|morning routine... or something like that|
Reggel 7-kor kezd szólni a rádión a Walking On Sunshine. Korábban mindig jobban indult meg vele a nap, könnyebben ébredtem rá, és ritmusára egy-kettőre összeszedtem magam. De néhány hónapja, mintha a saját ágyamban sem találnám a helyem. Horatio már biztosan egy friss gyilkossági ügyön dolgozik az irodájában, rám pedig várnak a diákok, így hát némi nyűglődéssel, de kikelek a meleg, puha ágyból és kissé bágyadtan sétálok el a fürdőszobába. Egyedül Rexie mászkál a szobában, és követ a fürdőbe is, ahol az ajtóban megállva, aggodalmasan figyeli, ahogy kevésbé élettel teli gazdája elkezdi rendben szedni magát. Érzi ő is a változásokat, ahogy a ház minden kis lakója is, csak éppen a miértjeit nem ismeri. Nem is kell. Néha nyüsszentve vakkant egyet nekem, de most még nem érzek elég lelki erőt magamban, hogy mosolygósan reagáljak rá. Reggelit sem tervezek készíteni, Bailey már úgy is suliban, a kutyákat pedig egyikőjük már megetette. Így hát a fürdőszobai tevékenységeimet követően visszamegyek a szobába és elkezdek öltözködni a tükör előtt. Próbálok hamis mosolyt erőltetni magamra, egy-két barátságos pillantást, de a mi családunkban sosem volt erre szükség és sajnos sosem hittem volna, hogy később lesz még rá. Sóhajtva lassítok, majd állok meg a gombolkodásnál. Szinte már csak egy heg maradt a hasamon, mégis minden alkalommal, mikor viszont látom a tükörben, elfog egyfajta félelem és az akkor érzett fájdalom egy kis része. Mintha legbelül újra s újra átkellene élnem. Pedig igazán még csak nem is emlékszem az egészre. Az emlékek kuszák és teljesen megbízhatatlanok. Az egyik percben még Horatio arcát látom, de rendkívül nagy kontrasztban azzal, ahogy rám szokott nézni. Idegennek hat a tekintete, hát még mikor a pisztolyt rám szegezve, még csak egy kérdés erejéig sem hagy időt és meghúzza a ravaszt. A következő pillanatban pedig Joseph teszi velem mindezt. A kórházi felépülésem alatt csak az ottani pszichológusomnak beszéltem ezekről, noha annyit én is tudtam, amennyit ő, hogy a sokk hatása megzavarja azokat a képeket, amelyekre nem is emlékszem tisztán, mert figyelmem épp más felé irányulhatott. Az ismerős arcok pedig azért vannak ott, mert valamilyen módon mélyebb kapcsolatban állok velük, vagy éppen kételyek közt vagyok kapcsolatunk illetően. Már korábban is gyanakodtam Josephre, ezért láthattam őt. Horatiot pedig szeretem, és az attól való félelmem, hogy ellök magától, így "kelt életre". Aztán ki tudja...

|students versus me, or knowledge is power|
Bár a tananyag ugyanaz, azt gondolom legfőképpen a tanítón múlik, hogyan adja át azt a tanórán. Mert nem mindegy, hogy bemagoltatjuk a diákokkal, hogy aztán másnap számon kérjük, esetleg mi magunk olvassuk fel azt, amit ők is eltudnak olvasni a tankönyvekben. Persze ez a legkönnyebb módszer, alig kell hozzá készülni. De mivel, hogy az én tanáraim közt is akadt olyasfajta, kinél ösztönözve éreztem magam, azt gondolom ma nem volnék itt, ha nem vette volna más is a fáradságot, hogy úgy adja át tudását, hogy az tényleg érdekes információként rögzüljön a palánták fejében. Kriminológiát nem is nehéz érdekessé tenni, de a pszichológiának is meg vannak a maga izgalmas részletei, amibe elmerülve, talán még annál is többet tudunk meg, mint, amit a tankönyvek elárulnak. Én pedig kifejezetten díjazom, mikor diákjaimnak saját ötletei, véleménye van. Sőt, szorgalmazom a felvetődő egyet nem értések, természetesen korrekt és ésszerű megvitatását.
Nem csak dolgozat írással figyelem fejlődésük, mert az elmélet mellett, elengedhetetlen a gyakorlat, ami ráadásul sokszor jobban is rögzül. Alkalomadtán szóbeli helyett szerepjátékkal vizsgáztatom problémamegoldó képességük, vagy különböző interaktív feladatokkal egészítem ki az órát. Nem nagyzolásból, de nálam nem is látni telefont nyomkodó diákokat.
Arra a pár órára, amíg diákjaim figyelmét felkeltem, sajátomét is elvonom arról, amik nem olyan rég történtek, s amelyeknek még mindig hatása alatt vagyok. Hiába hagytam fel a profilozással még mindig kísért a szakma.

Nem tudom honnan merítettem az elképzelést, a reményt, de pontosan tudtam, hogy Horatio eljön értem, akárhol is legyek és együtt megoldjuk ezt az őrületet. Emlékszem a doh szagára és a repedéseken, üveg nélküli ablakokon beszűrődő kellemes erdei illat egyvelegére. Hogy a raktárnak tűnő hatalmas létesítmény ugyan csendes volt, akár a sír, még is minden apró kis neszre, amiket az ágak karmolászása okozott az épület vékony falain, vagy az állatok zajosabb jelenléte, összerezzentett. Voltak a fejemben fontos gondolatok, olyanok, amiket megakartam osztani Horatioval, de mára már semmi sem maradt meg bennük. Fájdalmaim voltak, sebek és ütés nyomok tarkították testem, vizes voltam, ziháltam s bár nem voltam megkötözve, kiszolgáltatottabbnak nem is érezhettem volna magam. Figyelmem elterelhették a mára már ködve veszett gondolataim és a hangos zihálásom, mert arra eszméltem fel hirtelen, hogy valaki centikre mögöttem lép valami kis kavicsra, melyre hirtelen megfordulok. Rémültségem azonban, ha szerte nem is foszlik, uralma alá hajtja az aggodalom és öröm keveréke.
- Horatio! - még tán egy ösztönös, bár igazán idétlen mosolyt is megengedek magamnak. Jól van, legalább is nem tűnik sérültnek. Ez pedig megnyugtat. Életben van, többet nem is kívánhatnék. Valami még sincs rendben. Az arca... Nem tükröz se megnyugvást, se örömöt, se... semmit... Nem a legérzékenyebb ember, legalábbis jól elrejti legtöbbször érzéseit, de ez most más. A mosolygós szemeiben ülő üresség valami borzasztót sugall. Nem is mondott semmit, csak felemelte pisztolyát, mely eddig is kezében pihent, ám eddig elkerülte valahogy figyelmem és a pisztoly csövét ázott ingemhez nyomva, hasba lőtt. Egy villanás volt az egész, még is hatalmas fájdalommal járt, főleg avégett, hogy egyszerűen képtelen voltam felfogni mi történik. Nem estem össze azonnal, pedig legszívesebben azonnal belehaltam volna a golyó okozta kínba, ami nem kímélte se hasfalam, se gyomrom és pillanatok alatt színezte vörösre, tenger vizétől koszos ingem. Tán levegőt sem vettem már, mint, hogy azzal spóroltam, amit még utoljára vettem. Kezem ösztönösen tettem a hasamra, s még is úgy néztem le reszketve elvett véres tenyeremre, mintha most bizonyosodnék meg róla, hogy hasba lettem lőve. Még mindig hitetlenkedő tekintetem Horatiora emeltem, kérdőn, könnyes szemekkel várva valami választ erre az őrültségre.
- Viszlát... - búcsúzott el, oly egyszerűen legördülve ajkain, mintha csak egy kis vita végett indulna munkába. Mi ez? Mi történik? A lábaim sem bírnak tartani, össze esem és kiterülve haldoklom, ahogy egyre jobban el-el homályosodik minden. A formák, a színek, a hangok, de még az illatok is. A szemembe szökő könnyek sem segítik dolgom. A belső vérzés által pedig torkomban is megérzem a kellemetlen fémes ízt, ahogy töményen kezd kicsordogálni szám szélén. Remeg, és a vértől fuldokolva nézek el a homályos alakra. Nem értem... Nem értek semmit. Annyira fáj az egész testem, hogy alig tudok észnél maradni, s a kín még is ébren tart. Ahogy figyelem olykor homályba veszett alakját, egy idő után, ahogy egy pillanatra újfent kitisztul a látásom már Joseph áll ott. De már arra sincs erőm, hogy összevonjam szemöldökeim. Beszélni kezd, de már semmit sem értek... Aztán ismét Horatio arcát látom... később megint Josephét. Végül elájulok annak reményében, hogy meghalok és megszűnik ez az egész a fájdalommal együtt.

Újra s újra előjönnek a képek rémálom formájában, pedig már hónapok teltek el a kómából felébredésem óta. Voltam pszichológusnál, de annyira képtelen vagyok már bízni, hogy senkiben sem találok kapaszkodót. Az álmok fontos részei ráadásul el is felejtődnek, ahogy felriadok. Csupán az érzések maradnak meg bennem és a környezet. Hogy történik valami rossz, hogy a szeretteim bajban vannak és én közben haldoklom. Bailey kicsi még, előtte még annyira sem merem gyengének mutatni magam, mint amennyire egy-egy beszélgetésen, amikkel végül így is felhagyok, mert ha nem tudok megnyílni, nem fognak tudni segíteni. Már pedig nem tudok megnyílni... Még Horationak sem mondtam el, és őszintén szólva nem is tudom, hogy elakarom-e vagy, hogy jó ötlet e egyáltalán a házamba engednem... Ő is hazajöhetett, mióta elméletileg tisztázódtak a dolgok, annyira, hogy nem higgyék őrültnek, de csak mert az én történetem senki sem tudja. Mondjuk... még én magam sem. Nem akarom elhinni, hogy egy szörnyeteg, de akárhányszor hazatér görcsbe rándul a gyomrom. Ha leül közénk enni, feszültségemben leszek csendes, attól tartva, vajon mikor esik majd nekünk és öl meg. Ha pedig befekszik mellém az ágyba, támasz nyújtás helyett - hogy végtére is ápoljam a lelkét azért, ami történt vele - hátat fordítok neki, csak, hogy ne lássa, hogy hosszú órákig nem tudok elaludni mellette. Féltem tőle a családom és magam is. Beszélni pedig nem merek róla, mert félek, hogy tragédiába torkollana. Nem is hívom már el a közös kutya sétáltatásra. Kerülöm annak lehetőségét, hogy túl közel kerüljön, hogy meg kelljen ölelnem, mert vele ellentétbe én sosem tanultam meg elrejteni az érzéseim, és tudom, hogy egyből rájönne, hogy vele van bajom, nem pedig a sokkal, amit a tábori események és az a rengeteg halott okozott. Őszintén szólva... nem vagyok benne biztos, hogy örülök, amiért kiengedték az elmegyógyintézetből...

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Egy olyan munkát választottál magadnak, ahol jó pár elvetemült elmével akadsz össze, mégis leginkább az segít neked az ügy megoldásában, ha próbálod megérteni őket. Az indokokat, a viselkedési mintàt vagy azt, hogy mi vezethette el odáig a tettest, hogy meglépje azt ami addig csak gondolatban fogalmazódott meg benne. Mégis ezen szörnyűségek mellett jó volt olvasni arról, hogy te magad még képes vagy meglátni a jó dolgokat az életben és bevezetni őket a hétköznapjaidba.   Mert kell, hogy legyen valami pozitívum is, különben az ember maga is beleőrül a sok rosszba.
Nekem nagyon tetszett ahogyan ezekről az élményeidről bővebben meséltél, és az is, hogy betekintést nyerhettünk a Laylaval kialakított kapcsolatodba, ahol a találkozàsotokat közel sem nevezném hétköznapinak vagy egyszerűnek.
Szerintem érdekes hivatást választottál magadnak, emellett pedig te magad, és a történeted is az lett.
Bizonyára jó pár terved már van a folytatásra és ehhez sok játékot kívánok neked. Kíváncsian várom a folytatást és örülök, hogy olvashattalak.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!