Hogy mennyi minden múlhat egyetlen egy döntésen...megtapasztalhattam a rossz és a jó dolgok kavalkádját belőle. Tudom, megízleltem az érzést, mik ezzel járnak. Ám most ez ennél rosszabb érzéssel jár. Döntésképtelenségem végett és mert túl nőt mindez rajtam, ezek együttes hatalmával kerültem a nőhöz, akitől időt kértem, hogy rendezni tudjam az érzéseimet. Öt hónap külön lét... de mégis nem ez miatt jöttem ide, hanem hogy kimondjam magamból azokat, amik nyomasztanak. És hogy megpihenjek. Agyilag, lelkileg. Érzelmileg. Anya eltitkolt igazsága nem épp nekem kedvezett, bár így, hogy kezdek megnyugodni, talán gondolkodni is elfogok tudni a dolgokon. Már pedig jó lenne tudni, hogy mit is szeretnék ebből az egészből. Az meg hogy itt is maradhatnék egy kicsit... megnyugtat, de ugyanúgy nyugtalanít, hiszen dolga lehet. Nem kevés. De persze erre is hamar választ kapok. Elsőbbséget élvezek. S ezen szavak melegséget öntenek végig a testemen. Szinte megolvadok, hogy rövid idő alatt ennyire...hogy is mondhatnám? Pár hónap alatt remekül összepasszoltunk, másfél év különlét pedig egyáltalán nem azt jelentette, hogy ne gondoltunk volna a másikra. Rengeteget járt a fejemben, sokszor sírtam vissza azt az időszakot, mondjuk volt, aki elterelte erről a figyelmem... de... A pihenő és gondolkodásra szánt idő pedig felgyújtotta a rengeteg kérdőjelet bennem. Csókot hintek kézfejére, tulajdonképpen ennél hálásabb nem is lehetnék most. Ölelésembe bújik, így érzem magam végül teljesnek. A hajába szagolok, mély levegőt veszek, közben mesélek a biológiai apám helyzetéről is. Bonyolult és veszélyes. Nekem sem mondott az anyám többet erről, így ezt meg is értettem. Nem adhatja tovább a részleteket, mert vagy titkos, vagy ő sem tud mindenről. És igen, a kérdésemmel csak megerősítem a saját válaszom. Tudom jól, hogy mit szeretnék, hogy mit is akarok. Csak tisztán kell látnom hozzá, időt kell adnom magamnak, erre pedig itt időm is lesz. Nem akarok elhamarkodott döntést hozni, nem akarom rávágni, hogy engem hagyjon békén az a férfi. Így inkább csak elmosolyodok, hálásan pillantok rá Kikire, még meg is szólítom, bár teljesen máshol járok agyilag, mint amit szívemből akarok. Mégis megcsókolom, s ő viszonozza. Mintha ez tökre normális lenne...bár még választ sem adtam neki. De... a nehezén mintha már túl lennék. Mintha minden is könnyebb lenne és nem a bor tette meg ezt az áldást rám. Ő és a jelenléte. Kérdésemre pedig válaszol is, az utolsó szavakra apró nevetés csúszik ki.
- Tudod...jót tenne egy hátmosás...ott a legmocskosabb most. - somolygok az orrom alatt kicsit eltűnődve a lány arcán, a mosolyán, a pohár borra kalandozok, így érte nyúlok, hogy a maradékot leküldjem. Nem pazarolunk. Jól esően csúszik le a maradék ital, újra a lányra pillantok.
- Segítek vacsorát csinálni... mit ennél? - kérdezem, közben a pólóm aljához érek, hogy levegyem magamról egy mozdulattal, kicsit összébb hajtva pakolom is le a kanapé szélére. Újra rápillantok, a hajamba túrok...hiszen most, hogy majdnem mindenen túl vagyok...talán beszélhetnénk rólunk is. 
- Tartozok neked egy válasszal. Úgy rémlik, hogy időt kértem. - kezdek bele ebbe, de tovább nem is fűzők hozzá semmit sem. Nem véletlenül vagyok itt, a sors furcsa mizériája mindez, hogy egybe rendezzem le a dolgokat. Talán a biológiai apám felbukkanása is egy jel volt, bár ez nem azt jelenti, hogy apámat máris elfelejtettem volna. Hiányzik. De elkell őt engednem, hogy mást is beengedjek az életembe. Attól még nem fogom pofán csapni apa emlékeit, ugye? Sose tennék ekkora baromságot. 
- Eljössz velem fürödni? - érdeklődöm csendesen, tényleg érdeklődő tekintettel, hiszen talán ebben az egy kérdésben benne van a válaszom is. Ha nem akarnám őt mezítelenül látni, akkor nem kérném ilyesmire. De mivel újra látni akarom és érezni akarom a bőrének puhaságát...meg kell próbálnunk. Újra. És ebben már nem akadályozhat meg semmi. Beszélnünk kell.
- Kiki...nem érdekel az, hogy dolgozol, hogy tanulsz...tanulunk... mindenki érdemel még egy esélyt. Még Mi is. - szólalok meg a gondolataimat elé tárva majd a pohárra mutatok. Ennyitől még nem kólintott fejbe az a két pohár bor, ennél több kell, hogy segg részegre igyam magam. De olyat még egyszer nem akarok. Józan életet akarok élni, leakarok több dologból is vizsgázni, szóval komolyan kell vennem most már az életet. Ahogyan ezt is és Kikit is komolyan kell vennem és a múltkori vallomását is. Amit 5 hónappal ezelőtt tett felém, hogy hiányzok és meg kellene próbálnunk, hogy működne. Hogy a kérdőjeleire választ kaphasson. Válaszokat akarok neki adni és az sem akadályoz meg igazán, hogy mi is vetett véget ennek a kapcsolatnak.
- Rohadtul nem a bor van rám hatással, hanem Te és a közelséged. - mosolyodok el szélesen, őszintén, majdnem csak felnevetve, még mielőtt hülyének nézne, vagy félre értene. De letámadni meg nem fogom, az nem rám vallana, akkor csapnám magam igazán arcul, ha ezt tenném. 
- Nélküled nem megy... - vallom be csendesen az igazságot és a valóságot az irányába sok sok hónap után elösször szemtől szemben a szemeibe pillantva. 

-Öltözet -

Teljesen kivagyok érzelmileg és valószínűleg testileg is. Az energiáim messze szállnak, a napom extra vagányan telt, dúl bennem még az adrenalin ezek miatt még, a kétségbeesés pedig az anyám korábbi vallomásai miatt jelen vannak még mindig. Ami nem csillapodik, nem tudom másfelé terelni a gondolataimat, ami megijeszt és a megállóm Kiki, a lány pedig be is enged magához. Fogalmam sincs, hogy meddig bírtam volna ezzel a tempóval, de a jelenléte teljesen megnyugtat, ahogy leülhetek mellé, ahogy az illatát is megtalálom. A szavak pedig ömlenek belőlem, persze szegény köpni nyelni nem tud a hirtelen érkező híráradattól, de tanácsot akarok, vagy valami megnyugtató hasonlatot. Persze az alkohol sem maradhat ki, de az leginkább most szomjoltónak van jelen, mint tényleges lerészegedés miatt. És ha már megnyugtatás...Ő itt van és így máris minden rendben. Hónapokkal ezelőtt beszéltünk a kapcsolatunkról és ez úgy tűnik nem akasztotta meg egyikünket sem. Nem akartam bántani őt és ezzel tisztában is van. Szerinte is jogos volt a dolog, nem is értem anya hogyan tudta eltitkolni mindezt...Kiki miért nem tudta eltitkolni előlem a terhességét bő másfél évvel ezelőtt? Mert mindkettőnknek fontos volt a másik véleménye. Anya miért nem tudott akkor nap helyesen cselekedni? Miért kellett 20 év ahhoz, hogy a szőnyeg szélére kényszerüljön? Totál nem értem. Kiki közelsége megolvasztja a szívemet és máris majdnem minden gondolatom az illatával foglalkozik. A szavait iszom magamba és ez már bőven sok segítség, amit jelenleg tesz velem. A puszikkal együtt. Az elpirulás nem jellemző már rám, Kikit ismerem már, így ezt tök természetesnek veszem, még ha nem is annak kellene lennie. Pedig az.
- Bosszantó... - mormogom, ahogy megszólal és ahogy helyezkedni kezdünk. Persze nem Ő a bosszantó, hanem az egész helyzet, amibe keveredtem és ezt ő is tudja. Számomra ő minden volt, csak nem negatív személy, nem kaptam tőle sosem nem tetsző érzelmeket. Tökéletesen együtt működtünk. Végül érkezik egy hosszabb tanáccsal is, amit rá pillantva hallgatok végig, az arcát és a szemeit figyelve. Adjak időt magamnak... igen, valóban azt kellene tennem. Anyámmal beszélnem, mit szeretnék...nem tudom. Talán ha visszatér erről a küldetésről...ha anya elmondja neki is...lehet nem is lesz többé esélyem találkozni vele. Sokként fogja érni ez a titok? Egyáltalán mi volt a “miértje” anyának hogy a titkolózást választotta akkor nagyon rég? Annyira sok kérdésem van még anyám felé is, hogy szinte belerobban a fejem, így tényleg jobbnak látom, hogyha ebbe nem fogok most találgatni. Kiki szavai térítenek vissza a jelenbe. Maradhatok...
- Nem akarok útban lenni. Biztos csomó fontos dolgod van, mint a lelkem gyógyítgatása pár napig. - húzom magamhoz a karját, azt amelyiket a mellkasához szorította, csókokkal hintettem el a kézfejét, majd lassan mozdultam, hogy a borospohárért nyúljak, hogy pár kortyort eltüntessek belőle, végül azt visszatéve már úgy helyezkedtem, hogy magamhoz húzzam a nőt. Az ölelésembe vonom és nagy levegőt veszek, kifújom.
- Tudod mi a legrosszabb az egészben? Hogy anya fél, mert lehet nem látja többé Őt. Veszélyes küldetésen van, ami lehet az életébe kerül majd. - magyaráztam csendesen, amúgy ez az apró részlet engem is bánt, de anya mégis kibökte, vagyis hát már tudtam, csak egy erőteljesebb vissza igazolásra volt szükségem tőle. Szóval most ha Timothée nem tér vissza...akkor egy újabb személyt húzhatok ki a szeretteim listájáról. Ráadásul őt még megismerni sem tudtam...de ennyire nem akarok előre szaladni. Talán még nem járunk ott, hogy temetni kelljen.
- Amúgy...mindig is kíváncsi voltam arra, hogy ki a biológiai apám...most, hogy tudom...izgatott vagyok és nem is tudom...mi van, ha elbizonytalanodom most, hogy ilyen közel járok? - piszkálok bele a hajába az ujjaimmal játékosan, a kérdésemet nem is tartom fontosnak, leginkább költői kérdés, hiszen olyan nincs, hogy én elbizonytalanodjak bármivel kapcsolatban is. A nők az megint más kérdés persze...de a kérdésem kétértelmű is lehetne, hiszen elbizonytalanodhatok itt jelen pillanatban Vele? Hiszen most már tudom, hogy mit is akarok, hiszen időt kértem és most... az arcára simítom az ujjaimat, hogy hol az ajkait, hol a zemeit tartsam felügyelet alatt. 
- Kiki. - kezdek bele és nagyot nyelek, hiszen úgy érzem, hogy az érzelmeim ugyan még ezer felé vannak, de már azt biztosan tudom, mit érzek iránta. Nem múlt el végleg a szerelem érzése felé, most hogy vége a gyásznak, nagyjából sikerült túljutnom rajta...bár itt van még Timothée...ez most nem zavar bele most már. Tudom nagyjából mit akarok... kibeszéltem magamból. 
- Elmehetnék lefürdeni? Úgy érzem bűzlök...nem régen meghódítottam a deszkával egy bizonyos útszakaszt... - halkulok el egyre jobban, ahogy elbájol és elbűvöl a tekintete, apró mosollyal fürkészem, majd ha engedi, akkor apró csókot hintek ajkára, ha elhajol, akkor nem erőszakoskodom, elengedem a dolgot, de ezzel fel is kelek a helyemről lassan, hogyha igent mondott, akkor neki tudjak vetkőzni. Izzadt vagyok és nem túl kellemes ez az egész...nem akarom, hogy undorodjon tőlem. Sajnálatos, hogy így érkeztem meg hozzá, de nem tudnék tovább menni sem motorral, sem gyalog. A lábaim nem visznek tovább, meg úgy az egész testem sem akar tovább menni, a lelkem és érzelmeim itt ragadtak. 

-Öltözet -

Nem zavarom. Ezt vajon minden betérőnek megejti? Vagy én vagyok nagy ritkán az egyetlen vendége? Akárhogy is van, nem akarom, hogy másé is legyen, még akkor sem, mikor bennem ezernyi kérdések cikáznak különféle platformon. Bár valamiféle könnyed megnyugvás telepszik rám, hogy egyedül van és jelenleg nem zavarom még akkor sem, mikor nagy munkában lenne. Bort kérek az ölelése közben, bár nehezemre esik eleresztenem őt, mellette jelenleg minden pokoli gondolat megszűnik és erre szükségem is lenne. Tudom, hogy működne, hogy meghallgatna, hiszen a kapcsolatunk zűrös és amolyan se veled se nélkülednek hathat. Hiszen amilyen mód elválltunk a terhessége kiderülésekor és amikor csattant a csók és a vallomás és az idő kérése...mi más lehet mindez? Újra itt vagyok és ő is boldog a társaságomban... Elresztem, ahogy elindul összeszedni a dolgokat, addig lehuppanok a kanapéra, hogy később csatlakozzon ő is mellém. Nem akartam zavarni semmiben sem, és hiába nyugtat meg...nem segít. Tudom, hogy ezer meg egy dolga van és hogy jöhetek bármikor...azért ez nem így van. Vagy én már nem is tudom mit gondoljak...szükségem van rá ez biztos. Megismertem már annyira, hogy bizalmat adjak neki több téren is. Ahogy az őszinteségemet is neki tudom elmondani, meg ami a lelkemet is nyomja. Átveszem egy hálás mosollyal a poharat és kortyolok is belőle, az üveget pedig nem teszi el. Előre látó. Bár arra tényleg kíváncsi vagyok, hogy miben is zavartam meg, hiszen az apró rendetlenség látható körülöttünk. Bár ez nekem nem okoz gondot, szóval nem is kellene összepakolnia. Nem vendégként vagyok itt...vagyis hát...nem tudom. Csak jöttem kicsit megnyugodni és nem hosszútávra akarok maradni. Hallgatom őt rápillantva, mosollyal az arcomon. Már a jövőt tervezi és ez hordoz magában némi félelmet is, de egyben jókedély is költözik elém. Ő már megtalálta az utat, amit be kell járnia és meg is találja az oda vezető ösvényen. Elfog menni. Bár ebbe annyi beleszólásom van, hogy szinte semmi.
- Jól hangzik. - rendet tenni mindenhol. Nekem is ilyet kellene tennem, de nem tudom, hogyan vergődhetnék zöld ágra. A kezemben érzem az ő kacsóját, így ráfogok finoman és mosoly kúszik az arcomra. Ám a kérdése, hogy mesélek-e...már nem borít meg, már nem hozza rám a frászt a vallomás. Kiakarom mondani azt, ami nyomaszt belülről és már nem várhat. Így is kikészültem tőle.
- A biológiai apámról van szó... - nézek magam elé lesújtottan és a boromba kortyolok, hiszen nem tudom mit mondhatnék...de jelenleg bármivel megelégszek, csak hadd beszéljek erről valakinek. Ki kell magamból adnom, mert megkergülök.
- Anya ex pasija még az egyetemről való időkből. Sokáig együtt voltak és most valami katonai küldetésen van...a vicc az egészben, hogy egy incidens miatt hívta át hozzánk, hogy segítsen...és nem szólt neki rólam. Én is csak tegnap tudtam meg, de már kapizsgáltam... - magyaráztam és lehúztam a pohár bort, hogy magam is emésszem még kicsit.
- Kiakadtam anyára. Nem mondta el neki...bár fogalmam sincs, hogy elfogja-e... - felelem kicsit idegesen, elengedem a lány kezét, hogy a borért nyúljak és tele töltsem a poharat, leteszem az asztalra, visszateszem az üveget is és visszadőlök Kiki mellé, hogy újra megfogjam a kezét.
- És azt sem tudom, hogy mi a túrót csináljak ezzel az információval...Húsz évig megvoltam nélküle...mi van, ha nem akar apa lenni? De... Mi van, ha megakar ismerni? - kérdezem sorjában a legnagyobb ijesztő kételyeimet a plafont fürkészve...aggódok tulajdonképpen...mi van, ha ebből a küldetésből nem tér vissza? És sosem ismerhetem meg? Persze, kedvelem őt, mint Timothée-t és nem mint apámat... Kurvára nehéz helyzetben vagyok most. És akkor mi van, ha anya nem mond neki kukkot sem, mikor visszatér? Akkor sem az én dolgom lenne beavatni ebbe a...minek nevezem? Titokba... A hajamba túrok két kézzel és fújok egy nagyot. Előre dőlök, hogy a pohár boromért nyúljak, hogy belekortyolva keveset tegyem azt vissza és dőljek Kikinek neki, koppan finoman a fejem az övének, miközben elmerengek.

Szükségem van némi pihenésre, testileg és lelkileg is, némi megnyugvásra. Kiki jut szembe első sorban, holott hónapok óta nem beszéltünk, mióta kiadtam magamból az érzéseim kusza sokaságát. Zavart és frusztrált vagyok, utolért a félelem is, szóval míg az ajtóban várakozok, hogy beengedjen, addig lever a víz is. Amint beenged már lépek is be pár öblös lépéssel és a földre ejtek mindent, ami a kezemet lefoglalja. A kulcsot és a bukósisakot is. Nem az az első, hogy körbe nézzek a lakásán, jártam már itt több alkalommal is a szakításunk előtt. Az persze nem azt jelenti, hogy minden ugyanaz, mi akkor volt, de most egyszerűen nem tudok ilyennel foglalkozni. A hajamba túrok, nagy levegőt veszek, hogy kifújam azt, bár nem nagyon segít a dolog. Kiki egyből magához ölel, kezeim a mellkasán találnak megnyugvást, ám a szívverésem még így is rettenetesen szapora. Arcomat a lány nyakába fúrom, mély levegőt veszek, érzem a bőrének illatát, hallom végre a hangját is. Erre próbálok inkább figyelni és nem a gondolatom sokaságára. Megismétlem a folyamatot, de még mindig nem válaszoltam a kérdéseire. Tekintetem ide oda jár, de aztán lehunyom és próbálom köré összpontosítani minden figyelmemet. Túl sok minden került egyszerre elő és túl kevés idő állt rendelkezésre ahhoz, hogy megemésszem. Ilyen hamar apám halálhíre ütött még csak le ennyire. Kiki hangja s bőrének illata, maga az a jelenlét, hogy a közelemben van némiképp megnyugtat és a légvételem is megnyugszik. Csupán percek telnek el ebben a magatehetetlen állapotban, míg végül meg tudok szólalni.
- Nem zavarok? - ez az első kétségbe esett kérdésem, ami eszembe jut hirtelen, hiszen szinte csak úgy rárontottam és felsem tudtam mérni a terepet, hogy van-e nála még valaki más is esetleg. Vagy hogy egyáltalán ráér-e pár perc erejéig, míg nyugodalmat találok nála. A kérdés közben még mindig nem eresztem el, most túl jó ez az egész, megnyugtat és eltereli a figyelmemet minden másról, ami felkavarta a nyugodtságomat. Bár az adrenalin még mindig nem távozott, de már nem annyira erősen van jelen, mint eddig.
- Bort... tisztán... - szólalok meg végül és a kérdésre is válaszolok. Az egyikre. Újabb mély levegőt kell vennem, szinte az orromat bele passzírozom a nyakába, hogy még közelebbinek érezzem őt magamhoz, reszketegen eresztem ki a levegőt és távolodok el tőle annyira, hogy láthassam az arcát is. Annyira megnyugtató és annyira más a közelében lenni...
- Annyi mindent kell elmondanom mióta nem találkoztunk... - szakad ki belőlem egy nevetésféle, bár inkább keserűség uralja a szemeimet. Nem eresztem el egykönnyen, de végül megteszem ezt az egy lépést és leeresztem a kezeimet róla. Hogyha gondolja, akkor kitudja tölteni az egy vagy esetleg kettő pohár bort közben. Inkább mással foglalkozom, leveszem magamról a vékony bőrkabátot és a cipőmet is leszedem a lábaimról pár mozdulattal. A kabáttal vissza sétálok az ajtó mellé kihelyezett fogashoz, hogy egy mozdulattal felhelyezzem rá az anyagot. Újra a hajamba túrok, a cipőimet is odébb helyezgetem a fal mellé, ahogy a kobakot is. A kulcsot pedig a fogasra helyezett kabátba helyezem vissza. Amíg ezekkel elterelem a figyelmem, addig semmi gond, két kézzel a hajamba túrok, nagy levegőt veszek és kifújom azt.
- Sajnálom, hogy csak így rád törtem, de már nem tudtam tovább menni...- fordultam felé és lassú léptekkel megindultam a kanapé felé. Nem tudok talpon maradni, így az ülőalkalmatosságról kicsit odébb helyezem a takarót és leteszem magam rá. Olyan kényelmes és olyan jó végre leülni... mintha a gondjaim egy része eltűntek volna messzire. Pedig ez nem így van, csak másra koncentrálok, mint ezekre. Hátra dőlők és bambulok magam elé, figyelem a falakat, az azokon elhelyező dolgokat és a csend megnyugtat. Nem kavarognak előttem rémképek és ez valahogy...megnyugtat. Ha a lány a pohárral érkezett mellém, akkor felegyenesedtem ültemben és elvettem tőle a borral teli poharat, melybe azonnal ajkamhoz emelve két kortyot el is tűntettem. Ekkor tudtam végre rajta is végig nézni úgy igazán, de mag is akadt rajta a pillantásom. Torkot köszörülve vettem erőt magamon, hogy máshova nézzek, róla erőszakkal nézve máshova.
- Köszönöm. - pillantottam rá végül egy hálás mosollyal, miközben leengedtem a poharat is. Össze kell szednem magam, talán még sosem látott ilyen állapotban, de megijeszteni sem akarom...pedig épp most tettem meg.  
- Miben zavartalak épp meg? - kérdeztem, hiszen ha fontos dologgal foglalkozik, akkor tényleg nem maradok sokáig. Pár percet pihenek, kibeszélem magamból a sok szart és lelépek...haza. Amit annyira nem akarok most. Mindenhol a legjobb most, de otthon az most végképp nem. Nem vágyom arra, hogy haza kerüljek.

Keithhel való műveletünk sikerrel zárult, egy újabb bakancslistás sort húzhatok ki a többi közül. Meredek volt a helyzet, de senkinek sem esett baja. Ám az adrenalin haza felé a motoron még mindig zúg bennem, Keith haza ment, így a hangja sem hatol az elmémbe már. Nem tudok másra gondolni, csak arra, amit anya mondott az apámmal kapcsolatban. Fájni kezd a fejem, könnyezek, gyomorgörcsben a hasam, hánynom kell, ahogy az egész végig pörög bennem. Az igazság sokszor fáj. Dehogy ennyire? Ordítani tudnék a kíntól, főleg most, hogy csakis ez van a fejemben, a gondolataimban és csak monoton zúg bennem. Mint a magnószalag. Húsz tetves év kellett neki a vallomáshoz. Zaklatott vagyok, a szívem turbómód iramot diktál és már az út is elmosódik, vészvillogó kapcsol az agyamba, a környék azonban ismerős, így kanyarodok is a megfelelő irányba, hogy a megfelelő épület előtt majd megálljak. Nem tudok tovább menni, egyszerűen a hányás közelében vagyok, émelygek, mint mikor valami rosszat evett az ember. Pedig csak a görcs bánt, ahogy egszívesebben kiadnám magamból a keserűséget, amit anya okozott. Ő okozta. Hiszen megfosztott a biológiai apámtól. De nem vagyok rá mérges, egyszerűen csak csalódtam. Le kell vezetnem a feszültséget, különben megpusztulok és még az adrenalin sem távozott ki a szervezetemből. És nagyon szar érzés, hogy megkell állnom félúton haza felé, mert ha karambolozok ez miatt, ott hagyhatom a fogam is. Még legalább képben vagyok, nem gyűrt maga alá a pánikroham, egyszerűen csak levegőhöz kell juttatnom magam...de nem hívhatok sem mentőt, sem anyámat-kizártnak tartom. Más sem jut eszembe hirtelen...ráadásul Joy-t sem akarom, hogy ráparázzon az állapotomat hallva és látva a kinézetem...csak aggódna ő is, a legutóbbi óta inkább nem hagyom, hogy így lásson. Letámasztom az ismerős épület előtt a motort és az ajtóhoz sietek kezemben a motorkulccsal és a sisakkal, ismerem a járást, a lélegzetem gyors, az izzadásom kiakaszt és ebben azállapotban kopogok az ajtón is be. Hosszasan, kitartóan, talán türelmetlenül, hiszen lassan oda a tűrőképességem és nincs más mód, hogy nyugodalmat találjak. Egy hideg fürdő...az tökéletesen megteszi. Az ajtó zárja kattan, majd nyílik és máris szembe találom magam a lánnyal. A lánnyal, aki egykor a világot jelentette számomra és talán jelenti ma is, de elnyomom a világ elől, előle és magam elől is.  
- Szia. - bukik ki belőlem egy zaklatott mosoly keretében, a mellkasom szaporán ereszkdik ennek ellenére is. Egyszerűen nem múik el a kétségbeesésem és beszélnem kell valakivel...