The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Hetek teltek már el azóta, hogy Killiannel - Terry közreműködésével - megoldottunk egy igen komoly és bizarr bűnesetet, továbbá Safival megoldottunk egy másik különös bűnügyet. Killian és a többiek előtt titkoltam ugyan, de fűztem némi reménységet ahhoz, hogy talán lehet köztünk valami, ám nem csak, hogy semmi sem lett, még el is hagyta New Yorkot és a rendőrséget, én pedig koppantam egyet.
Az esetek után kivettem néhány nap szabadságot, szükségem volt rá, hogy kicsit távol maradjak a munkától, bármennyire is a függője voltam a nyomozói életformának. Túl sok minden történt, túlhajtottam magam és kuszaság volt a fejemben is, képtelen lennék tisztán gondolkodni.
Jót tett, hogy kicsit távol maradhattam mindentől, bár Josephez még nem jutottam el, olyan szinten túl volt zsúfolva az életem mind a munka, mind a magán jellegű dolgok terén, de már lefixáltuk az időpontot és tartani is fogom magam hozzá.
Mondhatni újult erővel ültem vissza a felügyelői székembe, hogy szolgálatot teljesítsek, de úgy tűnt New Yorkban most elég nyugodt légkör uralkodik. Nem csak számomra nem jutott komolyabb gyilkossági ügy, hanem a fél NYPD könnyebb, átlagosabb ügyeken dolgozott, mintha csak éreznék a gyilkosok is, hogy a hivatal nehéz időszakon ment át.
Ez tartott kábé három napig, mert befutott egy hívás, én pedig megkaptam az eset aktáját. Elképedve pillantottam fel felettesemre, az osztályvezetőre.
- Ezt nem mondja komolyan, Gordon? Egy génsebészt halásztak ki a Susquehanna folyóból? - kérdeztem hitetlenül, mintha csak valami rossz viccről lenne szó.
- Igen, Dr. Sinclair, úgy van. A kiérkező járőrök egyértelműen meg tudták állapítani. Nála voltak az iratai, az okmányok fényképei megegyeztek az áldozat arcával. Az elhunyt Dr. Penelope Eisenhoover. A Ross Genesis laboratórium orvosa volt, ahol génmódosított állatokkal foglalkozott. Nem egész három napja jelezték az eltűnését.
A járőrök nem tudták egyértelműen beazonosítani a halál okát, de már értesítettem az igazságügyi orvosszakértőt az esetről és a helyszínelőket.
- Rendben. Szólok Dr. Grimwaldnak, szükségem lesz a szakértelmére.
- Tegyen úgy. A holttest a Massimo farmon van. A farm tulajdonosa, John Massimo találta meg, amikor vízért ment a folyóhoz. A halottest fel volt akadva a parthoz közel, kihorgászta és értesítette a rendőrséget.
- Massimo farm? Életemben nem hallottam róla.
- GPS. Egyébként Allegheny-Platónál található.

A főnök irodáját elhagyva az akta nyomtatványaival a kezemben a csapatomhoz igyekeztem, majd értesítettem őket az esetről. Mivel nem akárkiről van szó és az indíték sem akármi lehet, így kértem őket, hogy különösen nagy figyelmet és erőbefektetést tegyenek bele. Nem sülhetünk fel és nem hagyhatjuk, hogy az FBI megint beleüsse az orrát a mi nyomozásunkba. Épp elég volt legutóbb.
Miközben a gépemen az útvonalat néztem, hívtam Killiant is, hogy felvilágosítsam az eset részleteiről.
- Üdvözlöm Dr. Grimwald, Horatio vagyok. Kaptam egy új ügyet, de szükségem lesz magára is. Kivételesen én vezetnék, elmegyek magáért, mert a világ végére kell mennünk és még én is csak most barátkozom az útvonallal. Tulajdonképpen egy farm az Allegheny-Platón, ez az Appalache-hegység egy része. Majdnem Pennsylvania, de ennek a mindenségnek egy része itt van New Yorkban és további más államokat is érint.
A halottat a Susquehanna folyóból horgászta ki egy farmer. Nem tudom mond-e önnek valamit a Ross Genesis, de az áldozat, Penelope Eisenhoover a laboratórium egyik génsebésze volt. Elég szerencsénk volt, hogy egy idő után felakadt a folyóban, mert ha eljut a Chesapeake-öbölig sose kerül elő. A helyszínt már lezárták, ránk várnak. Felveszem a szolgálatit és elmegyek magáért - beszéltem a dokinak, miközben azt néztem a térképen melyik hídon kell majd átmenni, ami az Allegheny-re vinne át minket, közben kinyomtam.
Arra, hogy ki és miért akarna megölni egy génsebészt ezer indítékot tudtam volna mondani, de azt el nem tudtam képzelni, mégis mekkora esély volt rá, hogy ilyen körülmények között kerüljön elő egy ilyen halott.

Az embereimet előre küldtem, míg én a dokit felvettem egy előre lefixált helyen, majd kihajtottam az autópályára és átadtam neki a nyomtatványokat.
- Elképesztő, mi? Hogy egy ilyen neves orvos így végezze... - sóhajtottam. - A járőrök elég kevés információval tudtak szolgálni a halottat illetően, szóval lehet megint egy elég különleges ügybe tenyereltünk bele. Előre gondolkodtam és még a legelején hívtam magát. Tanultam a legutóbbi hibámból, most szerettem volna, ha már a kezdetektől fogva itt lenne velem az ügyben. Az a biztos. Egyébként is szeretek magával dolgozni...

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Jobb híján néhány hét leforgása alatt olyan sok minden történt, hogy azt hiszem egész évre elég volt az izgalmakból. A bizarr esetet Trixie és az FBI segítségével megoldottuk anélkül, hogy Horationak komolyabb baja esett volna. Trixiet dicséretben részesítették, azon felül pedig az FBI is ajánlatott tett neki látván elkötelezettségét és bátorságát, így elfogadta a lehetőséget, és míg elvégzi a megfelelő képzéseket és tanulmányokat, felhagyott az itteni munkájával és elutazott. Laylana is elköltözött pár hete, így a ház a négylábúaktól eltekintve egészen kiürül, ami egyáltalán nem keltett jó érzést. Az esetet követően kis időre el is kerültem a rendőri ügyeket, bár szerencsére nem is nagyon kerestek meg velük. Viszont néhány napja arra is rájöttem, hogy ideje változtatnom, mert magamat ismerve, belefogok őrülni a "magányba", és őszintén szólva nem szeretném újra és újra átélni, hogy a barátaim halálos veszélybe kerülnek, s bár én ott vagyok egy karnyújtásnyira, nem vagyok nyomozó, és nem tehetek értük szinte semmit. Csodálkoztam is, hogy Horatio előbb visszatért a "harctárre", mint, hogy én jeleztem volna, hogy szívesen állnék megint szolgálatukra. Hallottam ő neki is voltak magánéletbeli problémái, ami talán a legrosszabbkor jött, mert én is úgy terveztem, hogy a napokban bemegyek aláírni néhány papírt és hivatalosan is felfüggeszteni az ottani munkám. Ez nem csak egy légből kapott döntés volt. Úgy döntöttem örökbe fogadok egy kisgyermeket. A biztonsága és a róla való gondoskodás érdekében pedig fel kell hagynom a munkám ezen részével.
De a kellemetlen hírek közlését sem mára terveztem, így szívtam is a fogam rendesen, mikor megszólalt a telefonom és Horatio neve villogott a képernyőn. Szinte biztos voltam benne, hogy munkával kapcsolatosan hív. Ráadásul nem akartam se szó se beszéd úgy lelépni, hogy tőle el sem búcsúzok, bár, tudom, hogy alapvetően nem mutatja ki érzéseit, így nem igazán reagálna rá másképp, mint, hogy kezet rázunk és sok sikert kívánunk a másiknak. Így viszont... ehh... ez elég kínos. Na se baj, egy ügy, de tényleg az utolsó, és figyelmeztetem is.
A telefonban igazából nem is jutottam szóhoz, lévén, hogy csupán a tények közlésének erejéig keresett meg, és, hogy pontosítsuk hol tud felvenni. Nem baj, erről nem is telefonon szeretnék vele beszélni. Annál azért többre tartom a kapcsolatunk. Ami azt illeti éppen szabadságom töltöttem, otthon voltam és Laylana szobáját rendeztem át a picinek. Igen, már tudtam ki ő, hiszen "szerelem" volt első látásra. Az, hogy szintén egy kislányé lesz a szoba, csak a véletlen műve, így alakult, de mivel nagyon kicsit, biztonságosabbá kell tennem a szobát. Igaz, most még csak a falakat festettem. Mindenesetre a telefon után hamar összekaptam magam és egy gyors zuhanyt követően felöltöztem.
Aztán mikor megérkezett bezártam a kutyákat a házba, jó magam pedig beültem a kinti időhöz képest meleg kocsiba. Figyelmesen hallgattam, s bár semmi olyasmit nem mondott, amivel csak "traktált" volt, még is úgy éreztem, hogy szokásához híven ő is a munkába próbál menekülni, ahelyett, hogy mondjuk eljárna Josephez, vagy szembenézne a gondjaival, démonaival, esetleg azzal, hogy talán nem kéne egyből feladnia a küzdelmet párkapcsolat terén. Közben még is végig azon rágódtam, hogy közöljem vele, hogy ez lesz az utolsó körünk, és nem lesz csak még egyet... De már kerestem magam helyett lehetséges profilozó jelölteket Horatio mellé - ismervén igényeit - és biztosítanám róla, hogy ugyanúgy megkereshet, ha szükségét érzi, csak már... munka ügyekben nem. Magam sem tudom, miért igyekszem ennyire biztosítani számára ezen "feltéteket", de úgy éreztem, mintha éppen egy apa biztosítaná a kisfiát arról, hogy ha letelik az a néhány óra jönni fognak érte. Nem ő, hanem a nagymamája, de itt lesz és haza viszi. Talán csak aggódtam Horatio érzékeny lelkivilágán, hiszen jómagam is láthattam milyen az, mikor leesik az álarca. A tragédia ellenére is elmosolyodtam haloványan - persze az ablak felé fordítva fejem, nehogy félreértse -, ahogy belegondoltam, hogy azért biztos hiányozni fognak ezek a percek. A sok vita, meg egyet nemértés, hogy aztán egyikünk bocsánatot kérjen a másiktól és folytassuk, ahol elkezdtük. Mosolyogtam, mert jó érzés volt hallani, ahogy külön kiemelte, hogy most direkt elébe ment a dolgoknak és előbb hívott, mielőtt nélkülem vágott volna bele a dolgokba. Pedig... most az egyszer jobb lett volna, ha így teszünk. A mosolyom akkor fakult meg, mikor a végén hozzátette miként érez a közös munkánk iránt. Francba, Rex, nem könnyíted meg a dolgom... De mostmár nincs visszaút Killian. Közöld a tényeket, de csak finoman.
- Igen, jó kis csapat vagyunk... - fordítottam tekintetem felé elmosolyodva.
Hát Dr. Grimwald, kommunikációból egyes. Nem is értem, hogy sikerült lediplomáznia.

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Valami nem stimmelt. Killian másabb volt, mint szokott. Kevesebbet beszélt, szegényesebb volt a szókincse és mintha kicsit feszengene is valami miatt. Tudtam, hogy kicsit megváltozott az ő élete is, de ez akkor sem tetszett. Ez nem rá vallott. Sosem volt még ilyen állapotban.
Csak egy röpke pillantásra vettem le szemeim az útról, hogy rápillanthassak, de az elég is volt. Egy odaszáradt festék csepp a nyaka és a füle környékén. Bizonyára akkor került oda, amikor valami magasabb helyre emelte az ecsetet és fürdéskor nem dörzsölte eléggé, vagy ott pont nem is tűnt fel neki.
De Killian festett? Hogy? Miért? Hol?
Visszapillantottam az útra.
- Remélem ön is tisztában van vele Killian, hogy egy rendőr nyomozó autójában ül. Mi történt? És miért festett? Miért lett ilyen szűk szavú? - kérdeztem, miközben egy tábla jelent meg a szemeink előtt.
"Welocme to Pennsylvania"
- Innen könnyebb megközelíteni a farmot, mint a mi oldalunkból össze-vissza kanyarogni - mondtam kis útbaigazítás képen, hiszen tudtam, hogy erre nem túl ismerős és jó ha tudja miért megyek arra, amerre - Nemsokára itt lesz majd jobb oldalt a Susquehanna, amin átível a Veterans Memorial Bridge, amin, ha átmegyünk sokkal hamarabb elérhetjük az Allegheny-t, mintha Manhattanből, vagy Staten Islandből mennénk.
A híd után már csak olyan negyed óra autóút lesz ötvennel haladva. Már ha nem hazudtak az útvonaltervek.
Attól, hogy ezt közöltem, még szerettem volna, ha válaszol a kérdéseimre, így egyébként várakozón pillantottam felé, hogy jó lenne, ha felelne a feltett kérdésekre, mert szeretném tudni mi a baja. Ha nem festett volna azt hittem volna szimplán csak velem nem akar már együtt dolgozni, de így elképzelésem sincs. Lehet a festésnek semmi köze hozzá, hanem két külön álló dolog? Ezt csak ő tudhatja.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Minden bizonnyal túlzottan is látványosan rágódtam a dolgon, noha a tényeken mit sem változtatna, bármiképp is végződne ez a beszélgetés. A folyamatot már elindítottam, a főkapitányságon pedig már közöltem a vezetőséggel jövőbeli terveim és az ezekből kifolyó ottani munkám lehetséges megszüntetését. Csupán az a fajta ember vagyok, aki még nem vedlette empatikusságát, és nem szívesen rejtegeti érzelmeit, főleg nem barátok vagy jó ismerősök körében, így azért nehéz nem belegondolnom miképpen alakulhatnak a dolgok. Összevont szemöldökkel, kissé értetlenül néztem rá, legfőképpen, hogy vajon miből szűrte le ezeket. Hozzátenni a mondanivalójához amúgy sem tudtam volna mit, csupán bólogatni rá. Festeni meg... Festeni? Basszus, festékes maradtam?! Egyből bele is néztem a visszapillantóba, hogy lecsekkoljam, hogy nem szedtem le magamról a színezéket.
- Ehh... szoktam festeni, mármint odahaza sokat barkácsolok. - felelem kissé méltatlankodva, hogy ez rója fel nekem, mint forrása, hogy minden bizonnyal valami gond van. Mondjuk ez tény, de akkor is. Tényleg szoktam barkácsolni. Közben kipillantottam a táblára, majd az utat figyelve hallgattam tovább. Azt gondoltam tovább is léptünk, de minden bizonnyal a csend, nem a kevésbé szép tájnak szólt, mint inkább nekem.
- Öhm... hát végülis nem csinálok belőle titkot, csak még nem hivatalos, míg alá nem írom a papírokat, de... felmondtam a rendőrségnél. Sok minden történt ott és azon kívül is, ami világossá tette számomra, hogy ez az életmód számomra nem folytatható. Részben ezért is hagyom ott. Másrészt pedig Laylana elment, és bevallom nagyon más nélküle a ház, az életem, aminek nagy részét képezte, így úgy döntöttem, hogy örökbefogadok egy kisbabát. - röviden és tömören végülis, ja, ennyi. És nem is volt olyan nehéz, csak belekezdeni. Még is szinte egyből a mentőövek után nyúlok.
- De egy percig se aggódjon, Horatio! Vannak jelöltek a helyemre, profilozók, akikkel talán még jobban ki is jön, mint... khm... velem. - oké, ez most így elég furcsán jött ki azok után, hogy közölte, hogy szeret velem dolgozni, de mindketten tudjuk, hogy azért akadtak necces pillanataink, és én ezekre értettem most.
- Mivel a dolgok még folyamatban, ezért várni akartam kicsit, szóval... ez lesz az utolsó közös munkánk. - próbáltam érzékeltetni vele, hogyha esetleg kényszert is érezne a közel jövőben arra, hogy felkeressen egy üggyel, meg kell tudnia állnia, hogy ne tegye. Nekem is nehéz lenne visszautasítanom, és neki sem tenne jót. Őszintén szólva, ha ez most egy animációs mese jelenet volna, eltudnám képzelni, hogy a következő pár méteren belül megáll az autópályán és reakcióképp ki tesz a kocsiból, aztán ott hagy. De bízom benne, hogy mint sok más dolgon, ezt is szépen tudomásul vesszük és tovább lépünk. Már csak amiatt is, mert a folyamat nem csak a hosszadalmas papírmunkákról és emailezgetésről szól, de vannak dolgok, amik időponthoz vannak kötve, elvárások, amikhez igazodnom kell, hogy lássák alkalmas vagyok a gyereknevelésre, így ha ma azt mondom mennem kell, akkor nem fog beleférni még egy óra, vagy fél, se 10 perc. Már pedig ma egy ilyen nap lesz. Talán nem is baj, hogy így jött ki, ugyanis a szoktatás technikái nem csak az állatoknál és a babáknál használható módszer, de a felnőtteknél is. Nem lesznek kifogások, és egyre kevesebb időt leszünk együtt, mire pedig remélhetőleg a folyamat is sikeresen lezárul, az ügyet is megoldjuk és onnantól már fel sem fog tűnni Horationak, hogy nem vagyok ott, vagy, hogy más valaki van vele.

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Való igaz, tényleg tudtam róla, hogy szokott barkácsolni és ha jobban belegondolok ez teljesen normális dolog. Felnőtt ember, kiéli kézműves késztetéseit, biztosan olcsóbb is ha, bizonyos dolgokat otthon készít el és sokkal személyesebb is, ráadásul, ha ránéz, mindig sikerélmény tölti el, hogy igen, ezt ő csinálta és milyen frankó lett. Bár én jobb szerettem készen megvenni a dolgokat, bár az is igaz, hogy nem sok mindent tartok otthon, csak azokat, amiket nagyon muszáj.
Lehet csak én kombinálok túl sokat, szakmai ártalom. De akkor is feszeng, akkor is szótlanabb. Nem szokott ő ennyire hallgatni, a véleményeit is sokkal szószátyárabban szokta kifejteni, szeret beszélni, szeret nekem okoskodni.
Már tovább is léptem volna fejben, amikor meghallottam, hogy kilépett. Azonnal beletapostam a fékbe, aminek hála majdnem belénk hajtott a mögöttünk haladó, de szerencsére tartotta a követési távolságot és időben kapcsolt is. Gyors reakciója volt. Pár centire a kocsink mögött állt meg, szinte csak fél lökhárító távolságra.
Néhányan dudáltak rám, de csak azért nem kezdtek el kopogtatni és háborogni a kocsi mellett, mert rendőrségi jármű volt. Inkább tovább mentek kikerülve a kocsinkat.
- Hogy micsoda? És, hogy baba? - kérdeztem felé fordulva. Alig tudtam megőrizni a nyugodt hangom. Nem voltam rá mérges, ellenben csalódott voltam, sértett és stresszes, amiért itt hagy engem. Ezt nem gondolhatja komolyan! Nem hagyhat magamra, nem hagyhat itt. A legjobb kollégám és szinte az egyetlen igaz barátom és csak így közli velem, hogy el akar menni, kilép, felmond.
Még hogy nem csinál belőle titkot? Mégis mikor akarta elmondani, amikor már kezében áll az aláírt papírokkal az ajtóban? Vagy egyszer csak megírta volna SMS-ben, hogy "Bocs, de többé ne keress, felmondtam!".
Nem... nem csinálhatok jelenetet, meg kell őt is értenem. Joga van dönteni az élete felett és nekem megértőnek kell lennem vele is. Ő is az velem.
Vagy nem? Ha megértő lenne, akkor nem menne el...
Hogy mi? Hát így állunk? Már azt is megszervezi ki dolgozzon ezután velem? Mióta titkolta ezt előlem? És honnan tudja ő, hogy én velük jobban kijövök-e és jobban meg leszek elégedve a munkájukkal, személyiségükkel, mint az övével?
Kellett néhány perc, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat, melynek hatására kicsit megtörtnek éreztem magam, de igyekeztem tartani a szokványos pókerarcomat, bár imitt-amott éreztem, hogy megreped a maszk.
Nehezen őriztem meg a nyugalmam, de tudtam, hogy nem borulhatok ki, tartanom kell magam ahhoz a képhez, amihez egész életemben tartottam magam.
Olyan érzésem volt, mintha valaki azt közölte volna velem, hogy gyógyíthatatlan beteg vagyok. Az életem egyik biztos pontja, akire tudtam, hogy bármikor számíthatok bármiben egyszerűen kilép az életemből és ezt még csak nem is akarta közölni velem, talán csak az utolsó percben.
- Értem - feleltem egyszerűen, miközben kerestem a szavakat, amivel tovább tudnék lendül ezen az egészen. - Semmi baj. Ez teljesen normális. Az embernek jogában áll változtatni az életén, ha szükségét érzi. A család pedig mindenkinek jár. Elvégre lassan negyven hat éves és szeretne végre egyszerű életet élni. Örülnék, ha sikerülne - mondtam és bár őszinte jókívánság volt, valójában teljesen elégedetlen voltam és legbelül azt kívántam bár csak meggondolná magát.
Visszafordultam az út felé és újra beindítottam a kocsit, mert várt ránk egy gyilkosság helyszíne, ami majd segít túllendülni az érzéseimen.
Egy-egy kanyarban megfordult a fejemben, hogy mi lesz velem nélküle, de próbáltam abba a gondolatba kapaszkodni, hogy talán Jospeh majd kirángat ebből a helyzetből.
Most biztos jön majd azzal, hogy civilben bármikor kereshetem, de az is hazugság lesz. Egy gyerek mellett nem lesz bármikor. Egyre kevesebbet fogom látni, egyre kevesebbet beszélget majd velem, egyre kevesebb dologgal kereshetem meg, aztán teljesen leépít majd, hogy felejtsem őt el.
És ne akarjak most a gázba lépni és felfutni az első strapabíróbb fára?
Elértük a hídat és felhajtottunk rá. Kezdtem megérteni mit éreznek azok a magukra hagyott emberek, akik az elmúlt években innen ugrottak le.

szavak száma: x zene: Lynyrd Skynyrd - Simple Man megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Nincs is annál kellemetlenebb, főleg egy orvosnak, mikor ezerféle szituációra felkészül, vannak a és b tervei is, erre a másik az ezer egyedik féleképpen reagál. De tényleg, mindenre számítottam, csak erre nem. Még jó, hogy az övem mindig becsatolva, de a fékezést nem csak a mögöttünk lévők, én is megéreztem. Nem fejeltem volna le a berendezést, de a kezem így is ösztönösen kiraktam, hogy megkapaszkodjak, és igen, a kicsit sem szokványos reakciót látva, picit aggodalmasan pillantottam a feszültté vált kolléga felé. Nem hiszem, hogy valós választ várt volna megerősítésképp, így csak bólintottak néhány aprót. Mondanom sem kell meglepett kifakadása és látván, mennyire rosszul reagált rá, s igyekszik rendezni vonásait, meg is sajnáltam. Annak viszont örülhettem, hogy nem volt pánikrohama. Tudom, szemét dolog az embertől, búcsút inteni egy olyan személynek, akit így is ért "veszteség", de eddig is mindig csak másokra gondoltam. Nem a halálomról van szó, és nem is költözök a világ végére, csupán, nem leszünk többé kollégák. Bennem is dúltak az érzések, főleg iránta és főleg szomorúak, de hiába sarkalltak beszédre, egyszerűen nem tudtam mit mondhatnék. Vígasztaljam? Mivel? Ígérjek üreseket? Nem mondhatom, hogy néha napján azért még dolgozhatunk együtt, mert ez nem volna igaz. Azt sem, hogy szívesen adok tanácsot ilyen ügyekben. Az utolsó eset nyilvánvalóvá tette, hogy veszélyes egy munka, rá és a körülötte lévőkre is kihat. Basszus még lőnöm is kellett egyszer, hogy megmentsem őket. Okkal választottam más szakmát, és most, hogy elértem a határaim, változtatnom kell, mielőtt úgy végzem, mint sok ember, akikkel végül a pszichiátrián találkozni.
Idő kellett neki, de bár ne reflektált volna rá. Nem tudom mi okozott volna nagyobb fájdalmat. Ha gratulál, de valójában le se tojná az egészet, vagy őszintének ható kívánsága mögött igazából az ellenkezőjére vágyna. Láttam rajta, és hallottam a száját elhagyó szavakban. Megpróbált a maga érzelemmentes módján reagálni, de így talán még inkább kiérződtek a negatív gondolatai, és persze a szomorúak. Egy halk köszönöm azért elhagyta szám, de féltem többet fűzni hozzá. Ez a "remek" téma pedig kellően nyomott fog hagyni az egész napon. Hurrá. Őszintén szólva az én gondolataim se nagyon terelődtek másfele, és egy pillanatra meg is inogtam, hogy talán rosszul döntöttem, de az nem lehet. Mert, amit akkor éreztem és tapasztaltam, nem ismétlődhet meg még egyszer. Ugyanakkor aggódtam Horatio lelki egészségéért is, tekintve, hogy szerintem alapból is hajlamos a depresszióra és annak tüneteire.
- A gyilkosságot eltekintve, kellemes helynek tűnik a farm és a környéke. - szólalok meg idővel, ha már nagyon kínos volna a csend. Mondjuk nem cserélném le a saját környékemre, de ha választani kéne, inkább egy farm, mint a város.

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

A hír közlése után egy kínos, szomorú hangvételű beszélgetés kezdődött, ahol szerintem mindketten megjátszottuk magunkat, majd hamar kínos csend állt be, ahol mindketten a gondolatainkkal voltunk elfoglalva és az útra koncentráltunk, majd Killian törte meg a csendet.
- A gyilkosság nem a farmon történt, ott csak a hulla került elő - tettem hozzá, hogy azért pontosítsak az információkon. - Ebből is kiderül, hogy hullák mindenhol vannak. Olyanok, mint a fák, a levegő, a zátonyra futott házasságok és az árulók. Mindenhol jelen vannak, hiába akarjuk elkerülni az élet negatív szereplőit, eseményeit, azokat muszáj megélni - mondtam és igen, céloztam is valahol rá, mint árulóra, arra, hogy mennyire árulásnak érzem a felmondását és azt, hogy még el is titkolta előlem. Mert igen, rettenetesen rosszul esett, főleg, hogy pont tőle nem vártam volna.
Tudom, ő is tudja milyen érzés, amikor az életünk egy biztos pontját elveszítjük, valakit, akihez ragaszkodunk, aki fontos része a mindennapjainknak, de ez nem vígasztalt. Attól az én fájdalmam nem lesz kisebb és nem múlik el hamarabb, ráadásul nem leszek tőle kárpótolva. Gondoljunk csak bele: Elvágom az ujjam, majd ő szolidaritásból szintén elvágja a sajátját. A fájdalom nem múlik és a vérzés sem csillapodik, ahogy be sem gyógyul tőle. Sosem értettem, amikor ezekkel a nevetséges bölcsességekkel dobálóznak. Semmi valóság alapjuk és az életben nem is működnek, csak szépen hangzanak.
Egy röpke pillanatra felé fordultam, majd vissza az útra.  

Végre megérkeztünk a farmra, ahol felmutattam az igazolványom, bemutatkoztam, a rendőr pedig a holttesthez vezetett minket. Már folyamatban volt a helyszínelés.
Leguggoltam és szemügyre vettem a doktornő holttestét, majd az orvosra pillantottam.
- Tudjuk már a halál okát? - kérdeztem Dr. Jamesont.
- Igen. Mérgezés. Sósavat injekcióztak be neki a nyakánál.
- Elég szokatlan mód egy gyilkosságra - jegyeztem meg kissé meghökkenve.
- Így van. Bizonyára az volt kéznél.
- Ez arra utalna, hogy a gyilkosság a laborban történt, vagy a környékén. A fertőtlenítésre használt savat szívhatta fel valaki és azzal ölte meg.
- Lehetséges. Külsérelmi nyomokat nem igen találtam, csak azokat, amiket akkor szerezhetett, amikor védekezett, amikor elvágódott, vagy amikor behajították a folyóba. A gyilkosa nem bántalmazta fizikailag, gyors volt és célratörő.
- Mikor végezhettek vele?
- Alaposabb vizsgálatok kellenek, de úgy vélem két napja lehet halott. Valamikor kedden, a késő délutáni órákban ölhették meg.

Felálltam és Ruperthez mentem.
- Sikerült beszélnie John Massimoval?
- Igen. Ma reggel hatóra tíz perc környékén talált rá. Eléggé megrémült, nem igen találni errefelé halottakat, maximum ha valaki elalszik és nem kel fel többé. Feltette a lovaskocsira és idehozta a tanyára, majd hívta a rendőrséget.
Állítása szerint életében nem látta és nem is hallott még az áldozatról, de a munkahelyéről sem. Nem látott és nem hallott semmit errefelé a napokban, ami szokatlan lett volna, vagyis a test már egy ideje úszott errefelé a belváros felől.
Bólintottam, majd Rachelle felé fordultam.
- Utána érdeklődtem Dr. Penelopenak a laborban. Három napja nem ment be dolgozni, a férje már aznap este bejelentette az eltűnését. Közös vacsorájuk lett volna a Ristorante étteremben. A férj szerint nem volt jellemző, hogy a felesége csak úgy kihagyja az estét és egy előre megbeszélt közös estéről szó nélkül kimaradjon. Telefonon nem érte el, sem üzenetekben. Hívta a rendőrséget és a kórházakat, de sehol nem tudtak segítséggel szolgálni.
Bólintottam.
- Köszönöm, szép munka.
Odasétáltam Bastionhöz is, aki nagyban nyomkodta a táblagépét.
- Mit tudott meg?
- Utána jártam a nő telefonjában lévő GPS-nek. A helyadatok alapján az utolsó wi-fi bejelentkezése és facebook bejelentkezése is a munkahelyén volt. Az utolsó telefonbeszélgetése a férjével volt hétfőn délelőtt, a többi nem fogadott hívás volt. Az utolsó kimenő SMS-e hétfőn reggel volt, de jelentéktelen, csak a barátnőjével beszélt meg egy közös mozizást, ami ma este lenne esedékes.
A bankszámlájáról nem hiányzik nagyobb összeg, a szokásos tranzakciók voltak csak.
Nem állt orvosi kezelés alatt, nem szedett gyógyszert, nem volt priusza és nem voltak rendőrségi ügyei, ugyanez igaz a férjére is. Nyugodt életet éltek.
Szűk baráti körük volt, a férje a munkájának és a feleségének élt. Egyébként antikvárius volt, régiségkereskedő.

Visszafordultam - ha nem követett a kollégákhoz, akkor visszamentem - Killianhez, majd szétnéztem.
- Kellemes környék. Jó a levegő, békés, nyugis. Lehet ide kéne költöznie a gyerekkel, nem? - pillantottam fel póker arccal. - Távol a város nyüzsgésétől, a zajtól, a bűnözéstől. Jó kis nyugodt természeti környezet. Itt biztosan jó helye lenne a picinek. Csak nehéz lenne minden nap bejutni az egyetemre dolgozni, mert messze van a várostól. De valamit valamiért.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Nem mondom, hogy már az elején nem éreztem kicsit az irántam érzett neheztelését, de akkor még nem olvasott be nekem a sorok közt az utána lévőkkel.
- Tudom... én csak magára a tragédiára gondoltam, ami jelenleg beárnyékolja a farm hangulatát. - jelzem felé kissé megszeppenve, de csak eztán lep meg igazán, amire homlokomig szöknek szemöldökeim, és rápillantva hallgatom. És még csak néhány kínosan hosszúnak tűnő perc telt el. Mi lesz még itt később???
- M-minden bizonnyal, felügyelő, de azért ne felejtsük el, hogy a jó nincs rossz nélkül. Hogy tanuljuk meg becsülni a jót, ha nem érnek néha rossz dolgok, nem? - felelem kissé értetlenkedve újabb kifakadásán, aminek sorai közt persze olvasok, de azért még letaglózz. Ha nem ismerném, azt hinném, hogy hisztizni kezdett. Nem vagyok az a fajta ember, aki előnyösebbnek tartja azt a fajta búcsú megkönnyítési módszert, hogy összeveszik a másik féllel, míg az szinte ki nem rúgja, szóval picit aggódom, hogy rossz irányba haladunk, de majd kitalálok rá valami, hogy megtaláljuk a középutat. Idő kell neki, és nekem is.
Mindenesetre gondolatban össze tehettem a kezem, mikor végre odaértünk és neki láttunk az ügynek. Természetesen követtem és hallgattam az információkat, amik egyenlőre még teljesen kuszák voltak és jobbára csak találgatni lehetett, de legalább voltak ötletek. Sajnáltam szegényt nőt, és ami azt illeti a férjét és azt is, aki rá talált, bár számomra érthetetlen, miért hozta ide, és nyúlt egyáltalán hozzá. Ez nem csak kárt okozhat a nyomozás során a holttestben és a haladásban, de logikátlan szerintem. Épeszű ember nem csak, hogy nem nyúl egy hullához, de helyben hívja a rendőröket. Az elszállítására vannak szakemberek. Még egy forgalmas útról sem húzzák le a halottat, maximum egy állat tetemét. A régiségkereskedésről persze egyből az előző eset jutott az eszembe, de igyekeztem az újra koncentrálni. Valóban különös eset volt, mégha most egyenlőre csak a kirakós sarkait is keresgéljük, de gondoltam kellően eltereli majd figyelmük a kocsiban lévő témáról. Éppen ezért fejben kis híján hanyatt is vágtam magam, mikor az ügy helyett Horatio tovább szurkálódott. Csak viccel. Biztos csak viccel. Ezzel próbálom nyugtatni magam. De azért látszik arcomon, hogy kicsit ledöbbentett meglátása.
- Tényleg jó kis hely, de... ami azt illeti, én jelenleg is hasonló helyen élek, csak éppen mezők helyett nagyrészt erdő vesz körül. - válaszolom, de egy percig sem bosszúskodására bosszúskodva válaszolva, mert ez... tényleg így van. - Az egyetemen pedig lehet online is oktatni. - teszem hozzá elmosolyodva, bár kétlem, hogy ténylegesen emiatt aggódna, szóval kelletlenül, de abba is hagyom a mosolygást.
- Egyszer jöjjön el. Szívesen látom, úgy sincsenek túl gyakran vendégeim... - hívom el magamhoz, s már majdnem hozzá is teszem, hogy esetleg látogasson is, ha már ott lesz velem a baba, de tekintve mostani reakcióját és annak látványos romlását, félnék kettesben hagyni a kis babával, aki jelenleg a "baj" okozója. Jó embernek tartom Horatiot, de önzőnek is annyira, hogy a lelkisérelmek hatására olyasmit tegyen, ami ellentmond annak az eskünek, amit munkája során letett. Éppen kétségbeesetten próbáltam keresni valamit a környezetünkben az ügy kapcsán, amivel kicsit félretolhatjuk ezt a kellemetlen szituációt, amit tudom, hogy idővel meg kell beszélnünk, csak nem itt... és nem most, de abban a pillanatban csippant is előbb az ő telefonja, majd az enyém.
- Ó, biztos a labor eredmények a savról! - nyúltam érte, hogy megnézzem mosolyogva, örülve, hogy végre történt valami, ami ki ment a szituációból. De az üzenet nem az eredményekről tájékoztatott minket. Még az én mosolyom is lefagyott, és félve pillantottam fel Horatiora. Az üzenetben ugyanis az állt, hogy amint tudunk, azonnal menjünk a megadott címre, mert újabb külön esettel állunk szembe. Pontosabban, inkább Horatio jelenlétét várták, nekem inkább csak azt írták, hogyha esetleg nem volna elérhető, én szóljak neki, hogy sürgősen jelentkezzen, akár az őrsön. Ugyanis a megadott cím, Horatio lakása volt.

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

- Végülis igen, van igazság abban, amit mondd. A kereszténység is megélt már sok tragédiát. Júdás sem értékelte Jézust és miután az árulása után sikerült elvesztenie fel is akasztotta magát. Sajnos neki nem sikerült meglátnia benne a szépet. De szerencsére, mint tudja én pozitív ember vagyok és képes vagyok az élet napos oldalát látni - ejtettem meg felé egy műmosolyt.
A helyszínre érve beszéltem az orvossal és az embereimmel is az eset kapcsán, bár sok dolgot nem tudtunk meg és bizonyos dolgok is elég homályosak voltak, továbbá voltak bizonyos részletek, amiket még nem tudtam hová tenni, annyira érthetetlenek voltak és szokatlanok, ahogy a farmer viselkedése is. Igaz, én sejtettem miért tette, amit tett, attól félt a folyó egy idő után tovább mossa a testet és az elvészhet, ezért kihúzta a partra, majd attól tartván a madarak, vagy valami kóbor állat megkezdi inkább a farmjára hozta.
A beszélgetés tovább kanyarodott a farmra és arra, hogy ideális hely lenne Killianéknek, ám nem nagyon rajongott az elképzelésért, viszont illő módon felajnálotta, hogy látogassam meg jelenlegi lakhelyén.
"Egyszer" látogassam meg. Hát igen. Egyszer, akkor ad majd búcsú ajándékot. Többször úgyse látogathatnám meg, akkor már a pici lesz neki fontos, nem én. Rám már nem is lesz ideje. Amúgyis a csúf gonosz felügyelő biztosan rossz hatással lenne a gyerekre.
- Egyszer elmegyek. Utána már úgysem lesz rám ideje, lesz millió fontosabb dolga. A szingli apukáknak úgyis minden idejüket felemészti a munka és a gyermeknevelés. De ettől szép, nem? - pillantok felé.- Biztosan nagyobb dicsőség a végén, amikor már nagykorú lesz, mintha egy nővel az oldalán nevelné fel. Az egyedül álló apák mindig sokkal büszkébbek, ám a sok áldozat, amit hozniuk kell egy idő után felemészti a lelküket - magyaráztam, miközben ő a telefonját nézte komor képpel, így aztán én is a telefonomért nyúltam, majd elolvastam, de az üzeneten őszintén megdöbbentem. Lehetne ennél is rosszabb?
- Mégis mi történt a lakásomon? - kérdeztem, hiszen az üzenet nem adott egyértelmű magyarázatot az esetre, így azért fenn állt a lehetősége, hogy nem halott és nem is tűzeset, szóval mindenképpen nyertem. Reméltem, csak valami rongálás, vagy fenyegető üzenet.
Odamentem Rupertékhez és közöltem, hogy távoznom kell.
- Valami történt a lakásomon, most üzent a rendőrség. El kell mennem. Mindenre figyeljenek oda és igyekezzenek a lehető legtöbb információt begyűjteni, ügyeljenek rá, hogy a helyszínelők mindent gyűjtsenek be.
- Magával menjek? Mi van, ha meg akarják majd ölni?! Lehet csapda. - csendült fel Rupert aggódó hangja.
- Nem aggódom, már megtették - mondtam és itt nem feltétlen csak Killianre gondoltam, mert úgy éreztem az utóbbi egy-két hónap eseményeivel a maiakkal bezárólag arra törekszik az élet, hogy feladjam. De nem hazudtam Killiannek, igyekszem az élet napos oldalát nézni és ha beletekintettem az életem képes albumába, akkor láttam, vannak még az életemben olyan dolgok, amikért érdemes kitartanom, csak nehéz, ha az élet folyamatosan gördíti elém az akadályokat és folyamatosan kapom a pofonokat.
A betegségem, a munkahelyi nehézségek, az FBI közbeavatkozása, a támadás ellenem.
Aztán a veszteségek: Safi, Killian és most a lakásom. Mi jön még? Mintha az élet mindent el akarna venni tőlem, ami számít(ott) és minden lépésével azt akarná sugallni, ne folytassam.
De folytatni fogom.
A kocsimhoz mentem és beültem. Tudnom kellett mi történt, ami ráadásul annyira fontos és komoly, hogy egy tetthelyet kell magam mögött hagynom.
Killian felé pillantottam, majd gyújtást adtam a kocsira és megjárattam a motort. Vajon jön, vagy marad?

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

A kellő fájdalom okozása mellett, azért valahol úgy éreztem, valahol még is csak önmaga. Akkor sem fogta vissza magát, mikor Laylana lakott velem. Noha ettől függetlenül mélységesen rosszul esik. De azt hiszem most mindketten önzően gondolkodunk. Félre is húztam szám, mert úgy éreztem egyre inkább az orrom alá akarja dörgölni, hogy, amit teszek az rossz, és azért rossz, mert nem ő lesz onnantól a középpontban, vagy ahogy ő fogalmazott, már úgy sem lesz rá időm.
- Maga már csak tudja... - vonom össze szemöldökeim talán most az egyszer felvéve vele a kesztyűt. Mert, ami a lélek felemésztését illeti, éppenséggel neki gyerek nélkül is megy. Basszus, Killian, ne csináld ezt. Ő a segítségre szorult, te pedig elvileg szakembere az emberi lelkeknek. Már épp kerestem volna magunknak valami fontosabb elfoglaltságot, ha már idáig utaztunk egy gyilkosság miatt, de akkor jött a kicsit sem jónak ígérkező üzenet.
- T-talán nem kellene elsietnünk... Legutóbb is veszélyben volt... nem szeretnénk ugye, hogy megismétlődjön... - felelem, próbálva legalább szavakkal visszatartani, ahogy utánam kollégája is teszi. Lehet aztán egy betörés vagy hasonló, és kicsit felfújják a dolgot, vagy mi olvasunk rémeket az üzenet sorai közt, de azt gondolom biztonságosabb lenne inkább az őrsre menni. Mikor Horatio leintette kollégája aggodalmát a kijelentésével, először le sem esett, csupán egyetértően bólogattam, mert én a múltkorira asszociáltam. Aztán fél pillanattal később már elkerekedett szemekkel, megilletődve pillogtam utána. És még csak aztán kezdtem követni. Természetesen egy percre nem szándékoztam magára hagyni, pláne most, hogy két oldalról is elég sok fejfájást okoznak neki.
- Talán csak betörés... Gondolom a rendőrség kollégáinál történt betöréseket kicsit komolyabban veszik... - próbáltam nyugtatgatni, pedig, ami azt illeti, Horatio gondolata a rongálást és fenyegető üzenetet illetően nem állt távol a valóságtól. Noha nem éppen abban az értelemben, amire ember számíthatott volna. Pedig azt gondoltam, az ember kitöméses esett után, nem tudnak nagyobb sokkot okozni. Aztán odaértünk...

Már a lakás emeletén tolongtak az emberek, a rendőrök és a civilek is, és mind annyian hüledezve próbáltak belesni a már szalaggal lezárt, ám de feltört zárú ajtónál, ahol egy méretes rendőr próbálta kitakarni a nem mindennapi látványt. Az elképedt arcokat és a tanácstalan rendőrök tekintetét látva előre féltem, hogy ma este is rémálmokkal hajthatom fejem a párnára. Arról nem is beszélve, hogy ezek szerint személyes ügyről van szó, nem is szimpla betörésről, ami most még pluszban okozhatja a lelkitöréseket Horationak is. El is kaptam zakójának egyik ujját, ahogy közeledtünk az ajtó felé.
- Várjon, felügyelő, állj! - kértem, mert még magamat sem volt idő felkészíteni a látványra, nem, hogy még őt. Ha megállt aggodalmas tekintetem az övébe fúrtam. - Nem hagyhatja, hogy a sorozatos negatív események lerántsák a mélybe. Tudom, hogy a mostani helyzet nem éppen... jó pillanat, de tudnia kell, hogy Josephen kívül rám is számíthat. - figyelmeztettem, mert pillanatnyilag úgy éreztem, hogy a sors folyamatosan lökdösi a mai nap Horatiot a szakadék felé. Aztán elengedtem és mert valószínűleg így is bement, én is követtem. Legalábbis az ajtóig, mert a látvány annyira letaglózott, hogy ott le is fagytam.
- Ez...? - vontam össze szemöldökeim próbálva megemészteni, amit láttam. A lakás nappalija, noha továbbra is hófehérben úszott, hullák és vér helyett már most karácsonyi ruhát húzott. A bútorok érintetlennek tűntek, csupán valaki modern, színben is szobához illő, fehér és arany karácsonyi hangulatot...varázsolt? Még csak túl zsúfoltnak sem tűnt, ízléses, hófehér pompa, bár a fenyő mű volt, de még az égők is sárgán táncoltak rajta. Kis rénszarvasok, arany ruhás mikulás figurák pihentek a szekrényeken, egy bögre már kihűlt, de minden bizonnyal forró csokinak szánt bögre a kávézó asztalon, apró mályvacukrokkal, egy rúd fahéjjal. Még egy tányér mézeskalács sütemény is volt mellette, ahogy egy karácsonyi pohárkában cukorpálcák és dekorációnak néhány arany karácsonyfa dísz. Ha nem volt kandallója, az egyik szekrényre vagy az ablak párkányára voltak rögzítve a fehér, általában karácsonyi apróságokat őrző zoknik. Névre szólóan. Horatio, Rupert, Rachelle, Bastion, Safia és... jaj ne, ne... ott voltam én is. Láthatóan mindenkinek volt benne valami, kivéve Safiaéban, az övé ugyanis le volt esve. Lehetett véletlen is, de lehetett szándékos is. Amennyiben valaki vette a bátorságot és belenézett a csizmákba, Horatioéban egy virgácsot talált, három kollégájáéban csokit, diót és mandarint, Safia leejtett csizmája üres volt, az enyémben pedig egy temetkezési vállalkozó névjegye. Az enyémet magam néztem meg, de így utólag már meg is bántam. Az ajándékozás azonban nem merült ki ennyiben. A fa alatt ugyanis volt egy fekete ajándékos doboz, azon pedig egy kis cetli Horatio nevével, feltételezem jelezvén, hogy az ajándék az övé, bár nagyon másé nem is lehetne. Senki sem mert hozzányúlni, így ha ő végül megtette és esetleg megrázta, érezhette, hogy van egy kis súlya, de nem nehéz, a tárgy rögzítve van benne, így nem zörgött, ellenben lötyögött. Ha pedig kibontotta, egy parfümöt talált benne, amin nem volt se szám, se szöveg. Nem bolti darab volt.
Nem sokan voltak itthon, hiszen még javában dolgoznak az emberek, de aki itthon is volt se sok mindent látott. Egy ember látta a vélhetőleges betörőt, ám ő is csak hátulról, s megállapítása szerint hátulról pont úgy nézett ki, mint Horatio, így nem is törte magát, hogy jobban megnézze. Egy másik tanú azt mondta, hallott zörgéseket, de semmi olyasmit, ami esetleg gyanús lett volna. A zár sem lett tropára törve, de bizonyosan nem kulccsal törtek be. Bár önmagában a látvány is kellő sokkot okozott, az igazi csapás majd a parfüm megvizsgálásakor fog kiderülni.
Végülis... mit nekünk sorozatos balszerencse, nem? Már majdnem két hónapja, hogy nem voltunk halálosan megfenyegetve...

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Bár mind a ketten tudtuk, hogy veszélyben lehetek, tudtuk, hogy, aki betör egy viszonylag magas rangú rendőr lakásába az nem ok nélkül teszi és nem egy piti bűnöző lehet. Hacsak nem úgy tör be, hogy nem tudja ki lakik ott. Viszont az elmúlt hónapok eseményei arra utaltak, aki betört, tudatosan cselekedett.
Killian velem tartott, aminek örültem és bár az események kicsit feledtették velem, hogy ez az utolsó közös ügyünk, ha rá pillantottam fájt belegondolni, hogy lehet hamarosan itt a vége.
Tanakodtunk, próbáltunk a távolból rájönni mi történhetett, de nem volt könnyű, csak bízni tudtunk benne, hogy nem halottak várnak ránk és nem is időzített bomba.

Megérkeztünk, a szemeimmel pedig az ismerős és ismeretlen kollégákat figyeltem, majd közelebb érve a zárt, ami tönkrement. Lehet kicserélni. Azért ez is kellemetlen volt, mert az a zárt már akkor megvolt, amikor megvettem a lakást. Az egész Manhattani életemet végig kísérte és most vége, ahogy úgy tűnik a Killiannel való közös munkámnak is. Még egy dolgot elvettek tőlem.
Lehet ez egy utalás az élettől, hogy kezdjek új életet? Nem! Nem történhet meg.
Éppen be akartam menni, amikor Killian rám szólt. Megálltam és felé fordultam. Nem kérdeztem, mondta ő magától, amit szeretne, én pedig figyelmesen hallgattam.
Nem tudtam higgyek-e neki. Most számíthatok rá, de utána? Mi lesz, ha meglesznek a papírjai? Ha meglesz a gyerek? Utána? Tudtam jól, a most számít, a most az igazán fontos, de a jövő is az és sosem hittem volna, hogy egyszer nélküle kell elképzelnem a jövőm.

Mikor beléptem azt hittem elájulok. Sok mindenre számítottam, de erre nem. Apró léptekkel, már-már tántorogva mentem beljebb. A lakásom. A privát területem, ahol éltem és, amit csak oly kevesek láthattak, ahol mindennek megvolt a helye, a maga kinézete, amivel hosszú időt töltöttem, hogy komfortos, letisztult, minimalista, csicsától és dekortól mentes legyen, ami eddig oly otthonos volt, most oly bizarr és idegen volt.
A zoknikra pillantottam, melyen a kollégák nevei szerepeltek. Safi zoknija a földön volt, ami azt jelképezhette, hogy már nem tartozott az NYPD-hez, sőt, elhagyta New Yorkot is. Ezért nem is volt benne semmi.
Killian csizmájának tartalmára pillantottam. Egyesek azt híhették, hogy azért az volt benne, ami, mert meg akarják ölni, pedig valójában a gyászt jelképezte, amit most én érzek. A köztünk lévő viszonyt jelképezhette.
Ezek szerint a tettes ismerte Safit, engem, Killiant és ismerte a viszonyunkat is, ahogy napra kész volt abból éppen mikor mi történik velünk és mit érezhetünk. Ez rossz jel volt. A tettes talán a rendőrség egyik embere lenne? Elvégre nagyon kevesen tudták hol lakom és ők is főleg kollégák voltak.
Virgácsot kaptam, a kollégák csokit. Ha más szituáció lenne, biztos értékeltem volna a poént és talán nevettem is volna, de így nem.
Egyébként tetszett az ajándék dobozom, mert egyszerű és letisztult volt, de hezitáltam, hogy kinyissam-e, ugyanis mindig van rá esély, hogy bomba van egy csomagban, amit a felnyitása hoz működésbe, így elsőnek csak több oldalból megnéztem, majd megemeltem, hogy megpróbáljam súly alapján megsaccolni a tartalmát. Bomba nem lehet, ahogy testrész, vagy szerv sem sűrűn, szóval úgy döntöttem kinyitom. Parfüm?
Nagyon szép, elegáns, egyedi üveg, de nem fújtam belőle. Volt már része New Yorknak olyan őrültben, aki mérgeket és savakat kevert kozmetikumokba, édességekbe és még lehetne sorolni. Jobb nem kockáztatni, előbb nézze meg a labor.

A helyszín megvizsgálása után elbeszélgettem a rendőrökkel, többek közt arról ki-mit tud és arról, hogy estére már itthon tudok-e éjszakázni, de szerencsére biztosítottak róla, hogy minden nyomot rögzítenek és kipucolják a lakásom az oda nem illő dolgoktól, hogy estére már itthon tudjak aludni.
Külön kértem, zárt ne cseréljenek, azzal én akarok foglalkozni.
Elhagytam a lakást, majd leültem egy köztéri padra, ahol gondolataimba merültem.
A fehér karácsony és a fekete ajándék kontrasztban áll egymással. Az ünnep, melyhez a boldogság és a szeretet kapcsolódik ellentétben áll a feketével, mely a gyász színe, ahogy a kihűlt forró csoki is lehet az elmúlás jelképe.
Az mályvacukor mellé tett fahéj szintén utalás lehet. A mályvavukor édes, puha, a fahéj pedig aromás, csípős ízvilág. Kontrasztokat használt az elkövető.
Bár én még ezt is csicsának találtam, elég minimalista volt, a köznép szemében ízléses, ügyelt arra, hogy minden összhangban legyen, a színek, a formák, az egész összkép.
De a legfontosabb információ az volt, hogy a tettes bizonyára tájékozott volt az életemet illetően. Tudta ki vagyok, mit dolgozok, kikkel dolgozom/dolgoztam és minden bizonnyal azt is tudja kivel milyen viszonyban állok. Ez nagyon rossz jel volt.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Mielőtt beléptünk volna, nem nagyon tudtam hová tenni a döbbent, de nem igazán elszörnyedt arcokat, így viszont minden világossá vált és azt hiszem, nem én leszek az egyedüli, akinek ezentúl minden karácsonykor eszébe fog jutni ez a pillanat. Az elkövető láthatóan nem egy szélütött betörő. Alaposan előkészületek eredményét láthatjuk és ez bizony aggasztó. Ahogy a csizmácskámban lévő "ajándék" is. Hiába a karácsonyi hangulat, sokkolt a dolog, és ahogy láttam Horatiot is. Komolyan kezdtem bűntudatot érezni, hogy egyszerre szakad ennyi minden a nyakába, és hogy nekem is pont most kellett a távozásomról dönteni, de még is mit tehetnék? Honnan tudhattam volna? Honnan tudjam, hogy máskor nem történne ilyesmi? Horatio alapból sem szereti, ha a magánéletébe vájkálnak, itt pedig konkrétan betörtek hozzá és minden bizonnyal alaposan felforgatták. Lassan olyan mély depresszióba esik majd, mintha elvesztett volna egy hozzá közel álló személyt és a gyászt, főleg, ha nem is valódi, pokoli nehéz gyógyítani. Mert még az idő sem képes mindenre. Egy ügy is stresszes, de kettő, plusz az egyik még személyes is. Tudom, hogy nem kéne, de lassan ismét kötelességemnek éreztem, hogy valahogy jóvá tegyem, amit nem csak én rontottam el. Pedig őszintén szólva, én is féltem. Nem csak a fenyegető kártyától, de attól is, hogy ezzel veszélybe sodrom a még örökbe sem fogadott kislányt, vagy hogy emiatt esek el tőle. Mondjuk inkább utasítsanak vissza, mint, hogy veszélyben legyen az élete mellettem. Basszus... és ha ez megtörténik...? Se Bailey, se Horatio... ez volna a büntetésem?
Meglepett, mikor a visszaköltözéséről beszéltek. Nem gondoltam volna, hogy ezt ilyen hamar megtudják oldani, főleg, mert ki tudja, nem-e tér vissza az elkövető. Ráadásul a zár csere sem kevés idő, és akkor még a tudat, hogy egy tett helyszínen kell aludnia. A lakásba való visszaköltözésének kapkodásáról is azt gondoltam, azért van, mert a mai nap egyszerűen kihúzta a talajt a lába alól és úgy cselekszik, ahogy jónak látja. Megpróbál mindent a helyén tartani egy folyton mozgó könyves polcon, amiről potyognak le a dolgok. Némán figyeltem, ahogy kilép a lakásból és az ablakon keresztül, ahogy lemegy és kint leül egy padra. Tény, hogy nem lehetek mindig az őrangyala, nem védhetem meg mindentől, de úgy érzem, bár a lavinát nem én indítottam meg, a sok gond közül én vagyok az egyedüli, aki képes még javítani az egészen. Az elkövetőt még sem kérhetjük, hogy adja fel magát és a gyilkos sem hinném, hogy megtenné, ergo, maradtam én. Lementem hát utána, hogy csatlakozzam hozzá, mielőtt ténylegesen megfojtaná a mai nap vagy pánikrohamot kapna.
- Szabad? - kérdeztem tőle, de akkor is leültem, ha nemleges választ kaptam, vagy nem is reagált. - Tudja, Horatio, az élet előszeretettel gördít elénk nehezebbnél nehezebb akadályokat, noha azt, hogy miért... én sem pontosan tudom... a határaink feszegetése a cél-e vagy, hogy megerősödjünk-e... De végül mindig rajtunk múlik miként teszünk. - kezdtem bele már a végére magam sem tudom mit akartam belőle kihozni. Én sem éreztem túl magabiztosnak magam, bár igyekeztem nem átadni magam a kételyeknek. Végül vettem a bátorságot és átkaroltam hozzá közelebb eső karommal vállait és kicsit közelebb húztam.
- Talán jobb volna, ha még egy ideig nem menne vissza a lakásba. Ki tudja mennyi idő míg... kiszellőztetik az ünnepi hangulatot. Ráadásul nem tudhatjuk nincs-e bekamerázva... Szóval arra gondoltam... hogy esetleg megejthetnénk most ezt a látogatósdit. Magának is jót tenne, mert legalább megszabadulna egy kicsit a város zajától, a nyüzsgéstől... és... senki nem zavarna, ha esetleg otthon próbálnánk az ügyön dolgozni. - próbáltam nem csupán lelket önteni belé, de valamiképp kedvet is csinálni az ötlethez, ami őszintén szólva nekem is az elmúlt félpercben jutott eszembe. Átgondolni? Minek az? Végtére is csak azért mondok fel, hogy minél messzebb lehessek az ilyen ügyektől, erre most még azt is felajánlom, hogy majd otthon folytatjuk a gondolkodást. Na meg persze ott a szép, folyamatos leszoktatás. Végülis fel sem fog tűnni, hogy eddig, míg nem volt rá szükség, jó, ha havonta láttuk egymást, munka mellett is max félnapokat. Most meg 0-24-ben boldogítjuk egymást. Ezt nevezem Killian! Biztos, hogy tiéd a diploma a szobádban? Csak mert kezdek kételkedni benne.
- Nagyon finom kávét tudok ám főzni... - mosolyodtam el.

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Nem sokáig voltam magányos, mert hamarosan Killian is megjelent. Felpillantottam rá, majd bólintottam, hogy üljön csak le. Egyébként is, közterület. Amíg nem sért vele törvényt azt csinál, amit szeretne. Oda ül, ahol jónak látja.
Bölcseletek. Ezt tőle már megszoktam, de örömömre szolgált, hogy végre újra beszédes volt. Ezt szerettem nála. Az már sokkal inkább meglepő volt, amikor magához ölelt, mert arra aztán tényleg nem számoltam, de kétségtelen, hogy jó érzés volt. El szállt a rossz érzések egy része és valamelyest megnyugtatott, adott egy kellemes érzetet és picit újra biztos talajt éreztem a lábaim alatt.
Az ajánlata és a magyarázata több, mint meglepő volt. Neki is tisztában kéne lennie vele, hogy ilyenkor alaposan átkutatják a lakást kamerák, lehallgatók, mérgek, bombák és más káros dolgok után. Még a WC ülőke alá és a villanykörte mögé is be fognak nézni, mégis csak egy felügyelő otthona, ezekre azért még egy civilnél is igyekeznek odafigyelni, még ha a többség ott hanyagabb is.
Sőt, szerintem pontosan tisztában volt ezzel, inkább úgy véltem csak sajnál, vagy fél egyedül hagyni engem ilyen lelki állapotban, ráadásul Laylana eltávozása óta ő is magányos, főleg, hogy még nincs meg a gyerek se, aki társasága lehetne. Márpedig Killian kissé társfüggő, szüksége van valakire maga mellett az életben. Össze akarta kötni a kellemest a hasznossal, bár előállhatott volna olyan indokkal is, amit rendőrként nem tudok megcáfolni.
Persze nem tettem, nem cáfoltam, úgy tettem, mintha nem tudnám, mintha hinnék neki és egyet értek vele. Magam sem tudom miért, mikor megtehettem volna, hogy kioktatom és számon kérem, de most inkább csak örültem a lehetőségnek és élni akartam vele, hogy vele lehessek, hiszen ki tudja mennyi időnk van még, hogy az időnket együtt tölthessük. Úgyse volt még rá példa, hogy ilyen sokat és ilyen személyesen legyünk együtt, hogy még az éjszakám is a lakásában töltsem.
- Redben. Nekem nincs ellenemre - mondtam és bár kedvem lett volna a fejem a vállára hajtani, vagy kicsit jobban a karjaiba bújni, nem tettem, hanem kicsit talán merev is maradtam, mert nem szerettem volna, ha engedek a késztetéseimnek és még intimebbé tettem volna a pillanatot. Ennek is örültem és nem szerettem volna érzelmileg kiszolgáltatottnak tűnni, pedig talán ő tisztában volt vele, hogy az vagyok.
Érdemes lett volna kicsit elgondolkodni, hogy vajon mi lehet az élet célja azzal, amit velem tesz. Megerősítés? Leckéztetés? Gondolkodásra sarkallás? Fejlődésre késztetés? Valami mást? De eszem ágában sem volt ilyeneken gondolkodni.
- Matchával? - kérdeztem vissza a kávénál és kicsit el is tudtam végre nevetni magam. Eszembe jutott az ominózus reggel, amikor Starbucksos matchakávét hozott nekem reggelire. Hiányozni fognak a közös reggelek és szerintem neki is, bár ő biztosan hamarabb túllép majd rajtam, mint én rajta. Idősebb, tapasztaltabb, függetlenebb és pszichológus is. Ráadásul szerintem neki nem jelentek annyit, mint ő nekem, ő minden téren könnyebb helyzetben van, de nem neheztelhetek rá emiatt.
Kibújtam a karjából - bármennyire is szerettem volna maradnia az ölelésében - és felálltam a padról.
- Menjünk vissza a kapitányságra. Van mit átbeszélni és hátha jöttek már új információk azóta. Telefonálnom is kéne Rupertéknek, ráadásul ma Joseph is vár engem, szóval haladni kéne.
Eh... Ha elmesélem neki mit műveltek a lakásommal hülyének fog nézni. Szerencsére tanúk és felvételek vannak a helyszínről, amivel tudom bizonyítani. Mégis ki lehet az az őrült, aki ezt tette és miért?

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Mikor még nagyon az elején voltunk az ismerkedésünknek Horatioval, biztos voltam benne, hogy ilyen pillanataiban jobb nem zavarni az én jelenlétemmel. Lehet máséval sem volt épp a legopcionálisabb, de az enyémmel biztosan. Főként, mert 90%-ban én okoztam a fejfájást a számára, pusztán a köztünk lévő éles kontrasztokkal. Olyanok voltunk egymásnak, mint egy antipatikus kolléga, akivel kötelezően együtt kell dolgozni. Pedig gyakorlatilag mindig ő keresett fel, csak később keresett fel a vezetőség egy-egy alkalommal, tudván, hogy Horatio mellett csak én maradok meg, s tudván, hogy Horatio is csak mellettem marad meg. Ha akkoriban tárták volna elénk a mostani helyzetünk, minden bizonnyal képtelenségnek találtam volna, ám most még is itt vagyunk. Különös, hogy a sors micsoda fordulatok képes elénk tárni, ahogy forogni látszik az idő kereke. Még csak nem is rejtegeti, mennyire vonakodik megválni tőlem, s őszintén szólva, én sem szívesen hagyom magára. Horatio számomra nem csak egy törött szárnyú kis madár, akit a mama madár kivetett a fészkéből, így most nekem kell terelgetnem a helyes útján, de barát is. Csupán eljött az ideje, hogy ne mindig másokat helyezzek előtérbe, míg én egy helyben topogok, vagy éppen még hátra is lépkedek olykor. Még is szörnyű érzés a tudat, hogy egy nap már nem ülünk össze az irodájában, hogy egymást túl okoskodva, megpróbáljunk megfejteni egy gyilkossági ügyet. Keresem a középutat, de van, aminek nincs, ha nem keressük mindketten. Már pedig felőle úgy érzem, hogy bármiféle változás elutasításra kerülne, ezért helyette is döntöttem. Legalább is próbáltam.
Örültem, hogy nem volt ellenére a társaságom, s bár utólag már magam sem tudom, mivel próbáltam felvidítani, vagy legalább önteni belé némi erőt - s mentve bőröm - meglepett, hogy hirtelen jött, igazán légből kapott ötletem nem, hogy elutasításra nem került, de mindenféle ellenkezés nélkül belement. Igaz, éppen az ellenkezőjét éreztem a megkönnyebbülésnek. Nem egy társasági ember, és azt gondolom sokszor csak púp voltam a hátán, most még is belemegy olyasmibe, amit talán két normális kapcsolatban lévő barát sem biztos, hogy meglépne. Nem tudom, hogy a változástól fél ennyire, vagy tényleg személyem hiányozna neki túlzottan.
Megértően viselkedem vele, mint, ahogy általában, bár túl messzire nem megyek. Nem is volna illő, ráadásul azontúl, hogy lehet neki is kellemetlen volna - vagy felháborító - azt szűrné le, hogy visszaélek a helyzettel és csupán nagyobb fájdalmat akarok okozni. Ez pedig távol álljék tőlem. Mindazonáltal engem is mosolyra derített reakciója, hisz jól esett, hogy így emlékezett a jó tanácsomra. Büszkén és huncutúl mosolyogva, bólogattam is rá.
- Még szép! - markolásztam meg túloldalt vállát somolyogva, majd félrebiccentett fejjel hozzá tettem. - De van még normális kávé is, ha már nagyon unnád majd a dolgot. - forgattam szemeim játékosan, de amit, mondtam, egy részét tényleg komolyan mondtam, mert tényleg van otthon normális kávé is. Senkit sem erőltetek dolgokra, és Laylana sem volt oda a matcháért, igaz, alapból a kávéért sem, ő teás volt. Reggelihez pedig mindig volt választék még italokból is. Sosem aggódtunk a maradék miatt, mert mindig akadt valaki, aki szívesen megette vagy megitta. Egyedül a kávéból nem adtunk az ebeknek, de még a kakaó is olyan természetesen alapanyagokból készült, hogy egy kevéske mindig jutott belőle nekik. Pont a kis Rex az, aki előszeretettel ül a tálja mellé, hogy benyakalhassa a megmaradt kakaót.
Végül magától hámozott le magáról, én pedig nem ellenkeztem, mert pontosan annyit kapott belőlem, mint amennyire elég volt neki. Nem hiszem, hogy ez a kis beszélgetés akkora hatást gyakorolna rá, de már is kevésbé féltem attól, hogy mikor egy percre nem figyelek rá, fogja magát és kiugrik az emeletről. Én még ültem, mikor összegezte a továbbiakat a mai napra, amikre bólogattam is. Sűrű nap lesz ez is, és nem csak a rendőrségen.
- Ó, igaz, igaz. Még nekem is haza kell érnem 7 körül az örökbeadási terep szemlére. - sóhajtom, ahogy kis híján ki is ment a fejemből a mai nap alkalmával, ami baj, nagyon, mert, ha ez most nem sikerül vagy kihagyom, simán elhasalok már az elején a folyamatnak. Csak az autóhoz való sétálásunkkor jutott eszembe, hogy a beszélgetésünkkel együtt viszont mind ezeknek Horatiot is kifogom tenni. Mármint persze, nem mintha olyan sokkoló lenne egy ilyen esemény - bár neki lehet nem lesz egy álom -, de biztos furának fog tűnni, ahogy belépve két férfit találnak majd a házban, ahol eddig úgy volt, hogy csak én élek. De majd kimagyarázom. Na persze nem a teljes igazságot előadva.
- Ha ezt elmeséli Dr. Brewsternek, biztos nagyot fog nézni... - pillantok Horatiora a karácsonyi dologra gondolva. Őszintén? Ki nem?

↜ thx. ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Még fogalmam sem volt, hogy mi vár rám, de nagyjából el tudtam képzelni mire mondok igent. Egyrészről örültem neki, hogy Killiannel tölthetem az időm, másrészről ez az együtt lakás kiváló lehetőséget biztosít majd, hogy megpróbáljam meggyőzni, maradnia kell. De ki tudja? Lehet eleve el fog hasalni a terep szemlén.
Nem, sose tennék olyat. Sok mindenre képes lennék, de nem tudnék sem tükörbe nézni, sem a szemeibe, ha szándékosan keresztbe tennék neki. Nem fogom akadályozni, sem szabotálni. Ha pusztán beszélgetés útján nem tudom jobb belátásra bírni, akkor annyi, akkor fel kell adnom a harcot és el kell fogadnom a döntését.
Visszamentünk a kapitányságra, ahol megnéztem a rendszerben, hogy milyen dokumentumokat, eredményeket töltöttek fel, illetve átnéztem az asztalom milyen nyomtatott, fizikai dokumentumok kerültek hozzám.
- Na, megjöttek a véreredmények. Miss. Eisenhoover vére valóban sósavval keveredett, viszont nem csak ezt találták. A nő vérében ergolint mutattak ki. Lizergsav-dietilamid. A doktornő LSD-zett a halála előtti órákban - újságoltam el neki és magam is meg voltam döbbenve. Sok mindent gondoltam volna, de ezt nem.
- Az előzetes laborvizsgálatok eredményei. A nő hajában apró üvegmaradványokat találtak, még nem tudni miből származhat, folynak a kiértékelések. A körmei alatt aszfaltmaradványok voltak és különböző porszemcsék. Találtak hajszálakat is a ruhán, melyek nem az áldozaté, szóval remélhetőleg a gyilkos haja. Azonosságot még nem találtak.
Körülbelül ennyiben ki is merült az új információk tárháza, az eset még friss, de folyamatosan fognak jönni az újabbnál újabb információk, szóval nem voltam emiatt elkeseredve.
Magamhoz vettem a telefonomat és felhívtam Rupertet.
- Rupert, sikerült egyeztetnie Mr. Eisenhooverrel? Mikor tud befáradni?
- Felügyelő. Igen, beszéltem vele, holnap reggel tud csak bejönni, ma Marylandben van és egy nagy volumenű régiségaukciót vezet.
- A barátnők, akikkel moziba ment volna?
- Ők bejönnek, másfél óra múlva itt lesznek.
- Rendben, kérlek, te és Rachelle vezessétek a kikérdezésüket. Én és Dr. Grimwald ma nem leszünk bent, el kell mennünk.
- Értem, rendben. Minden kifogástalanul fog lezajlani.
- Hiszek magukban - mondta, majd elköszöntem és letettem.

A nap további részében még dolgoztunk egy keveset, de leginkább csak szóban próbáltunk meg előre lépni. Átbeszéltük az esetet a meglévő nem túl sok információ alapján, aztán fogtam magam és távoztam, hiszen engem várt az orvosom.
Első utam haza vezetett, ahol letusoltam. Nem voltam sem büdös, sem izzadt, de mégis csak egy hulla társaságában voltam és jól esett felfrissülni is. Elővettem egy új öltönyt, abba öltöztem be. Parfümöt nem szoktam használni, ellenben dezodort igen. Egy sima tömeg márka, Axe epic fresh.
A tükör elé álltam, hogy megcsináljam a frizurámat. Kényesen ügyeltem rá, hogy minden szögből nézve tökéletesen azonos legyen, szimmetrikus legyen, jól nézzen ki.
Megigazítottam öltönyöm, majd mentolos lehelet frissítőt fújtam be.
Készen álltam, hogy meglátogassam a doktort.
Nem csak neki, nem csak az ő kedvéért volt ez. Én ezt a rituálét reggelente is meg szoktam csinálni munkába indulás előtt is, sőt, ha csak simán utcára megyek hétvégén, vagy a boltba, akkor is. A tisztaság és a kifogástalan megjelenés sokat számított.
Ezúttal már nem a szolgálati autóba, hanem saját kék-fekete Opel Grandland típusú autómba ültem be. Olyan volt, mintha új lenne, ráadásul makulátlanul tiszta, fényes. Elvégre vigyáztam rá, rendszeresen takarítom és karban tartom, viszem a szervízbe és autókozmetikába. Akár csak a lakásom.
Sokan azt mondanák beteges módon ügyelek a tisztaságra és a külcsínre, de én úgy hiszem ez a normális.
Leparkoltam a már ismerős helyszínen, kiszálltam és elindultam a doktor rendelője felé, odaérve pedig kopogtam és vártam. Amennyiben bebocsátást nyertem, úgy bementem.
- Jó napot doktor - üdvözöltem.
Fogalmam sem volt mi ilyenkor a protokoll. Kezet fogunk, nem fogunk? Miképp zajlik a kezdet?
Ha a doktor kezet nyújtott, én is úgy tettem és kezet fogtam vele, ha nem, akkor úgy vettem, hogy nem szokás és én magam sem tettem ezügyben lépéseket.
Vártam, hogy a doktor adja nekem az utasításokat hová üljek és hogy kezdjük el.

Hazudtam volna, ha azt mondom nem vagyok ideges. Volt bennem némi stressz, mivel mégis csak egy elmeorvoshoz jöttem, ami alapvetően is feltételezi, hogy mentális problémáim vannak, illetve lelki eredetű gondjaim. Problémáim voltak. Ez eleve kellemetlen volt, hiszen én ezidáig a tökéletességet szimbolizáltam. Az, hogy a problémákkal ide kellett jönnöm az egyenes úton hozta a következtetést, hogy kezelésre szorulok, vagyis egyedül nem tudtam megbírkózni vele.
Ez egy bizonyos szinten elfogadhatatlan volt számomra, de igyekeztem együtt élni a gondolattal és elfogadni, hogy vannak dolgok, amikhez nem elég jók a képességeim.
Ez most doktor Brewster birodalma, így átadtam magam a helyzetnek és a rendelő urának, hogy vezesse az eseményeket. Mondja hová üljek, feküdjek, kérdezzen, megkínáljon valamivel, akármi. Ő vezeti itt a folyamatokat, az ő utasításai szerint fogok eljárni és kérdéseire válaszolni.
Tudtam jól azt is, őszintének kell lennem. Nincsenek kibúvók, nincs olyan, hogy nem felelek és nincsenek hazugságok, mert akkor magammal tolok ki. Téves diagnózis, rosszul felírt gyógyszer és még ki tudja milyen káros hátulütői lehetnek, aminek később én iszom meg a levét. Anyagilag is és egészségügyileg is. Ráadásul a nevemen is folt esik, amit megint csak nem engedhettem meg magamnak.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ And that’s the end of that! ↝

Bevallom nem csak az ügyek és Horatio miatt izgultam, de éppenséggel kellően idegessé tett a ma esti program is. Sok rosszat hallani az örökbefogadás folyamatáról, arról, milyen könnyen elutasítják az egyébként alkalmasnak tűnő szülőket is. Ugyan a rengeteg kutya így első ránézésre nem túl bizalom gerjesztő, azt gondolom, míg mindent képes vagyok biztosítani a picinek, addig nem köthetnek bele, mennyire négylábúval osztozom a házban. Nincs kosz, vagy rendetlenség, bár itt-ott előfordul a kutya, macska szőr, de az minden gazdinál. A babának külön szobát biztosítok, ahová tilos az állatoknak belépnie. A kutyák amúgy sem szoktak, egyedül a macskák mászkáltak be anno Laylana miatt. Ez a nap nem csupán sűrű, de talán a szokottnál is stresszesebb. Csupán a látogatás önmagában is épp elég izgalmat okozna, nem, hogy még a többi.
A kapitányságon viszont sikerült annyira elmerülnünk az addigi eredményeket átvizsgálva, hogy kicsit meglapult a többi gond mögötte. Engem is meglepett a véreredmény, de nem vetettem el más opciókat sem.
- Az eredmények nem hazudnak, de nem tartom kizártnak, hogy akár az elkövető is beadhatta neki. Elég csak azokra a parti drogokra gondolni, melyeket a gyanútlan áldozat italába kevernek. - felelem, noha nem mentségül, hisz nem ismertem a nőt, és attól még előfordulhat, hogy voltak drog problémái. Egyenlőre sok mindenre nem mentünk, de azért folyamatosan megy a munka, a gondolkodás. A másik üggyel kapcsolatosan egyenlőre még mentek a vizsgálatok, a parfüm alapanyagainak azonosítása, noha az üvegen semmilyen ujj lenyomatott nem találtak és első szimatra azon túl, hogy kellemes, kifejezetten vonzó illatnak találták, nem tudták megállapítani, miféle dolgok rejtőzhetnek benne. Mára többre nem is mentünk, s bár sokat nem dolgoztunk bent, a napnak még korán sem volt vége. Horatio és én is hazamentem készülődni, mégha más-más okból kifolyólag is. Amiatt nem aggódtam, hogy ne találna el hozzám, hiszen, mikor eljött értem is, ide jött, illetve, feltételezem, hogy tudja a címem, ha már a többi adatommal ennyire tisztában van, mint a korom... khm... családi állapotom.
Hazaérve még kicsit rendet raktam, bár nem volt kupi, illetve adtam enni a kutyáknak és, hogy elkerüljük a nyűglődést, hisz ki tudja meddig fog ez tartani, kiengedtem őket kicsit, rohangálni és pisi szünetre. Nem kellett rájuk póráz, hiába szaladhattak volna világgá. Mindegyiküknek jó dolga volt, így bolondok lettek volna odébb állni. Néha még a macskák is kimentek levegőzni, de mielőtt bezárnám az ajtót, mindig visszajönnek.
Azt gondolom hasonlóan idegesek lehettünk Horatioval azokban a percekben, míg ő Dr. Brewsterhez kopogott be, hozzám pedig a két árvaházi felügyelő.

↜ thx. ↝

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Bár folyamatos megfigyelés alatt tartottam azokat, akikkel terveim voltak, illetve azokat, kiknek tervei vannak velem, azért nem "leskelődtem" utánuk minden percben, főleg, mert volt elég dolgom mellettük is. Ahogy pedig változtak az események, úgy kellett nekem is változtatnom terveimen, hogy a cél ugyanaz maradhasson. A manipuláció gyerekjáték, ám az eseményeket úgy irányítani, mint valami istenség, már egészen más szintet üt meg. Autumn betegsége remek táptalaja az őrültségének kiterjesztéséhez, azontúl pedig lehetőség, hogy közelebb kerüljek hozzá. Még is csak jobb meghívott vendégként érkezni hozzá, mint betörőként. Terry miatt most nem aggódtam. Rengeteg másféle ügyön kell dolgoznia, melyek sürgetőek annyira, hogy a főnökei akár nyomást gyakorolhassanak rájuk. Elég belegondolni a múltkori ügybe is, aminek végére jelentek meg, és jobbára nélkülük sikerült kinyomozni az ügyet és megtalálni Horatiot, aki nem mellesleg ma jelenik meg nálam első beszélgetős óráján, melyet már így is halogatott eleget. Szerettem volna jobban megismerni, a személyiségét, a gyengeségeit, az őszinte megnyilvánulásait, s mi sem jobb pillanat hozzá, mint a mostani. Egy pszichológus álarca mögé bújt ragadozó. Nagy terveim vannak vele is, és ami azt illeti, ekképpen hálás is leszek Dr. Grimwaldnak, hogy felém terelte a kis sebzett kutyáját, ugyanakkor... Killian kezdett útban lenni, így úgy döntöttem, hamarosan sort kell kerítenem a kiiktatására is. Legalább is, míg ki nem derült, hogy felhagy a nyomozásokkal és inkább elmerül az apaságban. Ha nem aggódnék amiatt, hogy Horatio egy nap felkeresné, elvégre egy ideje már kollégák, nem kellene megölnöm, de így. Igaz, legalább sietnem nem kell vele. Ha pedig a távol létében elérem, hogy Horatio képes legyen hátat fordítani neki, még akár élhet is pár évet. De a végletekig nem húznám. Killian szemfüles, és sajnálatos módon, hiába tűnik együgyűnek, jók a megérzései. Nekem pedig a megfigyelő képességem, s legutóbb láthatóan nem csupán féltékenységet érzett tudásom irányában, de mintha egészen másból kifolyólag még neheztelt is volna rám. Mintha csak érezné, hogy az ajánlott orvos, mérget tervez fecskendezni barátja vénájába.

Hallottam a parkoló autót, így felhagytam a jegyzeteléssel és az előző betegek aktáinak megírásával, csupán a mai és holnapi egyeztetett időpontokat néztem át. Mire becsuktam a kis naptárt, már kopogott is, én pedig igazítva egyet öltönyömön, ajtót nyitottam neki.
- Áh, Dr. Sinclair! Fáradjon beljebb! - léptem el az ajtóból, hogy beléphessen, én pedig becsukhassam mögötte az ajtót. A bejárat utáni helyiség inkább volt előszoba, mint várakozó, titkárnőm pedig nincs. Szeretem magam rendezni ügyeim. Csupán egy két személyes kanapé állt a hosszúkás folyosón, betegeim ugyanis kevesen vannak, akárki nem engedheti meg magának ezt a fajta luxust. Ráadásul én sem szeretem felhalmozni a betegeket, csak a pénz miatt. Különleges, vagy éppen gazdag pácienseimből, jó, ha naponta 3-4-et meghallgatok. Különböző gondok, különböző technikák. Nos, ez még nekem is bonyolult feladat, így szánok is rá elég időt. Maga az irodám, sokkalta inkább volt egy tágas, emeleti részén könyves polcokkal kiegészített társalgó, semmint orvosi iroda. Egy szóval, nem a megszokott kép várta. Először talán kissé szokatlan, később azonban sokat hozzá tesz a beszélgetéshez, hiszen a hely komfortos, otthonos kiegészítői biztonságosabbá teszik az egész pillanatot. Még kandallóm is van, ami tekintve a kinti hideget, most is kellemes meleget áraszt. Láttam rajta, hogy meg van illetődve, hogy ideges. Ez pedig ilyen helyzetben teljesen normális. Hagytam, hogy pár pillanatig kinézelődhesse magát, fel lélegezhessen, hogy nem egy hófehér, mini irodában kell kiöntenie lelkét és félelmeit egy vad idegennek, hanem egy hangulatos, mégse túl zsúfolt, könyv illatú teremben, ahol olyasvalakivel beszél, akivel egyszer már együtt is dolgozott, még ha csak kis ideig is. Érezhetően zavarban volt, irányításra és utasításokra volt szüksége, mert ez számára teljesen idegen terep volt, noha alapvetően, ha nem ilyen szituációban lennénk, minden bizonnyal gond nélkül feltalálta volna magát.
- Üljön csak le, ahová gondolja. Nem szokásom egy részhez ragaszkodni. A két fotel szokott lenni a legközkedveltebb hely, de ülhet a kanapéra vagy a nyugágyra, esetleg az egyik karfátlan székre, vagy a szőnyegre is. Volt, aki a létrán találta meg a helyét bőségzavarában. - mosolygom, hogy lássa, a dolgok nem csupán beszélgetésben lesznek kötetlenek, de ülő alkalmatosság is akad bőven. Az is sokat elárulhat róla.
- Megkínálhatom esetleg egy pohár vízzel vagy teával? Mivel kocsival érkezett, mással inkább nem. Fő a biztonság. - pillantok rá és igyekszem a kiszolgálása - vagy nélküle - én is olyan helyet találni, ami nincs túl messze tőle, de kényelmetlenül közel sem.
- Bár ez tudom, elég nehéz, de ne érezze magát betegnek, kezelendő személynek vagy bármi alanyának. Ne erősítgesse magában az orvosokról alkotott rossz vagy épp jó képét. Egyszerűen tekintsen egy szimpla embernek, akivel beszélgethet amiről csak akar. Én pedig, mankóként fogok szolgálni, és bár segíteni fogom, a küzdelmet végül magának kell megnyernie, legyen szó bármiről. - felelem, noha ezt minden kliensemnek elmondom. Van, aki már ezek után is kicsit könnyebben megnyílik, és van, akin ez sem segít. Nem vagyunk egyformák. A bizalmat pedig ki kell érdemelni. Ha sikerült leülnünk, én pedig közben már magamhoz vettem a tollat és a kis noteszem, felpillantok rá.
- Meséljen. Hogy érzi magát? - érdeklődöm hogy léte felől.

outfit || thx. || ambience

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Mikor megérkeztem elsőnek a helyiséget igyekeztem szemügyre venni. Tetszett, nagyon is. Szépek voltak a színek, kellemesen minimalista volt, minden passzolt mindenhez. Otthonos volt és megnyugtató, a könyvek és a festmények miatt pedig műveltséget és intelligenciát sugárzott, akár csak a doktor is.
Elegáns volt, de kellően visszafogott, mint Joseph is. Illettek egymáshoz.
Látszott az is, hogy nem csak küllemre volt meg mindez, hanem árban is. Nem lehetett olcsó mindezt összehozni. Jól kerestem, de nekem is hónapokba telnének mindezt megcsinálni. Igaz, ő jobban keresett nálam, ez tény.
A helyzet újdonsága és kínos mivolta miatt kicsit irányításra szorultam. A kézfogás elmaradt, de nem is volt baj. Ezzel is jelképezhettük, hogy most nem munka és nem is baráti kapcsolatban álltunk, hanem orvos-páciens. A háziorvossal és a sebészorvossal sem fogunk kezet.
Ha nagyon vicceskedő szerettem volna lenni, akkor az íróasztala mögött foglaltam volna helyet, de nem tettem, viszont biztos voltam benne volt már itt olyan páciens, akinek volt ehhez kellő humora és arca.
Két dolgot mérlegeltem. Az egyik a kényelem és komfort volt, a másik, hogy olyan helyet kerestem, ahol a doktort is és a szobát is jól beláttam, éppen ezért az íróasztalnak jobbra eső fotelt kicsit elfordítottam úgy 45 fokban, így tökéletes rálátásom lett az íróasztalra, rá, a könyvekre és még jó pár dologra a szobában. Így már tökéletes volt, hogy leülhessek oda.
Meg is tettem, lábaim pedig keresztbe vettem. Úgy volt kényelmes és eleganciát is kölcsönzött, nameg komfortot és magabiztosságot.
Víz és tea, a kávé kimaradt, de nem is baj, azt ma már ittam eleget. Azt hiszem a tea megfelelő lesz.
- Van kínai zöld tea? Eredeti kínai, nem pedig ilye sarki közértes.
Amennyiben volt, azt kértem, ha nem volt, akkor megpróbálkoztam tejet kérni, ha az sem volt, akkor maradt a víz. Mást most nem igen szerettem volna inni, ezeket szerettem. Kávét nem kértem, okkal nem hozta szóba, tehát nem erőltettem.
A doktor monológja elgondolkodtatott, nem is tudtam volna a jó-rossz képhez ragaszkodni, mert nem volt bennem ilyesmi.
- Nem tudom, Mr. Brewster. Nem igen jártam orvoshoz és nem élnek bennem általános képek. Pszichológushoz leginkább a kötelezőkre jártam, amit az NYPD időszakosan megkívánt, más orvosokhoz pedig nem jártam. A sebészet kivétel, hiszen akaratlanul is meg szoktunk sérülni a bevetéseken. Igaz, én olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy ilyen ritkán fordult elő.
Beteg ritkán vagyok, leginkább gyerekként voltam, szóval az egészségügyi intézményeket nem sűrűn látogattam.
De van sok olyan orvos ismerősöm, kollégám, egykori kollégák, kik valamilyen módon pszichológiát végeztek. Nem csak Dr. Grimwald. Mindegyikük más milyen személyiség és végzettségileg is változatosak, hiszen a pszichológiának sok féle ága létezik.
Jó magam művészetpszichológiát végeztem és íráspszichológiát is tanultam, amikor az írásszakértői diplomámat csináltam. Mégis, az én személyiségem, viselkedésem és módszereim is mások, mint a többi kollégáé, ahogy a nézőpontunk és a hozzáállásunk is.
Azt hiszem nem is lehetséges, hogy valaki egy bizonyos képhez ragaszkodjon, hiszen az orvosok is mind mások. Ahogy a gyilkosok is. Bizonyára mindnek van egy közös jellemzője, de alapvetően nem egy kaptafa minden orvos.

Hamarosan rátértünk a hogylétemre is, én pedig igyekeztem magamba nézni.
- Nos... nem túl jól. Nem olyan rég tudtam meg, hogy Dr. Grimwald felmondott a hátam mögött és el akarta titkolni. Nem esett jól - sóhajtottam. - Nagyot csalódtam, úgy vélem mostanában csak a saját érdekeit nézi és rám nem is gondol. Ráadásul szerintem vagyunk olyan viszonyban, hogy ne kelljen előttem titkolóznia, főleg nem olyasmiben, ami engem ilyen nagy fokban érint. Ráadásul ő már azt is majdnem megszervezte ki legyen helyette mellettem. Azért ez csak több a soknál...
Meg betörtek hozzám és "felforgatták" a lakásom. Aztán van egy gyilkosság is...  sok minden történt egy nap alatt.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Türelmesen, csendben vártam, míg megtalálta a megfelelő helyett. Ilyenkor amúgy is azt kell éreztetni a beteggel, hogy az iroda mindkettőnk birodalma, avagy egy biztonságos hely, ahol mindkettőnknek jut hely. Alapos volt és óvatos. Nem siette el, ellenben olyan aprólékosan választotta ki a legmegfelelőbb helyet, mintha már most attól tartana, hogy a hibáit figyelem és elemzem, mintha megfelelni jött ide, s nem rendbe jönni. Már most látom, hogy vele sem lesz egyszerű, bár a magánéletében történő események némi könnyedséggel szolgálnak, lévén, hogy az eddig magabiztos, mindenkinél jobb és tökéletesebb férfi példakép tükre megroppant, és mára már erőteljesen hullani kezdett, amit segítség nélkül nem tud összerakni. Hisz mi másért volna itt.
Miután sikerül helyet találnia, mint egy új otthonba kerülő kóbor macskának, megkínálom valami itallal is, mert tartok tőle, hogy az első beszélgetésünk nem fog kimerülni egy órába, azon túl pedig, a tea, kellően megnyugtatja a lelket. A melege biztosan, ha nem épp fekete vagy erősen koffeines zöld teáról van szó, mert a szívnek senki más nem parancsol, csak saját maga. Mindazonáltal sértőnek találom - noha ki nem mutatom - hogy azt feltételezi rólam, hogy olcsó dolgokkal kínálom. A jó gazda, a haszon állatait is jó minőségű tápanyagokkal látja el, ha finomat akar enni. Igaz, a tea mellé most se makk, se osztriga nem jár. Nem mintha már most fenném a fogam rá, hisz komoly terveim vannak még vele. A tea elkészítése némi időt vesz igénybe, s nem az irodába, így pár percre magára is hagyom, titkárnő híján, ezt is magam csinálom. Addig pedig van ideje vagy túl agyalni a mai eseményeket, esetleg az itteni jelenlétét, vagy komfortosabbá tenni itt lévőségét azzal, hogy nézelődik egy kicsit, élvezi a kandalló melegét, halk ropogását, a kint borús, esős idő, ritmikátlan kopogását a hatalmas ablakok üvegén. Van mód a zenére is, de én a klasszikusok híve vagyok, így maximum azt találhat. Azt is lemez formában. Akárhogy is, nagyjából 5-6 perccel később tálcán hozom be a még füstölgő teákat. Én sem iszom mást. Nem éreztetném vele, hogy rosszul választott, csak azért, mert én végül esetleg más mellett döntöttem. Itt nincsenek rossz válaszok. Végül jó magam is helyet foglalók, s bár elég lett volna a fotel, mivel láthatóan középpontba helyezte az íróasztalom, így ott foglalok helyet. Nekem végülis mindegy.
Óvva intem, hogy minden orvost egy kalap alá vegyen, s bár kissé hosszúra sikerül, azt hiszem egyetért, és próbálja megerősíteni, hogy távol áll tőle. Még is azt látom, hogy feszült, mivel kellemetlen neki megnyílnia. Bárki előtt, nem csak előttem. Ami előnyömre szolgál. Az viszont hátrányomra, hogy tudom, nekem negyed annyi idő alatt kell bizalmat csiholnom közénk, mint, ahogy Killian tette. El kell érnem, hogyha mindketten egy szakadék fölött lógunk, nekem nyújtsa a kezét. S mindezt úgy, hogy ne vegye észre, ha Killian ellen beszélek.
- Doktor. - javítom ki. Apróság, de nekem sincs ellenemre doktori elöljáróval illetnem, vagy nyomozóként, felügyelőként említenem, noha jelenleg itt most én vagyok az orvos. Aztán rátérünk a beszélgetés fontosabbik részével, a bevezetőre. Biztos voltam benne, hogyha egy mondat erejéig is, de megfogja említeni a karácsonyba öltöztetett lakását. Tán még a másik nyomozásra is elhint dolgokat, amikkel még nem szeg törvényt. Ám az őszinteségén túl, sikerül igazán meglepnie. Sokat elárul, ha valaki sorrendet ad a problémáinak, és ő a két gyilkossági ügyet még is másod helyre teszi, ellenben Killian felmondásával. A bővebb kifejtése még inkább árulkodó és őszintén szólva... számomra aggasztó. Ha egy ennyire eltökélt, mindenek felett éjjel-nappal egy gyilkossági ügyre fókuszáló férfit, megzavar a barátja felmondása, azt jelenti, hogy jóval többet jelent neki, mint néhány halott és érdekes esett. Ez nem jó. Nekem. Enyhe féltékenységet érzek irányukba, Killian irányába. Azt gondoltam az ajándék kellően felélénkíti kedvét, eltereli gondolatait egy kis semmiségről, hiszen nem Grimwald temetéséről beszélünk... még. Rengeteg munkám volt a parfümmel, sok időm és pénzembe került. De nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy hagyjam, alig érzékelhető érzelmeim befolyásoljanak. Ezt pedig eddig is remekül álcáztam. Ugyanakkor érdekes volt hallgatni elképzeléseit, és a felmondás eltitkolása iránti érzéseit. Ezeket később mindenképp felfogom használni. Ki is nyitom közben a noteszem, amibe gyakorta jegyzetelek, hogy a későbbiekben is tudjak agyalni a páciensek problémáin, noha ők már nem ülnek az asztal túl oldalán. Fő problémaként feljegyzetelem, hogy a felmondása és egy barát elvesztése ad okot a rossz közérzetére. Bele se merek gondolni, mi lesz akkor, ha egy közkedvelt park, kora reggeli futója értesíti majd őket, hogy valakit felakasztottak a kis hídra. Furcsa hallani, miként beszél egy kollégájáról, akiről, ha jól tudom, eleinte nagyon nem volt a szíve csücske. Úgy érzi, hogy a kolléga felmondása őt is érinti. Vajon, ha egy másik kollégája a szomszédos irodából mondott volna fel, akkor is így kezelné a helyzetet. Sejtettem, hogy jóban vannak, de van egy olyan érzésem, hogy még annál is mélyebb a kapcsolatuk, noha - hála égnek - ezek szerint egyikük sem közölte a másikkal.
- Nem tudom elmenni mellette, hogy ne jegyezzem meg, hiszen tudom, az utolsó találkozásunkkor is nyilvánvaló volt, hogy maga nem csak precíz, de amikor mond valamit, az, ahogyan mondja, amiként mondja, annak bizony oka van és feltűnt, hogy a felsorolt problémák közül, jelenleg Dr. Grimwald távozása érinti a legrosszabbul. Jól értettem? - kérdek vissza, csak, hogy tőle is megerősítést nyerjek. Ha hebegő mentegetőzésbe, vagy zavart pillantgatás közepette próbál kitalálni valamit, akkor is tudni fogom. Végtére is mit számít egy csomó hulla, egy szabadon mászkáló gyilkos, és feltehetőleg még egy, ha a cimbora felmond, noha munka után még összeülhetnek... Nem, Horatio valamilyen különös formában úgy éli ezt meg, mintha az általa szeretett fél, a "felesége", vagy az a valaki, aki kiegészítette úgy döntött, lelép a világvégére, még hozzá Horatio életéből is teljes mértékben kilépve. Talán még ő sem vallja be magának, de úgy tűnik sokkal jobban kötődik a doktorhoz.
- Az, hogy Dr. Grimwald eltitkolt egy ilyen mindkettőjüket érintő ügyet, sajnálatos, legfőképpen, ha valóban ennyire jóban vannak. - erősítem meg. Hát még szép. - Mindamellett, az, hogy gondolt arra, hogy ne kelljen egy percig sem egyedül folytatnia, azt gondolom, Killiant ismerve, hogy inkább a maga iránti gondoskodásból tette. Bár érthetetlen számomra, miért kezeli úgy önt, mintha egy éretlen kamasz lenne, aki nem tud magára vigyázni. Ugyanakkor láthatóan szemelőtt tartotta azt, hogy a munkája lehetőleg zökkenőmentesen folytatódhasson. - felelem, majd míg várok a reakciójára, újabb mondatok kerülne a noteszbe. - Egyenlőre ragadjunk le ennél a dolognál, aztán folytathatjuk a többi üggyel. Mit reagált rá, mikor közölte magával? Vagy mástól tudta meg? Az elmondott felháborodását, vele is közölte? Vagy esetleg... vitába torkollott? Mit érzett pontosan abban a pillanatban? Előtte is érzett feszültséget? Mit gondol, ő mit érezhetett előtte, közben és utána? Félt? Sajnálta? Dühös volt? Esetleg nem tartotta olyan fontosnak az egészet, mint maga? És ha már itt tartunk, volt már része hasonló esetben? Mondott már fel valaki a környezetében, akivel együtt dolgozott? Illetve... okozott már hasonló csalódást, hogy ezt így ennyire rosszul viselte? - kíváncsiskodtam. Is-is, mert fontos a diagnózishoz és ahhoz is, hogy lássam, mit használhatok majd fel.

outfit || thx. || ambience

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Míg a doktor távol volt a te ügyében, én a helyemen maradtam és távolról néztem a könyveket, közben élveztem az eső ritmusos kopogását. Nem akartam zenét hallgatni, attól tartottam az csak felpiszkálná az idegeim, a természet hangjátéka sokkal barátságosabb háttérzajt adott, mint mondjuk Paganini megveszekedett hegedűkínzása adhatott volna.
Megjöttek a teák is, velük együtt Joseph is. Még nem nyúltam az innivalóhoz, mert rettentő forró volt, szerettem volna megvárni, hogy langyos legyen. A teák tónusa elárulta, hogy ő mást választott, amivel nem volt semmi bajom, hisz nem lehet egyforma az ízlésünk és nem is kérdeztem rá, hogy ő milyen ízvilág, pontosabban milyen alapanyag mellett döntött. Nem az én dolgom volt, nem azért voltam itt, hogy az étkezési, ivási szokásainkat tárgyaljuk ki, hanem, hogy a problémáimra találjunk kezelési lehetőséget, illetve életvezetési tanácsokat kapjak. Ahhoz viszont előbb beszélnem kell a problémáikról.
Tőlem telhető rövidséggel, ám alapossággal igyekeztem beszámolni a helyzetről, a gondjaimról, majd vártam az analitikusom reakcióját, közben egy apró kis kóstolóval megvizsgáltam a tea hőfokát. Még hűlhet, csak megégetném a nyelvem.
Tetszett, ahogy Joseph elismerően beszélt rólam, még ha ez csak a kommunikációmat is érintette. Az elismerés az elismerés, nekem pedig mindenképp jól esik.
Ő kérdezett, én pedig néhány másodperces szünet után feleltem. Nem kifogásokat kerestem, csak magamban igyekeztem összerakni a mondandómat, hogy az ne legyen zavaros, szétszort, hanem könnyen emészthető és egyenes legyen.
- Jól értette, így van. Tudom, nem szép dolog, de azt gondolom a magánéleti gondok minden ember számára sokkal kellemetlenebbek, mint egy munkahelyi gond. Dr. Grimwald távozása pedig egyszerre magánéleti és munkahelyi probléma is nekem. Nem mondom azt, hogy előnyt élvez a munkával szemben, mivel ha válaszút elé érkezem, akkor mindenképpen a gyilkos utáni nyomozás lesz előtérben, a munkámra szentelek több időt, de a lelkem jobban felpiszkálta, mint egy idegen halála.
A génsebész kisasszony nem volt az életem része, a halála nem visel meg, ellenben Killian az életem része volt és kilép belőle. Még ha csak részlegesen is - válaszoltam meg a doktor kérdését kellő részletességgel, majd újra megvizsgáltam a teát. Már nem volt annyira forró, így nagyobb kortyot tudtam belőle inni, noha nem kapkodtam el a fogyasztását.
Figyelmem nem lankadt, továbbra is Joseph szavainak szenteltem a figyelmem és már akkor kezdtem megfogalmazni a választ rá, amikor hallgattam.
- Ezzel nem értek egyet, Dr. Brewster. Tudom jól, hogy Dr. Grimwald jól ismert engem, de ettől még nem állt jogában maga helyett mást találnia. Én vagyok a főnök, nekem kell kiválasztanom azt, hogy kivel szeretnék dolgozni. Ilyenkor illik pályázatot kiírni, vagy szétnézni azok között, akik vállalnak profilozást. Én magam szeretnék utánuk olvasni, elbeszélgetni velük, akik pedig a legszimpatikusabbak, azokkal egy-egy nyomozást végig vinni, hogy lássam őket munka közben is, megnézzem, hogy dolgoznak, milyen módszerekkel, milyen gondolataik vannak, milyen személyiségük. Mennyire tudok velük együtt működni, mennyire alaposak, milyen a moráljuk.
Ez nem úgy működik, hogy ő eldönti ismer engem és ő tudja ki való mellém. Ő csak azt tudja vele szemben és az embereimmel szemben, hogy viselkedek, de azt nem tudhatja az ő választottjával szemben miképp fogok viselkedni. Minden ember, minden szakmabeli más-más bánás módot igényel és ezt ki kell ismerni.
Hozzá kell tennem, vele már rég óta ismerjük egymást és kitapasztaltuk a másikat. Lett köztünk egy baráti viszony, ami nem lesz meg azzal, aki a helyére kerül. Azonnal nem, sőt, lehet soha nem. Ő ismert már engem, nagyjából ismerte az életemet és én is az övét. Tudtuk mit várhatunk a másiktól, mire számíthatunk, segítettük egymást a nehéz élethelyzetekben és ott voltunk egymásnak, ha szükség volt rá. Ő megpróbált segíteni nekem, vezetni az életemet, jó tanácsokat adott és segített fejlődni emberileg és szakmailag is.
Ezt nem fogja nekem tudni helyettesíteni az, aki majd a helyére kerül - feleltem kifejtve véleményemet a helyzetről, majd, míg emésztette a választ és feltette a következőt ittam egy kortyot, de végül letettem a csészét. Jó lesz későbbre is belőle.
Higgadtan, nyugodtan és összeszedetten beszéltem. Nem engedtem meg magamnak, hogy az érzelmek eluralkodjanak rajtam, főleg nem egy ilyen helyzetben. Alapvetően sem tűrtem el magamnak, hogy az indulatok vezéreljenek, de most, amikor egy olyan emberrel ülök szemben, akinek szakmai véleménye számíthat később, még kevésbé adhattam lehetőséget rá.
- Tőle tudtam meg. Láttam a viselkedésén, hogy valami nincs rendben, valamit nem mondd el. Számon kértem, ő pedig felvezette nekem a helyzetet. Megpróbáltam belátó lenni vele szemben, mivel azt is elárulta, hogy gyermeket szeretne így a nyomozói élet már nem járható út számára, ám... nem sikerült teljesen belátónak lennem és odavágtam néhány szúrós megjegyzést neki.
Igen, közöltem vele a nemtetszésem, de igyekeztem kulturált maradni. Inkább csak csípős megjegyzéseket tettem neki. Nem kenyerem a balhézás, nem szeretem a feszültséget és a veszekedéseket.
Feszültséget csak ma reggel éreztem, amikor beült mellém a kocsiba, de egyébként az azt megelőző időszakot nézve nem. Úgy emlékszem, amikor előtte találkoztunk minden rendben volt. A helyzethez képest minden, hiszen a nyomozások alatt alapból stressz alatt áll az ember, ha olyan ügyben dolgozik, ami elég komoly és brutális.
A doktor következő kérdése már jóval komolyabb volt. Kellett egy kis idő, hogy átgondoljam a válaszomat, hiszen nem én voltam a legjobb emberismerő az NYPD-nél, ezért is voltak a profilozók és bűnügyi pszichológusok. Természetesen nekem is volt pszichológiai tudásom, de az más volt, mint az, amivel Killian és Webster rendelkeztek, vagy Joseph. Én főleg helyszínelő voltam és nyomelemző, az írás és művészetpszichológia pedig más. Az én munkám főleg abból állt, hogy írásos szövegeket, rajzokat, festményeket, fotókat elemezzek és abból következtessek egyes személyek jellemére, személyére, személyiségére. Más munkakör volt, mint azoké, akik nap-mint nap szemben ülnek emberekkel, figyelik a rezdüléseiket, szóhasználatukat, beszédüket, tekintetüket, gesztusaikat.
Én nekem ez nem ment olyan jól.
- Nos... azt hiszem önzőséget éreztem belőle. Azt nézte neki legyen jó. Amikor elkezdett tudatosulni benne, hogy nekem ez mennyire nem tetszik, akkor kezdett el aggódni, hogy ez a tette milyen eseményeket fog maga után vonzani, akkor kezdett el rám is gondolni, ellenben nem látom benne azt, hogy megpróbálna közös nevezőre jutni. És ez zavar, hiszen én az esetek többségében igyekszem úgy működni, hogy mindenki jól járjon.
Kis szünetet tartottam, ezidő alatt Joseph el tudott gondolkodni a hallottakon és újabb kérdést is fel tudott tenni. Nem is olyan rossz, egész jó érzés vele erről beszélgetni. Össze tudom szedni a gondolataim, ki tudom neki beszélni, közben így én is újra-meg újra el tudok morfondírozni a történteken. Külön jó érzés volt, hogy nem láttam rajta megvetést. Nem éreztem azt, hogy emiatt kevesebb lennék, nem nézett le, nem beszélt megvetően és nem éreztem azt, hogy kevesebb lennék másoknál, vagy, hogy hiba lenne ilyesmi érezni. Sőt. Mintha még nekem is adna igazat, ami csak erőt adott nekem, hogy jól látom a helyzetet és jogos, amit gondolok, amit érzek.
- Igen, ami azt illeti nem is olyan régen történt. Együtt dolgoztam egy nyomozónővel, Safiával. Azt hittem, legalábbis úgy éreztem közel tudtunk kerülni egymáshoz és lehet köztünk valami, de felmondott és elköltözött a városból is, úgy, hogy semmit meg sem beszéltünk. Úgy tudom... munkaügyek miatt ment el, nem volt jó itt neki az NYPDnél, de akkor sem esett jól, hisz úgy éreztem semmibe vett engem és az érzéseim, holott nekem köszönhette, hogy nem rúgták ki. Ha én nem segítek neki a nyomozásban és nem karolom fel, hanem lemondok róla, akkor simán kirúgták volna.
Félre ne értsen, Dr. Brewster, nem azt vártam, hogy hálából jöjjön össze velem, hisz ezt soha senkitől nem kérném, de egy utolsó beszélgetés járt volna nekem.
Tudja... amikor azt érzem korrekt vagyok valakivel és törődök másokkal, rendes vagyok másokhoz, segítek nekik, igyekszem megtalálni a közös hangot, törekszem a kompromisszumra, magamhoz mérten figyelmes próbálok lenni és próbálok uralkodni a természetem negatív oldalán, akkor rendkívül rosszul esik, hogy fele annyit nem kapok vissza, hanem egyszerűen arcon köpnek és viseljem el, hogy pórul jártam. Ez.... cseppet sem korrekt. Nem. És nehezen tudok beletörődni.

szavak száma: x zene: Rain Waltz - Chopin megjegyzés: ide

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Nem is volt olyan nehéz, mint gondoltam. Bár nem állítanám, hogy teljesen meg is nyílt már most az első percekben, de úgy tűnik, készségesen válaszol és igyekszik - mármint úgy tényleg - minél előbb a célba érni. Függetlenül ettől, láthatóan és hallhatóan is rendkívül megviselték a dolgok. Furcsa volt hallani, hogy egy halál eset elé veszi, azt, aki még utána is vígan él. De érthető. Ez leginkább róla szól. Horatioról.
- A búcsú, akármilyen formában is, de nehéz, annak, aki marad, és általában annak is, aki elmegy. Sosem tudhatjuk, hogy látni fogjuk e még valaha és akkor is milyen változásokon mennek majd keresztül, és maga a kapcsolatuk. Érthető, hogy megrázta és az is, hogy igazságtalannak érzi, mert valahol valóban az. Az elmondottak alapján fontos partnere volt, sok időt töltötte együtt, talán munkán kívül is, vagy éppen olyasmiket is tud magáról, amiről esetleg más nem. Ez akaratlan is egy fajta ragaszkodást képez két olyan ember közt is akár, akik közt alapvetően nincs meg a közös nevező, tűz és víz a két személyiség. De éppen ettől olyan különleges az emberi kapcsolat, a társas élet. Unalmas és szürke volna mindig olyan emberek körében lenni, akik éppen olyanok, mint mi. Éppen ezért is születünk teljesen különböző személyiséggel. De ahogy a közös vonások, épp úgy az ellenkezők is vonzhatják egymást. Különleges és máig meg nem értett tudomány ez. - mosolyodom el haloványan, leginkább arra kitérve, hogy, amit érez, mégha nem is biztos benne, hogy jogosan, tudnia kell, hogy az érzelmeinknek nem mi parancsolunk, hanem ők befolyásolják miként éljük meg a pillanatot és az azt következő időket.
- Maga érzékenyebb, mint az első látásra mutatja. - jelenti ki, amolyan leleplezéseképp, de egy percig sem gúnyolódó hangnemben. Én örülök neki. Ő pedig... idővel biztosan fog örülni neki. - Lehet ezzel zavarta össze Dr. Grimwaldot is, és emiatt viselkedik úgy, ahogy. - tettem hozzá, bár ez elég homályos tapogatózás a sötétben. Ugyanakkor nem elvethető, hogy a kapcsolatuk szorosabbá fűzése nem is Killianen múlt, mint inkább a nyomozón. Killian lényegében egy nyitott könyv, nem nehéz megérteni mit miért tesz, gondol vagy mond, de az, hogy Horatio végül valakit átengedett azokon a bizonyos falakon túlra, arra ad következtetni, hogy ez leginkább a nyomozó műve, semmint a tolakodó profilozóé.
- Ne keverjük össze, hogy a törvényekkel gyakorta szemben mennek az érzelmek, vagy éppen fordítva. Az, hogy mihez lett volna joga és mihez nem a doktornak, nyilván teljesen másként fogalmazódott meg az ő fejében. Talán fel sem merült benne, hogy esetleg az ellenkezőjét váltja ki önből. Bár egyik helyen sem oldalt foglalva megjegyzem, én magam sem gondolom másként. Én sem szeretem, ha helyettem akarnak megcsinálni valamit. Ezért sincs titkárnőm. Szóval egy percig se érezze, hogy a meglátása nem helytálló. Éppen csak... nem gondolkodunk egyformán... - felelem, majd hallgatva tovább, azért kinyitom a noteszt és felírok bele pár dolgot. Nem reagálok rá látványosan, de örülök, hogy ízlik neki a tea. Én megvárom míg teljesen felszáll belőle a füst, és majd kényelmesen letudom. Lehetne az idegességére is fogni, akkor szoktak még sűrűn a pohárhoz nyúlni, de nem érezem, hogy olyan feszült volna, mint mondjuk legutóbb Trixie vagy egy újonnan érkező betegem. Eltöprengek mondandója másik felén, s bár kissé elhamarkodottnak tartom szavait, mi szerint nem lesz, olyan, ki pótolni tudná, azt gondolom, kár ezen a helyettesen annyit agyalni. Pláne, hogy kisebb része a problémának, főleg, hogy még nem is találkozott vele.
- Nem vagyok tisztában a rendőrségen történt váltásokkal kapcsolatosan, de ha jól tudom, Dr. Grimwaldot is önkéntes alapon választotta, ahogy ő is magát, tehát... tulajdonképpen mitől tart ennyire? Még azelőtt jogában áll elutasítani a "helyettest", mielőtt belépne a rendőri körökbe, nem? Ne eméssze magát emiatt. - csóválom meg egyszer-kétszer fejem, hiszen erre ennél egyszerűbb megoldás nem is lehetne. Ha pedig elutasítja, nem csupán letudja a kényelmetlen szituációt, de igazából alaposan be is mutat addigra volt kollégájának, jelezvén, hogy túllépett rajta, és nincs szüksége egy pótlékra. Ami még az elhangzottak alapján megfogalmazódik bennem, bár ez eddig is sejthető volt. Hogy ez nem egy szimpla barátság, hanem, a barátság. Tanácsokat ugyanis akárkitől nem fogadunk el.
- És ez kölcsönös volt. - teszem hozzá gondolataihoz mosolyogva, hogy érezze, hogy ő is fontos a történet szempontjából, sőt, ő a főszereplője, hisz nem Killian ül velem szemben.Kíváncsi voltam, hogy a pillanatot miként élte meg, s miként látta Killiant, illetve reakcióit. Befolyásolták e a látottakat az érzelmei?
- Számon kérte vagy megkérdezte? - vágtam itt szavába, mert a kettő közt hatalmas különbség van. Pláne, ha egy barátról van szó. Meg lehet, most épp azért fogalmazott így, mert neheztel rá, de a számon kérés szigorú, válasz nélküliséget el nem fogadó "parancs". Bólogatok rá.
- Tehát egyszerűen csak ilyen módon tudta a legkevésbé feltűnően kimutatni negatív érzéseit a dolog iránt. - válaszolom követve a sztorit. Érthető. A gyereknevelésre rosszat mondani nem éppen szép modorról árulkodik, ahogy annak nyers megnyilvánulása sem, hogy neheztel a gyermekre, amiért amaz ő és barátja közé áll. De attól még, így gondolja. Csupán nem akarná megbántani vele. Az őszinteség olykor nehezebb, mint gondolnánk. Még ha semmiségnek is tűnik, hisz "csupán" szavak.
- Tehát váratlanul jött a dolog. - állapítom meg. Nem tudom milyen gyakran találkoznak, de feltételezem, hogy egy ideje már megfogalmazódott Killianben, hogy tovább áll, még is várt a közlésével. Nem feltételezem, hogy rosszat akart, de másik okát egyenlőre én sem látom.
- Nos igen, az önök munkája extrán stresszes. Én magam is kaphattam belőle egy kis ízelítőt, és őszintén mondom, egyáltalán nem tetszett. Ezért is kértem külön Killiant, hogyha egy mód van rá, legközelebb ne engem keressenek meg vele. Van, amire még én sem vagyok elég felkészült. De maguknak azért... minden elismerésem. - feleltem, no nem dorgálásképp, csak, hogy tudja, legközelebb miért nem én segítem a munkájuk.
- Azt gondolom a gyermekvállalás egy igen nagy lépés, mely mindenre is kihat. Olyan változás, amiről beszélni kell, tájékoztatni minden körülöttünk lévőt, akivel eddig folyamatos kapcsolatban álltunk, állunk. Az intézkedés minden bizonnyal nem két perces, azt gondolom, már jó ideje megfogant a doktor fejében, noha ennek okát így nem tudnám megmondani. - erősítem meg igazán, miszerint Killian titkolózott előtte. - Maga gondolt már a család alapításra, Dr. Sinclair? Munka mellett vagy helyette? Szeretne családot? - érdeklődöm, hogy lásom ő miként tekint erre a témára. Ha nem kíván egy ilyen kör részese lenni, érthető, hogy azt várja, hogy más se tegye, aki fontos az életében, ha akarna, csak nem sikerült eddig még, akkor lehet ez féltékenység, irigység is, amiért a másik pusztán egy lépésnyire van már tőle, és ezt is így közli. Nem mintha egy telefonnal nem lehetne ketté törni Killian álmait, de ezzel még nem hozakodok elő. Újfent bólintok néhányat, miközben emésztgetem, amit mondott. Önzőnek találja Killiant, és ez valahol teljesen helytálló. Noha, azt gondolom minden ember önző egy kicsit. Nem akarok bűntudatot kelteni benne, de eljátszom a gondolattal, vajon én miként próbáltam volna helytállni helyükben.
- Maga mit tett volna a helyében? - kíváncsiskodom. - Nem kell feltétlen ugyanezzel az indokkal. Lehet az más is... egy új és jobb lehetőségekkel kecsegető kolléga, vagy egy munka lehetőség másutt. A lényeg, hogy olyasmi legyen, amit nem akar visszautasítani, amire vágyik, talán a legjobban. Hiszen mindannyiunk vágyik valamire. Ön, hogy közölné vele, hogy közös útjuknak vége? És itt ne csak arra gondoljon, ahogy a pillanat megtörténik. Érdekel, hogy a miként mellett mikor akarná közölni. Egyszerű szerepjáték, hogy megpróbáljuk egy kicsit a másik helyébe érezni magunk. - vázolom fel ötletem, s ha partner benne, akár még csatlakozom is, mintha én lennék ő vagy Killian, attól függ kinek a szerepét tölti be ő.
Akárhogy is alakult a szerepjáték, mi folytattuk a beszélgetést és elgondolkodva hallgattam a Safiaval való bonyolult kapcsolatuk. Úgy érzem lesz itt még sírás-rívás. Újabb gondolatok kerülnek közben a noteszbe, miközben szemöldökeim összevonva fejtegetem magamnak mondanivalóját.
- A csalódás egy köztes érzelmi állapot. Se nem jó, se nem rossz, inkább... szükségszerű. Tudatja velünk, hogy, észre vettünk valamit, vagy tudatába kerültünk valaminek, ami rossz érzéssel tölt el minket, mert eddig jót feltételeztünk. Ez nem hiba. Bárki tévedhet, pláne egy másik személyt illetően. Az, hogy a hölgy szóra sem méltatta egy lehetséges kapcsolat folyamatában, már ha kölcsönösen igazolt volt mindez, úgy nincs mentség tettére. Ahogy Killian időhúzására sem. Fel kellett volna készíteniük magát arra, mi várható. - bólogatok. - Mert úgy nem éri akkora csalódás. Azt gondolom ilyen és ehhez hasonló problémák vezethettek odáig, hogy pánikrohamai vannak... vagy voltak. Nem tudom, hogy most is volt e a közel múltban. - érdeklődőm félig meddig hogy léte felől, mert a tünet valahogy kimaradt a beszélgetésünk alatt, noha azt gondolom pontosan emiatt van itt. Másfelől együtt érzek a nyomozóval. Én sem viselem jól, ha elképzeléseim negatív és éles fordulatot vesznek, csak, mert a másik úgy dönt, még sem kér a feltételekből. Kettőnk között csupán annyi a különbség, hogy míg ő zihálva csúszik le a falmentén, és minden mérgező gondolattal együtt megfőzöm az illetőt és olyanokkal fogyasztom el jó hangulatban, akik még kedvemre tesznek.
- Ne tekintsem magára úgy, mintha hibás volna, az érzései őszinték, az pedig sosem bűn. - felelem, mielőtt tovább folytatnánk a beszélgetés, ha nincs több hozzáfűznivalója. - Egyenlőre talán ennyi elég az első problémáról, noha óhatatlan is visszafogunk még térni rá. Beszélgessünk akkor az ügy körüli stresszről. - veszem most először magamhoz langyos teám és belekortyolok, majd folytatom. - Említett egy gyilkosságot és egy betörést, ami... magánál történt? - vonom össze szemöldökeim színlelt feledékenységgel. - Ezekről... szeretne beszélni?

outfit || thx. || ambience

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

"igazságtalannak érzi, mert valahol valóban az". Ez az egy részlet ott csengett a fülemben. Ezek szerint a doktor is úgy érzi nekem van igazam, a meglátásaim és érzéseim helytállóak. Ez jól esett és nem hittem, hogy csak rám hagyja, hogy csak kedvezni akarna nekem. Végtére is, külső, harmadik fél. Semmi oka nem lenne rá, hogy részrehajló legyen.
A doktornak abban is igaza volt, hogy több olyan dolgot is tudott rólam, amit más nem, de nem éreztem azt, hogy emiatt én jobban ragaszkodnék hozzá, inkább a törődését fogom hiányolni. Kevés jó és közeli kapcsolatom volt emberekkel, tudtam, azt, amit ő adott, más nem fogja. Illetve... ott volt Rupert, de ő megint csak más volt. Tudtam, törődik velem és fontos vagyok neki, de az megint egy más kapcsolat volt, más viszony.
Picit elszégyelltem magam, amikor az érzékenységem került szóba. Igen, érzékeny voltam, de ezt az érzékeny oldalam csak keveseknek engedem látni, mert nem illik bele abba a képbe, amit másoknak látniuk kell rólam.
- Lehetséges. Lehetséges azt hitte nem érzek semmit és nem fog érdekelni, ha elmegy, de... akkor ezt azt is jelenti egyben, hogy nem ismer elég jól.
Ezen a nyomvonalon elindulva jutott eszembe Elizabeth és az, amit neki mondtam. Mélyet sóhajtottam, gondterhelten tarkómra fogtam.
- Én... valamelyik nap beszéltem Dr. Grimwald unokahugával és azt mondtam neki, hogy a legkevésbé sem fog érdekelni, ha Killian elmegy, majd jön helyette más, pótolható. De nem gondoltam komolyan, én csak... - gondolkodtam el, hogy ezt, hogy is kéne megfogalmazni. - Én csak nagyon ideges voltam. Nem kedvelem Elizabethet és többször is kiborított. Csúnya dolgokat vágott a fejemhez, én pedig nem akartam, hogy megtudja, hogy érzek a nagybátyja iránt. Ezért azt mondtam nem érdekel... - meséltem el neki és felidéztem az ominózus beszélgetést is.
- Lehet ő mondta volna el ezt neki és emiatt hihette azt, amit? Akkor most csalódott lehet és zavarodott?

A következőkben újra csak nekem adott igazat, ami némiképp felhúzta a kedvemet. Már épp kezdtem megzuhanni, mikor Joseph ismét csak azt támasztotta alá, igazam van és Killian cselekedete nem volt helyénvaló. Másképp gondolkodott, mást látott helyesnek, de ettől még olyan dolgokba ütötte az orrát, amikbe nem kellett volna. Túllépte a hatáskörét, hogy úgy fogalmazzam.
- Igen, ez így van. De hozzá teszem, én már ismertem korábbról, amikor a CLS helyszínelőjeként dolgoztam. Olykor összefutottunk munka ügyben. Később átigazoltam az NYPD-hez, ahol mikor felügyelői rangot kaptam, úgy döntöttem felkérem őt profilozónak magam mellé, ő pedig elfogadta.
Igazából tudom, hogy jogomban áll elutasítani és mást választani, engem nem ez zavar a történetben. Én nagyon nyugodtan elutasítom. Engem két dolog zavar. Az egyik, hogy ő már ezt előre leszervezte. Jó formán esélyt sem kínált rá nekem, hogy megbeszéljük és más belátásra bírjam őt, hanem önkényesen döntött saját sorsa felől és az "én" sorsom felől is.
A másik, ami zavar, hogy elvette volna tőlem a lehetőséget, hogy én keressek valakit. Ez olyan, mintha főznék magamnak egy ételt. Teszem bele a sót, borsot, ő pedig egyszer csak önkényesen beleszórja a chilit, miközben nem tudja én mennyit akartam tenni bele, vagy, hogy én mennyire csípősen szeretem az ételt. Egyszerűen nincs joga belekontárkodni az ételembe, lévén, hogy magamnak főzöm és ez igaz a kollégáimra is. Nincs joga helyettem választani.
A beszélgetés tovább zajlott én pedig újabb kiegészítő kérdést kaptam tőle.
- Rákérdeztem. A számon kérés valóban rossz szó rá, inkább csak megérdeklődtem - feleltem és bicentettem, majd hagytam tovább beszélni.
- Igen, mert... - gondolkodtam el és próbáltam összeszedni magam, hogy kimondjam, amit ki kell. Mert ezt nehezemre esett kimondani, nem akartam, de tudtam, hogy ki kell mondanom. Őszintének kellett lennem, mert különben oda a doktor bizalma és önmagamról is hazug képet festek, ráadásul, ha nem vagyok őszinte, akkor nem tud ő sem segíteni. - Mert tudtam, hogy egy ponton jogtalanul bántanám. Neki is joga van az élethez, joga van a gyerekhez, joga van pályát váltani, azt tenni az életével, amit szeretne és nem tehetem meg azt, hogy döntök az élete és a családja felett, de nem tudom elfogadni, hogy elmegy. Igazságtalannak érzem. És annyira hirtelen. Erre nem tudtam felkészülni. Nem hagyott időt. Ráadásul... bánt a tudat, hogy ezt eltitkolta. Mindent leszervezett a tudtom nélkül és el sem akarta mondani, csak, amikor a kész papírokkal az utolsó napon kilép az ajtón.
Doktor. Ez nem igazságos. Jogom lett volna tudni. Ha egy barát mellől elmegyünk, tudatjuk vele. Ha egy kollégát elhagyunk, tudatjuk vele. Nem csak eltűnünk mellőle. Vagy úgy érezte ezt nem lehet velem megbeszélni? Hogy nem lehetett volna leülni velem és megbeszélni időben? Igen, elismerem, hogy megpróbáltam volna lebeszélni róla, de ezt bárki megértheti, aki kicsit is ragaszkodik valakihez. Ha ragaszkodunk valakihez, nem akarjuk elengedni. De... nem álltam volna útját minden áron, de úgy érzem érdemeltem volna annyit, hogy korrekt legyen hozzám.

Jospeh folyamatos megerősítései ugyan jól estek, ezzel párhuzamosan viszont kezdett olyan érzésem lenni, hogy Killian titkon semmibe vett engem és annyira érzelmi analfabétának érzett, hogy azt hitte velem nem lehet beszélni. Mondjuk... adtam is rá okot, hogy így érezzen.
Zaklatottnak éreztem magam és ismét a teához nyúltam. Noha nem az idegtől, hanem mert finom volt és nem akartam megvárni, hogy teljesen kehüljön.
- Nem - ráztam meg a fejem. - Nem akarok gyereket és soha nem is szerettem volna. Se sajátot, se örökbefogadottat. Minden okom meg van rá, hogy azt gondoljam, nem az én világom. Nekem a kollégáim a családom és a munkám az életem. Nem tudnám máshogy elképzelni a mindennapjaim.
A szerepjátékra és részleteire érdeklődve gondolkodtam el, de egy ponton muszáj volt akadékoskodnom.
- Nos, én alapvetően nem szeretem cserélgetni az embereimet. Tudja én szeretem az állandóságot magam körül. Ha van egy jól bejáratott, megszokott emberem, akkor nem cserélem le akkor sem, hogy jön egy jobb. Mint, amikor van egy párna, ami már öreg, kopott, tán kicsit kényelmetlen, de nem tudjuk elengedni, mert nem tudunk nélküle aludni, így inkább megtartjuk és nem veszünk másikat. Majd, ha már teljesen tönkre megy, akkor. Lehetséges, hogy az új kolléga fiatalabb és kicsit több a tudása, de nekem többet számít, hogy összeszokott legyek az illetővel és ismerjem. Számít, hogy tudom mit várhatok tőle. Ismerem az életét, a reakcióit, a képességeit, hogy mire mikor kell őt használnom és ez nekem sokat jelent.
Elgondolkodtam milyen élethelyzet is lenne alkalmas egy ilyen szerepre, végül sikerült is kitalálnom egyet.
- Nos rendben. Legyen egy új állás. Tegyük fel, hogy valamiért el akarok költözni New Yorkból. Mondjuk Bostonba. Van ott egy szép ház egy nyugodt környéken, jó áron árulják, a helyi rendőrség pedig felajánl nekem egy jó posztot szép fizetés fejében és én úgy határozok elfogadom. Jól járok, mert ismét csak felfelé ível a karrierem és jobb lakhatásom is lesz.
Én már akkor elkezdeném felvázolni Dr. Grimwaldnak, amikor megkapom a lehetőséget. Hiszen így igazságos. Neki is kell az idő, hogy szokja a gondolatot és barátkozzon a helyzettel. Szeretnék lehetőséget biztosítani rá, hogy megbeszéljük, megindokoljuk a másiknak a döntést és felülvizsgáljuk, hiszen könnyen lehet ő meglátja azokat a buktatókat és negatív hátulütőket amiket akkor én ott nem láttam, mert elhomályosított az öröm és elégedettség.
Ráadásul tudom, hogy fájdalmas dolog, ha az utolsó pillanatban közölöm, mert az olyan, mintha nem csak kizárnám az életemből és kilépnék belőle, de olyan, mintha azt éreztetném vele, addig sem volt része - feleltem a szerepjátékra a gondolataim.
- Pánik rohamom nem volt, de volt már, hogy a közelében jártam. De szembe jutott mit tanított Killian és igyekeztem alkalmazni a technikát, hogy kiküszöböljem. De az is lehet, csak nem ért akkora megrázkodtatás, hogy elérjen.

Tovább léptünk, majd bólintottam.
- Igen, nos a betörés. Valaki betört hozzám és kidekorálta a lakásom karácsonyira. Holott a szent este csak napok múlva lesz. Értem én, hogy a város és az üzletek már karácsonyi tűzben égnek és már kinn vannak a neon díszek az oszlopokon és az égősorok a mozikon, üzleteken, éttermeken, de a lakások még ráérnek.
Különösen az enyém, mert nem szoktam kidekorálni. Nem szeretem a díszeket, dekorációkat, nem szeretem a csicsát. Szeretem a semleges, tiszta, egyszerű környezetet.
Valaki megsértette a személyes terem, de nem is ez benne a legbosszantóbb, hanem az, hogy valaki olyan, aki jól ismeri az életemet, mivel olyan elemeket is hagyott a terepen, amikben személyesen vagyok érintett - feleltem kérdésére és elmeséltem neki azt az élményt és a helyszínt, ami akkor ott történt.

szavak száma: x zene: Rain Waltz - Chopin megjegyzés: ide

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Horatiot nem lehet könnyen átverni vagy manipulálni, de kellő ismerettel, kihasználva a kiszolgáltatott állapotát, a kirekesztettségét, óvatosan beférkőzhetünk a bőre alá, az elméjébe. A megerősítés pozitív érzéseket okoz. A kellő mennyiségű és folyamatos pozitív érzések pedig egy idő után bizalmat. Akiben pedig megbízunk, egy idő után azt is elhisszük neki, amiben mi magunk sem vagyunk biztosak. Anno Terry az irányított öngyilkosságról és gyilkosságról érdeklődött. Hát így lehet. Van, akinél könnyebb, van akinél nehezebb. Ez pedig nem csak az erős lelken és tudaton alapszik. Ha ebben a pillanatban Horatio helyett Killiant kéne meggyőznöm arról, hogy a nyomozó az ellensége, nehezebb dolgom lenne, mert a felügyelő szavaiból ítélve, egyenlőre ő még nem érte el azt az állapotot, ami által eltudnék érni bármit is.
- Teljes ismerni egy másik embert, azt gondolom nem lehetséges. Ám a vele töltött idő, többet nyújthat benne segítségül, mint külső szemlélőként vizslatni. Azonban, ha valaki nehezebben nyílik meg, mint az Ön esetében is, akkor a bizalmatlan pillanatok fogják megadni az alapozást. Lehet, hogy Ön, Dr. Sinclair nem is olyan csendes, sőt szeret beszélgetni, jó társaságban, jó témákat boncolgatva, sőt, mások talán kifejezetten jó társaságnak találják, nekem speciel semmi bajom, azzal, ahogyan közli a tényeket, vagy, amiként beszél róluk. De ha Killiannel az első időszakokban, főleg, mert akadnak nagy ellentétek önök közt, azt látta, hogy maga csendes, esetleg hivalkodó, vagy tán még kevésbé nyitott is, mint ő, Killian ezekre fog alapozni, mint főbb vonások. Érti? Ha például két hét múlva hirtelen cserfesebbé válik, ne talán tán még rá is kérdez a napjára, ő azt fogja gondolni: Hm, biztos jó napja van. És ennyiben ki is merül a gondolat, semmint, hogy ráébredjen, maga tett felé egy lépést. Ez nem Killian hibája, ez az emberiségé kezdetektől fogva. S egyre inkább, mert manapság egyre kevesebb időt adunk a másik megismerésére. Ezért lerövidítjük azt, ezzel igencsak félreérthető jelzéseket küldve magunkról. - magyarázom tekintettel az ismeretségükre. A legtöbb gyilkosról és ezért állítják aztán a szomszédai, hogy életükben nem gondolták volna. Pedig mindig vannak jelek. Bizton állíthatom, hogyha a kellemes beszélgetésünket követően holnap kiderülne, hogy egy szörnyeteg vagyok, megdöbbenne. Mint mindenki más is.
Kíváncsian hallgattam tovább. Egyre érdekesebb fordulatokat vett a beszélgetés. Jobban s jobban belemerültünk. Tudtam ugyan, hogy ismerték egymást, a lány az utolsó terápiák alkalmával szintén megemlítette Horatiot, mint kollégát "Rexiet", de sose mentünk bele nagyon a részletekbe. A két ember ég és föld, ez vitathatatlan. Az viszont meglep, hogy elárulja, mennyire bánja, amit akkor ott mondott Killianről. Őszintének tűnik. Ez pedig nem jó.
"én pedig nem akartam, hogy megtudja, hogy érzek a nagybátyja iránt..." Sűrű pislogások közepette próbálom felfogni, nem e értettem valamit félre, esetleg nem e megint valami baki csúszott a mondatba. Meg kell jegyeznem, ezen mondatot, általában nem ilyen körítéssel szoktam hallani. Nem azt mondom, hogy a barátság - főleg, ha elmélyült - nem lehet ily módon kifejezni, de azt aligha szégyelljük mások előtt. Ha csak az azonos neműekre való tekintettel, nem fél, hogy megkérdőjelezik emiatt az identitását. Nem mintha ez akkora probléma volna. Összevonom szemöldököm, de még hagyom leülepedni a lassan megfogalmazódó kérdést.
- Nem tartom kizártnak. És még csak nem is kell feltétlen arra gondolni, hogy a kisasszony rosszat akart volna. Lehet a vita közben magával arra gondolt, hogy Ön egy olyasfajta mérgező személy Killian körül, akitől meg kell védenie. Lehet, hogy az unokahúga tisztában volt Killian részéről, hogy... fontos a barátságuk, ám hallva magától ennek ellenkezőjét, meg lehet óvva intette, és jelezni kívánta ezt a doktor felé. - gondolkodom el a lehetőségeken. - Ugyanakkor... azt gondolom, ez a mostani titkolózás ennél jóval többről szól. Még pontosan magam sem tudom miről, de szerintem, nem ez a főindok. Már ha valóban nem csupán élni szeretné életét. De ha belegondol a lány helyébe... Önnek is fontos volt Killian. Ha megtudná, hogy egy mérgező személy legyeskedik körülötte, nem próbálná tőle megóvni?

Egy újabb kérdés, és egy kis jegyzetelés következet. No meg néhány korty tea.
- Ő volt az első és egyetlen olyan kolléga, akivel mint profilozó együtt dolgozhatott? Vagy oka volt annak, hogy végül a kollégák közül rá esett a választás? - kíváncsiskodom. - Azokkal akikkel együtt dolgozott, szintén ismerhették egymást annyira, mint vele. Illetve ott volt a csapata, akiket még korábban említett a gyilkossági ügy kapcsán. Több szimpátiát érzett iránta, mint mások iránt, hogy végül a kellemetlen vonásai ellenére is mellette voksoljon? Ne értsen félre, nincs bajom Dr. Grimwalddal, csupán ismerem annyira, hogy bizonyos helyzetekben, elég... hmm... nos nem csak egyetérteni vele, de úgy különösebben megmaradni mellette. - érdeklődtem tovább a kapcsolatuk bensőségének fokáról. Felvetéseire fejem csóválom és finoman a noteszre csapok.
- Ne hagyja, hogy zavarja! - nem kiabálok, még a hangerőm is alig emelem meg az átlagosnál. - Menjen oda és vonja kérdőre. Szembesítse vele, hogy rosszul ismeri, ha azt gondolja ez magának jó. Azt se hagyja, hogy úgy érezze megfosztotta magát a válogatás lehetőségétől. Mert nem. Maga visszafogja utasítani az új profilozót és igenis addig kutat majd egy új után, amíg meg nem találja a megfelelőt. Ki tudja... talán még jobbat is, mint Dr. Grimwald. - motiváltam, legalább is  igyekeztem. Ma még csak ilyesmikkel motiválom, később pedig akár az ölésre, ami szembe fog menni azzal, amit ő hitt, de mivel bízik bennem és tudja, hogy módszereim eddig is felszabadították, nem fog nemet mondani.
Tovább görgettük a témát, bár csak lassan és fokozatosan, mely során elértünk egy olyan pontot, ahol Horatio némi akadályba ütközött. Még hozzá a saját hibáinak felismerésének akadályába. Nehéz is beismerni, főleg másoknak, ha idővel belátjuk, hogy befolyásol minket egyik rossz tulajdonságunk. Hogy mégsem áll távol annyira tőlünk a 7 főbűn. Ez ijesztő lehet, pedig... teljesen emberi. Nem kommentálom végig a vallomását, ez most nem az az rész. Ugyanakkor magamban el el csípek részleteket belőle. "...nem álltam volna útját minden áron..." annyit tesz, hogy Killian az őszinteségért cserébe ellentmondást kapott volna, rosszallást és lebeszélést. Ha azt vesszük, ezt most mind megspórolta. Talán ez lett volna a célja? Nem tudom. És a terápiát illetően nem is érdekel. Az már igen, hogy Horatio beismerve önzőségét, még mindig úgy érzi, hogy a doktor tette a súlyosabb. Nos, ez jó. Tovább hallgatom felvetett kérdéseimre adott válaszát. Érdekel ő vajon tervezett e családot. De a válasz persze nyilvánvaló volt, noha egy ponton, megengedtem egy apró mosolyt, ahogy családként tekintett kollégáira. Ez aranyos, mindazokon túl pedig most adta kézre egy gyilkosnak a hozzá legközelebb állókat.
- És ezzel sincs semmi baj, Dr. Sinclair. A család, lehet, hogy sokak szemében jó, minta, de nem az élet kikövezett útja. Nem mindenki számára járható út. Ezt pedig illő elfogadni. Én sem tervezek családot, s talán mire rá is venném magam már túl késő lesz. Se baj, mert az életem eddigi részét hasznosan töltöttem, nem pazaroltam se időm, se energiám, se lehetőségeim. Ahogy Ön se. - felelem, újfent megerősítve, hogy ezen különbségek, még ha sokszor vitát is szülnek, természetesek. Újabb gondolatok kerülnek a noteszbe, már lassan egy féloldalt tele írtam. De szükségszerű és addig neki is van lehetősége egy pillanatra szusszanni, hangos gondolkodásba kezdeni vagy egyszerűen inni egy kortyot.
- De talán... Killian pontosan azért távozik a rendőrségtől, hogy... ne menjen teljesen tönkre. - feltételezem, és ez már is válasz a magamban feltett kérdések egyikére. Segítünk egymásnak a kérdésekre választ találni. - Amíg Ön ragaszkodik a változatlansághoz, talán ő éppen a változatosság híve. - pillantok felé érdeklődően, hogy mit gondol erről.
Aztán jön egy kis szerepjáték, mellyel kicsit átértékelhetjük a másikban lezajló lehetőségeket. Megpróbálhatunk jobb megoldást találni a helyében, vagy beleérezni magunk abba a kétségbeejtő pillanatba, amit akkor a másik érez. Bólogatok és egy ponton túl én is hozzá teszem gondolataim, mintha én volnék Killian.
- De a bejelentés, még ha egyébként igazán büszkévé is kellene, hogy tegye, hiszen a barátja, elnyomja a kétely és a félelem, no meg az önzőség, hogy Ön elmegy, ő pedig itt marad. Úgy tesz, mintha örülne neki, de finoman csepegtetni kezdi a nap folyamán és utána is a hátrányait. Arra felé az utak nem is olyan jók, a bostoni rendőrség biztosan teljesen más, az irodája, biztosan kisebb lesz vagy épp túlzottan nagy. Mindegy, a lényeg, hogy olyasfajta kételyekkel jön, amik lehetnek valósak, amikről tudja, hogy Önnek is fontosak, és próbálja lebeszélni. De maga miért ne menne? Remek lehetőség. Aztán újabb napok telnek el és míg Ön igyekszik találni egy köztes utat, Killian a közeledő eseményt tekintve pánikba esik, ezért kicsit intenzívebbé is válik. A megbeszélésekből viták alakulnak ki, amiket magának kell kezelnie, mivel ő fogja sértve érezni magát. Aztán jön a személyeskedés és az érzelmi zsarolás, ha még mindig nem adja be a derekát. Ha maga most elmegy, ő itt marad, mert az ő munkája nem ér el odáig, nem kérték, hogy költözzön, és nem lesznek többé kollégák. S noha idővel ezáltal kicsit feloszlik az Ön szeme elől a z öröm okozta köd, azt is megfogja látni, hogy a barátja által felsorakoztatott hátrányok alig-alig állják meg a helyük, és kezdi azt érezni, hogy ez nem is az ottani munkájáról szól, hanem arról, hogy egyszerűen nem akarja elengedni. Telhet el újabb idő, Killian dühét pedig felváltja a keserűség, tudván, hogy már semmit sem tehet, és bár fontos neki Ön, még is elhagyja. Egyszerűen elkezd beletörődni és az utolsó napok szinte már siralmasan telnek a közös ügyek kapcsán. Míg végül, miközben már lépne ki az irodája ajtaján, belép rajta, láthatóan elég rossz állapotban, talán még ziláltan is magához képest, és kétségbeesetten pillant magára. A szemeibe, miközben azt mondja: - és itt kicsit előre dőlök, miközben összekulcsolom ujjaim, bár Killian kölyök kutya képét, ha akarnám se tudnám lekoppintani. - Ne hagyj itt kérlek, a barátom vagy. Nem hagyhatsz itt egy munka miatt. Nem mehetsz el nélkülem, hiszen a társad vagyok... - felelem talán egy csöpp érzelmi hangsúlyt fektetve, de nem célom, hogy megríkassam, és abban sem vagyok biztos, hogy az utolsó búcsú idején felhagynának e a magázódással. Aztán visszadöntöm hátam a székbe. - Mit mondana neki ezek után? Hiába vezette fel napról napra, hiába készítette fel őt arra, aminek végül el is jön az ideje. Hiszen mit sem változtathat rajta. Maga megy. Ő marad.
Hallhatóan nem mondott vele nagyot, mikor állította, hogy nagy hatással voltak egymásra. Egy dolog megfogadni valaki tanácsát félvállról, de sikeresen alkalmazni is azt, mikor az illető ott sincs. Vajon melyik technikát ajánlotta? Mindegy is. Nekem biztosan van jobb. Ezen a ponton viszont úgy érzem a téma végéhez érünk, és nem tudom megállni, hogy a hallottak alapján ne kérdezzek rá, hiszen tisztáznunk kell, hogy tudjam, mire építsünk majd tovább. Kicsit nekem is kellemetlen, mert nem szeretném, ha teljesen kizökkentené az eddigi komfort zónájából, ugyanis nagyon szépen be-beengedett. Meg köszörülöm a torkom, és próbálva keresni a megfelelő szavakat, ujjaim közt játszom a tollal.
- Nem szeretnék indiszkrét lenni, és azt sem, hogy tolakodónak találjon, de a beszélgetések alatt bevallom kicsit megingott efelé a meglátásom, és mivel eddig is elég őszinte volt, rá kell, hogy kérdezzek, mert előfordulhat, hogy a beszélgetéseink teljesen más irányt vesznek a választól függően. - figyelmeztetem előre, talán sejti is.
- Nem fogok kertelni. - pillantok rá, majd egy másodperc múlva fel is teszem az ominózus kérdést. - Ön vonzódik Dr. Grimwaldhoz? Akár küllemre, a személyisége irányába, esetleg szexuálisan? Nem érzi azt, hogy, amit most érez, az jóval több, mint barátság, és azért érzi ennyire nagy tehernek a távozását, mert... ahogy a hölgy kollégája esetében, esetleg... még ha nem is teljesen tudatosan, de többet várt volna...? Legalább is minimum nem azt, hogy... "elhagyja"?
A válasz valószínűleg sors fordító lehet a terápiát illetően, és ami azt illeti a tetteimet illetően is. De bízom benne, hogy kapok rá választ. Ám végül így vagy úgy tovább lépünk, mert a beszélgetés itt még nem állhat meg. Megjátszott meglepettséggel hallgatom végig a szokatlan betörés részleteit, noha magamban azért egy kicsit magamra veszem. Egyáltalán nem tartom csicsásnak, se rondának az alkotást. Ízléses, színekben is passzoló, kellően hangulatos kis lakberendezés volt csupán. És igen, néhány személyeskedő ajándékkal, melyek közül, ha jól sejtem, az egyik épp a laborjukban pihen, míg vizsgálják. Nagy kár. Reméltem, érkeztekor érezhetem a parfüm egyedi, igazán vonzó illatát. Ó, ez olyan különlegesség, amire férfi és nő is felkapja fejét. Olyasfajta kincs, amiből a világon csak két embernek van. Neki és remek üzlettársamnak, kiben nagy jövőt látom.
- Igen, ez nos.. valóban elég... furcsa eset, már ha szabad így jellemeznem, tekintve, hogy Önök amúgy is elég különös esetekkel foglalkoznak. Érthető a felháborodása. Ha szimpla betörés is. És az, hogy valaki úgy tűnik ismeri magát, és árthat önnek, még aggasztóbb hallani. Ami azt illeti, még engem is lesokkolt és aggaszt... Kap valami védelmet? Esetleg biztosítanak Önnek addig is valami biztonságos lakhatást? Nem ismerem a lefolyását az ilyen dolgoknak, de így hallva ismét meglep, hogy Killian távozása jobban bántja, mint az, hogy... valaki akarhat Öntől valamit. - válaszolom, némi aggodalmat színlelve, hisz hát ez borzasztó. Valaki vadászhat rá, megakarja ölni, és őt jobban lefoglalja, hogy Killian többet nem néz be hozzá a rendőrségre.

outfit || thx. || ambience

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

- Értem, igen. Bár az is igaz, hogy nem minden emberrel beszélek és viselkedem egységesen. Nincs egy sablon, minden ember más képet lát rólam, attól függően, hogy az az ember milyen. Mások személyisége, viselkedése, moralitása nagyban meghatározza miként állok hozzá, beszélek vele.
Szó se róla, igaz, van nekem is egy alapszemélyiségem, de azt, hogy a személyiségemnek melyik oldala miként mutatkozik meg, az már az adott partneren múlik - jegyeztem meg, aztán hagytam, hadd mondja tovább a saját mondandóját.
- Ez viszont már felületesség. Nem, doktor Brewster - mentem szembe gondolatával, véleményével. - Nem gondolom, hogy az emberiség hibája lenne, szerintem inkább egyes emberek felületessége. Ez olyan, mintha egy tetthelyen csak a vérfoltok felét vizsgálnám meg, vagy a halottkém csak nyaktól hasig vizsgálná a halottakat. Igen is megismerhető az ember és sokan tesznek is érte, hogy megismerjék, de az ön példájából kiindulva "mert manapság egyre kevesebb időt adunk a másik megismerésére." ez egyenesen kimondja, hogy hanyagság. Ez olyan, mintha én is egy órás helyszínelés után abbahagynám a munkát és legyintenék, hogy jól van az úgy. Hát azért nem. Nem. Aki nem ad elég időt és nem fordít rá elég figyelmet, az hanyag. Részemről ez a véleményem.
És ez nem igaz az egész emberiségre, mert vannak, akik igen is kitesznek magukért és nem mindenki csak azért, mert ebből él.
Egy ponton láttam Josephen, hogy valamit nem tudott a helyén kezelni. Vajon mit mondhattam, amit ennyire nem tudott értelmezni? Mi zavarhatta meg, hogy csak pislog?
A következő sorok kissé érdekesek voltak számomra. Nem tudtam pontosan hová tenni miért mondja, amit mondd, azt sem, mire céloz vele.
- Bocsánat, de nem értem és nem is tudom pontosan miről beszél. Nem tudom mit jelent az, hogy mérgező személy. A kifejezést sem nagyon hallottam még.

- Ő volt nekem az első, igen. Még hadnagyként futólag dolgoztam együtt néha-néha más-más profilozókkal, de nem állandó jelleggel, csak néha szóba elegyedtem velük kontulálni a felettesem miatt. Meg hát ugye én sok profilozóval konzultáltam laboros korszakomban is, nem csak Killiannel.
Mikor felügyelő lettem, akkor lett állandó társam a profilozó, és Killian volt az első. Igen.
Killian felé mindig volt némi szimpátiám. Biztosan van valami a személyiségében, ami megfogja az embert. De sokat hozzá tett, hogy szakmailag is ott volt, nem csak jellemileg és akkor ő volt a legjobb lehetőség. És ismertem is már akkor. Igen. Sok minden mellette szólt.
Tudja, hogy ha valakinek van két idegesítő vonása, de van három-négy pozitív vonása, akkor szemet hunyok a negatív vonások mellett. Mérlegelek és döntök.
Ez puszta logikai szemlélet. Amerre a mérleg dől.
De ez csak kiválasztásnál számít, később, ha a mérleg egy másik ember felé mutatna, már nem cserélném le. Tudja én igyekszem egy "életre" választani. Úgy választok, hogy később nem akarok cserélni, váltani.
Az elején fontos nekem kinél merre dől a mérleg, később már nem nézem azt a mérleget, csak, ha nagyon muszáj, mert sok gond, probléma merül fel velük, de azokat igyekszem orvosolni.
Szerencsére ritkán van ilyen és mindenki fejlődő képes és igyekeznek javítani a hibáikon.
A csapatom tagjait viszont nem ismertem előzőlegesen. Amikor felvettem őket, mindannyian ismeretlenek voltak nekem, ott az interjúk döntöttek.

A doktor hirtelen reakciója alaposan meg lepett. Nem voltam felkészülve rá, hogy így reagáljon. Rácsapott a noteszre és mintha valami sportrendezvény résztvevőinek mondott volna motivációs beszédet. Hát most ez mit jelentsen?
De végülis igaza volt, szemernyi kételyem nem volt, hiszen jól beszélt, az igazat mondta. Ki kell állnom magamért, persze csak normál kereteken belül. Azért letámadni nem fogom.
Nagyon jó pontnak éreztem, hogy a doktor egyet értett velem a családalapítás kérdéseben, mert arról nem szívesen nyitottam volna vitát és beszélgetős témának sem lett volna túl kellemes, ha neki álltunk volna az érveinket ütköztetni.
Lehetségesnek tartottam, amit Joseph felvetett. Talán Killiant a változatlanság ijesztette meg. Talán csak nem akart egész életében mellettem ragadni és kegyetlen gyilkosok után nyomozni, főleg, hogy egyszer neki is fegyvert kellett fognia. Bár nem tudom abban mi volt számára olyan ijesztő, én sosem riadtam meg, ha lőnöm kellett. De hát mit is mondtam az előbb én és Joseph is? Minden ember más.
Killian ennyire puhány lenne?

A szerepjáték egész érdekes fordulatot vett és a doktor szavait hallva egészen nyomasztó érzés lett úrrá rajtam. Elég szomorú, elég keserű képsorok voltak ezek, amik cseppet sem voltak az ínyemre valók, ellenben körvonalazódott bennem valami, amiről el is kezdtem beszélni.
- Értem már mire céloz, doktor. Dr. Grimwald szeretett volna megkímélni engem attól, hogy ezeken a hosszú és fájdalmas "gyász" sorokon keresztül menjek. Nem akarta volna, hogy napokig, hetekig ezen gondolkodjak és ezeken a keserű érzéseken menjek keresztül és járjak a nyakára emiatt.
Hiszen, ha akkor közli, amikor az utolsó nap kijön az ajtón, akkor tulajdonképpen már nem tehetek semmit és nincs miért keseregnem, maximum csak az lesz nehéz, hogy feldolgozzam és elfogadjam, hogy nincs már többé.
Ez... bármennyire is szép dolog tőle, hogy megkímél engem a gyász egy hosszú sorától, de a tettére akkor sem lesz mentség. A szép gesztus nem váltja meg és nem teszi semmisé a tettet, az indokot és az okozatot. Attól, hogy eltitkolom a fiam elől, hogy én öltem meg az anyját, mert félre lépett és azt mondom neki balesetben halt meg, attól még egy felszarvazott gyilkos leszek. Tudom, ez elég erős példa volt, de ezzel tudtam a legjobban szemléltetni az álláspontom - feleltem, de attól még nekem is felelnem kellett valamit Josephnek.
Elgondolkodtam, hosszasan, majd mélyet sóhajtottam.
- Nem tudom - feleltem végül. - Nem tudom mit mondanék. Teljesen tanácstalan vagyok. Nem tudom. Sok mindent mondhatnék, sok féle végkimenetele lehet, de nem tudom mit mondanék. Kellemetlen lenne és fájdalmas és mérhetetlenül sajnálnám, de nem tudnék mondani.
Kis szünetet tartottam.
- Azt gondolom lehajtott fejjel, keserűen elmennék mellette. Az lenne a megoldásom. Nem lenne rá szavam - feleltem a doktor kérdésére és én magam is elkeseredtem picit.

Álmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer ilyesmit fognak tőlem kérdezni, most mégis megtörtént. Dr. Brewster olyan kérdéssel hozakodott elő, amit egész életemben igyekeztem kerülni és palástolni, most mégis szóba került.
A szexuális identitásom mindig is vesszőparipa volt számomra egy ponton. Nehezen tudtam elfogadni, ma is nehezen kezelem és mindig féltem attól vajon mit gondolnak majd rólam az emberek, ha megtudják.
Vajon Joseph miből gondolta ezt? Milyen jeleket adhattam, ami miatt így gondol? Vagy furcsán beszéltem volna és félre értette a szavaim.
Némán ültem, de még magam sem tudtam mit gondoljak, mit mondjak, hiszen magam sem tudtam érzek-e bármi ilyesmit.
Nem gondoltam volna, hogy homoszexuális érzéseim lennének Killian felé, még ha szimpátia volt is. Kollégaként és barátként tekintettem rá.
Mélyen magamba kellett néznem, hogy válaszolni tudjak, hogy őszintén tudjak beszélni, tennem kellett egy gyors önvizsgálatot.
- Nem - feleltem végül határozottan. - Nem érzem azt, hogy homoszexuális érzéseim lennének felé. A személyisége valóban vonzó, hiszen egy mérhetetlenül kedves, bár kissé gyerekes, intelligens emberről beszélünk. Van benne valami elragadó, de nem érzem azt, hogy ez az érzés több lenne egy jó barátságnál. Ettől függetlenül többet vártam tőle, mert a társadalmi protokoll úgy vélem mást követel.

Eztán tovább léptünk és már a lakásomban történt eseményekről kezdtünk beszélgetni, amire meg is kaptam az első reakciókat.
- Nos ami azt illeti Killian felajánlotta, hogy lakhatok nála, én pedig elfogadtam. Talán ez egyébként is jót fog most tenni nekünk. Több időnk lesz egymásra a munkánkon kívül és ez hatással lehet a jelenlegi helyzetünkre is. Talán tudunk majd közös nevezőre jutni, bár sokat nem adok rá.
De már azzal is beérem, ha nyíltan tudunk róla beszélni és érveket felhozni a másik felé. Igaz, Killian nem nagy védelem, de nem is kérnék védelmet. Én magam vagyok a garancia rá, hogy nem kell senki, aki fegyverrel álljon az ajtómba, mert nem akarnak bántani.
A tettes nem a meggyilkolásomra készül, pusztán csak pszichés hatást akar rám gyakorolni. Ha ez egy fenyegetés lett volna, akkor mással hozakodik elő, a tettes viszont utalásokat tett nekem, olyan jeleket hagyott nekem, melyekkel azt üzeni figyel és ismeri az életem egyes részleteit.
A tettes figyel engem és vájkál a magán, illetve a munkahelyi életemben, de nem bántani akar. Inkább lelkileg akar hatni rám. Nem tudom pontosan, hogy megtörni akar, vagy feszélyezni, esetleg csak közölte velem, most hol tart. A fenyegetés az másképpen zajlik, oda más üzeneteket használnak.
De egyébként pedig doktor, ha valaki meg akar ölni az meg fog ölni. Olyan világban élünk, ahol egy távcsöves puskával bármelyik háztetőről lelőhet engem reggel a kocsimban hat méter messziről. Két rendőr az ajtóm előtt nem fog megmenteni.
De vannak mérgek, amikkel elég, ha lefújja a kilincsem, beszívja a bőröm, bekerül a szervezetembe és viszlát napfény. De tudnék még sorolni, jól ismerem a gyilkosság adta lehetőségeket. Kilenc éve dolgozom az igazságszolgáltatásban, sok mindent láttam, hallottam, tudom, mennyire változatos eszköztára van a gyilkosságnak.
Az, hogy rendőrök őrzik az álmom, nem védelem. Ma már nem. A régi időkben, amikor még nem voltak széles skálán mozgó bombabiztos lehetőségek, akkor még volt értelme, de ma már túl sok féle módon lehet gyilkolni.
De mondom, szerintem a tettes nem akar engem megölni, akkor más jeleket hagyott volna. A parfüm érzékiséget, érzelmeket sugároz. Olyan ajándék, amit nem adunk akárkinek. Ez nem egy gyilkos ajándéka, hanem olyan valakié, aki kötődést akar kialakítani.
A miss Arrowodot jelképező zokni pedig azt a következtetést engedi levonni, hogy a tettes ismerte a történetem vele, tudta, hogy elment és kilépett az életemből, de valaha része volt. Ezért volt jelen, de a földön és üresen.
Az, hogy Dr. Grimwald egy temetkezési vállalkozó névjegyét kapta meg több dolgot is jelképezhetett. Lehetett annak a jelképe, hogy az én életemben tulajdonképpen meghal, kilép, kiszáll, de akár arra is utalhatott, hogy a tettes meg akarja ölni. Ez utóbbi szerintem nem esélyes. Ha ez így lenne, akkor miért nem ő kapta a fenyegetést, miért az én lakásomban helyezte el az a valaki? Hiába az ő nevére szólt, mivel az én lakásomban volt és ott minden más is velem kapcsolatos volt, nekem szólt, így arra gondolok az a névjegy azt jelképezi, Dr. Grimwald élete véget ért, de csak számomra. Az én életemben ért véget és nélküle fog folytatódni.
Érdekelne, hogy ki tette és honnan ismeri ilyen jól és ilyen naprakészen az életem, de szerintem egyhamar nem fogom megtudni, lévén, hogy az életem dolgairól alig beszélek bárkinek is.
Virgácsot kaptam, ezek szerint az elkövető nincs megelégedve velem. Tán nem úgy viselkedem, cselekszem, ahogy neki tetszik, vagy a személyiségemmel nincs megelégedve, de inkább azt jelképezi, hogy nem állok készen. Nem állok készen arra, amire ő szeretné, arra, ami az elkövető terve velem. Ezért nem lépett velem személyesen kapcsolatba.
De ezek csak puszta feltételezések, következtetések, amik nem biztos, hogy helytállóak. Még nem ástam bele magam teljesen az esetbe.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Érdeklődve hallgatom kérdésemre adott válaszát, bár a későbbiekben némi ellentmondást vélek felfedezni, noha ettől függetlenül mindkét dologban vannak igazságok. Az ember teljes megismerése nem csupán hanyagság, hisz, ahogy korábban említette, minden ember más képet lát róla, tehát egyik sem mondaná el ugyanazt, azaz, nem ismerik elég jól. Nem azért, mert esetleg hanyagul nem is figyelnének rá, hanem mert nem enged átláttatni a falon, csak azt, amit ő akar. De való igaz, hogy sokan beérik a felületes kézfogással, legalább is, egy időre, utána pedig egyszerűen a másikat okolják, amiért csalódást okoznak. Nem sokunk gondolkodik olyan merészen és nyíltan, hogy teljes egészét meg merje mutatni egy embernek, mert ez félelmetes, és részben kiszolgáltatottá is tesz.
Horatio fogalmazása, avagy néhány - véletlenül vagy akaratlagosan? - elhintett mondata, szava egy-egy figyelemfelkeltés, hogy figyeljek ezen jelekre, kérdezzek rá, mielőtt rosszul kezdeném az analizálását. Kiderül azonban, hogy nem csak bennem merülnek fel hasonló kérdések.
- Oh, öhm... - ülök kicsit feljebb a székben, ahogy megpróbálom minél tömörebben és érthetőben elmagyarázni, mit is jelent egy mérgező személy, kapcsolat vagy légkör. - Általában arra a személyre, társaságra vagy kapcsolatra mondjuk, hogy mérgező, mely szemlátomást rossz hatással van az egyik, vagy mindkét félre. Na már most egy mérgező személy tudatosan, vagy tudatalatt, de negatív hatással lehet valakire. Bánthatja lelkileg, fizikailag, vagy egyszerűen csak nincsen semmi, amivel motiválná vagy tényleges támogatóvá válna. A mérgező szülők közt akad, aki szigorúságával olyan sérüléseket okoz a gyermekben, mely felnőtt korában is kihat rá, és megnehezíti életét. Killian unokahúga minden bizonnyal úgy vette ki hozzáállásából és szavaiból, hogy maga csak kihasználja Killiant, bántja, esetleg a saját maga örömére kényelmetlen, megalázó helyzetbe hozza. Egy törődő ember, no persze nem kotnyeles módon, de nem engedi, hogy egy hozzá közel álló személyt mérgezzen egy ilyen ember. Érti? - kérdek vissza, mert azt hiszem jelenleg ennél jobban most nem tudnám elmagyarázni.
Kiderül, hogy ismeretségük elég régre nyúlik vissza, ami némileg nehezíti a dolgom, hisz akármilyen jó manipulátor vagyok, nehéz egy jó és biztos barátságot megtörni. Nem is mindig megy. Mosolyogva hallgatom, ahogy akaratlan is áradozik róla és a barátságukról, közös munkájukról, noha valós érzéseim nem tükrözi vissza.
- A mérlegelés fontos és abszolút jó dolog. Ugyanakkor, a számokról már másként vélekedek, ami nem jelenti azt, hogy önnek ne volna igaza. Én még is úgy gondolom, hogy akadnak olyanok is, akiknél a sok jó mellett, elég egyetlen rossz is, ami által leinthetik a lehetőséget. Sok párt kereső például állítja, hogy egyetlen kikötése van, ne legyen alkoholista, vagy agresszív, mert a múltjuk rossz képeket idéz elő ezekkel kapcsolatban. - válaszolom, az íróasztal alatt keresztbe téve lábaim, miközben elnyúlok a teáért egy korty erejéig.

A motivációs reakcióm kicsit kizökkentette, de úgy érzem ettől függetlenül jól reagálta le. Láttam, hogy a biztató szavakon túl, a többi dolog is gondolkodásra késztette. Eme néma percek pedig jót jelentettek. Mert azt jelezték, hogy kezdi látni, érteni, mi is történik valójában. Nem mosolygok, de örülök, hogy a sorok közt kiolvassa a szerepjátékunk lényegét. Ő maga, mert, hogy nem én adtam a szájába egyszerűen csak lejátszottam vele egy valós jelenetet.
- Önt és magát is. - bólintok egy picit javítva rajta, mert hiszem, hogy ez nem hol mi tiszta döntés volt, mint sem azért akadt benne bőven önzőség is. Ha tudjuk, hogy a gyerek hisztizni fog már a házban is, hogy fogorvoshoz kell menni, és húzza és halasztani próbálja, megtanuljuk, hogy jobb, inkább vagy hagyni, hogy a parkolás közben tudatosuljon benne, vagy előtte elhitetni vele, hogy a Mekibe mennek.
- Nem, valóban nincs rá mentség. De tulajdonképpen, erre talán nem is lett volna igazán jó megoldás. Sőt, ami azt illeti... - gondolkodom el újabb lehetőségeken. - ...talán pontosan ezt akarta elérni, egy kedvezőtlen, de hosszútávon jobb megoldást. Lehet, az volt a terve, hogy magára haragítsa Önt. Mert általában, akire haragszunk, azért nem vágyakozunk, pláne, ha csak baráti a viszony, semmint szerelmi. Lehet azt akarta, hogy nehezteljen és ahelyett, hogy szomorúsággal gondolna vissza rá és hiányolná, ne is akarjon rágondolni. Ezt azonban ténylegesen csak ő tudhatja, és kötve hiszem, hogy gondolatait őszintén megosztaná velünk, vagy ezek után, akár csak Önnel. - csóválom fejem. Senki sem szeret lebukni, vagy szembesülni tervének összedőlésével, így Killian is biztosan hárítana. A szerepjáték végkimenetele mélyre ható gondolatokat és tanácstalanságot ébresztett Horatioban. Pont, amit elszerettem volna érni. Ha kicsit is együtt éreznék Dr. Grimwalddal és nem az volna célom, hogy Horatiot ellene uszítsam, biztosan szembesíteném most őt azzal a tükörmással, miszerint ő azonban elvárná, hogy Killian ne lépjen ki azon az ajtón, hanem döntsön mellette. Fontos neki, hogy marasztalja, nem kedveli a változást, de fordított esetben, ő sem döntene másként, mint kollégája. A baj az, hogy bár most így érez, és befolyásolásom alatt ezt mondja, lehet egy valós szituációban nem biztos, hogy megmerné tenni a lépést. Már ha nem értettem itt félre valamit, amire most rá is kérdek.
Látom, hogy meglepi a kérdés, nem kicsit kényelmetlen is belegondolnia, ami már önmagában is egyfajta válasz. Fontolgatja mit és hogyan mondjon. Talán azt is, hogy lehet e benne valami. Meg lehet, sosem gondolt még bele a lehetőségbe és én itt és most számon kérem róla. Ő pedig végül válaszol. Bár ahogy ezen témát eddig is érintően, most is kicsit furcsán fejezi ki magát, ami ismételten arra ad következtetni, hogy ő maga sem biztos benne, csak azt hiszi. Meg lehet, odahaza kisebb korábban a szülei, vagy az apja azt sugallhatta, hogy a nem heterok rosszak, egészségtelenek és bűnösek. Nem véletlenül lesz öngyilkos még mai megannyi identitását felfedező fiatal.
- Homoszexuális érzelmek? - kérdek vissza összevont szemöldökkel. - Tehát, ha jól értem, ha Killian a másik nemből való lenne, megengedné magának, hogy... heteroszexuális érzelmeket tápláljon kollégája iránt? Egyáltalán nem érez iránta ilyesfajta érzelmeket, és itt most nem a vágyakra gondolok, hanem a heterók és minden irányultságban is létező szerelem érzéséről, vagy inkább bizonytalan, és ha már választani kell, inkább nemleges választ ad? - kérdek vissza, na nem azért, mert azt gondolom hazudott, viszont azt kell gondolnom, hogy az a nem, mégha határozottan is csengett, okkal várt ennyi ideig. Meg lehet ez valamilyen hatósági megfogalmazás, de jelen esetben, az, hogy kiemelte, hogy homoszexuális, számomra elég különös. Ezért szeretném tisztázni. Na meg persze nem csak ezt.
- Azt mondja, hogy attól félt, hogy az unokahúga rájön, hogy Ön Killian barátja? - kíváncsiskodom, mert ezen a ponton nekem kicsit zavaros a történet. Van ebben egyáltalán logika? Vagy elhallgat valamit? Azt gondolom egy barátságot, főleg felnőttként, egy gyerek előtt, butaság volna titkolni. Ellenben, ha már mélyebb érzelmekről van szó, amik még előttünk is tabunak számítanak, és félünk, hogy azt a szeretni való barátunk megtudhatja, nos, annak eltitkolására már lehet magyarázat. Noha, továbbra is azt gondolom, butaság, hiszen csak magunkat kínozzuk vele.
Akárhogy is, nem szerettem volna sokáig húzni a témát, érdekelt miként vélekedik másodlagos problémájáról. Gondoltam míg bevezet a nyomozás diszkrétebb részleteibe, letudok még néhány kortyot, kihasználva, hogy most ő beszél, de ahogy elhangzott az első mondat, akaratlan is beleköhögtem a kortyba, és nem csak az íróasztalra kerül egy kevéske és a csésze szélére, de talán még az orromba is. Oké... ez egy nem várt fordulat. De erősen tartanom kell magam a szerephez. Idióták! Örülök, hogy minél távolabb kerülnek egymástól, erre közli, hogy összeköltöznek?! Dühítő. Ám ha most elkezdem ellenezni, mégha logikus meglátásokkal is, gyanússá válok. Még is, alaposan össze kell szednem magam.
- Bocsánat, csak... - törölgettem meg magam, majd az asztalról is azt a néhány cseppet, miközben mentettem a menthetőt. - ...meglepett. Az eddigiekből én valamiért arra következtettem, hogy Önök közt most van egy friss és nem is veszélytelen szakadék, melyet, igen, egy alapos átbeszéléssel talán kisebbre vehetnek, de... erre nem számítottam. Nem tudom, ez mennyire jó ötlet... - felelem, de őszintén, mert tényleg nem számítottam rá. Az, hogy idővel betörjek Killianhez is, tervem része volt. Tisztában vagyok vele, hogy kenyerezzem le az állatkáit, na de még is mit tegyek, ha egy Horatio közben korábban haza ér, vagy már ott mászkál. Jézusom... Még szerencse, hogy rátér az ügyre, mert különben biztos korán véget érne az óra. Az viszont érdekes és kifejezetten izgalmas számomra, mikor az okokról, indokokról és feltételezésekről beszél. Találgat, gondolkodik, keresi a logikát, az odaillő puzzle darabokat. Borzalmasan izgalmas. Most még is úgy teszek, mint akit csak le-le sokkolna egy-egy részlet, összevonom szemöldökeim és próbálom emésztgetni ezen félelmetes részleteket.
Az elején, amiket elmond a pszichéről és a róla alkotott meglátásaimról, teljesen helytállóak. Nem a megölése a célom. Még nem. Hasznomra válhat, de ahhoz előbb meg kell törnöm. Ehhez pedig ismernem kell az életét. Ezért hát betörtem hozzá és miután megismertem, tudatosítottam benne is, hogy tudom, amit ő is, amit lát, amit érez, és ezeket mind ellene fordíthatom. Még sem látom rajta azt a nagy félelmet, vagy gyötrődést. Nem aggódik azokért, akiké az a néhány csizmácska. Abban is egyetértek, hogyha valaki kiakarja iktatni, millió módja van. Én már csak tudom... De még is milyen félelmetes lehet a tudat... hogy nem váltunk még paranoiássá?
Nehezen tartom magam, de nem engedek a luxusnak, hogy elmosolyodjak, ahogy ráhibázik a parfümmel való szándékomra, noha ennél többet rejt az a kis apróság. Nem csak kötödést, de kellő fájdalmat és egy csepp vágyat, hogy elinduljon keresni. Ami a hölgyet illeti, téves úton jár. Részben legalább is. Itt nem a nő, hanem Horatio a főszereplő, és mint, ahogy a karácsonyi csomagba rejtett ajándékok, ezek is rejtegetnek még meglepetéseket. Már bánom, hogy nem a kalendáriumos tervemet valósítottam meg. A névjegyet illetően ismételten tévúton jár. Nem kell mindent túl bonyolítani, de azt gondolom, vannak olyan szemfülesek, hogy időben megfejtsék. A virgáccsal sem lőtt mellé nagyon. Sőt, igazából helytálló. Rossz volt, még nem elég megtört, nem elég manipulálható, számomra használhatatlan. A virgács a büntetés jelképe, de teszek róla, hogy azon túl is érezze majd, hibáinak súlyát. Killian ugyanis, nem csak "ki fog lépni" az életéből. Noha bizonyos dolgokat, újra kell majd gondolnom, hála ennek a hülye ötletüknek. Már épp tenném fel a következő kérdést, egy kicsit az ügybe merülve, mikor megszólal, vagy rezzen Dr. Sinclair telefonja. A csapata és a rendőrségi brigád újabb dolgokra derített fényt. Elég... súlyos dolgokra.

outfit || thx. || ambience