I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

Staten Island… Még jó, hogy nem a kibaszott északi sarkon vertek sátrat ezek a cintányérozó majmok a giccses sátraikkal meg az idegesítően villódzó fényfüzéreikkel. Mint egy szaros karácsonyfa. Az orrom alatt morogva, lendületes léptekkel közelítem meg a vándorcirkuszt, aminek a küllemétől már előre feláll a hátamon a szőr. Rohadt Gyilkos bohócok az űrből meg Az, tuti, hogy ha éjjel jönnék, egy vesével meg májjal kevesebbel távoznék. Ráadásul még abban sem vagyok biztos, hogy helyesek az információim Vöriről, arról az utolsó áruló dögről, aki egy fél percre nem volt képes betolni hozzám a fakó pofáját a börtönbe az elmúlt, kurva hosszú évek alatt. A végén az egyetlen vízió, ami tartotta bennem a lelket, az a képének átrendezése volt, és most is ez hajt előre az idegesítően viháncoló kölykök és szüleik között.
Meglökök a vállammal egy utamba keveredő, férfinek aligha nevezhető barmot, miközben mély slukkot szívok a dohányomból. Persze egyből kikéri magának, de már csak a hátamat nézheti, meg a felemelt középső ujjamat, ahogy tovább nézelődök az összeverődött tömegben. Végül sikerül kiszúrnom magamnak valami elfuserált szerencsétlent, akit mutatványosságnak is kitehetnének egy ketrecbe.
- Hé, te! Hé, neked pofázok! - sétálok közelebb hozzá, és mivel egy értetlen arckifejezésen túl nem képes több értelmet kicsikarni magából, hamar elveszítem a türelmemet. A szám szélébe csippentem a cigit, hogy mindkét kezemmel elkaphassam a csiricsáré zakóját. - Süket is vagy baszd meg? Vörit keresem!
- Kit? - szökik elő belőle végre egy hangfoszlány, nem mintha ezzel előrébb jutnánk.
- Vámpír kinézet, vörös haj, szarrágó vigyor, áruló kisugárzás – sorolom Rowan jellemvonásait, és bár nem érnek össze egyből az idegsejtek az agyában, azért néhány pillanattal később felvirágzik a képén a ráismerés.
- Ó, igen! A lakókocsijában van, hátul az elkerített részen. Hé, várjon, oda nem mehet be akárki! - kiabál utánam, én viszont már a közelében sem vagyok, csörtetek tovább a célom felé.

Az elkerített rész annyit takar, hogy egy körülbelül olyan magasságú drótkerítés állja egyedül az utamat, amit óvodásoknak szántak eredetileg, vagyis nem telik nehézségembe átlendülni rajta. Ha valamire jók voltak a börtön évek, az a gyúrás… Csakhogy az akadályt magam mögött hagyva újabb problémával szembesülök, vagyis, hogy akad néhány lakókocsi.
- Faszomat… Rowan áruló Mills!!! Told elő a képed! - kihasználom a tüdőkapacitásomat a cél érdekében, bár ha kettővel odébb sétáltam volna, erre nem lett volna különösebb szükség, ugyanis ott ácsorog a magasra nőtt fűben, kimázolva, mint valami elfuserált bohóc. Egy pillanatra megáll körülöttem a világ, és biztos vagyok benne, hogy a kibaszott szívem is kihagy egy ütemet.
- Te meg hogy a picsába nézel ki? - bukik elő belőlem az első kérdés, mialatt félrehajítom a bagómat, és mindent elkövetek annak érdekében, hogy megtartsam iránta a haragomat, meg úgy összességében a méltóságomat. Nem számoltam azzal, hogyha újra látni fogom, majdnem egy évtizeddel visszább esek a múltba, ahol még a seggemet is kockára tettem azért, hogy kényelmes életet élhessünk.
Bassza meg...

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Kicsivel odébb kényszerültünk állni, miután napi szinten jártak nyakunkra a zsernyákok. Nem azért, mert ne tudtunk volna ellenük mit tenni, ugyanis voltaképpen, mire kora reggel kidugtuk kócos fejünk a lakókocsikból, Borgan már csak a jelvényekkel piszkálta a fogát, de éppenséggel ez vált kellemetlenné. A rendőrségnek se jó, ha napi több kis kadétot veszítenek - mert a vénrókák tudták merre nem szabad menni - és nekünk is plusz munka eltakarítani a maradékokat, mielőtt berongyolnának a fiatal és túl kíváncsi vendégeink és olyasmibe lépnének, amibe nem kellene. Neeem, nem a lószarba és nem is a zebráéba, hanem mondjuk rendőr bácsi agyvelejébe. Szóval kicsivel odébb raktuk a seggünk és bíztam benne, hogy ez elég üzenet, hogy ne zaklassanak. Egy ideig úgy tűnt, hogy Staten Island teli találat volt...
Nappal csak a gyerekek szórakoztatására mentek a műsorok és persze bömböltek a játék gépek, így én nem is kellettem addig. Porondmester vagyok, oké, de néha még én is lendületből fejelném be a tükröt, mikor belenézek. Üres járataim pedig vagy az alkalmazottjaim boldogítom vagy a lakókocsik közt lopom a napot. Hát most igazából... egyik se történt. Ugyanis épp egy komoly nyomozás közepette voltam, mielőtt megtörtént volna a derült égből fasírt feeling. Találtam ugyanis egy ujjat. Piros körömlakk van rajta, szóval biztos, hogy nőé... vagy egy olyan kettő az egybené. De túl messze van Borgantől.
- Hmm... - hümmögtem hosszasan, elgondolkodva, hogy most kezdjek el aggódni, vagy hagyjam a csudába. Végülis elég sok a szerencsétlen. Van, aki a tárcáját veszti el, van, aki a telefonját, ami 0-24-ben a kezében rohad, és ezek van, aki az ujját hagyja el... Komoly dilemma, de mire véglegesen eljutnék odáig, hogy hát lehetne rosszabb is, megüti fülem egy kellően ismerős, de kellemetlenül rosszkor időzített hang. A nevemen általában nem szólít más. Mondjuk úgy, soha, senki. Egy embert kivéve még jóóó régről. A hang mely egyszerre vált ki belőlem borzongást - jót és rosszat - bizsergést és most nem kis aggodalmat. Pedig nem szokásom betojcizni, de, ha most saját életet élne árnyékom, már sprintelne valamelyik kocsi mögé... vagy elé. Ez a vészesen erőteljes hang, ami által életre kelti gyomromban a bájosan, pillegő kis pillangókat és a forró vassal kínzott patkányokat, amik épp most próbálják kirágni a belem. Áh, igen... egy régi, borzongató érzés. Az első, kicsit sem életveszélyes szerelem. Mennyi pofon, és falról visszapattanás, mennyi csók, lepedő gyűrés és gyomron térdelés. A kissé bibis, de szép emlékek ellenére, még is vészmadárként pattog a vállamon, nem csak a kisangyal, de az ördög is, hogy most ássam el magam, míg lehet.
Meg is fordulok, még előtte elejtve az ujjacskát, mintha semmi se volna, mert jelen pillanatban az is. S ahogy a hanghoz arc is társul, kedvem lenne örömtelien felsóhajtani és visszarókázni az ebédet. Tudjátok, mint Stan a South Parkból. Nem tudom képes vagyok e még elpirulni, de hirtelenjében azon időkről is elfeledkezem, mi szétválásunk után volt. Pillogok pár zavartat, furcsa érzés is, hiszen évek óta nem éreztem ilyen... kiszolgáltatottnak magam. De a világ legjobbképűbb fejbetörője aztán tudja, hogy kell észhez téríteni az embert. Azt mondta áruló...? Kérdőn még magamra is bökök egy kissé kínos vigyorral, bár aligha értheti én mire célzok némán, mert közben kérdő megjegyzést tesz a pofikámra. Alapvetően nem is szoktam felvenni már e kérdést, dehát még is egykori fogkiverőm és csöves lakótársamról van szó... ahh, azok az ocsmány, de szép idők. Ma bezzeg már attól a szagtól is rosszul vagyok, ha egy nap után letolom a csizmám. Futnék, a lábaim mégsem visznek az ellenkező irányba gyorsabb tempóra váltva, mint sem inkább kilépek a magasfűből, rá a kavicsos, kitaposott útra és kicsit közelebb merészkedek. Egyrészt, hogy megbizonyosodjak róla, nem valami full idegen fószer láttán állt majdnem fel, másrészt, mert még mindig annyira hihetetlen, és ha már itt van akkor már legalább had ugorjak a nyakába. Fura... miért érzem mégis előre zsibbadni a képem egyik oldalát minél közelebb megyek...? Nem szándékosan borzolva a kedélyeket, mint sem inkább mit sem sejtően, elvigyorodom.
- Jéé, de rég láttalak...

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

Összehúzom a szemhéjaimat, miközben zavartan néz rám, mint aki rohadtul nem arra számított a reggeli müzlijét szürcsölve és a bele rejtett ajándék matricát méricskélve, hogy velem fog ma összetalálkozni. Hát pedig itt vagyok baszkikám, de ahelyett, hogy ezt a tényt belátná, majd elismerné, aztán a lyukas cipőm elé borulva esedezne a bocsánatomért, bontogatva a cipzáramat egy torokedzésre, inkább kínosan elvigyorodik, mintha fingja sem lenne arról, hogy miről beszélek. Baszd meg, Rowan.
Kifújom a maradék füstöt, ami a tüdőmben rekedt, igyekezve feldolgozni a látványát. Nyoma sincs már annak a baba pofinak, amiért olyan szívesen gyepáltam a javítóban, majd pontosan ugyanazért gyúrtam vele az ágyat, de nem csak megemberesedett… Valami változott, és a mániákus arckifejezése nem segít a megfejtésében. Persze mindig is voltak zakkant dolgai, ezért is szórakoztunk olyan jól, mielőtt elcseszett volna mindent kettőnk között. Nyilván az ő hibája.
Közelebb lépdel hozzám, nekem pedig egyszerre ugrik dupla szaltót a gyomrom és feszül bele minden idegszálam a merészségébe. Barátságtalan fintorra húzom a számat, éppen csak nem morogva felé, mint egy veszett kutya, amíg az övét vigyor, túlzottan széles vigyor kezdi húzni. De nem ez az, ami igazán felnyomja a vércukor szintemet, hanem a kibaszottul kedélyes kis illegése, mintha a sarki bolti eladóval találkozna újra, akit lecserélt a két utcával odébb lévő üzletlánc pofátlanul olcsó söréért.
Még de rég láttala- nem… Oldalra pillantok, a hüvelykujjammal megdörgölöm az orromat, majd az utóbbit megszívva fordulok vissza hozzá, hogy lendületből emlékeztessem az öklöm erejére. Egyből megkönnyebbedik a mellkasom, ahogy ismerős és egyszerre ismeretlen bőrfelületet ér a kezem, noha még legalább öt tucat ismétlésre jogosult, s akkor talán, de csak talán az én dühöm is le fog csillapodni valamelyest.
- Ennyit tudsz kiköhögni?! - üvöltök rá, mit sem törődve azzal, hogy esetleg jelenetet rendezek. Szarok rá jó magasról, ellenben vöröskével, aki a másik oldalra is kap egy horgot, csak hogy kiegyenlített legyen az arca két fele. Valahol a forrongó tudatom mélyére eljut az információ, miszerint a száját nem holmi picsáknak való smink húzza, sőt meglehet, egy pillanatra el is fog valamiféle rossz érzés, de aztán éppúgy legyűröm, mint a szemétládát, feltéve, ha hagyja magát a földre teperni. Ajánlom, hogy hagyja.
Abban az esetben még egyet behúzok neki, és akkor még meg is köszönheti, hogy egyelőre csak ennyit kapott.
- Mégis hol a faszomban voltál?! Leesett volna a műkörmöd, ha meglátogatsz néha, ha?! Seggfej! – ráncigálom meg a röhejes ruhájánál fogva, cseppet sem finomkodva vagy fékezve az indulataimat. Az nem az én módszerem. Lihegve, fújtatva, sűrűn emelkedő mellkassal meresztem rá a szemeimet, várva, hogy valami kézzelfogható magyarázattal szolgáljon. - És mi a tökömért nézel ki úgy, mint valami előző századi balfasz? - igen, fontos kérdések.

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Nem állítanám, hogy végtelenül örömteli látványt nyújt váratlan felbukkanása, bár sokkalta inkább pozitív, mint negatív. Még a morcos tekintete ellenére is. A kapcsolatunk már az elején elég bizarrul kezdődött, és ez sosem változott. Bátran kimerem jelenteni, hogy ami köztünk van, annál furcsább kapocs nem létezik a földön. Vagy is létezett, mert, hogy én azt hittem, hogy mikor lelépett, utoljára látom, és véglegesen elhagyott. Ezért is igyekeztem munkát találni és életben maradni. És nem túlzok, mikor azt mondom, tényleg elbaszott egy kapcsolat volt. Szerelem? Barátság extrákkal? Szerintem a miénknek neve sincs. Nem egyszer estünk egymásnak és vertük véressé, de ténylegesen véressé a másik képét, hol ott a következő percben, vért köpve, lógtunk egymás nyakában és ittuk magunkat részegre a lopott szajréból. Akkor még az alkoholnak is finom íze volt... Mellette a rossz is jobb volt, a jó pedig nagyon jó. Voltak necces napjaink, heteink. Volt, hogy kis híján halálra fagytunk, vagy éppen olyan helyen húztuk meg magunk, ahová még állatot se engednének, még is... jó emlékek voltak. Csak hát... a szakítás után igyekeztem minden múltbéli vele kapcsolatos emlékemtől megszabadulni... ami ugye képtelenség, ezért csak próbáltam nem rá gondolni. Azt hiszem nálunk őszintébb pár nem is lehetne a világon, de tényleg! Ha felhúztam, nem nyelte le a békát, hanem kiverte az egyik fogam. Ha nekem nem tetszett valami, simán vitáztam vele, és hajba kaptunk, de mégis... mégis mindig együtt maradtunk. Ha szarba nyúlt az egyik, a másik mindenét beáldozva húzta ki belőle. Nem értettem akkor ott, miért ment el... csalódott voltam, és kihasználva éreztem magam. Pont mint Travisnél...
Vegyes érzések kerítettek hatalmába. Zavart voltam, boldog, aggódó és egy parányit talán mérges... de tényleg csak annyira, mint egy tic-tac cukorka. Abból is az, amely már percek óta olvad az ember szájába. S ahogy közelebb értem, el is múlt ez a kis pöttöm rossz érzés. De úgy tűnt csak számomra.
Az évek során igen csak megedződtem, hogy elsőre padlót fogjak, sőt, hogy bizonyos mértékben még élvezzem is az a kisugárzó kellemetlen, lüktető érzést amikor pofán vernek, de ez most... tényleg fájt. Függetlenül attól, hogy időm sem volt felszisszenni, vagy beleborzongani az érzésbe, hogyhát mégis csak olyasvalakitől kaptam, aki iránt ténylegesen érzek is... ráadásul pozitívan. A másodiktól viszont már fordultam egyet és nem tagadom, miután földre kerültem is éreztem, ahogy a kis pingvinek körbe-körbe járják a buksim, miközben valami régi reklám dalát dúdolják. Még is mióta tudnak repülni a pingvinek? Hasra vágódtam, és ahogy megpróbáltam felnyomni magam, legalább annyira, hogy ne sározzam össze a képem, meg is ráztam a fejem és egy kis állkapocs mozgatás után, köpve szabadultam meg egy hátsó fogacskámtól. Minek ide fogorvos, ha Lamb fiú is itt van? Éreztem, hogy a köpéssel némi vér is távozott, és fog is, de azért hátamra fordultam, miközben libabőrössé váltam, nos... nehéz is volna meg mondani mitől... tőle, az ütéseitől, a koponyámnak ütköző agyacskámtól... De végül elkuncogtam magam a nagy szédelgés közepette.
- Mindig is nagy sármőr voltál... Tudtad, hogy vegyél le a lábamról... - kuncogtam, de azért lassan csak felfogtam az ágyrázkódás közepette, hogy nem viccel, ő tényleg mérges, amiért... Nem látogattam meg. Szinte biztos vagyok benne, hogy amíg el nem fogom a fonalat, kapok még egy párat. S nem mintha nem élvezném, hogy úgy egyáltalán... rajtam van, azért róla bizton állíthatom, hogy addig nem áll le, amíg lyukat nem ver a másik fejébe. A leggázabb, hogy mióta Travis elpatkolt, azóta nem igazán akadt, akivel kergetőzni tudtam volna és hát... ellustultam. Pedig nem hagynám magam, már csak a poén és régi idők kedvéért sem, de most... egyenlőre nem volt bennem annyira erő, hogy egyáltalán próbálkozzak vele. Köhögtem párat a válasz előtt, mert hát alapvetően se könnyű úgy levegőt venni, hogy az ember orra, szája vérzik, plusz, bár ettől függetlenül néhány fején lévő sebből is - nem egy kíméletes pasas, sose volt az -, de ha még közben rázzák is, mint a pénzed benyelő automatát, ami a kurva istenért sem adná ki azt a retkes csoki szeletet, hát ja, szóval köhécseltem párat.
- Látogatni??? - próbáltam elkerekíteni szemeim, de jelenleg annak is örültem, ha nyitva tudtam őket tartani a homlokomról bele folydogáló vértől. Az igazságot valóban nem tudtam, de volt sejtésem, hiszen minden bizonnyal előbb csuknák rácsok mögé, mint gumiszobába, és tekintve, hogy kettőnk közül ő volt mindig is az, aki jobb szerette az illegális dolgokat, nos igen, azért csak megvilágosultam. Jézusom! Azóta börtönben volt?! Csodálom, hogy még élek... Vagy mi? Várj, itt most valami no es bueno.
- Nem, nem, nem! - tiltakoztam értetlenkedve, ahogy lassan csak felrémlettek a képek a múltból. - Hiszen ott hagytál. Szakítottál velem. Elmentél és tudtam, hogy nem jófiút játszani. Én... emlékszem, hogy rám vágtad az ajtót... - vagy az nem azt jelenti, hogy szakítottunk? Volt vita is... bár szóban sose mondtuk ki... de, olyan egyértelműnek tűnt. Akkor miért érzem úgy, hogy jobb volna a föld alá süllyednem. - Én mondtam neked, hogy nem akarok így élni... Normális életet akartam. - múlt idő, mert, hogy mint tudjuk, próbálkozásaim kudarcba fulladtak, miután Travis kibaszott velem, én meg ügye kinyírtam a nőjét és hát... onnantól szél sebesen váltam bűnözővé. Nem csak így utólag, de mikor elhajtottam Travis házától a gördeszkámon rájöttem, hogy Lamb fiúnak igaza volt. Végig igaza volt... ez a nyomorult világ nem ér annyit, hogy kidolgozzam a belem, hogy jó és példás életet éljek, csak azért, hogy csalódást okozzanak mások és hogy vegetáljak. Ráfogok csuklóira, de nem szorítom meg, amúgy se nagyon volna esélyem lehámozni magamról. Én túl lökött vagyok, ő pedig olyan felbőszült, hogy jó, ha puszta ujjacskáival nem üt lyukat az amúgy jó minőségű kabátkán.
- Mii... ja, hogy eez? - pillantok le vörös kabátkámra, aztán ismételten fel rá. - Hááát... nem jött be a jófiús élet, ezért felcsaptam cirkuszigazgatónak... - mi tagadás, így jobban belegondolva, mindig is ilyen voltam. Persze valahol önálló, mégis folyamatosan rossz döntéseket hozó, ha egymagam voltam. A céljaim, amiket kitartással elértem, mindig bukással értek végett. Már akkor is nagy álmokat kergettem, őrültebbeket, bár nem a maiaknál, de szó volt az egyetemről, a legális munkáról és még a rezsi fizetésről is. De mindig leintett. Akkor tiszta egy önző szaralaknak gondoltam, közben meg... lám, ő már akkor is tudta. Mennyi időt megspórolhattam volna... baszki... Ami a jelentet rendezést illette, nem igen jártak erre fele, főleg, mert ment a műsor, és a játékgépekre is figyelni kellett. De amúgy se léptek volna közbe, mert tudják, hogy mindenkinek meg vannak a bajos dolgai. Nyilván, ha páncélba és felfegyverkezve jelent volna meg, azért jobban odafigyelnek rá, de szerintem így még örülnek is neki, hogy valaki kiveri belőlem a szart.
- De ha már itt tartunk... - vigyorodom el vérző pofával. - Te semmit sem változtál... - bókolok. Azt hiszem. És ha már a fontos kérdéseknél tartunk. Bár tudni kell, hogy alapvetően nagyon nem szokott érdekelni a dolog, de... Lambról van szó. - Na ééés... hányszor ejtetted le a szappant...? - burkolt a kérdés, és biztosra veszem, hogy a sokadik pofont kapom majd érte, de egyrészt tényleg kíváncsi vagyok, másrészt meg... lehet csak pofánverni jött el hozzám, szóval akkor már miért ne húzzam az időt, nem? Ha érdekelne, biztos holt kínosnak érezném a témát, de ami azt illeti mióta cirkuszi patkány vagyok, egyáltalán nem foglalkoztatott a szexuális életem, ami a Travissel le is zárult azzal az első és utolsó alkalommal. Nála ott be is fejeztem, és sosem éreztem rá késztetést, hogy ezzel foglalkozzak. Talán túlságosan is magamra vettem, hogy mindkettőjük elhagyott... mármint... eddig azt hittem Lamb is azért lépett le, mert elege volt a picsogásomból.
- Van söröm... - ajánlom fel, legfőképpen, hogy békés módon lehámozhassam magamról. Pedig nincs is. Rohadtul nincs söröm. Én nem iszom, aki pedig tudja, nem is lep meg ilyen italokkal. De ha le is tesz az agyonverésemről, izgulhatok, hogy legalább valami pár százalékos lötyit találjak a lakókocsimban. Vagy bárkiében...

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

Szétvet az ideg, mégis egy elismerő szemöldökvonást megnyer magának azzal, hogy nem esik rögtön földnek, mint annak idején, amikor még a viharos napjainkat éltük mi ketten. Rendszeresen edzettük egymást, de kettőnk közül természetesen és magától értetődően én voltam az, aki jobban viselte a sallereket, szóval meg kell hagyni, fejlődött az évek során. És éppen emiatt újabb hullámával önti el az agyamat a vörös köd, mert ez azt jelenti, hogy valaki más gyepálta helyettem, és ezért egyszerre akarom leordítani a fejét, közben pedig módszeresen felkeresni az összes szarzsákot, amelyik úgy gondolta, átveheti a főállásomat, hogy a torkukon lenyúlva ráncigáljam ki a belüket, aztán etessem meg velük újra.
Újabb ütéssel kínálom meg, és ez alkalommal már oda kerül, ahol az áruló kutyáknak illő taknyon-nyálon csúszva esedezni bocsánatért. Noha ennyivel még nem végeztem, és mivel láthatóan nem képes felfogni a helyzet súlyosságát, megráncigálom, hátha helyrezökkennek az emlékei.
- Ne húzz fel jobban, Vörös – figyelmeztetem, ahogy még mindig csak kacarászik ahelyett, hogy legalább egy tisztességes bal horoggal visszakínálna. - Mégis mi a fene bajod van neked?! - rázom meg még egyszer, mert sem ellenkezni, sem küzdeni nem akar, ellenben köhécsel itt nekem némi vértől, mint valami elbaszott primadonna.
- Jah?! - válaszolok vissza a döbbent kérdésére egy határozottan értetlennel. - Hát kurvára nem téli sálat kötögetni – eldobom az agyamat tőle, miért, szerinte mi a lóhalált lehet a börtönben csinálni? Az már elcsépelten romantikus lett volna, hogy utánam kéresse magát, biztos gyomron térdeltem volna érte, de azért egy-két látogatást rohadtul el tudtam volna viselni, ha már évekig együtt loptuk a napot és a környéki boltokat. El sem tudja képzelni, milyen kibaszottul unalmas volt minden nap ugyanazoknak a fejét nézni, akik már inkább voltak pletykás vénasszonyok mint valamirevaló elítéltek. Esküszöm, ha valaki még egyszer az életben felemlegeti nekem azt a rothadás Elfújta a szél könyvet, pofán lövöm. Még képek sem voltak benne!

Elmélyülő gondolataim közül a tiltakozása ránt fel, aminek lássuk be, már rohadtul ideje volt. Csakhogy most rajtam a sor, hogy fingom se legyen, miről beszél.
- Mi van? - adok hangot az értetlenségemnek a homlokom ráncolása közben. - Igen, rád vágtam az ajtót, és tudod mit? Azt is megérdemelted volna, hogy egyenesen a fejedet csukjam oda, mióta számít ez szakításnak? - nem fér a fejembe, nem voltunk mindketten ott, amikor ez történt? - Gratulálok, megnyerted a lottó ötöst, te jósasszony, még jó, hogy nem jófiút játszani mentem. Uram istene – kiábrándult arckifejezéssel dőlök hátrébb rajta, ránehezedve az ülepemmel, és ha nem épp egy egzisztenciális krízist élnék meg, talán még tetszene is a felállás. - Faszom, te tényleg azt hitted, hogy szakítottunk? - sóhajtok fel, és egy pillanatra elengedem az ízléstelen zakóját az egyik kezemmel, hogy megvakargassam a szemöldököm szélét. Szükségem van néhány másodpercre ahhoz, hogy ne üssem ismét orrba, amiért ekkora egy agyalágyult idióta. De tudja mit? Kurvára nem fogok elnézést kérni, amiért éveket ültem a próbálkozásért, hogy meglegyen a szaros burzsuj élete.
- És mennyire jött össze a normális életed, hah? - feszülök ismét neki mindkét kezemmel, aminek a foganatja, hogy végre hajlandó ellenállni, igaz olyan erővel, hogy a tavaszi fing is nagyobbat lendítene rajtam. A csuklóimra simulnak az ujjai, ugyanakkor kár lenne tagadnom, beleborzongok az érintésébe, abba az ismerős mozzanatba, amiért a haragomtól eltekintve hosszú, kibaszott hosszú ideig epekedtem.
- Nem értem, mit hadoválsz – nyögöm ki megadással, mert nem áll össze a kép, hogy mi köze a feddhetetlen életnek a cirkuszi bohóckodásához, azon kívül, hogy szerintem épeszű ember messzire kerüli, és legfeljebb véleményfoglalás gyanánt körbehugyozza az ilyen vándorparádékat. Rohadtul nem értek semmit, összezavarja a fejemet, mint ahogy mindig is tette, de legalább a következő vigyora és megjegyzése ismerős találatként fúródik a mellkasomba.
- Még mindig tetszik, hmm? - képtelen vagyok elnyomni egy féloldalas, szarevő mosolyt az ábrázatomon, ahogy oldalra döntött fejjel lenézek rá. Az idill viszont eddig tart, én pedig az arcra két oldalára szorítom a tenyereimet, mintha megpuhítani tervezném néhány jól irányzott pofon előtt. Az igazság viszont, hogy elgyengülök a közelségétől, ami mindig is egyszerre volt katalizátora és kioltója a dühkitöréseimnek.
- Cseszd meg! - a szájának tapasztom a sajátomat, nem foglalkozva jelenleg azzal, hogy az a kelleténél szélesebb, vagy, hogy a vérének fémes íze elnyomja a sajátját. Tulajdonképpen rohadtul nem érdekel semmi, csak hogy az eszébe véssem, kettőnk közül nem én árultam el. Nem, még odabent sem. - Nem vagyok senki csicskája – fejelem orrba a feltételezés miatt, noha ez alkalommal nem adom bele minden erőmet. Ehelyett felkászálódok róla, és finoman megrúgom a lábát, jelezve, hogy ő is felemelhetné a földről a valagát.
- Ehhez jóval több kell mint egy sör – vonom meg az egyik szemöldökömet, majd a szemeimet forgatva beadom a derekamat, és kinyújtom felé a kezemet, hogy felsegítsem, ha esetleg még picsogna az ütéseim miatt.

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Bármennyire is nem úgy tűnik, ez bizony az édes viszontlátás jele. Sosem zárkóztunk el - főleg Lamb fiú - az erőszaktól, vagy erő fitogtatástól, amiből rendszerint ő jött ki győztesként. Idővel ugyan elkezdtem kicsit gyúrni, de olyan szintre, mint amilyenen ő volt, sosem tornáztam fel magam. Akkor... De most! Áh... baromság! Még ha vastagabb is lettem, és egyeseket képes is vagyok megverni, mai napig nem a fizikai erőmről vagyok híres, mint inkább, hogy kijátszom ellenfelem. De azért így is többet tudok, mint akkor. Főleg Travisnek köszönhetően, aki idővel nem félt bevonni a saját napi rendszerébe. De azért így is "padlót" fogtam. Képzelem hogy járhattak azok, akik ez időtájt útjába kerültek, ha már az én képem sem félti. Mondjuk... sosem tette... és sosem haragudtam meg rá ilyesmikért.
Érzem, hogy még nem rázódtam vissza, hogy még nem vagyok teljes akkori önmagam. Nem lettem érzelgősebb, sőt! De valahogy nem vagyok rá képes, hogy visszaüssek. Pláne, hogy kezdem sejteni, hogy egyikünk csalódottsága egyáltalán nem valós... Jaj nekem... Még mindig imádom a hangját, főleg mikor nem fél visszavenni hangerejéből. Perverz módon már akkor is valahol izgatónak találtam, ha nekem esett, még ilyen formában is. És ez alkalomadtán fordítva is megtörtént, igaz... én mindig vörös festékként végeztem a falon. Nehéz is volt most a lényegre koncentrálni közben, de csak leesett, hogy itt valami nem kóser, és ennek hangot is adtam. Kicsit szötyörgősen, de legalább megszólaltam.
- Megijedtem. - tényleg kimondtam? Uh, de gáz. Hát még, hogy az alapjáraton is grimaszt vágó arcom is próbált valami zavarbajövős, aggodalmas mimikára változni. - Nem jöttél vissza. Tv nem volt, rádió meghalt... - bár azt hagyjuk, mi okán, mivel, hogy a vitát követően valamit a földhöz kellett vágnom, oké? - gőzöm sem volt róla, hogy mi van.
Nem őt hibáztatom, sőt, lassan kezdek rádöbbenni, hogy magamat kell, de attól még tény, ami tény, akkor, azzal a gyökér, kölyök fejemmel, tényleg olyan tiszta és logikusnak tűnt, hogy lelépett. A kényelmetlen téma ellenére, ahogy súlya a hátra dőlése közben ágyékomra nehezedett, azért felidézett néhány hasonló szitut, csak kevesebb zsibbadással az arcomban, és még kevesebb vérrel, ruhával... El is mosolyodom kicsit, de hamar alább is hagyok a pajzán fantáziálgatással, ahogy tudatosul bennem, hogy most már ő is szarul érzi magát.
- A vita még hagyján... de az eltelt idő valahogy ezt sugallta... Még is honnan kellett volna tudnom, hogy szarba nyúltál? Szoktál... szinte mindig... de sosem volt még, hogy ne tudtad volna megoldani... - húztam a szám, ezt csak részlegesen elismerésnek szánva, ugyanis, ez most bizony kivétel volt. - Jól beszophattad, ha ennyit csücsültél... - bukott ki belőlem végül megint a nevetés. Együttérző vagyok én, de mindig is imádtam cukkolni. Még egy kivert fog ide vagy oda. Nem is hittem, hogy kezeimmel megálljt tudnék parancsolni, néha mintha önálló életet élő ökleinek, de próba cseresznye... akarom mondani szerencse.
- Jóóól vaaan, te semmirekellő csöves pöcsfej, ütögesd csak a mellkasod, hogy belátom, igazad volt, oké? I-ga-zad volt! - hepciáskodom, de legalább elismerem, hogy hibát követtem el. Elbasztam. És ha akkor nem lépek le, ma se én, és talán ő sem itt lenne. Én nem lennék cirkuszi majom, nem szaggattam volna szét a pofikám, ő meg megnyert volna egész életére.
- Melletted kellett volna maradjak... - sóhajtom, majd ahogy egyből leesik, hogy gondolatomnak hangja is volt, összevonom szemöldökeim. - ...és ezt most miért mondtam ki hangosan? - ó bazd meg. - és ezt? ÉS EZT?!
Őszintén állíthatom teljesen összezavar. A beszéde, a megjelenése, a képemet nem kímélő érintése. Mint amikor betépve idézeteket olvasol és belefutsz egy olyanba, hogy Tépkedd a pillangókat és kergesd a füvet. Érzed, hogy zavar van az erőbe, de legbelül tudod, hogy megérdemlik azok a rohadt kis dögök!
- Pedig a böri elvileg megváltoztatja az embert... De te is pont olyan egy szarházi vagy, mint az a Chuck Norris. Beléptél abba a patkánylyukba, és nem te lettél más, hanem az lett más tőled... - húzom cinkos vigyorra széles képem. Nézze meg az ember, hát hogy a francba tudnék haragudni erre a sunyi dögre, pláne ilyen elcseszett mosollyal. A hátsó fogam és a képem bánta, de ki nem szarja le, nem? Jó, a fogam már nem tejfog volt, de annyi baj legyen... azokat is ő verte ki anno. Már kedvem se tudta volna szegni, mikor kezei közé került rusnya képem, pedig biztos voltam benne, hogy úgy megfejel, átalszom a nap hátra levő részét. Nem vagyok társfüggő, viszont fura mód mindig is meg volt a maga bája, amivel akármikor ujjai köré tudott csavarni, hogy a fene vinné el...
Hülye lettem volna nem viszonozni, csak az első pár másodpercben rándultak görcsbe csókot viszonzó izmaim, annyira hihetetlen volt, hogy itt van. Még jó, hogy elég időt adott ahhoz, hogy legalább most ne tűnjek puha pöcsnek, mert bármilyen kellemetlen is, bizony bizony csókolózni is elfelejthet az ember, ha kimegy a gyakorlatból. De ahányszor ma boxzsákozot a fejemmel, csoda volna nem emlékezni ezekre. Ami pedig a vastagon érezhető fémes ízt illeti... nem újdonság. De tényleg... A rövidke kis csók alatt még ahhoz is volt merszem, hogy kezeim csuklóiról tarkójára simuljanak... pontosabban, az volt a cél, csak hát a pillanatnyi hév magával ragadott, így lényegében majdhogy nem a körmeim is belemélyesztettem, hogy még inkább ajkaimhoz préseljem övéit.
De azért a kérdést nem tudtam nem elhinteni. Fájdalmasan fel is nevettem, még ha kissé orrhangon is. Ez egy egyértelmű nem volt. Neeem, őt aztán biztos, hogy senki nem dughatja seggbe, és ezúton már az is biztos, hogy ő sem dugott seggbe senkit. Szent láma, vajon hogy bírta ki annyi ideig??? Mondjuk én sem kínlódtam vele, volt elég más gondom, hogy pont a szex miatt szenvedjek... Jaahj, kis cicukám, majd bepótoljuk... Persze elengedtem, mikor ő is, és bár még elbámulgattam volna a földről lusta dolgomban, de ha már így felajánlotta nagylelkűségből pofozó kezét, elfogadtam és egy nyögéssel fel is keltem.
- Az jó... mert nincs is söröm... - vallom be mellékesen, miközben lesöprögetem magamról a száraz füvet, meg koszt. Még jó, hogy nem arccal a lószarba küldött az ütésével.
- De nyugiii... - szólalok meg vállaira fogva, vigyorogva. - Sokkal keményebbet adok én neked egy fostos sörnél... - fordítok rajta egyet és lökök rajta egy finomat a lakókocsim felé.
- Azért azt igazán elárulhatnád, hogy a szarba találtál rám? Valaki biztos beárult... Ne értsd félre, örülök én a képednek, de ezek szerint bele kell lépjek valaki arcocskájába. - jegyzem meg, miközben noszogatom tovább, pontosabban, inkább csak nem akaródzom elengedni vállait, míg oda nem érünk, mert a néhány fok lépcsőnél, azért nem nehezkednék rá. Ha pedig bevonszolta formás kis seggét, elböktem a szembe lévő pult felé, azon pedig egy már címke nélküli whiskyes üveg felé, amiben egyébként bodza szörp volt. Nem iszom alkoholt, ha csak nem muszáj, de úgy érzem mellette, megint megfogom kedvelni. Akárhogy is, ha odament, hogy meghúzza, még azelőtt, hogy kézbe vette volna, mögé léptem és jelzés értékűen neki nyomtam ágyékom a hátsójának.
- Keményebbet ígértem, nem? - hajolok válla fölé, fülébe duruzsolva. Hogy honnan jött, ez a Hemlock féle stílus? Mindig is volt. De csak kivételes személy mellett. Tudatalattimból jöttek a mozdulatok, mert ezer éve, hogy gondolatban sem játszottam el ilyesmikkel. Lehet, hogy még egy darabig vérezni fog az orrom, és felszakadt a szám, de itt az ideje, hogy viszonozzam és jó házigazdaként igazán elkényeztessem. Pimaszul rúgom finoman odébb lábát, terpeszbe kényszerítve, miközben élve annak lehetőségével, hogy a pulton a lakókocsifalához közel eső whiskys üvegen kívül más nincs, szinte megmarkolhatatlan hajába, és tarkójára fogva egyaránt taszítom képét oldalról, és felső testét is a pult felületéhez. Már, ha nem kezd el ellenkezni, miközben én fölényesen mosolygom. Miért? Nem tudom... Mindig is nagyfiúnak éreztem magam ilyenkor. Hát igen... különös kontrasztok voltak köztünk...

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

Megijedt… Egyetlen szó, és hirtelen elszáll belőlem minden agresszió, amit hosszú évek gondos munkájával építgettem az irányába. Felülkerekedik rajtam az érzelgős pöcs mivoltom, amit legszívesebben egy kanál vízbe fojtanék. Hiába vertük egymást, gyűrtük a lepedőt és éltünk együtt hol egy koszos sikátorban dideregve, máskor nyaralni ment családok házában duhajkodva, sohasem vágytam arra, hogy megrettenjen. Tőlem vagy bármitől, amit teszek. Összeszorított fogakkal ingatom meg a fejemet, mintha a türelmem utolsó húrjait pendítené, pedig csak a puhányságomat igyekszem kendőzni.
- Kifogások… - mormogom fél-lelkesen, miközben megforgatom a szemeimet. Egyrészt kibaszottul zavar, hogy ilyen egyszerűen belenyugodott a lelépésembe, másrészt viszont nehéz bevallanom, de logikusnak tűnik, hogy nem hallott rólam semmit, elvégre egy drogügylet balfasz mellékszereplőit nem szokás az újságokban vagy a tévében reklámozni. Mindettől függetlenül kurva nagy szerencséje, hogy még mindig képes elgyengíteni, és hogy nem vagyok egy kifejezetten haragtartó fajta.
- Ó fogd már be – fújtatok rá, amikor még az orrom alá is dörgöli, hogy elcsesztem a munkát, kettőnket, mindent. Mégsem tűnik úgy, mint aki dühös lenne, sőt, inkább elneveti magát, én meg nem tudom eldönteni, hogy adjak neki még egy pofont, vagy itt és most tépjem le róla a ruháit, hevesen csókolva le a szájára költöző mocskot. Ahogy folytatja a szövegelést, egyre jobban hajlok ez utóbbi felé. Mindig is begerjedtem attól, ha visszatámadt, akár szóban, akár tettekben.
- Ja, ja, kurva vicces, Seggfejkém – azért a rend kedvéért egy fél-lelkes, erőtlen taslival megkínálom a fejét. - Ez van, ha nagy tételben játszik az ember – vonom meg a vállaimat, akárha semmiség lett volna a munka, a lekapcsolásunk, a tűzpárbaj majd a cseszett hosszú évek a börtönben. Nem vagyok holmi picsogó egér, akit megtör némi szembe szélbe hugyozás… Inkább elvigyorodok, amint nagy kegyesen és további sértések közepette igazat ad nekem.
- Most már ugyanazt a nyelvet beszéljük, Mills! - húzom ki magamat elégedetten, mintha legalábbis attól dagadna a májam, hogy elismerte a hibáját, ehelyett viszont a nekem vetett trágársága, ami büszkévé tesz. Végre az szól hozzám, akit kölyökkorunk óta ismerek, aki nem retten meg némi szájba veréstől, történjen az ököllel vagy valami egészen mással. Hehe. Sem attól, hogy kinyissa a lepénylesőjét, és elküldjön a picsába. Zene füleimnek.
- Jézusom, el ne kezdj nekem érzelgősködni – figyelmeztetem elhűlve, mert inkább viselek el három gyomrost, mint az őszinte vallomásokat és úgy egyáltalán az érzelmekről történő beszélgetéseket. Kényelmetlenné válik tőlük a bőröm, szóval igyekszek valami frappáns visszavágóval csorbítani a túlzottan édes balfaszkodásán. - Te se változtál annyit. Ugyanolyan idióta vagy – jegyzem meg egy újabb, széles vigyor kíséretében. - Amúgy meg már csak az hiányzott volna, hogy a börtönben is a te pofádat nézzem minden nap – teszem hozzá a hazugságot, mert a kijelentésemmel ellentétben igen sokszor és igen sűrűn képzelegtem róla, a cinkos mosolyáról, a szemeiben csillanó őrületről és a méretes csomagjáról. Idővel egyre dühösebb lettem rá, amikor újabb napot hagyott száraz kenyéren sínylődni, de ha őszinte akarok lenni, még a gyilkos indíttatásaim mellett is végül valami egészen másba fordultak a vízióim. Rohadt Vörös és a varázs farka.
- Chuck Norris? Valaki nagyon teper a seggemért – horkantok fel szórakozottan, és nem tehetek róla, beleolvadok abba a vigyorba ami az arcát húzza. Sok mindent elterveztem a rács mögötti éveim alatt, például, hogyha kiszabadulok, az első dolgom lesz elgyepálni, a saját testi és lelki egészségem érdekében dugni vele, aztán folytatni a verését, viszont azt közel sem hittem volna, hogy másodpercek alatt megint a világom közepévé növi ki magát. Képtelen vagyok ellenállni a vonzásának, noha a csók, amit váltunk minden, csak nem gondoskodó. Nem mintha bánnám a szájaink durva összepréselődését vagy a vért, ami jó ismerősként simul a nyelvemre, vagy éppen a körmeit, amelyek biztosra veszem, hogy apró, vörös nyomokat fognak hátrahagyni a bőrömön. Cseppet sem bánom, olyannyira nem, hogy pofátlanul gyorsan kezd szűkössé válni a gatyám. Kurva életbe, Rowan Mills.
És megint csak a kurva életbe, Rowan Mills, amikor a nagy nehezen történő elválásunk végén közli, hogy amúgy nincsen söre. Hitetlenül hajítom a magasba a karjaimat, és már éppen a torkomra kúszna egy ízes káromkodás, amikor fordít rajtam egyet, és olyasmit ígér, ami pikkpakk engedelmes kutyává tesz. Legalábbis remélem, hogy egyre gondolunk, mert ha kiderül, hogy valami húzósabb pia felett akar majd tovább csicseregni velem, az üveget is szét fogom törni a fején.
- Pff, valaki cseszettül nagyra van magától – csipkelődök vele, miközben hagyom magamat a lakókocsija felé szuszakolni. - Egyesekkel ellentétben én minden követ megmozgattam, betörtem néhány arcot, eladtam egy-két fegyvert, és az sem kizárt, hogy az egyik barmot lábon lőttem – fékezek le hirtelen, csakhogy önelégült ábrázattal hátramosolyogjak rá. - Amúgy meg ha így folytatod, a vetkőzésig sem fogom bírni – vigyorodok el, nem kendőzve, mennyire beindít, ha mások tesi épségét fenyegeti. - Ha annyira érdekel, vannak még, akik emlékeznek a répa fejedre, és a cirkuszkodásod sem épp feltűnés mentes – vonom meg az egyik szemöldökömet, ahogy fellépdelek a lépcsőkön.
A kocsiba érve egyből egy pult látványa fogad, amin csakugyan egy whiskys üveg pihen. Ezt el se hiszem… Komolyan dr. Phil-t akar játszani, amíg leisszuk magunkat a pokolig?! Pöcsömet bele, elnyúlok az üveg felé, hogy ha mást nem, az ismételten felbugyogó dühömet megfékezzem, de még addig sem jutok, hogy az ujjaim közé emeljem a piát, amikor jelentőségteljesen a seggemnek préseli a lelkesedését. Élesen szívom magamba a levegőt, ösztönnel döntve a vállának a fejemet.
- És tervezel is kezdeni valamit a banánoddal, vagy tovább koptatod a mázos képed? - a sokadik alkalommal költözik arcátlan vigyor a számra, szándékkal provokálva a béketűrését, de arra a vehemenciára még én sem számítok, ami testet ölt a következő mozdulataiban. Egy fájdalmas nyögés kíséretében puszilom arcon a pultot, azzal a lendülettel fel is lökve az üveget magam mellett, ahogy próbálok kitámasztani a tenyereimmel. Nem mondanám, hogy alapvetően jól esik a találkozó a bútor érdes felületével, ami ki tudja, mitől foltos és maródott fel, de ennél szexibb indítást el sem tudnék képzelni. Így hát nyöszörgés vagy ellenkezés helyett elégedett hümmentést engedek le torkomról, dorombolva neki, mint egy elkényeztetett macska. Szeretem magamat fölényben érezni, irányítani és másokat csicskáztatni, ám ha róla van szó, egyáltalán nem szégyellem magamat az alárendelt szerepében. Ez egyedül az ő kiváltsága.
- Gyerünk, nagyfiú. Mégis mi a francra vársz? Dugjunk végre – sürgetem meg lelkesen, és mivel a kezeim szabadok, hátranyúlok a nadrágomhoz, hogy elkezdjem lehúzni a hátsómról. Megvan a varázsa és az alkalma a finomkodóbb pillanatoknak, de most kurvára nem vágyok disney hercegnőként szüzességet elveszteni, már, ha lenne olyanom.

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

+18 Logikát keresni a kapcsolatunkban nem lehet. De hogy miért maradtunk mindig együtt? Azt gondolom nehéz volna néhány mondattal elintézni, pláne, ha külső szemlélőként tényleg csak azt látni, hogy jobb napokon is egymást püföljük. A kapcsolatunk olyan... mint Lambert. Rá nézel, eltöltesz vele egy-két órát - már ha nem ver agyon közben - és azt mondod, uhh, egy perccel tovább se bírnád ki vele. De csak mert... nem mutatja meg egy könnyen azt az oldalát, amit már én is ismerek. Nekem sem mutatta eleinte. Huh, hányszor felkent a falra, vagy a plafonra, vert pofán, vagy vakított meg kis híján fél szememre egy-egy cudarul jól irányzott ütésével... Azaz oldala olyan kincs, amit jó, ha egy-két ember megismerhet. S akkor még sokat mondhatok.
- És akkor? Legalább vannak... - húztam fel állam, mintha minimum ezzel most több és jobb lennék. Mondjuk az tény, hogy arról máig gőzöm sincs, hogy amúgy nem csak elbaszarintották a dolgot, örülhetünk, hogy Lamb fiú túlélte. Ha kiderülne, én megint elkezdenék hápogni, milyen felelőtlen és hogy a jelenlegi helyet ellenére is, igen is jobb volna, ha jó útra térne. Ő meg adna egy újabb öklöst és az élet megy tovább.
A nevetéssel nem hagyok fel, sőt, csak még inkább rázendítek, ahogy még le is int szavaival. Ezek szerint tényleg jól elbaszták, vagy éppenséggel valami kis semmiségen hasaltak el. Ez jellemző... nem rá, hanem azokra, akikkel összeáll dolgozni. Túl nagy kópé ahhoz, hogy kis bakikat ejtsen, de ha már betársul mellé valaki... Emlékszem még az első lopások közt is volt alkalom, mikor majdnem elkaptak a zsaruk minket, mert futás közben kicsúszott a hónom alól a szép szál kolbász és én visszafordultam érte. Uhh, hogy "odahaza" milyen szemeket meresztett rám. Mint amikor bele botlasz egy kóbor rottweilerbe és nem tudod eldönteni, hogy most fuss vagy álldogálj ott, hátha rád un. Vagy mikor simán kiléphettünk volna a sarki csemegésből, ha én nem nyúlok le a kassza melletti tartóról egy olyan Donald kacsás Pez tartót és nem szúrja ki az eladó, akinél véletlen még puska is volt. Ráadásul cukorka sem volt benne...
Különleges lény ő, akihez vagy vonzódsz vagy nem. Évekig tartott míg eljutottunk odáig, ami most van. Talán az elmúlt kieső évek nem ezt sugallják, de bátran merem állítani - de tényleg! - hogyha most egyikünk bajban lenne, akár halálosban, a másik zokszó nélkül ugrana, hogy életét nem féltve segítsen neki. Fura? Nem. A mi világunkban egyáltalán nem. Stílusa - legalább is egy része - ragályos, számomra biztos. Így ha lassan is, de kezdem megint annak a sátánfajzatnak érezni magam, aki mellett voltam, lehettem, szabadon, olyan félelmek nélkül, hogy esetleg ne fogadna el olyannak, amilyen vagyok. Lassan visszatérek...
Nem tudhatom biztosan, mire fel olyan felvágós, de ez sem állít meg abban, hogy ne húzzam kacér félmosolyra vérző képem, ahogy felnézek arra a mocskosul jóképű, büszke fejére. Hogy a faszba bírtam ki nélküle ennyire évet? A mazochizmust mondjuk mindenképp az ő számlájára írnám...A hiányát pótolnom kellett valamivel tudatalatt. Talán a kergetőzést és a folyamatos verést is azért élveztem annyira, mikor az a bundának való róka a nyakamra járt.
Előbb én kezdem az érzelgést, bár nekem is van olyan kellemetlen, mint neki, végül pedig a sorok közt - ahogy mindig is szokása volt - ő is hozzátesz. Próbálunk menekülni belőle, noha mindketten tudjuk az igazat a másik szavai mögött.
- Jahj ugyan máár... csak alkalmazkodom hozzád, jó mélyen a szintedre, tudod... - csípek vissza hozzáhasonlóan, csak szélesebb vigyorral. Ahh, de hiányzott már ez a szájkarate. Caleel ilyet nem lehet, bár őrültségei ellenére - és hogy kiakart nyírni - azért bírom a pofázmányát... Fel is nevetek, ahogy ismételten leüti a labdát.
- Ó, nagy kár! Pedig minden vágyam lett volna kipróbálni a nyilvános telefon szexet! - röhögök fel. Ha már a nyálzás nem a mi stílusunk, amilyen elcseszettek vagyunk, biztos ilyesmivel tettük volna próbára az őrök türelmét. Meg mindenki másét, aki ott lett volna.
- Próbálta diszkrét maradni és burkoltan kifejezni magam... - bólogatok nagyokat vigyorogva, ahogy szépen kitérünk egy lényeges dologra. Nem vagyok egy szexmániás, sőt évekig kibírtam nélküle, de Lambert mellett minden olyan más... Érzelgősség ide vagy oda, az, ami létrejött köztünk, ami összetart minket ennyi év után is, olyan dolog, ami jelenlétében az alkohol okádék ízét is a legfinomabb üdítővé teszi, a fájdalmat hízelgő cirógatásnak és ahogyan rám tud nézni, azokkal a huncut tekintetével... A csókot sem hívnám csóknak... az túl buzis... igen kierőszakolt, vad nyálcserének, ami nélkül hirtelenjében meg se tudnánk lenni. Abban a pillanatban nem csak, hogy elengedni nem akaródzom, de még annál is közelebb tudom, mint amennyire. Ha nem láttam volna nála a cigit, az ízéből akkor is tudnám, hogy már még mindig keményen tolja. De furcsa is volna nélküle... már csak a pia aromájának keveréke hiányzik, de így is felidéz pillanatokat. Már most úgy érzem - megint - hogy bármit képes lennék érte beáldozni. Itt hagynám a cirkuszt is, ha most arra kérne. Felhagynék mindennel, amivel eddig foglalkoztam. Pénz halom? Kit érdekel? Növekvő hatalom az alvilágban? Akarja a franc! Az megint más téma, hogy hamarosan le is kell majd mondjak ezekről, hála Travis közbelépésének. De legalább megint kapok egy kellő lökést, hogy ezúttal ne basszam el azt, amit jó pár évvel ezelőtt. Azt hiszem e pillanatban is ugyanazt érezzük... odalent. Még jó, hogy nem tervez többet ugrálni rajtam, mert azért idekint még is csak ránk találhat akárki is... még akár gyerek is. Az egymást nélkülöző idő azonban már is egyre inkább cs9kken, ahogy újra megtaláljuk a közös hangot, ahogy felidéződnek a szebb és kevésbé szebb pillanatok. Voltak húzós dolgaink, de mindig megbocsájtottunk egymásnak. Mindig. A fejemben eddig a műsorok, az időpontok, a cirkuszi teendők és az illegális dolgaim voltak. Most meg... állandóan zavarban érzem magam, csak a vele közös dolgok foglalkoztatnak és nem tudom megállni, hogy valamilyen módon, ne taperásszam. Aludni nélküle? Kizárt.
- Te kibaszott sátánfajzat... - húzódnak ajkaim rá vágyakozó széles vigyorra, ahogy őszintén, mégis sunyin próbálja palástolni mennyire rosszfiú is. Nem is tudom megállni, hogy beértünk előtt ne nyomjak még egy csókot ajkaira. Persze, bad boy, izzítsd csak a tüzet, még a végén a lépcsőkig nem jutunk el. Azért egyszerre imponáló és idegesítő is a dolog. Szexi, hogy ennyire törte magát és kitartott, viszont némi aggodalomra ad okot, hogy lehet ezeket a faszfejeket mási megtudja szorongatni, hogy köpjenek. Mondjuk... akkori elleneim, akik múltamból ismernek, már aligha mernének szembe jönni velem. Már amelyik még él ugye... haha.
- Nem vagyunk mi olyan igényesek... nem kell ledobni semmit, elég ha letolod... - vigyorgom, lökve egyet rajta újfent, hogy menjen már fel a lépcsőn az ég szerelmére, hát mit gondol én tudom már magam türtőztetni. De odabent nem is kell, noha először eljátszom vele, hogy csak poén volt az egész. Fura módon eddig meg sem fordult a fejemben, mennyire lazán kezeli, hogy hát... külsőleg "kicsit" megváltoztam. Tulajdonképpen le se szarja, pedig ellenkező esetben biztos szarrá aggódnám magam, hogy most akkor mit csináljak. A legfaszabbnak tűnhet néha, de ő, na ő aztán nem külső alapján ítél. Legalább is sokadjára. Már most épp csak le nem pattan a nadrágomról a gomb, ő meg még itt hergel is. Szinte megbabonázva nézem, s más esetben biztos elidőznék vele így, vállamra hajtott fejével, de idejét érzem most a folytatásnak. Megjegyzése nyomán pedig nem is finomkodom. Na jó, azért sérülést nem szándékozok neki okozni dugás közben, olyat nem, amit a pult oszt ki, de a hevesség sajna kéz a kézben jár nálunk a hancúrral. Adok én neked banánt... Halkan el is nevetem magam megjegyzésén, miközben figyelem, ahogy türelmetlenül tolja le gatyáját, miközben... én is türelmetlenül nekiállok kibontani sajátomét, hogy aztán besegítsek neki legalább a valaga alá leküzdeni róla. Tágítás, meg sikosító?
Az már csövesként is luxusnak számított, és nem rontanánk el a pillanatot ilyen faszságokkal. Szóval elég hamar levetkőzve őrült, porondmester mivoltom, régi önmagamként markolok a kőkeménységemre, hogy alulról hátsójánál felfelé húzva, megtalálja az igazán nekivaló helyet, s mikor hegyével meglelem, el is kezdem betolni. Ezt mondjuk nem sietem el, mert az még sérüléssel is járhat, és ennyire azért megtiszteljük a másikat, főleg, mert a szex is fontos szerepet játszott a kapcsolatunkban. De ahogy az első pár centi eltűnik benne, elengedem magam és egy elnyújtott megkönnyebbült sóhajjal, markolok hátánál felsőjébe, hogy ágyékommal előre mozdulva, csípőmmel toljam tovább magam. A sóhaj nyögésbe torkollik, s be is harapom alsó ajkam.
- Ahh, baszkih... még mindig a fene vinné el ezt a szűk seggedet... - nyögöm, ahogy egyre mélyebbre jutok benne, míg végül teljesen neki nem koccanok. Hogy a vágyaktól túl fűtött találkozásunk mennyire nem optimalizált a jelenlegi helyünkkel, mit sem foglalkoztatott. Pedig egy lakókocsiban, a pultnál döngetni őt, miközben egymást túl nyögve éljük ki magunk, nem éppen diszkrét műsor. Pláne, hogy hát... az ajtót is basztam becsukni. A koccanás után kijjebb húzódtam, majd ismételten lassan haladtam előre. Ezt még egy kétszer el ismételgettem, hogy ne a fájdalomtól legyen túl hangos, és én se azért üvöltsek, mert úgy rám szorít, hogy kukac nélkül maradok a végén, de mihelyt könnyebbé vált a bemenet... ohóó... rákapaszkodtam derekára és úgy istenesen nekiálltam megtömni.

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

Minden idegszálam belefeszül abba, hogy megtartsam a morcos arckifejezésemet, és elégedetlenséget mímelve tudassam vele, rohadtul nincs itt semmi röhögni való, de csessze meg, kis híján vele együtt kezdek el nevetni, olyan ragadós az alaptalan, zizzent jó kedélye. Oldalra fordítom a fejemet, hogy valamiként elnyomjam a szájzugaimat húzó mosolyomat, ám biztos vagyok benne, hogy semmi esélyem leplezni a ragaszkodással teli szórakozottságomat. Megátalkodott sellő, vagy szirén vagy hogy a tökömbe nevezik a vinnyogó halfarkúakat, azokhoz hasonlóan fejtegeti le rétegről rétegre a bőrt a vastag képemről a hangjával.
De miközben ő azon görnyed lassan kétrét, hogy mennyire alaposan és mélyen beszoptam a munkámmal, engem az gondolkodtat el, hogy míg én a börtönben meresztettem a valagamat, mégis mi a szarral ütötte el az idejét? Az nyilvánvaló, hogy nem jöttek össze a hercegnős ábrándjai egy „normális” életről, ahol puccos koktélokat kortyolgathatott volna, és napi nyolc órában nyomta volna az unalmat, hogy aztán otthon árfolyamokról meg céges ünnepekről picsoghasson nekem – biztos kiugrottam volna az ablakon idővel, ha nem nyomom be előbb az orrát. Nem, a vonásait torzító sebhelyei és a tény, hogy egy ilyen elbaszott helyen lófrál, arra utal, hogy rendesen és ízesen félrekúródott az ő világképe is. Viszont még nem állok készen arra, hogy meghallgassam, legfőképpen azért, mert egyre türelmetlenebbül szeretném levezetni vele az évek alatt felgyülemlett feszültségemet.
És az a démonian kacér félmosolya mit sem tompít az ösztöneimen. Rettentően nyálas dolog, de nem tudok betelni a látványával, még ha nem is pontosan az fogadott, amit egy évtizede hátrahagytam önhibámon kívül. Még azok az idiótán félreálló, vörös tincsei is pofátlanul vonzóak, hát még a sötét szemeiben villanó csintalanság. A franc se gondolta volna, hogy ennyi év képes homályos, lényegtelen masszává válni egy szempillantás alatt, ha ismét a közelébe kerülök, márpedig most olyan, mintha egyetlen nap se telt volna el azóta, hogy bebasztam magam után azt az ajtót.
- Tudok én neked mutatni mély szintet, ahova nyugodtan merülhetsz – pillantok le sokat sejtetően az ölemre, mialatt eleresztem a zakóját, és egyszerűen csak megpihentetem a tenyereimet a mellkasán. - Ember, rohadtul hiányoztál – adom be a derekamat egy nagy és gondterhes sóhaj kíséretében, mert kerülgethetem a forró kását, az igazságon nem fog változtatni, akkora beszari pöcs meg nem vagyok, hogy épp vele ne tudatnám, amit fontosnak találok. És ezt kibaszottul fontosnak találom az orra alá dörgölni.
Szerencsére ezzel le is zárul a nyálvonat, mert ő már telefonszexet emleget, és a hiúságomat ápolgatja a Chuck Norris hasonlatával. Megingatom a fejemet, és inkább elhallgattatom egy cseppet sem finomkodó csókkal, mielőtt még nagy nehezen rávennénk magunkat, hogy a kavicsos föld helyett egy fokkal diszkrétebb helyen essünk egymásnak. De a kocsiig vezető utat nem tervezem megkönnyíteni a számára, ahogy ő se nekem.
- Köszönöm – vigyorgok rá büszkén a megnevezés hallatán, elégedetten fogadva aztán a futó csókot, amit a számra présel a bejutásunk előtt. Az viszont feltűnik, hogy nem különösebben kommentálja a történetet, miként is találtam rá, pedig az imént még elég vehemensen akart mások arcára lépni. - Azt hiszem rohadt sok mindenről maradtam le, de ha ennyire izgat, rajtam ne múljon. Baseball ütő a fejükre, a térdünk a gyomrukba vagy egy pisztolycső a szájukba, nevezd meg, mit szeretnél – legyintek könnyelműen, mintha csak a holnapi bevásárlást egyeztetnénk. Pontosan ennyire érdekel, hogy néhány névtelen barom gazdagabb lesz-e egykét lila folttal vagy törött csonttal, ha ezen múlik Vöri lelki egyensúlya. Érte azt hiszem, még ölni is tudnék.
- Jól van, nagyokos, kevesebb szöveg, több akció – nevetem el magamat, ahogy megkapaszkodva az ajtó két oldalába, jóformán felszökkenek a lépcsőkön. Egyre karcsúsodik a türelmem, és esküszöm, nagy mázlija, hogy csak beetetett azzal az üveggel, máskülönben gyors emlékeztetőt kapott volna abból, milyen az, ha cérnaszálon egyensúlyozva kielégületlen maradok.
A legkevésbé sem bánom, hogy mellőzi a finomkodást. Szükségem van arra, hogy durván elbánjunk egymással, hogy kieresszük a felgyülemlett gőzt, és egyébként is megmutassa, semennyire sem puhult el az évek során. Az sem érdekel, hogy valami civilizáltabb színtér helyett egy pultnak hajlítva fog megdöngetni, bár ehhez köze van annak is, hogy elég távol állok én és az ízlésem a civilizáció fogalmától.
Izgatottan sandítok hátra, hallva, hogy ő is a nadrágjával bíbelődik, és szinte seperc alatt odébb kerülnek az utunkból a felesleges ruhadarabok. Talán egy egészen kicsit aggódok, milyen érzés lesz ennyi idő után, felkészületlenül, semmiféle síkosítással magamba fogadni, de itt legyek átkozott vagy haljak meg, ha ilyen lényegtelen apróságokon fennakadok. És mint kiderül, teljesen feleslegesen, ugyanis ahogy megérzem hozzám préselődni, csillagokat kezdek látni. Kurva szép csillagokat.
Visszafojtott nyögés szakad fel belőlem, miközben az alsó ajkamat beharapva, homlok ráncolva próbálok ellazulni mindkettőnk kedvéért és érdekében. Hiába mozdul lassan, a körülményekhez képest odafigyeléssel, szinte éget, ahogy tolakodik, és a francba is, szinte ennyitől majdnem elsülök. Az egyik kezemmel belekapaszkodok a pult szélébe, míg a másikat hátranyújtva tapasztom a tenyeremet arra a ruganyos és izmos seggére. Istenem, de hiányzott ez. A közelsége, a bőrének érintése, a sóhajai és a nyögései, amelyek vad tajtékot korbácsolnak az izgatottságomon… De ahogy hallom, ezzel nem vagyok egyedül.
- Tagadhatatlanul a legjohbb segg – vigyorodok el öntelten, és ezzel el is fogynak a frappáns megjegyzéseim. Nem vagyok sem egy kimondottan beszédes típus szex közben, ugyanakkor ha eszembe jut valami baromság, soha nem gátolt meg semmi sem abban, hogy hangot adjak neki, most viszont egyszerűen csak kiüresedik az agyam, és nem tudok másra koncentrálni, mint a szaporodó nyögéseire, a felsőmet szorongató ujjaira, és arra a közel sem apróságra, ami pillanatokon belül már kíméletlenül dönget.
Volt idő, amikor szégyenkezve fogtam vissza a hangomat, és biztos lesz még alkalom, amikor kénytelen leszek ehhez folyamodni, de ez nem az a momentum. Nem érdekel a külvilág, az imbolygó lakókocsi vagy a hasamba ékelődő pult rohadt széle, kizárólag ő, kettőnk, és a vágyaink hajszolása. Nem tévelyegnek a gondolataim, ahogy arra sincs szükségem, hogy a kezemmel segítsek magamra – köszönik, az ujjaim még mindig jól elvannak Row hátsójának a markolászásával. A gyors menet viszont attól tartok új értelmet nyer a részemről, mert közel sem kell Vörinek beleszakadnia a csípőmozdulataiba, hogy egy szabadjára engedett nyögés kíséretében elélvezzek, rá a pult ajtajára, meg ahova nem szégyellek.
- Bassza meg… - bököm ki kissé frusztráltan, egyúttal a kielégültség mámoros fellegeiben úszva.

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

+18 Szégyellem magam, hogy ahhoz képest, amilyen kapcsolatunk volt, és amilyen még mindig van, egyáltalán nem kerestem. Mármint, jó, oké, azt hittem pont telibe szarja ő is a fejem, de meg sem próbáltam a nyakára járni, pedig hát... Nem tudom... volt már rá példa főleg az elején, mikor szükségem volt rá, és jobb híján mindig hozzá rohantam, ha a nagyok is megakartak verni. Fura érzés volt olyasvalakihez ragaszkodni, aki alkalomadtán agyonvert, és lényegében így volt ez fordítva is... De valahogy még is természetesebbnek tűnt, pedig se a nagybátyám, se anyám nem volt egy kíméletes személy. Miután sikerült Travist követően kicsit feltornáznom életjeleim, később pedig népszerűségem, teljesen más szabályok szerint éltem, élek most is. Nem szégyellni való, előtte még is kínos volna felvállalni. Mintha csak attól félnék, hogy magára veszi, hogy nélküle olyan emberré váltam, akik anno munkát adtak neki. De mindent vissza is adnék, ha ezen múlna, hogy velem maradjon. Hogy vele maradhassak.
Még zsibbadt a szám és a képem háromnegyede, és nem mondom, alaposan össze lötyögtette az agyacskám is, de hogy tudnék rá haragudni, mikor ilyen imádnivalóan próbálja megerőszakolni arcizmai, hogy csak azért se mutassa ki velük, mit is érez belül. Lambert ritkán mosolyog... mármint úgy szívből és őszintén. De amikor ilyen módon mutatja ki foga fehérét a kis sutyerák, ember legyen a talpán, aki nem olvad el tőle. Sokszor látni, mikor a saját démonaival küzd, mikor nem lát be valamit, pedig egyértelmű és túl kiabál és lecsapkod, eltör a fejeden egy sörös üveget is, de amikor közlöd vele hisztisen, hogy jó, akkor ennyi, hihetetlen, de a legtöbb faszfejjel ellentétben képes kibökni egy bocsánatot vagy bevallani, ha téved. Akárkinek nem, ó nem! Sokat tanultam Travistől, jó néhány karate fogást, de Lambert indított el a harcművészetek olcsóbbik verzióján és tanított - verés közben, de részlet kérdés - pár fogást. Ha nem lett volna, és nem esett volna meg akkor ott a szíve rajtam, már rég halott kölyök volnék...
Nem bátorítom megjegyzése nyomán, mert ismerem. Képes volna itt helyben betömni vele a szám. Így csak sunyi, széles mosolyra húzom ajkaim, miközben igyekezvén nem teljességgel szerelmetes pillantással alaposan megnézve magamnak, főleg hiányzott pofiját. Már-már meghatódottá válik mosolyom kijelentése végett, dehát mit szépítsünk rajta...
- Nekem is baszottul hiányoztál... Örülök, hogy végső búcsú volt... - mosolygom zavartan, bár én előbb mutattam ki érzéseim, mint ő.
Ha ő nem, akkor én erőszakoltam volna ki két fejelés közben a csókot, mert hát, ami jár az jár. Ha pedig nem kint egy cirkuszi területen döglenénk a fűben, biztos tovább is kitartott volna. Pláne, hogy mindez odalent is érződött.
- Ohóóó, még annál is többről, de azt hiszem én is... Szóval majd kimaxoljuk egymás tudását a kihagyott évekről. - vagy sem, mert ismerem őt, és én sem szívesen hoznám magam kínos helyzetbe. - De igen, ezt jól mondod, nagyfiú... Ezért bünti jár... Imádom mikor ilyen lazán harcias vagy, és a legizgatóbb, hogy tudom, komolyan is gondolod... - vigyorodom el, arca mellett duruzsolva, aminek gondolatától már így is képes volnék elmenni. - De ráér még, szóval eriggy a kocsiba... - tolom tovább, mert a beszélgetéssel nem könnyítünk magunkon, ellenben, kellően beindította már.
Nem szoktuk túl tolni a romantikázást. Ahogy jön, úgy vágunk bele, már pedig általában csak úgy jön. Utólag vettem észre én is, hogy még az ajtó is nyitva maradt, de oda se neki. Mintha még mindig egy lepukkant, fűtetlen épületben lennénk, pont olyan érzetet keltett. Az első pillanatok voltak kissé neccesebbek, és szerintem ezt ő is érezte, de nem problémáztunk. Onnantól pedig... huh... Mindent akartam. A derekára fogtam mozgás közben, de egy ponton túl közelebb akartam hozzá lenni, így egyik kezemmel átkaroltam hasánál, olykor az erősebb ingerek hatására jobban felsőjébe markolva, másikkal pedig vakon megkerestem pultba kapaszkodó kezét és arra tettem enyém, hogy a csípőmozgásom is zavartalan legyen, és én is a füléhez hajolhassak és belecsókolhassak. Már csak attól felnyögtem, hogy tarkójához bújva megéreztem illatát. Nem a dezodorét, és nem is parfümét - bár nem tudom mostanság használ e ilyeneket - hanem az ő saját illatát. Behunyom a szemem és közben olykor morgó - vagy röfögő?! - hangot hallatok, ahogy arcom bőréhez nyomom. Persze fáj kicsit az orrom, de kit érdekel... Mintha kokainba tolnám a képem, olyan bódító érzést nyújt. Hát még mikor tologatása közben a hátsómra markol.
- Kibaszottul szeretlek Lambert Schultz! - nyögöm a füle mellett, érezhetően nagyon a végén járva. Kegyetlenül rövidre sikerült, ami nekem is kínos volt, de nem fogtam volna vissza magam. Másrészt pedig... ezer éve már, hogy dugtunk, és ezek szerint ő se nagyon keresgélt erre partnert, szóval... nem olyan gáz, nem? Mikor jött a hullám, jobban öklére markoltam, vékonyabb hangon felnyögve, szinte lábujjhegyre állva csizmámban döftem erőteljesebbeket, de nem sokkal utána mentem el én is. Mondjuk engem kevésbé viselt meg... Úgy voltam vele, na és aztán...? majd legközelebb. El is vigyorodom őt hallva, de kell egy kis idő, még szusszanok egy kicsit, mert mégha villám menet is volt, azért elszoktam már én ettől a testedzéstől. Aztán lassan kihúzódom belőle, és egyből fordítok is rajta, hogy ezúttal szemtől szemben simulhassak hozzá.
- Köszike, hogy másodszorra is elvehettem a szűzességed, baby... - viccelődöm, nyomva egy cuppanós puszit ajkaira. A pulton támaszkodó kezeimmel végül átkarolom és hátát kezdem cirógatni velük. Még egy kicsit maradjunk így...
- Hibáztam, tudom. - ismerem el ténylegesen. - De többet nem fordul elő... - mosolygom ajkainak, míg végül elvigyorodva hozzá nem teszem a poén kedvéért. - És nem csak azért, mert tudom, hogy megtalálsz és kurvára élve elásol... - nevetek. Aztán persze rájövök, hogy hát lehet, hogy kicsit túl buzgó vagyok, így kissé elbizonytalanodott fejjel azért rákérdek.
- Ü-ügye itt maradsz? Mármint velem. Az nem érdekel hol, meg hogyan...

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

- Mhmm, milyen kis szigorú lettél, Vörim – bazsalyogok neki, akár egy hízelkedő macska, és nem is túlzok akkorát, elvégre annak idején ha forró fejű is volt, nem igazán jellemezte a megtorlás iránti vágy, legfeljebb, ha engem ért sérelem, és előbukott belőle a herceg énje. Na nem az, amelyik fehér lovon pöffeszkedik, illegve a giccses ruhájában, mint egy rossz buzi, hanem amelyik kést szorít a nyakadhoz, és utána még tökön is rúg. Mi tagadás, beindít a vérmessége, amit elégedett vigyorral a tudtára is adok, de aztán hirtelen megütközök a kijelentése végén. - Még szép, hogy komolyan gondolom! – kérem ki magamnak némi felháborodással, mintha nem éppen ezt mondta volna ő is. De azért… tudja tőlem is.
A lakókocsiban viszont már se felháborodás, se ellenkezés nem telepszik a lényemre, ellenben a kölcsönös, szelíd erőszakkal, ami nálunk kimeríti a romantika fogalmát. A nyitva hagyott ajtó pont annyira érdekel, mint amennyire valaha is izgatott, milyen körülmények között estünk egymásnak. Semennyire. Ha a pucér seggemet nem simogatná meg a kinti levegő hűvöse, valószínűleg észre sem vettem volna a malőrt, bár egy idő után már azon sem érzek mást, csak Rowan ölét, ahogy újra és újra nekem csapódik. Bele tudnék bolondulni a közelségébe, ahogy az utolsó millimétereket is legyűri köztünk az ölelésével, csakúgy a forró sóhajába és a csókjaiba, amelyek hol a fülemet, hol a tarkómat érik. Nem vagyok elég hajlékony ahhoz, hogy kifacsarodva elkapjam magamnak a száját viszonzás gyanánt, ehelyett a feneke és a combja markolászásával adom a tudtára, hogy mennyire megőrjít minden elhaló nyögése, szenvedélyes mozdulata. A kezemre simuló, meleg tenyere…
És a vallomása, ami megadja a kegyelemdöfést, és olyan „szégyenbe” hoz, amit tini korom óta nem tapasztaltam. Már ha lenne ilyen téren szégyenérzetem, főleg mellette, aki maga sem bírja sokkal tovább. Inkább frusztrál a tudat, hogy lerövidültek a percek, amelyeket a farkával a hátsómban tölthettem, de végül is ki mondta, hogy nem könyvelhetjük el ezt egy bemelegítő körnek? Elvigyorodva hagyom magamat megfordítani, és nem késlekedek ismét a röhejes zakójára fogni, hogy biztonsággal a közelemben tarthassam.
- Akár harmadszorra is elveheted – billentem hátra a fejemet félszegen, hogy akként nézhessek fel rá. Az arcátlan szavaimmal ellentétben viszont nem egy megszokott, szórakozott mosoly telepedik a vonásaimra, hanem egy sokkal ragaszkodóbb, őszintébb, mondhatni visszafogottabb. Egy szót sem kellene kiejtenie ahhoz, hogy kiolvassam a szemeiből, érezzem a derekamat bizsergető cirógatásából, ő is pontosan úgy érez irántam, ahogyan én iránta.
De aztán bocsánatot kér, és egyszeriben megint szűkössé válik a bőröm. Elkapom róla a pillantásomat, és már nyitnám a számat, hogy ellenkezzek, elhúzódjak, de valami kibaszott hatalom mégis nyugton tart. Rákényszerít néhány higgadt momentumra, hogy magamhoz térjek és emlékezzek, tőle nincs szükség menekvésre.
- Cseszd meg, Rowan Mills… - szólalok meg kisvártatva, egészen elcsöndesült hangon, sajátságos módon tudatva vele, hogy én is kibaszottul szeretem. Lesütöm a szemeimet, amíg elég erőt nem gyűjtök ismét szembesülni a pofátlanul mosolygós tekintetével, ami bármikor képes levenni a lábamról. Rohadt, jóképű ördög... - És jól gondolod, kurvára megkereslek, és élve eláslak, ha eltűnsz egy baszott szó nélkül – nézek fel rá mérgesen, hasonló szellemben nyomva aztán egy csókot a vérmázos ajkaira. Nem tervezem hosszúra a mozdulatot, mégis a szájának tapasztva tartom a sajátomat, mialatt behunyt szemekkel magamba szippantok egy nagy levegőt, és a nyakára, tarkójára simítom a tenyereimet.
- Persze, hogy maradok – bököm ki csöndes megadással, szorosan átölelve végül a nyakát, hogy annak hajlatába temethessem az arcomat, amíg kiköhögöm a magam bocsánatkérését. - Nem kellett volna úgy ott hagynom téged – mormogom a bőrének, aminek jól ismert illata egészen elbódít. Szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy képes voltam egy évtizedet nélküle, az ölelése, a nevetése és a néha túlzottan nagy szája nélkül létezni. Nem akarom újra átélni. - Mindenesetre ahhoz sört is kell tartanod. Na, mozdulj, úgy állunk itt letolt gatyával mint két idióta homokos – vigyorodok el, játékosan ellökve magamtól, hogy felhúzzam és visszagomboljam a nadrágomat. Mihelyt ezzel megvagyok, újdonsült érdeklődéssel nyúlok el a felborított üvegért, amiben a színe alapján valami rohadt olcsó whiskey lötyög.
- Most, hogy talán két percig nem akarom letépni a ruháidat, elmesélhetnéd, mi a picsa történt az arcoddal – emelem meg felé az üveget, mielőtt lecsavarnám a kupakját és megszokásból beleszimatolnék a tartalmába. Onkel mindig is azt vallotta, hogy ha valaminek gyanús a kinézete, jobb megbizonyosodni afelől, hogy nem húgy-e az. Ennek közel sincs ammónia szaga, ellenben valami orrfacsaróan émelyítő, de a kíváncsiságom nagyobb annál, minthogy ne kortyoljak bele. Hát, rögtön ki is köpöm a padlóra.
- Mi a bánatos faszom ez?!

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

+18 Szerintem sokszor fogok még azon kattogni, hogy mivel is árultam el magam Lambert előtt. Úgy értem, eléggé sokat változott a külsőm... legalábbis a képem, hogy a múltamból maximum Travis tudja milyen voltam s milyen lettem. Viszont... össze tehetem a kezem és hálát adhatok az égnek, hogy még ígyis... még ígyis, hogy pofonokkal kezdtük, ismét egymásra bukkantunk és hamarosan cuppanunk is. Az agyrázkódásom ellenére is úgy tudok neki örülni - persze csak legbelül -, mint egy kisgyerek a kedvenc csokijának. Körbe ugrálnám, mint egy bagzó kisnyúl, a nyakába ugranék ezerszer is és még sorolhatnám. Igen, nos, madarat lehetne fogatni velem.
A legkevésbé sem meghitt lakókocsiban történt ezer év utáni első együttlét sem okozott gondot. Pontosan így volt meg a maga varázsa. Lambert mellett tényleg megszűnik a világ körülöttünk, ezt bizonyosan állíthatom. Ehh, még most is olyan, mintha csupán egy délibáb lenne... De már most tudom, hogy éjjel nappal elhallgatnám ökörségeit, szitkozódását és történeteit, amiket nélkülem kellett átélnie. Sajnálatosan...
Nem szégyen az, ha most nem sikerült elhúznunk a dolgok. Sikerül majd máskor, harmadszor. Amúgy sem az lett volna a lényeg, hogy izomlázunk legyen, hanem, hogy élvezzük egymást. Az pedig megtörtént. Sőt történik még most is.
- Ez a beszéd, én drága verőemberem... - vigyorgom szélesen, nyugtatólag, hogy csak nem vette magára a gyors menetet. Még egy hangos cuppantást is kap a halántékára. Mások fülének tán különös, én általam pedig teljesen világos vallomására pedig szélesen elmosolyodom, büszkén és jólesően. Furcsa milyen mennyiségű örömmel és melegséggel tud eltölteni minket egy mások által kiejtett apró szó. Bár eddig nem is hallottam senkitől, azt hiszem nem is okozna ekkora katarzist. Nem kell állandóan mondogatnunk egymásnak, minden tettünk, tekintetünk, lélegzet vételünkből érezzük, hogy mit érez a másik irántunk. Hát nem ez a színtiszta szerelem? Legyen ez most bármilyen okádék nyálas is...
Megerősítésére eltűnik egy pillanatra mosolyom, mint, akire sikerült a frász hoznia, vagy, mint, aki teljesen más válaszra számított, aztán csak elmosolyodtam kölcsönös pimaszsággal, szélesen, mint minden alkalommal, mikor majdnem rám hozta a frászt. Csak ma már tényleg félvállról vett poénnak veszem. Pedig... lehet nem kellene...
- Pff, mintha mostantól olyan könnyen szabadulnál majd tőlem... - teszem hozzá finoman el nevetve magam, még mindig elképzelhetetlennek érezve, hogy elengedjem. Mondjuk arról most még fingom sincs, hogy pár hét múlva, átszabdalt pofázmánnyal egy táborban kötök ki. Minden csók közti üres perc olyan, mintha ezeréve nem érintettük volna egymás ajkát. Ahh, ez bizonyosan amiatt van, mert sok minden kimaradt, elmaradt... Pótolnunk kell. És magunkat ismerve, fogjuk is, mostantól örökké. Noha előtte azért szóba is biztosítom magunkat a kérdéssel, hogy tényleg lesz is e rá alkalmunk. Mosolyogva fogadom megerősítését. Gőzöm sincs mi lett volna ellenkező esetben egy nemleges válasznál.
Nem szokásom az érzelgősség. Máig nem volt szokásom, de a sebek - amik mint kiderült magamnak okoztam - piszkálása, és a múlt tisztázása azért elérzékenyít, hiszen, a múlt eseményei gyúrtak olyanná, amilyen most vagyok. Oké, a végső lökést Travis adta, de a folyamatos csalódás és hogy az emberek elhagynak, arra adott következtetni, hogy jobb egyedül. Nekem biztos.
- Nem ez... igazad volt. Hülyeség volt ellenkeznem, veled kellett volna mennem. - simítom fel kezeim hátára, fejem pedig finoman buksijához dörgölöm. - Másrészt viszont... lehettem volna erőszakosabb is... - vigyorodom el kajánul, miközben elképzelem magam, az akkori énem a mostani kondimmal. - Simán lenyomhattalak volna... Most már tudom a titkát, hogy kell valaki átdobni magunk felett... - somolygom hízelgően, hogy már alig várom, hogy megint hajba kapjunk és finomkodás nélkül is megmutathassam, mit tanultam Avery bácsitól. Nevetve lépek hátra párat, és csak az ő példáját követve húzom fel én is saját nadrágom. Már is mennyivel kényelmesebb így. Aztán persze szemet szúr, hogy ő közben ismételten az italnak szenteli figyelmét, amire még mindig jókedvű vigyorra húzom kicsit szám, mint, aki már most jól szórakozik a drágája reakcióján. Szólhatnék, dehát... miért tenném? Így is alig bírom tartani magam addig, amíg bele nem kortyol. Utána meg már akkor kibukik belőlem a röhögés, mikor meglátom arcának első apró eltorzulásait, ahogy rájön az igazságra. Hasam fogva dőlök kicsit hátra, majd előre görnyedve csapkodom meg combom. Ja, hát ez most tényleg jól esett. Lassan ki is egyenesedem, és megtörlöm könnybe lábadt szemeim, és részben még mindig véres, de már nem vérző orrom.
- Jaj neh haragudj... - kuncogom még el-el magam a magam bohóckodó módján, és lazán ki is vettem kezéből, hogy a mosogatóba hajítsam, ami mivel nem volt üres, lehet egy-két dolgot darabokra tört. De kit érdekel?
- Amíg nem voltál, nem volt kivel innom és hát... ahol voltam se nagyon volt rá lehetőségem, szóval... leszoktam róla. - világosítom fel róla még mindig jót nevetve rajta. Nehogy azt higgye akkora alkoholista vagyok, hogy mindent megittam már.
- De ne aggódj! Eszemben sincs szomjan hagyni téged... Elmegyünk a kedvenc helyemre! - veregetem vállon, majd előkotorva a szekrényből a mászkálós göncöm, elkezdem átvenni. Így is szemet fogunk szúrni, de a cirkuszi ruha nélkül talán nyerünk pár percet, mielőtt ránk hívják a zsarukat. Jahj, vele még a diliház is sokkal bulisabb volna!
S miközben kötöttem a cipőmet, megálltam egy pillanatra és felpillantottam rá.
- Te tudsz vezetni ugye? - vonom fel egyik szemöldököm kérdőn. Én is tudok, de csak úgy, mint egy őrült. Azt meg kiszúrják a zsernyákok és különben is csak akkor jól jön, ha bankot rablunk.

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

A halántékomat érő, cuppanós puszijára szívem szerint odamorognék egyet az orrom alatt, csak hogy tudja, nem vagyunk holmi nyálromantikus telenovella főszereplői, mégsem vesz rá a lélek, hogy ellenkezzek. Túlzottan rég nem láttam ahhoz, hogy a szokásos baromságaimmal űzzem, sőt, ha igazán őszinte akarnék lenni, még oda is tartanám a képemet, hogy csókolgasson egy ideig, bepótolva az elmaradt jussomat. De kurvára nem akarok ennyire őszinte lenni, szóval marad a néma elfogadás és elégedettség, amit a közelsége nyújt. Nem túloztam, rohadtul hiányzott minden porcikája, az őrültségei, még akkor is, ha a megszokottnál most dilinyósabbnak tűnik. A morcos arckifejezésem palástja mögött az is kifejezetten szórakoztat, ahogy a fenyegetésem okán elillan a mosolya, mintha most realizálta volna, hogy valóban egy veszett vérebet fogadott vissza a házába.
Egy sokat sejtető pillantással erősítek rá a tudatában végigfutó gondolatra, de már későn, mert a következő momentumban elmosolyodik, akárha szebb bókot nem is hallott volna az életben.
- Igaz, most nem fog több mérföld drótkerítés megakadályozni abban, hogy felkeresselek és elverjem a segged – bólogatok, mielőtt még újabb, kiéhezett csókba vonnám az ajkait. Játszom az érdektelent, vagy legalábbis igyekszem nem egy elhagyatott, Rowan hiányos ölebként bújni hozzá, simítani az arcát, a tarkóját, de kibaszottul nehezemre esik nem szétomlani, olvadni a karjai között, mint egy, a tűző napon felejtett vajkupac. Túlzottan régóta jártuk ugyanazokat az utakat, az idő nagy részében egymás oldalán ahhoz, hogy ne ragaszkodjak hozzá egy nyamvadék matricaként. Bármit megtennék érte, még a legnehezebb dolgot is, vagyis, hogy elismerem a saját hibámat a történtekben. Persze a rá jellemző módon hárít, mintha védenie kellene az igazságtól.
- Persze, hogy aztán te is ott rohadj a börtönben? - forgatom meg a szemeimet, de még nem húzódok el tőle azonnal. Kiélvezem az ölelést, finoman játszadozva a rövid, vörös tincseivel, legalábbis, amíg el nem kezd nekem itt arcoskodni a megátalkodott szívtiprója. Megvont szemöldökökkel dőlök hátrébb, hogy jól láthassa a vonásaimra íródott, merő szkepticizmust, amit természetesen és szokás szerint egy szarevő mosoly árnyal. - Ahha, nagy szavak, kemény legény – bököm meg a vállát, de rögtön vissza is húzom egy utolsó, röpke csókra a zakójánál fogva, mielőtt végérvényesen eltaszítanám magamtól, hogy végre felöltözzünk. Mármint nem különösebben bánom a pucérkodást, sőt, ha nem lenne annyi kérdőjel a fejemben, valószínűleg rábeszélném még néhány menetre, de ha csak arra gondolok, hogy valamelyik bazári majom kintről ránk „nyitna”, végigfut a hátamon a hideg. Még nekem is vannak határaim.
Ami ott folytatódik, hogy egy ilyen találkozást nem lehet alkohol nélkül hagyni, így hát, mihelyt a helyére kerül a gatyám, meg is rohamozom azt a gyanús üveget, amit percekkel ezelőtt a hevességének köszönhetően felborítottam. Mhmm, szép emlékek.
Egészen addig, amíg bele nem kortyolok ebbe az okádék piába.
- Jah, nevess csak, én meg a falnak pofázok – mordulok rá, miközben ő lelkesen csapkodja a combjait a hahotázása kellős közepette. Dögöljek meg, ha nem direkt csinálta. Hagyom, hogy kivegye a kezemből azt a lószart, bár kissé megütközök a mosogatót érő vehemenciáján. Váó, ilyen jól megy? De ha már mosogató, puffogva odasétálok, és megpróbálom megnyitni a csapot, hátha jön belőle iható víz, amivel leöblíthetem ezt az égető fertelmet. A közjáték ellenére egyébként nem hagyom figyelmen kívül, hogy nem válaszolt a kérdésemre, ám azt hiszem, félre tudom tenni a kíváncsiságomat addig, amíg szörnyet halok az újabb elvetemült megnyikkanásán.
- Jézusom, Rowan… Mondjuk elég imponáló, hogy mással nem piálsz, de jézusom – fordulok felé, kitámasztva a tenyereimet a pult szélén a hátam mögött. És ha már itt tartunk… - Dugtál mással is? - ő is belekérdezett a legelején, szóval azt hiszem, engem is megillet a tudás. Voltaképpen meglepne, ha nem, én sem voltam teljesen önmegtartóztató, kizárólag szappanokat nem dobáltam, de azért nem árt tudni, hogy van-e valaki, aki még aktívan jelen van az életében és hiányzik neki egy kis gyepálás meg tökön rúgás.
Közben vetkőzni kezd, én pedig elégedetten legeltetem rajta a szemeimet, oldalra billentett fejjel nézve meg alaposabban a hátsóját is. Nem bánom, ha nem csiricsáré hókuszpókuszként folytatja a napot mellettem, de aztán hamar nyilvánvalóvá válik, hogy komoly ízlésbéli törés következett be nála. Nem tudom elkendőzni a vonásaimra kiülő megrökönyödést, ugyanakkor nem is szólok semmit, már ami az aktakukac megjelenését illeti.
- Jah...? - tíz éve nem ültem volán mögött, de fogjuk rá. - Hova akarsz menni, a város másik végébe? - pillogok rá kétkedéssel. - Na szedd a virgácsaid, cukorfalat, mert szomjan döglök – bököm ki egy büfögést követően, mialatt lecsattogok a lakókocsija lépcsőfokain, és előszedem az utolsó szál bagómat. A megszokott szakértelemmel és nemtörődömséggel gyújtok rá, majd, amikor elégedetten kifújom az első slukk füstjét, veszem észre, hogy az előbbi cirkuszi mutatvány, akit Vöriről faggattam, előttem ácsorog.
- Mi a fasz? - szökkenek hátrébb felháborodott riadalommal.

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Durva, hogy néhány évnyi együtt töltött idő egy személlyel, mennyire képes megváltoztatni, s hogy nélküle is mennyire megváltozunk. Még is egy részünk kicsit ez is és az is marad, hisz még is csak mi vagyunk, azok, akik. Lambert előtt el sem tudtam volna hinni, hogy egyáltalán valaha is eljutok még egy cirkuszi előadásra, mellette pedig azt, hogy az addigiaknál lehet e valaha is normálisabb életünk, s most még is megannyi történés után, visszavágyom abba az időbe. Odaadnám érte a mostani életem, ha mindazoknak tudatában, amik eddig történtek velem, vissza mehetnék az időbe, és nem hagynám, hogy rám vágja az ajtót, hanem lennék olyan elszánt és dühös, hogy utána mennék és visszatartanám. Vagy vele mennék... de elengedni... soha többé. Ha valaki nem veszi a fáradságot - már pedig eddig nem tette, hála égnek - sosem tudja meg, hogy Lambert igen is egy nagy kincs. Nem olyan, mint egy drága, luxus karóra, amit öntelt sznobok hordanak, hogy mutogathassák, hanem az a szekrény mélyén rejtegetett kis fagyöngyökből készített karkötő, amit egyszerre ébreszt benned sok szép emléket és féltő, aggodalommal mered csak sajáttenyereidből megmutatni másnak, mert abból a karkötőből több nem készült.
- Mondta ezt a nagyfiú, aztán két hét múlva aggódhatott a dutyiban, nehogy leejtse a szappant... - pimaszkodtam viszont, de azért nem húztam tovább, s nem azért, mert félnék egy újabb pofontól, hanem, mert a csókja úgy csábít, mint macskát a macskamenta. Ha Cale most látna, tuti kiröhögne... Vagy nem... mert pontosan tudja milyen ez. - Ha megint visszakerülsz... én magam hozlak ki... - duruzslom oda neki, a csók után még hol ajkait, hol tekintetét pásztázva, olyan kiéhezett pillantással, mintha nem percekkel előtte töltöttem volna meg formás, kemény hátsóját. Látom mennyire igyekszik tartózkodni a nyálzástól, mégis kiolvasom a sorok közt, hogyha nem félne, hogy akár fél szemmel is nézi a világ, bizonyosan elolvadna. Ahh, kár tagadni, én is. Csak én előbb adom be derekam ilyen téren.
Elismerem, hogy hibáztam, még hozzá nem is kicsit, tekintve, milyen mértékben hatott ki életemre. De azt már nehezebben fogadom el, hogy magát is okolja emiatt. Könnyebb belátnom, hogy én léptem át a határokat, én indítottam el a lavinát és hagytam, hogy mindez maga alá temesse. Változást akartam és tessék... meg is kaptuk. Úgy érzem magam hibáztatni sokkal logikusabb.
- Mit nekem egy kis pihenő...? Kölyökként már végig jártuk ezeket... nem lehet nagy különbség... - vigyorgom vállaim vonogatva finoman. Börtönben mondjuk tényleg nem voltam. Max előzetesben, de igen hamar megállapították, hogy számomra nem az a megfelelő hely. Erről persze mélyen hallgatok. Erről is. Valahogy kellemetlen volna ilyesmiket bevallani, mégha vannak dolgok, amik lényegében az arcomra van írva, vagy egyértelmű a viselkedésemből.
- Óhóóó, elfogadom a kihívást, rabok drága primadonnája! - heccelem nevetve, persze a legtávolabb állva a valóságtól. Kettőnk közül én voltam, vagyok és leszek is a hisztisebb. Ő elképesztőeeen nehezen és imádnivalóan mutatja ki nagy ritkán érzéseit.
Az üveg remek módja volt annak, hogy különösebb megerőltetés nélkül próbáljam meg kikerülni a kínos témákat. Csak éppen nem sikerült. A hahotázással csak addig sikerült húznom az időt, amíg lefetyelt egyet a csapból, amiből ugyan eleinte kicsit haldokolva, de csak megeredt a víz. Nem egy full modern lakó kocsi, noha lett volna rá pénz, de oda vagyok ezért a retró feelingért, amit nyújt.
Somolyogva ingatom is a fejem, szinte érezve, ahogy szorul a hurok, míg nem kertelés nélkül rákérdez. Na már most itt nem is azzal van a legnagyobb baj, hogy a válasz igen, mint inkább azzal, hogy tartok tőle, ismer már annyira, hogy tudja én érzelmek nélkül nem állok le akárkivel. Azt pedig bevallani, hogy mindez amiatt történt, mert éreztem is Travis iránt, olyan bevallani, mint, kb. mikor a 13 éves fiúcska nagy kínlódva, egy alaposan kiszínezett, fele sem igaz történettel elmondja, hogy tulajdonképpen elkapott valami nemi szart a szomszéd 14 éves kislánytól. Egy szóval gáz... Én pedig "férfiasan" forgatom meg szemeim, hümmögök, miközben összevont szemöldökkel próbálok úgy reagálni, minta semmiség volna. Közben meg még sikerül is elvörösödnöm kicsit és mindez alatt azon kínlódok magamban, hogy válaszoljak.
- Egyszer... - jegyzem meg, de azt is kínosságból kicsit halkan, lefelé hajtott fejjel, miközben teljesen felelegesen, de inkább duplára kötöm a cipőfűzöm. Persze azon belül is kétszer, de annyi kész passz. Remélem Travis, a pokolban is csuklasz az emlegetésedre. A kényes témát még mindig terelve, s mert jobb ötletem akad, mint, hogy itt döglődjünk és szegényem szomjan haljon, eszembe jut egy régi jó barát, aki mindig szívesen lát. A hiba a gépezetben pedig csupán annyira, hogy vezetni nem tudok, Lambert társaságában pedig azt hiszem inkább kínos volna szólni a sofőrnek, semmint menőzni, hogy már ilyenem is van. Amúgy is szerettem nézni, ahogy a volán mögött ült, mikor gyakorlatiasan elkötöttünk egy kocsit.
- Hmm, nem, annyira nincs messze, csak jobb, ha olyan vezet, aki ismeri a táblákat. - igazítok a ruhámon. Az más tészta, hogy alapvetően is úgy ülök a kormány mögött menet közben, mint hülye gyerek a kis bolt előtti érmés lovon.
- Megyek, megyek, te alkoholista állat... - vigyorgom, mint tejbe tök, miközben ő előre megy, én meg előkerítem az ágytartóból a shotit, ami jobb híján mindig a közelemben van. Kell a városba, mert sokan lépnének a nyakamra, vagy azért, mert túl jól megy, nekik meg nem, vagy azért, mert anno én léptem a nyakukra. Szépen vállamnak támasztom, majd jókedvűen - sajnálatosan a hegek miatt fütyülés nélkül - elindulok kifelé. Legalábbis le a lépcsőkön, aminek végén páros lábbal ugrok le a fűben, kezemben a kis barátommal, aztán felegyenesedve nézek előbb Lambertre hátulról, majd az alkalmazottamra, kinek nevét nem tudom, mert elég gyakran cserélődnek.
- Mi van mááár, heh? - kérdek értetlenkedve, talán egy cseppet türelmetlenül és kissé szórakozottan. Azt látom, hogy a fószer morcos, és ami leginkább szemhéjat rángó, hogy sokat szemez Lamberttel. Féltékenység? Meg lehet... Nem rég kaptam vissza, szóval itt csak ne nézzenek rá, pláne a jelenlétemben. Rántok egyet, mert általában nem elég a szóbeli fenyítés.
- Nincs bér emelés, megmondtam! - mordultam felé, noha volt egy olyan érzésem, hogy nem ezért volt itt. Szerencsére vérnek nem kellett folynia, ő pedig nem akart panaszkodni, látva, hogy az én kis frissen szabadult börtön töltelékem az én védelmem alatt áll, akkor is, ha alkalmazottat ver. Száját húzva hátrál el, majd néhány lépést hátra felé meg is fordul és morgolódva odébb áll. Biztos vagyok benne, hogy a hátam mögött majd még bajt fog okozni. Új, nem ismerem, és ő sem engem. Már most kereshetek helyette mást, mert hamarosan ő is el lesz kaparva. Egy ideig még rajta tartva szúrós tekintetem követem, ahogy távolodik, majd egy széles mosollyal képemen pöccintem oda puskát épp nem fogó kezemmel a kocsi kulcsot a cirkusz legújabb fekete bárányának.
- Na gyere, te kis töltött galamb, vár ránk egy kis esti mesélős, hányásig ivós parti! - vágtam rá a hátsójára azzal a lendülettel, ha elkapta a kulcsokat, ha nem, és előbbre ugrabugrálva vállamon a töltött shotival kikerüldözöm a lakókocsikat, amíg el nem érjük azt az elkerítetlen részt, ahol a cirkuszi tároló kocsik, kamionok és szállító járművek vannak. Ott parkoltattam le én is azt az ócskaságot. Amiatt nem aggódtam, hogy nekem kell majd irányítgatnom, mert benne volt Pingvin klubjának a címe a gps-be.
- Na röffentsd be ezt a tragacsot, aztán indulás Pingvinhez! Be kell mutatnom neki téged, hogy tudja, kinek kell ingyen állnia az italát, ha betérne oda... Már ha esetleg épp kiátkoznánk egymás belét és egy öt percre kibírjuk egymás nélkül úúúgy fél méter távolságban... - hadoválok össze vissza és a régi idők szép emlékére.
- A pali miatt meg ne aggódj... - legyintek az előzőleg történtekre. - Vagy megeszi az egyik fellépő vagy este majd mi meglátogatjuk, ha már alszik... - emelgetem sejtelmesen szemöldökeim.

öltözék: x zene: maniax helyszín: Cirque du freak

I've got 99 problems

...and a bitch ain't one

Nem vagyok az az ember, aki valaha is az önmegtartóztatásáról volt ismert, legfőképpen, mert Rowanen kívül soha nem érdekelt semmi annyira, hogy megerőltessem magamat, a helyzet fintora viszont, hogy miközben érte bármit képes volnék megtenni, szinte elképzelhetetlen a közelében türtőztetni magamat. Soha nem is tudtam, és amikor olyan kiéhezett pillantásokat vet rám, mint most is, képes lennék újra nekiesni abban a legszilárdabb meggyőződésben, hogy nem lenne olyan világ, ahol valaha is rá tudnék unni a közös pillanatainkra. Nincs két olyan kibaszottul erős mágnes, mint mi ketten, mégis ez alkalommal nyelek egyet, mert sok gondolat maradt kérdőjeles a tudatomban, és mert a börtön emléke még friss. Rohadtul friss. Nem az a része, ahol tíz éven át ugyanazt az unalmat éltem át minden nap a pletykás vénasszonyokkal, fecsegve a kurva Értelem és érzelemről, hanem, amelyikben egyszer sem láttam Row arcát. Valahol még mindig nem értem, hogyan és miért, szóval az ígéretét hallva mindössze elmosolyodok, és megpaskolom az arcát.
- Nincs a terveim között – visszakerülni. Előbb fojtanám magamat egy kanál vízbe, minthogy újabb évekig hallgassam azt a sok lepcses buzernyákot a börtön-párkapcsolati kríziseikről picsogni, ugyanakkor annak örülök, hogy ezen az élményen nem osztoztam Vörivel, hiába nem szakadtunk volna el egymástól. Félvállról veszi a dolgot, ezért egy jelentőségteljes szemöldökvonással a tudtára adom, hogy rohadtul van különbség a javító és a börtön között. És az a különbség nem neki való, én pedig soha nem is akarnám benne látni. Bármennyire is harapjon seggbe a beletörődése a „szakításunkba”, megnyugtat, hogy ő legalább szabadon maradt, távol mindenféle megkötéstől, ketrectől és parancsolgatástól. Legalábbis, amennyire én tudom.
- Baszd meg, kettőnk közül mindig is te voltál a nagyobb drámakirálynő – morranok rá, noha valódi méreg nem húzódik a szavaim mögött, sőt, kis híján én is elvigyorodok, hallva a nevetését. Kissé olyan, mintha még mindig egy nyálas álomban lennék, olyan szürreális látni őt ennyi év után.
Igyekszem kendőzni, de kirágja a belemet a kíváncsiság, hogy mi történt vele, amíg én odabent meresztettem a seggemet, ám hiába faggatózok, pofátlanul kitér a válaszadás elől, ezt pedig megint nem tudom hová tenni. Akkor csessze meg és tartsa meg a titkait… Kivéve egyet, egyet még tudnom kell, és erre még ha soká is, de végre hajlandó felelni.
Kár lenne tagadnom, kifacsarodnak a zsigereim a ténytől, hogy talált valakit, ahogyan azt is, hogy ezzel szinkronban kétszázra szökik a vérnyomásom, és hiába nem tudok arcot adni annak a seggfejnek, aki odatartotta a seggét neki, már válogatott módszerekkel képzelem el, milyen szögből rendezném át a pofáját. De az egyszer azt jelenti, hogy egyszer, nem többször, ugye?
Ezek után végkép innom kell.
- Az előbb azt mondtad, ahol voltál, nem volt lehetőséged piálni? - terelem a témát, miközben keresztbe fonom a karjaimat a mellkasom előtt. Általában úgy csinálok, mint aki semmire nem figyel és nem érdekli, mindössze a felszínes szarságok, de ha azt hiszi, megkönnyítem neki a Gandalfkodását, rohadtul rossz lóra tett. Hogy két perccel ezelőtt még meg akartam hagyni neki a titkait? Az akkor volt, amikor még nem támadtak gyilkos hajlamaim valaki iránt, akit jó eséllyel nem is ismerek, és már nem is tényező.
- Pff, komolyan nem tanultál meg vezetni ennyi idő alatt? - robban ki belőlem a hitetlenkedés. - Reménytelen eset vagy, Rowan Mills – forgatom meg a szemeimet. Az én reménytelen esetem, akinek a szájából még a szidásom is édes semmiség. Elvigyorodva slattyogok ki a lakókocsiból, de alig, hogy az idegeimet simítva rágyújtok, újfent szembe találom magamat a fazonnal, akitől eligazítást „kértem”. Nem szeretem a váratlanul a pofámba kerüléses mutatványokat, szóval szerencséje, hogy mindkét kezem foglalt, mert máskülönben lehet, hogy csekély megrettenésemben ösztönnel képen töröltem volna. Aztán meghallom Vöri elnyújtott kérdését, ami legalább annyira furcsa a füleimnek, mint ez a barom a szemeimnek, így megvont szemöldökökkel hátranézek rá, de a döbbenetem tovább rügyezik, látva, mi a szart fog a kezében. Félreértés ne essék, elég szexi a shotival, ám akadnának olyan kérdéseim, minthogy egy piálásra minek a farokméregetés, vagy, hogy mióta van oda a fegyverekért.
- Mi a fasz? - ismétlem el magamat értetlenül, hol őt, hol a rokit figyelve, aki egyre kellemetlenebbül bámul rám. - Faszt bámulsz? - kurvára nem értek semmit, és ez kezd kihozni a sodromból. Mielőtt viszont még rendezhetném a magam módján a szituációt, Vörös helyreteszi a fickót, az én agyam meg lassan másból sem áll, mint kérdőjelekből. Mi.A.Fasz.
- Neked dolgozik? - köhögöm ki az első kérdésemet egy füstpamacs kíséretében. - És mi a szarért van nálad egy shotgun? - kapom el közben a felém pöccintet kulcsot, követve őt ki, a lakókocsik labirintusából egy másikba, ahol kamionok, egyéb járművek parkolnak, feltételezem szállítani a sok csicsa fost és állatot, ami egy cirkuszhoz kell. A seggrepacsi máskor egyébként biztos széles vigyort hozna a vonásaimra, ám ez alkalommal úgy érzem magamat, mintha belekerültem volna valamiféle kibaszott örvénybe, és csak sodródok vele tehetetlenül.
Nos, az aggodalmaim éppen addig tartanak, amíg a slusszkulcsot benyomva rám nem kacsint a monstrum, ami már távolról is kiszúrta a szemeimet.
- Szent szar – motyogom az orrom alatt, majd sietősebbre veszem a lépteimet, hogy mihamarabb meggyőződhessek róla, tényleg nem káprázik a szemem, és egy kicseszett humvi fog a seggem alatt dorombolni. Ha akarnám, se tudnám levakarni a lelkesedésemet, amivel sietősen el is foglalom méltó helyemet a volán mögött. Leengedem az ablakot, hogy azon kívülre fújjam a füstöt, mert elveim még nekem is vannak. - Meg sem kérdezem, honnét van ilyen kocsid. Egy ilyen szart biztos árkon-bokron kerestek – nevetem el magamat, arra tippelve, hogy megfújta valahonnét. Mosolyogva indítom be a szörnyeteget, hallgatva közben Row hadoválását, a két hang egyvelege pedig elég sok izgalmat hoz az ölembe.
- Kicsit most felállt – jegyzem meg elvigyorodva, beharapva aztán az alsó ajkamat, ám még időben észbe kapok, főleg, amikor elég meredek szarságokat kezd el sorolni. - Ahaa, bírnád, mi? Meglátogatnánk, belenyomhatnád a kis pajtásodat a szájába – bökök az állammal a fegyvere felé –, aztán móresre tanítanánk, mert belebámult a fejembe, ugye? - bólogatok mímelt lelkesedéssel, szakadatlan vigyorral, mielőtt egyik pillanatról a másikra kisimulna a képem valami egészen elégedetlenbe. - Most jöttem ki a börtönből, tedd el azt a kurva shotgunt és ne beszélj nekem gyilkosságokról, cseszed! – dorombolom le, kipöccintve az ablakon a félig leégett bagómat, mielőtt a GPS alapján útnak erednénk ahhoz az alakhoz, akit csak Pingvinként emleget.
Apám, kurva sok mindenről lemaradtam.

zene: 99 Problems xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Most, hogy itt van, rá kellett, hogy döbbenjek, minden, amit utána vért izzadva összekapartam, amit mai napig sikeresen összetartok, a pénz, a hatalom, és a tisztelet mi még az alvilág berkeiben is ismeretes, semmi, ahhoz képest, ami akkor voltam, aki mellette. Ma már tudom, hogy hülyeségekre vágytam, és már magam sem tudom pontosan miért. Ma ugyanott tartok, ahová ő vezetett volna. Annyi különbséggel, hogy mindezt nélküle, minden bizonnyal ötször annyi idő alatt, sok lelki kínnal értem el, s a végén, mégis ő hiányzott a kirakósból, mert a mindenbe nem tartozott bele a boldogság, amit mindenki olyan szívesen kerget élete végéig. Dehát a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőle, nemde? Igaz, ehhez mindketten jó sokat kellett, hogy szopjunk.
- Most is az vagyok... még ilyen képpel is... látnál a színpadon... - kuncogtam el magam az említett, újra felvart pofikámra.
Addig még móka és kacagás is volt a dolog, amíg fel nem hozta a dugó partnereket. Ha több is lett volna is kínos lett volna, de valahogy kevésbé érezném annak, lévén, hogy ennek az egynek mindent is odaadtam, amit anno Lambertnek. S akkor ott a végén úgy éreztem, másodjára is pofára ejtettek, szóval nyilván velem volt a baj.
- Há' jah... Nem szívlelte azt, aki voltam, szóval szigorba fogott és emiatt sok mindenről le kellett mo... - hagyom félbe a mondatot, mielőtt túlzásba esnék, és esetleg nevet is mondanék. A kis huncut, majdnem csőbe húzott. El vigyorodva felé is bökök. - ..héé...
Nem kell a harc, nem akarom, hogy fölöslegesen rágódjunk a múlt leggázosabb részletein. Ráadásul Travis halott, szóval tényleg fölösleges beszélni róla. Ha még élne, legalább tudnám, hogy csuklana, de így semmi poén nincs benne, nekem meg különösen cinkes ilyesmikről beszélni Lambi fiúnak.
- Hát valahogy sose tűnt fontosnak... - vonok vállat félszegen, mialatt kicsit összeszedem magam, mert hát porondmesteri ruhában még sem feszíthetek. - Régebben sem kocsikáztunk sokat, mindent másként oldottunk meg és később is volt mindig, aki vitte a seggem... Meg más dolgokra koncentráltam, másféléket tanulgattam... - vonogatom tovább a vállam, semmiségnek érezve, hogy én most megtanuljak vezetni. Végtére is tudom hová kell megdugni a kulcsot, meg ilyenek, csak a táblákat nem ismerem, meg az alap szabályokat. De mai napig nem is bánom, hogy másra fordítottam figyelmem, mint a bomba gyártás, a mérnöki dolgok és ezekhez hasonlók, csak szimplán nem kötöm az orrára. Valahogy félek ezeket megosztani vele. Félek, hogy csalódást, dühöt vagy szomorúságot okozok vele. Nem azért jutottam idáig és tűnik jobbnak az életem, mert nem volt velem, hanem azért tanultam meg ennyi mindent, mert egyedül, nélküle életképtelen voltam és rászorultam minden szarra.
- Ahww... ne hízelegj mert még a végén felcsaplak a pultra... - incselkedem poénkodva, de bármit is vágjon ma a fejemhez, attól úgy is elfogok olvadni. Hogy a picsába bírtam ki nélküle ennyi ideig? Jó, hogy a lépcsőkön nem lebegek le, konkrétan madarat lehetne fogatni velem, amíg itt van a közelemben. Legalábbis míg ki nem zökkent a próbaidős munkaerő. Nem okozott volna gondot, hogy pofán lőjjem, lévén, hogy szerintem lesz még vele bajunk és nem szeretném, ha egy karc is lenne az én fekete bárányomon, pláne egy ilyentől. De megkímélem, mert amúgy meg tök rendi-bendi főnök vagyok, aki elnéző olykor. De azért estére fejébe lesz húzva a párna valami mérgezővel átitatva. Szóval elkergetem egy kis ijesztgetős játékkal, aztán leslattyogok a lépcsőn, az utolsóról leszökkenve és kisé értetlenkedve, de mosolygósan Lambertre pillantva.
- Naná! De már nem sokáig... - csóválom fejem szemeim forgatva, finoman jelezve, hogy ő is ilyen volt nincs munkaerő lesz. - Enyém a cirkusz, itt mindenki nekem dolgozik. Jobbára... mert van, aki dolgozik másnak is... - ingatom fejem, miközben elindulok vele, persze elől szökdécselve a majdnem térdig érő fűben, mert én nem parkolok a többi közé. Annyira megszokottá vált, hogy nálam van a puska, hogy csak akkor esik le, hogy alapból nem volt mindig részem, míg fel nem hozza a kis túl kíváncsi fáncsi. Miért érzem úgy, hogy ma még belefogja verni a pofázmányom egy-két dologba?
- Biztonságból... Azóta sem sikerült igazán összebarátkoznom másokkal, ellenben ellenségem azért akad bőven. A cirkuszba nem jönnek a felszerelt biztonsági dolgok miatt... - gondolok itt a kannibál bohócunkra. - ...de a városban nem árt óvatosnak lenni. Persze most itt vagy te nekem, tudom, deee... kemény fickóknál húztam újat, nem bíznám a szerencsére... - legyintek, mintha ez is csak semmiség lenne. Az, hogy nincsenek barátaim nem túloztam. Kettőt mernék megemlíteni, de abból az egyik szerintem a mai napig próbál megölni, a másik pedig az egyik sátorban teázik és beszélget a plüsseivel szóval... igazából én teszek nekik szívességet, hogy a barátjuk vagyok.
Mikor megtorpan, én is így teszek és némileg értetlenkedve pillogok hol rá, hol afelé, amerre ő nézeget. Számomra a kocsi, csak egy közlekedési eszköz, sosem láttam benne többet, de mondjuk kettőnk közül ilyen szempontból mindig is ennek az állkapocs törő rossz csontnak volt ízlése. Az, hogy ki is néz valahogy ez a kocka jármű, csak azért van, mert a legjobbat akartam, ami nagy, gyors, és lehetőleg kibaszkodja a kis tragacsokat az útra, ha kocsik közt kell menekülni. Volt már, hogy felsültünk és majdnem kirepültünk a szélvédőn...
Az viszont, ahogy Csuporka reagált erre a benzin zabáló négykerekűre, nem csupán megmosolyogtatott, de ahh... kis híján könnyek szöktek a szemembe. Nagyon, de nagyon elvétve, ha volt is ehhez hasonló alkalom, hogy ennyire megfeledkezve magáról, szinte gyermeki izgatottsággal loholt oda az imádott tárgyhoz. Ha nem kapok észbe, be se ülök, csak ott állok a fűbe, mint egy fasz és félre biccentett fejjel pillogok utána szerelmetesen. De alsó ajkam beharapva, hozzá hasonlóan, csak épp tőle izgatottan ugrom be mellé és csücsülök le, hogy mielőbb folytathassam a bámészkodást. Fejem az ülésnek döntve, oldalra fordítva fejem, figyelem egy levakarhatatlan vigyorral, ahogy lelkendezik, és esküszöm, még néhány perc és biztos lefolyok az ülés alá. El is felejtem bekötni magam, pedig abszolúte fontosnak tartom mindig. Fel se fogom, hogy félreértés történt, igaz csak apró, szóval nem is állnék neki kijavítani, hogy a kocsi nem lopott. De ha akarnám is, akkor is kizökkent az örömteli megjegyzésével, amin nem tudok nem felnevetni kicsit. Neki? Hát még nekem...
A varázs viszont hamar tova száll - mégha csak egy pillanatra is - mikor kiderül, hogy komolyan beszél a puskát illetően. Ne már... és ha Cale hazajön és megint rájön a dili?
- Aaa... - nyüszögöm lemondóan, de végül szófogadóan bedugom az ülés alá. - Igenis apuci... - bököm még oda közben, de nincs az a szarság, ami most letörné azt a jókedvem, amit a kis hamis okoz már azzal pusztán, hogy itt van, nem hogy még ilyen bájosan viselkedik. Hogy harapnék a kis bucijába...

Míg tartott az út, ami nem lehetett több vagy húsz percnél, tekintve, hogy a város szélén parádézunk és a városban ilyenkor is akad forgalom, szóval végig az ülésnek simulva figyeltem. Alapvetően elég para lehetne, ha nem tudná, hogy ki vagyok és, hogy imádom, de mivel, hogy én ehhez a pofázmányomhoz szoktam tökre fel sem merül milyen creepy percek lehetnének ezek. Szerencsére ma a rosszfiúk is alszanak, vagy dolgoznak, tudja tököm, a lényeg, hogy nyugiban elérjük a célunk, s bár én továbbra is ragaszkodnék a shotihoz, rá való tekintettel nem merem előhúzni az ülés alól. Nem jelentkeztünk be, és még túl késő sincs, hogy csak úgy hemzsegjenek a vendégek, de engem már ismernek a kidobó emberek, oldalamon az én rettenthetetlenemmel pedig nem is kérdés, hogy nem állják utunkat. Persze azért szólnak Pingvinnek, hogy nem várt vendégek jöttek rontani a levegőt, de mit neki egy kis meglepetés. Nem voltunk mindig jóban, ez tény, szóval tudom én, hogy a lelke mélyén sokszor kíván a francba, de sokat köszönhet nekem. Kb. mint én Travisnek. Mindig egy dögnek fogom tartani, de attól még nem tagadom, hogy akkor ott az életemet mentette meg.
- Oswald!!! - intek a nálam jócskán fél fejjel alacsonyabb, egyik lábára igen csak sánta öltönyös fickó felé, aki kétkedő mosollyal szemez hol velem, hol Lamberttel. Gondolom ő is érzi, hogyha én ilyen vagyok, vajon a szebbik fiúcska milyen romlott lehet. Ohóóó, ha tudná...
- Trickster, de... rég.. láttalak.. - mosolyog, de ennél átlátszóbban szerintem nem is tudna. A klubban sosem tettem kárt, és azóta benne se, csak amíg összeismerkedtünk kergettem majdnem a halálba. Szóval én megértem, de tényleg. De nem miatta voltunk itt, ezért igyekeztem rövidre zárni a dolgot.
- Oszi, ő itt az én kibaszottul nem szőke, nem is fehér lovas hercegem, Lambert. - karolom át Oswaldot, bármennyire is a pokolra kíván közben. Kinyög valami hellófélét, de nem szívesen hagyom szóhoz jutni, ezért igyekszem ledarálni a dolgot udvariasságból. - Lamb, ő itt a klub nagy-on apró főnöke, Oswald. Az érthetőség jegyében, csak azért mutattalak be benneteket, hogy Pingvin tudja, hogy ki az, aki mostantól ingyen én bérmentve szürcsölhet itt akármit, míííg... Lamb tudni fogja, kihez forduljon, ha valaki nem úgy viselkedik itt vele... De fordulhatsz hozzám is. - simítom tenyerem mellkasomra, sűrűket pillogva Lambertre, s közben el is eresztve a száj húzogató Oswaldot. Már épp nyitotta volna ki a lepénylesőjét, mikor arcába nyomva tenyerem, lendítettem egyet rajta, csóri, éppen csak nem ment neki az üvegfalnak.
- Na jó ennyi, menjél innen elfele! - intettem búcsút, mert még csak az hiányzik, hogy keverje a szart. - Gyere! - biccentek fejemmel Lambinek a pult felé, ahol ugyan akadnak, de még távolról sem sokan. - Kérj nyugodtan... - somolygom, szép lassan vissza is merülve abba a kellemesen melengető érzésbe, ami már a kocsiban is átjárt. - Szóval kezd te... de az elejétől. Hallanom kell mit össze nem szerencsétlenkedtél... - vigyorgom már előre jókedvűen, szinte látva magam előtt, hogy nem indult be a kocsi, vaaagy rálépett futás közben a cipőfűzőjére. De belőle azt is kinézem, hogy pókemberesdit akart játszani a szajréval, de a második ablaknál belecsimpaszkodtak az alsójába.

öltözék: x zene: faceless helyszín: Umbrella Nightclub

I've got 99 problems

Defend Your Situation

Nem tudom, hogy igazából mire számítottam, amikor felkerestem őt, mármint a nyilvánvalót leszámítva, hogy átrendezem azt a döglesztő képét. Ostobaság, de nem gondoltam bele egy percre sem, hogy míg én könyvklubbosat játszottam a rácsok mögött, az ő élete folytatódott tovább, tíz kibaszott év pedig minden, csak nem kevés. Tíz év alatt akár össze is szedhetett volna magának valakit, és én nem lennék most több mint egy kínos emlék a múltból, akivel kénytelen zöld ágra vergődni. De szerencsémre nem így történt, egyetlen valakit leszámítva, aki mint sejteni lehetett, nem csak egy gyors menet volt egy félreeső bokorban. Hagyta magát neki irányítani, és mivel ilyen körültekintéssel harapja el a mondanivalója végét, feltételezem, még ennél is többről volt szó. De bárki is volt, nincs itt, és ezért összeteheti a két nyomorult kezét. Nem csak, mert… féltékeny vagyok, hanem mert megkísérelte kiforgatni önmagából Vörit.
Ám az évek alatt más is történt vele, tanulgatott – rejtélyesen cseszik megosztani velem, hogy mégis mit –, és még egy kibekúrt cirkusza is lett. Nehéz feldolgoznom, hogy ő itt a góré, akinek a kedvére mindenki pattog, bár lássuk be, az érzék mindig is megvolt benne a főnökösködésre – csak épp annak idején az ágyjeleneteinknél élte ki eme hajlamait. A hideg ráz az egész helytől, de mi tagadás, büszke vagyok rá, amiért a saját sarkára állt, és megszerezte, amihez kedve szottyant.
Miért érzem mégis úgy, hogy valami nem kerek? Túl sok mindent hallgat el, semmibe nem mélyed bele, és a kocsmába is fegyverrel jár, mert ellenségei vannak. Nyilván olyanok, akikhez nem elég egy határozott ököl, és ha valami, ez cseppet sem tetszik. Nem tetszik a gondolata annak, hogy valaki ilyen mértékben akarjon ártani neki.
Az aggodalmaim viszont egy időre semmivé foszlanak, miután a szemeim elé kerül a verdája, ugyanis hirtelen ismét kisiskolásnak érzem magamat, aki életében először beszabadult a nagybátyjával a fegyverboltba. Kis híján szétfolyok a gyönyörtől, miután elfoglaltam tisztes helyemet a vezető oldalon, és elkezd dorombolni alattam ez a dög. Széles vigyorral pillantok el Row felé, aki hasonló arckifejezéssel néz rám, noha a szemeiből nem épp a kocsi iránti öröme tükröződik, nekem pedig emiatt egy pillanatra teljesen eltelik a mellkasom. Persze ez nem gátol meg abban, hogy helyretegyem a bolond fejét, a szigor viszont nem tart tovább néhány momentumnál.
- Így van, nevezz apucinak – jegyzem meg elégedetten, meghajtva a szörnyeteget, amivel kisvártatva már a zsúfolt utakon méregethetem a farkamat. Nincs mit szépíteni a dolgon, végig bennem dolgozik a kisördög, hogy heccből leszorítsak néhány idiótát vagy befékezzek előttük, de egyelőre tartom magamat a jó magaviseletre való törekvésnél, és seggfejkedés helyett inkább benyomok valami zenét. Olykor-olykor elnézek az aktakukacom felé is, aki minden alkalommal rajtam legelteti a szemeit úgy, mintha rajtunk kívül nem létezne világ. Régebben és a józan tudatomnál biztos rámorognék, hogy mi a faszt bámul, de most túlzottan magason szárnyalok a mímelt szemétkedéshez, így hát a hozzá közelebb eső tenyeremet a combjára simítom, és finoman rá is szorítok.
Megfordul a fejemben, hogy valahol félrehúzódjunk egy újabb gyors menetre, ugyanis percről percre egyre kevesebb levegőm marad a közelében, de mire elhatározhatnám magamat, megérkezünk a helyhez, amiről kívülről is süt, hogy nem kocsma.
Belülről ez végkép nyilvánvalóvá válik, és a gyanakodás mérőm egyre magasabbra kezd hágni.
- Egy melegbárba hoztál, vagy mi a szar? - dünnyögöm haladás közben, hiányolva egy újabb cigit a számból. Legalább a bagó bűzével belerondíthatnék ebbe a flancolásba, amit egyelőre nem tudok hova tenni. A felbukkanó Pingvinről meg már ne is beszéljünk, de azt meg kell hagyni, rászolgált a nevére. - Tényleg úgy néz ki, mint egy kibaszott pingvin – röhögöm el magamat kurtán, csekély megilletődöttséggel, még mielőtt megszólalhatna, és ismét egy kirakós darabot cseszne az orrom elé Vörös megnevezésével. Trickster? Mint egy rossz díler neve…
Na várjunk.
- És kurvára nem is herceg – szólok közbe egy erőltetett mosollyal, emlékeztetve Rowant a középső ujjam létére. Mi van, ha tényleg benne van a bizniszben? Sok mindent megmagyarázna, például azt is, miért beszél úgy, mintha ez a bár is az ő tulajdona lenne. Legyünk őszinték, bármennyire is közel áll hozzám, nem feltételezném róla, hogy mindezt legális úton érte el, és ha valamihez, a törvényszegő elfoglaltságokhoz jó szemem van. - Jézusom, dugulj már el, nem vagyok a kitartott feleséged. Hol a pia? - viharzok el mellettük morcosan, mert köszönöm, rohadtul meg tudom magamat én is védeni, ha valaki úgy viselkedne, ahogy nekem nem tetszik. Mi a franc ütött belé?
Leseggelek a pulthoz, kisvártatva pedig ő is követ. Vetek egy pillantást Pingvin felé, akit úgy küldött el, mint a lábtörlőjét, az agyam meg óhatatlan kezd azon kattogni, hogy vajon a pénzmosodájában vagyunk épp? Vagy egy rejtett szobában grammozzák a cuccot? Idegesen kezdek dobolni az ujjaimmal a márványlapon, habár nem tudom, mi az, ami felhúz. Inkább rendelek egy sört, meg valami kísérő töményet, és addig meg sem mukkanok, míg az utóbbit fel nem hörpintettem, az előbbibe pedig bele nem kortyoltam. Végül a rend kedvéért igazítok egyet a golyóimon is, csak hogy nyerjek még két másodpercet.
- Baszd meg – fújtatok. Még, hogy szerencsétlenkedtem. - Kurvára kerülöd a forró kását, szóval ha most kibüfögöm a szomorú történetemet, ajánlom, hogy te is elkezdj csicseregni – vonom meg az egyik szemöldökömet jelentőségteljesen. - Mert ez itt – mutatok el a bárra, mintha a levegőt kevergetném a kinyújtott ujjaimmal – rohadtul bűzlik.
Úgy beszélek, mintha nem lenne az életem része mindez, de akármennyire is bosszantottak a törekvései annak idején a normális életre, leragadtam ott, hogy ő olyan, aki képes is lenne kitörni, ha elhatározná magát. Nem ítélem el, mindössze nem értem, hogyan jutott idáig, és a tudatlanság, a lemaradás érzete rá kell jöjjek, hogy felbasz.
- Feltételezem bagód sincs…? - nézek rá ismét, de ha miss vagy mr múltbéli kúrótárs erről is leszoktatta, cseszhetem. Újabbat hörpintek a sörömből, mielőtt rávenném magamat a pletykadélutánra.
- Emlékszel azokra a kukoricazabáló mexikóiakra, akiknek néha eladtam fegyvereket? Az egyik barom, Miguel vagy tudja a tököm, hogy hívták, beszervezett egy munkára – sóhajtok fel, jól ismerve a történet végét és kimenetelét. - Kólát szállítottunk, akkora mennyiséget, hogy az életben nem láttam ennyit. Rohadt nagyot kaszáltunk volna, még ha csak fuvaroztunk is. Annyit, hogy kurva boldogan eléltünk volna belőle – mesélem rezignáltan, ez alkalommal a lábamat ugráltatva a bárszék lábtartóján. - Valaki nyilvánvalóan köpött, vagy beépített ember volt, tudja a faszom, lényeg, hogy miután átvettük a pénzt, megjelentek a szaros kábszeresek, és fostengerbe torkollott az egész. Lövöldöztek meg minden szar – magyarázom, tartva aztán egy kis szünetet, amíg ledöntöm a maradék italt a torkomon. Akár víz is lehetne, annyit tesz az idegrendszeremnek. - A többit meg már tudod. Boldog békeidők a rácsok mögött – mormogom magam elé, és ha nem egy flancos kis bárban ülnénk, biztos félre is köpnék a földre.

zene: D.Y.S. xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Noha eddig azt hittem az érzelmeim teljesen elszivárogtak belőlem, maximum a negatív érzések pislákolnak, a megjelenése, a kocsizás közben is úgy éreztem, hogy egyszerűen már nem tudok hova boldog lenni. Mármint, hogy olyan mértéktelenül nem látok mást, csak őt, abban a rózsaszínben fürdőző ködben. Pedig még dolgoztam is rajta az évek során, hogy több ilyen ne fordulhasson elő. Hogy a csalódások az utcán rám se ismerjenek, és messziről elkerüljenek. Hogy a szívem maximum akkor kezdjen őrült kalapálásba, mikor másnak okozok fájdalmat. Másrészt viszont roppant kínos, s még sem tudok ellenállni neki, hogy ne bámulja elolvadva, míg haladunk. Mindig is érdekesnek és mókásnak tartottam ezt a köztünk lévő felállást. Mármint nem a perverz értelmében persze, hanem, hogy teljesen világos, hogy ő a dominánsabb, még alkalomadtán az ágyban is felülkerekedik, ha kell, de ha a szexről van szó, sosem kell térfelet cserélnünk. Nem tudom, hogy ez most miért foglalkoztat ennyire, de sokszor eszembe jut, pláne, mikor valahogy témába kerül, mint most... Nem sietem el, somolyogva pillantok le combomon lévő kezére, és figyelem azt, miközben óhatatlanul is bele bizsergek az érzésbe. Hiába... Lamby keze az Lamby keze. Akkor is, ha ökölbe szorulva koppan állkapcsomon, és akkor is, ha vadul a fenekembe mar vele. Ez az ember, maga a két lábon járó drog.
- Az volna...?! - pillantok kissé rosszallóan körbe, mert ez már nekem is megfogant fejecskémben egyszer, csak épp megtartottam magamnak, gondolván, biztos csak én vagyok ilyen hülye.
- Ugye? - bólintok felé szavaira megerősítésképp. Ezt még talán pont Pingvin is hallja, azért vág olyan fancsali képet. Bááár... megjelenésemkor is mindig ilyesmivel találkozni, noha akkor legalább próbálja béna mosolygással palástolni. Mindenki érdekében nem akartam én hosszúra nyújtani a bemutatkozást, csak biztosítani a biztosítandó dolgokat. Lambnek meg van a maga stílusa, szóval nem árt most leszögezni, hogy bármit is mond vagy tesz, szívesen kell, hogy lássák, mert különben rosszban leszünk. Amint lehet le is rázom a kis lepénylesőt, mielőtt bele kezdene a szövegelésbe vagy olyan dolgokat mondana, ami kényelmetlenebbé tenné az ivászatot. De azért az én kis drágám így is tudja, hogy rúgjon gyomorszájba mindenféle kertelés nélkül. Vissza kell szoknom, hogy nála sosem vált be a kínos témák mellőzése. Szóval mikor rendet tettem, lecsüccsentem mellé a másik bár székre és nem sokkal utána, hogy ne okozzak újabb és komoly csalódást, kértem valami alkoholosat sooook energiaitallal. Szükségem van? Dehogy! Viszont az íze miatt, jobb, ha ezzel kezdek. Rákérdek arra, ami már jó ideje érdekel, legfőképpen, hogy még inkább egyen a fene, amiért ekkora pöcs voltam és azt hittem a világ körülöttem forog. Aprókat bólogatok, majd összevont szemöldökkel pillantok fel a plafonra és végül vissza rá.
- Én nem érzek semmit... - poén, haha, jó, elég gyenge, de tudom, hogy hamarosan úgy is sírás lesz a vége. Újabb kellemetlen kérdésére szélesen húzom el ajkaim, de nem is igazán mosolyszerűen válaszképp.
- A cigirágó nem jó? - bár az sincs nálam, de egy szimpla nincs, sokkal kínosabb lenne, szóval mentve a menthetőt, még mielőtt behúzna a lapos próbálkozásaimért - amit amúgy meg is érdemelnék - csettintgetek a pultosnak, hogy hozzon már neki valami füstöset. Csóri először csak néz, hogy mi a fasz, aztán jobb híján a hátsózsebéből előhalászott, saját cigijéből kínálja meg. Én igyekszem, de tényleg, de időt sem adott felkészülni rá. Na de végre rátértünk a lényegre.
- Sima liba, eddig követlek... - semmi újdonság, újabb munka, régi cimborák. Sejthető volt, hogy előbb vagy utóbb beszopják, de hogy Lambert is... Jó futó, szóval itt valami másképp alakult. A sztori közepénél alig észrevehetően kicsit elakadok. Tiszta sor... Amíg én elmondtam mindennek és közben még is visszasírtam, amellett, hogy magamat gondoltam áldozatnak, most kiderült, hogy mindvégig csak miattunk tette. Mert én a hülye barom állat, nem bírtam a seggemen maradni, mert hisztiznem kellett, hogy ágyacskában akarok aludni és lehetőleg a sajátoméban.
- Lövöldöztek? - kérdeztem vissza kissé értetlenkedve és bízva benne, hogy csak első hallásra érződik ki, hogy meg is döglöttek páran, mert a fostenger elég tág fogalom az alvilágban. Azon felül pedig egy újabb nyomozósdi, hiszen még sem hagyhatom megtorolatlanul, hogy szétbaszták a dolgot, ráadásul őt is veszélybe sodorva, és nem kis időre hűvösre küldve. És ezek után még is, hogy adjam elő, hogy mindeközben én éltem a világom... hát legalábbis többé kevésbé... Így viszont világos, miért nem örült volna akkor nekem. Én biztos elsőként kapok be egy golyót, és sajnálatosan nem olyat, amire amúgy kapható volnék... Tudom hülyeség ezen agyalni, de ha ennek most kéne megtörténnie, és én már az volnék, aki vagyok, és tudnék is róla, miben sántikál, tankokkal biztosítom neki, hogy válláról lesöpörve megoldja 5 perc alatt. Bár ennyi lóvé mellett, erre nem is lenne szükség. Ajajj, viszont a mese, elég tömör és rövid... szóval elkezdem idő húzás gyanánt egy kortyra lehúzni azt a színes keveréket. Nem mondom, hogy nagy löketet adna, noha alapból is sokat jár a pofám, ha másról van szó, de úgy vagyok vele, hogy inkább essünk túl rajta, mert napokig rágódni sem jó ezen. Mondjuk Lambert mellett egy óráig se nagyon lehet... Szóval ebből a szempontból - is - jó mesterem volt, mert még Travis előtt sem problémáztam, kertelés nélkül bevallottam, hogy kinyírtam a ribancot. Először még is azon gondolkodom, hogy legyek én is olyan rövid és tömör, de ez valahogy sose volt erősségem.
- Hát ééén... nem tagadom, baszottul nehéz volt nélküled... nem bírtam egy hétnél tovább és akkor még sokat mondok... - huh, de milyen napok voltak azok. Emlékszem, annyira örültem a fejemnek, hogy elloptam egy zacskó chipset, hogy mikor bevágódtam egy általam feltört kocsi anyós ülésére, tényleg... de tényleg! legalább 5 másodpercig vártam, hogy elinduljon a kocsi. Uhh, még jó, hogy futni is megtanított a javítóban, mikor megkergetett. - Szóval becsekkoltam a munkaügyiseknél. - én sem vagyok rá túl büszke és ez máig a képemre van írva, a sok heg és csúnyaság mögött. - Nem sok jót reméltem. Ezt pedig ők is megerősítették. Rossz háttérrel nem sok esélyt kap az ember, szóval még arra is hajlandó voltam, hogy... - nyelek egy nagyot, hiába tudom, hogy onnantól luxus életem volt, azért ezt bevallani, kemény dió. - csicskása lettem egy gazdag palinak. - bököm ki, mint akiről már is mázsát súly esett volna le. Az, hogy közben egyszer sem néztem rá, leginkább azért volt, mert full szégyenben éreztem magam, és most még poénok se nagyon jutottak eszemben, amivel legalább palástolni tudnám. Kapd be Travis, ez is miattad van! Szarnak vettél föl, inkább adtad volna ki az utam te is!
- De jó volt... - oké, egy csöpp füllentés, mert azért ezzel a kijelentéssel szépen lehúztam a valóság részét. - Nem csak fizetett, de szállást is biztosított, meg minden szart. S mivel, hogy azt láttam, az engedelmesség volt a legfontosabb számára... ahh... hát mi a szart csinálhattam volna...? - vontam össze szemöldökeim rá pillantva, mintha már is azért próbálnám lehordani a sorok közt, mert már kövezne meg, amiért így szembe köptem magunk. - Lemondtam dolgokról. Ehh... kit akarok átverni... mindenről. Cserébe tanított. Ehm... edzett, volt saját konditerme és egy jól menő tech cége. - amit azóta megvett az ikertestvérem, de róla inkább mélyen hallgatnék most. - Jófej volt és egy idő után eljártunk erre arra... - ki se mondom, hogy múzeumokba, meg kiállításokra, mert ha eddig megúsztam, hogy lecsapjon a székről, nem most kezdeményeznék ilyesmire. - ...aztán... történt ez meg az... - jaj, de kínos, mostmár nevén sem merem nevezni, s közben frusztráltan babrálok az üres pohárral, ami feltűnhet a csaposnak is, és biztos elég gáznak találja az egészet, mert megtölti valamivel, aminek nincs rikító színe, szóval biztos jó erős.
- Valami ilyesmit képzeltem el magunknak és tetszett, hogy egyszeriben benne élhettem, de akkoriban túl naiv voltam... vagy a faszt tudja, de én azt hittem, hogy a történések után közelebb kerültünk egymáshoz... - és ezen a ponton éreztem a mese közben először, hogy kellemetlen nyomást érzek a gyomromban és a mellkasomban is. A torkomban lévő gombócról nem is beszélve. A képek ezer évesek, de most valahogy még is tökre frissnek érződnek. Gyűlölöm a csalódottság érzését, mert mai napig nem tudok nem úgy tekinteni rá, hogy mellett ne magamat okoljam állandóan. Aznap a maradék jószívem is oda lett, az emberekbe vetett bizalmam pedig valahol a kert végében végezte a kurvával együtt. Mindig is én voltam a hisztisebb drámakirálynő. De örökké csodálom érte Lambertet, hogy tudja olyan sokáig bent tartani az érzelmeit.
- Elkezdett... barátnőzni. - puffogtam, mert mai napig nem értem, miért érdemeltem ki azt a megalázó helyet, amibe kerültem akkor. - Mondom, mi a fasz? De biztos csak én hibbantam meg... nem tettem szóvá, nem tudom miért... Lelkem mélyén abban reménykedtem, hogy csak baszakszik velem, ahogy te is szoktad, aztán úgy is elverjük egymást és szent a béke, dee... nem így lett. - morgolódtam kicsit, talán még szipogtam is egyet, mert ahogy a történet megelevenedett előttem, úgy éreztem át mindent újra s újra. Dühös voltam.
- Aztán kiderült, hogy a ribanc csak a pénze miatt van vele. Össze is kaptunk, mikor nem volt otthon az a barom. És háát lehet, hogy véletlenül... leesett a lépcsőn, miután valaki majdnem megfojtotta és utána még agyon is verte. A lényeg, hogy lebuktam, kiderült kicsivel később és elküldött a picsába... - noha máig nem értem, miért engedett el, mielőtt kiértek volna a rendőrök. Belekortyoltam a poharamban lévőbe, s bár először fintorogtam rá, azért felidézte a szép pillanatokat is, így kicsit elmosolyodva kortyolgattam tovább. Jó volt ez, mikor a pofánveréstől fájt a szám széle. - Onnantól pedig jött a lejtő... ah... faszt... a szakadék. Két ilyen elbaszott baklövésem után úgy döntöttem, hogy nope, ebből még egyszer nem kérek. És hát őszintén szólva, akkor úgy éreztem, hogy a világ sem kér belőlem... - nevettem kínomban, mert ezzel megint csak eszembe jut a jelen, és hogy mekkora hülye voltam akkor. El se kellett volna idáig jutnom, ha picit több eszem van. - Elmentem a cirkuszba dolgozni. Aztán ahogy az ottani nagyfőnök lebetegedett és kipurcant, át vettem a helyét, és kicsit... változtattam a cirkusz stílusán. Rohadtul nem akartam, hogy egyszer is visszaessek a múlt hibáiba, ezért mindentől megszabadultam, amitől csak tudtam. Az értelmes emberektől is körülöttem, és igen... hát... az arcomtól is. - vallom be nem túl lovagiasan, mert a hámozás után egyből meg is bántam, szóval vissza csettintgettem kapoccsal. - Emlékeztetni akartam magamat arra, hogy soha, de soha ne akarjak normális életet... - vonok vállat, és hát... bejött.
- Aztán kiderült, hogy rossznak lenni... sokkal könnyebb... - vigyorodtam el, hosszas idő után megint felnézve rá. - Bántani másokat meg szórakoztatóbb, mint hagyni, hogy minket bántsanak, szóval... felcsaptam rosszfiúnak és annyira jól megy, hogy nem olyan rég belefogtam még az emberi kísérletekbe és a drog ügyekbe is... Mondanom sem kell ilyen szempontból bejött az élet... bár... - tűnt el lassan a mosoly az arcomról. - valahogy se a sikerek, se a pénz nem nyújtott örömöt, mint azt reméltem. - húzom el a szám ismét a poharam fenekére nézve.
- Boldog voltam... mikor veled csöveztem és a sarokba hugyoztunk... - nem beszélek félre, nincs mit fokozni, és ezt így kimerem mondani. Nem vagyok boldog... vagy is nem voltam, de kitartóan küzdöttem érte és játszottam el, hogy minden szipi-szupi. El is nevetem magam a túl őszinte vallomásom végett.
- Elég nagy őrültség... - kacagom, majd szúrósan kapom tekintetem a csapos felé. - Jöhet még! - nyújtom oda üres poharam. - Ja, és van egy lányom Lunától valahol a nagy világ...on belül, itt New Yorkban. - teszem hozzá már teljesen semmiségként mosolyogva, míg figyelem, ahogy újra töltik a poharam.
- Koccintsunk arra, hogy basszódjon meg az egész világ! - emelem még töltésben lévő poharam, ahogy csak fejembe szállt kissé ez is meg az is.
- Van még egy szál cigid...? - kiáltottam az idő közben odébb álló pultosnak a pultra támaszkodva és feltolva magam rajta, hogy behajolhassak mögé.

öltözék: x zene: faceless helyszín: Umbrella Nightclub

I've got 99 problems

Defend Your Situation

Már meg sem kellene lepődjek azon, hogy ahelyett, hogy valami rendes piát kérne, egy unikornis hányására emlékeztető koktélt rendel magának. Minden egyes mozdulata, megjegyzése és tette sorra emlékeztet arra, hogy mennyi mindenről lemaradtam azért, mert elbasztam. Mert nem voltam elég körültekintő, mert talán éppen akkora idióta seggfej vagyok, mint azt mindenki állította körülöttem. Ha igazán beleengedném magamat a szar-spirálba, beleőrülnék a gondolatába annak, hogy valaki teljesen mássá vált nélkülem – vagy éppen, hogy kiteljesedett -, de egyrészt ritkán szoktam ennyire a fejembe zárkózni, másrészt ő még mindig Rowan. Ihat buzis italokat, lehet szétszabdalt a képe, járhat shotgunnal, mutogatva, hogy neki van nagyobb farka a sok őrült barom között, de a kocsiban ugyanaz mosolygott rám, aki tíz évvel ezelőtt is. Szóval csak félig játszok sértett vénasszonyt, reménykedve valahol, hogy legalább a dohánnyal elnyomhatom a feszengésemet.
- Szarom le, jöhet – nyújtom felé a tenyeremet teljesen kiábrándulva, mert ezen a ponton mindegy, csak valamin levezethessem a frusztrációmat, aztán leesik, hogy megint baszakodik velem, mint legutóbb az üveggel a lakókocsijában. - Most komolyan, Row? Még egy ilyen és esküszöm a kibaszott égre, hogy benyomom az arcod – mormogom, bár igazi lendület nincs a szavaim mögött, hisz már is intézkedik, hogy a kedvemre tehessen. Sohasem dicsérgettem vagy hálálkodtam a tetteiért, de egyszer sem kerülte el a figyelmemet az évek során a gondoskodása, amit ahol tudtam, igyekeztem viszonozni. Nem mindig tudatosan, elvégre természetes volt, hogy az utolsó szikkadt kenyérszelet az övé legyen, vagy, hogy ő aludjon a szakadt matrac szárazabbik oldalán, miután beázott felettünk a romhalmaz ház, amit egy ideig a sajátunknak nevezhettünk.
Szó nélkül szolgálom ki magamat a tag bagójából, türelemmel várva, hogy akkor már meg is gyújtsa nekem. Mihelyt pedig leszökik az első adag slukk a tüdőmbe, némi megkönnyebbedéssel sóhajtok fel. Egy kicsit egyszerűbbé válik arról beszélni, ami meghatározta az elmúlt évtizedemet, noha ennek ellenére sem eresztem bő lére a picsogást. Nincs mit részletezni a nyilvánvaló bukáson, a börtönről meg végkép nem akarok kerepelni. Szent szar, egyszerűen csak boldog vagyok, hogy kijutottam a nyugdíjas klubból, ami néha megspékelődött egy kis szemenszúrással a mosodában, tömegverekedéssel az étkezőben, vagy májon bökéssel az udvaron.
- Jahh, sima liba – horkantok fel szórakozottan, miközben elpillantok felé. Éppen sikerül elkapnom a leheletnyire révedő tekintetét, és gondolatolvasónak sem kell lennem ahhoz, hogy tudjam, min akadt le. Hiába, kölyökkorunk óta ismerem, és mint említettem, ő még mindig Rowan, aki előszeretettel hibáztatja magát húgyért-szarért. - Nem. Ne csináld ezt – intek felé a bagómmal elkomolyodva. - Szart se tudhattál az egészről, mert nem mondtam el – élezem ki a figyelmét a lényegre, bár a lakókocsi parkolójában sem jutottam sokra a meggyőzésével. Ugyanakkor ha kell, ezerszer és még egyszer elmondom, addig, amíg el nem hiszi, hogy kettőn állt a vásár.
- Japp – sóhajtok fel aztán újfent, visszaemlékezve a káoszra, ami momentumokon belül robbant ki körülöttünk a kábszeresek felbukkanásával. - A szaros teherautó alá kellett kúsznom, hogy ne lyukasszák ki a seggemet – vigyorodok el, enyhítve valamit a történet élén. Nem voltam áldozat, magamnak kerestem a bajt, így még ha ki is lyuggattak volna, kizárólag magamnak köszönhetem. Mégis, ahogy a lelki szemeim elé idéződnek a kiloccsantott agyak, elfog a rosszullét. Sörrel öblítem.
- De azt el kell mondanom, sohasem volt annyi tiszta göncöm, mint a rácsok mögött. Sőt, a napi három étkezés is akkora luxus volt, amit ritkán láttunk – jegyzem meg egy gyengédebb mosollyal, nehogy itt még szánni kezdje a fejemet. - Most rajtad a sor, dalosmadár – bökök felé az állammal, megkocogtatva az üres poharamat a pulton, hogy töltse újra az ürge. Szükségem lesz rá, efelől kétségem sincs.
- Ne bassz – röhögöm el magamat egy pillanatra már a történet elején. Mondjuk a munkaügy felkeresése pont egy olyan lépés, amit kinéztem volna belőle az akkori elképzelései és vágyai alapján a normálisabb életre. Nem adom jelét, de valahol sajnálom is, hogy nem értek révbe az elképzelései – elvégre annyira akarta. Élveztem az életet vele úgy, ahogy, ám lássuk be, tényleg nem ő volt a legtehetségesebb utcahuligán, neki valóban más világ állt. Hülyeség ezen merengeni, de azért érdekelne, hogyan alakult volna az életünk, ha beadom a derekamat, és mintapolgárrá avanzsálok. Hozzávetőlegesen…
Sok lehetőségem azért nem marad tűnődni, miközben kortyolok egyet az újabb kör sörömből, mert olyat ejt ki a száján, aminek hatására azzal a lendülettel vissza is köpöm a poharamba az italt. Nem spriccel sehova, egyszerűen csak visszafolyik, mint az agyam egy, a létezés előtti állapotába. Elhűlten nézek el felé, és örülök, hogy ő messzire kerüli a pillantásomat, mert képtelen vagyok elkendőzni az érzéseimet. Valaki más adta meg neki, amit én nem tudtam… Egy gazdag gyökér, akinek nem esett nehezére olyan életet kínálni, amilyenre Rowan vágyott. „De jó volt…”
- Jézus kibaszott Krisztus, nem kell minden szart elmondanod – morranok fel, visszabújva a poharam mögé. Nem, nem vagyok kíváncsi arra, mennyire élvezték együtt az életet, mennyire játszott idomított kutyát azért, hogy nagylábon élhessen, erre-arra járhasson és ez meg az történhessen. Tököm, nem akarom tudni, hogy egy nálam sokkal életrevalóbb, normálisabb és értelmesebb faszit talált magának, akivel bizonyára boldog volt, aki mellett nem kellett megfagynia éjszakánként, éheznie nap közben vagy az életéért futnia a pisztolyt lóbáló bolti eladó elől. Felkönyökölök a pultra, behunyom a szemeimet, és egy lassú, mély slukkot szívok a bagómból. Hogy a légvételem beleremeg, és hogy a lábam azóta sem állt meg, a kimerültség számlájára írom. De nem szakítom félbe még egyszer, mert annak ellenére, hogy olyan érzés hallgatni, mintha kést forgatnának a gyomromban – főleg, hogy olyan, mintha szánná, amiért elmúltak azok az idők -, tudni akarom, mi történt vele.
Óhatatlan horkantok egyet, hallva, hogy egy kibaszott barátnő vetett véget az egésznek. Hála a kurva égnek, hogy egy ilyen idiótát szedett össze, aki nem becsülte az ölébe hulló csodát, és eldobta két csöcsért. Ilyenkor még azt is elhiszem, hogy van isten. De csak, míg bele nem szipog a történetbe. Összevont szemöldökökkel nézek el felé sokadik alkalommal, és nem is tudom, mit érezzek, gondoljak arról, hogy még mindig a hatása alatt van az egésznek. Lehet, nekem is ki kell nyírnom valakit…
- Azt akarod mondani, hogy ahelyett, hogy megköszönte volna a világnak tett szolgálatodat, dobott? Idióta – hála égnek. Rendben, lehet én is megrökönyödnék, ha egy hulla fogadna otthon, akit ártatlan, porcelánképű Vöri intézett el féltékenységből, de egy kör egzisztenciális krízist követően ágyba vittem volna érte. Faszom, képes volt ölni érte. Tényleg szerette. És én tényleg mindjárt idehányok a rosszulléttől.
Mégis, ahogy folytatja a történetét, az egyre meredekebb vallomásokkal, azzal együtt száll el belőlem minden dühöm, haragom és csalódottságom, és amikor kiderül, hogy az arcát egyedül magának köszönheti, azt hiszem, megtörik bennem valami.
- Bassza meg, Rowan… - sutyorgom magam elé, mert hiába vigyorog, vagy beszél az egészről úgy, mintha semmiség volna, látom őt a maszkja mögött. Rowan Millst, akit a javítóban én védtem egy idő után a rohadékoktól, az utcán a seggfejektől és a gazdag, pedofil barmoktól. Vörit, akivel kibaszott a világ, amiért jobb életben reménykedett. És ha valami elbaszott, akkor ez az.
- Hogy mi a fasz? Luvnyától? Uram isten, erre innom kell – fordulok vissza a széken, amíg lehúzom az idő közben kitöltött, újabb kör töményemet. Egy pillanatra elfintorodok, de mielőtt még akrobatikus mutatványokba kezdene itt mellettem, elkapom a mellénye hátuljánál, és visszahúzom a helyére. Szívok még egyet a cigimből, aztán felkelek mellőle, de a kezemet nem veszem le róla, mindössze a háta helyett a mellkasánál gyűröm a felsőjét.
- Bassza meg a gazdag palid. Bassza meg a ribanca. Bassza meg a cirkuszod. Bassza meg Luna. És bassza meg a világ – közlöm vele teljesen elkomolyodva, de nem úgy, mint aki haragból vagy féltékenységből küld el mindenkit a halál tökére, hanem mint aki érte átkoz el minden létező dolgot és lelket. Szétmarcangol belülről minden, amit megosztott velem, ám mindig is őt helyeztem előtérbe, számomra ő volt a fontosabb, nem a büszkeségem, és erre akkor is emlékeztetem magamat, amikor körülnézek egy pillanatra, ki figyel ránk éppen. De basszák meg ők is.
Közelebb rántom magamhoz a ruhájánál fogva, és szenvedéllyel szorítom a számat az övére. Lecsókolom róla a rémesen édes koktél utóízét, a whiskeyét, amivel keveredik, az ajkaira száradt vér fémes aromáját, éppúgy az elnyomott könnyeit, a csalódottságát és a kiábrándultságát. Hosszan ostromolom a nyelvét, gondoskodással, félrehelyezve egy kis időre a hevességet, ami mindig is jellemző volt ránk, elvégre most nem egy menetre hívom, hanem… támaszt kínálok. Nem is tudom, meddig masszírozom a száját az enyém alatt, csak, hogy mire elhúzom tőle az arcomat, jóformán sajog az állkapcsom. És ennél nincsen jobb érzés a világon.
- A sarokba hugyozás nekem is hiányzik – mosolyodok el, majd még egy gyors slukkot szívok a bagómból, aztán fordítok egyet rajta, és Vöri szájába nyomom a maradékát, hogy ne maradjon dohány nélkül. - Szóval ez a bár micsoda? Drogügylet vagy… a másik? - azért az emberkísérlet szó még nekem se áll könnyen a nyelvemre. Abban sem vagyok biztos, hogy tudni akarom, mit takar mindez.
Amíg válaszol, és engedi is, visszateszem a seggemet a székre, utólagosan megemelve a poharamat az előbbi tósztjára, minek előtt ezt az adag sört is lehúznám. Ezek után alaphangon a padló réseit akarom számolgatni a nap végére, és még sehol sem vagyok az ezernyi kérdésemmel, ami a fejemben kavarog.

zene: D.Y.S. xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Idő kellett hozzá és nem kis mennyiségű pofon, hogy rádöbbenjek, nincs az a pénz és hatalom, az a luxus vagy éppen drog, ami felül tudná múlni azokat a boldogsággal telt pillanatokat, amiket akkor nyomorban éltünk. Oké, nem ettünk mindig finomakat, ha igen, azért vért izzadtunk sokszor, nem áztunk órákig levendula habos forró fürdőben és sokszor tető híján is csak valami raktári rekeszt vagy kuka fedőt tartottunk magunk felé, míg ketten bújtunk egy szem vékony kabátba, de ahh... na azok az évek kovácsoltak igazi túlélővé. Azaz igazság, amit most kezdek csak belátni, ahogy nézem ezt az imádnivaló, mocskos szájú mamlaszt, hogy kurvára elkényelmesedtem. Hogy annyira jó dolgom volt, hogy már magamat kínoztam. Más idők voltak, és akárhányszor ránézek, megbánom, hogy akkor ott nem másként tettem. Vagy legalább azt a retkes, recsegős szart ne basztam volna földhöz. Meglátogattam volna, vittem volna neki cigit, meg vibrátorba rejtett körömreszelőt.
A pofon említésére, mégha feszengtem is az elárulnivalók miatt, elvigyorodva nyaltam végig, még frissen sebes számon és a rászáradt véren. Igazából még az is jól esne tőle, csak el ne hagyjuk egymást megint. Az no es bueno.
Nem vagyok skizofrén, de a tudat, ami megvilágítja az igazságot, hogy még akár másképp is végződhetett volna a történetünk, folyamatosan ismétlődött a fejemben. Akár meg is halhatott volna. Meg is halhatott volna. Nem tudhatom, hogy akkor is megtudtam volna e az igazságot, de szerintem a szemem is kiszúrtam volna, ha igen. Ezer és egy okot tudnék felsorolni, miért borul az én hibáim súlya alatt a mérleg, míg ő csak... ő volt, és ez sosem lehet hiba. Soha. Évek teltek el, nem is olyan kevés, de Lambert még mindig az, aki. Még mindig az a senkiházi kis szaros, aki csupa koszosan törte el bárki orrát "csak mert" alapon, és vigyorgott olyan idétlenül sármosan. Én meg kétszer is lemondtam arról, aki voltam, pedig legbelül tudtam már Travis után is, hogy csupán ideiglenes örömöt éreztem akkor, boldogságot nem. Nevezzenek csak őrültnek, vagy ő hülyének, de mióta eszem tudom, úgy érzem mindig is ő hozta a nagyobb áldozatot értünk, értem. Mostmár értem miért verte be a képem kérdés nélkül. Még mindig baszkodhatná a fejem a pultba. Igyekszem nem bánakozó fejet vágni, amitől aztán... még fancsalibb képet vágok, pedig azt sem tudtam, hogy ilyen breki fejjel azt is tudok. Az ő poént követő vigyora sem tűnt őszintének, pedig ő aztán erős, kemény legény, de ha már ő is így reagál a régi emlékekre. Sokkal tartozom neki. Őszintén szólva mindennel, míg élek.
Azon azért én is elmosolyodtam, ahogy a börtön élet "jó" pontjairól beszélt. Sőt a végére majdhogy nem el is vigyorodtam. Amíg csak mindenki által telibe szart kölykök voltunk, fel sem tűnt, de mikor utána olykor alkalmunk volt néha lefürdeni gazdagék hétvégi házaikban, azért meglepett, hogy tulajdonképp ő se szeret koszos lenni. Pedig én pontosan úgy imádom az illatát, ahogy van. Főleg egy komoly menekülés után, ahol éppen csak a fülünkből nem vérzünk. Más altatóval is alig tud elaludni, nekem meg elég volt magam mellett tudni és amíg éreztem, szerintem még a nyálam is kicsorgott alvás közben.
Szokás szerint én nem tudtam két mondatban elbüfögni a dolgokat, sőt, mindig túl vinnyogtam az egészet, ahogy újra éltem a történéseket.
- Ne röhögj, pöcsfej! - vigyorodom el, ahogy a kacagó hangja nyomán belém is visszaköltözik kicsit a jókedv. - Mostmár értem, hogy más csöveslények miért tartanak pitbullokat meg ilyenek... Szarni nem tudtam nyugiban... - nevettem tetézve, poénkodva, mert jah, így utólag tényleg elég poén.
- Annyira megszoktam, hogy együtt futunk és te rohansz elől, hogy nem egyszer, ahogy hátra nézegettem, lefejeltem az oszlopokat is. Remélem sokat csuklottál a böriben, meg a családod is, mert szidtalak, mint a bokrot... - öltöttem ki a nyelvem pimaszul. Persze nem. Nekem ő olyan, mint a legfinomabb csokitorta, amiből, ha annyit is eszek, amitől napokig rókázok, akkor sem mondanék róla rosszat. Max megjegyezném, hogy na jó, többet nem eszem belőle... de jól ismerjük ezt az érzést... tudjuk, hogy ez nem így működik.
Aztán jött a sztori igazi lejtő része, mellyel kapcsolatosan máig vegyes érzéseim vannak. Haragszom Travisre is és magamra is. Fingom sincs miért voltam ilyen naiv, miközben Lamb mellett azért kupálódtam rendesen. Mazochista vagyok, és tényleg képes vagyok még élvezni is a fájdalmat, de a csalódottság egy rohadt genyó érzés, ami sehogyan sem kellemes. Nem láttam minden percben Lamby arcát, de jobb is, mert reakciói mellett is nehéz volt folytatni, meg én sem igazán önkéntes alapon pofáztam. Mindegy, essünk túl rajta, aztán csá faszom múltbeli szarok, helló jelen Lamb fiúval. Nem szokásom mások előtt elszégyellni magam, sőt ösztönösen elő sem jön az érzés. Kivéve mellette. Mintha megjelenésével olyat rúgna a téglafalba előttem, hogy az homokvárként omlik össze köztünk.
- Ugyeee??? De annyira... hiteles volt minden és ott később logikusnak tűnt, hogy én is elhittem, hogy én basztam el... - tártam szét kezeim száj húzva. Mondjuk így utólag hála égnek. És nem, szerintem sem kár a csajért.
- De nem gáz... - vonok rá hirtelen vállat, mosolyt erőltetve képemre, amikor témába kerül. - Csak fütyülni nem tudok... de annyi baj legyen. Ne tudd meg milyen rémsztorikat toltam le vele, hogy a nép összeszarja magát. - somolygom játékosan. Az elhintett apróság, hogy már egy kicsi én lányverzióm is rohangászik valahol már nem tartottam nagy ügynek, de azért a reakciója végett én is felhúztam kicsit vállaim, mintha a fejemre akarna koppintani.
- Hát igen... ez van, ha a hülye gyerek nem figyel felvilágosító órán... - sóhajtom fejem csóválva. Na nem mintha ott lett volna alkalmunk gumit használni. Bár azt sosem értettem, hogy Lamb miért utálja. Mindenesetre addigra már én sem tudtam megállni, hogy ne öblítsek gyakrabban, ami ennyi kihagyott idő után könnyebben is fejembe szállt. A harmadik pohárka után kezdek csak igazán ágaskodni. Mármint a székről, de szépen vissza is leszek ültetve, amire oda is pillantok felé, de mikor elölről markol rám szinte biztos vagyok benne, hogy most fejel meg Luna miatt. De nem tette, pedig már akkor is vigyorogtam. Aztán ahogy elkezdte sorolni őket, mintha épp fecnikre írtuk volna őket, amiket az elégetésükkel űztünk a halálra retkes... kukijára, szélesedő vigyorral bólogattam.
- Igen... Igen. Igen! IGEEN! Wuhúúú! Éljünk mi sokáig! Vigyázz világ, mert jövüünk! - röhögtem el magam, és ha voltam annyira elememben, hogyha nem fogott volna, biztos tapsikolásban törtem volna ki. Azért nem csak az alkohol, de az energiaital hatása is érezhető volt. A hangoskodásra csak lopva pillantottak felénk. Akik ismertek, tudták, hogy én se viselem jól ha bámészkodnak, Lambert reakcióját meg úgy is megismerik, ha tovább húzzák az idegeit. Egyedül Pingvin nézett minket a pult másik végéből.
Én a magam részéről józanul biztos nem mertem volna meglépni ezt a lépést, mert tudom, hogy Lamb nem mindig veszi jó néven, ha mások előtt csinálunk olyasmit, amiért utálat tárgyává lehetünk. De talán csak kis pöcsös korában zavarta. Én meg sosem szégyenlősködtem, nem véletlenül voltak gondjaink a pedofilokkal. Szóval gond nélkül vetettem rá magam én is, és kezeimmel először kapkodva, mintha csak attól félnék, hogy elszökik, átkarolta karjai alatt, hogy hátul ruhájának anyagába marva tartsam ott, végül, mert sosem bírok magammal, inkább arca két oldalára fogok, és úgy falon ajkait, mintha minimum csak rajta múlna az oxigén. Emlékeztet is rá, hogy nem csak az illatát, de az ízét is szeretem. beletudnék fulladni abba a cigi füstös, italtól csípős, pusztán a gondolatától vad csókjába. Nem vagyok egy perverz pöcs, és nem vágyok pornószínésznek, de itt helyben felcsapnám most a pultra, hogy olyasmit tegyek, amit... hát magunkat ismerve nem bánnánk meg, pedig kellene. Nem is tudom mikor hunyom be ezalatt a szemem, de full más világ az egész. A régi kép, a régi szitu. Nem sietünk, nem aggódunk és nem stresszelünk a holnap miatt. Egy pillanatra mintha tényleg ott lennénk még mindig, és mindez a mostani csak egy álom volna. De felébredek és kinyitom szemeim, hogy ajkaink távolsága után bazsalygó, széles mosoly kúszon képemre.
- Hála a kibaszott égnek, hogy élsz és, hogy eljöttél pofánverni... - vigyorgom ténylegesen önfeledt örömmel, még a szemeim is mosolyognak. Kurvára csak ennyi kellett, és az évek okozta gennyes sebei, már be is gyógyultak.
- Áh, tudtam ééén. - vigyorgom, miközben beleszippantok a átajándékozott szálba. Persze elszoktam én ettől az életmódtól, szóval egyből el is kezdek köhögni, és nevetve legyintem széjjel a füstöt, miközben most egyenlőre inkább hanyagolom és visszaadom neki.
- Na majd rátornászok... kicsit elszoktam... az a sok egészséges szar, amit enni kellett ott... tönkre vágta a mindenhez is hozzászokott tüdőm... - csóváltam fejem néha még köhintve egyet. Persze arról még fingom sincs, hogy pár hét múlva lényegében élet halál harcot vívok majd a halottnak hitt Travissel egy kurva snickers miatt. Mindenesetre visszacsüccsentem, miután a minket már leszaró pultos végett gyorsan kicsentem egy - nekünk amúgy is ingyen járó - üveg vodkát a pult alól. Azzal öntöttem fel a poharam és persze, ha nem volt ellenére a brutál másnaposság és az éjszakai egésznapos okádás, akkor az övét is.
- A másik...? - kérdem, mert hirtelen le sem esik, miről van szó. - Jaaa! - s lő világosság! - Neeem, ez a klub tényleg Pingviné. Csak hébe hóba eljöttem ránézni... Egy-két évvel ezelőtt egy nem annyira jó, de üzletben megbízható partneremtől kaptam egy kis munkát... Nem volt gáz. Kinyírni két-három pasast. Nem ártatlanokat. Cserébe felajánlotta a helyet. Nekem nem kellett, mi a szart kezdtem volna vele, de tudtam, hogy a kis törpének ez minden vágya... szóval adta magát a dolog. Ehh... oké, azért nem csak így, hip-hop ingyen történt. Az egyik diliházban futottam bele, de annyira egy félkegyelmű volt... vagy még most is az, hogy hát... kipróbáltam, milyen Lambert Schultznak lenni. - röhögtem el magam büszke szemöldök emelgetések közepette, végül beharapva alsó ajkam. - Hát kurvára majdnem belehalt egy-kétszer, de azért állat jó móka volt szopatni... Végül sikerült megnevetetnie és mondom, bassza meg, hát ő is pont olyan fasz, mint amilyen én voltam, te is felkaroltál, én is hasonlóképp tettem vele... eljött a cirkuszba dolgozni, és mivel a szopatások ellenére is full alázatos volt, gondoltam, én nem leszek olyan köcsög, mint a sors velünk... - mosolyogtam szélesen. - Nagy ritkán jövök ide ügyeket intézni, mert itt biztonságosabb, mint máshol, de jobb szeretem a cirkuszban letudni őket. Ott van a cucc és a lakókocsi nagyságú labor is. - legyintettem, majd vállon ragadva fél kézzel, azért rámosolyogtam bíztatóan. - De nyugi, nem járnak nyakunkra se a zsaruk, se jobbára senki... - nyugtatom, mielőtt attól tojna, hogy ott hajcsikázzunk, amíg minden is ott van a nyakunkon. - A cucc jó, óó, baromi jó pénzt hoz, dee hamar és igen brutál függőséget okoz, szóval kurva élet, hogy nem engedlek a közelébe. Nem azért, mert olyannak ismernélek, aki önként szúrná magát vele. Hanem, mert megbotlasz, bele esel egy tűbe, vagy valaki addig nyaggat, amíg ki nem próbálod és na az... akkor bizony bebaszna a világvége. - mondom, majd a még túl sok energiám miatt, s mert biztosan full adhd-s vagyok, egy kis fészkelődést követően a széken, folytatom. - De most én jövök, mert megint sokat pofáztam és gyanúsan gyorsan ledaráltad nekem azt a jó pár év börit. Szóvaaal... az első kérdésem, hogy volt cellatársad és, ha rosszban voltatok él még? A másik kérdésem, hogy volt olyan szarrágó, aki kihasználta, hogy újhusi voltál? - kulcsolom össze kezeim és pillogok felé bájosan. Annyira még én se vagyok lüke, hogy bár tudjam, erős kölök ő, azért többen egy ellen, nem volna épp szép látvány. - Nem azért, hogy én itt bajt csináljak, távol álljon tőlem. De jobb elvarrni most azokat a szálakat, és erre köztudottan a legjobb mód a húsdaráló.

öltözék: x zene: faceless helyszín: Umbrella Nightclub

I've got 99 problems

Defend Your Situation

Csak még inkább szélesedik a vigyorom, amikor arra kér, hogy ne röhögjem körbe, mert éppen ez az, hogy pontosan el tudom képzelni, mennyire mehetett egyedül a sora. Újabb sötét fellegek is költözhetnének a fejem fölé a realizáció végett, elvégre a nyers valóság tükrében kibaszottul semmi nevetni való nincsen az akkori életünkön és ami utána következett, de ha ilyen búval baszott idiótaként éltem volna mindeddig, már rég egy gödörben feküdnék. Nem, mindig is az volt a módszerünk, hogy az elcseszett világ képébe röhögtünk, és nem is most fogok elkezdeni elpuhult pöcsként szánakozni. Ő sem tette velem szemben, és ezért minimum hagynám, hogy a számba tegye.
- Nem az én hibám, hogy szart se tanultál tőlem – csóválom meg a fejemet az orrom alatt somolyogva, és közben a pult alatt finoman megrúgom a lábát is, ha már ilyen szép jelzőket aggat rám. Nem mintha nem lenne jogos, és nem csendülne a legédesebb becézésként a füleimben azon a végtelenül selymes és kedélyes hangján. A rácsok mögött volt néhány ürge, akik arra esküdtek, hogy elalvás előtt mindenféle elmebeteg susmorgásokat és ahhoz hasonló hangokat hallgattak, már aki be tudott csempészni magához egy-egy ipod-ot. Akkor a hideg rázott az elképzeléstől, de jobban belegondolva, ha Vörös duruzsolására repeszthettem volna, elég sok átvirrasztott éjszakát megspóroltam volna magamnak, főleg a kezdetekben. Nem lenne az a kurva világ, ahol a hangját dicsérgetném, de azt hiszem, az egyik kedvenc dolgom vele kapcsolatban.
A csöpögős gondolataim közül azonban hamar felránt az elbeszélése, azok a borús fellegek pedig csak besoroznak a fejem fölé, amíg elszomorodva, csalódottan kiönti jóformán nekem a lelkét. Sohasem voltam jó ezekben a dolgokban, és noha én kértem arra, hogy meséljen, azt hiszem, nem erre számítottam. Elbaszott egy agyam van, de úgy tűnik, a képzelőerőm így is jócskán lemarad a valóság mögött, mert amiken keresztülment… a börtönéveim ahhoz képest hangyafasznyi kellemetlenségek voltak. Rühellem a tudatát annak, hogy valami gazdag burzsuj behálózta, a saját kedvére formálta, aztán eldobta, mint a rongyot, amikor rájött, hogy mégsem olyan egyszerű egy, az utca által nevelt kölyköt megidomítani. Felbasz, amiért egyedül kellett boldogulnia, amiért bántotta magát, amiért elmebetegek közé keveredett, és ha eddig nem gyűlöltem volna eléggé magamat, nos… a gyilkolás iránti vágyam mellé erőteljes kanyarral soroz be az önutálat is. Elemi erővel tarolja le a lényemet, és hirtelen még az enyhítésére sem tudok mosolyt kínálni, miszerint tökéletes hasznát vette az elcsúfított arcának mások ijesztegetésére. Kurva életbe.
Ennek tetejében a tudat, hogy még egy lánya is az utcákon szaladgál, hab a kibaszott bizarr tortán, amire innom kell. Sokat, válogatás nélkül.
- Találkoztál vele? A… lányoddal? - kérdezem végül, mert mindent összevetve egy gyerek nem a legrémesebb dolog a világon. Nyilván ezt sem kötném az orrára, és köszönöm, boldogan elvagyok meglepetés porontyok nélkül is, de a franc megeszi, ha csak elképzelem, hogy egy Rowan női különkiadás éldegél a világban hasonlóan idétlen, szeplős arccal és rőt tincsekkel, valamiféle megmagyarázhatatlan ragaszkodás fog el. Az ő vére, a család pedig kibaszottul család, legyen akármilyen elcseszett is.
Talán ennek a gondolatmenetnek köszönhető, hogy bátorságomra lelek, bár természetesen elidétlenkedi a csókunk előtti pillanatot. Megforgatom a szemeimet a röhögésére, és ha akadt is némi bizonytalanság bennem, hogy itt, mindenki szeme láttára tapasszam be a száját a sajátommal, egykettőre meggyőznek a szavai. Univerzális megoldás arra, hogy kussolj, Rowan Mills.
Ennek ellenére is beleszédülök a közelségébe, a ruhámat markolászó kezeinek érzetébe, amelyek kisvártatva már az arcomat hűsítik. Forrong a vérem ugyanis a bőröm alatt, akárhányszor összeakaszkodunk, és hiába nem akarom többre noszogatni, képtelenség a közelében fékeznem magamat. A felsőjét csakhamar elengedem, és helyette a tarkójára simítom az ujjaimat, túrva-kócolva a tüsi haját, aminek a tapintatáért mindig is bolondulni tudtam. Egy mocskos bűnténynek érződik elszakadni tőle, de végül megteszem, mert ha itt és most nem állok le, mindkettőnknek komoly problémái lesznek az életben. Ő meg úgy mosolyog rám, mint egy elégedett óvodás, és azon kapom magamat, hogy már én sem igazán tudok véresen komoly maradni.
- Már hiányzott, hogy elgyepáljam a seggedet – vigyorgok rá vissza, mielőtt még köhögőrohamot kapna itt nekem egy slukktól. Elégedetlen arckifejezéssel méregetem, mintha elítélném a gyengeségéért, de természetesen csak szívatom. Érdekel is engem, bagózik-e még vagy sem, bírja-e a dohányt vagy sem. Le is intem, amikor szabadkozni kezd.
- Ember, tök mindegy – veszem vissza tőle a csikket. - Azt csinálsz amit akarsz – jelentem ki kissé kurtán és érzéketlenül, pedig arra akarok célozni, hogy én nem vagyok az a flancos seggfej, akinek meg kellett felelnie. Nekem úgy jó Rowan, ahogy van; koszosan, büdösen, tisztán, kimázolva, esetlenül vagy az utcán őrjöngve. Másokat ijesztegetve vagy drogot terítve, túlpörögve és végeláthatatlanul szövegelve. Mindegy, mert sok elcseszett dolgot láttam már, de ő az egyetlen, aki valaha is képes volt színt hozni ebbe a szartengerbe. A rácsok mögött is ő éltetett, igaz, akkoriban az agyonverése lebegett a lelki szemeim előtt, de a lényeg, hogy sohasem költözött ki a fejemből, akkor sem, amikor mindent elkövettem annak érdekében, hogy ez megtörténjen.
Közben biccentek a vodkára, bár a whiskyt jobban szeretem, ám ezen a ponton nem érdekel, mit fogok kiokádni az éjszaka folyamán. Szükségem van az alkoholra, hogy tompítson ezen a sok információn és ingeren. Igen, kibaszottul szükségem van rá.
Megemelt szemöldökökkel tartom vele a szemkontaktust, míg a bárról beszél, közben pedig lassú kortyokban nyelem a vodkát, amitől óhatatlan eltorzulnak a vonásaim. De azt sem tagadnám, ha valaki az újonnan elhangzott dolgokra fogná a képem facsarodását, mert ember, lassan nehezemre esik követni, ki kivel mit és hogy, és miért éppen ő. Még mindig nem tudom, miként álljak a gyilkolászásokhoz sem, de amíg nem válogatás nélkül teszi, csak azért, mert valaki csúnyán nézett rá, azt hiszem, el tudok élni ezzel a hobbijával is.
- Diliház? - akadok meg, persze sikerrel leöntve magamat. - Faszom – mormogom az orrom alatt, letörölve az államat a tenyeremmel, amiről aztán gondosan lenyalom a kis híján kárba vesző cseppeket. Végül a nadrágomba törlöm a kezemet, és folytatom a szörnyülködés magasan űzött művészetét. - Mi a faszt kerestél egy diliházban? Azt ne mondd, hogy oda is mr pöcsfej küldött, mert esküszöm, megkeresem és betöröm a fejét – dünnyögöm mérgesen, majd egy utolsót szippantva a cigimből, elnyomom a csikket a pult tetején. Bár mi tagadás, a szája harapdálása egészen megbabonáz, olyannyira, hogy fel sem háborodok a védjegyem koppintásán. - Azért remélem annyira nem jött be a Lambertkodás, hogy őt is toszogassad. Vagy ő téged – bizonytalanodok el egy csekély momentumra afelől, hogy ha engem mímelt, mi is lehetett a felállás. Remélhetőleg semmilyen, vagy Pingvinke is futhat. A biztonság kedvéért vetek rá egy gyilkos pillantást.
- Abbahagynád ezt a tyúkanyóskodást? - vonom meg rá ismét az egyik szemöldökömet, amikor már a drogjáról értekezik. - Szexi a vérmeskedésed, de ha itt bárki ezek után azt fogja hinni, hogy a bajba jutott dámád vagyok, neked is kurva világ lesz – fenyegetem, persze jobbára üresen, viszont nem az én módszerem szépen kérni. Nem tanított meg az anyám meg az apám és ilyen szarságok. - Nem ihatsz több olyan csillámfos koktélt – szögezem le végül, mert feltűnik, hogy kétszázon pörög. Azt hiszem, ha a dr. phil show után még képesek leszünk mozogni, hosszan fogjuk levezetni azokat a bizonyos feles energiáit.
- Jézusom, nem tudod elengedni, mi? - nyögök fel megadóan, mihelyt megint a börtönre tereli a témát. Rendben, az esetemben nincs sok mindenről beszélni, de én elvagyok az ő hallgatásával is. Tíz évet kell behoznia a füleim simogatásával, szóval… - Volt cellatársam. Tulajdonképpen beszarsz, emlékszel Dagadt Gregre a javítóból? Tippelj, ki puffogtatott egy betörés után a zsernyákokra – vigyorodok el. - Egy idő után esküszöm, azt hittem az elgázosításomra játszanak vele… De legalább tudta, hol a helye – vonom meg a vállaimat, majd elemelem tőle az üveget, és megtöltöm mindkettőnk poharát. A börtön egy idő után olyan volt, mint az iskolát végzettek évfolyam találkozói, csak itt éppen a javítóban és a fiatakorúak börtönében törzsvendégként bejegyzettek gyűltek össze kényszerből.
- Volt – rándítom meg ismét a vállamat. Az első napok kissé esetlenül sikerültek, addigra egészen kijöttem a fiatalkorúak börtönében magamra szedett gyakorlatból, ugyanakkor nem sokáig tartott a balfaszok uralma. - Nem sokáig – húzom újabb, széles mosolyra a vonásaimat, hogy ne legyenek kételyei a hozzáértésem felől. Az anyám sokszor nevezett csótánynak, aki a jég hátán is megél, és akit egy kibaszott atombomba se lenne képes elpusztítani. Egyszer az életében igazat beszélt. - Ezzel viszont állj le. Nem nyírhatsz ki mindenkit. Kibaszottul el se hiszem, hogy ezt én mondom – sóhajtok fel, lehúzva a sokadik kör piámat, ami szégyen szemre kezd jócskán a fejembe szállni. - Most már boldog vagy, vagy tudni szeretnél még valamit, amire kiverheted magányos pillanataidban? - vigyor kíséri a piszkálódásomat, és egy újabb, szerető rúgás a pult alatt.

zene: D.Y.S. xx credit: •

What is it: sweet and bad for teeth? Yes, Lambert.

Mintha még szándékosan adtam is volna alá a lovat, hogy vigyorogjon, mint a hülye gyerek. Mondjuk... így is volt valahol. Ha az emberek átélnék csak a felét annak, amit mi, biztos felvetődne bennük a kérdés, hogy hát hogy vagyunk még életben...? És akkor ránéznék arra az imádnivaló, pimasz vigyorára és azt felelném, hát így... Bármilyen elfuserált buzisan is hangzik, Lambert számomra egy földre szállt angyal. Nem az a hófehér köntösben, bájos képpel áldást szóró, hanem, az a megedzett, izompacsirta, aki már meg sem próbál megállítani, ha hülyeségen töröm a fejem, ellenben eltöri az állkapcsom, ha szarul sülnek el a dolgok, és mégis képes teljes megnyugvást nyújtani és közben élénkítő hatással is bírni egyszerre puszta jelenlétével. Néha komoly kényszert érzek, hogy belecsípjek abba a morcos pofácskájába, hogy megállapíthassam, nem csak haluzok. Nem nézném ki Gydából, hogy nyakon döfjön egy tűvel, de ha most a drog hatása alatt lennék, biztos minden ilyen volna.
- Nem-eeee? - kérdek vissza játszott hitetlenkedéssel, de ragályos és nem kevésbé döglesztő mosolya rám is átragad, szóval nagyon nem is erőltetem meg, hogy úgy tegyek, mintha... - Megszoktam, hogy mindig a seggedben vagyok... - itt közben leesve kétértelműsége a pultról vissza pillantok rá szélesen vigyorogva, majd ismételten leplezett jókedvvel folytattam. - Elszoktam tőle, hogy körbe kell nézni az úton. - vontam rá vállat egyszerűen, pedig nem egyszer elcsaptak.
Alapvetően a humor és a csípős szájkarate jellemez minket, semmint az érzelgősség, ami most is érezhető volt, mert tök idegen és egyben kínos is volt elárulni olyan dolgokat, melyek annyira őszinték és számomra kellemetlenek, hogy másnak el sem árultam. Illetve az arcomat illetően, de... Travisnek a képébe mondtam az igazságot, amikor azt hittem meghal. Szerencsére azóta ténylegesen elpatkolt... Mire eljutunk a kis szeplősig, akiről nagyjából ennyit is tudok, már én sem vetem meg annyira a whiskyt és egyéb finomságokat, amiknek mintha jobb íze volna Lambert mellett. De azééért jól leplezve meglep, hogy valahol erre is kitérünk ráadásul Lambert által. Egy dolog, hogy a falka szellem nálunk szent és mostmár tudom, hogy megtörhetetlen, de valahogy még is bizarr hallani tőle, hogy valahol érdekli, főleg mert hát... Lunától van...
- Áh... - legyintek kezemmel lemondóan. - Egyszer, de akkor sem önkéntesen. Az egy dolog, hogy én hülye vagyok, de, hogy Lunának sem jutott eszébe jobb megoldás... Még javában csöveztem, mikor rám talált. Ő se nézett ki jobban, de már ott volt a kezében, lehetett vagy 3 éves? - vonok vállat, mintha annyira nem érdekelne, pedig nem erről van szó. A lány semmiről sem tehet, én is tudom, nem is neheztelek rá vagy undorodom tőle. Egyszerűen csak... nem akarok, hogy ennél több közöm legyen hozzá. Ő se akarná. Ez egy elátkozott csapat, nem kell, hogy még ő is részese legyen...
- Mindenfélét összehadovált Luna, és bőgött, hogy nem bírja már. Aztán a kezembe nyomta és elsuhant. Magamat sem tudtam ellátni, de meg... amúgy sem... szóval jobb életre ítélve, s mert nem vagyok egy szörnyeteg, lepasszoltam egy árvaházba. - és nagyjából ennyi volt tőlem az apai szeretet, bár... - ..mondjuk így jobban belegondolva... az árvaházak sem éppen a legjobbak, szóval... lehet mégis csak elbasztam... - döbbenek rá, noha fele annyira sem komolyan. Ma se tennék másként, mert ez az élet, amiben vagyok, nem neki való. És jobb, ha senki sem szerez tudomást róla - Lamberten kívül persze. Totál így tartom a leghelyesebbnek, mégis, ahogy elpillantok Lamb felé reakcióját várva, én nem tudom ez a hülye gyerek hogy csinálja, de mintha tudatalatt megint bűntudatot akarnak okozni. Ő sem akarja, de még is megteszi. Travis után minden közeli kapcsolattól irtózni kezdtem. Még a barátokkal is csínján bántam, kettőből egy pedig ellenem is fordult. De most, hogy kiderült, én basztam el és Lambnek eszében sem volt ott hagyni, kezd ismét világossá válni, hogy talán tényleg fontos a család... Talán rá kéne néznem... El is töprengek egy rövidke momentum erejéig ezen, majd ciccentve legyintek a levegőben magam előtt.
- Jó ez így. Jó. - bólogatok az én drágámnak, bár már magam sem tudom, hogy kit próbálok meggyőzni. De azért jól esne, ha ő is megerősítene, csessze meg. - Meg hát... nézz rám... nem akarom, hogy ő is rémeket lásson miattam... ha nem így néznék ki, esetleg... de nem hiányzik a teljesen jogos megvető pillantása... Más, ha te suttyózol le, és megint, ha egy... teljesen más valaki... - puffogok kicsit talán túl tolva a témát. Szokás szerint. Idegent akartam mondani, de lehet az már sértő volna.
Ha csak nem ficánkoltunk a témában, én mentve a menthetőt kievickéltem a partra, mielőtt belefulladnék és fél részegen olyasmire venném magunk, amit aztán úgy is megbánunk. Amúgy is picsogós vagyok, de az energia-alkohol kombó még a tempóra is rátekert. Ma biztos ki maxolom a dráma királynő címem. Legalább is, míg ki nem billent ebből a furcsán zavaros helyzetből. Az ing alatt is teljesen libabőrös leszek és lelki szemeim előtt látom, ahogy az a szakállt növesztett, szikkadt szívem, őrjöngve rázza a rácsokat, hogy elszabaduljon és mániákus énemet ezúttal ne a bosszú éltesse, hanem ő. Nem aprózzuk el... sose szoktuk, és nem zavar, hogy látnak. Irigykedjenek csak! Amúgy is rühellem a kamu boldog párokat, családokat, mi meg legalább felvállaljuk, ha le kell egymásnak osztani egy-két sallert, s még is megbocsátunk. Sőt... nem is haragszunk.
A dohány még kicsit sok, de majd behozom a lemaradásom. Menni fog. Az édességre is gyorsan visszaszoktam. Mondjuk nem volt nehéz, mert elvileg termeli a boldogság hormonokat... csak szerintem nem nálam. De azért köhögés közben is elvigyorodtam, egyetértően bólogatva párat megjegyzésére. Te átokfajzat...
- Ó, igen... Én is hiányoltam már, hogy elgyepáld a seggem... - nevetek még kissé oxigén hiányosan, de hamar helyre rázódom. Fura, de ezeket így felemlegetve, azért akaratlan is eszembe jut az a beteg párhuzam a múlt és jelen közt. Mikor Travis, hipózott Batmanként járt a nyakamra, akkor is piszkosul élveztem a fogócskát vele, meg, hogy szarrá vertük egymást. Mint, amikor összevoltunk zárva... Akkor se menekültem, csak időt akartam nyerni. Vagy amikor balhéztunk Caleék miatt. Öcsém... eddig bele sem gondoltam ennyire mélyen, de mintha szándékosan kerestem volna, mivel tudnám újraélni azokat a pillanatokat, amik annyira jók voltak Lamberttel. Az más kérdés, hogy csak most jöttem rá, hogy nem az események tettek boldoggá...
Először láthatatlanul majdnem magamra veszem sértő megjegyzését, de csak hamar rájövök, hogy ez csak más szájából hangzik annak, Lambert szimplán csak nem tudja, hogy kell ketté választani a tényleg megakarlak sérteni, a szeretésből mondom, te vadbarom állat megjegyzéseket. Ezért jó, ha már ismered. El is mosolyodom, és pimaszul még rá is teszek egy lapáttal, egy szélesedő, vigyor kíséretében, ahogy szemöldök emelgetve most én teszem kezem combjára.
- Azt mondod...? - incselkedem vele játékosan, persze most tényleg csak húzva az agyát. Nem attól félek, hogy megorrol rám Pingvin és kitagad. Hanem, hogy megorrol rám és emiatt Lambertet sem engedi be többet. Már pedig a hibák jóvá tételre szorulnak, s ekképp - s mert rohadtul erre is vágyom - majd én tejben vajban, akarom mondani... fűben és alkoholban fürösztöm majd a kis drágát. Igaz, ha tudom, hogy hamarosan mindettől engem is megfosztanak, előbb kezdem a kényeztetését.
- Az... - bólintok egy nagyot, de el is húzom szám, jelezvén, hogy nem volt az olyan gáz. Az eddig történtekhez képest. Jó, nem volt olyan hű de jó móka, de hamar feltaláltam magam, és mint a börtönben itt is van hierarchia. - Áh, nem! - legyintek újfent vigyorogva. - Ő maximum az őrsig tudott elcipelni néha napján, ha hagytam magam... De elég hamar rájöttek, hogy a börtönben mára több volna a jóakaróm, mint egy diliházban. Ráadásul a sok pszichomókus egyöntetűen kimondta, hogy hibbant vagyok, ezért, ha el is kapnak se kerülnék dutyiba. Pedig a csíkos kifejezetten jól áll... - bámulok magam elé, mert ahogy ezeket így kimondom jövök csak rá, hogy ha valami elbaszott ügy miatt ténylegesen elzárásra kerülnénk, megint szétválasztanának minket. Mély levegőt veszek, aztán hangosan kifújom, ahogy rájövök, sok minden történt, nem igen unatkoztam. - Sok minden megváltozott mióta elmentél... és őszintén szólva nem sok mindenre vagyok büszke ezekből... - merengek el az egészen. Nem tartom magam rossznak, de tudom, hogy mások se jónak. Pedig, ha nem is kürtöltem soha világgá, mint mondjuk a politikusok, sok pozitív dolgot tettem az emberekért. És itt most nem arról a drogról beszélek, ami lesétáltatta őket a tetőkről. Azokat a pénzen ülő, pénzsóvár faszfejeket, amik csak lesajnálják az olyanokat, mint mi, de segíteni nem segítenek.. Hanem arra gondolok, hogy támogatom a csórókat, ingyenes cirkuszi belépővel, olykor még pénzzel is, főleg a kiskölyköket, akik a bohócaim lábába csimpaszkodva rínak, hogy nem akarnak haza menni. Pont úgy, mint én hülye gyerek koromban. Egy bizonyos összeget mai napig adományozok az árvaháznak is, bár fingom sincs, hogy ott van e még a kis vörös vagy sem. S hát az sem igaz, hogy szart sem tanultam Lamberttől. Tulajdonképpen nagyon is sok mindent láttam tőle, mert a sok tökön rúgás ellenére is kinyújtom a kezem és felsegítem azokat, akiknek szükségük van rá. Vagy veszem szárnyaim alá, aki már teljesen elveszett. Így van ez a három gráciával is, Pollival, Gydaval és Annievel. Pedig kettejük már saját életet él, és mégis, ha visszajönnek, kérdés nélkül nyújtok nekik otthont vagy segítek, ha bajban vannak. Lambert előtt biztos meg sem fordult volna az eszembe, hogy áldozatot hozzak másokért. Sőt, taszított a gondolata, lévén, hogy másutt is én voltam mindig a feláldozható. Aztán jött ő, meg az ökle, és azok az imádnivaló arckifejezései és egyszeriben csak rájöttem, hogy azta kurva, szóval ilyen szeretni valakit!
Az életbe nem árulnám el neki, hogy egyszer, mikor megvédett a hústornyoktól a javítóban, aztán az egyik gumibotos gondozótól, este kivártam míg biztosan mélyen el nem aludt és bebújtam mellé, hogy átkarolva aludhassak. Őszintén szólva az illatától és a közelségétől szerintem tudtam is volna bőven, akár egybe két napot is, de végül szart se aludtam igazából, mert attól fostam, hogy előbb felébred, mint én és megfojt a párnájával. Így még hajnalban visszaosontam a saját ágyamba és a nemlétező bajszom alatt somolyogtam. Nem csak, mert full jó érzés volt vele összebújni - azt hiszem onnantól lettem levakarhatatlan a pofonjai ellenére is -, de visszaosonkázás közben lenyúltam egy használt felsőjét és szigorúan a fal felé fordulva, azt szaglászva aludtam el. Így belegondolva már akkor is egy beteg állat voltam...
- Tessék?! Hogy mii?! Fúj! Te ilyen aberráltnak nézel? Jó, oké, lehet, hogy a borotválkozással vannak gondjaim, de azért állatokkal dugni... - grimaszolok undorodva még a gondolatától is, hogy én meg ő. Szerencsére van olyan távol a kis félkegyelmű, hogy ne tudja, hogy épp őt szidjuk. Bár morcos mackó gyilkos tekintete lehet némileg árulkodó. Szerencsénkre Pingvinben nem olyan vér forr, mint bennünk, szóval inkább izgága módon összeszedi holmijait és elsiet az irodájába.
- Hmmm... oké! - vigyorgok nagylelkesen a verés hallatán. Aztán elnézek az üres poharam felé a tiltás végett, majd vissza rá.
- Pedig te is megkóstolhatnád! Finom, dinnyés! - somolygom s noha eddig nem fűlött a fogam még egy pohárhoz, most azért meghozta hozzá a kedvem. Már majdnem oda is intek a faggatózásaim közepette a pultosnak, aki láthatóan most épp tojik ránk, mikor kiderül néhány igen mókás részlet azért a börtön éveiből. Oda is kapom a fejem, miközben visszateszem seggem az ülésre.
- Na ne bassz!! - röhögök fel. - Mi a picsa...? - rötyögök tovább, még a pohárban lévő vodkába is beleröfögök egyszer. - Mint egy kibaszott pizsi parti... - kacarászok, mert tényleg az. Ahová nyilván engem nem hívtak meg. Mondjuk hallva a kellemes közösen együtt töltött idejüket, talán nem is bánom. Mostmár a vodka is úgy csúszott, mintha minimum víz volna. Igaz azért bensőmben éreztem, hogy jelentősebben erősebb hatásai vannak. De a móka és kacagás is csak addig tartott, amíg rá nem tértünk a lényegre. Oké, Dagikát nem nyírnám ki, kinyírja ő magát, de azért, ha valaki más gondot okozott neki, szemrebbenés nélkül megcsináljuk azokat a pazar hambikat, amit aztán szétosztunk a csövik közt. Mindenki jól jár...
Először azt hiszem mélyen gyökeredző dologról van szó a hatásszünet végett, aztán, ahogy ő, úgy bizonytalanságomból én is elmosolyodom. Te kis kópé...
- Ahj már... Igenis, apuci... - adom be derekam, legalábbis ezekben a percekben, mert magam ismerve... Nem vagyok szociopata, de ha a szükség olykor törvényt bont... Ugyanakkor ingerlő vigyora, pimasz pult alatti rosszalkodása és bassza meg, összességében az egész valója eszembe is juttatt egy baszott jó ötletet, amivel megünnepelhetnénk, hogy újra együtt agyunk, és persze.. felidéznénk azokat a szép napokat, amikor gazdagéknál csöveltünk.
- Ami azt illeti... nem ettől vagyok boldog. Magányos perceim pedig azt hiszem... nem lesznek többet... de neked sem. Sőőőt... akadt is egy ötletem, mivel tudnánk kellően kiadni magunkból a feszkót, és jól is szórakozni közben, felidézve azokat a bizonyos szép pillanatokat... - vigyorgom sejtelmesen. Nem rögtön mára gondoltam, mert szükség lesz némi utána járásra, de azt gondolom, hogyha be is költözött valaki Travis házába, nem lesz gond vele. Már pedig igen csak kijár a volt gazdájának és a házának is, hogy ellátogassunk oda és kicsit helyre pofozzuk. Szerintem mindkettőnk lelkének jót tenne.
- Mit szólnál, ha hétvégén ellátogatnánk a gazdag negyedbe egy kis... házibulira...? - vigyorgom. - Vagy még fosol tőle, hogy frissen szabadultál? - egyrészt az alkohol beszél belőlem, másrészt a kangörcs, harmadrészt pedig nem ismételném el, hogy vigyázok rá, nem kapnak el a zsaruk. Igaz, arról fingom sincs, hogy rá pár napra, hogy itt hergelem a kis édest, elrabol az, akiről meggyőződésem, hogy halott.
- Ha bevállalod a kockázatot... - a pultra csapom tenyerem, s lecsúsztatva róla, ott hagyom a kocsi kulcsot. - Megkapod a kocsit. - ajánlom fel. Frászt, már az övé, csak húzom az agyát, mert most kezdem csak igazán felidézni, milyen elbaszottak is tudtunk lenni.

öltözék: x zene: faceless helyszín: Umbrella Nightclub

I've got 99 problems

Defend Your Situation

Azt hiszem, a tíz évre terjedő napközis klub megtette az ártó hatását, mert olyan dolgokról kezdek érdeklődni, amiket jobb esetben a szőnyeg alá söpörnék, amíg egyedül nem maradok, hogy úgy emberesen kitombolhassam magamat miattuk. Példának okáért a franc se akarna hallani Luvnyáról, elvégre azóta rühellem, hogy rátette a kezét Rowan, meg mást is bele, de egy gyerek egészen más tészta. Ő nem tehet a hülye anyjáról, ahogy a lökött apjáról sem, aki ezek szerint hamar félretette a problémáját. Megértem, abban a helyzetben biztos én sem cselekedtem volna másképpen, szóval jobb híján megpaskolom a vállát, mert ennél hatékonyabb vigaszt nem tudok nyújtani. Ugyanakkor a gondolatai nem apadnak el, és az én szemöldökeim lassú emelkedésbe kezdenek a homlokomon.
- Nekem sem voltak rémálmaim, pedig Onkel szőrös seggét nézni minden nap felért egy életre szóló traumával – horkantok fel, félig-meddig elviccelve a dolgot. - Nem is tudom, ember. A te családod kifejezetten fos volt, de te nem úgy vagy elcseszett, mint ők. És egy elcseszett család még mindig jobb a nem létezőnél – vonogatom meg a vállaimat, és a kibaszott piára fogom, hogy így megeredt a nyelvem, ráadásul ostobaságokat hordva össze. Meglehet, hogy nekem nem jutott értelmes nevelőszülő, meg esélyt se hagytam nekik, de egy szeplős kislány biztos több szívet nyert meg. - Bár ha tippelnem kellene, és kicsit is örökölt a babasegg pofidból, éli a világi életét a burzsuj negyedben – vigyorodok el, mentve a menthetőt, mert nem akarom lelki terrorban tartani. Igaza van, egyikünk élete sem való kölyköknek, főleg az övé, főleg ahogyan alakult.
Egy elbaszott hullámvasúttal ér fel a bárban eltöltött idő, amit hol meggyorsít, hol meglassít a tömény, amit sorra döntünk le a torkunkon. Vagy éppen a tenyere, ami a combomra simul, újabb megerősítéseként annak, ami kéz a kézben jár kettőnk között. Valahogy az erőszak és a szex elválaszthatatlan párosnak tűnik, egyik követi a másikat, ha mi ketten porondra kerülünk. Persze tudom, hogy szórakozik, mégsem vagyok képes megállni, hogy ne kezdjem el az alsó ajkamat rágcsálni, és pontosan emiatt szinte megváltás a fűtött pillanatok között, miként a diliházra terelődik a témánk fonala.
Újabb kérdések gyűrűznek a ködösülő tudatom felszínére, de kivételesen bekussolok, és nem kínzom további elmélyüléssel abban, ami a szavai ellenére biztosan nem volt gyalog galopp. Elvégre ki a faszom akarná azt hallani, hogy hibbant? Csak ne nevezze senki így, kizárólag az én posztom mindenféle jelzőkkel szidni.
- Hm… - mormogok egyet a torkom mélyéről, eltöprengve azon, hogy az eddigi előadása ellenére nem sok mindenre büszke a tettei közül. Egy momentumra ismét felfedi magát babaarcú Vöri a múltból, és ha valami, ez képes mosolyt csalni a vodkaszagú képemre. - Ha már büszkeség, emlékszel az első zacskó chipsre, amit elloptunk anélkül, hogy elgatyázott volna minket az öreg Bob? Vagy Rob, tudja a franc – vigyorgok, remélve, hogy elsimíthatom a homlokára költöző ráncokat. Általában nem rajtam múlt a bukásunk, viszont olyan sosem volt, hogy hátrahagyjam a szarban, szóval, amikor végre-valahára összehozta a dolgot, kibaszott büszke voltam rá. Valahol az is megmelengeti azt az elkorcsosult lelkemet, hogy rólam vett példát, amivel kihúzta a szarból Pingvint – akinek csessze meg, már eszembe se jut a rendes neve –, de akkora buzernyák én sem vagyok, hogy ezt beismerjem, tehát azzal piszkálom, amivel kézenfekvő.
Kis híján elnevetem magamat a kirohanásán, ám tartom magamat annak érdekében, hogy megküldjem néhány jelentőségteljes pillantással a „barátunkat”. Szépen el is iszkol ennek hatására, én pedig néhány grammal könnyebbnek érzem magamat. Nem azért, mert ellenfelet látnék benne, hanem mert tudom, sokkal többet tud Vörösről, mint én, és ez tudat alatt még mindig rohadtul frusztrál…
- Örülök, hogy ilyen jól szórakozol a börtön nyomoromon – csóválom meg a fejemet, de a vonásaimról nem moccan sehova az idő közben rá telepedett szórakozottság. Jobban szeretem a nevetését hallani, mint a csalódottságtól elkenődött hangját, főleg, ha más után sopánkodik. És ezt a gondolatmenetet itt félbe is szakítom, mielőtt megint elfogna az agybaj.
- Jézusom, ha neked ötleted támadt, végünk – puffogó nevetésfoszlány szalad le a mellkasomról, noha akad némi igaz meggyőződés a kijelentésemben. Már előre tartok attól, mit vett a fejébe, hiszen régen is voltak meredek elképzelései bőséggel, azóta pedig láthatóan messzebb rugaszkodott a józan ítélőképességétől. Mégsem intem le, hanem érdektelenséget mímelve hallgatom végig a mester-tervét, aminek a végén megjutalmazom egy ismételt, erőteljesebb rúgással. - Te is fosnál még tíz év nyugdíjas klubtól – morranok rá, bár igazi lelkesedés nincs a háborgásom mögött. Sőt, a börtön előtti énem már ott éledezni kezdett, amikor először az állkapcsának ütközött az öklöm, egy közös… rablás (?) pedig határozottan olyan elfoglaltság, ami nekem való munka. Bulinak csak Vöri tartja, én szeretem profizmussal kezelni a témát, kivéve, ha nem akad mögötte egyéb motiváció is.
- Faszom, úgyis szükségem van pénzre. De csak, ha rendes tervünk is lesz – adom be a derekamat. Nem éppen így képzeltem a szabadságom első időszakát, de ne mondja nekem senki, hogy a talpra álláshoz nincs szükség kezdő tőkére. Márpedig én jelenleg közel állok a nullához.
Egészen addig a pillanatig, amíg elém nem csapja a kocsija kulcsát. Laposakat pislogok a csomóra, mintha káprázna a szemem, azonban inkább azt próbálom feldolgozni, hogy csak így… idelök nekem egy verdát. Talán egy percbe is beletelik, amíg meredten bámulom a mézesmadzagot, de nem tudom, kit akarok áltatni, első látásra szerelem az a monstrum. - De ettől még nem leszek a kitartott kibaszott feleséged – szögezem le, mialatt ez alkalommal én csapok a pultra, hogy azzal karöltve a tenyerembe simítsam a kulcsot. És ezen a ponton hagy el minden küzdelem, ami képes volt eddig visszatartani a számra kéredzkedő, lelkes vigyoromat.
Cseszd meg, Rowan Mills.
Nagyon.

zene: D.Y.S. xx credit: •