Butaság volna azt állítani, hogy Joseph egy remek példája az antiszociális személyiségzavarosoknak, avagy a pszichopátiának. Ugyan párhuzamot lehet vélni közte és jó pár "tünet" közt, azért személyisége ennél bonyolultabb. Nem érzéketlen, nem sekélyes, nagyon is érzékeny lélek, ami azt illeti, csupán nem olyan formában, mint azt a normális embereknél megszokott. A halált, a szerelemet és ha már az ilyen nagy hangvételű dolgokról van szó, a születést is szükségszerűnek tartja, hogy az élet körforgása természetes maradjon. De egy remek opera, egy csodálatos előadás vagy egy múzeumi alkotás bizony még az ő szemeibe is képes könnyet csalni. Oda van a művészetért, bár ritkán áradozik róla, ezt észre kell venni, mi körbe tekintve házában vagy irodájában könnyen szemet szúrhat.
Bájos mosolya általában hamis, főleg olyan körökben, ahol nem leli bizalmát a társaságban - azt pedig nem osztogatja ám csak úgy -, viszont remekül tudja manipulálni az embereket - többségüket legalábbis, de tedd csak próbára -, akikben valamilyen előnyt lát a maga malmára. Nem tartja magát gyilkos személynek, mint inkább elkötelezett alkotónak, ki a legrosszabból is képes valami csodálatosat készíteni. Már pedig az emberek többsége nem éppen a jó híréről ismeretes.
Az irodájában talán kissé merevnek és távolságtartónak tűnhet, de úgy gondolja ez kell, hogy jó orvos maradjon, hiszen nem ködösíthetik látását a beteg iránt érzelmek, empátia vagy éppen undor.
Odahaza azonban már ritkábban látni öltönyben és komor arccal, mint inkább mackóban, esetleg kötényben, ugyanis imád főzni, és ételekkel kísérletezni. Alkalomadtán a szűkebb barátikörnek vacsora estet is szokott tartani, de nem ritka a privát vacsora sem. Nem dicsekszik tehetségével, de örül neki, ha elismerik azt. A főzés tudományán kívül a művészet sokféle ágazatában is otthonosan mozog, lét eleme a teremtés, és gyakorlatilag ihletett is onnan merít, ha esetleg festék helyett vérrel alkotna.
Tökéletességre törekvő. Talán ez az egyetlen dolog, ami szorongással tölti el, ha épp csődöt mond valamiben. Alaposan megválogatja barátait, és ez idáig egyetlen egy embernek sem sikerült oly módon közel kerülnie hozzá, hogy ne a hasznot lássa benne, pedig egyáltalán nem kell hozzá olyan sok dolog. Akit pedig ily módon tud maga mellett, nem csupán a saját maga szörny oldalától óvja meg, de tisztelni is fogja annyira, hogy vele, és csak is vele minden szempontból őszinte legyen. Viszont nem árt vigyázni. Bár eddig ilyen egyén nem szerepelt életében, nem tudni,  hogy eme ritka kincs a szemében nem e vált ki belőle vérszomjas birtoklási vágyat.

+18 Ahogy feltárom a hangszálakat, orvosi szikémmel véletlenül átmetszek egy artériát, melynek utolsó éltető cseppjei az arcomba csapnak. Ösztönösen rándulnak meg arc izmaim, és csukom be szemeim. Nem a kezem remegett meg, nem is a gyakorlatiasság hiánya miatt hibázok, egyszerűen nincsenek meg azok a körülmények, ahol ezt már-már műtéti precizitással végezhetném, így jobbára a finom mozdulataim eredménye is majdnem olyan, mintha hentes végezné azt. Az arcomba csapó vér azonban, mintha egy pillanatra visszarántana gyermekkorom egyik feledhető, még is emlékezetes momentumára.
- Anyaaa, Joseph már megint összekente magát a festékkel! - óbégatott néhány évvel idősebb nővérem, mintha legalább az ő drága ruhácskája is áldozatul esett volna volna a piros színezőanyagnak. Pedig csupán az én szemembe sikerült bele fröcskölnöm, ahogy az olcsó ecset, műanyag sörtéje keményen vissza mozdult a vászonnak nyomva. Én pedig megdermedve, mereven, oldalra kitartott karokkal vártam a felmentő sereget, mert amit már 4 évesen is megtanultam, hogy bármi megy a szembe, annak eldörzsölése csak ront rajta.
- Jaj, édesem! Itt van a mami, ne aggódj. Megmosakszunk, jó? - guggolt elém anyám, és hónom alá nyúlva, úgy vitt a fürdőig, mintha egy fából készült madárijesztő volnék, még az ecset is ott volt a kezembe, amivel mit sem törődött senki. Végtére is csak piros festék cseppeket hagytunk magunk után a padlón és szőnyegen. De nem lett semmi bajom, azon túl, hogy szigorú édesapám túl kicsinek ítélt meg a kis festő eszközeimhez, így meg is vonta tőlem, míg behívót nem kapott.
Nem aggódom. A reflexeim jobbak annál, mint, hogy Levio vére a szemembe kerülhessen és esetleg kellemetlenséget okozzon. Anyám emléke amúgy is lecsitította volna háborgó lelkem tengerét, hogy ösztönösen a szemembe nyúljak miatta. De ez a tenger, már amúgy is jó régóta háborítatlan, s talán mindig is az volt, csupán én képzeltem oda a vihar felhőket és a szél dobta hullámokat. El lehet játszani a haragot, még ha nincs is mögöttes tartalma, ahogy a fájdalmat is, mindenféle fájó emlékkép nélkül, melyek könnyeket csalnának a szemünkbe. Hiszen megannyi példáját látjuk nap, mint nap a velünk szembe jövő arcokon, a barátainkon, családunkon. Nem olyan nehéz az, mint sokan gondolnák.
Miután szépen szabaddá teszem a hangszálakat, megszabadítva a körülötte lévő zsírszövetektől, kén dioxidos oldattal kezelem, hogy megkeményedjenek. Hogy miért? Könnyebb játszani rajtuk. Fölveszi és nem tud játszani rajta. Én leteszem és játszok rajta. Úgy kezelem a hangszálakat, ahogy a macska belet szokták, mikor hegedű húrt készítenek belőle. Kegyetlenül hangzik, visszataszító és még is, milyen harmonikus hangokat képes létrehozni lelkünk békességéért. Mennyivel szebben hangzik, nem? A cselló nyakát a száján keresztül csúsztatom egészen a torka aljáig. Meredek elképzelés annak, aki nem érti a hangszer mechanizmusát, de megvalósítható annak, aki tudja mit akar.

Másnap ilyenkor már a hírekben feszegetik a cenzúrázott tartalmak határait azzal, hogy mutatnak is valamit, és nem is. A rendőrség a fejét vakarja, azontúl, hogy teljes sokkban van. Lefizetett orvos társaim úgy nyilatkoznak az elkövetőről - rólam -, mintha bármit is értenének a koncepcióból. Betegnek, aberráltnak és mentálisan problémásnak hívnak, a rendőr főnök is hasonlóképp nyilatkozik csak kevésbé kifinomultabban, nem igazán megválogatott szavakkal. De meghazudtolnám magam, ha ezen most megsértődnék vagy jelét mutatnám, hogy zavar. Nem az, hogy őrültnek tartanak, hanem azért, mert nem értik, nem látják mit miért tettem. Levio egy pocsék cselló művész volt, ki kezeim közt vált igazi mesterművé. Hát senki sem látja? A rendőrség nem gyanakszik, a közelében sem jár az igazságnak. Nem csak szerintem volt mihaszna zenész, sok ellensége volt.
- Félek, doktor. Olyan... olyan nehéz ez... Nem hiszem, hogy képes leszek valaha is feldolgozni, hogy elhagyott a feleségem. - hüppögte a velem szemben ülő keservesen, de már az első percektől fogva. Szinte az egész hatalmas könyvtárszerű irodám átvette ennek a melankolikus energiának hangulatát. Csupán engem képtelen bekeríteni, én nem engedem át magam ennek a borús légkörnek. El se akartam vállalni, de a diszkréciót triplán díjazta, és lássuk be, egy törvényszéki bíró szimpátiájának megnyerése mindig jól jöhet. Keresztbe teszem lábaim, ölemben még ott a kiskönyv, amibe a fontosabb dolgokat írom. Bár a mostani oldal üres. Tollam rugós felével babrálok a karfán, türelmesen várok, hagyom még egy kicsit sírni. A korábban elmesélt dolgok alapján, és amiket a neten olvastam, tisztán látom, hogy nem a feleség hibája. A bíró nem csak nagyravágyó, de birtokló is, ezen kombó pedig sosem jó, ha férj valaki. Ha újabb ezer esélye volna se érne másként végett. Csak luxus önsajnálatba szeretne merülni, amit lássuk be meg is fizetett.
- Brad. - szólítom meg nyugodtan. Ő kérte, hogy nevezzem keresztnevén, azt hiszi ettől barátibb lesz a viszonyunk. Azt gondolja, hogy így biztonságban lesz a mocskos titka, minden, ami itt elhangzott. Persze nem is beszélhetek róla, na de egy rendőrségi paranccsal szemben még én sem tehetek semmit. Idő kell míg a hamis, száraz könnyeit, melyek sosem áztatták arcát, letörölgeti és megjátszott orrhangon, hüppögve néz fel rám. Ennél még én is jobb vagyok.
- Az agyunk rövid kitörésekben tapasztalja meg a szorongást. Nem élvezi olyan hosszantartóan, mint láthatjuk a magáé. Ezért úgy érzi, mintha egy oroszlán készülné felfalni. - állítom közérthetően a tények elé, amik bár helytállóak, nem az ő esetében. Ő egy másokat hibáztató, ostoba pénzeszsák. Ez az ő valós diagnózisa. Újra elpityeredik, legalább is már vagy egy órája próbálja kicsikarni szeméből a könnyeket, mind hiába. Azért igyekszem empatikusságot és persze némi modort is mutatni felé, így oda is nyújtom a köztünk lévő asztalon pihenő zsebkendős dobozkát, aminek egy negyede összegyűrve domborodik ki a zsebéből. Túl játszott pityergése az egykori szomszédunkra emlékeztet, bár ő legalább valós könnyeket hullajtott.
Ő 7 volt, én 10. A házunk mögötti erdőben bújócskáztunk és az a remek ötlete támadt, hogy dobáljuk meg egymást kaviccsal. Engem persze sosem talált el, de egy épp földet érő galambot igen. Állította véletlen volt, de mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz. A kisebb kő darab nem volt nagyobb egy szőlő szemnél, de a galamb feje sem, amit eltalálva az állat szárnyaival hasztalan csapdosva, felborult és a földön vergődve úgy tűnt, mintha a feje húzná le, azért nem bírja felemelni magát. Ám a csőréből szivárgó élénk piros vér még is arra utalt, hogy ha nem is látszik, haláltusáján van. Mindketten odamentünk, de segítséget már nem nyújthattunk. Olyat nem, amitől majd Tim jobban érezheti magát. Kipirult az orra, és rögtön utána sűrű szipogásba kezdett, miközben figyelte a galambot, aki mintha szintén őt figyelte volna szüntelenül. Vele ellentétben én nem éreztem különösebb fájdalmat. Nem csak azért, mert ő okozta az állat vesztét, hanem, mert tudtam, hogyha el is pusztul, valami más majd jól lakik belőle. Az élet körforgása. Néhány pillanatig csak figyeltem, ahogy az állat szenved, és azt, ahogy Tim is ugyanígy tesz, majd megfordultam és nem messze tőlünk fel vettem egy nagyobb követ, amit át is nyújtottam bömbölő barátomnak.
- Öld meg, hogy ne szenvedjen. - feleltem, mire felhagyott a hüppögéssel és hitetlenkedve pillantott vissza rám. Mintha én volnék itt a gyilkos.
- Haldoklik. És te tehetsz róla, hogy szenved.
- De én nem akartam... - nyüszögte bűnbánó képpel, és tett is hátra egy lépést tiltakozóan. Jaj hagyjuk már. Borzalmasan céloz, de ezúttal sikerült célba találnia. Vállalja a következményeit.
- Ha most itt hagyod, talán órákig vergődhet kínok közt mire meghal, olyasmiért, amit te követtél el. - nyújtom felé még mindig a követ, erősködve, hogy megtegye. Mi másért tette, ha nem azért, hogy fájdalmat okozzon neki. Hogy megölhesse. Eltöprengett, láttam az arcán azt a fájdalmas kínlódást, ahogy legbelül a másodpercek töredéke alatt próbálja meggyőzni magát arról, hogy az állat életének kioltása szükségszerű. De végül könnybe lábadt szemekkel közölte, hogy nem tudja megtenni. Hát persze, hogy nem. Egy ütéssel széttrancsíroztam az agonizáló galambot, a véres követ pedig elhajítottam. Tim rémülten rám nézett, majd elrohant. Soha többé nem mosolygott rám. Én viszont remek alanynak találtam, kinek addig beszéltem a lelkére, míg állítólagos démonaitól szabadulva levetette magát egy hídról a folyóba.

- Úristen Joseph, ez mennyei! - harsant fel Virginia jobb oldalamon, félig teli szájjal, de legalább kezét oda tette szája elé.
- Hogy csinálod? Mi a titkod? Remek pszichiáter vagy, imádnivaló pasas és oltári jó szakács! - magasztalt a másik oldalról Lenore, aki talán az egyetlen az asztalnál, ki ténylegesen komolyan gondolja, hogy ízlik neki a kaja, mivel lényegében csak emiatt jön el. Utálja a többieket, állandóan ellenük beszél, és szerintem ugyanezt teszi velem is, ha épp nem vagyok ott. Újságíró, szóval tudja mikor mit és hogyan mondjon, hogy forgassa ki mások szavát, hogy manipulálja az embereket a pletykákkal. Nem állítanám, hogy nélkülük nem élvezném jobban az ételt, egy üveg finom bor társaságában, a háttérben valami pompás klasszikussal, de a kapcsolat teremtés és fenntartás szükségszerű, és ha már kötelező, megadom a módját, hogy én is a legjobbat kapjam. Így szerzem meg a legjobb informátorokat, akik a marhasült felett észrevétlen kotyogják el a számomra fontos, de egyébként bizalmas híreket. De, ha az Osso Buco még sem bírná szóra őket...
- Még egy kis bort...? - emelem meg az említett üveget kínálva belőle a vendégeket, és bizony akadnak jó páran, akik lelkesen nyújtják üres poharukat. Néhány perccel később pedig...
- Hm, hallottátok? - emelte fel ujját figyelemfelkeltően Cameron a rendőrség minden lében kanál kis akta kukaca. - Lezárták Levio Vidas gyilkossági ügyét bizonyítékok és gyanúsítottak hiányában. A főkapitányság elég diszkréten kezeli a dolgot, de ha már nem olvasnátok róla az újságokban és a hírekben, akkor emiatt... - kotyogta el, míg én elégedett mosollyal könyököltem két kezemmel a tányér fölé, össze fűzött ujjakkal, hallgatva a sztori estet.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Érdekes szakmát választottál magadnak úgy, hogy mondhatni emberi érzések átélésére, empátiára teljesen képtelen vagy. Gondolom teljes mértékben a megszerzett tudásra támaszkodsz ezekben a helyzetekben. Kétségtelen, hogy egyáltalán nem unalmas az életed, teszel azért, hogy ne szenvedj az unalomtól. Miközben a történeted olvastam, akaratlanul is Dexter és az ő kettős élete jutott eszembe. Te is hozzá hasonlóan próbálsz egyensúlyozni a véresen titkos gyilkos élete és a megbecsült doki mindennapjai között. Az biztos, hogy egy napot lennék légy a faladon, hogy végigkövessem a cselekedeteited. A pánciens viszont egyáltalán nem szeretnék lenni, azt érzem, hogy jobb minél távolabb kerülni tőled.
Színt és rangot admintól fogsz kapni, nyugodtan foglalózz és menj további akadályokat görgetni a nyomozók elé. Kíváncsain várom mi lesz a folytatás.  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!