#Horians

Nem emlékeztem pontosan miként sikerült elaludnom, de az biztos, hogy sikerült végig aludnom az estét, ami maradt belőle; bár nem volt sok, Killian mellett még ez a kevés is pihentető volt. Előnyös volt, hogy nem egyedül kellett töltenem az estét, jó érzés volt hátának simúlva elaludni, a baj csak az volt, hogy fel kellett kelni.
Ismerve magam mennyire nehezen készülök el, előre engedtem mindenben, mert nálam a reggeli fürdés, a frizura pontos elrendezése, a tökéletes nyakkendő kötés, az öltöny és a mandzsetta elrendezése, ezek mind-mind időt vettek igénybe, hogy később azt mondhassam tökéletes a megjelenésem.
És persze az, hogy újra és újra leellenőrizzem, hogy igenis minden rendben.
Mikor azt éreztem minden a helyén volt, többször is megbizonyosodtam róla, hogy tökéletes vagyok, hogy semmit nem felejtettem el, minden megvolt és minden nálam volt akkor voltam útra kész.
Első állomásként hozzám mentünk el, hogy összecsomagoljam magamnak a legszükségesebb ruhákat, öltönyöket, higiéniai szereket és személyes tárgyakat, amikre Killiannél is szükségem lehet, utána mentünk csak be a rendőrségre.
Már a hallban intett és megszólított a recepciós hölgy.
- Dr. Sinclair! Felügyelő!
A hang irányába fordultam és odaléptem a pulthoz.
- Igen, mondja csak.
- Egy úr várja önt az irodája előtt. Az FBI-tól jött.
- Igazán? - kérdeztem vissza meglepetten.
- Igen. Terry Scott. Azt mondta magával szeretne beszélni egy nyomozás ügyében.
- Köszönöm, Emma. Beszélek vele.
A nő meglepetten pillantott felém, mintha nem értene valamit.
- Mi az? - pislogtam én is. - Valami baj van?
- Jaj, nem, dehogy, csak... olyan más most reggel. Új ágyat vett? Sokkal kipihentebb és... aranyosabb - mondta bizonytalanul.
- Kialudtam magam - feleltem ennyit, mert nem akartam magyarázkodni és igazából én nem vettem észre magamon semmi változást, de ki tudja.
Scott neve viszont jobban foglalkoztatott. Valami rémlett róla, azt hiszem ő volt az az FBI-os, aki a múltkor segítette Killiant a nyomozásban, mikor engem elraboltak. Ez a gondolat eszembe juttatta az este elhangzottakat, amiket a doki nekem mondott, hogy mit érzett, amikor elraboltak. Kellemes melegség öntött el, mely csak akkor szűnt meg, amikor megláttam a pasast. Nem sokat dolgoztam vele, igazság szerint ő már csak a nyomozás végső stádiumában jelent meg, így őt leginkább Killian ismerte meg jobban, nem én.
Akkor nem volt túl szimpatikus személy nekem, de adok neki egy új estét.

Bugyuta mosolya arról árulkodik, hogy ő nem úgy érez, ahogy én, de mivel ő egy elvarázsolt, életvidám, mindenkit szerető lélek ez annyira nem lep meg. Csak nem jött terjeszteni a kolostori igét?
- Jó reggelt Horatio. Killian. Jó újra látni - üdvözölt mosolyogva, majd ivott egy korty kávét FBI-os bögréjéből.
- Önnek is, Dr. Scott - üdvözöltem és kezet fogtam vele.
A zsebemből előkerült kulccsal kinyitottam az irodám ajtaját, villanyt kapcsoltam és bekapcsoltam a gépemet és a további irodai berendezést, amim volt.
- Mit tehetünk egymásért? - tettem fel a kérdést, miközben egy szabad szék felé intettem, ahol éppen egyikünk sem szándékozott ülni, mivel nekem is és Killiannek is megvolt a magunk helye. Az FBI-os leült, kényelembe helyezte magát.
- Nos, arról lenne szó, hogy a minap rákerestem néhány elhunytra a hatósági adatbázisban és így találtam kapcsolatot önnel és egy gyilkossal, aki után jómagam nyomozok. Két héttel ezelőtt történt egy "tömeges" gyilkosság, melyben harmincnyolc ember halt meg. Az elhunytak névsorában volt két név, mely szerepelt az NYPD nyilvántartásában is. Ennek a két nőnek a holttestét, akinek a szövetét felhasználták az önnek adott parfümben én találtam meg. Illetve én mentem ki az esethez és én nyomozok az ügyben.
Ez az információ igazán meglepett, de határozottan haladás volt az esetet illetően.
- Nos ez annyiból jó hír, hogy legalább van kihez fordulni a nyomozás részleteit illetően és legalább van holttest. Ez is jó hír, mert nekünk még ennyi sincs a kezünkben. Mit tudunk a gyilkosról? Van már lehetséges tettes?
- Több tettes is számításba jött. A gyilkos távolról irányít. Sosem ő maga gyilkol, vagy csak nagyon kis esetekben. Manipulál, bábokat használ, akik helyette ölnek. Ezek a bábok sok esetben öngyilkosságot követnek el a végén. Nem tudni, hogy azért, mert a gyilkos így szeretné, vagy azért, mert a saját lelkiismeretük, kiszolgáltatottság érzetük öngyilkosságba hajszolja őket - ecsetelte, majd a kávéba ivott. - A legelső gyilkossági ügy, melyben kapcsolatba hozható az illető, ott egy hentes végezte el a piszkos munkát, majd alkoholba fullasztotta magát. A második gyilkosság esetében kétséges volt, hogy ki az elkövető és mik a halálának körülményei. Hoztam néhány képet és esetleírást önöknek - felnyitotta aktatáskáját és átadta nekünk az említetteket. Futólag néztem rá, majd tovább adtam Killiannek, hiszen ő volt az elmeorvos, akinek ez jelenleg nagyobb segítség, én inkább a szóbeli magyarázatokra voltam jobban kíváncsi, majd később behatóbban is tanulmányozom az iratokat.
- A tettes keze általában tiszta, mindig más embert használ fel a gyilkosságokhoz, ő csak szellemi munkát végez. Ő a tervező, a bábjátékos, kivitelezőknek pedig olyan embereket használ fel, akik a legmegfelelőbb módon irányíthatóak. Az első gyilkosság esetében egy megcsalt férj és annak magánéleti dolgai álltak a háttérben, de ott az esetleírás, ezzel nem akarom húzni a beszélgetést.
Lényegében én is azért vagyok itt, hogy válaszokat kapjak öntől. Talán segíthet nekem elfogni a gyilkost és ezáltal én is tudok önnek segíteni.

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Egészen kellemes este volt, és azt hiszem hamar el is aludtunk, noha még mindig egészen furának tartom, hogy amúgy egyáltalán nem érzem magam furán, amiatt, hogy együtt lakunk, ráadásul... alszunk is. Nem történt semmi, de tényleg, még is kellemes néhány óra volt. Azt viszont meg kell hagyni, furcsa volt jókedvűen, kipihenten és kócosan látni. Ki gondolta volna, hogy az ágyban már nem öltönyben alszik..? Én sem vagyok hülye, tisztában vagyok vele, hogy bizonyos mértékben átléptünk határokat, amiket valószínűleg barátok nem tennének, de még mindig valahol a határmentén vagyunk, hogy bármi biztosnak nevezhessük. Engem nem zavar, viszont tetszik, hogy legalább jobban megismerhettem, főleg a valódi énjét. Hízelgő, hogy ennyi idő után, annyi bosszankodásunk után is végül úgy döntött, nekem enged először. Aztán lehet csak amiatt, mert éppen én voltam jelen a pánikrohamai alatt, de a vallomása alapján úgy érzem erről többről van szó.
Nem ellenkeztem, bár nem lett volna az sem gond, ha előre megy. Noha én annyit nem tollászkodom, mint ő, bőven volt így is tenni valóm. A fürdő után ugyanis kiengedtem a kutyákat, hogy ők se a házban könnyítsenek magukon, s míg ők kint rohangásztak, én kikészítettem a reggelijüket. Nem aggódtam, hogy elkóborolnának, mert erre maximum akkor lenne példa, ha nem volnának összeszokva, és nem szeretnének itt lenni. Igaz, alapvetően én is velük szoktam tartani, de vannak ilyen napok is. A reggelijük után, amit kifáradásukat követően fel is faltak, magunknak is ütöttem össze valamit. Nem egy hétvégi menü sorozatot, mint anno Laylanaval, de majd erre is kerítünk sort, ha épp nem rohanunk valahová. A hamikázás után pedig irány a város, a holmijait összeszedve pedig a rendőrség.
Elsőutunk elvileg a labor lett volna, hátha tettek újabb felfedezéseket bármelyik ügyben, de a portás kis hölgy hamar talált nekünk új programot. Én jobbára picit lemaradva mögötte álltam meg és hallgattam érdeklődve a fontos értesítést, míg ki nem tért a bókra. Nem szóltam semmit - mit is mondhattam volna - csak mosolyogtam a bajszom alatt, mert hát na. Nem azért, mert büszke voltam az ötletemre - bár tény, ami tény -, hanem, mert én pontosan tudtam mi az oka és örültem, hogy ilyen jó hatással vagyok(?) Horatiora.
A név ugyan hirtelen nem mondott sokat, míg arcot nem kötötte hozzá, hisz, mikor épp megismerkedtünk, igyekeztem nem beleőszülni Horatio elrablásába, nem, hogy még arra is figyeljek ki kicsoda. De mikor az iroda felé haladva megláttam, no, igen, rá nehéz nem emlékezni. Furcsa egy alak, de én örülök, hogy vannak még ennyire optimista és barátságos emberek. Kár, hogy ilyen nyomozási ügyekben keresztezzük mindig egymás útját.
- Szint úgy! - mosolygom oda szélesen, kezet is fogok, ha szükséges, bár ő azt gondolom legtöbbünkkel olyan baráti, hogy az már-már rossz visszajelzés volna számára. - Cuki bögre. - mutatok el az említett tárgy felé, mindenféle gúny nélkül, noha meglep, hogy magánál hordja, hogy bármikor ihasson belőle kávét. De végülis talán nem is olyan... ó, basszus! A bögréről jut eszembe, még tartozom egy kis meglepivel a plüss mackónak. Mindig kimegy a fejemből, pedig már lassan csak porfogó lesz. Na, majd ha hazaértünk, ez lesz az első.
Gondoltam ezt, míg be nem értünk Horatio irodájába és rá nem tértünk a lényegre. Eleinte nem hagytam kedvem szegni, és csupán érdeklődve hallgattam. Lassan a szemöldököm is felkúszott homlokom tetejére, míg el nem értük az áldozatok - 38!! - számát, mert akkor egyből összeugrottak. És hogy van ez kapcsolatba bármelyik nyomozásunkkal?
Kissé túlzónak találtam Horatio megfogalmazást, de tény, hogy ezzel is haladást értünk el az ügyben. Aztán jött a fekete leves. A legkevésbé sem örömteli reakciókkal hallgattam a "leírást", amiben egészen sok hasonlóságra lettem figyelmes a tegnap általam elmondottak alapján. Manipulál, bábokat használ, akik helyette ölnek. Eszembe jutottak a szavaim, amiket a kocsiban közöltem Horatioval aggodalmamban, és ahogy Terry folytatta, éreztem, hogy az ominózus információk hallattán egyre gyorsabban ver a szívem. Nem csak a felismeréstől, hanem, mert félek attól, hogy ezek mind meg is történhetnek. Ezek a bábok sok esetben öngyilkosságot követnek el a végén. Na neem, nem és nem. Hát erre megy ki a játék? Nem tudni, hogy azért, mert a gyilkos így szeretné, vagy azért, mert a saját lelkiismeretük, kiszolgáltatottság érzetük öngyilkosságba hajszolja őket. Csupán egy röpke pillantást vetek aggodalmamban Horatio felé, miközben körmeimmel jobbára a nadrágom anyagát kezdem hangtalanul kaparászni. Ha most közvetlenül mellette ülnék, és nem látná senki - vagy igazából akkor is, ha látná - biztos az ő kezét ragadnám meg. Ez dolog, hogy ezek szerint bármikor, bárhonnan lecsaphat ránk a gyilkos a "bábjaival", de a tudat, hogy mik lehetnek tervei Horatioval...A képeket nézegetve és
Terryt hallgatva pedig valóban megbizonyosodtam róla, hogy az illeti nagyon alapos, nagyon odafigyel és úgy tűnik mind idáig nem hibázott. Mit tudhat? Horatio mennyire biztos, hogy nem törne meg? A tegnapi után elbizonytalanított... Mi lesz, ha még is megtörik? Megöletnek vele egy csomó embert, aztán magára hagyják a bűntudatával? Ember egyáltalán az ilyen?
- Az biztos, hogy egy igen intelligens pszichopatával van dolgunk. Ő nem olyan, mint a legendás sorozatgyilkosok. Ő valami... egészen más besorolású szörnyeteg... Manipulálni sem egyszerű, pláne egy lényegében, egészséges embert, még ha lelki gondjai vannak is. De rávenni egy addig teljesen ártatlant a gyilkosságra. Ha nem tudnám, hogy képtelenség azt hinném valami különleges ereje van... - csóválom fejem még mindig elszörnyedve, olykor az aktában lévőkre pillantva, olykor fel Terryre. - De még ha érti a manipulációhoz, amit láthatóan mesterfokon űz, nagyon alaposan kiismeri ezeket az embereket. Hogy lehetséges ez...? A gyilkosnak olyas valakinek kellene lennie, aki olyan bizalmi kapcsolatot ápolt a... bábjaival... mintha régi jó barátok lennének. Ez pedig nem megy egy csapásra... Hogy bele lásson valakibe, nagyon jó pszichológiai érzék kell, azt pedig még a legtöbbünknek sincs meg, hiába a diploma és gyakorlat. - végül sóhajtok egy aggodalmasat, mert az, hogy egy ilyen gyilkos van a nyomunkban egyáltalán nem jó. Újfent az iratokba temetkezem, miközben arra gondolok, hogy őrültség, de lassan össze is bilincselhetjük magunkat Horatioval. Mert, ha az egyikünk kiesik, akkor a másiknak is annyi. Akkor tűnik fel egy név.
- Flynn Rogers? - pillantottam fel a lapból az FBI nyomozóra. - Ő volt az egyik áldozat? - bár nyilvánvaló volt, hisz képek és a szöveg is alátámasztotta. - Mondjuk nem ismertem igazán, de tartott egyszer egy előadást az egyetemen. Borzasztóan felületes volt és semmitmondó, de azért... még is csak kolléga volt... - lényegében legalábbis, mert ő ténylegesen embereket gyógyított, míg én csak tanítok és profilozok.
- Vannak már kifejezetten gyanúsítottak? Mármint személyek, akik felkerültek a listára? Esetleg befolyásos emberek, hatósági személyek vagy orvosok? - kérdem, mert ha van is róla lista, odáig még nem jutottam el, vagy csak véletlenül kihagytam.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

#Horians

Az FBI-os nem ragaszkodott a kézfogáshoz, bár én igyekeztem azért megőrizni a hivatalos hangsúlyt, így én kezet fogtam vele, hisz ezt megköveteli a hely és a rang. Számomra alapvető volt.
- Köszönöm. A kedvencem, nagyon vigyázok is rá - mosolygott Terry.
Én azért nem voltam annyira optimista, mint Killian, pontosan tudtam, hogy ha egy FBI ügynök megjelenik nálunk, az nem azért van, mert autogramot akar kérni tőlünk, vagy közös képet szeretne. A várakozásaim be is igazolódtak, valóban azért jött, mert nagy a baj, szavait hallva pedig nem is kicsit. Harmincnyolc halott egy időben, egy helyen az nem kis teljesítmény. Máris beérte és túl is teljesítette Ted Bundyt és John Wayne Gacyt, akiknek ez nem jött össze egy hét alatt sem, ami emberünk pedig megoldotta egy nap alatt. Bár lehet ez nem ilyen egyszerű, én nem hiszem, hogy napokon, heteken keresztül ezen a kompozíción dolgozott volna.
Az az igazság, hogy ezek a hírek engem már nem igazán tudtak sokkos állapotba hozni, de láthatóan Killiant valamelyest igen.
Láttam rajta, hogy idegeskedik, feszült, nehezen viseli a hallottakat, de én nem tudtam, hogy ezen percekben is miattam aggódik, én azt hittem csak az eset részletei miatt ennyire zavart a lelke, nem gondoltam volna, hogy az én lehetséges tragikus jövőm lebeg a szemei előtt.
- Nem értek egyet veled Killian. Benjamin nem volt annyira ártatlan lélek, hiszen alapvetően hentesként dolgozott, évei voltak felkészülni egy ember megölésére. Állatokkal indított, az élete lassan romokba dőlt, a magánélete összeomlott, végső kétségbeesésben volt. Innen már csak egy lépés volt eljutni oda, hogy megöljön egy embert. Nem mondom, hogy egy állat, sőt, több állat megölése egyenértékű lenne egy ember életével, de biztosított egy alapot. A sertések pedig egyébként is hasonlítanak az emberhez.
És tudjuk jól, hogy egy elveszett, depresszív lélek sokszor önként is képes gyilkosságot elkövetni. Hány családi tragédiát olvasni, hallani?
Benjaminnak pedig volt minden képessége ahhoz, hogy ily módon végezzen Rogersszel. Csak egy lökés kellett, amit meg is kapott.
Ez csak az én véleményem, Killian, de szerintem a bábjátékosunk egyenlőre nem áll olyan magas szinten, hogy egy teljesen egészséges embert is képes legyen manipulálás során gyilkosságra sarkallni. Ezért is választ báboknak magára maradt, megtört embereket, akiknek nincs veszteni valójuk. Mint Benjamin. De ez csak a személyes meglátásom,

Terry hagyta kibontakozni Killiant a kérdésekben, meglátásokban, majd átadott neki egy nyomtatványt névvel és adatokkal.
- Ő az én legfőbb gyanúsítottam. Dr. Joseph Brewster. Neki volt kapcsolata Dr. Rogersszel is és Rogers után ő volt Ben orvosa, így megvolt a lehetősége, hogy megismerje és megtervezze a gyilkosságokat, akiket Ben véghez vitt. Ha belegondolunk, Ben kiöntötte a lelkét Josephnek és ő minden tudás birtokában mindent megtervezett, Benjamin pedig tette a dolgát. De az sem kizárt, hogy már a kezelés előtt is ismerhették egymást. Dr. Brewsternek meg vannak a maga képességei, sőt, úgy tudom sebész gyakornokként is tevékenykedik, így nem kizárt, hogy ha ő a tettes, jelen volt a második esetnél, ahol ő intézhette a varrásokat is.
Egy ideje már a nyomában vagyok és próbálok fogást találni rajta, de egyenlőre semmi bizonyítékom, csak a feltételezés és a kapcsolat az elkövetők és az áldozatok között.
A hallottak eléggé meglepetek, nem hittem volna, hogy Joseph gyilkos lenne. Tény, hogy nem hétköznapi kisugárzása van, de gyilkosnak nem mondanám.
- Biztos ebben? Én ismerem Josephet és nem hinném, hogy gyilkos... - oké, rendben, bizonytalan voltam, de őszintén reméltem, nem egy elmebeteg sorozatgyilkos, vagy inkább tömeggyilkos terápiáján voltam. Elég rossz érzés volt belegondolni, hogy a negyed életemet kiadtam egy lehetséges gyilkosnak, aki aztán mindent ellenem, ellenünk fordíthat.
- Ismered, vagy csak találkoztál vele?
- Én... voltam nála terápián és dolgoztam is vele. Pontosabban konzultáltam vele egy nyomozás során.
- Nem te ismered őt, hanem ő ismer téged - helyesbített az információk ismeretében.
Bizonyára igaza volt és ez nagyon kellemetlen volt. Ha igaza van és Joseph a tettes... hogy nem vettem észre, hogy egy szörnyeteg? Hogy hagyhattam magam megvezetni? De ki gondolta volna? Lehet ezért reagált olyan furcsán, amikor megtudta, hogy Killian és én? Ezért érdekelhette annyira?
- De várjon, Dr. Scott. Ha ő a gyilkos... talán, ha minél többet találkoznék vele a terápián... lehetnék beépített páciens.
- Nem tartom jó ötletnek, Horatio, mert ha ő a bábjátékos, nagyon csúnya vége lehet.
- De tudni fogom ki ő és nem hagyom magam. Tudatosítom magamban, hogy mindent csak azért kérdez, tesz és mond, hogy én legyek az új bábja és így már nem lesz rám hatással. Ha tudjuk, hogy jön egy kanyar, felkészülünk rá, hogy tekerjük a kormányt.
- Ez egy nagyon jó mondás, Horatio, de ne feledd: attól, hogy felkészülsz rá, hogy meg fognak ijeszteni, az idegrendszered még félelemként fog rá reagálni. Attól, hogy előre felkészülsz, hogy a tea forró lesz, még megégeti a nyelvedet.

---

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Sajnálatos módon Terry kellemes társaságát beárnyékolta szakmája és az, hogy most ez ügyben van itt. Éreztem én is, hogy nem lesz kellemes beszélgetés, noha épp elég a bajunk így is, de a hallottak jobban lesokkoltak, mint gondoltam. Már az áldozatok számának mennyiségétől is, nem, hogy még mikor kiderült, valószínűleg egy igazi bábjátékos van a mi nyomunkban is, az, aki embereket vesz rá gyilkosságokra és öngyilkosságokra. A felismerés és a párhuzamok pedig még ijesztőbbé tették. Bár én sem vonom kétségbe, hogy Horatio szakmájából kiindulva erős jellem, ám szemtanújaként, annak, bizonyos pillanatokban milyen könnyen omlik össze, már kicsit sem tartom veszélytelennek, hogy a gyilkos kiszúrta magának. Mindenki, aki érez, vagy legalább önmagát szereti, manipulálható. Ehhez pedig csak ismerni kell az embert, ami úgy tűnik nem okozott gondot a bábjátékosnak, bár számomra Terry kifejtéséig kész rejtély, hogy csinálta. Még én sem ismerem teljes egészében a felügyelőt, az a valaki pedig már - és ezért tényleg bocsánat - de madzagon rángatja őt. Még ha tagadja is, a tegnapi nap is mindvégig ezt mutatta. Mi lesz, ha megint fogás talál. Még én sem mondhatnám, hogy ne tudna térdre kényszeríteni, ha csak arra gondolok, hogy mondjuk Horatioval fenyegessen, vagy akár a drágaságaimmal odahaza. Terry józan gondolkodásához képest viszont teljesen megdöbbentett, ahogy a hentesről nyilatkozott. Felkészülés? Képesség? Nem egy bérgyilkosról beszélünk, hanem egy szerencsétlen emberről, aki tettei ellenére is csupán egy áldozat.
- Terry! - bukott ki belőlem már-már kétségbeesve. - H-hogy mondhatsz ilyet egy munkájához értő emberről? - pillogtam rá, de a hangsúlyom intenzitását inkább a Horatio és a hentes közti párhuzamok okozták. - Felkészülni? Csak azért, mert ezt a szakmát választotta, vagy mert éppen ezt a munkát sodorta az élet elé? Benjamin nem egy valós szándékú gyilkos volt, hanem egy áldozat. Azt mondod, hogy aki életekkel vagy annak megfosztásával dolgozik, már gyilkosságokra készül? Talán az állatorvos is? És... és... Te? Vagy én?! Nyomozóként, FBI-osként emberek megölésével foglalkozva, vagy a gyilkosok fejével gondolkodva, talán arra készülsz, hogy egy nap leszámolj az elleneiddel??? - pillogok rá szinte már rettegve a választól. Depresszív, megtört lélek? Akár Horatio is lehetne. Talán, ha megszorongatnák szerencsétlen és olyasmit tenne, amit amúgy nem, őt is gyilkosnak tekintené? Terry vajon képes volna beáldozni egy szerettét egy talán teljesen idegenért? Nem azt mondom, hogy ez pszichopátia, csak azt, hogyha igenleges válasszal jönne, akkor bizony meg is dől annak ténye, hogy itt hármunk közül bárki is teljesen egészséges lenne. A későbbiekben viszont egyetértek vele, csupán kibővíteném.
- Ó, igen. - bólogatok hevesen. - Csak hogy manapság nem sok teljesen egészséges emberről beszélhetünk. Fogás pedig mindenkin van, nem csak azokon, akiknek nincs vesztenivalójuk. Azokat lehet csak igazán sarokba szorítani, akiknek van. Benjamin minden bizonnyal későn jött rá, hogy egy ördögi körbe cseppent, ahonnan nincs más kiút, csak ha véget vet az életének. - felelem, és őszintén mély sajnálatot érzek iránta is, ahogy belegondolok, hogy amúgy is padlón volt, akkor meg aztán nem csak belerúgtak, de teljesen kicsavarták. Érthető - bár mélységesen szomorú - hogy végül inkább kioltotta életét. Van az a hely, ahová már a gyilkosunk keze sem ér el. Mondanám, hogy ez lett volna a fekete leves, de mikor a gyanúsítottakra irányult a téma, egy pillanatra talán a szívem is kihagyott egy ütemet. Ha most nem ültem volna, biztos padlót fogok. Nem azért, mert egyből elvetettem volna az ötletet - bár amúgy... - hanem, mert Joseph Horatio közelében van és ha ez igaz, tulajdonképpen már a karmai közt van, míg rácsok mögé nem dugjuk. Kínos így gondolni egy kollégára, de szeretnék minden lehetőséget figyelembe venni. Terry alaposan alátámasztotta a gyanakvásainak okát, igazából bele sem köthetnék, még is fejem csóválom, hogy én ezt nem akarom elhinni. Nem csak Joseph miatt, inkább Horatio végett. Nem szándékosan, és még csak nem is tudatosan, de Horatio megjegyzése nyomán, szorgosan bólogatva, s megerősítve őt, kicsit kezdtem kevésbé szimpatikusnak tartani Terryt. Nem a személye, a mondanivalója ellen, ami egyszerűen rosszul esett. Tudom, hogy butaság, és orvosként magam is látom, hogy ez helytelen, de nem tehetek róla, emberből vagyok, érzek, és félek, na meg aggódom Horatio miatt. Szeretném egy percre azt hinni, hogy biztonságban van, nem pedig halálos veszélyben. Kegyetlen a világ, sőt még annál is rosszabb, s bár alapvetően nem ilyen vagyok, úgy érzem most éppenséggel nekem esne jól Horatio ölelése, vagy annak lehetősége, hogy kiszorítsam belőle ekképpen a szuszt, hogy biztos legyek benne, hogy nem megy sehová nélkülem, hogy megmaradunk a tervünknél, és nem engedünk a manipulációnak. Őszintén szólva a víz is levert, ahogy lelki szemeim előtt lejátszódott, amiként egy lehetséges tömeggyilkossal beszélget Horatio, olyasmiket is elárulva tán, amikről még én sem tudok. Állandóan Terry mondata visszahangzott a fejemben: depresszív és megtört lélek. Na meg Horatio tegnapi szavai, a pillanatnyi gyengesége. Vannak rések a páncélján, amiket talán én okoztam, és a gyilkos befog tudni férkőzni azokon át. Egy pár másodpercig csak magam elé meredve próbáltam kiutat keresni a saját elmém csapdáiból, mielőtt teljesen elvesznék benne, így nem mondhatnám, hogy végig aktív részese voltam a beszélgetésnek, de a horror filmbe szánt ötletet pont elcsíptem.
- Elment az eszed?! - bukott ki belőlem már inkább idegesen az ötletre reagálva, mint félve. - Már így is több lépéssel előttünk áll... már ha ő az, de ebben én sem hiszek, az nem lehet. De ha még is, akkor már így is lehetnek olyan információk a kezében, amikkel akkor is fogást talál rajtad, ha azt hiszed nem. - nézek rá m-r-már mérgesen, majd Terryre és egyetértően bólogatok neki. - Talán arra is van módszere, hogy mit csináljon, ha ki akarod játszani... nem tudhatjuk. Erre így nem tudunk készülni. - csóválom fejem vissza pillantva Horatiora, majd kissé fancsali képpel ismét előre. - Bár ha most kapsz időpontot és visszakozol, lehet szintén gyanút fog és talán... lépéseket tesz... - nyelek egy nagyot, mert ha felkavarjuk a vizet, nem tudhatjuk mi ugrik ki belőle. Nem szeretném vele egyedül hagyni Horatiot, de elmenni vele sem volna épp szokványos. Valahogy gyorsan és biztosan meg kellene tudnunk, hogy ő az, és akkor lecsapni, mielőtt ő csap le mi ránk. Nem is értem Terry miért nem aggódik. Joseph biztos érzi, hogy gyanakszik, és ki tudja, nem e készül őt is behálózni vagy megölni. Tegnap is elég stresszes volt a nap, lévén, hogy megakarnak ölni, de ez a mai nap azt hiszem bőven túl lépett a határaimon. Ha nem álltak előtt egy hamar valami elfogadható és biztonságos ötlettel, nem tudtam tovább nyugiban ott ülni.
- E-el kell szívnom egy cigit. - löktem ki magam alól a széket kapkodva és siettem ki az ajtón, hogy mielőbb levegőhöz jussak odakint. Szégyen, mert már alkalmiban sem szívom, de most úgy érzem az fog megfojtani, ha nem füstölök egy kicsit. Nem tudom jöttek e utánam vagy bármi, de én meg sem álltam a legközelebbi kijáratig vagy erkélyig. No persze, ha valaki nem dohányzik rendszeresen, nyilván hiába kotorászik a zsebében a doboz után. Éreztem, hogy bár hideg van, az idegességtől remegett minden porcikám. Tudom, hogy kiakarják húzni a talajt a lábam alól, még sem tudom mit tegyek. Padra most nem tudok leülni, mert minden csupa hól, így végül hajamba kócolva vonulok a korláthoz, hogy abba kapaszkodva két kézzel kicsit megtámaszkodhassak a jéghideg vason és kifújjam magam, rendezve légzésem.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Még ki sem hevertük az előző napot, már a nyakunkba öntik a következő problémát. Persze, örülök, hogy előrelépést értünk el, de ezzel együtt olyan problémák merültek fel, amik még személyesebbé, még veszélyesebbé, még nehezebbé teszik az egészet. Mintha a sors arra játszana, hogy azt mondjuk, nem tudom, hova tovább. Feladom. Bármennyire is hihetetlen, nem csak a test, de a lélek sem tud örökké harcolni, pláne ilyen nyomás alatt. Nem reflektáltam, nem tudtam, hogy menne és ténylegesen képes volnék át látni azokat, amiket határozottan kijelentek, de továbbra sem tartom Benjamint gyilkosnak. Nem elsődlegesen. Viszont továbbra sem értek egyet Terry meglátásával. Gyilkosnak nevezni akárkit, akinek kezében életek vannak, melyek olykor kioltódnak... Talán az érzelmeim befolyásolnak, de lelki szemeim előtt szinte látom, ahogy a bábjátékos kijátssza Horatiot, talán engem is megöl, hogy célt érjen, s mikor Horatio teljesen összetörten, könyékig véresen, késsel a kezében jelenik meg a rendőrségen, senki nem azt a nyomozót látja majd benne, aki életeket mentett, csak egy gyilkost. Terry hidegen nézné végig, sőt mi több, ő maga adná áldását, hogy lecsukják valamiért, amire más rákényszerítette. Kezdem azt hinni, hogy Terry érzéketlenebb a gyilkosnál is. Sőt... talán neki is köze lehet hozzá, csak éppen másra próbálja rákenni. Végtére is, ahogy Benjaminak a feldolgozáshoz, úgy neki is meg vannak az ehhez való képességei. Talán Joseph ártatlan, mármint ténylegesen, és esetleg összekaptak valamin, ő pedig ily módon próbál bosszútállni.
- A gyilkosokat elítélik, Terry. - felelem egyszerűen, de kissé haragvó tekintettel. - Te talán nem léptél még soha hangyára? Nem ettél hamburgert? Mert akkor ugyanúgy tettes társ vagy a gyilkosságban. Fogalmad sincs miről beszélsz, és azt hiszem azért, mert valójában magányos vagy. - nem szándékom személyeskedni, de ha valaki egyedül van, volt és tervez a jövőben is lenni, nehezen érti meg azokat, akiknek van vesztenivalójuk. Ezek szerint sosem volt még olyan helyzetben, hogy döntenie kelljen ki haljon meg. Szerencsés. De az élet nem így működik.
A kérdésemre adott válasza azon túl, hogy igazán meglepett - főleg mert feltételezem nem két éve dolgozik ott - egyben választ is adott arra, miért gondolkodik így. Gőzöm sincs, hogy sikerült eddig megúsznia, hogy fegyvert kelljen rántania, de kizárt, hogy emiatt ne haltak volna meg. Ha elfut a gyilkos, mert ő nem lőtt rá, és útközben megöl még pár embert, az is Terry hibája lesz. Remélem ezzel ő is tisztában van. Tudom, vannak határok, de, ha ennyire erősek a megérzéseim, miért nem csinálja jobban, gyorsabban, erősebben. Több, mint harcmin ember életét oltotta ki a gyilkos, és ez azért nem kis teljesítmény. Meddig ül és vár, vagy beszél? Láthatóan többet tud, mint mi, mégsem teper, pedig lehet hamarabb megoldaná az ügyet.
- Elképesztő... - jegyzem meg egy észrevétlen fintorral arcomon, mert nem dicséretnek szánom. - Nekem fegyverem sincs, de amikor veszélyben volt Horatio, nem haboztam rálőni a támadóra. - feleltem, pedig aztán csak egy profilozó vagyok. Azt meg hagyjuk is, hogy utána kis híján tele sírtam a párnám, mert még is csak rálőttem valakire.
- Mellékesen pedig megjegyezném, hogy nem a hentes öli meg az állatot, ő csupán feldolgozza. - teszem még hozzá, de már csak halkan, mert szívem szerint elzárkóznék ettől a beszélgetéstől. Talán túl gyengédre sikerült a tegnapi nap vége, túl jól esett, túlságosan elgyengültem, hogy ezen sokkos híreket hallva képes leszek tisztán gondolkodni. Nem biztos, ám ha így van, jobb volna nem szítani a tüzet.
A beszéde szép, de túl jó és naiv erre a világra. Látom, hogy Horatiot is megérinti, pedig ő aztán két lábbal szokott lenni a talajon. Mintha Terry nem is az FBI-nál dolgozna, nem látna megannyi keserves áldozatot, hozzátartozót. Halott és előtte alaposan megkínzott gyereket. És az elaltatott nő? Neki is ezt mondaná, miközben örökálomba merül s onnan már nincs visszaút? Talán arról is ő tehet? Azt gondolom Terry jobban óvja magát ezektől, mint egészségesen kellene. Annyira fél a haláltól, hogy inkább oda se néz. Csak ismételni tudnám magam. Ha nincs kit féltsen, sose fogja megérteni milyen az, amikor rádöbbenünk arra, hogy halálos veszélyben van egy hozzátartozónk. Sosem fogja tudni megérteni, mit érzett Horatio az asztal mögött, kis híján szívrohamot kapva, vagy én, mikor próbáltam tartani benne a lelket. Félelem csak akkor nem létezik, ha semmi más sem. De ha tudunk szeretni, gyűlölni, szomorúak lenni, ez sajnos velejárója. Az antiszociális személyiségzavarral küzdők, azért nem félnek, mert szinte teljes mértékben képtelen érzésekre. El is zárkóztam egy időre magamba fordulva, hogy próbáljam lecsitítani pánikoló gondolataim, mikor is nem megütötte fülem Horatio őrült ötlete. Persze, végtére is miért ne sétálhatna fel a vágóhídra, van e kés Josephnél vagy nem. Mi baj történhet, nem???
- Talán készül rád... - jegyzem meg elgondolkodva főleg az asztal fürkészve. - Mérlegeli az első terápiátok után, hogy miket kell még megtennie, megoldani... De... az is lehet, hogy azért nem ő keresett időpontot, mert tudta, hogy halogatni fogod, ő meg addig... - nyelek egy nagyot. - ...intézkedhet. - teszem hozzá halkan. Viszont az sem kizárt, hogy totál ártatlan, és csak azért nem mondott időpontot, mert december mindenki számára elég gondterhes, és talán ő is szeretne az ünnepekre koncentrálni, s míg mi itt a levadászásán gondolkodunk, ő éppen az Ikeában válogatja a karácsonyi díszeket.
Nehéz eltekinteni a gondolattól, hogy ez az ügy ennyire személyes. Én sem tudok csillapulni, még ha külsőleg úgy is tűnik, így végül jobbnak látom elhagyni az irodát, hogy kicsit lehiggadjak. Sajnos cigim nincs, és ami azt illeti még rágóm se, szóval jobbára a hideg levegő maradt és a hóesés. Lehunytam szemeim és egy ideig próbáltam csak a hó esés hangjára, a szélre koncentrálni, egyenletesen venni a levegőt, mert már lassan a hányinger kerüldözött. Ugyan azt a módszert használtam, mint mikor Horatiot kellett megnyugtatnom. Eltereltem gondolataim, még ha tudom is, hogy ez csupán egy pillanatnyi megoldás és még csak nem is a fő problémára. Felidéztem a gyerekkori karácsonyokat, a hóban lévő játékokat. Később azon téli időszakokat, amiket Laylanaval töltöttünk együtt. Hogy félt az elején... következő alkalommal pedig már olyan kidekorálást csináltunk odahaza, mintha a télapó kuckója lett volna. A hideg ellenére, ahogy lassan megnyugodott a szívem és helyreállt a légzésem is, eszembe jutott Bailey, ahogy hatalmasra nyílt szemekkel felfedezte, hogy jéé, neki is van keze, hát még ujjai. A baba szoba, ahová sok százszor elképzeltem rá és akkor megjelent előttem, ahogy Horatio gondterhesen ül a puffon, ahogy elmagyarázza, mennyire próbálkozik, de még mindig nem megy neki. Ahogy akárhányszor megöleltem, mindig megjegyeztem magamnak, hogy milyen jó az illata, és ha csukott szemmel is ölelném, akkor is tudnám, hogy ő az. Mire Terry hangjára lassan füstté válnak ezek a képek már mosolygok, ha nem is végtelenül boldogan és szélesen. Talán önző dolog, de jó volna, ha velem maradna. Kölcsönösen segítenénk egymás lelki gondjain, és még csak félnem sem kellene, hogy egy nap, mert rendbe jött, el kell mennie. Hátra kaptam fejem Terryre, persze most már inkább bűnbánóan, ahogy odabent beszéltem vele. Nem is feleltem kérdésére, legalább is az előzőre.
- Sajnálom a bentit... - sóhajtottam bánkódva.
- Én csak... aggódom. Főleg Horatio miatt. Ráadásul én vagyok a hibás, mert hülye módon én ajánlottam őket egymásnak. Persze... biztosan nem tudhatjuk, hogy tényleg Joseph a bábjátékos, de szeretném, ha Horatio elkerülné. - húzom félre a szám, mert félek, ez elkerülhetetlen. - Fontos, hogy jól végezze a munkáját, mert embereket ment meg. Fontos, hogy tisztán lássa a dolgokat, és igyekszem ebben segíteni... Fontos... nekem. - pillantottam magam elé a friss hóba. - Rettegek, hogy baja esik és én nem tudok érte mit tenni. Ha lehetne inkább kockáztatnám a saját életem, csak az ő közelébe ne menjen ez a gyilkos. - sóhajtom aggodalmasan, mert szomorú, hogy ahelyett, hogy a hülye ajándékok miatt aggódnánk, meg, hogy mi legyen a karácsonyi vacsi, az életéért aggódnom, ami jelenleg nagyobb veszélyben van, mint eddig. Próbálok megoldáson agyalni, de nehéz. Mégha biztosan tudnánk is, hogy Joseph az, akkor is kellene valami kézzel fogható bizonyíték. De nincs.
A sors fintora, hogy miközben a félelemről és a kapcsolatok fontosságáról beszéltünk, ismerős kocsi parkolt le a parkolóba, amelyből maga a hasfelmetsző lépett ki és sietett fel a rendőrség lépcsőjén, majd ment be a rendőrségre. Végig dörgöltem arcom, s bár valóban kezdtem fázni, jól esett kiszellőztetni a fejem.
- Menjünk vissza... Szegény Horatio a végén még akcióba lép anélkül, hogy szólna nekünk... képes rá... - forgatom szemeim mosolyogva.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Egyenlőre nem aggódtam, hiszen úgy tűnt minden jól halad. Maximum Killian okozott eddig némi fejfájást, de hosszútávon meg lesz oldva az a probléma is. Egyszer már sikerült, miért ne sikerülne még egyszer? Az elkövetkező pár napban amolyan szabadságom töltöm. Azért "amolyan", mert magánpraxisban én szabom meg, mikor megyek pihenni. Igyekszem több időt tölteni Autumnnal és a kislányával, illetve figyelemmel kísérni Horatiot és a vele kapcsolatos bonyolult ügyeket. Terry már egy ideje nem kopogtatott az ajtómon, így még arra is maradt időm, hogy vacsora estet szervezzek. Az ötlet nem tőlem származott, bár magam is kezdeményeztem volna, csak kicsit később. Már hazafelé tartottam volna a nagy bevásárlásból, de mindenképp szerettem volna egy kis kitérőt tenni az őrs felé. Ürüggyel egy ismerős miatt, valójában Horatio jelenléte és mostani lelkiállapota érdekelt. Biztosra vettem, hogy itt lesz. Ha nem a kötelező órák miatt, akkor mert nem bírta elviselni tovább Killiant. Megérteném, de tényleg. Egy kis csevej a pultnál, egy kis ismerkedés, idő töltés és biztosra veszem, hogy belebotlottam volna. Ha nem, akkor is kitalálok valamit, hogy meg legyen a véletlenszerű módja. Egy kézben kényelmesen elférő ajándékos dobozka volt nálam, miközben haladtam fel a lépcsőn, persze óvatosan, nehogy hasra vágódjak. Először odabiccentettem az ajtóban álló őrnek, majd negédes mosollyal a recepcióhoz léptem, hogy a kedves hölgy útba igazítson. Kicsit játszanom kellett az értetlent, mert tudtam, hogy akárhová civilként nem engednek be, de egy kis bizalmas információ megosztása, egy-két bók, és a bájosan jóképű fickó esetlensége mindig beválik, így a szakmájához hozzá nem értő fiatal hölgy még el is mutogatott arra a folyosóra, amerre mennem kell. Sőt, még az ott álló őrnek is szólt, hogy csak befutok, engedjen át nyugodtan. Megköszöntem, kellemes ünnepeket kívántam és már úton is voltam az irodák felé. Jókedvűen nézelődtem az ajtón lévő neveket, de egyenlőre se az ismerős, se Sinclair nevét nem láttam. Később se, ugyanis éppen ő lépett ki a férfi mosdóból, így majdnem neki is mentem.
- Wow! Elnézést! - léptem hátra egyből, majd megjátszva meglepettségem, hogy ő az nagyokat pislogtam. - Dr. Sinclair? Azt hittem, hogy szabadságát tölti Killianél. - játszottam a butuskát, de végtére is, miért ne lehetne így? Meglepettségem lassan átalakult kissé aggodalmasabbá. - Ugye minden rendben? Nem bánta meg a döntését... - érdeklődöm arra értve, hogy ő és Grimwald tűz és víz, szóval érthető, ha egy félnapos oltogatás után inkább mindenki menekül a másiktól. Meg volt szeppenve, ami természetes, hisz nem számított rám. Legalább is azt gondoltam reakciója ennyiben ki is merül. Kérdésére azonban zavartan vakarni kezdtem tarkóm, miközben elmosolyodtam.
- Oh, ami azt illeti nem... igazából egy itt dolgozó barátomhoz jöttem, akinek tartoztam egy kis... - ekkor ütöttem meg fülem a közeledő ismerős hang. Ez meg mit keres itt? Újfent meglepettséget tükröző arccal léptem odébb fordultamba, hogy ne takarja ki előle Horatiot, illetve, hogy én is felé fordulhassak. Terry jelenléte már nem éppen a legjobb dolog, s ami aggasztóbb, hogy láthatóan már beszélgetnek is. Ez még később gond lehet. Figyelek és fülelem, aztán analizálok. Terry magázza Dr. Sinclairt, míg engem simán letegezz. Megkérdezte tőlem. De ezek szerint Horatio visszautasította ennek lehetőségét. Távolságtartó vagy épp antipatikus neki Terry. Akármelyik, nekem jó. Még rám se köszön igazán, de már felvág és csak úgy soroz az információkkal. Mire megy ki a játék Terry? Tényleg azt hiszed, hogy hárman képesek vagytok sarokba szorítani? Ugyan... Ha Killian meghal, Horatio is kiesik, és akkor mi lesz veled, mond?
- Terry. - biccentek oda mosolyogva. - Ó, nocsak, ez valóban jó hír, gondolom... - vonok vállat, majd felvont szemöldökkel kíváncsian pillogva rá, azért mindenki előtt emlékeztetném az utolsó találkozásunkra. - Reméltem nem veszed nagyon magadra a beszélgetésünk, noha valójában azt gondolom te léptél túl egy határt. Az viszont meglepett, hogy utána egyáltalán nem kerestél. Pedig elvileg még azzal is számoltál, hogy gyanúsítasz abban az ügyben... - árulok el apróbb, de nyilvános információkat, ha már nyílt lapokkal játszunk. Megjátszott érdeklődéssel hallgatom tovább. Szóval találtak közös pontokat. Mily meglepő? Erre legyek büszke? Erre vagy büszke? Jaj Terry, miattad meghalt több, mint harminc ember, és ennyire futotta. Kezdem azt hinni, hogy rosszul ítéltelek meg. Amikor éppen a mellettem álló nyomozót említette, néha felé pillantottam, hátha alkalomadtán ő is hozzáfűzne valamit. Amit láttam rajta, az a nyughatatlan fegyelem némi gyanakvással, mint, mikor a kihallgatások alatt az egyik beszél a másik pedig figyeli a gyanúsított minden kis mozzanatát. Szóval így állunk? Egy dolog, hogy Terry uszítja őket, de hogy Horatio többet ad a szavára - feltételezem bizonyítékok nélkül - mint nekem a terapeutájának, akinek olyan hálás volt tegnap... Szégyen. De lehet csak előtte ilyen, lehet kicsit elbizonytalanította és legközelebb ismételten az oldalamra állítom.
- Valóban voltak hibái, melyeket mint kiderült, illegálisan használt is, de ilyen szörnyű halált nem érdemelt volna. - felelem egyetértően. Ennél sokkal mocskosabbat kellett volna kapnia, de Ben mindent megtett. Szavaiból kiéreztem mennyire próbál szurkálódni a többiek előtt, ugyanis idővel Killian is csatlakozott, bár ő valamivel nyugtalanabb képet vágott, mint Horatio. Neki is odabiccentettem, de a beszélgetésünket nem akartam megzavarni.
- A bűnös bűnhődjön. A rosszat büntetni kell, különben sosem tanul belőle se az elkövető, se a többi. - bólogatok, ezzel nem csak leütve a labdát, de egyenesen arra célozva, hogy nem helyeslem, amit tett, és a csúnya húzása csúnya büntetést von majd maga után.
- Szörnyűség? - vonom összekérdőn szemöldökeim, hiszen én arról elvileg nem is tudok, így kíváncsian pillantok Horatiora. - Ha jól emlékszem két ügyet említett. Ez... az a különös betöréses dologgal függ össze? - kíváncsiskodom, mert Terry megjelenése olyan hallgatag. Had halljam a hangodból mi jár a fejedben Horatio. Megvezetett ez a félnótás? És ha igen, mivel? A másik gyilkosságra nem nagyon tértünk ki, ezért arról nem is teszek további említést, ha akarja, kijavítja. Bízom benne, hogy válaszol, ha nem, akkor kénytelen vagyok újfent Terryt hallgatni. Őt figyelve pedig rájöttem, hogy jelenleg nem csak szimplán elárulta magukat, de igyekszik egyfajta védelemként jelen lenni a másik kettő előtt. Jaj Terry, ezt te sem gondolhatod komolyan. Ha fizikailag nem is bántom őket, lelkileg továbbra is gyötörhetem őket, és akkor mire fel a nagy áldozatod? Ez még csak nem is sakk, matt meg pláne nem. De a próbálkozásod egyáltalán nem értékelem. Bele rondítasz a munkámba, ezt pedig illő lenne megtorolnom. Először látom ilyen megkomolyodott tekintettel. Vajon mire fel ez a magabiztosság? Vagy csak színleli? Minden bizonnyal. Nem aggódom. Még nem. Az csak árulkodna.
- Bízom benne, hogy időben elkapják a tettest. Még az előtt, mielőtt esetleg ismét valami furcsaságot művelne... - válaszolom Terry megjegyzésére, mint egy burkoltan, hogy én a helyében azért óvatos lennék, azon dolgok közlésével, amivel elindíthat egy lavinát. A szeretet ünnep halál hírei amúgy is fájóbbak és maradandóbbak. Még igazán el sem merülünk a beszélgetésbe, bár nem tudom, hogy akarnak e egyáltalán, most még Killian sem fecseg feleslegesen, sőt... egyáltalán nem, de megjelenik a keresett személy. Egy fiatal, elsőre is cserfesnek tűnő fiatal nyomozó hölgyemény, aki csak zavart mosollyal pillant el Terry és Killian felé, míg kínosabb száj legörbítéssel Horatio felé. A pletykák igazak, Horatio itt tényleg nem túl közkedvelt ember. Vagy csak félnek tőle páran.
- Ne haragudj a múltkoriért, John... ahh... tudod milyen. Stresszes a munka. - lépett közénk, nem is zavartatva magát igazán, hogy talán fontos dolgokról beszélgettünk. Pontosan emiatt tartom vele a kapcsolatot, mert egyáltalán nincs fogalma a diszkrécióról és, ha ezek most nem volnának itt, biztosan elkotyogna egy két dolgot.
- Semmi gond, csak a beígért kekszeket hoztam el, igazából senkit sem szándékszom feltartani, én is épp haza indultam. - pillantottam körbe mosolyogva a többiekre, miközben átnyújtottam neki a dobozkát.
- Ó, basszus, nem kellett volna! Annyira édes vagy! A férjem imádta a főztöd is! - dicsérgetett, s bár szavai jól estek, tudtam, csak azért mondja, mert már a következő utánira is "befizetnének". - Alig várom, hogy megint elmenjünk. Oltári kis előadást csinálsz egy-egy vacsorából! Művészet, amit csinálsz, komolyan! Egyszer muszáj elmenniük hozzá enni, valami fenomenális! - méltatott szinte megállás nélkül, engem igazán szóhoz sem hagyott jutni. - Jut eszembe, Leo és Kiki nem fognak tudni jönni. - közölte a kellemetlen hírt. Jaj ne, vajon mi történt velük? Csak nem bealudtak a kormánynál hazafelé és belehajtottak egy mocsárba, ami a földszínéről is eltörölte őket? Ejnye...
- Pedig legutóbb jól érezték magukat. - biccentem félre a szám, de egyből tisztázza is őket.
- Jaj nem, nem mondták vissza. Tulajdonképpen el sem érem őket. Már egy hete hivogatom őket, de semmi. Aggódom is értük, de... volt már, hogy szét bulizták a fejük, tudod, még is csak a médiánál dolgoznak, és egy hétig nem lehetett hallani felőlük... lehet megint ez van... ahh, na mindegy. Én azért várom! - mosolyogta lelkesen, szerintem különösebben nem is aggódva, hogy nem lesznek ott, ő se kedvelte őket, és már nekem sem váltak hasznomra. Elköszönt - leginkább csak félt Horatiotól, legalább is gyakran pillogott felé félénken - majd tovább is állt. Kettő mínusz. Mondjuk tisztában voltam vele, de már előre bánom, hogy másképpen készültem. Az étel nem mehet pocsékba. Ellenben, ha meglépem, ami most a fejembe jár, akkor a hölgyeményt sem vehetem rá, hogy beszéljen. Ha még nem árulta volna el magát, mint csicsergő madárka. Szusszanok egyet, mint, aki most veszi csak tudomásul, hogy nem lesz túl sok vacsora vendége, aztán felpillantok rájuk, ha netán nem folytattuk volna a beszélgetést vissza kanyarodva az előző témákhoz, vagy másra.
- Gondolom 27-ére már mindenkinek akad programja... - pillantok fel váltva rájuk, érthetően jelezvén, hogy ha esetleg akad jelentkező, szívesen várom, akár mind hármukat. Killian Horatiora nézett, de nem mert túlságosan kérdőn, de én ebből is levettem, hogy tőle várja a választ, majd át sandított Terryre. Én is így tettem és közben elmosolyodtam.
- Lesz pite is... - teszem hozzá csábítóan.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Tettetett meglepetséggel pillogtam Horatiora, noha az tényleg egy hajszálon múlt, hogy ne nyissa nekem az ajtót. Arcán itt-ott még csillogott a víz. Nem könnyített magán, arcot mosott, tehát össze kellett szednie magát. Vajon minek okán, és milyen gyakran fordul ez elő?
- Ez... - vonom fel szemöldökeim, majd egyből össze is őszinte megnyilvánulásom alatt. - ...elég szomorú. Főleg az ünnepekkor.
Megérdeklődöm jelenlegi hogylétét, hiszen láthatóan most sincs toppon, és a munkamánia egy dolog, még is nagyobb esélyt látok rá, hogy inkább menekülőre fogta. Éppen csak annyi időm van, hogy bólintsak neki rá, hiszen senkinek semmi köze ahhoz, amikről mi tegnap kettesben beszélgettünk, ám kifejteni ittlétem okát már nem teljesen tudom. Terry jelenléte több szempontból is zavaró volt, viszont ezek után kezdtem aggódni, nem-e bukkan fel mellette Autumn is. Még csak az hiányzik, hogy keresztezzék egymás útját. Igaz, arra sem számítottam, hogy ilyen hamar és könnyedén ellenem hangolja a két bolondot. Tény azonban, hogy megváltozott, mióta utoljára találkoztunk. Legalább is most nyoma sem volt a laza, nyugodt és mosolygós énjének. Konkrétan éppen csak nem ugrott a nyakamnak. Vagy türelmét vesztette, mert hasztalan volt minden próbálkozása... vagy egyszerűen bosszantja, hogy egyedül kevés az ügyhöz, és inkább lemegy a nyomozók szintjére, hogy tőlük várja a megoldást. Így hármójukkal már kicsit nehezebb a dolgom, hisz azon túl, hogy figyelek rájuk, figyelem minden reakciójukat - ami sokszor árulkodóbb, mint mondanivalójuk - és persze közben igyekszem összerakni a darabokat. Killian némasága van olyan árulkodó, mint Horatio bizonytalan és meredt bámulása. Terry váratlanul lephette meg őket, és friss lehet számukra a sokkoló hír, mert, hogy láthatóan - és Terry nyíltságából levonva - ők is tartanak tőle, hogy jó okkal gyanúsít. Ez valóban kellemetlen Horationak, és nem csak, mert tegnap elég sok mély dologról beszéltünk, de amilyen pedáns, biztosan sértve érezné magát, hogy valaki képes volt kijátszani. Killian pedig azért ilyen szótlan, mert fél, hogy ő terelte barátját a farkas csapdájába. Senki sem téved, mindenkinek igaza van, de megerősítést tőlem hiába várnak. Úgy teszek, mint, aki csak annyit tud, amennyit a felügyelő elárult neki, sőt azon túl úgy teszek, mint diszkrét pszichiátere, aki amíg nem bizonyosodik meg róla, hogy Terry is tud róla, hogy hozzám jár beszélgetésre, addig arról sem szólok egy szót sem. Ahhoz képest, amilyen eddig volt, most százszorta ellenségesebb Terry. Vajon mi történt? Nagyon bosszanthatja. De a hisztije elfogadhatatlan. Sajnálatos, hány ember halála szárad még a lelkén. Értetlenkedést színlelve csóválom meg kicsit fejem, majd kérdőn pillantok Horatiora, hogy van-e valami, amiről lemaradtam és tudnom kéne, mert, hogy Terry szerint van róla fogalmam. Persze így is volt, de adnom kellett a tudatlan orvost. A feszültséget ugyan nem oszlatta el a megjelenő hölgyemény ismerős, de kellően bezavart annyira, hogy mindenki megtartsa további gondolatait. Mit nekem egy kis otthoni sütés, ha cserébe a fecsegő kisasszony aranytálcán kínálja fel az információkat.
Mindazon által a rendőrnő távozását követően számomra is meglepő reakciókat kaptam mindannyiuktól. Horatio azt hiszem pánikroham közeli pillanatában lehetett, mikor sietve, és kicsit sem udvarias módon "meglépett" Killiannel. Értetlenkedve és kissé megszeppenve pillantottam utánuk, míg újabb egyértelműen nem a tegnapiakat alátámasztott jelenségeket vettem észre köztük. Egy dolog, hogy jól működik köztük a csapatmunka, de jól látom, hogy kézen fogták egymást? Nem karon, nem, hanem kézfejen. Ezt nem hiszem el... Nem állítom, hogy Horatio becsapott volna, csak azt, hogy tévedett még magát illetően is. Az pedig, hogy ez röpke pár óra leforgása alatt változott meg, számomra igen aggasztó. Előnyömre is válhat, de ugyanakkor aggasztó is. Előnyömre akkor válhat, ha tudom vele manipulálni. Ám míg így össze vannak ragadva, nem tudom megszorongatni vele, és ráadásul, láthatóan, ha én lelkileg meg is próbálom romokba dönteni, Killian odahaza prímán összefoltozza Horatio sebeit. Most még is Terryre haragszom. Minek kellett idejönnie? Pont most? Ezért pontosan olyan kellemetlen fejfájást fogok neki okozni, amilyet most ő nekem. Horatioék után terveztem menni, hogy tisztázzunk egy s mást, legfőképpen, hogy ezek után szándékszik e még eljárni a terápiára, azaz, kell e még időpont neki. Azon túl pedig felajánlottam volna, hogy négyszemközt, de akár Killian jelenlétében is megbeszélhetjük a mostani helyzetet. Nem vallomásként, de talán úgy volna illő, ha az én oldalamról is meghallgatnák a sztorit. Szerintem meg tudnám győzni őket arról, hogy Terry téved. Sőt mi több, még talán gyanúba is keverhetném. De igencsak meglepett az FBI-os, mikor kettesben maradtunk. Most tényleg megfenyegettél??? Talán azzal akarod bizonyítani, hogy bűnös vagyok, hogy megöleted magad? Megérné ez neked? Akárkinek? Nem vágtam sértett arcot, már egészen kisfiúként megtanultam rendezni vonásaim, valós érzéseim mélyen elzárni, nehogy bezavarjanak. De azért... zavart. Még mindig értetlen arcot vágva hallgattam, mintha nem érteném, miért esik így nekem, hisz ártatlan vagyok. Noha... talán én ijesztgettem a nyomozót és a dokit? Talán én világosítottam fel annak lehetőségéről, hogy egy manipulátor kezében vannak? Ő generálta. Az én tevékenységeimből mit sem észleltek volna a végéig. Úgy, hogy te szégyelld magad Terry. Azonban annyit megengedtem magamnak, hogy az utolsó szó jogán, még viszont pimaszkodjak.
- Haragtartónak lenni olyan, mint forró szenet marokra fogni azzal a szándékkal, hogy valaki másra hajítjuk azt; mi fogunk elsőként megsérülni. - felelem egy bájos mosoly kíséretében, teljes mértékben nyugodtan. Azért le a kalappal a Buddha előtt, ilyen illő szavakkal sem fenyegettem meg még senkit sem halálosan. Innentől viszont hagytam, had menjen. Hátha odakint a hóesésben a pihékkel együtt hagyja tova szállni a kellemetlen, negatív érzéseket.

Még Killiant is meglepte Horatio szó szerinti  és átvitt értelembe véve kirohanása. Szerencséjére a tempót tudta tartani magasságából adódóan, de egy akkor sem engedte volna el kezét, ha közben hasra vágódik és húzná maga után. Ő is félt, ő is stresszelt, de ilyenkor mikor látja, hogy Horationak támogatásra van szüksége, képes úrrá lenni saját gondjai okozta feszültségén. Pedig fél. Fél, hogy meghal, hogy elveszítheti a barátját, akit cserben hagyott. Hogy érez iránta olyasmiket, amiket eddig nem, és bár nem szokása szégyenlősködni, fél elárulni magát, nehogy világgá szaladjon a barátja, noha tegnap óta kezd megdőlni ez az egész. Meglepte Sinclair ilyen módon őszinte dühe, ami bár nem köthető a pánikrohamhoz, semmiképp sem mondható el róla, hogy nem fordulhat át abba. Tudta, hogy mi a baj, hogy min törheti fejét barátja, de megerősítésre hiába is várt volna, hisz Killian sem tudta miként gondoljon az egészre. Bizonytalan volt mindkettőnket illetően, és leginkább Horatiot féltette emiatt. Míg a másik a földet bámulta, megakarta érinteni hátulról, hogy legalább vállára foghasson és esetleg magához terelje ölelésre, de félt, hogy a másik most nem örült volna neki, lévén, hogy hát... mindenki láthatja őket. Így elhúzza kezét, majd alsó ajkát beharapva belátta, hogy tényleg jobb, ha mielőbb kimenekülne ebből a helyzetből.
- Ülj be. - felelte hátára simítva kezét, hogy ezzel is a kocsi irányába terelhesse, mármint az anyós ülés felé, s ha Horatio elszánta rá magát, ő is beült, hogy elindulhassanak haza. A szituációtól függetlenül ugyanakkor, legbelül, mélyen, azért kicsit melengette szívét, hogy az elszánt nyomozó, jó, ha néha napján betalált a saját lakásába, akkor is csak a kötelező pihenő végett, most viszont úgy érzi, Horatio még az állatkert ellenére is szívesen van ott, és előbb menne haza, mint, hogy inkább irodájába vonuljon. Lehet csak túl gondolja, de akkor is jól esett neki, mert tudja, hogy ez azt jelenti, hogy az otthona, tényleg egy otthon.
- Szerinted... Joseph tényleg képes volna ilyesmire? - tette fel a kérdést, amire tudta, hogy milyen választ kap, hisz Horatio sem tudhatta, de kíváncsi volt a gondolataira, hátha megtudják győzni egymást arról, hogy ki lehet itt az igazi bajkeverő.
- Nem ismerem túlzottan, és valóban van egy fajta különös kisugárzása néha, de... mindenkinek van... és... és... igazából én kerestem meg, nem ő keresett fel téged... miért csinálná ezt, ha közben meg... segíteni próbál neked? Terry pedig... nem tudom... megváltozott, valahogy... ridegebb lett, komolyabb. Nem olyan, mint korábban... Mit vár tőlünk? - sóhajtotta panaszosan, mert Killian számára is zavaros volt ez az egész, pedig ő is járt egyetemre, tanulta, hogy ismerje ki az embereket és a reakciójukat, de ez most rajta is kifogott.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Úgy gondolom egyikünk sem léphetett ki az egyoldalú vitánkból győztesként, de Terry úgy döntött távozik, semmint, hogy ténylegesen szembe szálljon velem. Fenyegetni? Azt mindenki tud. Kíváncsi leszek, ha majd cselekedni kell, akkor is ilyen határozott lesz e. Teszek róla, hogy kiboruljon az a bizonyos bili, kíváncsi vagyok, hol vannak az ő határai. Nem terveztem magam sem több időt az őrsön tölteni, hisz meg volt, amiért idejöttem, sőt még annál is több, de megvártam míg ő kilép az ajtón.

Killian Horatio gondolataiból, véleményeiből próbált erőt meríteni, hogy legyen valami kiindulási pontja. Bár mindig is ezt csinálták. Hozzátettek egymás gondolataihoz, ami végül nagy eséllyel kiadott valami egészet. Dr. Grimwald leginkább attól félt, hogy noha ő is ártatlannak hisz, kiderül, hogy nagyon is bűnös vagyok. Ha az embert becsapják, az mindig rossz érzés, és intő jel arra, hogy rosszul állt hozzá a dolgokhoz. Bizalmatlanná válik és idővel mindent megkérdőjelez maga körül. Ha beigazolódik, hogy én vagyok a Hasfelmetsző és a Bábjátékos, akkor az is megerősítést nyer, hogy konkrétan ő terelte karmaim közé. Kínos, mert, hogy ez a valóság is. Legalább is részben. Bólogatott Horationak hallgatva meglátását engem és Terryt illetően.
- Igen, én is így gondolom. Van egy fajta szigorú és kicsit sem közönséges kisugárzása, de pontosan azért mertem ajánlani neked is, mert tudtam, hogy a szakmájában profi, és a lehető legdiszkrétebb, bár én is másoktól hallottam, sosem jártam hozzá. - felelte, hisz ő, mint orvos kollégát ismer, azt sem annyira jól, hiszen inkább ismerősök vagyunk semmint mondjuk barátok.
- Valóban különös... talán csak valami más okból kifolyólag fontos a kapcsolat és igazából két különböző gyilkosról beszélünk. - ötletelgetett Killian, de még számára is elég kusza volt az egész sztori, amit ilyen állapotban most nem is nagyon tudott volna fejtegetni. Arra viszont fejét csóválta, hogy esetleg a munkájuk végett akartam volna kapcsolatot teremteni velük a gyilkos ügyekben, illetve, hogy akkor szúrtak volna szemet nekem. Pedig... Horatio nem tévedett nagyot.
- Nem, nem hiszem, hogy Joseph bármit is tervezett volna velünk akkoriban. Az akkori nyomozásos felkeresése után, nem sokkal felhívott és külön kérte, hogy lehetőleg hagyjuk ki
nyomozásokból, mert nincs ezekre specializálódva és nem szeretne belefolyni gyilkossági ügyekbe. Szóval ezt tiszteletben tartva nem is terveztem több ilyesmivel felkeresni. - mesélte el a korábbi esetet Killian, amit ugyan akkor nem kötött Horatio orrára, hisz nem tartotta fontosnak, most azért tisztázta.
- Az sem kizárt, hogy csak külsőleg mutatja magát sebezhetetlennek, de az olyan esetek, amiken mi dolgozunk, amikkel mi lényegében nap, mint nap találkozunk, őt talán jobban megviselték. - tettem hozzá később a doktor, s bár lelkem mélyén ezen biztosan jót nevettem volna, ha jelen lettem volna nagyokat és egyetértően bólogatok, miszerint megviseltek a hallottak, a látottak és az a sok szörnyű gyilkosság. Brr...
Még Killian is összevonta kissé morcosan szemöldökeit, mikor Horatio felhozta, hogy Terry milyen kellemetlen helyzetbe hozta őket. Egy dolog a csapat munka, és ők ketten már megtanultak alkalmazkodva a másikhoz lépéseket tenni, de Terry ezeket felülírva, mint harmadik csapatjátékos tolakodott közéjük és lépett egyből színre.
- Engem is meglepett, mert sosem láttam még ilyen... komolynak. Pláne, mikor Joseph is megjelent. Mintha kicserélték volna... semmi mosoly, semmi béke szerető megállapítás. Éppen csak nem esett a doktornak. Ez pedig fontos jelzés, csak még... nem tudom igazán hova tenni... Az is sokat mondó, hogy Joseph az egyetlen fő, vagy az egyetlen gyanúsítottja. Nincs senki más. A bizonyítékok hiányában is olyan magabiztosan állítja, és ennek okára lennék kíváncsi. Ha nem volnánk felnőttek, érettek, ha nem ilyen komoly munkánk volna, azt hinném, személyes oka van annak, hogy így rászállt Josephre, mert láthatóan ő sem örült neki, bár igyekezte leplezni. Mondjuk... én sem kedvelném azt, aki csak úgy ujjal mutogatna rám, hogy gyilkos vagyok, miközben még a muslicákat is megkímélem, és igyekszem maximálisan segíteni az embereken... - pillantott maga elé, jobban belegondolva helyzetembe. Ami jó. Neki nem, de nekem...
Még nem indultak el, bár én addigra a mai napom velük kapcsolatosan már lezártam. Úgy léptem ki az ajtón valamivel később Terry után, mint egy mélabús kisgyerek, akit az egész osztálya előtt csúfoltak ki. Mondjuk ezen érzések őszinték is voltak, csak nem a bentiek végett. Eltöprengtem mi lesz, ha nem sikerül időben közelebb kerülnöm Autumnhoz, végtére is, lényegében mindent miatta csinálok. Bízok benne, hogy még azelőtt megkedvel, hogy elkezdenének körözni, és hogy a beigazolódott szörnyűségek ellenére, mikor a kezem nyújtom felé, hogy elmenekülhessünk, megfogja fogni. Jó volna, ha ő válna az örökösömmé. Bár, ha Horatio ilyen könnyen megvezethető, őt sem vetném el, mint lehetőséget. Csak Killiant csapná már el egy busz... Néha komolyan nem tudom eldönteni, melyikük a bosszantóbb. Ő vagy Terry.
Szóval mára már csak egy hazautat tervezve indultam le a lépcsőkön, mikor meg nem ütötte az ismerős hang a fülem, a nevemen szólítva. Meg is állok és meglepődve pillantok a közeledő felügyelő irányába. Kétlem, hogy már is bilincset akarna rám tenni, kezében sincs semmi, és a tekintetéből ítélve mintha még bánná is az előzőeket. Odébb álltam vele a kocsimhoz, ahogy kérte, s noha ott el bizonytalanított, és azt hittem, most kapok tőle is egy igen csak nagy meglepetést okozó fenyegetést, végül éppenséggel azzal okozott döbbenetet, hogy még ő kért elnézést Terry helyett. Egy fél mosolyt eleresztve, legyintettem, hogy nincs semmi baj, meg különben sem az ő hibája, de azért aztán érdeklődve hallgatom tovább. El-el ejti az információ morzsákat, amik ugyan semmiségnek tűnnek, sokat leszűrni belőle. Tehát Terry valóban most először lépett színre ellenem, úgy, hogy őket is beavatta. Láthatóan inkább negatív végkimenetellel, mint sem, hogy meggyőzte volna őket, hogy én vagyok a gyilkos, bááár... kételkednek, és ez is valami. Minden apró kis gyanú el kell ültetnem, és ha még pluszban ellene is tudnám őket fordítani, nos... az volna csak ám a mesteri manipuláció. Hm, de mintha némi gyanakvást éreznék ki hangjából az iránt, hogy én itt most jelen vagyok.
- Ne kérjen elnézést... Tulajdonképpen Terry hibázott. Illetve részben én voltam, aki azt hiszem kivívtam ellenszenvét, legutóbb ugyanis kissé rosszban váltunk el. Szégyellem magam, mert azt hittem nem érti félre, de azt hiszem én adtam Terry szájába a meggyanúsításom lehetőségét. Azóta lehet ilyen... mániákus, ha lehet így nevezni. Azt hittem akkor is célozgatott, így rákérdeztem, noha ő nem adott egyértelmű választ... akkor még. Voltak dolgok, amikben nem értettünk egyet és olyan dolgok, amikre megkértem, de nem tetszett neki. Azt gondolom egyáltalán nem tetszett neki, pedig egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy elzárkózzam tőle, csupán... ehh... Terry kicsit túl közvetlen a számomra, és azt hiszem ön, aki ezt igazán megérti... nem vagyok hozzászokva. - feleltem mosolyogva, mentségül és magyarázatként a lehetséges okokra, mert biztosan tudni akarják. Az viszont, hogy itt vagyok és ez váltott ki belőle kételyt, megmosolyogtat.
- Dr. Sinclair... ugye nem hitte, hogy önök az egyedüli ismerőseim a rendőrségen? Elég sok embert ismerek, és sok kapcsolatot megőrzök, mert azt gondolom ez egyáltalán nem rossz dolog. Csupán... a mérgező embereket engedem el. - mosolygom, hogy tisztázzuk, nem követtem én itt senkit sem. - Ha nem akart volna orrba vágni az ajtóval, szerintem el is kerültük volna egymást. Nyakunkon a karácsony, és az ajándékozás, én pedig tartoztam egy kis aprósággal az ismerősömnek. Ennyi az egész. - válaszolom meg a nagy rejtélyt, ami ma itt történt, majd visszább véve a mosolygásból kicsit komolyabb arccal bólogatok tovább, jelezvén, hogy megértem.
- Teljes mértékben egyetértek, sőt támogatom ennek lehetőségét, hogy tisztázhassam magam, mielőtt még Dr. Scott rávenni magukat, hogy egy nap rám törjék az ajtót. - sóhajtom, jelezvén, hogy a mai után ezt is, kinézem belőle, de nyugtasson meg, hogy ők nem terveznek ilyen ámokfutást. - Tulajdonképpen én most is szabad vagyok és talán még nincs olyan késő. De ha ma nem jó, megbeszélhetünk egy holnapi vagy holnap utáni napot is. Jelenleg szabadságom töltöm, és csak egy-két látogatást tervezek, meg ugye a vacsorát.
Abban bízok, ha látja a hajlandóságot rajtam, és mindezeknek mielőbbi tisztázását, kevésbé fog gyanakodni. Ha pedig Horatio hisz nekem, megfogja győzni Killiant.

outfit || thx. || ambience || place

The divine punishment of a sinner mirrors
the sin being punished.

Megvezetni egy embert nem is olyan nehéz, mint azt sokat gondolnák. Ugyanakkor nem kis gyakorlatot, "képzettséget" és bizonyos fokú tehetséget igényel, ha magasabbra szintre emelnénk a dolgot, s esetleg komolyabb dolgokban akarnánk felhasználni. Ehhez szükségszerű, hogy az érzelmeinket mi irányítsuk, ne pedig ő minket. Hogy képesek legyünk kikapcsolni, még is hasznát venni, mikor kell. Manipulálni egy egyszerű embert nem nehéz, de egy gyilkossági nyomozót, profilozót és egy FBI nyomozót már annál inkább, hisz jobbára erre szakosodnak. A kulcs viszont itt is az érzelmeken alapul. Ha képesek volnának arra, amire én, arra, amire Terry majdnem és arra, amire egykor talán Horatio - még mielőtt Killian belépett volna életébe - már rég börtönben ülnék. Ami még előnyömre szól, - s egyben hátrányomra is - hogy ismerik egymást, és hogy Horatio és Killian is kölcsönösen adnak egymásra szavára, tehát, ha az egyiket sikerül meggyőznöm, ő majd meggyőzi a másikat is. Azt gondolom a nyúl bokorból való kiugrasztása fordítva fog elsülni Terry esetében. Igaz, némi áldozatot nekem is kell hoznom ez ügyben, ami már a legkevésbé sem tetszik.
Igyekszem akképp reagálni, ahogy Horatio reakciói megkívánják. Együttérzés, a harmadik személy hibái felhánytorgatása, mely biztosan neki is kellemetlen és ez egyben engem is szimpatikussá tehet. Nagyokat bólintok, ezzel értvén a sorok közti üzenetet is, hogy már neki is többször problémája volt vele, annak ellenére, hogy minden bizonnyal nem először szólt neki.
- Talán csak nem voltam elég határozott... - jegyzem meg halkabban még a témához illően, egy halovány mosollyal, mert gyanítom, hogy egészen más megfogalmazással adtuk Terry tudtára nem tetszésünk.
Meglep, és bevallom kifejezetten aranyosnak találom naivitását, hogy azt hitte, csak őket ismerem. Akkor arról ne is ejtsünk szót, hogy az FBI-tól is már legalább három ismerősöm van, igaz abból egyikkel nem ápolok túl jó kapcsolatot. Különös látványt nyújt, mert nem tudom eldönteni, hogy zavara annak szól, hogy tapasztalt nyomozóként ennyire nem gondolt bele ebbe a nagyon is természetes dologba, vagy, mert személyiségéből adódóan ezúttal egy apró féltékenységet véltem felfedezni pironkodásában. Tegnap is nyíltan beszélt arról, hogy tisztában van vele, hogy önző és egyben ragaszkodó típus, egy szóval kicsit féltékenyebb az egészségesebbnél, amit most már én magam is látok a közte és Killian közt kialakuló kapcsolatban, bár gyanítom, ehhez Killian is bőven hozzájárult. Horatio nem akarja elengedni Killiant, Killian pedig nem akarja, hogy Horatio elengedje őt. Ez romantikus és szép is egyben, csak nekem nem jön jól. Ha viszont valahogy megtudnánk lépni valahogy azt a határt, hogy akár még barátok is lehessünk, Terry nem csak vesztene, de különösebb erőfeszítések nélkül élvezhetnék, ahogy szép lassan megsemmisül.
- Jaj, nem azért mondtam, nincs semmi gond... Én is lehettem volna óvatosabb, csak siettem, hogy ne tartsam fel Regant a munkába, de még az ünnepek előtt odatudjam adni az ajándékot - legyintettem, hogy semmiség az egész, bár valóban elég különös fordulatot vett a dolog idővel.
- Ó, igen, azt tudom, hogy ön alapos, csak éppen ezt gondoltam az fbi embereiről is. Azt gondolom nem éppen szakszerű, ha egy személyes baklövés miatt, valaki ott visszaélne a hatalmával. Nem azt mondom, hogy tilos meggyanúsítania, ha tényleg így érzi, de van egy olyan érzésem, hogy ez akkor "fogalmazódott" meg benne, mikor kérdőre vontam, majd válasz híján közöltem vele, hogy akkor mostantól ne a barátjaként kezeljen, hanem gyanúsítottként. Ezzel persze nem azt akartam mondani, hogy csukjon le... és gondolom ebben értett félre. Csupán akkor én is úgy számolok vele, hogy nem teszem azok közé, akikkel hosszútávon jóban lehetnék, hiszen kihasznált, ahogy... a szavaiból ítélve, most önöket is... - húztam le Terryt és részben adtam Horatio alá a lovat. Merjen csak tagadni maga előtt is, hogy nem így volt, de láthatóan igen is helyzetbe hozta őket, egy szóval kihasználta őket is.
- Őszintén szólva, nem értek ezekhez a dolgokhoz, nem tudom pontosan mit engedhet meg magának Terry illetve önök, ezért is próbáltam azért határokat szabni, annak, hogy csak úgy ki-be járkáljon az életemben, mert ezzel főleg rendelés idő alatt igen csak helyzetbe hozna, amit gondolom... önök is megértenek. Ellenben vele... - sóhajtom aggódóan, éreztetvén, hogy nem örülök Terry túlzott buzgóságának, és hátha ez ügyben, ha tenni nem is tud Dr. Sinclair, azért rendbe tudja tenni a kotnyeles fbi nyomozót. Minden bizonnyal neki is kellemetlen volna, ha éppen róla és Killianről beszélgetnénk, mikor megjelenne Terry és még követelőzne is, hogy tudni akar mindent. Ugyan... ezt egy olyan ember, mint Horatio borzasztóan rosszul viselné. Ezért most egy kis nyomást próbálok rá gyakorolni, noha nem hiszem, hogy sokat tudna tenni, de már az is jó, ha ellenszenvet keltek benne iránta.
- Rendben és köszönöm. - bólintok kezet nyújtva búcsúképp, miután megadom a címem, ha szükséges, hiszen én otthon leszek, ők meg hátha elfelejtették merre lakom. Aztán mindketten mentünk a dolgunkra.
Killian már tűkön ült a kocsiban, így mikor visszatért Horatio kíváncsian hallgatta. Nem tartotta őrültségnek, sőt, kifejezetten támogatta, hogy megbeszéljük ügyeinket, bár jobb szeretne ő is ott lenni. Így aztán elindultak hazafelé.
Odahaza az ebek már az ablakokból kuksolva várták őket, és volt is nagy zsivaj, mikor megjelentek a kiszálló kocsiból.
- Még ki kell engednem őket, a változatosság kedvéért talán teszek velük egy kis kört is a környéken. Legalább kicsit ki szellőztetem a fejem a városi zaj után... Velem tarthatnál. - pillantott az ajtóban, azt nyitva épp Killian, Horatiora pillantva. - De csak ha szeretnél. Maradhatsz itt is, nem leszek távol sokat, max egy, vagy másfél órát és csak itt az erdő mellett a tisztáson. A macsekok csendesek, szóval, ha szusszanni akarsz, akkor itt a remek alkalom. - mosolyodik el, mert kényszeríteni sem akarja semmire, noha ő jobban örülne, ha vele tartana a nyomozó. Mikor pedig kinyitotta végre az ajtót, a kutyák és néhány lelkesebb macska is kikerülve őket szaladtak a frissen eset havas tájba, pisilni, játszani és csak úgy lenni. Egyedül Rexie, ki utolsóként jött ki, ő állt meg mellettük és nézett fel Rexre, mint, aki azt kérdezné: Na indulunk? A fél éves kölyök már most kedveli Horatiot, amiért amaz "beáldozta" számára a vacsiját és "nevén" szólította. Rexie úgy érezte, hogy Horatio számára ő kiemelt figyelmet kap a többiekhez képest, ami vicces Killian és Laylana mondását tekintve, hogy mindenkinek szüksége van egy Rexre.

outfit || thx. || ambience || place

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Eleinte és őszintén szólva másodjára sem teljesen értettem Horatio miért nem akarja, hogy menjek. Hogy miért gondolja, hogy ha egyedül megy, könnyebb lesz? Ha ő a hunyó, azt akkor sem fogja elárulni, ellenben külön válva nagyobb veszély leselkedhet rá. Az sem volt világos, hogy miért ne érezhetné, hogy kihallgatáson van, hisz saját maga is tanúja volt, hogy Terry gyanúsítja, és a beszélgetés lényege is az volna, hogy tisztázza magát. Őszintén szólva cseppet sem örülök. Mi van, ha Joseph a gyilkos és pontosan ezt akarja? Kissé szomorúan, de legfőképpen aggódva pillantottam Horatio felé, ám végül bólintottam rá. Mi mást tehettem volna, hiszen bízok döntésében, és abban, hogy jobban átlátja a helyzetet, mint én. Az viszont meglepett, amit mondott, és haloványan el is mosolyodtam, mert hát ez még is csak nagy dolog, ha róla van szó, de mire nyitottam volna szám, hogy reagálhassak rá, már ki is szállt. Nem baj. Talán jobb is így.
Mikor kiszálltunk és a házhoz érve nyitottam az ajtót, azért adtam neki lehetőséget, hogyha netán lepihenne, míg a kutyákkal kint játszunk, akkor most megteheti, mert amúgy, általában bent vannak. Azért a biztonságkedvéért - mert hogy legutóbb is viszolygott, hogy felugorjanak rá - óvatosan megragadva derekánál, finoman odébb tereltem nem teljesen magam mögé, de végül ne történt így sem baj. A virgonc csapat egyből a hóba vetette magát, Rexiet kivéve, aki úgy döntött ma érett kutyaként, maximum csak velünk caplat, de ő aztán nem fog ilyen gyerekes dolgokat csinálni, mint a többiek. Gondoltam ezt...
- Nagyon helyes! Már azt hittem magamra hagysz. - feleltem megjátszott meglepettséggel, miközben, azért el is mosolyodtam, mert láttam arcán azt a zavart(?) somolygást. Utána viszont valós zavartsággal pillogtam rá, noha ő addigra eltekerte fejét. Nem tudtam, hogy ezt most a nyomozási ügy végett értette vagy, azért, amiért én is mondtam Terrynek, azt, amit mondtam. De azon is egyből elmosolyodtam, mikor fél szemmel feléjük sandítva láttam, hogy majdnem megérintette Rexiet, aki meg persze nyújtogatta nyakát és próbálta nedves orrával megbökni Horatio kezét, míg amaz zsebre nem vágta. A kölyök méltatlankodva prüsszentett egyet, de míg meg nem indultunk, ő sem mozdult.
- Pórázt? Ennyi ebre? Áh, legtöbbjük szerintem az első pár évét is láncon töltötte, míg meg nem szökött. Azt gondolom jó dolguk van, mert, mégha egy mókus kergetése is vonja el figyelmük, sosem mennek túl messzire. Jól érzi maguk itt. - felelem mosolyogva, s így lassan el is tudtunk indulni. Nem óhajtottam az erdőbe menni, mert arra több az ember, mint a szélén a tisztáson és annak földes útján, ami ennek fényében még teljesen érintetlen volt előttünk. Legalább is míg a kutyák, mint, akiket ágyúval lőttek volna ki, nem robbantak be elénk és taposták ki szépen az utat. Bár nem is volt magas hó, sőt, igen hamar latyakos lett. Egyedül Rexie baktatott Horatio mellett nyugiban, minden szó nélkül.
- Kedvel téged. - jegyeztem meg mosolyogva, sokadjára lepillantva mellé a kölyökre, majd fel rá. - Már most elkötelezte magát melletted. - tettem hozzá, bár az aranyos pillanat mellett, azért az is megfordult a fejemben, hogy valószínűleg épp úgy az is megviselné a kis foltost, ha Horatio végül elmenne. Ahogy... én is tettem vele.
Reméltem nem bánta meg, hogy végül velünk tartott, mert nálunk a sétálás nem úgy megy, mintha egy parkban sétáltatnánk pórázzal és szájkosárral, kis zacsival követve a bundás minden lépését. Itt olyan szabadon szaladgálhatnak és rosszalkodhatnak, amennyire csak akarnak, ezzel pedig általában élnek is. Voltak kergetőzők, előttünk föl, alá száguldozók, olyan, aki menet közben megállás nélkül a farkát kergette, aztán néha belebukfencezett a hóba. Akadt olyan is, aki úgy szökdécselt a térdéig érő hóban az út szélén, mint egy őzike, vagy olyan, aki minden méterenként meghempergőzött a hóban. Nem volt rájuk kiabálás, vagy korlátozás, itt aztán mindenki levezethette fölös energiáit. A velünk tartó egy-két macska sem fogta ám vissza magát. Amire lehetett felugrottak, kavicsokat passzolgattak egymásnak. Nem akarok sokat kint lenni, nekik sem jó, hiszen hűvös van, de kell, hogy ki futkozzák maguk, és nekünk is jó, ha kicsit levegőzünk. Nem mentünk túl messze, és jobbára egy fa alatt álltam meg Horatioval, hogy amennyire csak lehet, ne essen ránk a hó, amíg még kifárasztják egymást az ebek. Néha odajöttek hozzánk is, de mivel úgy vették ki sokadjára, hogy mi most nem játszunk, így lefoglalták egymást egy időre. Én meg azon agyaltam őket figyelve, hogy milyen kellemetlen, hogy nem merek feltenni egyszerű kérdéseket, illetve megtenni dolgokat, anélkül, hogy ne volnék rák vörös, mert, hogy biztosan zavarba jönnék tőlük. Vajon Horatioban is megfogantak már hasonló gondolatok...? Vagy okkal toporgunk egymás mellett? Lehet csak én gondolok többet az egészbe, és agyamra ment a szeretet ünnepe, meg ez a sok stressz. Azt hiszem a karácsonyról akartam volna kérdezni, mikor éppen csak a nevét kimondva, ahogy Randall játékból belekapaszkodott a mögöttünk lévő egyik magasabb ágba, a nyakunkba szakadt tőle egy nagyobb adag hó. Nem temetett el bennünket, maximum a kabátba eshetett egy kevés, de attól még váratlan és elég hideg volt. Persze az eb egyből meg is bánta, és hogy még a csúnya pillantásomat se lássa elsprintelt játszani a többiekhez. Persze Rexie is kapott belőle és mondta is a magáét rendesen, illetve idővel utána is ment, hogy kicsit megcibálja a másik fülét, noha ez rajtunk már nem segített.
- Ó, basszus... ne haragudj... Na ezek után azt hiszem meg sem kérdem, hogy velünk tartasz-e... - nevettem el magam kínomban, ahogy megpróbáltam leporolni magamról. Ekkor pillantottam fel a fára, ahol ott virított, mint egy pofonszerű jelként egy kisebb "csokor" fagyöngy. Nem tudom, hogy Horatio látta e, mert meg lehet ő is a leporolásával volt elfoglalva, de a túl mesébe illő jelet végül igyekeztem figyelmen kívül hagyni, egyszerűen, mert nem tudtam, hogy fogjak bele. Mármint... ezt nem lehet csak úgy hip-hop. Még az is megfordult a fejemben egy pillanatra, hogy tőle kérek engedélyt, de annyira lefagyasztott a pillanat, hogy döntésképtelenné váltam. Szokásom kicsit túl gondolni a dolgokat, és tartottam tőle, hogy rossz néven veszi, pláne ezt a klisés helyzetet. Igazából még nagyban őrlődtem, pedig tudtam, hogy úgy sem merném megtenni, pláne, ha nem is figyel, mikor az egyik játékra invitáló hátulról lökött rajtam egyet, én meg persze szó szerint letaroltam a lendülettel esés közben Horatiot is. Szerencsére a hó felfogta az esés, így maximum havasak lettünk, sárosak nem, de a váratlan zuhanástól csak annyi lélek jelenlétem volt, hogy lehetőleg ne nyomjam agyon, így ha nem is tenyereimmel, de alkaromon, megtudtam tartani magam. Noha az arcunk így is csak milliméterekre állt meg egymástól. A kutyák persze tovább őrültködtek, noha valamivel távolabb, miután megbizonyosodtak róla, hogy nincs baj, csak mi is hempergünk egyet a hóban.
- A-azt akartam kérdezni... azt... h-hogy... - szuszogtam ajkainak, gondolván, hogy majd így is menni fog a fel nem tett kérdés folytatása, de a gondolataim teljesen másfele jártak, és az istenért sem akart felidéződni a kérdés. Éreztem, hogy egyre vörösebb lesz a képem és nem ám a hidegtől, ahogy a szám is kiakart száradni, a torkomról nem is beszélve, amiben még a gombóc is ott volt. Olyan közel voltunk, hogy ajkaira már le sem tudtam nézni, csak szemeibe előre. A végén pedig már csak tátogtam, azt sem értelmes szavakká formálni. Próbáltam nem teljesen hülyének tűnni, de a szívem is úgy kalapált, hogy abban sem voltam biztos, hogy nem ájulok el a következő pillanatban. - L-lehetne... hogy...? - nem tudom, kínos lenne tényleg engedélyt kérni? Létezik, hogy egyáltalán rákérdez erre valaki?! Végül lehunyom szemeim nagyon, nagyon óvatosan, de megérintem ajkaimmal övéit, majd lassan rá is nyomom őket, hogy megcsókolhassam.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

A séta idővel nem csak hasznosnak bizonyult a kutyák végett, de kellemesnek is. Aki nincs hozzászokva az természetbeli sétákhoz, vagy jobb szereti a város forgatagában kerüldözni a magas háztömböket, lehet kevésbé tetszetős, ám, aki inkábba csendes szereti és a nyugalmat, annak egy ilyen séta, még a kutyák bolondozása ellenére is igen frissítő. Erre felé nincsenek szomszédok, így, ami leesik hó, az addig érintetlen is marad, míg egy vad vagy mi nem "avatjuk fel". Az erdő melletti ballagás egészen odáig egészen megnyugtató volt, míg nem meg nem álltunk egy ponton, hogy azért mégse menjünk túl messze a háztól és ott a rosszcsont banda nem bírt magával. Igazi ébresztő volt a nyakunkba szakadó hó, amit Rexie igyekezett is megtorolni
a társán. Hát még, hogy Horatio is megerősítette, hogy tanítsa móresre ebtársát, ha már folyamatosan okozza a bajt. Én csak mosolyogtam rajtuk, mármint Rexen és Rexien, mert azt gondolom az első pillanatokhoz képest, mikor belépett a házba, most már egészen jól viseli a társaságuk. Még egy-két nap, és a végén arra jövök majd haza, hogy a földön fetrengve nevetgél, miközben a bundások elhalmozzák puszival.
A fölöttünk lévő fagyöngy romantikusan helyes volt, s bár mesebeli célzással utalgathatott, féltem meglépni azt a bizonyos első csókot. Nem azért, mert nem szeretném, de voltak kétségeim, hogy esetleg Horatio rosszul reagálna rá, meg egyébként sem vagyok az a fajta férfi, aki olyan könnyen összeszedi ehhez a bátorságát, mert ez olyan dolog, amivel nem lehet kapkodni. Ráadásul mondhatni a gyakorlatból is kijöttem, Laylana mellett ugyanis kerültem az olyan szituációkat, ahol esetleg elmélyült volna kapcsolatunk, hiszen épp elég kellemetlen volt, mikor el kellett magyaráznom, hogy ő tulajdonképpen miért is lakik nálam, és hogy miatta nem csak nőket, férfiakat, de egyáltalán rokonokat sem fogadhatok otthon.
Azt hiszem odafent valaki nagyon erőszakosan próbált rávezetni a dologra, mert ügyetlenségem csak most érhette el a csúcsot, ahogy később - akár egy komédiában - el is vetődtem vele. Rajta... Többet nem álltam ellen, és bíztam a legjobbakban. Igazából nem is volt ez olyan elmélyített vagy szenvedélyes. Ez egy olyan csók volt, ami inkább vallomás volt, se nem követelőzés. Az a fajta, amit a kamaszok akkor ejtenek meg a bokor mögött titokban, amikor már biztosak benne, hogy választottjuk az Igazi. Már kezdtem lassan teljesen elalélni a pillanattól, pedig eleinte úgy éreztem sokat bénázok, a huzavonáról nem is beszélve, és mikor még viszonzásra is leltem ajkaiban, biztosra vettem, hogy itt már az ideje. Aztán valahogy minden átfordult kellemetlenből abszolút kínossá. Zavartam - és talán némileg csalódottan - vágódtam a hóba háttal, miközben pillogtam felé, ahogy felkel, majd rá, miként hátat fordítva kis híján pánikrohamot kapott. Sose gondoltam volna, hogy egyszer majd pont tőlem lesz rosszul. Valamit nagyon rosszul csinálhatok, bár tény, hogy így a hideg hóban alkaromon támaszkodva és bele gondolva az egészbe, lehet kicsit elkapkodtam. Meg talán még erőszakos is voltam... Elfutni sem tudott volna, én meg itt rákényszerítem a súlyom alatt olyasmire, amit talán nem is akart. A kialakult kicsit sem megszokott, pánikszerű helyzetre pedig a kutyák is felhagytak a játékkal és inkább Horatiot figyelték. Rexie közelebb is merészkedett kicsit és fejét oldalra billentve próbálta megérteni mi folyik itt. Ahogy én is igyekeztem rájönni. Összevont szemöldökkel hallgattam őt, miközben lassan felkeltem és leporoltam magam. Zavaros és önsanyargató válasza majdnem el is bizonytalanított, Lizzy megjegyzését illetően pedig csak meglepődve pillogtam rá.
- Hogy gondolhatsz ilyesmit...? - vonom kérdőre szomorúan és csak azért könnybe lábadt szemekkel, mert alapvetően sem szokásom magamban tartani az érzéseim, őt látni sírni pedig rosszabb, mint ha szemtől szemben láttam volna az a temérdek holttestet, akiket ez a bizonyos bábmester megölt, csak, mert így tartotta kedve.
- Őrültségeket beszél... hiszen bárki bármikor lehet veszélyben. De Lizzy tévedett. Ha csak megtűrtelek volna lett volna lehetőségem másik partnert keresni. Ha csak megtűrtelek volna, szerinted most tartanánk itt? Butaság, Horatio... Te igen is szeretnivaló férfi vagy... Az, hogy sokan nem veszik a fáradságot, hogy megismerjenek, nem a te hibád. Ahogy az sem, hogy nem tárod ki magad egyből bárkinek. - feleltem kicsit közelebb merészkedve, bár óvatosan, mert féltem, hogy elkergetem a közeledésemmel, és hát tartottam attól is, hogy megint egy hóval teli fa alá sétálunk be. Akkor pergett le az első könnycsepp, mikor kimondta, amihez nekem még nem volt bátorságom. Nyeltem egy nagyot és szinte egyszerre éreztem, hogy a szívem kiakar ugrani a helyéről, és hogy az eddig bábozódott pillangók most keltek csak igazán életre gyomromban. Igen, azt hiszem erre mondják, hogy könnyekig meghatódik.
- Én is szeretlek, Horatio... - remegtek meg ajkaim és állam is, és egyből szipogtam is egyet-kettőt, hogy ne csuklódjon el a hangom.
Őszintén szólva elég szomorú volt hallani, ahogy vélekedik magáról, az érzéseiről, s hogy mindezt annak fényében, hogy engem megkíméljen - mintha valami átokról beszélnénk - elakartak titkolni. Ez nagyjából olyan sokként csapódik le benne, mint, ahogy benne lecsapódhatott, mikor közöltem vele, hogy felhagyok a profilozással. Csak, hogy... én a munkával szakítottam, nem vele. Sokat kell még tanulnia, és kétlem, hogy ezzel egyedül vagy akár egy terapeutával megtudna birkózni. Közelebb lépek, végül annyira, hogy mikor felpillant az égre, hogy fejéhez nyúl, én arcára fogok két oldalt és magam felé emelem végül tekintetét.
- Nem ostorozhatod magad az érzéseid miatt, és ne úgy éld meg őket, pláne a szerelmet, mintha az valami bűnös dolog volna. Szeretlek, Horatio. Ezen te sem tudnál változtatni... Viszont... ha előbb tudom, amit most, talán már korábban veszem a bátorságot, hogy ezt jelezzem feléd. Őszintén szólva engem is elbizonytalanított a köztünk lévő űr, és az, hogy Lizzy, bár nem hiszem, hogy szándékosan akart volna rosszat, azt mondta, hogy a látszat ellenére nem tartasz többre, mint egy kötelező kollégát, aki akkor sem számítana, ha elválnának útjaink. Meg is lepődtem, hogy mindezek ellenére, még is zokon vetted, mikor közöltem, hogy nem kell tovább elviselned. - mosolygom inkább csak kínomban, mert még mindig könnyektől csillognak szemeim.
- Azt hiszem pontosan ez volt az ok annak... hogy sosem készítettük ki egymást az elejétől fogva... - mosolyodom el, miközben hüvelyk ujjammal letörlöm könnyét. - Mindenkinek szüksége van egy Rexre... és te képes volnál megfosztani az enyémtől? - nyomom homlokom az övéhez lassan. - Szeretlek, te bolond... - ölelem át nyakánál, nem fojtogatva, de jó szorosan magamhoz vonva. - Maradj velem... - suttogom neki, s ezúttal nem is állok ellen a késztetésnek, ha csak ő nem, hogy megcsókoljam. Ellenben, mielőtt ténylegesen eggyé válhatnánk
ajkaink által, megmozdul felettünk egy a kutya falkát megpillantó mókus, és elég volt egy szökkenés, hogy a nyakunkba zúdítsa a fán lévő lavinát. Szinte láttam magam előtt a jelentetett, ahogy a fickó az Alvin és a mókusok című filmből elüvölti magát, hogy Alviiiin. Dehát nem ott vagyunk, nekem pedig nem egy maroknyi mókussal kell együtt élnem, szóval, havasan, egy jó nagy adag hóval a kobakomon, rántottam magamhoz Horatiot kabátjába markolva és nyomtam egy hótól maszatos és hideg csókot ajkaira, ami ha nem os volt olyan hű, de hosszú, cuppanósan ért végett.
- És most irány haza, mert megfázunk és karácsonykor mézeskalács helyett nasizhatunk lázcsillapítót... - somolygom, nem is a hülyeségeimtől, hanem attól, hogy végre nem érzem azt a sok feszültséget és félelmet, amit eddig, noha tudom, hogy a veszély nem múlt el. A szerelem tényleg olyan dolog, ami ha szárnyra kap, semmi sem állhat az útjába, ahogy a figyelmet elterelni sem könnyű róla.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Azt gondolom a levegőzés mindenkinek jól jött. A falka kirohangálhatta magát, mi pedig... igazából még most is alig tudom elhinni, de szerelmet vallottunk egymásnak, mégha elég... keserves módon is. Furcsa egy nap, de már kora reggel egymás mellett ébredve is az volt, teli mindenféle érzelmi sokkal, jóval és rosszal. Ezt pedig láthatóan ő is érzés, hiszen hazafelé, kissé átfázva ő is elgondolkodva halad mellettem. Pedig valahol még a fák alatt állva arra gondoltam, de jó volna visszafelé kézen fogva menni, de a sokfelé járó gondolataim lefoglaltak. Kínosan éreztem magam, de csak, mert attól féltem, hogy a hosszú évek alatt annyira kijöttem a gyakorlatból, hogy magam sem tudom mit kéne és mikor tennem, amivel lehet idővel eltaszítom magam mellől, noha szentül hiszem, hogy az őszinteség megoldás lehet a kellemetlen helyzetekre, melyek ebből adódhatnak.
Hazaérve, jó néhány bundás már megtanulta, hogy kell a lábtörlőbe törölni lábuk, így részben szárazon loholtak be, de ahogy Horatio, úgy ők is a közben általam begyújtott kandallóhoz mentek és ki épp hol volt, ott el is dőlt, hogy kipihenjék a kinti játékot. Egyedül Rexie nem fetrengett a kandalló előtt, bár igaz, nem volt ő olyan messze se tőle. Volt olyan szemtelenül bátor, hogy a kényelmes szőnyeg vagy társai helyett, inkább Horatio egyik lábfejére hajtotta fejét. Én is levettem a cipőm és a kabátom, s mivel, hogy nekem a kabát alá beeső hó miatt a felsőm is átázott kicsit, azt is levettem és kidobva a szennyesbe, felvettem egy szimpla hosszú ujjút, úgy mentem vissza. Biztosra veszem, hogy neki is kicsit furcsa érzése volt, főleg a mostaniak után, ám végül ő törte meg a csendet. Nem is bántam, mert én sem tudtam volna mást kérdezni.
- Most? Most iszunk egy meleg teát vagy forrócsokit... - felelem, miközben kerítek egy lehetőleg kutyaszőr mentes pokrócot az egyik szekrényből, hogy a vállaira teríthessem, hátha előbb felmelegszik és elkerüljük, hogy megfázzon. - Oh. - esik le a dolog, ahogy tisztázza. El is töprengek rajta gyorsan, mert őszintén szólva gőzöm sincs mi volna a helyes "menete". Van egyáltalán? Nem tudom eldönteni se hangjából, se tekintetéből, hogy ezen felsorolt dolgok őt inkább zavarnák, vagy azért kérdi, hogy felkészüljön rá. Tudom, hogy nehezen veszi az új akadályokat, nem szeret változtatni, ezt pedig illő is tiszteletben tartani. Sosem lennének ilyesfajta elvárásaim felé. Elmosolyodva karolom át derekát a pokróc alatt és hajtom állam vállára, hogy arcom az övének dönthessem kicsit.
- Nem. - válaszolom, majd mielőtt azt hinné, hogy bármilyen szándékomban is állna megfosztani az ilyesfajta együttlétektől, folytatom. - Az énidő ugyanúgy jár a pároknak is, mint azoknak, akik egyedül élnek. Szükségük van rá... szükségük lenne, hogy a kapcsolatuk erős és biztos maradjon. Így, hogy őszintén beszélhettünk úgy érzem, szabadon lóghatok egész nap a nyakadban, de azt gondolom, főleg így az első napokban talán frusztráló volna, ha mindenhova követnélek. Ha úgy érzed magányra vágysz, nem kell titkolnod, ne szorongj miatta, mert a pár kapcsolat nem a kényszerekről és kötelezőkről szól, hanem a boldog együttlétről. Szólj nyugodtan, ha térre van szükséged, nem fogok megharagudni. Ahogy és így már nyíltan is elárulhatom, hogy az ölelések sincsenek limitálva, nem kell, hogy szituációhoz kösd őket. Ha kell, nyugodtan gyere oda. Én is így fogok tenni, mert szeretlek. - magyarázom el neki, hogy szerintem mi is ennek az egésznek a lényege. Aztán elengedem lassan és átlépve Rexie felett - ha még ott van - elé lépek és úgy karolom át ismét derekánál szemből, hogy a homlokának nyomhassam sajátom.
- De amúgy igen... mostantól akadhatnak ilyen közös programjaink is... bár ha jól emlékszem azok általában nem is igazán az adott dolgokra fókuszálódik, mint inkább annak lehetőségére, hogy ki használjuk, hogy épp együtt vagyunk... szóval igen, többnyire kimerül a szexben... - somolygom, mert őszintén szólva jelenleg elképzelni sem tudnám, hogy akár csak félpucéran álljunk egymás előtt, nem, hogy még olyasmiket is csináljunk, ami eddig azt gondolom mindkettőnktől távol állt.
- Miért... talán vennél velem egy közös, forró fürdőt? - szélesedik mosolyom, bár függetlenül az előző célozgatásomtól, egyáltalán nem gondolok arra, hogy akkor ott most egymásnak essünk. Lehet azt kellemesen is eltölteni.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Mindig eltűnődőm rajta - függetlenül, hogy én ezeknek miértjét tanultam -, hogy az érzelmek milyen elképesztően megtudják változtatni az embert, akár rövid, akár hosszútávon, szinte a semmiből. Voltak már szép pillanataink, ügyek, amiket végül majdnem, hogy happy enddel zártunk, megoldások, amiket együtt vettünk észre. De még soha, egyetlen alkalommal sem láttam így és ennyit mosolyogni röpke két perc alatt. Sőt. Másfél. Többször láttam sírni, mint mosolyogni, és úgy érzem, innen már csak egy lépés, hogy nevetni is halljam. Mindezeken túl pedig az is igazán meglepett, hogy nyíltsága ilyen fokú szintre lépett, ami a szex témát illeti. Nem azt mondom, hogy erről igen is óvatosabban kellene beszélni, dehogy. Csak azt, hogy eddig elég visszafogott férfinak tűnt, ezért is éreztem fontosnak, hogy tisztázzam vele, csak azért, mert én rosszabb vagyok, mint egy szeretet éhes macska, nem kell, hogy állandóan elviseljen. Egyúttal meg is mosolyogtatott nyíltsága. Ki tudja mióta várt már egy ilyen alkalomra az elmúlt... hetekben? Akaratlan is elkezdtek járni kreatív fogaskerekeim, vajon mifélét össze nem szerencsétlenkednénk a kádban, még anélkül is, hogy huncutságokon járna az eszünk.
- Hogy mii...??? De hiszen épp az a lényege! - engedek az ölelésből, de csak annyira, hogy beszéd alatt rátudjak nézni. - Minél szűkebb annál jobb. - vonom össze szemöldökeim egyértelművé téve a kád nagyságának lényegét, ha épp nem fürdésről van szó, hanem a másik nyakába mászni. Mert így nincs menekvés. Ilyen szűk helyen mozogni, olyan, mintha... uhh... ohh. - Mármint a kád! - javítok rajta gyorsan, ahogy lassan nekem is leesik, hogy lehet icipicit félreérthetően válaszoltam. S bár jobb kéz mozdulat erről nem jut eszembe, mint a két ujjal kört alkotva, azon meg átdugdosva ujjam, ilyen kínos szöveg környezetben inkább nem próbálkoztam. Éreztem, hogy szép lassan az én fejem is egyre vörösebb lesz, szóval el el pillantgatva, olykor alsó ajkamba harapva reméltem, hogy eltereljük a témát. Ugyan el nem lett terelve teljesen, de a csók kellően enyhített a zavaromon, ahogy ajkai ajkaimra simultak. Ez speciel valahogy egyáltalán nem éreztettet semmiféle furcsa, szokatlan érzést, pedig mind idáig távol állt tőlünk az ilyesmi. Inkább olyan érzés... mint, ahogy a filmek is ábrázolják, ahogy szaladunk egy illatos virágos mezőn, szemérmetlenül boldogan, vagy csak fekszünk a tengerparti homokban, élvezzük a nap meleg simogatását és egymás kezét fogva egyszerűen élünk a pillanatnak, miközben gyomrunkban ezernyi meg ezernyi pillangó röpdös föl alá. Még egy picit rá is markolok dereka hátsó részé a ruhájának anyagára mindkét kezemmel. Az a megannyi türelem és megállj, hogy ne essünk kísértésbe, most mind tova tűnt és azt hiszem, a sok veszteség, fájdalom és kín fölé emelkedik ez a fajta boldogság, amit senki sem vehet el tőlünk, mert minden elcsattanó csókban, meleg ölelésben vagy suttogott szóban ott van szerelmünk.
- Még mit nem... - suttogom ajkainak, amire nyomok még egy apró félszeg csókot, majd mosolyogva dörgölöm orrom az övéhez, miközben igyekszem nem már most elalélni, ahogy a szemeibe pillantok.
- Na gyere... - ragadom kézen, a hirtelen moccanásra pedig Rexie is vakkanva odébb ugrik, én pedig, mint egy túl izgatott szűz kislány, aki már alig várja az elsőt, süvítek fel vele románcunk legelső helyszínére, hogy aztán sietősen - és persze újfent igen csak zavarban - megnyissam a csapot és a kellő hőmérsékletre állítva a kád vizét, öntsek bele egy kis habfürdőt, a kezdeti szégyenlősség és a kellemes illatok gyanánt. Nem arról van szó, hogy egyébként én az volnék, csupán régen volt már, hogy... és hát na... ki ne érezne egy kis izgalomból eredő félelmet, főleg, hogy az ember - mondjon bárki is bármit - azért fél, hogy a másik, kit annyira szeret mit szól majd hozzá. Belekezdeni nem is mertem, rajta most amúgy is több volt a ruha, hisz én már korábban megszabadultam az öltönyöm felső részeitől, hogy felvehessem a száraz hosszúujjút. Akárhogy is, ha ő előbb is vágott bele, vagy kezdtük egyszerre, azért engem ledöbbentett a látvány.
- Jó ég, Horatio! - adtam is ennek hangot, mert hát azért na, ami sok az sok. - Te... gyúrni jáársz?! M-még is mióta és mikor??? - esik le kis híján állam, mert még most is nehéz hinni a szemeimnek. Az öltöny is jól áll neki, persze, de még is ki a fene gondolta volna, hogy az alatt mit rejteget?? Ezek után meg majd félthetem azokat, akiket majd leakar ütni.
- Megfoghatom? - kérdem, mert nem tudok ellenállni, hogy ne taperásszam le saját kezemmel is, aztán gyorsan a bicepszére mutatok, mielőtt hát... félreértené... Nem mintha pár perc múlva ne történhetne olyasmi, csak... na mindegy, nem kell túl ragozni... Ha megengedte, egy percig sem tétováztam, hogy megmarkoljam izmát.
- Ezt nevezem... te kis csődör...! Ezentúl mehetünk együtt... - húztam kacér félmosolyra ajkaim.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

Horatio -Horian - Killian

↜ Szeretni valakit, az több, mint egy erÕs érzés - az döntés, ítélet és ígéret ↝

Őszintén szólva zavarban voltam. Nagyjából minden második percben. Vágytam én mindenre, mit szem, száj kaphatott, de féltem mindentől. Amúgy is ügyetlen vagyok, ebben a dologban pedig van is bőven kimaradásom. Ha tehettem volna, egész nap ajkain csüngtem volna, de azt nem lehet, lévén, hogy nem rég magyaráztam el neki, hogy én miként látom a dolgokat. Abba pedig egyenlőre bele se szeretnék gondolni, milyen lesz majd így dolgozni. Vagy csak úgy... együtt lenni mások előtt. Lehet kicsit túl gondolom, kicsit túl komplikálom, de minden eshetőségre gondolni kell. Kellene. Borzalmas tudom, de az amúgy is szertelen gondolataim lényegében megszűnnek azokra a pillanatokra, mikor forró ajkai az enyéimet érik, és akkor nem is létezik más csak ő meg a pillanat. Mint, amikor a kis Willy Wonka először kóstolja meg a csokoládét. Onnantól aztán nincs is megállj a számára. Nekem sem lenne.
Voltak megállók, azt gondolom semmit sem siettünk el, még is olyan, mintha egy teljesen más ember volna. El kell ismernem, nagyon ügyesen rejtegeti a világ elől igazi arcát, és azt hiszem igazán még nekem sem sikerült kiismernem, de már most hatalmasat változott a szememben. Talán egy kicsit az én érdemem is. Talán csak előttem ilyen bátor és csak velem ennyire bizalmas.

Nem vagyok szégyenlős, bár csak úgy ledobálni sem dobálnám a ruháim, előtte viszont - talán csak a hirtelen jött izgalmak miatt - nehezen ment nekiállni. A felső még csak csak, de megakartam várni, míg ő is elkezdi bontogatni a nadrágját. Igaz, az némileg megnyugtató - és nem kevésbé megmosolyogtató - látvány volt, ahogy szépen élükre hajtogatva kezdte el levenni felső ruházatát. Nem fogom bánni, ha ez a szokása megmaradna, mert ez... annyira ő. Én meg csak úgy megcéloztam a szennyest, és félig bele is találtam, míg a másik fele kilógott, de nem zavart. Ami viszont jó figyelem elterelés volt, az a kondija, ami totál meglepett, tekintve, hogy az irodán kívül is alig láttam, a lakása is sporteszközöktől mentes, és őszintén szólva nem tűnt nagy sportolónak. Lelki szemeim előtt pedig minden simításnál már előre láttam milyen romantikus és frissítő lesz vele és a kutyákkal együtt futni reggelente. Az izmok nézegetése aztán átment simogatásba, bár ahhoz egyenlőre még túlságosan észnél voltam, hogy deréknál lejjebb menjek, de így is elcirógattam bőrét, oldalán, hátán, egészen addig még szép lassan át nem karolta nyakam, és én lehajoltam hozzá, hogy viszonozhassam csókját, aztán még egyet s még egyet. Kezeim akkor megálltak derekánál, hüvelyk ujjam pedig két oldalt a nadrágjába süllyesztettem, mint egy támaszkodva bele, hogy ne hulljanak le kezeim róla. Lehunyt szemekkel csókoltam, hol rövidebben, hol hosszabban, elmélyítve azokat. Ismételten sikerült egy olyan állapotba vinnie, ami megnyugtatóbb volt, mint egy rózsa illatú kád forró víz vagy egy pihentető alvás. Igazából a gondolkodás sem ment, minden olyan ösztönösen történt, még akkor is, mikor egyre merészebbé váltam, ahogy egyre jobban vágytam rá. Néha finoman fogaim közé fogtam ajkát, vagy épp megnyalintottam őket, míg sokadjára már be-be próbálkoztam a nyelves csókkal is. Semmi mást nem hallottam, csak a szuszogásunk, ahogy szanaszét vettük a levegőt a csók csaták közben, és próbáltunk minél ritkábban elszakadni egymástól. Én legalább is biztosan. Annyira, hogy már-már tolakodásba kezdtem. Kezeimmel két oldalt nadrágjába markoltam, és közelebb vontam lassan meredező ágyékomhoz, miközben ajkaim egyre jobban nyomtam övéihez. Nem voltam vad, csupán a magam módján követeltem még többet. Egy idő után már halkan hümmögtem is csók közben, és elkezdtem annyira "tolakodni", hogy kénytelen legyen olykor egyet egyet hátra lépni, egészen addig, míg feneke és az én kezem nem ütközött a mosdó pultszerű, éppenséggel üres részéhez. Fogalmam sincs honnan vettem a bátorságot, meg alapból ezt a heves mozdulatot, de alá nyúlva dobta fel oda, mialatt megállás nélkül csókoltam, s mindezt még mindig lehunyt szemmel. Borzasztóan el lehettem tájolódva, de miután felültettem a pultra, én pedig ütközésig dőltem neki annak, előbb arcára simítva két kezem nyomtam a tükörnek két hümmögő sóhaj és csók közepette, majd szinte már türelmetlenül esek neki öve kiszedésének és nadrágja kigombolásához, mialatt továbbra is ajkait édesgetem, ha csak meg nem állít. Mert akkor nyilván rosszul érezve magam, elszégyellve hátrálok ki. Így viszont már nyúlnék kezemmel az alsójához, hogy rásimítsak, mikor véletlen meglökünk egy flakont és az nagy koppanással leesik. A kezem megáll a mozdulatban, szemeim kipattannak, ajkaitól pedig elválva nézek rá kissé aggódóan.
- Nem túl gyors? - kérdem ide oda tekingetve szemeibe, mintha evégett gyorsabban jutnék válaszhoz, hogy nemleges válasz esetén folytathassam.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝