Sometimes letting go is the ultimate act of self-love, paving the way for a brighter future.
Megvárta, míg ideérek. Mindig is úriember volt... vagy szimplán látni akarta, ahogy szemmel vetkőztetem a kávégépet. Ha ez lehetséges lenne, eskü, megtenném. És ezt Dan is pontosan tudja. - Ne szépítsd a tényeket, szörnyen festek... ha tudnád, hogy alig félórája még kócosan, smink nélkül ejtőztem macinaciban a kanapén és egy cikken dolgoztam... amit most már tudsz... na jó, csak tudnám, miért fecsegek összevissza? - Többnyire ki szoktam vágni magam a kínos helyzetekből, a magabiztosságom általában áldás, de valamiért bizonyos esetekben elbújik valahova, hogy ne találjam meg vagy egyszerűen csak elkerüljük egymást, mindenesetre olyankor szoktam túl sokat csacsogni, hogy így igyekezzem leküzdeni a kislányos zavaromat. Ami az esetek jelentős részében pont rohadtul nem sikerül. A legrosszabb, hogy mivel nincs ember a világon, aki jobban ismerne Danielnél, neki pont le fog esni, hogy a feszélyezettségem kiváltója egy egész kicsit ő maga, és ez a helyzet, amit egyelőre nem tudtam még a jelek szerint megszokni. Csak az nyugtat meg valamelyest, hogy rajta is lényegében ugyanezt látom. Csak bízni tudok benne, hogy idővel könnyebb lesz, és nem lesz ennyire fura. Végre hozzák a kávékat, én pedig akkorát szippantok bele, hogyha ez most kokain lenne, valószínűleg mentővel kéne elvinni és még akkor sem biztos, hogy meg tudnák menteni az életemet. Daniel kérdésének hallatán majdnem félremegy a korty. Tudom, én hívtam ide, de azt hittem, előbb még beszélünk a... mondjuk az időjárásról. Vagy a jetiről. Ilyesmi. - Hű... hát igen. Tegnap dobtam rám a kisasszony a bombát, nekem meg nem erősségem neki nemet mondani, szóval jeleztem felé finoman, hogy amennyiben apu benne van, részemről nincs akadálya. És látod, milyen jól ismersz? Valóban nem mondtam rá rögtön igent. Na, de felelősség áthárítva rád, szívesen. - Az utolsó megjegyzésemet cukkolásnak szánom, bár valóban némi megkönnyebbülést jelent, hogy nem engem terhel, ha esetleg Rachelnek el kell engednie a hármasban kirándulgatást. Bár nem tagadhatom legalább önmagam előtt, hogy a tengerpart bitang jól hangzik, rám is férne egy kis ejtőzés, de azért nem mondom, hogy teljesen nyugodt vagyok. Mármint utoljára hármasban még akkor voltunk vakációzni, amikor minden rendben volt a házasságunkban, dúlt a szerelem. És ez... így is még nehéz, szokjuk ezt a szitut, én jelen pillanatban az érzéseim tekintetében leginkább össze vagyok zavarodva. Ha már érzések... - Viszont ha megyünk, előbb be kell fejeznem az oknyomozó-tréninget, és nyilván neked is vannak a cégben elintéznivalók, amiket nem hagynál félbe. Ja, és ott van még... Jason. - Nahát Katherine, eszedbe jutott a pasid? Időben. - Vele is egyeztetnem kéne... lebeszélni a terveket. Eleve vázolnom neki, hogy te meg én elutazunk a lányunkkal, mert amíg nem biztos, neki érthető módon nem is szóltam. - Csak lazán, tuti nem tűnik fel, hogy valójában szimplán elfelejtettem, hogy ő is az egyenlet része. Mentségemre szóljon még elég friss ez a kapcsolat, alig néhány randink volt. Konkrétan két randival ezelőtt kérdezte meg, hogy lennék-e a barátnője. Még mindig kissé "idegen" nekem ez a megnevezés. Tudom, egyszer régen Danielnek is csak a barátnője voltam a kapcsolatunk elején, de ennyi év után olyan, mintha a kezdetektől házasok lettünk volna. Ez most Jasonnel más. Nem tudom, merre haladunk, lesz-e belőle valami igazán komoly és hatalmas szerelem. Egyelőre nehéz elképzelnem, de az esélyt meg kell adni, nem lennék semmi jónak az elrontója.
Természetes az izgalom, a gyomorgörcs enyhe jelei, amikor az ember a volt feleségével találkozik? Nem volt olyan régen, hogy kimondták a válást és visszakapta a nevét, és szétmentünk teljesen. Talán az a legjobb benne, vagy az egyetlen jó benne, hogy könnyű volt, mármint az egész, nem volt veszekedés, nem volt vita, minden olyan szépen lezajlott, hogy a legszebb dolog a legfájóbb is benne. Tudom, hogy hiányzik az egész élet, amit hátrahagytunk, de mindent újra lehet építeni, csak éppen másként. Ő boldogságra lelt, nem tudom, hogy végleg, vagy csak ideig óráig, de hallottam, hogy van valaki a láthatáron és én ebben támogatom. Nem lehetek önző, hogy ezt szóvá tegyem neki, mi több, mindenki az a legjobb ha túllépünk. De ettől függetlenül a sok idő utáni találkozónk randi szagú a lelkemnek és nagyon nehezen tudok átkapcsolni. A kávézóban ülve azon agyalok, hogy mit mondjak neki, mint a filmekben, amikor az első randin nem tudnak miről beszélni, pedig annyi megbeszélni valónk lenne és van is, hogy nem lesz elég az a kevés idő, amit egymásra szánunk.
Amikor meglátom megdobban a szívem és elmosolyodok, nem szüntem meg szeretni őt, sosem fogom ezt megtenni, és a látványa még mindig egészen kellemes érzést okoz bennem, még mindig gyönyörű, a lányom édesanyja, mintha sosem változna, a bája mindig megmarad a mosolyában lévő kislány ott bujkál. Szia! Nem várok régóta nyugi, és nem, megvártalak, amíg ideérsz. remek sablon szöveg, mintha nem menne a normális csevegés, még talán kicsit kínos is az egész helyzet, de pár perc kell, hogy jobb legyen. Magamhoz ölelem, a köszönés után, majd helyet foglalva kikérjük az italokat, nekem csak egy egyszerű espresso csúszik, még sokáig fenn kell lennem, bár tudom nem ez fog ébren tartani majd. Jól nézel ki, kicsit fáradtan de van egy olyan érzésem, hogy a hely az ami ennyire feldob. nézek rá mosolyogva, tudom mennyire szereti a kávét és az ízlése nem változott, ahogy valószínűleg ő sem. Kicsit összeszedem a gondolataimat és amikor megjön az ital, ami pillanatokon belül az asztalunkon landol én leszek az aki elindítja az egész beszélgetést. Az utazás ugye? félve nézek rá, nem tudom ő hogy fogadta, nekem különösebben nincs vele gondom, benne vagyok, de nem tudom ő mennyire áll készen erre, a párja mennyire tolerálja, hogy velem utazik el, még akkor is ha tudja, hogy nem lesz semmi olyan, ami kivetnivaló lehetne. Nekem is felvetette már, és úgy csinál, mintha már le lenne fixálva minden, pedig van egy sejtésem, hogy egyáltalán nem bólintottál rá. annyira ismerem, hogy minden ilyenben egyeztet velem, külön neveljük a lányunkat, de a nevelésében szinte mindenben egyetértünk, nem szoktak fennakadások lenni ezzel kapcsolatban. Tengerpartra akar menni, ahol vannak csúszdák és játszóházak, nem nagy igények és nem kell messze sem menni, hogy ezeket megtaláljuk. hely konkrétan nincs, de egy 4 évesnek nem sok igénye van ha nyaralásról va szó, Rachnek konkrétan annyi, hogy velünk legyen és játszhasson.
Dread becomes unannounced and then consumes our feelings with its irrational sense of doom.
★ play by ★ :
Adam Demos
★ hozzászólások száma ★ :
26
Re: partners in parenthood
Pént. Szept. 20 2024, 04:36
Daniel & Katherine
Sometimes letting go is the ultimate act of self-love, paving the way for a brighter future.
Már megint késésben vagyok a cikk megírásával, ma estig le kell adnom. Mostanában sűrűn előfordul, hogy kicentizem az időmet, pedig ha valami, ez mindig is távol állt tőlem. Alapos, amolyan rend a lelke mindennek típusú ember vagyok alapvetően, de hát a továbbképzés felborított mindent körülöttem. Rachellel is az elmúlt hetekben jóval kevesebb időt tudtam tölteni, a cikkeket pedig addig is ugyanúgy írnom kell, míg át nem libbenek az oknyomozás izgalmas ösvényére. Már nincs sok hátra, és minden visszaállhat szinte teljes egészében a régi kerékvágásba, néhány apróbb változást leszámítva. Rachel csillogó szemekkel adta elő tegnap este az ötletét, hogy az apjával kiegészülve menjünk el kiruccanni. Nem mondom, hogy erre a gondolatra nem ugrott a torkomba a szívem egy röpke pillanatra, de mégis mit mondhattam volna erre? Na jó, azért nem ugráltam az ágyon örömömben és mondtam rá igent, de megnyugtattam annyival, hogy amennyiben az apukája is beleegyezik, felőlem mehetünk. Már ettől úgy nézett rám, mintha én lennék a hőse. Na, pont az ő szeretetteljes pillantásaiért és a derekam köré oly sűrűn és oly hálásan fonódó cuki kis karocskái, meg úgy az egész tündéri lénye miatt mondom azt, hogy anyának lenni a legnagyobb ajándék a világon. Ezekért a pillanatokért megéri kitartani. Azért a válásunk megrogyasztott, kár is lenne tagadnom. A telefonom pittyegése rángat ki az életem elemezgetése és az előttem még csak félig megírt, igencsak hosszúnak ígérkező szöveg közti mélázásból. Úristen, Daniellel lesz találkozóm egy közeli kis kávézóban. Egy találkozó, amit pont én kértem tőle alig 2 órával ezelőtt. Azt gondoltam, egy óra elég lesz a cikkemre és még kényelmesen el is tudok készülni. Erre most komolyan azzal kell szembesülnöm, hogy kb. 20 percem maradt, hogy odaérjek? Még jó, hogy mindenre, de tényleg mindenre emlékeztetőket állítok be magamnak.
Kb. negyedóra alatt viszonylag emberi külsőt varázsoltam magamra - komolyan nem hiszem el, hogy pont most ilyen karikásak a szemeim a rengeteg munka és tanulás miatti éjszakázás miatt, hogy még az alapozó sem segít -, és miután egész jól meghajtottam a kocsit, már le is parkolok nem messze a megbeszélt helytől. A parkoló autók közt meglátom Daniel kocsiját, amitől csak még feszültebbé válok. Nyugi Kat, higgadj le szépen! Bár Rachel miatt olykor találkozunk, de a válás óta leginkább telefonon tartottuk a kapcsolatot. Tényleg ritka, hogy ugyanott vagyunk, főleg ahhoz képest, hogy az elmúlt jó néhány évben szinte össze voltunk nőve. Mekkorát tud fordulni a világ, istenem! Ahogy odaérek az ajtóhoz, még veszek pár mély levegőt, aztán nyugalmat erőltetve magamra - vagy legalábbis annak látszatát - mosolyogva lépek be a helyiségbe. Miután köszönök a felszolgálónak, és egyenesen a volt férjemhez lépek, akit már az ajtón keresztül megláttam. Elég szembetűnő jelenség volt mindig is. Jóképű, jól öltözött, erőteljes és pozitív kisugárzással. Régen még mondogattam is neki, hogy őt kilométerekről észre lehet venni. Most is remekül fest, én meg elfelejtettem a kocsi visszapillantójában ellenőrizni, 1-től 10-es skálán mennyire nézek ki borzasztóan, de a lelki szemeim azt súgják, hogy a hajam csapzottabb, mint egy ázott kutya szőre. Mindegy, nyugtasson a tudat, hogy már nem kell tetszenem Danielnek. Nem, ettől egyáltalán nem lett jobb, sőt mintha a mazochizmus egy újabb fokára löktem volna magamat. Mindegy, ideje megszólalni. - Szia. Kérlek, mondd, hogy nem vársz rám régóta. Rendeltél már valamit? - Így van, indítsunk lazán. Bár gondolom, véletlenül sem tűnök lazának. Általában minél erősebben próbálkozom valaminek az elhitetésével, annál csúfosabbat bukom. Lehet, az sem segít sokat a látszat fenntartásán, hogy a köszönésemet megspékeltem egy megszokásból szájra puszinak induló, de gyorsan észbe kapva béna öleléssé módosított gesztussal. Csak most ne piruljak el. Szerencsére érkezik is a pincérnő. - Üdv, én szeretnék kérni egy jó erős kávét egy icipici mézzel megbolondítva. - Nem merek ránézni Danielre, mert akármikor kávét rendelek, van a hangomban egyfajta áhítat, ugyanis világéletemben kávéfüggő voltam, és Dan pontosan tudja, hogy a kedvenc kávémnak még szentélyt is képes lennék emelni, csak ihassam éjjel-nappal a számomra életelixírként is funkcionáló finom nedűt. Pontosan tudom, hogy ha most ránézek, menten elnevetem magam, így inkább az ajkamba harapok és a falon lógó képekre meresztem a szemem. Tudom, én hívtam ide, és lenne mit megbeszélnünk, de mielőtt belekezdünk, muszáj kortyolnom egy jó nagyot a forró kávémból, ami épp nagyban készül. Idáig érzem csábító illatát. És ez az egyetlen illat, ami csábító lehet, szóval ideje nem Daniel kölniére összpontosítanom a figyelmemet. Azok az idők már elmúltak.
Nem akartam elkésni, sem túl öltözni, talán kicsit ott volt bennem egyfajta izgalom, már mióta nem voltunk kettesben? Szerintem amióta elváltunk, mindig ott volt Rach, vagy az új pasi vagy éppen az ügyvédek. Gyors válás volt, éppen ezért érzem úgy, mintha még nem zárult volna le. A szívem kicsit azért hevesebben ver, mintha a főnökömhöz, aki én magam vagyok, mennék be interjúzni valami oknál fogva. Pedig Őt ismerem, Ő volt nekem egyszer a minden és ebből nem sokat vesztett számomra a mai nap sem, csak átalakult a kapcsolatunk. A szülőség nagy dolog és nem lehet félvállról venni, a hercgenő fejébe megfordult egy remek ötlet, hogy el kellene mennünk valahova hármasban. Én nem mondtam Kat-nek, de van egy olyan érzésem, hogy Rach mesélt a tervéről otthon az anyjának és erről is lesz ma egy két szó. Nem tudom mennyire jó ötlet, őszintén, szerintem semennyire, de a lányomért képes vagyok a világ végére is elmenni ha azt kéri, és Katel jóban vagyunk, miért ne lehetne egy muris családi vakáció. Jó reggelt, le tudod kérlek mondani a reggeli és az összes délelőtti megbeszélést? kérem az asszisztensemet, mert a találka hirtelen jött, nem szerveztem be, de amint megkaptam az üzenetet, nem azon agyaltam, hogy mennyi melóm van ma, hanem, hogy megoldom a találkozót. Megbeszéltük, még a válás elején, hogy nem leszünk olyan szülők, akik a saját érdekeiket nézik, csakis Rach a fontos és ezt az egész összeülős dolgot, már régen meg kellett volna ejteni, vagy többször megejteni, de vagy ő nem ért rá vagy én, de ennyi idő után nincsen az, hogy nem érünk rá.
A kocsival megállok a kávézó melletti kis utcában, és az ajtóhoz sétálok, korán jöttem, de nagyon dugóra számítottam. Ahogy bemegyek, egyből mennék a pulthoz kérni, mielőtt helyet foglalok, a szokásosat neki és nekem, de nem megyek oda. Már máshogy kell hozzáállni, lehet nem is az a szokásos, ami eddig volt neki. Olyan régen beszéltem vele, olyan régen mesélt magáról, mintha ezer éve lett volna. Mindenki tudja, aki ismer minket, milyenek voltunk, és az akik lettünk sem rosszabbak, egyszerűen felnőttünk és egy részünk ennyire volt képes egymással kapcsolatban. De azért büszke vagyok magunkra, arra ahogy neveljük a lányunkat és arra, hogy még mindig alig várom, hogy lássam őt. Jó reggelt Daniel, hozhatok valamit neked? Egy csésze kávé? kérdezi Anna, a mindig kedvesen mosolygó pincér, aki csak azért tudja a nevemet, mert általában rohanva viszek egy kávét, és a nevem ott virít a kiadáskor a poharon. Nem köszönöm, még várok valakit majd egyszerre rendelünk. biccent a fejével és elmegy, én meg az ajtót bámulom, a lábamra teszem a kezem, hogy a rázással leálljak, nem vagyok ideges, de az érzés egész új.
Kezdőlap
