Nem kellett sok időnek eltelnie, hogy Enzo úgy érezze, újból nyeregben van. Amennyire reménytelennek és kilátástalannak tűnt az ügy, olyannyira kapott új erőre, amikor végre lehetősége akadt beletekinteni a részletekbe, de a legfontosabb, hogy szabadlábra helyeztette a Lynch lányt, aki meggyőződése szerint minden bizonnyal ártatlanul ült a rácsok mögött.
Meglepődött, amikor irodájába somfordált Peggy, attól pedig végképp, amennyire hevesen köszöntötte őt. Kissé talán még meg is szeppent attól a fajta közeledéstől, amit kapott, így viszonozni nem igazán tudta a gesztust. Elpirosodott arccal ült le a székébe, majd az előtte lévő fotelekre mutatott, hogy a másik is helyet foglaljon.
- Persze, hogy hiszek neked, ismerlek - mosolyodott el szelíden. - Viszont ne vedd készpénznek azt, hogy szabadon engedett Tucker, ez csak ideiglenes egészen addig, amíg nem talál téged terhelő további bizonyítékokat. Nem tudom mibe kerültél bele Peggy, de ez az egész rettenetesen furcsa - nézett mélyen a szemeibe, olyannyira komolyan hangsúlyozva a szavakat, hogy minden bizonnyal még a pincérnő arcáról is lefagyott a mosoly. - Én tudom, hogy ártatlan vagy, de másoknak is tudnia kell. El kell érnünk, hogy mások is tudják - bólogatott folyamatosan, ezzel is győzködve a másikat. Nem is tudta hol kezdjen hozzá az egészhez, de az egyetlen támasza pont a beszélgetőpartnere volt, így hamar belemerült a munkájába és végezni akarta a feladatát. - Peggy kérlek mondd el nekem, mi történt aznap este. Kivel voltál, hol voltál, mit csináltál, bármit, ami eszedbe jut.

Tucker úgy pitizett neki, akár egy bociszemű kiskutya, aki az utolsó jutalomfalatra pályázik. Szánalmasan nevetséges volt az a fajta könyörgés, amit produkált, nem is igazán tudta hova tenni ezt a fajta kedves és bájolgó stílust, de a hivatástudata nagyobbnak bizonyult az ellenszenvénél, így úgy döntött elengedi az egészet és segítséget fog nyújtani a nyomozás során. Peggy Lynch, Brooklyn egyik legaranyosabb és legártatlanabb emberének az életéről volt szó, aki közel állt a szívéhez, pontosabban ahhoz a jégszívhez, amit egyedül ő tudott néhanapján a borongósabb estéin feloldani. A lány kisugárzása annyira más volt, mint a többieké, valahogy vonzotta a figyelmét, nem szerelmes vagy szexuális értelemben, inkább, mint egy lelkitárs, valaki aki megérti őt. Peggy Lynch volt minden fájdalmának a szennyeskosara, de élvezte, hogy az lehet, szívesen hordozta magán Enzo összes bűntudatának a súlyát, ezért cserébe pedig a férfi mindent megtett, hogy megmenthesse őt a börtöntől, kerüljön az bármibe.
- Rendben van - bólintott, szűkszavúan zárva a már így is túl kellemetlenné fajult csevegést. - Az ügyet hivatalosan maga viszi, nem akarunk a fejestől semmi balhét, eleve elég mufurc mostanában, átesett egy váláson, szerintem kíméljük meg még egy fejfájástól - magyarázta maga elé bámulva, cipőjének orrára rögzítve szemeit. - De a valódi nyomozást az én utasításaim és módszereim szerint végezzük. Én gondoskodom róla, hogy kiderüljön a valóság, maga pedig arról, hogy minden legális maradhasson, vagy legalábbis annak látszódjon - pillantott fel rá, miközben hátrébb vonult az asztala fiókjához, hogy abból kihalászhassa cigarettáját. - Jaj és még valami.. tegeződjünk az istenért is.

Az olasz nyomozó az egész estéjét azzal töltötte a már jól megszokott, éjszakai bárokban való pihentető percek helyett, hogy Peggy Lynch ügyében próbáljon megoldást találni, ugyanis azt érezte, hogy az igazságszolgáltatás csődöt mondott, amikor egy ennyire jámbor és ártatlan pincérnőt citált a kapitányságra. A lány benn töltötte az estét, habár foggal és körömmel küzdött az elengedéséért, minden egyes bizonyíték ellene beszélt, a kép nem állt össze úgy, mint ahogy azt saját értékítélete és különleges, de az eljárás szempontjából teljesen irreleváns nyomozói megérzései és ösztönei diktálták volna, valami sántított, rettenetesen bűzlött, ami hajnalig tartó gondolatspirált okozott a fejében, kiverve az álmot a szeméből.
Nem maradhatott az őrsön, furcsán vette volna ki magát a a lánnyal való viszonytól függetlenül, hogy az NYPD hivatalos alkalmazottjaként egy rácson keresztül fogja a másik kezét, így Brooklyn-i kietlen, otthon érzettől mentes apró lakásában meghúzva magát, legalább egy doboz cigarettát elpöfékelve tanakodott a megoldáson, természetesen teljesen sikertelenül, ugyanis nem volt miből kiindulnia, így képességek ide vagy oda, bizonyítékok és tényállás hiányában ő se tudott egyről a kettőre jutni.
Másnap reggel fáradtan, hatalmas táskákkal a szemei alatt próbálta meg túlélni a munkaidejét, ásítozva jelent meg a hosszú folyosón, miközben már azon töprengett, hogy mikor is menjen majd be Peggyhez egy kis komfortot adni neki a rideg és egyáltalán nem csábító, fehér falakkal körbevett, kivilágítatlan cellák sokaságának környezetében, amikor az albínó kollégája meg nem jelent mellette, kisebb szívrohamot okozva neki a hirtelen felcsattanásával. Ijedten nyögött fel a szavaira, majd egy apró sóhajjal nyugtázta, hogy a mitugrász fickó képét kell elviselnie maga mellett démonok vagy emberevő szörnyek helyett, így már könnyebb volt megnyugodnia.
- Testa di cazzo.. - jegyezte meg az orra alatt morogva, de sok ideje nem volt kiokosítani ismerősét az illemről, hogy egyrészt nem beszélünk a másik nyelvén úgy, hogy közünk nincs a nemzetéhez csak látjuk rajta, hogy honnan is érkezett, másrészt pedig hogy nem csattanunk így fel valaki mellett kora reggel, amikor még egy kávé sem gördült le a torkunkon és nem szívtunk el egy szál cigarettát. - Látja kedves nyomozó, most aztán bajban van - mosolyodott el hallva a felhozott körülményeket ugyanis, pont ahogy Tucker is mondta és egyébként ahogy a megérzései súgták, az ügynek nem volt se füle, se farka. - Csak nem apuci pici fia elveszett és segítséget kér? - kérdezte csücsörítve, erősen gúnyolódva a kérésre. Ha nem Peggyről lett volna szó, már elküldte volna melegebb éghajlatra a szőkét, de tudta, nem hagyhatja cserben a lányt. - Kérje szépen - tette hozzá, hogy a fejében megfogalmazott célok ne lehetetlenüljenek el a makacssága miatt.

Hallgatta az esetet, aprókat bólintva a hangsúlyosabb résznél, de arca rezzenéstelen maradt. Lelkében háború dúlt hivatása és a lányhoz kötődő érzelmei és a róla alkotott ítélete miatt, tudta, hogy nem vitatkozhat a hivatalos szervekkel még nyomozóként sem, hisz az elmondás szerint tényleg a helyes eljárásjogi szabályokat alkalmazták, ha mindez igaz és az ujjlenyomata ott volt az elkövetési eszközön, akkor nincs is más lehetőség, le kell tartóztatniuk a lányt, hiszen a megalapozott gyanú létrejött, azonban érezte, hogy Peggy igazat mond, legalábbis nagyon szeretett volna hinni neki.
A beszélgetést megvárta, majd az utolsó mondatra csak aprót sóhajtva Peggy felé pillantott. Tekintetén egyfajta csalódás látszott, hiszen minden kételye ellenére nem tudta félretenni az ellene felhozott vádakat, elárulva érezte magát. Visszagondolt mennyi esetet osztott meg a pincérnővel, aki mindet csodálkozva, gyermeki naivitással fogadta. Az ártatlanság megtestesítője volt. Mégis, amikor Tucker részletezni kezdte az esetet, erősen felvágták a nyelvét, pimaszul válaszolgatott, sokszor gyanakvásra okot adó módon elemezgetve, hogy ha ő kioltaná valaki életét azt hogyan is hajtaná végre. Persze, ilyenkor természetes emberi reakció a kötekedés, a szemtelenség, még akkor is, ha valaki az égegyadta világon semmit sem tett, de ez pont elég arra, hogy a kihallgatószobában végezze és feljegyzést készítsenek a modoráról. Ha többet nem is tehetett, legalább annyival segíteni akart a másiknak, hogy ne hozza magát félreérthető helyzetbe a hatóságiak előtt.
- Peggy, velük kell menned - szólalt meg hosszas csend után, végigsimítva a felkarján a lánynak amolyan megnyugtatásképpen. - Működj együtt a nyomozókkal, legyél udvarias, közvetlen és ne kezdj el viccelődni. Ez az eset egyáltalán nem nevetség tárgya, ha te pedig szórakozol rajta vagy ezt tetteted, rossz fényt vetsz saját magadra - sóhajtott újból, megfáradtan, reményvesztetten. - Holnap reggel bemegyek hozzád, ígérem - bólogatott beszéd közben, egyfajta pszichológiát alkalmazva, hogy a másik is így tegyen. Ezek után a kollégáira nézett.
- Ez biztos csak valami félreértés fiúk, de nem fogok az utatokba állni. Tegyétek a dolgotokat - fogott kezet velük, betartva a formalitást és elterelve magáról is a gyanút, hogy egy lány védelmére kelne akár a törvények áthágásával is, azonban amikor Tucker tenyerét érintette, egy határozott mozdulattal közelebb húzta őt. Arcaik alig pár centire helyezkedtek el egymás mellett, ajkai tökéletes pozícióban helyezkedtek el a nyomozó fülénél. - Ez a lány ártatlan. Ismerem. Ha megtudom, hogy manipulatív kérdéseket teszel fel neki, negatívan befolyásolod vagy bepánikoltatod… - suttogta. - … búcsút mondhatsz az állásodnak, nagyfiú.

Rettentő furcsa páros voltak ketten, akiket az égvilágon senki sem gondolt volna, hogy valaha jóban lesznek. Enzo a maga mogorva stílusával, köpcös járásával nem illett egy olyan ártatlan, naiv lányhoz, mint ami Peggy Lynchben testesült meg. Mióta az eszét tudta a realitás talaján próbált mozogni, mindent komolyan vett és szívét-lelkét beletette a munkájába, nem szeretett gyermeteg viccekbe bocsátkozni. Az olasz kopónak ugyanis hamar kellett felnőnie, testvérei mellett ráhárult egyedüli fiúként a felelősség, hogy gondoskodjon a lányokról, védelmezze őket, őrangyalként szárnyai alá véve a kicsiket, miközben folyamatos megfelelési kényszerrel küszködött az apja valóságtól elrugaszkodott elvárásai miatt. Nem volt ideje pihenni, lazsálni, lopni a napot, miközben feladatok ezrével bombázták, nyomás helyeződött rá az otthonától, a barátaitól, a tanulmányai során, egyszerre megfelelni ennyi mindenkinek pedig épp eléggé kiölte belőle az éretlenséget. Rá kellett jönnie, hogy ha előrébb akar jutni az életben csak magára számíthat így mindent meg kell tennie, hogy a legjobb lehessen, hogy bizonyítson, ne csak a szüleinek, hanem az egész világnak. New York legjobb nyomozója akart lenni, ebbe pedig nem fért bele egy párkapcsolat vagy pár átmulatott este, az egyetlen amit megengedett magának Layla elvesztése óta, hogy lecsússzon pár korsó sör egy fárasztó nap után. Peggy ezzel szemben szabadosnak látszott, játéknak fogta fel az életet, nem ismerte a veszélyeket, nem volt félelemérzete, szüntelenül mosolygott, élvezte az életet és ezt hamar rá is ragasztotta másokra. Ő volt Enzo sötét életében az a halovány fénysugár, ami néha képes volt kirángatni őt a melankóliából, az egyetlen, aki mosolyra tudta csalni a szimpla létezésével. De nem gondolt rá úgy.
Nem tudta megmondani, hogy a pincérlánnyal kapcsolatos buja gondolatok miért nem törtek sosem felszínre, hogy a flörtölés miért nem ért sose célba. Nem gondolta csúnyának a másikat, sőt, megértette a kéjjel teli tekinteteket, amiket a pult másik végéből kapott rendszerint, de valami mégis mindig megállította, hogy ő maga úgy tudjon nézni a lányra, mint a mellette ülő, nadrágjukat igazgató férfiak. Inkább tekintett testvérként rá, egy védelmezendő húgot látott benne, akire minden áron vigyázni akart, őrizni az ártatlanságát, az élet iránt érzett szeretetét. Nem akarta, hogy valaha realizálnia kelljen, mennyire sötét és mocskos világban is élünk.
Így villámcsapásként érte, amikor beszélgetésüket kollégái hangja zavarta meg. Kissé talán összeszedetlenül kellett visszarázódnia a munkahelyi formalitásba, ami ennyi ital után már kihívásnak érződött. Szégyellte, hogy így látják, eleve nem tett jó benyomást a munkatársaira követelőző, rideg stílusa és oda nem illő külseje miatt, ez azonban már csak habnak érződött azon a bizonyos tortán.
Tucker, igazi két lábon járó mitugrász. Tejszőke haj, a szemei akár a jég, az embert a hideg is kirázta tőle. Az apja nagy kutya volt annak idején a kapitányságon, így természetes, hogy betuszkolta a fiát is saját teljesítményére hivatkozva. A kölyök nem örökölte sajnos az öreg képességeit, teszetosza mézgagéza volt, aki bemagolta az összes jogszabályt, csak azokat a gyakorlatban nem volt képes hasznosítani. Magas, spagettitésztára hasonlító alakja sajnos elárulta erejét is, így nem volt meglepő, hogy Johnny Barths-t kapta társul, aki kétajtós szekrény képében helyette is akkorát ütött, hogy az ember átrepült Európáig egy jól irányzott pofonja miatt. Néger, szinte ébenfekete bőr, hatalmas fekete szakáll, kopasz fej, testőrnek is elmehetett volna, ha nem lóg a ráfeszült öltönyén a jelvénye, ami igazolja a foglalkozását.
Balszerencséjére egyikükkel sem volt jóba, azt is mondhatjuk köztudomású volt a rossz viszonyuk, de volt a dolgoknak pozitív oldala is, ugyanis a ranglétrán nyomozóként felettük helyezkedett el.
- Hohohó kollégák, mi ez a nagy hercehurca? - vonta fel a szemöldökét, ráncolva homlokát. - Szeretnének beavatni a részletekbe vagy egy nyomozón kívánják átverekedni magukat? - fogta meg a háta mögött elhelyezkedő lány derekát, hogy közelebb húzza őt magához, foggal és körömmel védve őt. Nem azért, mert a törvény ellen akart menni, hanem mert tudta, hogy akit bilincsbe akarnak verni ártatlan. Ismerte. Érezte. Ennél többre nem volt szüksége, hogy kitartson a másik mellett.

Ismerte már a pincérlányt, tudta, hogy rettentően odavan a krimikért, így amikor csak lehetősége adódott mesélt neki a munkájáról, sokszor beavatva őt a legmocskosabb részletekbe is, remélve, hogy ezzel fel tudja dobni a fárasztó napjait. Nehéz volt a vendéglátásban dolgozni, megküzdeni a különböző stílusú, jellemű és igényű emberekkel, mindenkinek meghallgatni a szívfájdalmait, jó pofit vágni feltételek nélkül máskülönben retteghetett a panaszkönyvtől meg a fejestől, hogy a hosszú ideje tartó hanyagságot és leszarom stílust maga mögött hagyva majd egyszer elolvassa az írt sorokat aztán fel is út le is út kezdhetsz magaddal amit akarsz, a kutyát nem érdekli a sorsod szerű jövő elé nézhet, mert életében egyszer nem tudott hibátlan lenni. A folyamatos társadalmi nyomás, a vendégek általi nyomás nem való mindenkinek, de Pegs egyelőre kitűnően megküzdött vele. Jól kezelte a stresszt, az idejárók java imádta őt, még Enzo jégszívét is sikerült néha megmelengetnie az ártatlan tudatlanságával és azzal az édes, cserfes vigyorral. Kihívás volt ellenállni a bájának, kivéve ha egy olyan nyomozó voltál, akinek végtagok nélkül, megcsonkított nemiszervvel kellett látnia a saját testvérét. Így már nem volt olyan nehéz.
- Rengeteg, de New York már csak ilyen - vett mély levegőt, majd újból beleszívott a cigarettájába, a lány arcába fújva a füstöt egy szelíd vigyorral. - Neked viszont nincs okod félni, egy kopó véd téged, hogy ne essen bajod - bájolgott neki mélyen rezgő hangjával, melyet az alkohol és az égő szál keveréke okozott. Kezdte megérezni az ital hatását, ami miatt szavait is szabadosabban használta. Tudta, hogy Pegsnek imponálni fog a merészebb hangvétel, így nem igazán aggódott a mondat következményeitől. - Több lehetséges válasz is van a kérdésedre. Lehet, hogy traumatizálta a dolog és így ő maga sem tudja eldönteni mi a valóság. Az is lehet, hogy küzd a bűntudatával, feladja a harcot, vallomást tesz, majd visszavonja azt, ahogy újra erőt vesz magán. De az is lehet, hogy csapnivaló ügyvédje van, aki folyton új tanácsokat oszt neki vagy a pasas szimplán kóros elmeállapotú, aminek őszintén nem örülnék, mert akkor meg kell szüntetnünk az eljárást ellene és be kell küldenünk az elmegyógyba - sóhajtott. - Találkoztam vele, ha bolond is, annyira biztosan nem, hogy ne érdemelné meg, hogy szembe kelljen néznie a tettei következményeivel - pillantott fel Peggy szemébe, tekintete komolyságot tükrözött, álkapcsa megfeszült. Munkaidőn kívül volt, magánszemélyként társalgott, nem De Santis nyomozóként nyújtózott el a bárszéken hanem Enzo, az olasz bevándorlóként mégis hivatástudata újból a felszínre tört. Képtelen volt az ügyeit benn hagyni az irodában, azok üldözték és kísértették őt még az álmaiban is, az agya folyamatosan a nyomokon, a vallomásokon kattogott, a megoldáson tanakodott, akárcsak egy megszállott. - Hazakísérlek majd, nem szabad egyedül hazamenned ilyen későn - mosolyodott el szelíden, nem először ajánlotta már fel a lehetőséget, amit Pegs szinte mindig el is fogadott. Ártatlan tett volt, előzékenység, illedelmesség semmi más. Sose tett semmit, nem voltak hátsó szándékai, csak védelmezni szerette volna a másikat. - Ha pedig nem tudnék olyan későig maradni, kifizetem a taxid, csak ne sétálj egyedül. Kérlek.

Kiskorától kezdve képtelen volt felfogni, hogy valaki hogy képes lehúzni egy teljes életet egy olyan melóban, amit nem szeret csinálni. Látta az apját, aki cipészként tengette a mindennapjait és szenvedéllyel csinálta a munkáját, minden egyes vonás, minden egyes simítás a szívéből jött, szeretettel készült, ő ezt tanulta otthonról, hogy ha valamit az ember véglegesen kiválaszt magának nyugdíjazódásig, akkor úgy keresse meg a mindennapi betevőjét, hogy mosolyogva tud majd hazatérni.
Azt a részét ki is pipálta a feltételeknek, hogy ténylegesen a szenvedélyével foglalkozzon. Imádta azt, amit csinált, hogy gondolkodnia kellett, hogy Sherlock Holmes-t játszhatott, de azért szervezete lelkileg és fizikailag is megérezte a hátulütőit a nyomozói létnek. Könnyű volt belerokkanni, ha az ember egy idő után már nem tudta szétválasztani a halált az élettől, az ártatlant a bűnöstől, az üldözési mánia, a folyamatos paranoia örök jó barátokként támogatták az ösvényen, megfűszerezve a mindennapjait, mindezek tetejébe pedig folyamatosan bevillant a húga látványa, egyre grafikusabban, élesebben, gusztustalanabbul maga elé képzelve a csonkítást, a hasán végighúzódó, késsel metszett feliratot, a felakadt szemeit, a mellkasára folyt nyálat.
- Nem is kell senkinek senkit irigyelnie. Én teszem a dolgomat, rács mögé vágok pár jó madarat, te pedig minden este ajándék vagy a számomra, hogy végighallgatod a panaszkodásomat - nevetett fel halkan, a pohár alját nézegetve, amiből már ki is fogyott a nagy beszéd közben az itala. Tekintve, hogy mióta is alkoholizált, fokozatosan nőtt az az adag, amit már megérzett, így neki is szaporábbnak kellett lennie, ha azt akarta, hogy eluralkodjon rajta a jól eső hatás, a boldog felejtés állapota. - De Pegs, a féltékenység hozta ki belőle. De nem akarta megölni a nőt, részeg volt, ütlegelt, szerencsétlen csaj légmellet kapott, de a kutya nem vette észre, hogy baj van egészen másnap reggelig. Azt hitték alszik - fejezte be a meséjét, hogy teljesen kerek lehessen a történet. - A csávó azóta 15 vallomást tett, jó néhányat a rendőröknek, egyet nekem, most éppen a cellatársainak ecsetelte az esetet, természetesen az összes máshogy hangzik. Nem tudom hogy is fogjuk kibogozni az igazságot, ugyanis teljesen mindegy én mit gondolok vagy mi játszódik le a fejemben, az ügyész leveszi a fejemet, ha nem tudok normális bizonyítékkal elé állni - sóhajtott fel, szinte gondterhelten, majd hátradőlt a székén. Szándékosan helyezte a perifériás látásán kívül a pincérlány kéjjel teli tekintetét, ignorálni szerette volna a tényt, hogy a másik csak azért ennyire kedves vele, mert vonzódik hozzá, el akarta hinni, hogy tényleg érdekes, amit mond, hogy tényleg több ő egy sármos olasznál Brooklyn egyik elrejtett kocsmájában vagy egy jól kereső nyomozónál, akinél be kell vágódni, ha szép summát akar örökölni az ember aranyásó feleségként. - Meglátjuk hogy alakul az este, nem ígérem, hogy éjfélig maradok, ki tudja, ma hajnalban nem-e fognak riasztani, de sokáig maradok még - bólintott aprót. - Már ha ezzel beéri kegyed.

Peggy viselkedése és furcsa stílusa mindig vegyes érzelmeket váltott ki a férfiből. Egyik pillanatban imádnivalónak tartotta a magát kérető, aranyosan vigyorgó pincért, a másikban pedig kirázta a hideg a túlzott közelségétől és közvetlenségétől. Bár az istenért sem tudta volna megbántani, így minden egyes gesztusára pozitívan reagált, de sokszor elgondolkodott rajta, hogy talán ha egyszer nem fordít elegendő figyelmet a testtartására, a tekintetére vagy a száján megjelenő görbékre, a Lynch lány azonnal rá fogja vetni magát.
Nem volt buta, könnyedén olvasott az emberek szavai között, látta a testtartást, a mimikákat, amiből ki tudta következtetni, hogy a fiatal lány igazán vonzódik hozzá. Talán pont ezért volt sikeres nyomozó, ugyanis a kimondatlan dolgok is egyértelműnek tűntek számára.
Nem igazán értette ezen vonzalomnak az okait, ugyanis ő sosem tartotta magát sármosnak vagy megnyerőnek, különösen így, hogy az évek során meg kellett szoknia a gúnyos megjegyzéseket járását, öltözködését vagy éppen a származását illetőleg. Tudta, hogy a többség furcsán néz rá, vajon ő miért nem?
- Jaj Pegs, inkább hagyjuk is - nevette el magát halkan, érdes hangja berekedt a fáradtságtól, melyre aprót kellett köhintenie, mielőtt fulladni kezdett volna. A nikotin és az alkohol édes keveréke okozta nála, hogy olykor olykor elveszítette beszédképességét, minden egyes szót erőteljesen rezgetve. - Rettenetes napom volt, 12 óráztam ma.. - sóhajtotta el magát, enyhén megkomolyodva, de látva, hogy a beszélgetőtársa szája biggyedni kezd megpróbálta visszahúzni magát a letargiából. Ismerte már a fiatal pincért, tudta, hogy él hal a sztorijaiért, minden egyes alkalommal mesélt neki az ügyeiről, élvezve a kíváncsiskodását, így nem akarta megfosztani őt ma sem az élménytől. - Képzeld, ma egy halált okozó testi sértést kellett kivizsgálnom. Egy nő halt bele a sérüléseibe, miután a szomszéd fiú részegen megverte őt, mert nem vele, hanem az apjával feküdt le - kezdett bele, vigyorogva fogva a fejét, ugyanis tényleg szánalmasan nevetséges volt a szituáció. - A tanúk elmondása szerint a nő gyakorta átjárt a faszikhoz, akik egymás között cserélgették őt éjszakánként. Aznap rosszul választott - szívott bele cigarettájába, meggyújtva a vele szemben lévő szálát is férfiakhoz illő udvariassággal. Az előzékenység nagy úr, vagyis nagy úr kéne, hogy legyen a mai világban is, ez azonban egyre inkább kiveszett az újabb generációkból. Őt még máshogy nevelték.
- Nincs tervem. Szívesen szórakoztatlak zárásig - mosolyogta el magát. - Vagy meddig dolgozol ma pontosan? Mikor kell elbúcsúznom a kedvenc pincérnőmtől?

Esteledett. A New York-i forgalom a háromszorosára erősödött, türelmetlen sofőrök kocsijainak ingázó soraival megtömve az utcákat. Mindenki sietett, javarészt haza a fárasztó munka után. A zaj közepette csak néhány kocsma nyújtott pillanatnyi békét az arra tévedők számára.
A Brooklyn szívében található Clover Club már több, mint 10 éve szolgálta ki vendégeit. Hatalmas, robosztus mélybarna bútoraival, írkocsmákat felidéző látványvilágával melegséget árasztott magából, mely Enzo De Santis törzshelyévé vált annak lakásához való közelsége miatt. Csupán pár háztömbnyire helyezkedett el az otthona, így ha nem is minden este, de kétnaponta bizonyosan ellátogatott a helyre, hogy elfogyasszon egy korsó csapolt sört és elfeledhesse a munkájából adódó feszültséget. Nehéz volt olasz származású detektívként tiszteletet kivívni magának, akcentusa és viselkedése sikította külföldi mivoltát, aminek eredményeképp folyamatosan hátrányból indult kollégáihoz képest. Ezen küzdelmes napokon csak az alkohol segíthetett, illetve a kedvenc pincérnője, Peggy Lynch, aki mindig meghallgatta a férfit. Alig volt köztük 2 év, mégis teljesen máshol jártak már az életben, ezt azonban félre tudták tenni, amikor beszélgetésbe enyeledtek. Enzo kedvelte a nőt a maga furcsa jellemével együtt, de nem táplált iránta romantikus érzelmeket, az ellenkező nem iránti vonzalma pedig jó pár éve homályba veszett, amikor megtalálta a húgát New York külterületének erdejében a sárba fulladva, azóta eltört benne valami, ami miatt rideggé és távolságtartóvá vált.
A mai nap sem volt más, megszólalt az ajtó felé szerelt csengő, De Santis nyomozó pedig lassan baktatva tért be a helyre. Hatalmas szövetkabátja szinte a földre húzta őt annak súlya miatt, válltömései miatt nevetségesen festett, egy vállfára akasztott törpe látványát nyújtotta. A méretes ruhadarabok miatt léptei még szaggatottabbá váltak, ahogy nagy nehezen megtalálta kedvenc helyét, a sarokban meghúzódva. Épphogy lepakolt, hajtincsei közé túrva megigazította frizuráját, majd előhalászta vaskos pénztárcáját, megjelent mellette a barátnője, akinek csak egy szelíd mosolyt küldve köszönt.
- A szokásosat Peggy, köszönöm - beszélt hozzá halkan és nyugodtan, ezerszer gyengédebben, mint bárki máshoz, ugyanis a Lynch lány volt az egyetlen, aki soha nem hozta fel a származását, nem kezdett el kíváncsiskodni a furcsa kiejtését illetőleg vagy szóvá tenni a sántítást, ő volt az, akit csak az érdekelt, amit Enzo magától is el szeretett volna mesélni.
Ahogy várt az italára előszedte ezüstösen csillogó tárcáját, majd annak belsejéből előhalászott egy szál, általa tekert cigarettát. Barna papír, fekete dunhill dohány, még a füstje is kiszaggatja a tüdejét az embernek, nemhogy ha valaki maga fogyasztja.
Rágyújtva dőlt hátra a boxban, szemét behunyva élvezve a nikotin adta nyugalmat. A függősége szükséges velejárója volt a munkájának, amennyi szörnyűséget látott nap, mint nap, nem csoda, hogy kellett számára valami, ami képes lenyugtatni a szervezetét.