Jerome & Jade

"Amid chaos around us, we found peace in each other."

Aki szerint azt jelenti a hosszú és fárasztó nap, hogy húzza az igát a munkahelyén, aztán beesik az ágyába, hogy ha mázlija van, aludjon összesen 7-8 órát, annak nincs az életében egy Jerome Whitlock. Na meg nem egy kórházban dolgozik. Lehet, hogy ezt kéne előbbre sorolnom az alváshiány címszó alatt, hiszen legjobb esetben is 5 órákat tudok csak aludni, a szabadnapjaimon iktatok be olykor egy igazán kiadós kb. 10 órás sziesztát. És utána tényleg mintha kicseréltek volna... egészen a következő műszakig, de akkor is számít. Ám Jerome... amióta 8 éve belépett az életembe, hogy fenekestül felforgassa azt, olyan érzés, mintha a békés szunyókálás egyszerűen kisétált volna az életemből az ő érkeztével. Konkrétan a róla szóló legszebb álmaimból is úgy tudok felébredni, mintha épp egy lidércnyomásból térnék magamhoz, illetve ébren hánykolódom sokszor az ágyban, amikor épp nem tudom, mi van vele. Él-e még egyáltalán. Régebben azon is morfondíroztam éjjelente, hogy vajon szakított-e már a nővéremmel, és amennyiben igen, akkor egyáltalán együtt lehetek-e vele végre. Szánalmas, ugye? Most meg... természetesen még mindig aggódom érte ugyanúgy, ám immár a nővéremmel kapcsolatos kérdéskör átformálódott, hiszen jóformán semmi más nem jut eszembe, csak az, hogy vajon Jerome tudja-e már, mi lett Chrystallal. És ha már nem él? Mindegy, milyen rossz volt a testvéri kapcsolatunk, a halálát sosem kívánnám... de mi van, ha megkönnyebbülnék? Úristen, milyen ember vagyok, hogy ez egyáltalán eszembe jut?! Persze a biztos rossz jobb a bizonytalanságnál, de azt hiszem, egy részem a megkönnyebbülést jóval önzőbb okokból érezné. És ez nem fair. Nem olyasmi, amit egy testvérnek érezni szabad. Bár sok idő telt el, de az is lehet, hogy életben van. Ha erről van szó, akkor viszont szeretném azt gondolni, hogy lelépett valami pasassal, beleszeretett az elrablójába, vagy tudom is én. Ez a kép jóval barátibb hangulatot áraszt az elmémben, mint az, hogy a poklok poklán megy át évek óta, bezárva valami lyukba. Ideje felfüggesztenem a teóriákat, a különböző lehetőségek hosszú, szinte már végtelennek tűnő sorát kicsit félretolni. Már napok óta nem láttam Jerome-ot, a kórházban töltöttem az elmúlt 72 órát, ott tudtam pihenni egy-egy műtét között 2-3 órákat. Szóval nagyon fáradt vagyok, mégsem tudok a puha ágyamra gondolni. Hagytam üzenetet reggel Jerome-nak, hogy munka után beugrom hozzá. Mostanában jóval sűrűbben látogatom, noha amiről pont kéne, egyáltalán nem beszélek vele. Mindig arra szorítkozom, hogy amennyiben szükség van rá, ellátom a sebeit, ami kicsit sem segít a szorongásom elűzésén. Naphosszat érte aggódom, és ez így megy már évek óta. Van kulcsom hozzá, de azért jó hangosan köszönök, amint benyitok az ajtón.
- Szia, légyszi, ne ölj meg, csak én vagyok az! Hoztam pizzát... bár ahogy látom, te is készültél. - Jegyzem meg mosolyogva, ahogy tekintetem az asztalra téved. Isteni illat árad a dobozokból. - Csak nem kínai? Mert ez esetben dobom a pizzát, sőt láttam kint egy hajléktalant, lehet, jól jönne neki némi étel. - Még mindig mosolygok, bár őszintén szólva elgondolkodom azon, hogy az egyik pizzát nekiadjam. Nem volt elég életmentésben részem az elmúlt három napban a kórházban, még egy szerencsétlen hontalanon is szeretnék segíteni. Intek Jerome-nak, hogy várjon, mindjárt jövök, és ezzel a lendülettel ki is viszem az egyik pizzát. Amint átadom, szaladok is vissza a meleg lakásba, mert elég hűvös lett az idő, én meg bent hagytam a kabátomat, gondolván, míg a sarokig elrohanok az étellel, úgysem fagyok meg. Aha, most, hogy becsukom magam mögött a bejárati ajtót, konkrétan azon morfondírozom, hogy így a lakáson belül magamra terítem a kabátomat vagy kerítek egy pokrócot. Mivel nagyon éhes vagyok, birtokba is veszem a konyhát. Épp poharak után kutatok, amikor leesik, hogy még ölelést sem adtam Jerome-nak. Pedig úgy szeretnék a karjaiba omlani, de próbálom tartani a távolságot. Próbálom... nem is tudom, talán tiszteletben tartani, hogy Chrystalt választotta. Bár ezt előbb kellett volna, de az eltűnése óta belém költözött a bűntudat, és mégiscsak kisbabát várt, amikor elrabolták. Ez egy örök nyílt seb Jerome lelkén. Nem is tudom, hogy szabad-e egyáltalán megpróbálnom ápolgatni ezt a bizonyos sérülését. Akarom, nagyon is, de jobb a távolságtartás. A lényeg, hogy tudja, itt vagyok, számíthat rám mindenben, és nem marad teljesen magára.
- Na jó, hogy teltek a napjaid? Belekeveredtél olyasmibe, amitől égnek állhat a hajam és bőszen hálálkodhatok, amiért még mindig élsz? - Pontosan tudja, mennyire aggódom érte, szóval nem is áll szándékomban megjátszani, hogy pusztán kötelességtudatból törődöm vele. Hiszen ennél jóval többről van szó.