem negyed annyi idő alatt körbejártam volna a Földet, mint Phileas Fogg!
Miért nem nevetsz? Ez vicces volt!
Persze ezek után kellettem ugye a francnak, így mehettem a javítóba. Ott sem volt jobb a helyzet, a felügyelők úgy voltak vele, hogy, aki ide bekerül megérdemli, hogy alkalomadtán félrenézzenek, ha épp összeverik egymást a fiatalok. Akkor jöttem rá ténylegesen, hogy ez nem egy rövidke túlélési időszak... de nem ám. Ez itt a valóság, barátom!
Ott botlottunk egymásba először @Lambert Schultz-al, bár nem mondanám, hogy gyümölcsöző barátság vette volna kezdetét. Én azon túl, hogy egy nyüzsüge, szeplős kis vörös voltam nagy pofával, még új is. Ő meg már akkor is... egy véreb volt a sok pincsi közt. Sokáig a fejemmel bontotta a falat. Mai napig nem tudom, hogy sikerült eljutnunk odáig, ahol most tartunk.
Nem tudtam felvenni a harcot a nagyobbakkal, így mikor lehetőség nyílt rá, önkéntesen jelentkeztem egy átnevelőtáborba, annak reményében, hogy megrövidíthetem itt létem és kicsit megszabadulhatok ettől a szadista légkörtől. Nem hangzott rosszul, sőt ehhez képest kifejezetten üdülésnek hangzott egy tábor, de azaz igazság, hogy, aki hallott már ezekről a helyekről, tudja, hogy nem olyan helyek, ahová épeszű ember beíratná a gyerekét, mindegy, hogy az milyen kis görcs. Ott szembesültem csak igazán azzal, milyen is igazából a kegyetlenség. A fizikai még csak-csak elment, de amilyen lelkiterrorban tartottak minket ezek a... ezek a... tanítók! Ha pedig nem hiszel nekem, és szerinted csak szimplán túl nyámnyila voltam - ami részben még igaz is - tessék megnézni az erről szóló filmet. Volt egy elbeszélgetős esemény, ami, ha engem kérdeztek, rosszabb volt, mint egy rendőrségi kihallgatás. Ez egy kisebb sátorban zajlott, mi, a közönség, körbe ülve padokon, a közülünk éppen kiválasztott szerencsétlent kellett, hogy hallgassuk. Őt és a magát orvosnak nevező fickót, aki vallatta és vallatta és vallatta, és addig alázta a gyereket, amíg az be nem vallott valamit, amit vagy megtett vagy nem. Kiakarták kényszeríteni belőlünk, hogy eláruljuk titkaink, hogy szembenézzünk azokkal a bűneinkkel, amiket a szüleinknek okoztunk. Voltak persze erősebb akaraterejű fiatalok, azok kitartottak maguk mellett, legalábbis, amíg a szóbeli vallatást követően addig nem ütöttük - persze kényszerből, hát na! - amíg el nem sírták maguk.
Bevallom, sokat tanultam ez idő alatt az emberi akarat megtöréséről, a pszichés kínzásról és arról, hogy mindezt miként csomagoljuk egy előadásba. Tudtam, hogy egy nap, én is bekerülök a kör közepére, és ha csak nem szedem össze magam, előbb vagy utóbb kinyírnak. Ezért elkezdtem rá készülni. Nem fizikailag, mert abból soha nem kovácsoltam volna előnyt, hanem lelkileg. Lelki szemeim előtt megakartam eleveníteni egy cirkuszi műsort, amiben otthonosan érezhetem magam, és könnyebben teszem magamévá az előadást. Mert a cirkuszban egy félő vagy síró embert nem látni, és a közönség imádja a fellépőket, legyen az bármilyen elfuserált is. Itt pedig amire igazán szüksége volt a szenvedő kamaszoknak az a móka és kacagás.
Azt hittem, mikor majd eljön az időm, nehéz lesz bátorságot merítenem a semmiből, és nem csak másokra, a saját arcomra sem csalok majd mosolyt. Ehhez képest, amint magaménak tudtam a mikrofont, egy valóságos porondmesternek éreztem magam. Vallottam én, ó de még mennyit, sokat meséltem magamról, a családomról, arról, amik itt történnek, - a háttérben ugyanis a felnőttek előszeretettel éltek vissza helyzetükkel... - ha esetleg nem tudott volna róla mindenki. Megjövendöltem a jövőnk, a kilátástalan helyzetünk, maaajd felhívtam a figyelmet arra is, hogy miképpen változtathatunk ezen. Persze a lázításom sem maradt megtorlatlan, az egyik jó erőben lévő fickó, aki a kiképzéseket is tartotta, egyből a földre küldött, és ha bár éreztem minden ütését, tudtam, hogy nyertem. Az ökleinek erejéből éreztem, hogy rátapintottam a gyengéjükre. Egy-két fogam bánta ugyan, de csak nevettem. A rémült kamaszok pedig összezavarodottan figyeltek minket... egy ideig. Aztán rájöttek, hogy nem akarnak arra a sorsa jutni, amire engem szánt a fickó. Így szép lassan, eleinte egyesével lelépkedtek az emelvényről és ellepték a "porondot". Aztán tudod... sok lúd disznót győz... Borzasztó büszke voltam, nos... legfőképp magamra. Sok embert küldtünk a kórházba, és sokat a Pokolra. Volt belőle egy kisebb patália, de mivel se a kamaszok nem akartak bajba kerülni - elvégre vér tapadt a kezünkhöz, kérem szépen -, se azok, akiknek fejéből kipattant ez a remek tábor ötlet, így igyekezték némi pénz fejében elfeledtetni a dolgot mindenkivel. Az utánam járó pénz csilingelését hallva pedig én is hamar hiányozni kezdtem odahaza.
De nem élvezhettem sokáig az otthon melegét, még aznap elintéztem őket egy baseball ütővel, mielőtt elkölthették volna a pénzt. Próbálj csak meg ítélkezni! Azt mindig könnyebb. Anyám sokszor mondogatta apám védelmében, hogy senki sem születik gonosznak, a környezete teszi azzá. Még is széttárt karokkal hagyta, hogy intravénásan adagolja nekem a világ ezt a toxikus légkört. Senki sem szánt meg, vagy kelt a védelmemre egész életemben, pedig nagyon el sem bújtak a démonjaim, nyíltan verték be a képem, üvöltöttek velem. Nekem kellett eldöntenem, hogy vonat elé lépek, vagy küzdök magamért. Őszintén, te mit választottál volna...?
Egy new yorki fiatalkorúaknak szánt börtönbe kerültem, akkor már lehettem vagy 16-17. Volt egy fajta kétes hírnevem, amit egy-két húzásommal meg is erősítettem azért. A tekintély pedig előnyökkel jár, többek között ehhez vonzódó "barátokkal". Így lépett színre Luna, aki bár küllemre valóban egy bájos szépség volt, belül romlottabb, mint egy kukacos alma. Ettől függetlenül nem kötöttünk túl szoros barátságos, egy-két vele töltött éjszakát követően pedig rádöbbentem, hogy a szex a lányokkal nem válik hobbimmá és hogy nem viccből mondják, hogy a védekezés elhanyagolása igen nagy fejfájást okozhat, dee... erről majd később...
Lambert jelenléte már igazán meg sem lepett. A javítóban lerített róla, hogy többet lakik ilyen helyeken, mint otthon. Itt sem volt vele könnyebb, bár bevallom őszintén, elég vegyes visszajelzéseket kaptam tőle. Főleg Luna után...
Egy ilyen helyen túl sok mindent nem lehet csinálni. Járunk persze iskolába, de őszintén senkinek sem volt túl sok kedve még a rácsok mögött is a tankönyveket bújni, ellenben mások szapulásával. Én addigra végérvényesen megszabadultam ennek terhétől - kivéve Lambert kergetéseitől -, ami persze felszabadító érzés volt, ugyanakkor, mivel napjaim nagy részét anno az ütlegelésem töltötte ki, a sok szabadidővel hirtelen nem tudtam mit kezdeni, így jobb híján tévéztem. Nem sok csatorna jött be, és általában nem is akkor engedtek minket tévé elé, mikor a Tom & Jerry ment, ellenben sokat néztük a híreket. Akkor tájt bukkant fel egy új bűnöző, a Porondmester. Onnantól az ő "műsora" lett a kedvenc sorozatom. A legjobb tragikomédia, amit valaha láttam. Kellően véres, drámai és micsoda cirkuszt csapott egy-egy alkalommal. Csoki mérgezés és robbantgatások. Élvezettel figyeltem, ahogy hülyét csinál a rendőrökből. Aztán betöltöttem a 18-at és kiengedtek. Ilyen hamaar?? Tudjátok, a jó magaviselet és ezerrel mindent a tábor okozta sebekre fogtam. Akkor éreztem először, hogy új ember lettem. Bár lábra állni nem volt könnyű... Szerencsére nem voltam már egyedül.
Nem, nem a csajszi szegődött mellém, őt meg sem ismertem már néhány alkalom után. Túl kínos volt az egész. De Lamb fiúval mégha eleinte pokoli nehéz is volt kijönni, idővel egymás mellé csapódtunk... vagy is hát... inkább én mellé, mert úgy tűnt, ő nagyon is vágja, hogy kell túlélni az utcán. Megtanított lopni, verekedni és mind e mellett segített életben maradni. Eleinte még élveztem is, hogy bár csövesek vagyunk, baromi jól meg voltunk. Rövid időn belül pedig nem csak az éhenkórász, dugó partnere lettem, de olyan erős ragaszkodást éreztem iránta, mint még soha senkinél. Pedig voltak vitáink, és sokszor verekedtünk össze. Túlzás nélkül mondhatom, hogy a legboldogabb éveim voltak azok.
Aztán, mint minden dráma királynő, egy idő után nekem sem volt elég, ami volt. Többet akartam. Pénzt akartam, rendes életet, normális életmódot. Ő viszont nem. Összebalhéztunk. Megint. De ezúttal a rám vágott ajtó nem nyílt ki percekkel később. Se másnap. Se utána. Megbántam a hisztim, noha annak korábban a rádió látta kárát. Viszont 3 napi éhezés után, és plusz néhány napos szerencsétlenkedés után rájöttem, hogy ez így nagyon nem lesz jó. Szóval a legeslegaljáról kezdve, de igyekeztem jó útra térni. Elmentek hát jelentkezni a munkaügynél. Tekintve a múltam, nem ígértek sok jót, sőt... De aztán befutott egy hívás...
Egy ajánlat, ami, akkor ott még csak egy béna utolsó próbálkozásnak tűnt, mert a maradék pénzem dobtam ki a buszjegyre, hogy lássák, nem velem van a baj. Ráadásul a fickó gazdag is volt, én meg csóró. Gondoltam is, még is miféle sors várna rám, úgy, hogy egy pénzes idióta kicseszett komornyikja leszek. Akkor is csak azért mentem el, mert a fizetés mellett szállást is biztosított. Nem hittem, hogy akár egy kis esélyt is adna nekem, de ítéletek nélkül megtette. Itt nem kis fordulatot vett az életem. @Travis Avery nem csupán szállást nyújtott, és fizetett, de röpke pár hónap múlva már tanított is. Nem sok mindent tudhattam szakmailag magam mögött akkoriban, ő viszont lelkesen vált tanárom - önkéntesen, könyörögni sem kellett - és az elméleti órák mellett, szépen átirányított az egészséges életmódra is. Mai napig nem tudom milyen céllal tette, mert erőt, energiát, időt és pénzt nem spórolva nevelt azzá... nos, aki akkor voltam, míg nála éltem. Két évvel később már barátokká alakult a kapcsolatunk, azon túl, hogy továbbra is tanított. Aztán ez csak hamar átment valami... komolyabbá... Jó is volt azaz időszak! Tőle jött a "Trickster" becenév is, mert akarva-akaratlan is okoztam neki sorozatban a fejfájást. Sokat, de tényleg rengeteg minden köszönhetek neki. De a dolgok a legritkábban alakulnak ugye úgy, ahogy mi szeretnénk... Elég csúnyán összekaptunk. Félreértettem a köztünk lévő kapcsolatot, és igazán rossz néven vettem, hogy barátnője lett. Eleinte csak flegmáztam, de hamar nyilvánvalóvá vált, hogy a nő se szereti Travist, csak a pénzére helyt. Nem mondom, hogy teljesen szívjóságból, és nem csak magam örömére, hogy Travisnek fájdalmat okozzak, de mikor a hölgyeménnyel kettesben maradtunk és elharapózódott a beszélgetésünk, hirtelen felindulásból megöltem, a hulláját pedig a kertbe rejtettem. Ez persze kiderült és hát... ja. A hülyeség elkövetése az életem része, na. Azóta is haragban vagyunk.
Az ítélkezés nélküli hozzáállását, a szeretetét, gondoskodását és jóságát egy ember sem tudta pótolni utána, noha így visszagondolva amennyire különbözött, annyiban hasonlított is Lambertre. Hiszen kihúztak a csávából és bár meg volt a magam dilije, jó csapatot alkottunk. Biztos voltam benne, hogy noha Travis egy álnok dög, velem van a baj, mert egyszerűen menekülnek tőlem az emberek.
Talán pont ez okozta azt a végső törést, ami végett úgy döntöttem, nem kérek többé a városból, sem a lakóiból. Szóval olyan életet kerestem magamnak, ahol újfent önmagam lehetek, és talán egy kicsit még annál is több...
...idővel sikerült egy cirkuszhoz csapódnom és azt gondoltam, azta rohadt, teljesült minden vágyam és boldog ember vagyok. És ez így is volt egy darabig. Kissé őrült, de lelkes dolgozó voltam és a cirkusz igazgató, hamar a szívébe zárt, így az ottani porondmester "nyugdíjba" vonulása után én kaptam meg a szerepet. Mind emellett persze továbbra is nagy figyelemmel kísértem Cale Braxton húzásait és bevallom, megkedveltem a palit, noha akkor még egy pillanatig sem gondoltam rá, hogy a helyébe lépjek, vagy esetleg olyanná, akit hozzá hasonlítanak. Magam akartam lenni, és egészen addig hellyel-közzel jó ember is, míg valaki egy molotov koktélt nem vágott álmaimhoz. Először a cirkusz ment tönkre. A városokban időzve ugyanis gyakran törtek be hozzánk és loptak meg, vagy okoztak kárt nekünk. A cirkuszi igazgató aztán beteg lett, és nagyon úgy tűnt, hogy nem is fog felépülni. Az alkalmazottak pedig ebből adódóan elkezdtek elszállingózni. Gondoltam, te jó ég, mi jöhet még? Ekkor jelent meg Luna is, aki bőgve közölte, hogy nem akart volna belerángatni, de túl fiatal még az anyasághoz. Mire felfoghattam volna, hogy mi baja, ő köddé vált, a nyakamon meg ott maradt egy kislány, aki tekintve, milyen vörös séróval rendelkezett, nos... biztosan az enyém volt.
Abból kiindulva én milyen családi háttérrel rendelkeztem, tudtam, hogy én sem lennék különb náluk, ha most belefognék ebbe az apás dologba. Azért szívtelen meg nem vagyok, és próbára sem akartam tenni magunk, így jobb híján egy árvaházba adtam, névtelenül, arctalanul, hogy miattam ne bélyegezzék meg őt is. Azt hiszem ez volt az utolsó jó tettem, amit valaha véghez vittem. Rossz útra tértem, és egy ponton túl átléptem egy olyan határt, ahonnan már nem volt visszaút. Ki-be mászkáltam a börtönből - legfőképpen szökéssel -, majd végül megelégelve az őrültségeim diliházba zártak. Arra gondoltam, hogy hát igen, ez biza várható volt, és jobb később, mint soha. Ugyanakkor az üdülésem csak addig tartott, míg a Porondmester le nem húzta a rolót, és nagyon úgy tűnt, hogy a kórházi színrelépése volt a finálé. Hiányérzetem támadt, és arra jutottam, nem lesz ez így jó New York. Szóval felkaroltam néhány nagyratörő álmokkal rendelkező őrültet a "sittről" és megszöktünk. Eleinte meg kellett húznunk magunkat, idő kellett hozzá, hogy kezdjünk is valamit a szabadsággal, de aztán szépen beindult a dolog. Újra élesztettük a cirkuszt, és a maga módján meg is töltöttük egy kis őrülettel, egy kis varázslattal és jóóó sok mókával. Alkalomadtán még műsort is adtunk, mert kellett a pénz, de azért nem csak a szórakoztató iparban munkálkodtunk. Ki kellett játszanom néhány nagyobb kutyát, hogy helyet csináljak magunknak az alvilágban, amit bevallom nem könnyített meg ádáz ellenségem a Fehér Róka, de mivel nem én voltam az egyedüli, aki lekötötte figyelmét, brühü-hűű, így csak sikerült beszivárognunk illegális körökbe. És most itt tartunk valahol... csak pár évvel később.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Cameron arcával és a sztoriddal sikerült egy kicsit visszarepítened a Gotham-rajongó időszakomba.
Nehéz és többségében veszélyes múltat tudhatsz a hátad mögött. Kegyetlenül bántak veled, félelemben tartottak és sosem kaptál olyan törődést amire minden embernek szüksége van. Ez veled marad és ahogyan gyűlik meg gyűlik úgy formál. Mondanák mások, hogy majd idővel túl leszel rajta, akár még erőt gyűjtesz belőle, hogy jobb legyél, de ahhoz szükséges az is, hogy lásd a másik oldalt is. Azt pedig senki nem volt hajlandó megmutatni neked. Ugyan próbáltál felülkerekedni, változni, de mindig úgy tűnt, hogy ezek a lépések csak még inkább tetőzik benned azt a hajlamot, amit nem tudsz magadból kiölni. Így amikor az ember tehetetlenné válik, mert minden egyes próbálkozása ugyanoda vezeti vissza, akkor belefárad és elfogadja, majd ebből hozza ki amit csak lehet. Jól sikerült ezeket a fokozatos fejlődéseket megfogalmaznod. Mondhatnám, hogy remélem egy nap majd valaki változásra bír, de ez nem valószínű. Aztán végül ki tudja? Azt viszont mindenki biztonságának érdekében mondhatom, hogy kívánok neked egy olyan ellenfelet, aki addig nem nyugszik míg el nem kap. Mert hát biztosan szórakoztató a bűnözés, de mind tudjuk, mindennek van következménye. Már csak az a kérdés, hogy téged idővel elér vagy sem?
Köszönöm, hogy olvashattalak.

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!