The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Mikor Joseph a mérgező személy fogalmát kezdte nekem magyarázni meglepetten pislogtam, aztán mikor végzett nagy elegánsan megszólaltam.
- De hisz ez egy értelmetlen gondolat - jegyeztem meg. - Miért gondolna engem bárki is kártékonynak, doki? Nem tettem soha semmit, amivel ilyen elgondolásra adhatnék okot. Én nem vagyok rossz hatással Dr. Grimwaldra, sőt, hatással sem. Nem tettem soha semmit, amivel negatív irányba mozdítottam volna el az életét, személyiségét. Sőt. Igazából a doktor személyisége nem is mozdult el se negatív, se pozitív irányban. Egyszerűen stagnál egy állapotban. Nem is bántottam, nem is befolyásoltam, nem tettem semmit.
Szerintem Elizabeth szimplán csak dilinyós.
Úgy tűnik egy ponton rosszul fogalmaztam, mert Dr. Brewster sikeresen bele tudott kotnyeleskedni egy megfogalmazásomba.
- Ez így van. Természetesen én sem alkalmazom alkoholistákat, vagy hanyag, túl felületes embereket, de azt hittem ez magától értetődik, hiszen még is csak a rendőrség embereiről beszélünk. Vannak kikötéseim nekem is, de ezt én úgy gondoltam ön tudja anélkül is, hogy megemlíteném. Bocsánat, ez most talán az én felületességem volt. Vannak kizáró okok nálam is. Megpróbálok akkor ezen túl pontosabban fogalmazni, mert, ami nekem egyértelmű, úgy tűnik önnek nem, csak nem szerettem volna, ha a hosszú magyarázatokkal menne az idő.

Josephnek sikerült egy elég hihető magyarázattal előállnia, mely egy ponton helytállónak tűnik Killiant érintően. Ezt a magyarázatot el tudtam fogadni, lehetett benne igazság. Talán Killian tényleg ilyen módon akart kiszállni az életemből, bár ha jobban belegondoltam ez nem rá vallott. Bár igaz, sértődékeny és gyerekes is tudott lenni, szóval ki tudja. Emlékszem egy-egy rosszabb megjegyzésemre milyen reakciókkal tudott előrukkolni. Néha kicsit nevettséges volt. Ki tudja akkor milyen gondolatok tudnak megfogalmazódni a fejében?
Azt is ostobaságnak tartottam, hogy "összekötötte az életét" azzal a megmentett lánnyal. Néha meredek volt, amit művelt, szóval akár még ez is lehetséges lenne. Killianre nem nagyon vallott, de sok mindent megmagyarázott volna. Érdemes lesz ezt a gondolatmenetet kicsit megvizsgálnom később.
Rövidesen Joseph a Killian iránti érzéseimet kezdte kérdezgetni, illetve a homoszexuális érzéseimet, ami megint kicsit meredek téma volt.
- Jaj, félre értett doktor. Azért emeltem ki, hogy homoszexuális érzés, mert egy férfiről beszélünk. Ez nem jelenti azt, hogy ha Killian nő lenne, az érzés pedig hetero érzés lenne, akkor támogatnám, mert a homoszexuális érzéseket sem ítélem el. Csak a pontosság kedvéért tettem hozzá, semmi több miatt. Nem akartam bezavarni, de úgy tűnik néha túl... komplikáltan fogalmazok és emiatt akadnak félre értések.
A doki nagyon ráfeküdt a kérdésre és úgy éreztem mintha nyomást helyezne rám ezzel a kérdéssel. Nagy kár, hogy nem tudok egyszerűbben fogalmazni, mert lehet akkor nem lenne ennyi kétely és kérdés a fejében.
- Nem. Nem érzek - feleltem, noha azt be kellett nekem is látnom, hogy nem vagyok teljesen az érzelmek embere. Lehetséges, hogy most még nem látom tisztán a helyzetem, de el fogom kezdeni magam figyelni, hogy hátha én látom rosszul a helyzetemet. Kellene tartanom egy kis önvizsgálatot és emiatt úgy terveztem, ha már úgyis Killiannél fogok lakni, akkor megfigyelem a kapcsolatunkat és saját magamat is. Lehet, ha tudatosan szemlélem majd magunkat sok olyan részlet fog szemet szúrni, ami normál esetben nem szúrna, de magam is meglepődnék, ha menet közben rájönnék, hogy szerelmes vagyok, csak én nem tudok róla még, aki érzem.
A következő kérdés világossá tette számomra, hogy én vezettem félre a doktort a furcsa megfogalmazással. Ha diszkréten is, de nevettem egyet.
- Jaj, dehogy, bocsánat. Azt nem úgy értettem. Megint rosszul fogalmaztam. Nem olyan érzésekről beszéltem akkor. Arról van szó, hogy Elizabeth arról beszélt nekem, hogy Dr. Grimwald igazából nem kedvel, meg csak kényszerből van velem, meg szánalomból, meg minden. És akkor én azért füllentettem neki, hogy ne tudja meg, hogy én az ellenkezőjét érzem. Kellemetlen volt számomra azt hallani, amit ő mond és azt szerettem volna, ha ő is úgy tudja, hogy Killian nekem sem jelent semmit. Nem mertem neki megmondani, hogy nekem a doktor igen is fontos és sokat jelent a társasága mind szakmailag, mind barátilag. Jobbnak éreztem, ha azt hiszi kölcsönösen vesszük semmibe a másikat, mintsem ha megtudja, hogy míg Killian csak kényszernek érzi velem a munkát és nem jelentek neki semmit, ő nekem igen is jelent. Elképesztően kínos és kellemetlen percek lettek volna azok és ki tudja milyen egyéb kérdések merültek volna fel, meg miket vágott volna még a fejemhez. Inkább hazudtam és kiléptem a helyzetből, mintsem, hogy beleálljak és megmondjam az őszintét.
Erre értettem azt, hogy nem akartam, hogy Elizabeth megtudja, miként érzek. Nem attól féltem, hogy megtudja, hogy barátságot, vagy többet érzek, hanem egyszerűen csak... lezártam a beszélgetést, hogy ne kelljen erről tovább beszélni vele.

A beszélgetés egész szépen elterelődött egy másik irányba, ám arra nem számítottam, hogy Joseph ennyire furcsán reagál majd rá. Ebbe még mégis mi ütött? Nagyokat pislogtam, mire szabadkozni kezdett.
- Nos, én sem. De a beszélgetés ráébresztett arra, hogy mennyire... kimaradt az életemből az, hogy nyissak mások felé és megfigyeljem őket. Sok kolléga mellett csak dolgoztam, de nem igen figyeltem arra, hogy milyen is velük valójában a kapcsolatom, mit gondolnak rólam és én mit érzek, mint magánszemély a magánszemély iránt. Olybá tűnik több kapcsolatom is felületes és túlzottan szakmai, az igazi emberi érzések nem igen kaptak szerepet az életemben és mindent túlzottan tárgyiasan néztem.
Lehet ez az összeköltözés csak ront majd a viszonyomon Killiannel, viszont remek lehetőség, hogy mélyebben, átfogóbban tanulmányozni tudjam a kapcsolatunkat. Adok egy esélyt ennek az... összeköltözésnek és meglátjuk mi lesz belőle.
Mire jobban belemehettünk volna a beszélgetésbe a telefonom megcsörrent. Nem némítottam le, mert én mindig szolgálatban vagyok, a nyomozások huszonnégy órában zajlanak, nem tehetem meg azt, hogy kivonom magam a forgalomból teljes mértékileg, maximum, ha szabadságon vagyok. Elérhetőnek kell lennem, hiszen bármikor elérhet a nyomozás egy olyan pontot, ahol nekem meg kell jelennem, részt kell vennem.
Felvettem a telefont és meghallgattam az aktuális beszélőt.
- Rendben, nemsokára ott leszek és mindent átbeszélünk. Köszönöm. Viszont hallásra. eltettem a telefont és a doktorra pillantottam.
- Most mennem kell. A következő alkalommal folytatjuk, de most hív a kötelesség, haladást értek el a nyomozásban, nekem pedig ott kell lennem, hogy tovább léphessünk. Nagyon köszönöm ezt az alkalmat, nagyon várom a következőt. Mikor jöjjek vissza?

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

When a fox hears a rabbit scream, he comes running. But not to help.

Ha az orrára kötném nárcisztikus hajlamait, minden bizonnyal én volnék a "dilinyós". De most nem azért vagyunk itt, hogy kezeljem, hanem, hogy adjam alá a lovat, a lehető leglátványosabb módon.
- Hatással van rá. - javítom ki haloványan elmosolyodva. - Ahogy ő is magára, Dr. Sinclair. - felem egyszerűen. - A barátságuk hatással van mindkettejükre, ahogy annak elhalványodása vagy épp veszélybe kerülése is. Az, hogy egy harmadik személy miként gondolhatta mérgezőnek ne is fejtegessük, mert bizonyosan erre csak ő tudna választ adni. - legyintek egy aprót, hisz kár is volna ennyire elmélyülni a lány sajátos gondolatvilágába, amiről én magam tudom, hogy teljesen más az, mit a külvilág felé mutatott s az, ami legbelül bújkált benne. Ha nem volnának egymásra hatással, most nem ülne itt, s nem félt volna vele közölni, amit akart. Ha nem volnának egymásra hatással, Killian nem titkolózott volna.
Hibát vét, én pedig kiemelem, hiszen pont néhány mondattal még a tökéletességének hajszolásáról beszélt. De ez csupán egy kis piszkálódás volt részemről, orvosi indíttatás nélkül. Viszont látom rajta, ahogy pillanatokra elmélyül gondolataiba, elemezve azokat, amiket mondtam, és amiket ő mondott. Feltérképezve a lehetséges lehetőségeket. S látom, amiként belátja, van, amire még ő sem gondolt, noha pont ebből kifolyólag kissé nehézkes is elfogadnia a tényt. Az viszont, amiként a szexualitásról beszél, s ahogy a kapcsolatukat próbálja megfogalmazni kissé összezavar. De legalább tisztázzuk a dolgokat.
- Értem. - bólintok egyet elmosolyodva. - A túl komplikáltság is egy fajta jelzés értékű önnek és magamnak is, ebben a pillanatban pedig éppenséggel pedig főleg nekem, mert tisztáztuk, hogy mire ügyeljek mostantól. - felelem egy aprót biccentve, de nem rosszallóan, hogy eztán szándékosan kerülje ennek lehetőségét, pusztán jelezvén, hogy legközelebb már nem kell attól félnie, hogy esetleg teljesen mást látok a dologba, mielőtt megkérdezném őt róla. Mint, amikor valaki szűkszavúan válaszol minden kérdésre, és egyből azt feltételezzük, hogy szomorú, pedig lehet éppen csak fáradt, vagy feleslegesnek találja a bővebb választ. Az viszont megnyugtat, hogy ő maga némi gondolkodás után is, de határozottan kijelenti, hogy nem érez többet a "kelleténél" Killian iránt. Még ha nem is biztos benne, azt gondolom, egy ilyen kijelentés után már csak azért is arra törekedne, hogy így legyen. Horatio az a fajta, aki nehezen ismeri be a hibáit, s ha van lehetősége, inkább maga előtt is tagad. Mindazon által még így is elég különösen hangzott "mentsége".
- Tehát, ha jól értelmeztem, attól félt, hogy a lány igazat mond, és hogy kiderül, hogy önnek fontosabb kollégája, mint neki ön. - tisztázom le, majd, ha így van s ebben megerősít, picit elcsendesülök és elgondolkodom. Főleg az előző témát érintőlegesen, miszerint igenis hatással vannak egymásra. - Mit érzett volna, ha ez az egész másként alakul, és Killian fülébe jutott volna mindez? Ráadásul kiderült volna, hogy ténylegesen csupán a kényszer miatt dolgozik együtt? Csalódott lett volna? Vagy dühös? Vagy egyszerűen vállat vont volna rá, mondván, hogy a csapatmunka attól még működik? - érdeklődöm, mert még mindig hiányosnak érzem ezt a kirakóst. Persze féltjük a legjobbnak ítélt barátságaink, a bizalmunkba fogadott emberekkel való kapcsolatunk, de ezernyi dolog állhat még a háttérben. - És mi történt volna, ha kiderül, hogy a szimpátiájuk kölcsönös? Zavarba jött volna? Kínosnak érezte volna az igazságot? Tudott volna úgy is együtt dolgozni vele? Vagy akkor működött volna csak igazán az összhang? Mit gondol... akkor előbb elmondta volna magának, hogy felakar mondani? - kíváncsiskodtam ellenkezőjéről, de leginkább azért, mert az ő gondolataira, meglátásaira voltam kíváncsi. Ahány ember, annyiféle gondolat, elképzelés. Én speciel azt hiszem feszélyezve érezném magam a helyében, ha kiderülne, hogy hasonlóan érzünk egymás iránt. De csak mert az én életem teljesen másképp zajlik, mint az övé.

Kételkedtem az elején, hogy nagy fordulat következett volna a beszélgetésben, de a kijelentése ismét felért egy tarkón vágással, pedig nem is szándékoztam előre inni a medvebőrére. Ezek után pedig nem csak válaszait kell kétségbe vonnom, de aggódhatok, hogy most megint változtatnom kell a terveimen. Vajon mit fog szólni, ha kiderül a helyszínen talált holmikról, hogy nem is annyira bonyolult jelek? A kezdeti kellemetlenséget leszámítva - hogy majdnem megfulladtam - végül szépen visszatereljük a beszélgetésre. Érdekes és bevallom kissé feszélyező volt hallgatni meglátását. Úgy beszélt a kapcsolatok meg és kiismeréséről, mintha ez is egy kinyomozni való ügy volna, amivel nincs is baj, ám egy parányit azért lelkedztem aggódni, hogy ezt is túlkombinálja, hogy addig-addig gyötri magát ezekkel a dolgokkal, míg rá nem ébred olyasmikre, amikre eddig nem. Mindhármunk érdekében nagyon remélem, hogy a helyzet csak ront majd a kapcsolatukon, semmint, hogy még javítson is. Bár.. lakva ismeri meg az ember igazán a társát, szóval... nagy esélyt látok rá, hogy Horatio két nap múlva inkább megkockáztassa, hogy visszaköltözik a lakásába, semmint, hogy annyi négylábúval és egy idiótával töltse napjait. Már, amikor épp nem dolgozik...
- Nem igazán tudom, hogy... mit is mondhatnék erre... még mindig meglepetés a számomra, valahogy másként képzeltem el az önök kapcsolatát az elmondottak alapján, de őszintén mondom, hogy én is roppant mód kíváncsi leszek miként alakulnak majd a dolgok... - válaszolom, s ez így is van, pusztán az ellenkezőjében reménykedem inkább. És noha nem szántam búcsú szövegnek, végül elérkeztünk a végéhez, még ha nem is általunk, mint egy váratlan hívás által. Nem tehetem szóvá, hogy legközelebb halkítsa le, hiszen nem egy postásról van asszisztensről beszélünk, de azért nem is tartom túl szimpatikusnak ezt a dolgot. Hirtelen minden sietőssé válik, amit megértek, így azonban nem tudom mennyire őszinték szavai. De azért elmosolyodva bólintok és fel is kelek a helyemről, hogy kezet foghassunk.
- Azt hiszem ilyen léptékben igen gyorsan látványos haladást érhetünk majd el. Én is örülök, hogy felkeresett, és már nagyon várom a következő alkalmat. - rázok vele kezet, ha elfogadja, ha nem, akkor leengedem kezem. - Nos, mondanám, hogy, amint lehetősége nyílik rá, de attól tartok visszaélne ezen lehetőséggel a nyomozás végéig, így azt javaslom, minél előbb, de legalább a következő héten. Örülnék, ha heti több alkalommal is tudna jönni, de tisztában vagyok vele, hogy sok munkája van, és bár a terápia pozitív kezelést ígér, a túl sok program akárhogy is nézem, megterhelő. De ha a héten mindképp hívjon és pontosítunk majd még. Vagy ha úgy adódik, bár nem kívánom, hogy ilyesmi legyen, de lehetnek s.o.s. órák, amikor soron kívül is bejöhet, csupán arra kérem, hogyha lehet hívjon előtte pár órával, mert még nekem is ide kell jönnöm. - válaszolom pontosítva, s kérve ezen alap dolgokra, bár leginkább amiatt, mert ha épp ügyködöm valamin, borzasztó zavaró volna, ha megzavarna. Ha nem volt már miről tanácskozni, nem is tartottam fel. A kellemes csevegéssel telő órát úgy is hamar felváltja majd a félelem és feszültség. Azt gondolom hamarabb fogunk találkozni, mint ő azt most gondolná...

A rendőrségen nagy volt már a sürgés forgás, mire Horatio odaérkezett, noha nem csak az ügy kapcsán, elvégre december volt, és ilyenkor amúgy is több a gond, mint máskor, ugyanis nem mindenki szereti kifizetni a drága ajándékokat, ahogy a forralt bor is jó indok a berúgásra, meg mások megrugdosására. Ráadásul a Sweet Dreams hamar felütötte fejét a seftelőknél, és úgy viszik, mint a cukrot, arról nem is beszélve, hogy korhatár nélkül, ténylegesen mindenkinek adnak belőle, függetlenül, hogy a dózis és a személy kora és testsúlya is nagyban befolyásolja annak használatát és kimenetelét. A nyomozó csapat azonban sokkal aggasztóbb dologgal várta a felügyelőt, és míg amaz meg nem jelent arról ment a vita ki közölje vele a rosszabbnál rosszabb híreket. Végül az egyik igazságügyi orvosszakértő vállalta az egyik rossz hírt, míg bízott benne, hogy a másodikkal majd időközben elhozakodik más. Killian nem volt ott, és nem is ok nélkül, bár egyenlőre senki sem tudta biztosan megmondani mi volna most a helyes lépés. Most azonban nem értesítették a fejleményekről.
A kezdeti monológ után - mely jobbára körítés volt - végül rátértek a lényegre is.
- ...így aztán újabb laborvizsgálatokat kellett készíteni a parfüm összetételéből, mivel az üvegen és a csomagoláson sem találtunk se ujjlenyomatot se dnst. A parfüm összetételének megvizsgálása alatt kiderült, hogy nem növényi "aromákat", olajokat tartalmaz, hanem... - elkapta tekintetét az orvos és még talán nyelt is egy nagyot, mielőtt borsódzni kezdett volna a saját szavaitól. - ...emberi "szöveteket" használt alapanyagul az elkövető. Az illat több áldozat kombinációját foglalja magába és... és az áldozatok közt... - hiába tudja, nem meri folytatni, így inkább felvette az asztalon lévő és az áldozatok neveit felsorakoztató A/4-es lapot és a nyomozónak nyújtotta. Kizárólagosan nők nevei szerepeltek, különböző korúak, kinézetűek, más-más foglalkozással, családi állapottal. Hasonlóság nem is nagyon volt köztük, ám egy közülük ismerős lehetett Sinclairnek. Safia Arrowood.
- ...még nem sikerült felvenni a kapcsolatot Miss Arrowooddal, de... - nincs de. Egyik feltehetőleg halott nővel sem sikerült fel venni a kapcsolatot. Azért, mert meghaltak. Alig néhány eltűnését jelentették be, de igazi kereső csapatot egyik után sem indítottak, ügyeik egy halom másik eltűnt személy kupacába kerültek, Safiaéval együtt. A lesújtó hírek azonban itt még nem értek végett. Tudni kell adagolni a híreket, pláne, ha azok rosszak. Én mindent elkövettem, hogy kellő nyomás alá helyezzem labilis elméjét, most már csak a helyzeten és a dolgozókon múlt. Még igazán fel sem eszmélhetett a nő lehetséges elhunytából, mikor egy másik üggyel foglalatoskodó is megszólalt, bár csak óvatoskodva, félve közölve az újabb lelket ostromló hírt.
- ...és öhm... idő közben felhívtuk a Dr. Grimwaldnak szánt névjegykártyát is, az öhm... temetkezési vállalkozót és hát... az ügyfeléről pontos információkat nem tudott adni, viszont... - a többiekre pillantott, hátha valaki más folytatja, de ebből inkább mindenki kimaradt volna, így visszapillantott a felügyelőre. - ...azt mondta már megrendelték számára a koporsót. Nem tudta, hogy Dr. Grimwald még él, de hozzátette, hogy a megrendelő megjegyezte, hogy a koporsót egy autóbalesetben elhunyt személynek szánja, akit várhatóan januárban helyeznek végső nyugalomra. - próbálkozhatott szebben fogalmazni, de mi értelem? A tények önmagukért beszélnek. Hogy az elmondottak mennyire való alapúak, azt a temetkezési koporsót készítő sem tudta volna megmondani, de állította, hogy a beszélgetés alatt fel sem merült benne egyszer sem, hogy átverés volna. Ami jelentheti azt, hogy az eddig betörő, most már inkább gyilkosnak tekinthető személy előre látóan jelezte, hogy a búcsújuk közeleg és végleges. Sőt, még a körülményeiről is elárult egy-két dolgot. A rendőrségen lévők attól féltek, hogy pontosan arra számít a gyilkos is, hogy üzennek a doktornak, aki kocsiba ül és esetleg valahol, tán egy kereszteződésben még várnak is rá. A kollégák aggodalmas pillantásokat vetettek Horatiora. A hab a tortán pedig az érkező sms volt, amit Killian írt Horationak, hogy úton van már, csak nagy a hó, de siet a rendőrségre. Killian azt hitte Horatio hívta el otthonról, bár furcsállta, hogy az ismerős hang ellenére ismeretlen számot jelzett telefonja, s mivel, hogy a "nyomozó" válaszra sem méltatta, hanem egyből kinyomta, úgy gondolta sietős, így hamarabb befejezték a terepszemlét odahaza és rögvest útnak indult, mit sem sejtve arról, hogy meg lehet, amint a nyúl elhagyta odúját, a róka már is a nyomába eredt.

outfit || thx. || ambience

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

* * *

Ha nem is túlzottan siettem az útviszonyok miatt, igyekeztem azért mihamarabb megérkezni a központba, hogy megtudjam mik a hírek, amik annyira fontosak voltak. Szemmel láthatóan tapintható volt a feszültség a levegőben, mely okot adott, hogy ne csupa jó hírre számítsak.
Igazából nem tudtam pontosan melyik nyomozás ügyében volt előre lépés, mert sok mindent nem közöltek velem a telefonba, de feltételeztem, hogy a lakásomon történtek miatt volt olyan fontos megérkeznem és ez rövidesen beigazolódott.
Vártam, hogy valaki mondjon valamit. Sosem értettem miért kell a rossz híreket ennyire nehezen feltálalni, én nem ilyen ember voltam, én mindent csont nélkül igyekeztem feltálani, ha jó hír, ha rossz hír, ahogy egy hozzátartozónak is simán a szemébe mondtam, hogy kije-hogy halt meg. Mit rágódjak ezen? A tényeken nem változtat.
Az orvosszakértője pillantottam, aki bevállalta a laboreredmények közlését. Kifejezetten zavart, hogy ennyire nyögvenyelősen beszélt, mivel szerettem volna mihamarabb az információk birtokába kerülni, így mikor megszakította a mondandóját kénytelen voltam rászólni.
- Mondja már az isten szerelmére, nem lehet ennyire gátlásos - igazítottam helyre, ám a közölt tények még engem is megleptek és undort keltettek bennem. Kezdtem érteni, hogy a pasasnak miért esett ennyire nehezére kibökni miről van szó.
- Ez biztos csak valami rossz vicc, ennyire senki nem lehet elborult agyú. Hol van a jegyzőkönyv? - kérdeztem és miközben átvettem a névsort, magamhoz vettem a labor által írt jelentést is, hogy átlapozzam. Ha Halloween lenne, még jó vicc is lenne, de mindjárt karácsony volt, kicsit megcsúsztak vele.
- Jóságos ég, mégis ki lehet ennyire elmebeteg és mi lehetett az indíték?
Az áldozatok névsorára pillantott, közben hallgattam az orvos szavait. A név igazán meglepett, és bár már túltettem magam a nőn, kicsit mégis szíven ütött és úgy éreztem meg kell támasztanom a hátam a falon, hogy jobban érezzem magam.
Ez igazán beteg.
Szerencsétlen nő, lehet nem ő volt a nyomozók gyöngye, de nem érdemelte meg, hogy valami pszichopata parfümör végezzen vele. Ráadásul annyi név volt, hogy el sem tudtam dönteni tömeggyilkosról beszélünk, vagy sorozatgyilkosról.
Azt gondoltam lehetett volna rosszabb is, ha Safi még közelebb került volna szívemhez, de szerencsére a nő, mintha csak megérezte volna mi vár rá, idejében kilépett az életemből, elutazott, hogy mentse magát és engem is, de nem sikerült neki.
Vajon ki tette és miért? Meg kell tudnom.

Egy ideig némán vártam, már azt hittem rosszabb hír nem jöhet ennél, de hamarosan kaptam a következő pofont.
- Hogy mi? - kérdeztem meglepetten. - Autóbalesetben? - kérdeztem vissza, mert ez egy elég különös információ volt. - Ez nem stimmel nekem. Mégis mi a garancia, hogy ez tényleg bekövetkezik? Főleg, ha ez egy megtervezett gyilkosság akar lenni, elég nehéz kivitelezni, rengeteg buktatója lehet. Valószínű, hogy csak a temetkezési vállalat megvezetése volt a cél, egy egyszerű indok.
Semmi garancia rá, hogy Dr. Grimwald olyan útvonalon fog haladni, amin csapda van, vagy, ahol éppen ők várnak rá. New York nagy, sok az utca, a forgalom rendszertelen.
Ha meg is akarják ölni, arra más megoldást kell találni.
A telefonomra pillantottam, amin Killian SMS-e volt.
- Dr. Grimwald az, úton van... - kezdtem bele, ám meglepett, amit hallottam. Ha senki sem szólt neki, akkor mégis miért jön el, hiszen azt beszéltük meg ma már nem találkozunk az irodában? - Oh, az ördögbe! Ez egy csapda! - Kaptam észbe, majd a diszpécserhez mentem.
- Küldjenek ki járőröket a Manhattani utakra és ellenőrizzék a környező szakaszokat is. Vélhetően gyilkossági kísérlet van készülőben Dr. Grimwald ellen - bemondtam az autó márkáját, típusát és rendszámát, bár legbelül még mindig kételkedtem benne, hogy sikeres lenne a támadás, hiszen a közlekedés manapság kiszámíthatatlan, rengeteg benne a változó.
Viszont benne van a pakliban, hogy a rosszakaró egészen a házától fogva, vagy a háza környékétől fogva követi, ám akkor is nehéz dolga lehet.
Hogy aggódtam-e érte? Az nem kifejezés, hiszen valaki így-vagy úgy, de a halálát akarja és az a valaki engem akar tönkre tenni. Mégis ki lesz a következő? Egy valakit már megölt, most mi lesz? Minden barátomat és kollégámat meg akarja majd ölni?
Mégis ki utálhat ennyire? Kinek léphettem ennyire a lábára?
- Nekem most beszélnem kell az osztályvezetővel - szóltam és sietős léptekkel hagytam ott a társaságot, noha nem odamentem, ahová mondtam, hanem az irodámba.
Több lehetséges forgatókönyv is megfordult a fejemben. Mi van, ha rátelefonálok, hogy valaki meg akarja ölni? Talán épp azzal sodrom őt életveszélybe, mert a telefonra figyel és nem az útra? Vagy leparkol valahol az út mentén, hogy telefonáljon és akkor törnek az életére. Belehajtanak a kocsijába, vagy lelövik. De lehet pont azt kéne, hogy szóljak neki, legyen résen.
Nem, nem hívhatom fel, de SMS-t írhatok neki. Igen, az a legtisztább.
De nem, mert miközben olvas, nem figyeli az utat és megcsúszhat a jeges úton.
Határozatlanságomban éreztem, hogy fulladni kezdek és remeg a kezemben a telefon. Tehetetlennek éreztem magam, lehet miattam fog meghalni a legjobb barátom és semmit nem teszek, hogy megmentsem. De már úton vannak a járőrök és rá fognak találni.
A telefon vibrált a szemeim előtt, én pedig mélyeket lélegeztem, aztán lefordultam a székemről az asztal mellé.

szavak száma: x zene: Investigation megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Aggódtam, hogy a félkész gyerek szoba vagy a négylábúak tömkelege kissé lehúzza majd az esélyeim, de még ezek ellenére is igyekeztem bevágódni a két hölgynél, és inkább a pozitívumokat előtérbe helyezni, mivel, hogy nagyon, de nagyon szeretném, ha Bailey az életem és én az ő élete részévé válhatnék. Nem gondolom magam társfüggőnek, és még a család fogalma sem áll hozzám olyan nagyon közel, a megszokott értelmében legalábbis, de Laylana óta rájöttem, hogy boldogabb voltam, amíg volt valaki, akivel foglalkozhattam, valaki, akinek szüksége volt rám és a szárnyaim alá vehettem, míg ő maga nem döntött úgy, hogy ideje menni. Ráébresztett, hogy nekem is így kell tennem. Változtatnom, tovább lépnem. A profilozó munka nem nekem való. Hosszútávon biztosan nem. Nem csak az életveszélyes pillanatok miatt, de rengeteg extra stresszel jár, amit én más ottanival ellentétben - Horatioval ellentétben például - nem tudok rendjén kezelni idővel. Az a sok vér, halott, az idő, ami nem hagy gyászolni, a kegyetlenség, amit el kell tudni fogadni és a tettes után eredni, akitől látva keze munkáját a legtávolabb maradnék. De a mai találkozó azt hiszem jól sikerült. Biztosat nem mertek mondani, de a szavaikból úgy vettem ki, hogy a leendő szülők listájára tettek, még ha nem is az élére. Igaz, ekkor még mit sem tudtam arról, hogy életem lehet a végéhez közeledik. De nem pont az álmok tartják életben az embert? Sajnálatosan azonban néhány perccel előbb kellett távozásra kérnem őket, bár Horatio félszeg üzenete elég zavaros és hiányos volt, igaz pont emiatt találtam sürgősnek. Fel sem tűnt igazán - a mai izgalmak végett - hogy kicsit monoton hangon közölte, hogy siessek a rendőrségre, mert fontos fejleményekre derült fény. Az sem volt világos, hogy pontosan melyik ügyre gondolt, erről pedig végképp nem akartam beszélni a jelenlévők előtt, így távoztuk után, magamra vettem sietősen téli, fekete, szövet kabátom és útnak is indultam. A ki nem írt ismeretlen számról már nem tudtam visszahívni, s mivel válaszolni sem volt időm abban a pillanatban, ezért csak írtam egy sms-t neki, hogy tudja, az esti program ellenére is úton vagyok már. Nem is feltétlen az ügy miatt, mint inkább, hogy őt egyben tudjam tartani a rengeteg negatív pillanat miatt, amit ma átélt. Csodálom is - és igazán össze tehetem a kezem -, hogy nem kapott még pánikrohamot. Olyat nem, mint legutóbb. Vajon Joseph, hogy viselte, hogy a terápia kellős közepén hagyta ott? Tudtommal az ilyeneket nagyon magára veszi. Szóvá is szokta tenni.

Így kora este elég forgalmas volt az út odáig, noha az autópályán még egészen kényelmesen tudtam haladni. A városba érve leakartam vágni az utat egy másik útvonalon haladva, de rossz ötlet volt, mert úgy tűnt, mindenki most megy haza. Ha pedig ez még nem lett volna elég, mintha minden rosszfiú most indult volna bűnözni, szinte fél percenként suhant el a kocsi sorok előtt rendőr autó. Az emberek még a szeretet ünnepét is rossz célokra használják. Beakartam telefonálni, hogy legalább 10 percet késni fogok, de mire ténylegesen kihúztam volna a zsebemből a telefont, valaki bekopogott az ablak üvegen. Kis híján a szívrohamot hozta rám az egyenruhás, és rögtön az jutott az eszembe, hogy biztos szemet szúrt neki, hogy a zsebembe matatok, nyilván a teló után. Nem tudtam, hogy álló kocsiban sem lehet használni, ráadásul be vagyok kötve, szóval kissé aggodalmas fejjel húztam le az ablakot, hogy udvariasan és lehetőleg probléma mentesen megbeszéljük a dolgot, de még le sem ment teljesen az ablak, mikor kinyitotta az ajtót és már nyúlt volna be, hogy az övem is kikapcsolja. Valamit magyarázott közben, de annyira félreérthető volt az egész és az, hogy közben mögötte is összegyűltek még néhányan a kíváncsiskodókon túl, miközben rádióban bemondták a "Megtaláltuk." szöveget, hogy azt hittem, valahogy az jött ki a vizsgálatok alapján, hogy én vagyok a tettes az egyik ügyben. Ó te jó ég, még csak más által alátámasztható alibim sincs, hiszen egyedül voltam otthon és a szobát rendeztem. Előzékenyen a kezeim is felemeltem, miközben kiszálltam, bár bilincset se akkor, se utána nem láttam náluk. Szóltak volna Horationak is, hogy ne aggódjon, úton vagyok már csak épp egy seregnyi járőrrel, de mivel mindenki úgy tudta, hogy az osztályvezetőhöz indult, az irodájába pedig csak bepillantottak, így jobbára keresgélni kezdték. Úton odafelé, közben nagyjából elmondták, hogy mi is történik. Hogy feltételezhetően veszélyben vagyok - bár a részleteket nem mesélték el - s, hogy vélhetően a gyilkos is a közelben lehet, noha az egyik kocsiban lévő rendőr halkabban azért megjegyezte kollégájának, hogyha mégsem, hosszútávon akkor sem csinálhatják ezt. Én nem értettem, de nyilván arra gondolt, hogy nem fogják tudni minden percben mozgósítani a fél rendőrséget - vagy az egészet - egy ember miatt, miközben a gyilkos jókat röhög a markában.

Kissé zavarodottan, de belépve a rendőrségre már nem kértem útba igazítást, arról pedig senki nem számolt be, hogy Horatioval mi van, merre van. Így én értelemszerűen az irodája felé vettem az irányt. Azt ugyan láttam, hogy sok a futkározó, és rajtam kívül is akadnak aggodalmas pillantások, de gondoltam a különös ügyek kapcsán ez már talán nem is olyan meglepő, pláne, ha új dolgokra derült fény. Szóval egy-két kapkodott halk kopogást követően be is léptem az irodába, ahol ha még mindig nem bukkant elő Horatio az asztal mögül, akkor a sietségtől nagyokat szusszanva, néhány körbe pillogást követően már húztam is volna vissza fejem az ajtóból, míg a benti némaságban fület nem ütött volna a ritmustalan zihálás vagy motoszkálás.
- H-horatio? - bököm ki kérdőn, miközben összevont szemöldökkel lépek beljebb, s csukom is be egyből magam mögött az ajtót. Nem tudom miért nem esik le abban a pillanatban, hogy mi lehet a gond, de kell némi idő, és az, hogy az asztal mögé lépjek, és lássam mi történt.
- Héé... - guggolok le hozzá, egyből karjai vagy oldalához nyúlva, hogy valamiképp, de felültessem és az asztalnak dönthessem a hátát, miközben azon agyaltam, mivel nyugtassam meg, pláne, hogy jelen sem voltam a kiváltóoknál. Túl sok opció van, akármitől bepánikolhatott.
- El ne ájulj nekem... Nincs semmi baj, hallod? - beszéltem hozzá igyekezvén kerülve az aggodalmas, vagy parancsoló hangnemet, hogy a legkevésbé se éreztessem vele a problémát, mint inkább elterelném a figyelmét. Nem kell csuklón ragadnom, hogy érezzem rajta, hogy a vérnyomása az egekig, és menten kiugrik a szíve. Két oldalt óvatosan, de határozottan meg is fogom arcát, hogy ne tudja eltekerni a fejét és minél inkább lekorlátozzam a külső ingereket, amik érhetik.
- Ne kapkodd a levegőt, csak széép lassan... Hallod? Nézz rám. - kérem, miközben én is keresem szemeimmel a kontaktust az övéivel. - Semmi gond, oké? - mosolyodom el haloványan, miközben magamban letisztázom, hogy ügy ide vagy oda, ilyen állapotban amúgy sem tudnánk most haladni vele, neki pedig szüksége van a pihenésre és elsődlegesen egy nyugalmas környezetre, ami a rendőrségről nem mondható el. De mielőtt egyáltalán megpróbálnám lábra állítani, le kell csitítanunk a rohamot.
- Héé, naa... hazamegyünk szépen, és kapsz egy nagy bögre forró teát... jól fog az most jönni. - mosolygom, hüvelyk ujjammal arcát simogatva. Ha csillapodik is a roham, végül úgy is magamhoz ölelem, és hogy enyhítsek izmainak görcsös tartásán és légzésén, félkézzel a hátát simogatom, miközben halkabbra veszem a beszédet. - Hunyd be a szemed, és próbáld magad egy olyan helyre és időbe képzelni magad, ami a legkomfortosabb számodra. Vagy idézd fel magadban a legutolsó pillanatot, amikor a legkevésbé sem idegeskedtél semmin. - beszélek hozzá, majd elmosolyodva kicsit viccesebbre veszem a dolgot, hogy azzal is eltereljem a gondolatait a jelenlegi helyzetről. - Mondjuk mikor rádöbbentél az első korty után, hogy a matcha kávé milyen fenséges és színében undorító is egyszerre. S hogy mennyire istenítettél, mikor megmutattam neked, és emlékszem, hogy megígérted, hogy amiért ilyen figyelmes voltam, cserébe a rendőrségi karácsonyi bulin Rudolfnak fogsz öltözni. - nem volt ilyen, és ezt én is pontosan tudom, csak az elméjét akarom minden áron elkanyarítani attól a gondolattól, hogy éppen megakar fulladni. Összeakarom zavarni, hogy inkább egy hamis kijelentésen kattogjon, semmint ezen az egészen. - Vagy mikulás jelmez volt...? Egyre megy igazából... mindkettőből van otthon... - somolygom, bár ő azt aligha láthatja.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Mit sem nagyon hallva és látva belőle, hogy a profilozó cimborám megérkezett még mindig az asztal mögött próbáltam leküzdeni a rohamot, a bennem tomboló érzéseket, a kétségbeesést. Talán életem egyik legjobb döntése volt kiküldeni a járőröket, és életem legnagyobb szerencséje volt, hogy az irodai íróasztalom mögött a kutya sem keresett, mert lehet ugrott volna a jelvényem, amit csak orvosi engedéllyel kaphattam volna vissza ki tudja mikor.
Valamelyest kezdett bennem realizálódni, hogy a doki van a jelenlétembe, de kezdetben ebből nem sokat érzékeltem, csak torz képet láttam és tompa hangokat, amiket elnyomtak érzékszerveim. Alig jutott el tudatomig a doki ölelése, ám ahogy szavaira, aprólékos nyugtatására igyekeztem fókuszálni fokozatosan jutott el elmém kis zugaiba, hogy Ő az. Ő az, él és jól van.
Itt van Killian, nincs semmi baj, rendben van, a rendőrség időben megtalálta és elhozták őt. Gondolom így történhetett. A doki tanácsait követve - és persze megnyugodva, hogy sértetlenül itt van - igyekeztem rendezni légzésem és idegrendszerem, de egyelőre le sem esik mennyi hülyeséget hord össze, hisz éppen egy lehetséges trauma bekövetkeztét heverem ki.
Felpillantok rá, majd két karommal nyakánál átfogva szorosan ölelem meg, akár csak egy kígyó leendő - megfojtandó - áldozatát, csak én éppen megkönnyebbülésemben, örömömben teszem, amiért épségben tudhatom, majd kezemmel hátára simítok és öltönyébe markolok.
- De jó, hogy itt vagy. És épségben. Azt hittem meg fognak ölni és nem tudok tenni semmit - szaladt ki ajkaimon az őszinte megszólalás. Azt hiszem minden nagyon szerencsésen jött ki. Ez nem csak az NYPD alkalmazottainak profi és gyors munkáján múlt, hanem azon is, hogy időben meglettek az eredmények, el tudták érni a temetkezést, ahol beszéltek is, a telefonom épp nem volt lenémítva és nálam volt, hogy időben visszaértem a központba és voltak mozgósítható rendőrök, akik időben ráleltek Killianre.
Minden jól jött ki.
Ha hittem volna Istenben, most biztos elmondtam volna egy imát, vagy neki tulajdonítottam volna a sikert, de nem voltam hívő, így csakis a rendőrség és Fortuna asszony érdemelhette ki a bókot.
Nem akartam őt elengedni, most, hogy tudom mekkora veszélyben lehet. Túl fontos része az életemnek, ahhoz, hogy csak úgy elengedjem őt, és most, hogy a lehetséges halál küszöbén volt, én pedig csak távolból, kétségek között őrlődve ülhettem és várhattam, hogy jó vagy rossz hírt kapok csak még inkább erősödött bennem az az érzés, hogy mennyire fontos nekem és mennyire ragaszkodom hozzá. Nem csak magamat kell tudnom megvédeni, hanem őt is és még megannyi fontos embert, akikre a gyilkos leshet, de egyelőre úgy tűnik Killian számára a legvonzóbb célpont. Érthető okokból.
- Nem engedlek el! Legyen bármi, mostantól mellettem kell maradnod és még a zuhany alá is veled megyek, nehogy bántsanak téged! Nem hagyom, hogy téged is megöljenek, még valakit nem veszthetek el, akit szeretek, nem viselném el, ha te is parfümként végeznéd! - viccesen hat? Talán kicsit, de ez volt a szörnyű igazság. Ki tudja mi lenne vele, ha megölnék? Illatanyag, vagy kézkrém? Ebben a beteg világban már nem lehet tudni semmit, egyedül azt, hogy nagyon el voltam keseredve, de egyben borzasztóan örültem is, hisz bár nyakig benne voltunk valami brutális, kegyetlen játék közepében, de legalább ő itt volt nekem, én pedig nem akartam megválni tőle.
Többé nem hagyhatom őt egyedül, ki tudja hol lesnek éppen rá. Ráadásul annak a valakinek úgy néz ki a hangja és a megjelenése is hasonlít az enyimére, ami különösen nagy bajt jelent, mivel így bizonyos mértékig vissza tud élni a személyazonosságommal is.
Remélem nem fog kiderülni, hogy van egy gonosz ikertestvérem.
- Tudom, hogy gonosz voltam veled, de soha senki nem jelentett még nekem annyit, mint te. Hosszú ideje te vagy az egyetlen ember, aki minden negatív tulajdonságommal és hátrányommal együtt elvisel engem, sőt, még szeret is velem lenni és én is szeretek veled lenni, többek közt ezért is örültem, hogy velem dolgozol és még nálad is lakhatok. Sokat tanultam tőled, az életem egész más irányt vett, amióta veled vagyok és nem tudom elviselni, hogy ez most véget ér.
Azt hittem meg fognak ölni és még azt a kicsit is elveszik tőlem, amit szabad perceidben rám tudnál áldozni és teljesen egyedül maradok.
Nincs senkim, csak te. Az apámat már megölték, az anyám szanatóriumban, barátaim nincsenek, csak te maradtál nekem, akire számíthatok! Nem hagyhatom, hogy valaki téged is elvegyen tőlem, ezt egyikünk sem érdemli meg!
Kérlek, legalább te ne menj el mellőlem, ahhoz túlságosan szeretlek, hogy te is elhagyj engem!-kapaszkodtam, még ujjaim is kicsit elfehéredtek, ahogy zakóját szorítottam, de nem akartam őt hagyni, hogy elhúzódjon, csak közel akartam tudni magamhoz. Arcom nyakához hajtottam, hogy ne nézhesse tovább elkeseredett pillantásom, miközben a bánattól és a szégyentől, amit ez a megtört pillanat okoz némi könnycseppet engedek. Nem csak azért, mert ennyire bánt a helyzet és ennyire féltem, hanem mert most igen csak szánalmasnak és nyomorultnak érzem magam.

szavak száma: x zene: Flowers for a Ghost megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Reméltem hamarosan jobban lesz, de legalább is annyira, hogy elvánszorogjunk a kapuig, ahol bevárjuk, míg meg hozzák a kocsim és szépen haza megyünk. De az elejét tekintve kicsit másként alakultak a dolgok. Nem tudhattam pontosan mi váltotta ki belőle a pánikrohamot, avagy a halálfélelmet, de azt tudtam, hogy a türelem és a nyugtatás hatásos lehet, csak éppen arra kell figyelmem mit és hogyan mondok. S mivel, hogy ebben nem voltam biztos, gondoltam egy öleléssel még megtoldom, amúgy is úgy vettem észre - aztán lehet mindent túl gondolok -, hogy nincs ellenére az effajta testi kontaktust, sőt mintha még igényelné is. Éreztem is, hogy mintha nagyon lassan, aprólékosan is, de kezdene úrrá lenni legalább a szapora légvételein. Tévedni persze nem tévedtem, de egészen másképp reagált, mint, ahogy eddig. Kicsit váratlanul ért az ölelés ilyen módon való viszonzása, de igyekeztem ezt nem éreztetni vele, mert az egész lényege, hogy ne erősítsük benne semmilyen módon a rá rossz hatással lévő pillanatot, avagy azt, hogy pánikrohama van én pedig éppen próbálom megnyugtatni. A magasság különbség miatt, kicsit meg is kellett görnyednem a hirtelen rám ugrásától, vagy neki, jobban kinyújtóznia, de igazából ez már szinte fel sem tűnt, tekintve az egész mondadóját. Jól esett az ölelés, mert tőle volt, ami azt jelenti, hogy már bizonyosan nem haragszik, hogy a távolság, ami ma már inkább közelített egy szakadékhoz, felszívódott. Legutóbb is másabb volt, ilyenkor kicsit mindig az. Feltűnt, hogy tegezett, és hogy nem csak a levegőt kapkodta, de a szavakat is, amikről így azt feltételezem, annyira őszinték, hogy teljesen át sem gondoltak. Viszonzom az ölelést, jobbára a karja alatt, a dereka, vagy kicsivel feljebb a hátánál mindkét kezemmel. Érzem, hogy ujjaim az öltönyömre szorulnak, hogy már nem a roham tartja őket görcsben, hanem a félelem utóhatása és a fellélegzés. Jó, oké, én is aggódok, mióta kaptam egy "fenyegető" névjegykártyát, de igyekeztem nem túl gondolni, hiszen meg lehet csupán valami rejtett, sorok közti üzenet volt. Az ő szavaiból ítélve viszont, s hogy sürgős volt az ide út, azt sugallja, hogy még sincs minden rendben. És itt most nem csak rólunk vagy rólam van szó. De ha én veszélybe vagyok, akkor Bailey is veszélyben lesz, ha magamhoz veszem. Ha visszamondom... áh...ebbe szeretném bele sem gondolni. Még is önzőség volna és őrültség is, ha kitenném ennek. Félek. És nem a haláltól, vagy a fenyegetésektől, hanem attól, hogy végül tudatalatt még is Horationak lesz igaza. Hiba volt változtatnom. Mindazon által, ha ezt most nem a saját szájából hallom, azt gondoltam volna, hogy csupán mint kolléga aggódott értem annyira, nehogy veszélybe kerüljek. Bűntudat? Miért? Mert most szembesültem azzal, hogy mást hittem róla, mint amilyen, és ennek tudatában képes vagyok magára hagyni, még ha csak a munkahelyén? Azt hiszem ezt az erősödő érzést már annak sem lehetne nevezni. És most már az is teljesen világos, hogy miért volt olyan ellenséges és flegma a nyomozáskor. Én tényleg azt hittem - mert, hogy léteznek ilyen emberek is -, hogy ő olyan, akinek valóban nincs szüksége ilyen közeli kapcsolatokra, és kifejezetten nem jó, ha erőltetik. Felemelte a hangját - a hirtelen érzelmi kicsapongás végett - majdnem kiabált, és ahogy ő egyre jobban megtalálta a hangját, én egyre kevésbé éreztem jól magam. Nem tehettem róla. Nem tudhattam, és tudom, hogy valahol továbbra sem az én dolgom volna a pátyolgatása, a rá fordított figyelem. Kicsit olyan érzés fogott el, mint, amikor valahogy, valamiért csak évekkel később döbbenek rá, mint apa, hogy van egy fiam, mindig is volt, és én nem csak, hogy nem álltam ki érte, de még el is akarom hagyni. A mondadójának tartalma csak eztán kezdett értelmeződni bennem. Ha pedig nem lett volna ennyire siralmas a helyzet, most biztosan nevettem volna a tőle igen csak szokatlan és vicces kijelentésen. De most... tényleg ennyire nagy a baj? Tényleg megakar ölni valaki? Azt sem tudtam, hogy vannak ellenségeim... É-és mi az, hogy "engem is"? Kit veszített még el?? Most??? Parfümként?!?! Oké, Killian, sok az információ, nem is túl bizalom gerjesztő, temérdek kérdést von maga után, de most nem eshetsz pánikba. Meg kell őrizned hidegvéred. Még ő sincs teljesen rendben, léthatóan és érezhetően még mindig sokk alatt van. Nem zuhanhatsz össze. De basszus, valaki parfümöket csinál az emberekből? Egyáltalán lehetséges ez?! Szegény mellkasomban dobogó szívem totál összezavarodott, fogalma sem volt, hogy most akkor dübörögjön, vagy csak szép sunyin dobogjon egyet egyet. Fontos kérdéseim lettek volna, tudni akartam volna kiről, kikről beszél és pontosan miről, de tudtam, ha most egy kérdést is felteszek, visszataszítom a mélybe, és nem biztos, hogy nem esem utána. Akkor pedig nem lesz már "semmi baj" és "minden rendben". Olyan információkat osztott meg velem, amiknek eddig nem is voltam tudatában. Nem tudtam, hogy mi a helyzet a szüleivel, valahogy sosem jött szóba, és azt gondolom, nem is válaszolt volna rá, főleg, mert talán szégyellte volna. Most még is olyan őszinte, mint egy eddig magas nyakú kardigánba bújt szégyenlős személy, aki e pillanatban mindenét ledobta. Fura hasonlat, de helytálló. A benne lezajló különös és azt gondolom elég nagy fordulatot vett változásból azt gyanítom nagyobb a baj, mint, amire én először gondoltam.
Esélyem sem volt szembe fordítani magammal, noha nem tudom mit tudtam volna erre mondani. Nem azért, mert ne sajnáltam volna, vagy ne akartam volna megvigasztalni, hogy eszem ágában sincs magára hagyni, de féltem, hogy olyasmit mondok, vagy fogalmazok meg, ami kétes volna számára, félreérti, és később, miután lenyugodnak a kedélyek, csak újabb fájdalmakat okoznánk egymásnak. Nem hallom, hogy sírna, de azt igen, és érzem is, hogy közeli állapotában van. S bár a fejemben még mindig vehemens módon zakatolnak a számomra is horrorisztikus kérdések, képes leszek úrrá lenni aggályaimon, és inkább rá koncentrálni. Szorosabbra fogom az ölelésemben, de nem annyira, hogy esetleg kényelmetlenséget okozzak vele. Vajon Brewster csinált vagy mondott valamit? Vagy a helyzet súlyosága hozta ki belőle? Így is nagy bátorság kellett hozzá, hiszen, sok ember mondhatja el magáról, hogy úgy veszített el valakit, hogy még előtte elmondhatta volna neki azon dolgokat, amiket őszintén, tiszta szívéből elakart volna mondani. Egy pár röpke percig nem is hiszem, hogy kimozdultunk volna az ölelésből, noha hallottam, hogy odakint még mindig megy a sürgés forgás. Idő közben pedig, ahogy magam elég meredve gondolkodom a továbbiakon arra is rájövök, hogy nem is én vagyok az igazi célpont. Bár ez eddig is egyértelmű volt, viszont az, ahogy Horatio életére tör a gyilkos. Ez színtiszta gonoszság. Ha még csak próbálkozna, vagy keresné a gyengepontjait, de nem... pontosan tudja, hogy szedje darabjaira és ölje meg belülről, anélkül, hogy esetleg szemtől szembe találkoznának. A legaljasabb módja annak, hogy bántsunk valakit.
- Itt vagyok. Mindig itt leszek neked, Horatio. - szólalok meg végül, s nem csak visszacsatolásként feleletére, hanem igazán őszintén. Nem mondom, hogy lemondok a babáról, bár a hallottak megrémisztenek, de bízom benne, hogy találunk rá megoldást, megoldjuk az ügyet és elkapjuk a gyilkost, mint eddig mindig. Ha tudom, lazítok az ölelésünkön így pár perc elteltével, hogy ránézhessek immáron a lehetőlegnyugodtabban.
- Egyébként sem aggódom, és tudod miért? - nézek a szemeibe, miközben hüvelyk ujjammal letörlöm arcáról a könnyeit. - Mert még nem kaptunk olyan ügyet, amit ne tudtunk volna megoldani együtt. És a gyilkost mindig rácsok mögé juttattuk, bármilyen nehéz is volt. Az ügy személyes fordulatot vett, de... volt már elég hajmeresztő nyomozásunk, hogy csak úgy kifogjon rajtunk egy ilyen ügy. Amikor pedig ezen az ügyön dolgozunk majd, ne arra gondolj, miktől foszthat meg ez a személy, vagy mivel próbál majd meghátráltatni, mert ő, akkor is megfogja tenni. Hanem azt hajtson előbbre, hogy tudd, hogy a végén holnap vagy holnap után, de elkapjuk és szemtől szembe is megmutathatod neki, hogy erősebb vagy te annál, mint amit ő hitt rólad. Mert az vagy, Horatio. Erősebb, mint hinnéd. - mosolyodom el végül rá.
- Na gyere, kicsit rendbe szedlek, mielőtt valaki azt hinné, hogy én bántottalak, aztán hazamegyünk és a mai napra semmiképp sem adjuk meg azt az örömöt ennek a valakinek, hogy félni lásson minket. Mert ő pontosan ezt akarja. - húzom fel a földről, ahogy én is felállok, már ha azóta elengedtük egymást. És végül úgy is teszek, ahogy mondtam. Tükör híján, én igazgatom meg, hogy nyoma se maradjon rajta az előző perceknek, maximum a szemei tükrözik majd, de nem hagyjuk majd, hogy megállítsanak. Mindenkinek jár a pihenő. Megfogják érteni. Megigazítom a nyakkendőjét, a zakóját is leporolom, mint egy rendes nagy és büszke testvér, aki felkészíti az évnyitóra a kisöccsét, még a haján is igazítok, elvégre bárkinek szemet szúrnak a tökéletes frizurájának hibája, amit a fekvés okozott.
- Kérhetnék még egy kis mosolyt is? Had egye a fene ezt az akárkit is, ha lát is minket... - biccentek fejemmel mosolyogva, aztán mosollyal vagy anélkül, de megfogom kezéit, össze kulcsolom vele ujjaim - a biztosabb fogás érdekében, khm - és egy pillanatra sem megállva, határozott lépésekkel indulok meg vele, mellettem vagy magam mögött terelve, húzva a kijárat felé, hogy a már leparkolt kocsimmal eljussunk végre a fegyverektől mentes, békés otthonunkba.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Nem tudtam pontosan mennyire hihetek visszajelzésének, miszerint itt van és jövőben is velem lesz, de akkor ott nem is nagyon számított ez, egyszerűen csak örültem neki, hogy így válaszolt és ez adott némi megnyugvást, ahogy ölelő karjai is, annak ellenére, hogy picit lazult, bár már nem kapaszkodtam belé annyira görcsösen, mint kezdetekben.
Jó volt hallani, hogy mindennek ellenére még így is számíthatok rá; még ha nem is teljes értékű nyomozó társként, de valamilyen formában biztos velem lesz.
Még ha Killian kicsit ügyefogyott is volt lelkesíteni és nyugtatni legalább tudott és volt igazság abban, amit mondott. Igyekeztem milyen magamba nézni, hogy ez valóban így van. Még egyetlen ügyet sem vesztettünk, akár piszok jó ügyvédek egy tárgyaláson, ahogy abban is igaza volt, hogy kár azon gondolkodni, azon rágódni, hogy kit-hogy-miként akar elvenni tőlem a gyilkos, hiszen ha elég ügyes, úgy is meg fogja tenni, nekem pedig akkor is előre kell majd mennem és dolgozni, hajtani, hogy elkapjam.
Persze előbb-utóbb úgyis elvesztünk mindenkit, sőt, minket is el fog valaki veszíteni, de nem mindegy mikor és kiket, én pedig nem akartam őt elveszteni és azt sem akarta, hogy ő veszítsen el engem. Együtt akartam vele maradni, meg fogom őt is védeni és magamat is.
Nem engedhettem meg az életnek, hogy ennyire kegyetlen legyen velem és vele, tudni kellett meghúzni a határt.
Erősebb? Igen. Ha ez nem is teljesen igaz, de annak kellett lennem, meg kell tudni mutatni, hogy velem nem lehet csak úgy kikezdeni, hogy Sinclair felügyelő keményebb dió, mint az hinné az elkövető és ez így is van. Nem engedhetek gyenge idegrendszerem játékának, ide az a felügyelő kell, aki akkor vagyok, amikor egy tőlem független ügyben dolgozok, hiszen akkor csodálatra méltóan erős és rideg tudok lenni és logikus, akkor nem uralkodik el rajtam semmilyen negatív érzés és megrendíthetetlen vagyok.
Hát ennyivel másabb, amikor én kerülök kereszttűzbe és a "szeretteim"? Így éreznek a családtagok és a barátok, amikor elvesztik, vagy veszélyben érzik azokat, akik fontosak nekik? Nem akarok a helyükben lenni és soha nem is akartam volna megtapasztalni milyen lehet nekik. Sokkal megnyugtatóbb érzés volt a nyomozói páncélban lenni, most viszont én magam is egy áldozat és egy hozzátartozó lettem egy személyben.

Felkeltem a földről és hagytam, hogy rendbe szedjen, hiszen az szükséges is volt, mert folt esett kifogástalan megjelenésemen, amit orvosolni kellett, hogy ismét meg legyen a látszat, miszerint rendben vagyok. Szó-mi-szó, ez adott némi plusz erőt és löketet, hogy némi erőt érezzek magamban, így a megjelenésem helyreálltával ismét valamivel magabiztosabbnak éreztem magam.
Kérésének eleget téve magamra vettem egy kisebb mosolyt, bár nem éreztem ennek pszichológiai hatását, nade az legyen a legkisebb gond.
A kézfogás meglepett, noha kicsit zavarban éreztem magam tőle, hogy hirtelen ennyire közel kerültünk egymáshoz és bár jól esett, de kicsit aggódtam mi lesz, ha meglátják a többiek. Nem örültem volna, ha témába kerülök, hogy mi lelt engem, de ha esetleg valaki rákérdezne, akkor majd kimagyarázom, hogy csak azért fogtam a doki kezét, hogy ha megtámadnák, akkor időben reagálni tudjak rá a pisztolyommal, vagy ököllel.
A kocsim mára itt marad, de nem is baj, nem szívesen vezetnék most, inkább beülök Killian mellé az anyós ülésre és hagyom őt kiteljesedni, miközben elmesélem neki, hogy milyen eredményeket is közöltek velem, ami miatt olyan állapotba kerültem, amilyenbe és miközben beszéltem, éreztem, hogy visszatér belém az élet és a komolyság, újra kezdtem magam megingathatatlan nyomozónak érezni.
- Lehet ostobaságot mondok, de mi lenne, ha mostantól nem ülnél autóba, ha csak nem égetően muszáj, vagy én is veled vagyok? - pillantottam felé. - Úgy vettem észre a tettes nem csak alapos, de talán kicsit kényszeres is lehet, ami miatt ragaszkodik bizonyos elképzelésekhez, tervekhez és kellően körültekintő, tűpontos. Ráadásul már egyszer beharangozta a halálodat autóbalesetnek így nem hiszem, hogy egyhamar változtatna ezen az álláspontján és elintézne téged egy lakástűzzel. Talán egy kis időt nyerünk vele, amíg átszervezi a dolgokat a fejében és új tervvel áll elő.
Meg aztán én sem fogok tudni mindig ennyi rendőrt a keresésedre állítani, főleg nem ebben a decemberi időszakban.
Más részről viszont, amíg ott vagyok veled, addig nem fog téged megölni. Főleg nem autóbalesetben. A gyilkos célja, hogy engem tönkre tegyen, megtörjön, nem pedig az, hogy megöljön engem, így nem kockáztatna meg egy balesetet, amiben én is odaveszek, sem egy támadást, amiben lebukna előttem.
Az az igazság, hogy, ahogy így elgondolkodom, a tettes elképzeléseiben rengeteg a buktató. Sok helyen meg lehet őt fogni és gátat lehet szabni a terveinek, hiszen, ha tudjuk mit és hogy akar, akkor egy perc alatt meg lehet találni az ellenszert is rá, ahogy most is.
Igen, ez lesz a megfelelő megoldás.
Nem ülsz kocsiba, ha nem muszáj és főleg nem nélkülem. Lehetőleg minél kevesebbet érintkezz a közterületekkel, ahol a tettesnek lehetősége nyílik, rá, hogy valahogy kivitelezzen egy gyilkosságot. Nem kizárt, hogy elintézze, hogy egy autó irányíthatatlan legyen és felfusson a járdára, miközben egy étterembe igyekszel és pont beléd csapódjon.
És ha csak teheted, maradj a közelemben, hiszen ha személyesen próbálna meg megölni, akkor nem fog megjelenni, mert nem akarja, hogy megtudja ki az, hiszen én látnám. Ilyen logikán kiindulva bérgyilkost sem fog fogadni, hiszen ha én meglátom az elkövetőt engem is meg kell ölnie, amit nem engedne meg magának.
Ha meg is próbálna megölni, akkor is csak az én távollétemben, mint ma, míg én az irodában voltam.
Nehezítsük meg kicsit az életét az elkövetőnek és játszuk ki, ahol csak tudjuk. Ha elveszti a türelmét, akkor hibázni fog és mi el fogjuk tudni csípni.

szavak száma: x zene: Flowers for a Ghost megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Bár a pánikrohama alább hagyott a végére teljesen, a problémák nem szüntek meg, sőt, nem kis aggodalommal töltött el, főleg eleinte, az, amiket mondott. Halottak, parfüm. Eddig csupán betörőként kezeltük, és most kiderült, hogy egy alapos sorozatgyilkossal lehet dolgunk. Arról nem is beszélve, hogy a jelenleg megoldatlan ügy végett veszélybe került az örökbefogadás is. Ha megtudják a gyámhivatalnál vagy az árvaháznál, nem csak, hogy örökre eltiltanak a gyerekektől, de még fel is jelenthetnek, hiszen tudatában voltam mindennek. Így aztán csak remélhetem, hogy mire erre kerülne sor, megoldjuk az ügyet.
Rendbe szedtem, mielőtt elhagytuk az irodát, mert tudom, milyen kényes külsejére, és hogy ez most biztos szemet szúrna másoknak. Csak így tudtuk elhagyni az épületet anélkül, hogy bárki is az utunkba állt volna. Én mentem elől, mint egy megállíthatatlan faltörő kos, és húztam magam után. Mert most nem a rendőrség falai közt történő nyomozás folyamatára van szüksége, hanem, hogy mielőbb kikerüljön ebből a kényelmetlen szituációból. Térre, levegőre és nyugalomra van szüksége, ezért döntöttem úgy, hogy mára befejeztük a nyomozást. Szerencsére a kocsim addigra már a parkolóban várt, így azzal indultunk útnak.
Kifelé menet a városból mesélte el, hogy pontosan mi is történt. Első körben, részvétet nyilvánítottam, mégha a hölgy már nem is állt már hozzá közel. Ismerte, kicsivel jobban, mint egy szimpla ismerős, és ez épp elég. Úgy tűnt ezzel a gyilkos is tisztában volt. Bár őszintén szólva magam sem tudom, hogy a parfüm a nők meggyalázásának céljául akart szolgálni vagy éppenséggel ellenkezőjét akart megmutatni. Mert ily módon megölni és felhasználni egy embert, azt hiszem van olyan kegyetlen és undorító, mint, amikor halomra ölik a haszon állatokat. Ugyanakkor, ahogy korábban Horatio is mondta, a parfüm elegáns ajándék. Nem szívesen agyalok ilyesmiken, főleg így este fele lefekvés előtt, de tudván, hogy a kaszás a nyakamban, nehéz nem arra gondolni, hogy bármikor meghalhatok. Horatio elgondolását hallgattam a lehetőségeinket latolgatva, mely végtére is nem hangzott rosszul, de valóban kivitelezhető?
- És ha az "égető szükségre" hajt a gyilkos is? - pillantok rá őszinte aggodalommal. Mi van, ha már hetek ezelőtt meg volt az időpont mondjuk az árvaházhoz, és ezt a gyilkos is tudja? - Talán vezethetnék másik útvonalon mindig... - pillogok rá olykor, tovább gördítve az elgondolást, miközben lassan az autópályáról is letérünk. Nincs buszmegálló, és taxi se nagyon közlekedik autópályán, főleg ilyen kieső részen. A kocsi jelenleg az egyetlen módja, hogy közlekedni tudjak. Mindenesetre bólogatok arra, amit mond, bár... - Őszintén szólva nem tudom, hogy örülnék e neki, ha újabb tervel állna elő... - húzom picit a szám annak gondolatára, hogy egy nap aztán, még a saját házamban is félhetek. Azért persze, ha már neki a személyeség eltekintéséről beszéltem, igyekszem én is egy "szimpla" ügyként felfogni az egészet. Csak... kicsit nehezebb.
- A kényszeresség jó. Nekünk. Mert, ha így van, könnyebb nyomon követni. - bólintok egyetértően. Talán azért is volt ez a nagy herce hurca a mai nap, mert a gyilkos fülest kapott, hogy a mai naptól még több időt töltünk együtt, ami nyilvánvalóan megnehezíti majd a dolgát. Hm... bárki is az elkövető, nagyon, de nagyon haragszik Horatiora.
- Köszönöm. - felelem az elmélyült, néma gondolkodás közepette egyszer csak, mert igazából még meg sem köszöntem, hogy... végtére is így óvta és óvja jelenleg is az életem. Tudom, az irodaasztal előtt már igazán mélyrehatóan és őszintén kitárgyaltuk, de még mindig úgy érzem, hogy sokkal tartozom neki.
- Igen, és tudod, én is pont ezen gondolkodom megállás nélkül. Régóta ismerlek, ha mondhatjuk így, sok ügyet megoldottunk, de egyiknél sem emlékszem, hogy az elkövető esetleg szabadlábra került volna, hogy ily módon állhasson bosszút. Pedig nyilvánvalóan személyes, és valamiért nagyon neheztel, vagy... - ezen a ponton pedig tovább is gondolom, ahogy felhozza a megtörést. Talán nem is Horatio "megölése" a cél, hanem, hogy minél kiszolgáltatottá tegye. De miért? Mit érne el azzal valaki, ha Horatio mondjuk munkaképtelen volna, vagy depressziós. Ennyi hűhó, hogy elvegyék a jelvényét? Talán egy múltbéli sérelem. - A gyilkos... lehet... lehet, hogy tudja, hogy milyen eredményt ér el a tettével. Úgy értem, tudatában van annak, hogy pánikrohamaid vannak. Lehet, hogy ezt akarja ellened fordítani? - pillantok rá kíváncsian, mert, ha jó vonalon vagyunk, talán leszűkíthetjük a kört. Nem sokan tudhatnak róla, igaz, és jelenleg orvosi papírokon sem szerepel, de az első rohama nyilvános helyen történt. Láthatott minket a gyilkos, s ha ezt így van, akkor ezzel megint nem megyünk sokra, de akkor sem elvetendő. Csak felébred pszichológiai tudásom, ahogy elmélyülök ennek gondolatában és addig forognak azok a bizonyos kerekek, míg újabb és megmagyarázható lehetőségre nem jövök rá. Igazából már közben meg is érkezünk a ház elé, de a hirtelen fékezés nem amiatt szól, hanem a rádöbbenésnek. Még Horatio vállát is megmarkolom, hogy fejem felett az égő villanykörtével közöljem, milyen célt szolgálhat mindez.
- Azt hiszem tudom, Horatio! Nem megölni akar, és egy szinten nem is bántani. Irányítani akar téged! Azért akar elvenni tőled mindenkit, aki kicsit is közel áll hozzád, mert addig van kire támaszkodnod, van, akire hallgass, de ha már nem lesz, kiszolgáltatottá válsz és ezáltal irányíthatóvá, hiszen minden ember, még egy egészséges, de meggyötört lelkű ember is manipulálhatóvá válik, ha mindent és mindenkit elveszít. Bárkibe belekapaszkodna, aki segítséget ígér. A gyilkos, tudhatja, hogy ezzel irányíthatóvá tehet téged és... és... ki tudja, hogy olyan lelki állapotban... mire akar majd rávenni. - gondolkodom tovább, már-már elszörnyedve, és nem az a célom, hogy újabb pánikrohamot keltsek nála, de belegondolni is borzalmas, vajon milyen céllal akarhat Horatio bőre alá jutni.
- Azt hiszem ezt hívják irányított gyilkosságnak vagy irányított pszichológiának... - gondolkodom hangosan, mert hirtelen nem ugrik be a szó, de emlékszem, mert egy pár évvel ezelőtti előadáson beszéltek róla. - Amikor kiszolgáltatott lelkű embereket vesznek rá olyasmikre, amiket alapból nem tenne meg. - felelem továbbra is némi aggodalommal, majd el is engedem. Félek, hogy ez meg is történhet. Ha Isten ne adja nem tudjuk megállítani, és eléri, hogy Horatio engedelmessé váljon a számára, az ő keze messze el ér, nagy a tudása és az sem utolsó dolog, hogy a rendőrségen dolgozik. Veszélyes ember lenne belőle, ha egy gyilkos karmai közé kerülne. De igyekszem nem ennyire a sötét jövőbe látni, hanem egyetérteni vele. Még ha bizonytalanul is, de rámosolygok.
- Ez a beszéd. Játsszuk ki. Ha azt is hiszi, hogy ismer, hát nagyot tévedett. - mosolygom, majd leállítom a motort és kiszállunk.

Odabent most egész nyugi volt. Előre mentem az ajtóban, de nem azért, hogy kitakarjam az esetleges kupit - ami nem volt -, hanem, hogy időben megállíthassam a tömeget, ha esetleg mindenki tolakodni szándékozna, hogy megszaglássza Horatiot előlről hátulról, sőt még talán rá is ugráljanak. De ma már elég izgalomban volt részük. Ráadásul bár a kandalló már nem égett, még mindig kellően meleg volt odabent, így a kevésbé virgonc vagy idősebb ebek, és a macskák -mert, hogy Laylana óta, azokból is akad jó néhány - aludtak a kandalló előtti nagy szőnyegen. Csak egy-két macsek mászkált vagy feküdt szekrényen, illetve Randall és Rexie volt ébren és játszottak, legalább is, míg be nem léptünk, mert akkor nincs messze, mindenkiről szagmintát vesznek, hogy tudják kik vagyunk és merre jártunk. Jutalom falat híján viszont hamar visszamentek játszani, bár csak halkan, nehogy felébresszék a kandalló előtti hortyogókat. A macskák nem mozdultak, csak lapos pillantásokkal figyelték ahogy beljebb jövünk. A ház alig különbözött egy emeletes faháztól. Belépve egyből a nappali fogad minket. Talán kissé túlzsúfoltnak tűnhet, de egész lakható, és rendezett. Egyből a nappali után egy lépcső az egyik oldalt, mely az emeletre vezet, illetve az előtt a konyha és egyben étkező is. Nem a mai luxus modernség jellemző rá, de nem is ezer éves konyhai eszközök. Az emeleten vannak a szobák. Laylana egykori, és most az átépítés alatt lévő babaszoba és rögtön mellette az én hálóm. Mindegyik helyiséghez tartozik külön fürdőszoba. Illetve a szobákkal szemközt van egy nagyobb dolgozó szobának minősített helyiség, ami vendégszobaként is funkcionálhat a kihúzható kanapé miatt. Annyi, hogy ott nincs fürdő szoba, viszont több az elektronikai kütyü, és a tévét is jobbára ott néztük Laylanaval. Lent a nappaliban volt még egy zongora is, illetve az én hálómban egy gitárt. Szeretjük a zenét, mindig is szerettük. A konyhánál volt egy hátsó ajtó is, ahova kilépve ott volt egy félig elkerített barkács részleg. Laylanaval közös képeink, családi fotók és a kutyákról is bőven akadt kép. Több is, mint szimpla, dísz képek, mert ezek mind emléket őriztek. A hűtőről átkerült a bejárati ajtó belső részére a még anno nagymamám által varrt kis kendő vagy takaró szerűség, amin pontokba volt szedve a napi lélek gyógyító teendő, és ezeket jobbára mindig be is tartottuk Laylanaval. Sokat segített neki, hogy megtanuljon emberek közt élni. Apróságok voltak, csupán: mint, hogy napi egy ölelés, vagy puszi, annak, akit a legjobban szeretsz vagy akinek a legnagyobb szüksége lehet rá. Vagy mint a második pont, a napi egy bók minimum, hogy szebbé tedd valakinek a napját. Ilyesmik voltak rajta. Ajándékozz meg valakit mindennap, akár egy aprósággal vagy kedvességgel. Kicsiként is betartottuk és bár eleinte elég nyögve nyelős dolog volt, később jótékony megszokássá vált.
- Tudok adni ruhát, bár lehet kicsit nagyok lesznek. - lépek beljebb a konyha felé, miután ledobom kabátom valamelyik fotelba. - De előbb csinálok valami kaját, biztos éhes vagy már. - készülődöm a konyhában. Fura módon egyáltalán nem érzem furának, hogy Horatio a lakótársammá válik, sőt, mintha már ebbe a pillanatban is képes volna pótolni az űrt, amit Laylana "elvesztése" okozott. Igazából... ha jobban belegondolok, nem is akkora hülyeség, mert hát... Horationak szüksége van valakire, aki ha nem is a szó legszorosabb értelmében, de gondoskodjon róla, pátyolgassa, nekem pedig szükségem van valakire, akiről gondoskodhatok és pátyolgathatom. Jó érzés volt, hogy nem voltam már "egyedül".

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

   Elgondolkodtató volt az elmélet, miszerint a gyilkos pont arra vár mikor lesz valami égető szükség arra, hogy Killian hirtelen autóba üljön és pont ne legyek vele, ő meg véghez vigye aljas tervék és végezzen vele.
   - Nem tudom, figyelj, ez nekem annyira hihetetlen. Ezt nagyon nehéz összehozni, előre kitervelni és kiszámítani melyik úton fogsz éppen menni. Hiszen... gondolj bele, kimész a 42. és a 8. utca sarkán található Villa Fresh Italian Kitchenhez, eszel, majd kilépsz és beülsz a kocsidba.
   Mennél valamerre, csak tegyük fel, haza. Az az út egy négyes kereszteződés és bármerre mehetsz a kocsiddal, nincs korlátozó tábla. Neked kézen fekvő lenne bekanyarodni jobbra a 7-eleven felé, hiszen arra gyorsabb, egyszerűbb, jobb a forgalom, arra felé állít neked csapdát, arra tervez, de hoppá, kapsz egy telefont és máris egyenesen mész tovább, mert várnak rád valahol.
   Annyi felé buktatója van és annyira nyilvánvalóvá teszi azt is, hogy a gyilkos nem fog téged megölni hagyományos módszerekkel. Nem lőhet le, nem vágja el a torkod, nem robbant fel, mert neki azt a látszatot kell keltenie, hogy balesetben haltál meg.
  Csakhogy sok a változó és ez arra is utal, hogy a gyilkos valamiért magabiztos és hisz benne, hogy, amit kitalált az össze fog jönni neki, ami arra is utalhat, hogy minden alaposan előre megtervezett, szóval résen kell lenni azért. Érdekes módszer, érdekes terv, főleg, mivel könnyű kivédeni. Legalábbis én így gondolkodom. A tettes bizonyára arra ki akar várni, figyel, hogy én mikor mit csinálok és te mikor mit csinálsz és akkor fog lépni, amikor azt hiszi senki nem tud majd ott lenni veled, éppen ezért úgy kell összehozni, hogy ne lehessen olyan helyzet, amikor valaki, főleg én nem tudok ott lenni veled.
   Javaslatára elismerően emeltem fel a mutató ujjam.
   - Így van. A sorozatgyilkosok nagy része, az intelligensebbik részleg köztudottan alapos vadászok, kifigyelik az áldozatot és ha kell napokig, hetekig tanulmányozzák őket, hogy megismerjék a szokásaikat. Mikorra és hová járnak dolgozni, melyik útvonalon vezetnek, hol ebédelnek, stb. Éppen ezért lehet magabiztos a mi gyilkosunk is és ha bekavarunk, mindig más merre fogsz menni, akkor összezavarodhat és tán tönkre fog menni a terve, de persze ezzel csak időt tudunk húzni, véglegesen nem teszünk keresztbe neki.

   A következő gondolatmeneten igyekeztem elmenni, mely a kényszeresség volt.
   - Igen, én így gondolom. A tettes alapos, nem hagy igazán nyomot, az áldozatokat is alaposan válogatja ki és úgy öli meg és tünteti el őket, hogy igazából nem is derül ki, hogy meghaltak. A lakásban is kényesen ügyelt a légkör megteremtésére, a színek és formák harmóniájára, az apró részletekre. Túlontúl alapos és azt gondolom a háttérben állhat némi kényszeresség, de abban is biztos vagyok, hogy a tettes büszke és jó módú ember. Intelligens, nem is kicsit, remekül ért az emberekhez és kiváló analitikus, asszociációs képességei vannak. Maximalista és túl igényes nem csak a gyilkosságaira, hanem önmagára és a környezetére is.
   Ami viszont ennél is nyugtalanítóbb, hogy a hangja és a fizikai megjelenése eléggé hasonlít az enyémre. Ez komoly problémákat jelenthet a jövőre nézve.
   Meglepetten pillantottam felé. Megköszöni. Pedig ez természetes.
   - Semmiség. Természetes, hogy így cselekedtem - feleltem szerény, ugyanakkor büszke, de alig látható mosollyal.
   Hozzá hasonlóan azonban én sem tudtam pontosan meghatározni ki és miért lehet az elkövető. Keveset tudtunk még róla és ha azt veszem számításba mindenki börtönben volt, vagy az elfogása során meghalt.
   - Lehet, mert abban biztos vagyok, hogy nem megölni, inkább tönkre tenni akar és talán mentálisan akar engem megölni. Ez... cseppet sem jó hír, de a halálnál talán egy fokkal jobb, mert a lelki tragédiákból fel lehet épülni, a halálból már nem.
   Talán valamelyik bűnöző hozzátartozója, vagy tettes társa akar bosszút állni?

   Mikor a doki a fékre lép igazán meglepődök. Szerencse, hogy be voltam kötve, mert lehet lefejeltem volna a kesztyű tartót. Nem tudtam mire vélni, ahogy egy pillanatra csak meglepetten néztem, mikor megragadott.
   Azért ezt így hallani feltálalva eléggé rosszul esett. Nem örülnék neki, ha az imént emlegetett sorsra jutnék, bár kötve hiszem, hogy valaha is képes lenne bárki is rossz dolgok elkövetésére használni, hiszen az alapvetően szembe menne az egész ideológiámmal és moralitásommal. Attól, hogy Killian meghal, még nem leszek a gyilkosa bábja. Legalábbis én így gondoltam, remélem sose kell megtapasztalnom azt a sötét jövőt.
   - Nézd Killian - tettem mellkasára tenyerem és felnéztem rá. - egy gyilkos sem lehet olyan karizmatikus és jó pszichológiájú, hogy engem irányítani tudjon - mondtam és megveregettem mellkasát egy büszke mosollyal. - Azért én ennél magasabb szinten állok, nem holmi aluliskolázott bolti eladó vagyok.

   Szó mi szó, igazán meglepett, amikor beléptem és több kutya-macska is lesett rám. Tisztában voltam vele, hogy Killian nagy állat barát, de nem gondoltam volna, hogy ennyire, hogy ilyen sok állattal él egy fedél alatt benn a HÁZBAN!
   Mikor a kutyák megindultak Killian mögé húzódtam. Még csak az kéne, hogy hozzám érjenek. Még elkapok valamit, vagy szőrös lesz az öltönyöm. Mégis kinek jutna eszébe vadasparkot rendezni az otthonában?
   Még fel is húztam az egyik lábam, mikor szaglászni kezdtek és Killian vállaira támaszkodtam, nehogy felbukjak, de megnyugvásomra hamar tovább álltak és elkezdődhetett az idegenvezetés. Nem volt egy antipatikus lakás, még ha nem is olyan volt, mint az enyém. Nem volt teljesen letisztult, a nappali tiszta cicoma volt, a babaszoba egyenesen taszított, de a háló és a konyha tetszettek, azok kellően letisztultak és rendezettek voltak, hogy az ízléshatáraimon belül maradjanak. Tetszett a rend és a tisztaság, hogy azért mindennek meg volt a maga helye, bár még mindig tudtam volna hová fokozni, noha azt is tudtam, ez nem az én lakásom, házam, hanem az övé, nem én voltam itt az úr és lehetne ellenszenvesebb otthon is.
   - Mondd, nem félsz az ember zárt lakóterében tartott állatok lehetséges humán szervezet egészségre gyakorolt káros hatásaitól? - kérdeztem menet közben, miközben megismertetett az otthonával.
   - Miért kéne nekem a te ruhád? - kérdeztem pislogva. - Hiszen el tudjuk hozni holnap az én ruháim, vagy el tudok menni venni. Bár az is igaz, hogy ma estére kéne valami, amiben alhatok és az nem ez az öltöny lesz, szóval elfogadok valamit pizsama gyanánt.
   Felvettem a kabátot és felakasztottam a legelső fogasra, vagy vállfára, amit éppen sikerült találnom. Reméltem, vállfa lesz az.
   - Ne, ne, ezt ne csináld. Mindennek van helye, mindennek van szerepe körülöttünk. A fotel nem ruha tartó, hanem emberek számára alkotott ülőalkalmatosság. Tartsunk rendet, attól lesz élhető a környezetünk.
   Követtem őt a konyhába és zsebre tettem kezeim.
   - Mennyi lesz a lakbér? - kérdeztem, miközben figyeltem, hogy miket vesz elő és próbáltam megsaccolni mit készíthet belőle.
   Gondoltam biztosan lesz lakbér, hiszen senki nem ingyen lakik mások otthonában. Mindenkinek van rezsiköltsége és házadója, amit fizetni kell és ha oda költözik még valaki, ezek a költségek megkétszereződnek, vagy meg háromszorozódnak, attól függően a második beköltöző mit és mennyit használ.
   - Mit fogsz készíteni? - kérdeztem és leültem az egyik székre, hogy onnan figyeljem. Természetesen eszem ágában sem volt segíteni neki. Önszántamból biztos nem, főleg, ha húsétel lesz. Én mindig minden ételemet készen megvettem, soha eszem ágában sem jutott otthon főzőcskézni magamnak, meg szendvicseket készíteni, ami csak morzsát és mosatlanokat, meg olaj és zsírfoltokat eredményeztek volna, amiket csak kőkemény munkával lehet eltávolítani, nekem pedig ahhoz sem kedvem, sem erőm nem volt, így a konyhám javarészt csak kávé és tea főzésre, szolid, kulturált étkezésre volt használva és ez így volt rendjén.

szavak száma: x zene: Egy kis poén megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Fura volt, hogy szokatlansága ellenére még sem zavart, hogy egy ideje már tegezzük egymást, de úgy, mintha mindig is tegeztük volna. Különös, hogy ezek a mély pillanatok miket nem képesek kihozni az emberből. Horatio kételkedett, és persze én sem voltam biztos a dolgomban, de láttam, hogy épp úgy kétségbe vonta volna az ellenkezőjét is. Mindketten tudtuk, hogy itt most nem hibázhatunk, mert az, az életembe kerülhet. Nehéz is így gondolkodni. A gondolat menetével próbáltam megnyugtatni magam, de féltem, hogy más akadályokba ütköznénk. Itt most nincs bakizás, mert akkor meghalok.
- É-és ha nem is egyedül "dolgozik"? Ha több beépített embere is van?? Vagy egy ponton túl, ahogy beérek a városba követni kezd??? Tömeg nehéz követnie ez igaz, de mi van, ha ő is pont ezt használja ki, hogy bárki is észrevegye? Mi van, ha egy ponton túl kezd el követni, mondjuk a hivataltól és tudni fogja előre merre tartok és még mielőtt irányt változtathatnék, belém jön...? Mit tudom én... mondjuk épp kitolatok a parkolóból vagy index közben...? Tudom képtelenség, de jobb lett volna tudni a részleteket. - sóhajtom kissé csalódottan, mert kezdem úgy érezni, hogyha nem engedjük el mielőbb a témát, lassan én is gyakorolhatom magamon a légzési gyakorlatokat. Talán egyszerűnek hangzik, úgy összehangolni a napot dolgokat, hogy mindig együtt legyünk, de tekintve, hogy ez másoknak halálos fenyegetés mellett sem mindig megy, nos... nem tudom.
- Persze, persze, de azért ez is valami. - állapítom meg, miközben kicsit tovább gondolva, azért abba is belegondolok, hogy az alaposság finom megfogalmazás, ha azt vesszük, hogy nem csak a kiszemeltjét figyeli és ismeri ki ennyire alaposan, de a hozzá közel állókat. Mert ne felejtsük el, attól, még, hogy én vagyok a halálosan megfenyegetett, még Horatio a valódi célpont. Ahogy pedig Horatio elkezdte összeszedni a lehetséges jellemzőit, én próbáltam magam elé képzelni az illetőt.
- Talán OCD-je van. - teszem hozzá gondolatmenetéhez, mert a leírás és a tapasztalatok alapján elég nagy rá az esély. S bár ez nem is olyan ritka betegség, azért elég szembetűnő. Eleinte bólogatok is, aztán megrázom a fejem kijelentésére, mert közben, ahogy merülünk el a témában, alább hagy a félelem, és előbújik belőlem a profilozó.
- Nem biztos, hogy a hangotok is egyezik. Úgy értem... ismeretlen számról hívott, és bár 99%-ra mondom, hogy a te hangod volt, monotonabb, mint általában. Mintha egy szövegfordító beszélt volna hozzám. Lehet csak valami trükk volt. Hiszen annyi ilyen programmal találkozni már. De nem biztos... elég... tömör volt, igazából egy mondat, ha elhangzott, abból meg nehéz megmondani, mennyire volt hanglejtés, hangszín változás. De talán pont emiatt is nyomott ki. Mert a kérdéseimre már nem tudott volna válaszolni. Lehet, hogy... felvette a hangod? - pillantok rá kérdőn nyomozó társamra, mert én ezekhez nem értek, csupán a filmekben láttam hasonlót.
Azért azt sem tudtam figyelmen kívül hagyni, hogy ennyire óvja az életem. Ez nekem is sokat jelent, sőt... Nem is tudom viszonozni fogom e valaha is, ha ezt most túlélem. Amikor viszont rádöbbenek, miféle célja lehet az illetőnek, elszörnyedve közlöm Killiannel. Jobb, erre is felkészülni. De ő biztosít felőle, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Nagyon remélem. Nagyon, nagyon remélem. Mert ma bebizonyosodott, hogy valamilyen szinten még így is képes irányítani minket, és félek, hogy ahogy most, máskor is minden lehetőséget megragad majd, hogy elérje céljait. Mi lesz, ha később velem zsarolja majd meg Horatiot?

Mire beléptünk már valamivel kevésbé éreztem az a gyomromat szorongató kellemetlen érzést, sőt, minél beljebb mentünk, és tudatosult bennem, hogy mától ismét lesz valaki társaságom eluralkodik rajtam a túlzottan lelkes házigazda. Nagyjából körbevezetem, hogy azért tudja mi merre, és külön kiemelem, hogy a dolgozó szobához nincs fürdőszoba, de nyugodtan használhatja a babaszobáét vagy az enyémet is. Már ha úgy döntene, hogy ott alszik.
- Hmm... jelenleg jobban aggódom attól, mi lesz, ha kocsiba ülök legközelebb, de nem... amúgy nem. Nem most költöztem össze velük, és ne aggódj, minden kóboran összeszedett kis jószág megkapta az oltásokat, kezeléseket. Jó ideig csak ebek uralták a házat, de Laylana egy nap hazahozott egy kis macskát, akit aztán igaz, magával vitt, de onnantól mintha szándékosan keresztezték volna nyávergók az utam. Nem tudtam, csak úgy ott hagyni egyiküket sem az esőben, fagyban. Mindenki megérdemli, hogy szeressék és jó helye legyen. - mosolygom, ahogy a körbevezetés végéhez érünk, és én le is dobtam kabátom, amiről aztán később sem tűnt fel, hogy azóta új helye kélt. Ellenben gyorsan kezet mostam, hogy összedobjak valami ehetőt vacsira.
- Ó, hát persze, én is arra gondoltam! - szóltam oda mosolyogva neki. - Meg adok törölközőt is meg minden. Egyedül kávét nem kapsz ma már. Este nálunk már nem szokás főzni. - csóválom fejem, mert nem kell a fölös koffein lefekvés előtt. Akkor se ha matcha.
- Hogy miii? - nevetem el magam kicsit megjegyzésén. - Hisz ez csak egy kabát. - mutatok az említett ruha darab felé, noha külön vállfa a használt kabátoknak nem volt, csak fogas az ajtó mellett, de jobbára az is szinte teljesen üres volt. Közben jómagam visszamentem a konyhába és előszedtem pár dolgot. Laylanaval felváltva főztünk, ő inkább sütött, de mindegyikünk jól feltalálta magát a konyhába, szóval aggodalomra semmi ok. Gondoltam felhozom a belépéskor tett furcsa mozdulatait, de megelőz a számomra teljesen idegen kérdéssel.
- Tessék?! - pillantok rá hátra egy pillanatra a zöldségek előkészítése közben. - Azzal te ne foglalkozz. Azokat mindig én intézem, te pedig nem tartozol semmivel. Sőt, még inkább én tartozom majd neked, ha már testőrömnek állsz. - somolygom, mert lássuk be, valahogy így lehet ezt elképzelni. Aztán egy kis szünet után megint hátra pillantok rá. - Barátok vagyunk, Horatio. Nem kérek semmit se cserébe, pláne, hogy én ajánlottam fel. Szóval érezd otthon magad, már amennyire itt tudod. Ne feszengj és... - megint felötlik bennem a dolog és nem tudom szó nélkül hagyni, főleg, mert, ha beigazolódik a dolog, azt hiszem bajban leszünk. - ...te nem félsz ugye a kutyáktól? - pillogok rá kérdőn, csak mert előzőleg nagyon úgy tűnt, hogy előbb mászna a nyakamba, csak nehogy megérintsék azok a nedves orrocskák.
- Mézes-mustáros csirkét, rizssel. Egyszerű, lényegében gyors és finom is. Ráadásul egészséges, és így estére pont jó a hasunknak. - felelem kérdésére, függetlenül, hogy milyen választ adott az előző kérdésemre. Ha esetleg kiderülne, hogy fél tőlük, nos, ki nem rakhatom őket, mert kenel sincs és hideg is van, de jó kutyák, szóval maximum a nappaliban tartom őket.
- De van még tegnapról sült marha és azt hiszem citromos pite. - teszem hozzá kicsit később, ha esetleg nem szeretné valamelyik hozzávalót. - Addig, amíg fő a csirke, adhatok törölközőt és letudsz fürdeni vagy zuhanyozni, meg átöltözni. - ajánlom fel, hogy addig se kelljen várnia és állnia egy helyben. Bár ha nem zavarja, engem sem.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

      Azt gondolom ideje a kocsiban zajló beszélgetést kicsit takarékra venni, mielőtt még mindkettőnkre nagyon rossz hatással lenne, hiszen már Killian is kezdte kicsit túlgondolni a dolgokat. Azt gondolom felesleges olyan nagy fokban ezen gondolkodni, mert, ahogy már említett, sok a változó és nehéz kivitelezni. Én lennék az első, aki fejet hajtanék az elkövető előtt, ha sikerrel járna, utána persze jó szorosan rátenném a bilincset és sittre is vágnám.
   Ez nehéz vállalkozás és rengeteg körültekintést, irányítást igényel. Ezért is szokták a gyilkosok többségében az egyszerűbb, kevésbé körülményes megoldásokat választani, amik kevesebbszer mondanak csődöt és nem lehet olyan könnyen kikerülni, kibújni alóla.
   Sajnos még Killian meglátásai sem vittek minket közelebb a megfejtéshez. Felvette volna a hangom? Ez már egy érdekes fejlemény, csakhogy én napi szinten állok kapcsolatban több tucat emberrel. Nyomozók, ügyészek, helyszínelők, orvosok, bűnözők, áldozatok hozzátartozói, boltosok, gyanúsítottak, stb. A kérdés az, ki és miért? Azt hiszem azzal sem jutnék közelebb, ha megkérdezném mit mondott, mi volt az egy mondat.
   Nem akartam a témát tovább boncolgatni, attól tartottam sose lenne vége és csak értelmetlen köröket futnám, amitől ő csak még jobban bele lovalja magát és sehová sem vezető feszültség lenne a vége. Én is válaszokat akartam kapni, de tudtam hol a határ, tudtam mikor kell megszakítani egy beszélgetést, egy témát.

   Odabenn már másabb volt minden, bár a kutyák nem boldogítottak túlzottan. Sem a macskák. Nem örültem nekik, hogy ezek az állatok a házban vannak, ösztönösen védekeztem, nehogy elkezdjenek rám ugrálni, vagy hozzám dörgölőzni. Nem hiányzott sem a kutyaszőr, sem a mancs nyom az öltönyömön, sem holmi baktérium.
   Hitetlenül néztem Killianre. Mindig tudtam róla, hogy egy jótét lélek, de nem gondoltam volna, hogy egyben akkora idióta is, hogy minden kóbor állatot összeszedjen az út széléről. Ki tudja milyen fertőzéseket hordoznak, milyen rovarok és paraziták bújnak meg bundájukban és bennük. Bolha, tetvek, férgek, különböző baktériumok és gombák.
   - Á, így már minden világos - felelem, noha nem tudtam parancsolni magamnak és fintorogtam egyet, de csak nagyon észrevétlen, ennyire tudtam figyelni.
   A kabát után pillantottam, ami immáron a fogason díszelgett, majd vissza Killianre.
   - Az nem jelent semmit. Hiába csak egy kabát, akkor is van helye. Mindennek van helye, még egy zsebkendőnek is, vagy egy kis kanálnak. A rendszerünk határoz meg minket, amit magunk köré építünk. A metódus. Ki kell jelölnünk mit-hol tartunk és oda kell kerülnie mindig, amikor már használaton kívül van. Sokkal rendezettebb és élhetőbb lesz tőle a környezet, ha tudjuk mi-hol van és ehhez tartjuk magunkat. És persze eleganciát is kölcsönöz, ahogyan az is, ha csak olyan dolgokat tartunk az otthonunkban, aminek valóban van haszna és mindig igénybe is vesszük. Elvégre miért tartanánk vázákat és plüssöket a házban, ha nincs gyakorlati hasznuk, csak a por ül meg rajtuk? Ugyanígy nem tartunk olyan könyveket, amiket nem olvasunk el és nem nem tartunk feleslegesen ételt sem, ha tudjuk, nem esszük meg, csak ránk romlik - magyaráztam el neki életfelfogásom egy kis részletét.
   Aztán kicsit később szóba hoztam a lakbért is, amire bár nem azt a választ kaptam, amire számítottam, de még így is képes voltam megérteni és elfogadni. Ezek szerint a védelemért cserébe fizetségül lakhatást kapok. Értem. Ez olyasmi, mint régen a cserekereskedelem volt. Ezt el tudom fogadni, így nem érzem azt, hogy ingyenélő lennék, vagy kolonc.
   Barátok vagyunk, érezzem otthon magam. Ezt jó hallani, bár kicsit nehéz lesz otthon éreznem magam, hisz ez egy teljesen másik ingatlan és tele hobbi állattal, akit ki tudja melyik városrész melyik utcájáról szedett össze.
   - Nem félek az állataidtól, ellenben nem szeretném, ha az általad létesített önkéntes menhely példányai összeszőröznék az öltönyöm, mancs nyomokat hagynának rajta és nedves foltokat bélyegeznének rá orrukkal. És bár biztosítottál róla, hogy bolha és egyéb élősködő nincs bennük, azért vannak aggályaim. De majd valahogy kijövök velük.
   Miután informált az ételről bólintottam, hogy az bizony finom és ha kész lesz, szívesen eszek is belőle, aztán mintha csak az ég is nekem akarna kedvezni nem kellett besegítenem, hanem mehettem nyugodtan a kádba.
   Néztünk ruhát, amit fel tudok venni pizsama gyanánt, aztán lefürödtem. Alaposan, tisztára és sterilre. Ha volt lehetőségem a hajam is megszárítottam, majd felvettem a Killiantől kapott ruhát. Nem a méretem volt, de egy estét ki kell most benne bírnom, aztán holnap elhozzuk a ruháim. Reggel az lesz az első dolgunk, hogy megállunk nálam és becuccolunk a kocsiba, mert ez hosszú távon tarthatatlan lesz.
   Megfésülködtem és visszamentem hozzá a konyhába, hátha kész lett az étellel. Remélhetőleg nem történt vele semmi addig, amíg a fürdőben voltam.

szavak száma: x zene: Egy kis poén megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Nem mondom, hogy nem tartottam egy szinte rend és tisztaságmániásnak Horatiot, de tekintve mostanában főleg labilis érzelmi állapotát meglepett, hogy milyen mereven ragaszkodik ezekhez most is. Nem zavar - még biztosan nem -, hiszen ahány ember, annyi féle felfogás, én pedig azt gondolom alkalmazkodó típus vagyok. Laylana miatt évekig nem jött ide se látogató, se vendég. Igazából távozása óta Horatio az első tényleges vendégem. El is mosolyodom, ahogy hallgatom számomra elég szigorú meglátásait, amit én túlzónak is tartok egy szinten.
- Én szeretem a plüssöket, és a vázák közt is akadnak helyesek. Utóbbit csak azért nem tartok, mert a macskák mindig erős kényszert éreznek rá, hogy lelökdössék. - felelem "pimaszul", miközben a konyha ruhába meg is törlöm kezem. De azért örülök, hogy megint önmaga. Legalább is részben. Szemeim forgatva dobom a pultra a konyha rongyot és odasétálva hozzá átölelem vállai felett még mindig mosolyogva. Ha vissza ölel, ha nem, várok pár másodpercet, majd lassan elengedem és lenézek rá.
- Ennek sem volt semmi gyakorlati haszna, a világ sem lesz jobb tőle, és a vacsi sem készül el előbb, de azért... jól esett? Vagy azt mondod, ezután többé egy ujjal se érjek hozzád? - somolygom várva válaszát, aztán visszafordulok és folytatom az előkészületeket. A konyhában azért sikerül elkanyarodnunk kicsit a szigorú meglátásaitól, bár csak részben. Össze is vonom szemöldökeim, noha még mindig mosolyogva, ahogy háttal neki hallgatom válaszát. Jaj. Hát ezek után inkább el sem árulom neki, hogy ezeket a kóbor drágákat sem a kocsi mellett futtatva hozom haza, hanem szépen bebugyolálva az anyós ülésen. A szállításukról nem is beszélve. Meglepően szépen ülnek hátul és elől is. Míg készült az étel, a főzés ideje alatt, kerítettünk Horationak valami kényelmes pizsamát, vagy hasonlót, és adtam neki törölközőt is, aztán magára is hagytam, mert azt gondolom odabentre már nincs szüksége útba igazításra vagy segítségre. Az illatokra persze a két ébren lévő és néhány macsek is betalált a konyhába, de arról korán le lettek szoktatva, hogy az asztalon mászkáljanak. Azért nálam is van egy határ. Kaptak pár falatot, de csak azelőtt, mielőtt Horatio lejött volna az emeletről. Étellel a pocakban pedig a maradék ébren lévő is elaludt a nappaliban. Mire leért, én már tálaltam a vacsi, mellé vizet és teát. Különös módon, noha nem telt el sok idő, ez a társas életmód, gyorsan elterelte figyelmem arról, hogy amúgy tökre veszélyben vagyunk. Ami pedig a fürdőt illeti, volt minden, amire szüksége volt, sőt én is szárítom a hajam, ugyanis vizesen begöndörödik, így kénytelen vagyok néha kicsit megigazítani, bár sokat tollászkodni nem szoktam.
- Csak úgy mondom... de ha nagyon félnél a szokatlan helytől és a túl nagy csendtől, tekintve, hogy távol vagyunk a várostól, nyugodtan alhatsz mellettem is. - viccelődöm, és a végén nem is bírom, hogy ne mosolyodjak el, miközben falatozom. De ha úgy látom, hogy kezd nagyon kínossá válni a poénkodás is, feldobok egy mai, de a gyilkosságtól totál távol álló témát.
- Na és milyen volt az első terápiás beszélgetés? Uncsi? Esetleg az utolsó is egyben? - kortyolok pár kortyot a poharamba töltött vízből. Nagyjából ilyesmikre számítok, sőt, eltudom képzelni azt is, hogy annyira kellemetlen volt, hogy megígérte, hogy megy majd még, de miután elszabadult onnan, rájött, hogy ha lehet a végletekig halogatja majd. Erre majd én aztán fejem csóválhatom és győzködhetem, hogy fontos a megjelenés, a terápia, mert tényleg segít.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

     - És nincs is azzal semmi baj, szeresd, azért vannak. Én csak egyszerűen elmondtam a véleményem ezekről a dolgokról, ennyi. Ez nem arra ment ki, hogy én most meggyőzzelek róla, hogy, amit szeretsz az rossz, csupán elmondtam az én álláspontom, amit vagy támogat valaki, vagy nem.
   A nagy meglepetés akkor ért, amikor Killian hozzám lépett és átölelt, hiszen én magam nem láttam okát és a szituáció sem követelte meg, így gyakorlatilag egy minden következetességtől mentes ölelés áldozata lettem. Viszont tagadhatatlanul jól esett, egészen lelket melengető volt érezni a szeretetet, hisz olyan ritkán van rá lehetőségem, mint a Hemlock pasasnak a Hiltonban aludni. Hosszú évek óta már, hogy nem volt részem ölelésben és ebbe most nem tartoznak bele azok az emberek, akik bánatukban kapaszkodnak belém, amikor közlök velük egy halál hírt, sem a hálás hozzátartozók, amikor hazaviszek nekik egy rokont, aki egy gyilkos karmai közül lett kimenekítve.
   Azok is ölelések és titkon jól esnek az embernek, de nem hasonlítható össze a barátoktól és a szerelmektől kapott ölelésekkel.
   Killian ölelése is merőben más volt, mint azok, amiket a munkámból kifolyólag szoktam kapni és ha nem is volt különösebb oka, hogy kaptam tőle, attól még jól esett. Csak rövid volt. Visszafogottan, de viszonoztam azt az ölelést, mert bár furcsa volt hirtelen megkapni, de melengető érzés volt.
   Úgy látszik meg kell még szoknom, hogy Killian véletlenszerűen ölelgeti az embereket, nem gondoltam volna róla, hogy ennyire közvetlen tud lenni, pedig már ismerem egy ideje.
   Lelkem mélyén nem esett túl jól, hogy az ölelés elmúlt, de jó magam is tudtam, semmi sem tart örökké és valahol sejtettem, kapni fogok én még abból az ölelésből, csak ki kell várni, vagy épp tenni kell érte, hogy orvul kiharcoljuk magunknak.
   Szavai igen csak megleptek és köpni-nyelni nem tudtam, csak bután álltam és próbáltam felfogni mi történt, mit mondott, mit hallottam. Egy rövid időre a bőrében érezhettem magam. Most már tudom milyen érzés lehet, amikor rázúdítok minden információt és várom, hogy felfogja és még értelmesen is feleljen rá.
   - Ugyan már... - motyogtam. - Jól esett... - feleltem neki és bár kissé zavarban voltam, nem feltétlen az ölelés tehetett róla, vagy maga a téma, igazából az egész szituáció új nekem és mióta Josephnél jártam, nameg amióta az irodámban történt, ami történt eléggé bizonytalan lettem mindenben, amit eddig magamról hittem és amiben éltem eddig.
   Másnak érzem magam és másként látom Killiant is, ami nem rossz, csak új és új, hogy ennyi féle mindent érzek. Más féle élethez voltam szokva, most pedig minden kimozdult a komfort érzetből. Az egész életem olyan lett a betörés óta, mintha valaki felrúgott volna egy asztalt, rajta egy sakktáblával, miközben a meccset már félig lejátszották.
   Tudtam jól, ezek az én érzéseim, de minden olyan idegen volt. Nem voltam ehhez hozzá szokva, de Joseph alaposan elgondolkodtatott, ráadásul Killian sorsa is elég szívszorító. Nincs rosszabb érzés annál, hogy tudjuk, valaki itt van velünk, akit szeretünk, de bármikor elveszíthetjük, ha kilép az ajtón.
   Idegen érzés volt ennyi érzelmet és ennyi személyes gondolatot tudatosítani önmagamban, hiszen bár eddig is voltak érzéseim, sosem voltam érzelemmentes, de eddig tudtam őket kontroll alatt tartani, eddig ura voltam saját lelkemnek és elmémnek, de most ez a páncél teljesen összetört és védtelenné váltam a külső hatásokkal szemben.
   Annyira a saját gondolataimba voltam feledkezve, hogy már csak arra tértem észhez, hogy szóba került a fürdés.

   A fürdés pedig valamicskét segített, hogy helyre álljon mentális egészségem, de éreztem, már nem lehetek a régi. Valami visszafordíthatatlanul megváltozott bennem, valami, amit többé talán sosem kaphatok vissza teljes egészében. Ez nem csak a páncélom volt, mely most már örökké sebzett és gyenge lesz, hanem Killian.
   Killian volt az, akire többé nem fogok tudni úgy nézni, ahogy eddig. Többé már nem csak egy egyszerű profilozó és egyszerű haver, most már tényleg az életem része minden formában és kénytelen vagyok tudatosítani magamban, hogy igen is sokkal fontosabb nekem, mint bármelyik kolléga, hogy igen is féltem és szeretem őt. Hogy ha ő nem lenne, talán még sivárabb lenne az életem, mint most.
   Eszembe jutott, hogy Joseph mennyire fejtegette a témát, most pedig a sors fintora, hogy néhány órára rá itt vagyok vele és minden elfojtott érzésem itt tombolt a bőröm alatt. Hát nem vicces? Nem, de ironikus.
   A fürdés után visszatértem hozzá a konyhába, ahol Killian viccesnek szánt megjegyzésén nagyokat pislogtam. Most ez célzás volt valamire, vagy csak vicc, vagy komoly?
   - Azt hiszem megleszek egyedül is - feleltem diplomatikusan és még kezem is megemeltem. - Nem ijedek meg az árnyékomtól, főleg mert van pisztolyom.
   Ismét helyet foglaltam és visszagondoltam a terápiára. Fogalmam sem volt, mint mondjak, mert két szakadék között voltam. Akkor ott úgy éreztem Killian egy ellenség, most mégis itt vagyok nála és nemrég még azon jár az eszem milyen jó volt a karjai között lenni. Olyan káosz volt a fejemben, mint egy rendetlen gyerekszobában és tudtam, nem két nap lesz ott rendet tenni.
   De tény és való, a doki sok mindenben elgondolkodtatott engem.
   - Fixáltunk új időpontot - feleltem, bár ez így nem volt teljesen igaz, mert pontos időpont még nincs. - Még csak ismerkedtünk. Megismert engem és a problémáimat, de konkrét terápia még nem történt. De legalább finom a teája és "otthonos" a kezelője, vagy mije.  Most még nem tudok nyilatkozni, csak fejtegettük a gondokat - válaszoltam meg kérdését és szerintem ez volt a teljes igazság. Végtére is ez még csak az ismerkedős alkalom volt, sok dolgot nem tudnék elmondani róla.
   - És mi volt a terep szemlén? Rendben ment?

szavak száma: x zene: Egy kis poén megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Fogalmam sincs, hogy kiskorában milyen jutalmakban, vagy testi kontaktusból adódó szeretetet kapott, mint az ölelés, a puszi, vagy simogatás, de mondhatni egészen extrémen reagálja le. Pontosan úgy, mint, aki vágyik rá, csak nincs hozzászokva. Nem tudom máskor meddig merészkedtek, hogy volt e bárki, akinek hagyta, hogy megölelje, vagy egyáltalán eszébe jutott bárkinek is, de az én meglátásaim szerint, nagyon is szüksége van rá. Nem biztos, hogy ez lesz a gyógyír a pánikrohamaira, de tüneti kezelésnek mindenképp jó. Mint egy állandóan kirekesztett, bántalmazott kis kutya, akitől idegen a szeretet bármely nyelve. Pedig egyszerűen csak hozzá kell szoktatni. Nem csak, ahhoz, hogy kapja őket - mert úgy látom nincs ellenére, és jól reagál rá -, hanem ahhoz is, hogy ez egy olyan szokás, ami nem kell, hogy alkalomhoz köthető legyen, hogy csak vészhelyzetben alkalmazzuk, mint az újra élesztést. Hanem, hogyha úgy érzi szüksége van rá, ne csak kérni merjen, de kezdeményezni. Az ölelés nem kerül pénzbe, se energiába, ellenben feltöltheti az embert pozitív érzéssel. Egyszerre aranyos és vicces is, ahogy ahányszor megölelem, mindegy miről van szó, mindig elhallgat és nem is lehet mást hallani, csak ahogy szuszogása a zakóm anyagát éri. Nagy meg persze a háttérben horkoló kutyákat. Az utána lévő reakciója is kellően megmosolyogtatott, de eszembe sem jutott piszkálódni.
Újra önmaga, és mégsem teljesen. Talán legbelül mindig is ilyen volt, noha most először találkozom ezen oldalával. És itt most nem a pánikrohamai alatt kiszolgáltatott Horatioról beszélek, hanem ahogyan most viselkedik, nyomás és feszélyezett pillanat nélkül. A kisugárzása is másabb. Nyitottabb, azt hiszem. Mert ez eddig rá egyáltalán nem volt jellemző. Végül eltereltem a fürdőig, gondolván, hogy addig is letudja a fürdést, amíg megcsinálom a vacsit. Jobb is, mert így majd nem kell egymásra várni, hiszen én sem így szándékszom lefeküdni. Mire pedig végzett, én már meg is tálaltam, és a teát is lefőztem. Evés közben pedig nem tudom megállni, hogy ne témázgassunk tovább. Igen, nos, talán nem nagy meglepetés, hogy nehéz csendben maradnom hosszú ideig.
- Dehát az árnyékod nem tudod lelőni... - vonok össze szemöldökeim majszolás közben, de azért éreztetve, hogy viccelődöm csak, mosolygok hozzá. - De ha meggondolnád magad, a szomszéd szobában leszek és a gyerek szobában is akadnak plüssök. - somolygom, majd folytatva az evést még eszembe jut valami, amiről talán nem árt informálnom. - Oh, és szerintem zárd kulcsra az ajtót. A kutyák tudják, hogy oda nem mehetnek be, de a macskák megszokták, hogy majdnem mindenhova bemehetnek, és ha nyitva hagyod, tuti, hogy reggel egy macskával az arcodon fogsz ébredni. - nevetem el magam halkan, bár amúgy teljes mértékben komolyan mondva, amit. Én egyik reggel arra ébredtem, hogy valaki a halántékom masszírozza.
Aztán rátértünk egy kicsivel komolyabb témára, amire nem mondom, meglepő választ kaptam. Mármint... nem is igazán a válasz lepett meg, hanem, ahogy mondta. Azt hittem szemeit forgatja majd, vagy a sorok közt azért hozzáteszi, hogy egyébként elég gázos és tök kényelmetlen neki így beszélgetni valakivel... Csak azért nem boncolgattam a dolgot, mert úgy tűnt mindent elárult róla, s mert a válasza már inkább úgy hangzott, mint, aki annyira nem is élvezte. "Legalább finom volt a teája"? Pff, én is tudok teát főzni... Azért szorgosan bólogatok rá, mert függetlenül, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki analizálja, azt gondolom Joseph és a terápiája jó hatással lehet Horatiora. Mondjuk, ha tudnám mikről esett szó már egészen másként gondolnám. Az esit programot érintő kérdésére viszont szélesen elmosolyodva bólintottam.
- Mi az, hogy! Azt hittem probléma lesz a sok négylábú, de biztosítottam őket, hogy az emeletre nem nagyon jönnek fel, és a baba szoba amúgy is tilos a számukra. Egyedül meg nyilván nem hagyom velük, hiába ismerem a természetük. Azt mondták jó esélyeim vannak, csak hát... - pillantottam le kényelmetlenül a tányéromba, miközben az ételt kezdtem bökdösni, mert noha egy pillanatra tényleg úgy tűnt, hogy egyenes út visz a sikerig és Baileyig, ha az ügy nem oldódik meg, az lesz a legfájdalmasabb, ha megkapom az engedélyt és én magam fogom visszautasítani.
- Jó lenne mielőbb megoldani az ügyet... - jegyzem meg halkan és most kifejezetten nem bánom, hogy egy baba örökbefogadása ilyen hosszú folyamat. De nem akartam elrontani a jó hangulatot, szóval sóhajtva egyet, egyenlőre el is engedtem ennek gondolatát.
- Jut eszembe, majd, ha holnap lesz pár szabadóránk, be kell vásárolnunk a karácsonyi bulira is. Már csak néhány nap, és úgy illik, ha nem vásárolt süteményt viszünk, hanem készítettet. Mert hát.. így, hogy most sok időt töltünk együtt, még csak kifogásod sem lehet, hogy kihagyd. És nem vicceltem... - bökök el felé a villámmal pimaszul. - Tényleg vannak karácsonyi jelmezeim. - mosolyodom el, kevés esélyt látva rá, de már-már lelki szemeim előtt látva, ahogy megjelenünk a sok csúnya pulcsis embert közt, mint Rudolf és a Mikulás.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

  Ha végig gondolom az eseményeket nem tudom eldönteni hálásnak kell-e lennem a rejtélyes tettesnek, vagy sem, hogy megtette, amit, hogy meglépte ezt az egészet, hiszen alapjaiban írta át az életem. Ha ő nincs, tán még mindig előttem lenne a pajzs, még mindig burokként védene engem a rideg álcám és nem érezném magam annyira elveszve.
A bűnös lélek akciója teljesen átírta a kapcsolatomat Killiannel és már azt sem tudom mi van köztem és közte. Sosem féltettem még ennyire senkit és soha senkinek az ölelése nem volt még rám ilyen erős lelki hatással, sőt, nem volt még ember, kinek az ölelésére ennyire vágytam volna, de képtelen lettem volna ezt kimondani, így ahelyett, hogy marasztaltam volna és kértem volna rá, hogy ne hagyja abba, öleljen meg újra némán beletörődtem, hogy ez ennyi volt.
Igyekeztem nem üres tekintettel nézni magam elé, pedig a helyzet az volt, hogy teljesen magamba voltam révedve és próbáltam összerakni minden gondolatom, érzésem, megtalálni mindennek a helyét, hogy újra olyan magabiztosan állhassak ki a világ elé, mint eddig, de arra sem voltam képes, hogy azt megmondjam akarok-e ma vacsorázni, vagy sem. Nem tudtam képes lennék-e enni egy falatot is, annyira meg voltam zuhanva, de szerencsére volt még bennem annyi tartás, hogy ezt csak részlegesen mutassam ki.
Muszáj lesz nagyon hamar összekapnom magam, tudtam, hogy Killian hiába kétballábas, pszichológia végzettsége van és nagyon hamar rá fog jönni, hogy valami nem stimmel. Jobb esetben félre diagnosztizál engem, rosszabb esetben rájön az igazságra.  Biztosan nem élném túl, ha most kérdőre vonna engem a hogylétem felől, hiszen részben róla szól minden, nem állhatok oda elé és tálalhatom ki neki az érzéseim, mert menten összeroskadnék, így lényegében hálát adtam az égnek, hogy elmehettem fürdeni, visszatértem után pedig témát váltottunk és megpróbáltuk új mederbe terelni a társalgásunkat.

Az ételt csak módjával ettem, mert bár finom volt, nem igazán kívántam az ételt. Szerencsémre alapvetően sem volt nagy étkű, ezt ő is jól tudta, így ez aligha lehet neki gyanús. Ettem, mert hazugság lenne, ha azt mondanám nem, de csak ráérősen, kis falatokban.
Fogalmam sem volt mire célozhat vele, hogy ott lesz a szomszéd szobában. Pontosabban tudom, csak nem értem miért ajánlhatja fel nekem, hogy csatlakozzam hozzá az ágyba. Az ember azt hinné nem teszünk csak úgy mindenféle együtt alvós ajánlatokat a másiknak, hacsak nincsenek kimondottan céljaink vele. Vakon voltam. Amúgy sem értettem a vicceket és a szarkazmus megértésével is voltak gondjaim, így alapvetően ezt betudtam annak, hogy Killian csak viccel, én pedig nem értettem. Gyakran megesik, hogy az emberek engem sem értenek meg, bár az leginkább a nyakatekert megfogalmazásom miatt van. Hiszen Joseph is nem egyszer félre értett engem, noha utólag belegondolva talán pont, hogy ő látta jól, csak próbált engem terelgetni és igyekezett felhívni a figyelmem rá, hogy én nem ismerem magam eléggé. Vagy inkább nem akarom ismerni magam eléggé.
- Rendben, ha oda kerülne a sor, akkor melléd fogok feküdni - feleltem és bekaptam egy újabb falatot, miközben Joseph került témába, ám az én fejemben még mindig az a gondolat ugrált, hogy Killian hogy engedheti meg az állatainak, hogy fizikai kontaktba lépjenek vele. Én biztosan rosszul lennék, ha egy macska elkezdené az arcom taperolni, vagy ráfeküdni. A gondolat is kiborító.
A magam részéről viszont a doktorral töltött napot néhány mondat után skippeltem is. Nem igazán volt miről beszélni róla és nem is szívesen hoztam témába, már csak azért sem, mert nem akartam visszagondolni a beszélgetésre. Volt egy olyan érzésem, hogy Joseph jobban ismert engem, mint én magam és ez rendkívül frusztráló gondolat volt. Az odáig rendben volt, hogy orvos volt és ez volt a szakmája, de mintha megjósolt volna dolgokat és ezek meg is valósultak, miután én kiléptem a rendelő ajtaján. Vajon vissza akarok menni hozzá? Éreztem, hogy ez az egész rendkívül frusztrált engem, rossz érzés kerített hatalmába, de nem beszélhettem róla senkivel. Magamra voltam hagyatkozva, pedig most igazán szükségem lett volna valakire, akivel beszélhetek, de senki nem tudhatta meg, hogy pszichiáternél voltam és Killiannel sem beszélhettem róla, mert akkor nyíltan kellett volna beszélnem az érzéseimről is, amit megint csak nem engedhettem meg.
Sakk matt. Ezzel nekem kell megbirkózni.
De legalább Killiannek jó estéje volt és most éreztem csak igazán szánalmasnak magam. Örültem neki, hogy boldog és örültem neki, hogy legalább neki összejön, amire vágyik és talán megkapja a gyereket, amiért feladta egyik állását és ha csak részben is, de engem eldobott. Pedig bosszankodnom kéne és toporzékolni, de most az öröme legbelül nekem is öröm volt. Nekem is boldogságot jelentett, hogy ebben a nehéz időszakban neki legalább kijutott egy kis öröm.
- Legalább ennyi öröm ért a sok rossz mellett- jegyeztem meg, bár, ahogy elnéztem őt és hallgattam, rájöttem, hogy mindhiába, mert mégis van, ami beárnyékolja a sikert.
- Megoldjuk - mondtam és átnyúltam az asztal felett, hogy kezére fogjak. - Ne feledd, amíg Rex felügyelő itt van, addig egy bűnelkövető sem érezheti magát nyugton a babérjain - feleltem megnyugtatásául és persze azért, hogy magamra szedjek egy kis önbizalmat. Csak az ő jobb kedvre derítése miatt még a nevemmel is megpróbáltam viccelődni, pedig erre mindig kényes voltam, viszont itt kettesben voltunk és más nem hallotta, szóval most az egyszer belefért - Hisz te magad mondtad. Még eddig mindenkit elkaptunk. Én vagyok a legjobb nyomozó. Ha nekem nem sikerül, akkor aggódj - pillantottam szemeibe eltökélten, majd kezeinkre. Lassan, már már megfontolt módon elemeltem kezem és újra a villa felé nyúltam.

Mikor az ember már azt érzi nem érheti semmi hülyeség, akkor jön egy Killian féle megszólalás és oda a hit. Gyanútlanul hallgattam a süket dumát, ám mikor a buliról és a jelmezekről kezdett beszélni annyira megdöbbentem, hogy félre nyeltem egy megrágott húscafatot és krahácsolni kezdtem.
- Hogy mi? - kérdeztem hitetlenül. - Buli? Jelmez? Ezt te komolyan gondoltad? - kérdeztem vissza, pedig az előbb erősített meg benne, hogy komolyan gondolta. Sose szerettem bulikra járni, jelmezt pedig utoljára az általános iskola alsó tagozatában viseltem, ahol a szüleim Guy Fawkes jelmezt aggattak rám.
Ez az egész karácsonyi mizéria távol állt tőlem, főleg a beöltözősdi. De tudtam jól, nincs kibúvó, főleg, mivel ott kell lennem vele mindenhol, hisz egy gyilkos les rá. Ez megint csak sakk matt, viszont hátha lehet vele alkudozni.
- És jelmez nélkül nem lehet? - pillantottam felé diplomatikusan, akár egy üzletember. Ha már elmegyek, akkor igyekezzünk komfortosabbá tenni és valahogy elérni, hogy ne tűnjek bohócnak az emberek szemében.

szavak száma: x zene: Egy kis poén megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Azt gondolom a mai nap egyikünknek sem volt könnyű, és úgy érzem a holnapi sem lesz másképp, sőt, míg meg nem oldódnak a problémák mindig ott lesz bennünk némi feszültség. Ez valahol azért is szomorú, mert más csak napok vannak karácsonyig, elvileg a szeretet ünnepéig, még is attól kell félnünk, mikor csapnak le ránk, ahelyett, hogy a díszek, ételek és ajándékok miatt aggódnánk. Viszont tény, hogy komoly változások történtek, és nem csak negatívumok. Nem ez volt az első pánikrohama Horationak, most még is másabb, mióta "kilábalt" belőle. Mondanám, hogy az új környezet teszi, de inkább csak hozzád ad, semmint, hogy ez változtatta volna meg. Elképzelhető, hogy a terápia is jó hatással volt rá, bár alapvetően, ha nem kérdek rá, ő sem hozza fel, így azt kell gondolnom, nem sok minden történt. De látom rajta, hogy ő is érzi ezt. Hogy valami megváltozott, és zavarából ítélve ő sem tudja még, hogy mi. De bízom benne, hogy válasz híján, lesz elég bátorsága megosztani velem... vagy Josephel.
Nem sokat evett, igaz, én sem voltam túlzottan jó étvágyú, ezt pedig betudtam a mai napnak. De még így is örülhetünk, hogy legalább ettünk egy keveset. Ugyanakkor úgy éreztem, ha nem hozok fel valami témát, igen hamar visszaesünk abba a hibába, hogy a problémákon kezdünk agyalni és túl ragozni, aminek semmi értelme, míg nem tudunk többet. Csupán aludni nem fogunk tudni jól. Vagy sehogy. Felhoztam hát poénból a plüssöket és az együtt alvás lehetőségét, de lehet nem igazán értette, mert nevetni abszolút nem nevetett - mondjuk szerintem mióta együtt dolgozunk sem hallottam még soha nevetni - és mosolyogni sem nagyon mosolygott. A végső válaszán én viszont jót mosolyogtam bajszom alatt, lenézve a tányérra. Aztán témát váltottunk, mert ezt is igen hamar kivégeztük. Igaz, a terápiáról sem beszélt sokat, s én is úgy vettem ki, hogy bár vegyes érzései vannak ezzel kapcsolatban, nem titkolt el semmit, hisz valóban nem történt semmi különös. A baba téma engem azért felvillanyozott, de csupán addig a pontig, míg rá nem ébredtem, hogy bár közel a cél, lehet a végén nekem kell visszavonulót fújnom. Őszintén szólva... elég nagy esélyt látok rá, és ez igencsak elszomorít. Egyenlőre arra gondolni sem akarok, hogy ez esetben mi lesz majd utána. Meg is lepett rendesen bátorító reakciójával, főleg az érintéssel, amire eddig nem volt példa. Így még nem. Egy ideig meg is akad szemem a kezemre helyezett kezén és elgondolkodva hallgattam. Némi meghatottsággal, és egy kis mosollyal pillantottam fel rá, ami csak akkor szélesedett kicsit, mikor ő maga hozta áldozta be a sokat viccelődött nevét. A hab a tortán, hogy mögötte a kandalló mellől is meghallotta ezt Rexie és azt hitte neki szólnak. Már pedig, ha valakit a nevén szólítanak a konyhából, az általában valami finomsággal jár. Ezt még ő is tudja, hiába van itt még csak pár hónapja. Szóval érdeklődően hegyező fülekkel, szépen kibújt a többiek közül és bebaktatott a konyhába, egyenesen Horatio mellé, akire kérdőn nézett fel, majd az asztal felé - vélhetően a tányérja irányába - és ismét rá. Egy ideig pillogott rá, várakozott, majd végül leült foltos popsijára és fejét jobbra balra tekergetve figyelte, hogy akkor most lesz hami, vagy nem lesz hami. Ezen is jót mosolyogtam, majd róla ismét Horatiora néztem.
- Ez így van. - feleltem, és már csak azért sem hagytam, hogy ezek a negatív gondolatok megüljék elmém, mert ez volt az első, hogy most ő próbált lelket önteni belém s nem fordítva. Innentől pedig megint csak kellemesebb volt a hangulat. Szóval nem tudtam nem cifrázni kicsit. Mondjuk nem az volt a szándékom, hogy megfulladjon, de szerencsére nem lett belőle baj. Persze azért volt némi bűntudatom. Mikor pedig visszakérdezett, igyekezvén elfojtani mosolyom - ami nem igazán ment - színlelt meglepettséggel bólintottam.
- Még szép! Még amúgy sem voltam úgy... hogy te is ott voltál. Szóval gonosz vagyok tudom, de kihasználom a lehetőséget. - somolygom, mert látom, hogy kellően megijesztettem, noha nem ez volt szándékom, viszont tényleg örülnék neki. Lehet ez lesz az utolsó közös programunk, ami épp nem gyilkossági ügy, hanem még élvezni is lehet. Ki tudja szándékszik e itt tölteni a karácsonyt. Hiába csak néhány nap, lehet még két óra és már annyira lege lesz belőlem, hogy inkább megkockáztatja és a kocsiban alszik. Megvártam míg lenyelte a falatot, nehogy megfulladjon szegény és folytattam.
- Lehet a mikulás is, de előre szólok... ahhoz nincs felső csak kabát, szóval lehet a Rudolffal jobban járnál, haa... fázós vagy... - viccelődöm. És nem is. Rám kicsit rövid lenne a Rudi jelmez, de azt gondolom még így is nagyot aratnánk, ha úgy jelennénk meg. Éreztem én, hogy megpróbál majd lealkudni, de már csak azért is poénra vettem elsőre.
- Jelmez nélkül?! - döbbentem le, majd megjátszott rosszallással és egy el nem rejthető pimasz vigyorral jegyeztem meg neki a következőt. - Dr. Horatio Rex Sinclair, maga pucéran akar mikulás bulizni???? - vigyorom pedig csak szélesedett. - Ezt nevezem! De egye fene! - nevetek, majd ha még nem esett le a székről, legyintek egyet, de még mindig nevetve.
- Jóóó, maradjon az öltöny, de akkor az első kört valami jó erőssel kell kezdenünk, nincs szemezés a pulton lévő kávékkal, üditőkkel és vízzel. - somolygom sorolva a feltételeket. Kell egy kis lazítás. Neki meg még annál is több.
Akárhogy is, ezt a hangulatot már nem akartam elrontani valami gyászos témával, s közben lassan be is fejeztem a vacsit, amit pedig meghagytam, azt kikapartam Rexie kutya táljába, függetlenül, hogy kapott e valamit Horatiotól vagy sem, mert a kölyök addig bizony el nem hagyta a konyhát. Maximum távolabb ült, ha odébb hessenttette.
Fáradt voltam már, de mindenképp le akartam zuhanyozni, így ha elmosogattam, utána már csak ez volt tervben.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Mikor a nevemmel kezdtem viccelődni, még nem sejtettem mit érek el vele. A kutya felé pillantottam, kire egy percig nem számítottam és elsőre nem is értettem mit akar tőlem, ám aztán kezdtem megvilágosodni és Killian felé fordultam egy enyhe morcos pillantással. Nagyon remélem ez a kutya még azelőtt kapta a Rex nevet, mielőtt engem megismert, vagy más nevezte el a kutyát és nem ő. Bár igazán átnevezhette volna.
Egy ideig értetlenül álltam a helyzet előtt, fogalmam sem volt róla miért dekkol a kutya nálam, ám lassan kezdett világossá válni, hogy étel után kujtorog. Adtam neki, nem voltam fukar, főleg, mivel én nem fogom megenni a teljes ételkínálatot, úgyis fog maradni a tányéron, legalább a kutyának lesz egy jó napja.
Mikor a jelmez lehetőségekről kezdett viccelődni azt hitte rosszul hallok. Ő sem gondolhatja komolyan, hogy be fogok öltözni. Mi vagyok én, bohóc? Vagy színész? Rendőrfelügyelő vagyok, nem komikus.  Mindazonáltal nem akartam ünneprontó lenni most, amikor vélhetően amúgyis maga alatt van, hiszen a baba a tét, amit annyira szeretne és ami ennél is fontosabb, az élete is veszélyben van. Valamicskét nekem is tudnom kéne most engedni, így rákérdeztem volna-e lehetőség rá, hogy jelmez nélkül, de ott legyek.
Mi tagadás, megilletődtem, amikor a teljesen nevemen szólított, így bár nevetni nem nevettem, de a viccet értettem. Viccesnek nem volt vicces, de értettem mi akar benne poén lenni.
Mikor az alkoholról kezdett beszélni félre billentettem a fejem és úgy pillogtam rá. Nem lenne új számomra az alkohol fogalma, hiszen már volt rá példa, hogy ittam egy nagyon keveset különböző okokból kifolyólag, de sosem volt rá példa, hogy csak úgy játékból iszogatni kezdjek, mert valaki azt mondta. De úgy éreztem szükséges nekem is valamiben engednem, ha ő is enged az én kedvemért. Licitálunk, de úgy hiszem megéri, hiszen csak így tudunk közös nevezőre jutni.
- Rendben, legyen így - bólintottam.
Példáját követve a maradékom én is kikapartam a kutyáknak, majd miután elment fürdeni felfedeztem a vendégszoba tartalmát.

Az egész lakás idegen volt, így elsőre nehezen találtam meg a helyem benne. Sok mindent át kellett rendeznem, hogy komfortosabbnak éreztem, egyes tárgyakat ki is pakoltam belőle a nappaliba, amik zavarták a szememet, így beletelt kábé két órába, mire a szememben lakható lett, de este még így sem éreztem késztetést az alvásra, pedig Killian talán már aludt, bár ebben nem lehettem biztos, nem ellenőriztem le, mert véletlen sem akartam felkelteni, ha esetleg már az igazak álmát aludná. Rá fért a pihenés.
Sosem voltam jó alvó, most viszont nem csak a gondolataim zakatoltak, hanem a helyszín is idegen volt és nem voltam hozzá szokva az adott körülményekhez, pedig mindent elkövettem. Talán ha a gondolataimat sikerülne lecsillapítanom, akkor más lenne a helyzet, de így elég nehéz.
Nem csak magamon és Killianen, magamon és a munkán és nem csak az egész jelenlegi élethelyzeten gondolkodtam, hanem az élet más érdekes kérdésein...
Átballagtam a babaszobába, felkattintottam az asztali lámpát és szétnéztem. Amióta csak meghallottam Killiantől, hogy a baba miatt szeretné az életét ennyire gyökeresen átszervezni azóta érdekelt, vajon mi lehet ennyire vonzó és ennyire motiváló, ennyire jó egy gyerekben? Miért éri meg mindent feladni érte, amit eddig felépített?
A képekre néztem, majd megsimítottam az ágykeretet és járó fogaskerekekkel ültem le a három lábú puffra ujjaim összekulcsolva, kezeim ölembe ejtve és próbáltam magam Killian helyébe képzelni, bár nem sikerült. Továbbra sem értettem, nem tudtam átérezni, nem tudtam meglátni a szépséget.
Második lépésnek magamat próbáltam elképzelni apaként, de az sem sikerült.
Az igazság az volt, hogy rendkívül sötét gondolataim voltak. Sajnos munkám során sokkal több tragikus képet láttam, mint szép dolgot és automatikusan olyan események pörögtek le a szemeim előtt, ahol a szülők gyermekei gyilkosság áldozatai lesznek, balesetekben meghalnak és emberrablók karmai közé kerülnek. A gyerek nekem egyenlő volt egy eszközzel, egy áldozattal, amit a bűnözők ki tudnak használni, el tudják rabolni, zsarolni tudnak vele és meg tudják ölni. Pedofilok rabolják el őket és gyermekgyilkosok lelik benne örömüket.
Talán ha más világban nőttem volna fel, talán ha én is olyan közegben nevelkedtem volna, olyan helyen dolgoztam volna, ahol az emberek arról beszéltek mennyire szép és áldásos dolog a gyerek, mennyire jó érzés felnevelni és mennyi örömet tud okozni egy apának, vagy anyának én is derűsebben vélekedtem volna, de jelenleg úgy véltem Killian eldobja a karrierjét és az embereket azért, hogy egy olyan életet fogadjon be, ami talán egyszer tragédiát okozhat az életében.
Lehetséges, hogy most kilép a bűnüldöző életből, de mi a garancia, hogy már most nem gyűjtött össze annyi ellenséget, amik közül egy-kettő később megpróbál majd az életükre törni, vagy legalábbis a gyerek életére, hogy bosszút álljon rajta? Elvégre nem csak én voltam az, aki elfogta a bűnözőket, mert ahhoz ő is hozzá járult a munkájával. Nem csak nekem lehetnek ellenségeim.
Lehunytam szemeim és megpróbáltam visszaemlékezni a múltamra, a gyermek éveimre, hogy anyámnak én mennyit jelentettem és milyen élmények fűzhetik hozzám, de rá kellett döbbennem, hogy anyám életét beárnyékolta apám halála, így sosem tudott igazán boldog életet élni. Igaz, az én jelenlétem tartotta benne a lelket, miattam igyekezett megküzdeni a tragédiával és igyekezett mindig boldognak látszani, hogy ne lássam rajta a fájdalmat, de idővel a depresszió eluralkodott rajta és egyre gyakrabban látogatta az orvosi rendelőket, majd a pszichiátriát, végül pedig be kellett költöznie egy szanatóriumba.
Így belegondolva talán igaz lehet az, amit mindig is éreztem. Másokat szeretni, másokhoz kötődni fájdalmas, hiszen az együtt töltött idők valóban szépek, boldogok és életen át tartó jó emlékeket kreálnak, de ezáltal az elválás sokkal-de sokkal kegyetlenebb és egy életen át tartó sebet okoz, mikor rádöbbenünk, valakit örökre el kell engedni, mert esetleg meghalt. És ez a seb mindig fájdalmas lesz, sőt, ha nem vagyunk elég erősek idővel elfertőződnek és tán halálosak is lehetnek.
Lehajtottam fejem és két kezemmel arcomat kezdtem masszírozni, mélyet sóhajtottam, hiszen már én is részese vagyok valami hasonló folyamatnak, de olyan, mintha az idő egyszerre zajlana körülöttem. Egyszerre érzem azt, hogy miközben szeretem Killiant és mélységesen kötődöm hozzá, olyan, mintha most kaptam volna őt meg, most jutottam volna igazán hozzá, de már el is kell őt engednem, de miközben ez még meg sem történt, már tart a visszaszerzése is. Egyszerre éreztem a boldogságot és a keserűséget. Mintha a múlt, a jelen és a jövő egymással párhuzamosan zajlana le én pedig el voltam veszve és alig voltam képben, hogy éppen mi történik. Pedig igyekeztem rendet tenni magam körül, felmérni a helyzetem.
Nemrég még azt éreztem minden rendben van, stabil, biztos pontok vannak körülöttem, aztán egyszer csak, mintha mindent elvesztettem volna és már semmi nem volt olyan, mint rég. Veszélybe került az állásom és Killian is elmegy mellőlem. Aztán... most mintha ismét visszakaptam volna és újra az enyém lenne, sőt, a kapcsolatunk, mintha mélyebb lenne, mint eddig, de nem éreztem őt még mindig teljesen a magaménak. Még mindig kétségek között voltam.
És most itt vagyok és próbálom megérteni őt és a szándékait, de képtelen voltam rá. Rá kellett döbbennem az életemet beárnyékolták azok a sötét képek, amiket pályafutásom során szedtem magamra.
Őszinte elkeseredést éreztem, mikor felismertem, hogy az életem egy félig kisiklott vonat volt, melyet én próbáltam helyre hozni, hogy tovább tudjon közlekedni, miközben az a kevés utas, mely rajta ült hol segítettek, hol elkóboroltak és magamra hagytak az olajfoltos szerszámokkal.

szavak száma: x zene: Moonlight Sonata megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Még így is meglepett, hogy belement. Vagy azt hiszi nem hajtom be rajta? Kis huncut... Mikor Rexie színre lépett, és Horatio is alaposan meglepett a bíztató szavaival, egyből jobb kedvem lett. Úgy tűnt kezd megbarátkozni a kutyákkal is, legalább is eggyel, de Rexie meglehetősen örült a dupla adagnak, mégha nem is volt az olyan sok.
- Laylana ötlete volt a név. - mosolygom, bár valójában inkább közös megegyezés alapján történt. - Ezért lett Rexie. - teszem hozzá, miközben elmosogatom azt a pár edényt. - Igaz, csak egy részben németjuhász, de azt mondta, idézem: Mindenkinek szüksége van egy Rexre. - emeltem fel ujjam is, félig felé fordulva idézve a lányt. Úgy volt, hogy majd magához veszi, de végül nem így lett.
Mosogatás után, aztán jóéjtet kívántam, gondolván, hogy biztosan lefekszik majd aludni, én pedig még elmentem még lezuhanyozni, és csak aztán feküdtem az ágyba. Egy ideig pihengettem, bár aludni én sem tudtam. Sok mindenen járt az eszem, és különben is mindig van az emberben egy kis izgalom, ha vendége van. Ki gondolta volna még nap elején, hogy ma nálam fogunk pizsi partizni... Aztán mikor már majdnem elbóbiskoltam volna, motoszkálást hallottam. Tény, hogy a közben felébredt ebek is érezték Horatio illatát, és persze azt is kíváncsian végig nézték, ahogy pakolászik, de fel az emeletre már nem jöttek. Én viszont fent hallottam a mászkálást. Gondoltam, ha nincs jól, úgy is bekopog, esetleg, ha mosdóba kell mennie sincs bezárva az ajtó, de ugyanúgy használhatja a babaszobában lévőt is, még nincs átalakítva, meg nem is biztos, hogy az lesz. Hallottam, ahogy átsétál a szomszéd szobába. Ki is nyitottam a szemeim és a sötétben hallgatóztam, hogy biztos minden rendben e. Nem hallottam, hogy sírna vagy beszélne, esetleg, hogy rohama lenne, bár azt nem is biztos, hogy meghallanám. Viszont aggasztó volt, hogy még nem alszik. Még ha nehezen is megy, muszáj pihennie. Egy ideig csak figyeltem, hallgatóztam, de már nem hallottam, hogy visszament volna. Elaludt volna a babaszobában? Az elég vicces volna, bár legalább tudnám, hogy kellően megnyugtató színeket választottak, hogy Bailey is tudjon majd békésen szundizni.
Aztán lassan ki keltem az ágyból és a hajamba túrva kiléptem a szobából is halkan, hátha, tényleg elaludt, mert akkor nem keltem fel, max betakarom egy pléddel. Ám mikor óvatosan bepillantottam, azt láttam, hogy a puffon ül és bár rosszul nincs, éppenséggel túl jól sem a testtartását látva. Nem tudja csitítani a gondolatait. Neki talán még nehezebb is, mint nekem. Pedig direkt nem adtam neki se kávét, se koffeines teát. A baj, hogy se altatóm, se alvást elősegítő szerem, csak teáim vannak, de kétlem, hogy azok ehhez elég erősek volnának. Beljebb lépek és függően attól észrevesz e, megölelem, mielőtt ráhoznám a frászt. Ha nem vesz észre hátulról, a karjai alatt a derekánál, amihez le térdelek mögé, és állam a vállára hajtom. Ha észrevesz, akkor elé térdelve és vállait felett átkarolva hajolok közelebb, és terelem őt is az ölelésembe, miközben a hátát simogatom.
- Hééé... minden rendben? Mármint... máskor is voltak kemény ügyeink, de azért csak-csak sikerült aludni egy kicsit... Mi a baj, hm? - kérdem halkabban, hátha már amúgy el van pilledve, csak egy kis löket kellene. - Ennyire bejön a babaszoba? Inkább itt aludnál? - viccelődöm, de továbbra is csak halkan és mosolyogva, mert jól láthatóan elég gondterhelt pofit vág.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝

The case of the murdered geneticist

Horatio & Killian

Killian megjegyzése még akkor is ott visszhangzott a fülemben, amikor a babaszobában merengtem, gondolkodtam és próbáltam rendet tenni a fejemben. "Mindenkinek szüksége van egy Rexre". Ez lennék én.
Bár el voltam gondolkodva, nem eléggé, mert még így is sikerült észrevennem, hogy megjelent, amire zavarba jöttem. Azt hittem már rég alszik, nem számítottam rá, hogy ébren lesz és rám talál itt. Szóra nyitottam volna szám, de még mielőtt elnyíltak volna ajkaim a karjai közt találtam magam, mitől ismét átjárt engem a jól eső nyugalom, mely lassan járta át testem, lelkem, de annál biztosabban.
Engedelmesen húzódtam közelebb hozzá, nem ellenkeztem, miközben magához vont, pont arra volt szükségem, hogy ismét a karjai közt legyek, érezzem a belőle áradó melegséget és lelket nyugtató energiát.
Karjaimmal én is átfontam őt karjai alatt, tenyereimet hátára helyeztem és aprókat simítottam velük.
Nem tudtam ellene mit tenni, de arca közelségétől kissé kipirult arcom, amit meg is éreztem, épp ezért kissé kétségbe voltam esve. Vajon mit gondolhat most rólam? Nem létezik, hogy ne vegye észre. Ez rettenetesen kínos volt, még soha nem láttak ilyen állapotban és nem is lett volna szabad. A legjobb lett volna, ha az ágyában marad és most nem ért volna ennyire kínos helyzet, sőt, a kérdések sem hangoztak volna el.
Bár magamat is nyugodt embernek ismertem, legalábbis helyzetfüggő módon, de tőle mindig irigyeltem, hogy mennyire isten adta tehetsége van, hogy minden helyzetben ilyen kifinomult tudjon maradni. Halk beszéde egészen angyali volt, de még ennek ellenére sem volt képes csillapítani azt zavart, amit okozott nekem.
Most már biztos, hogy Dr. Brewsternek volt igaza és van bennem vonzalom Killian felé és egész nap ezen érzés körül forogtak gondolataim. Egyszerre volt ijesztő és egyszerre éreztem tőle boldogságot is, hiszen mindig is sokra tartottam őt, mindig úgy tekintettem rá, mint az ember, aki örökké ott lesz mellettem és angyalként súgdos majd a fülembe, mint az én lelkiismeretem és utat mutat nekem, ha elveszek.
Mikor a viszonyunk kezdett egyre jobb útra térni, már akkor éreztem, hogy nem akarom őt elengedni, mikor a kórházban ott ült az ágyam mellett, már akkor tudtam, hogy a mi kapcsolatunk nem olyan, mint bárki mással, sokkal különlegesebb és ezt sose felejtem el neki. Mindig próbált kiállni mellettem.
Még mindig lelkembe zárva őriztem az emléket, amikor pisztolyt ragadott és megmentett.
Sok mindent tett már értem, s tán soha nem viszonoztam neki, mely lelkiismeret furdalást okozott nekem, hiszen még mindig ő az, aki tele pakolja a mérleg rá eső oldalát, én meg őnző módon szinte semmit sem teszek, csak learatom a babérokat.
De őt ez nem zavarja? Feltűnt ez neki? Vagy egyszerűen csak ennyire önzetlen?
Megérdemlem én, hogy ennyire jó legyen hozzám? Ő vajon érzi, hogy ez már más? Hogy az én érzéseim teljesen másak?
- Nem, én csak... teljesen máson gondolkodtam. Igazából... próbáltam a helyedbe képzelni magam, de nem sikerült. Próbáltam magam elképzelni apaként, de nem sikerült - igyekeztem értelmesen megfogalmazni a gondolataim egy részét. - Én... próbáltam rá jönni miért fontos neked annyira a gyerek és miért fontos más embereknek, mert... nap mint nap annyi tragédiát látni és nekem is annyi kegyetlenséget kellett már látnom, hogy... el sem tudom képzelni miért kell.
Lehet kicsit akadozottan beszéltem, de ez csak azért volt, mert nehéz volt erről beszélnem, zavarban is voltam, kínos is volt, de őszinte akartam lenni. Nem szokásom minden nap így megnyílni, de szerettem volna, ha tudja, hogy próbálkozom jobb emberré válni. Hogy próbálom megérteni őt és másokat is, de képtelen vagyok rá és tán tudat alatt próbáltam ezzel segítséget kérni tőle.
- A gyerekeket megölik, elrabolják, megerőszakolják, kínozzák, mely egy szülőnek tragédia. Csak életek mennek tönkre. Miért akarsz magad mellé egy életet, mely ebben a világban nincs biztonságban? Mi van, ha később célpontja lesz valakinek?
Én... azon gondolkodtam mennyire fájdalmas kötődni, mert az elvesztés még fájdalmasabb - folytattam, noha ez számomra megint érzékeny téma volt. - Mert, ha valakit szeretünk és kötődünk hozzá, azt fáj elengedni. Nekem is fáj elengedni magam mellől téged, de tudom, hogy szabad ember vagy és azt csinálsz, amit akarsz és nem haltál meg. És ettől még itt leszel nekem. De meg halhatsz és akkor én egyedül maradok a gyászommal. Nem fogom tudni elfogadni és nem tudom majd túltenni magam, mert kötődöm hozzád.
Próbáltam visszagondolni a múltamba, ahol még gyerek voltam, hogy az én anyámnak milyen lehetett velem. Támasz voltam neki és én ösztönöztem, hogy erős maradjon és talpon maradjon. Sokat tett értem, de a depresszió erősebb volt nála.
Kis szünetet tartottam, igyekeztem fenntartani arcom merevségét, hogy megkíméljem magam az érzelmek elhatalmasodásától, bár a kínlódás és a harc az érzelmekkel még inkább ellenkező hatást váltottak ki és csak jobban láthatóvá tették azt, hogy mennyire kínlódom is azzal, hogy erős legyek ebben a nehéz időszakban, amit a lelkem megismerésével és érzelmeim megismerésével, felfedezésével, eddig elfojtott gondolataimmal vívok.
- Én nem lehetek elég hálás neked. Annyi mindent tettél már értem. Megmentettél, ott voltál velem a kórházi ágy mellett, segítettél, ha rohamom volt és őrizted a titkom és mindig számíthattam rád, hogy kiállj értem, vagy támogass, mint egy őrangyal, de... én nem tettem érted soha semmit, sőt, még én éreztem magam eltaposva, amikor végre hoztál egy döntést, amivel magadnak akarsz egy kis boldogságot és nekem állt feljebb, sőt, beléd rúgtam.
Ezt nem érdemelted meg, de nem voltam képes uralkodni az érzéseimen.
Próbállak megérteni, hogy miért adod fel a karriered és a velem való munkát egy olyan valamiért, ami emberek millióinak okozott már tragédiát és bűnözők milliárdjainak beteges vágyainak tárgya. De nem tudom megérteni, pedig igyekszem. Elfogadni elfogadom, de nem látom át.
Talán ez volt a legrosszabb. Hogy minden igyekezetem hiába való volt... mert nem tudtam megérteni, csak azt éreztem, hogy igazságtalan vagyok azzal, akit szeretek és aki megtett értem mindent és most is itt van, itt vagyok a karjai közt de még mindig képtelen vagyok más emberekkel és érzéseikkel, vágyaikkal azonosulni.

szavak száma: x zene: Moonlight Sonata megjegyzés: ide

↜ This is just a temporary hell, not a permanent one ↝

Van egy olyan érzésem, hogy holnap nem a gyilkos fog megkeresni, hanem a fáradságtól okozunk majd balesetet. Na jó, ez elég hülye vicc volt. Remélem, hogy egyik sem következik be. Mindazonáltal a mai nap már nem először okoz meglepetést Horatio. Kellemeset, mint kellemetlent. Gondterheltsége és problémái ellenére, kifejezetten pozitívnak és nem kevésbé aranyosnak találom, hogy egyáltalán eszébe jutott ilyesmiken gondolkodni. Mégha így elsőre kudarcba is fulladt próbálkozása, de csak, mert rosszul közelíti meg. Nem hibáztatom. Azt hiszem ma már sokadszorra bizonyítja be, hogy anno gyerekkorában náluk teljesen más fogalmat takart a család, mint mondjuk nálunk. Mi bátran mondhatom, hogy pontosan az a család voltunk, mint, amilyet sokan mások akarnának maguknak. Nem kellett gazdagnak lennünk - bár szegények sem voltunk - hogy boldog család legyünk. Ehhez leginkább a nagymamám tett hozzá, de a nevelése és a másik ági nagyszülők szintén szerető odaadása remek szülővé tették a mijeinket. Noha tudom, ez manapság még ritkább, mint akkoriban. Szomorú látni, ahogy ilyesmiken görcsöl, de nagyon is bíztató, hogy legalább próbálkozik. Most már csak annyi kell, hogy valaki kézen fogja és megmutassa neki azt a világot, amit ő eddig minden bizonnyal nem ismert. nem biztos, hogy elsőre tetszeni fog neki - mint ahogy eddig sem félt kimutatni unszimpatikus reakcióit, bizonyos dolgokra -, s lehet később sem, viszont legalább látni fogja, hogy nem csak egyféle létezik, akár család, akár ember, akár akármiről is legyen szó. Mindeközben el is engedtem, hogy a szemeibe tudjak nézni, mialatt hallgatom, és nem, nem tudtam elfojtani mosolyom, ahogy őszintén bevallotta a dolgokat. Lábszáraimra ültem, továbbra is térdelő pózban, alkarjaim pedig az ő térdeire fektettem, hogy ujjaim összekulcsolhassam. Így néztem fel rá.
- Először is... - kezdek bele elmosolyodva. - Szerintem nagyon is jó dolog, hogy legalább megpróbáltad elképzelni magad egy teljesen más szerepben. De ne add fel elsőre. Úgy érzem kicsit kényszeresen próbálod megközelíteni a dolgot, deee... ez valójában annyira nem is különbözik mondjuk aaa... nyomozásoktól. - nem úgy fogalmaznék, hogy lemegyek az ő szintjére, mert nem butus ő, csak amit én egyik feléről pirosnak látok, ő zöldnek. De attól még az alma az alma. - Tény, hogy ennek a válaszát nem egy helyen szokták megtalálni, és vannak, akik nem is találják, de ebben nincs semmi szégyellni való, mert nem mindenki szeretne szülővé válni. Viszont azt gondolom, hogy egy üres baba szoba rossz megközelítése ennek... - felelem, majd újfent elgondolkodom, hogy próbáljam bevezetni, illetve inkább rávezetni az egészre. De akkor maradjunk a nyomozásoknál...
- Tudod, jó néhány évig itt lakott Laylana, és bár mindvégig szem előtt tartottam, hogy ő nem a lányom, hanem egy sérült lélek, akinek szüksége volt valakire, nem tagadom, baromi jó érzés volt a szárnyaim alá venni, és nevelgetni, tanítani, még a néhai rossz napok ellenére is, jó érzés volt, hogy ő volt nekem. Máig nagyon hiányzik a jelenléte, de nem is feltétlen ez volt az a löketszerű érzés, hogy én akkor most apa leszek. - sóhajtok, mert még mindig elég szar visszaidézni a történéseket. - Életem egyik legrémisztőbb órái voltak, mikor téged elraboltak. Hogy nem tudtam élsz-e még egyáltalán. Ha elrabolnak valakit, akkor is mindig nagyon félek, de tudom, hogy mind a ketten odatesszük magunk és nagy eséllyel megmentjük az illetőt. De akkor magamra maradtam. Ha fel is ötlött bennem egy kérdés, és próbáltam nem pánikolni, nem voltál ott, hogy feltegyem neked. Nem voltál ott, hogy az anyós ülésen ülve rám nézz és azt mond, nem tudom, mit problémázik, Dr. Grimwald, hiszen úgy is meg lesz a tettes, és az elrabolt személy is, még hozzá élve. Nem támasztottad alá, hogy előkerülsz, épségben. És az én szakértelmem kevés voltam ráadásul nem is olyan irányú tudás, hogy bármit is kezdeni tudtam volna a megkereséseddel. Ott döbbentem rá, hogy jézusom, eltűnt a barátom, és én semmit sem tehetek azért, hogy megtaláljam. Nyilván nélküled a hatóság is jobbára leintette nem túl nagy segítségem. Tudom, ha el is megyek a rendőrségről, ezek akkor is előfordulhatnak, de akárhányszor nyomoznánk, és úton lennénk miatta, minden egyes alkalommal eszembe jutna, hogy akár meg is halhattál volna. S miközben ennek megoldásán gondolkodtam, egy orvosi ügy végett be kellett mennem a kórházba. Nem tudom, már hogy keveredtem az újszülött osztály közelébe, de nem tudtam nem megállni, hogy megnézzem az apró manókat, azokban a helyes kis ruhákban, sorjában a kis ágyikókban. Ha felsírt valamelyik, szinte mindig bement hozzájuk egy szülő vagy hozzátartozó. A nővérek gondolom fölöslegesen nem is járkáltak így be hozzájuk, de volt ott egy baba, akinek a sírástól már rák vörös volt a feje és senki, de senki nem ment odahozzá. Simán elmentek mellette. Mintha ott se lett volna. Tudom, szabálytalan illetékteleneknek bemenni, főleg az újszülöttekhez, de nem tudtam volna úgy tovább menni, hogy ne próbáljam meg megvigasztalni. És tudod mit kellett tennem? Csak magamhoz öleltem. Semmi mást, csak kiemeltem és a vállamra fektettem a buksiját. Az emberek alá becsülik az ölelés jótékonyhatását. Ingyen van, még is fukarkodnak vele, még családon belül is. Igazából sajnáltam is nagyon, de már akkor beleszerettem, és mikor megtudtam, hogy ott hagyták, úgy döntöttem, hogy rendben van, akkor majd én gondoskodom róla. Bár sokan már attól elolvadnak, hogy a kezükbe vesznek egy apró és törékeny életet, akiről tudják, hogy védelemre van szüksége. Azt mondod, ha látsz egy patakba dobott babát, nem ugrasz utána, hogy megmentsd? Tudatában annak, hogy talán meg sem éri a holnapot? - vonom össze szemöldökeim, de nem rosszallóan, inkább csak próbálva rávilágítani. - Ha valami pedofil elrabolna egy kisgyereket, azt mondod, egy hét után felhagynál a nyomozással mondván, hogy már biztos meghalt? Ne már Horatio, ebben a világban soha senki sincs biztonságban. Akkor most legyünk haragban és ne legyünk barátok, mert lehet hamarosan megfogok halni? - nyilván, ha már az első kérdésnél értette mire próbálok kilyukadni, nem húzom tovább személyesebb kérdésekkel a dolgot.
- Sajnálom. - fejezem ki részvétem, amiért anyja ennyire mélyre zuhant, és ezt neki mind végig kellett néznie. - De hé... - simítom felkarjaira kezeim elmosolyodva. - Ne feledd mit mondtál... én akkor is itt leszek neked. Lehet, hogy nem fogjuk már együtt bámulni a kamera felvételeket, és nézünk farkasszemet az irodádban, hogy kinek van igaza, de attól még itt leszek. Ha felhívsz, felfogom venni és beszélgethetünk. Összefuthatunk és még azt is eltudom képzelni, hogy egy idő után, mikor már mondjuk nagyobbacska lesz Bailey, bemenjek hozzád vinni matchát, mert biztos vagyok benne, hogy sunyiban visszaállnál a koffeines kávéra... - mosolygom. Önmarcangolására azonban magasba szöknek szemöldökeim. Őszintesége nyomán, teljesen ellentétét mutatja, mint, akinek ismertem. Meg is fogtam két oldalt arcát, miközben egyre csak rá kontrázott.
- Na-na-na! Állj, állj, állj... Te meg miről beszélsz? Ugyan annyit tettél értem, mint én érted. Most is itt vagy, pedig nyilvánvaló, hogy sokkal jobban éreznéd magad otthon, kutyaszőrmentesen, távol az itteni kupitól és az én főztömtől... - forgatom szemeim mosolyogva. - Az én szeretet nyelvem nem a pénzben vagy a másik igazának elfogadásában mérem. Hanem azokban az áldozatokban, amiket eddig tettél és azokban, ahogy mindezt le reagáltad. Te egy rettentően jó barát vagy, Horatio. Különleges ember vagy, és sokkal érzékenyebb vagy, mint azt te gondolnád. De a csokitortát csak akkor lehet felismerni, ha már belekóstoltál. És én szívesen végig kóstoltatom veled az összes süteményt az asztalon... - somolygom pimaszul, legfőképpen, mert már előre látom, milyen sokk fogja érni alkalom adtán.
- Na gyere, kis plüss mackóm, mert a végén még le se fekszünk, már kelhetünk fel. - karolom át és nyomok egy puszit a halántékára, aztán elengedem és felhúzom a puffról, hogy átmenjünk az én szobámba. Már ha nem volt ellenére, mert amúgy nem vagyok én szigorú, semmit sem erőltetek. Ha viszont jött, fel se kapcsoltam a lámpát, a hold fénye adott annyi fényt, hogy eligazodjunk az ágyig.
- Laylana igaza volt... - bújok be az ágyba és megvárom őt is, ha végül velem tartott, majd az ágyban, mégha elég sötét is volt felé fordultam mosolyogva, de direkt halkan folytattam, nehogy hallgatózzon valaki és meglepjen minket a bundások közül.
- Mindenkinek szüksége van egy Rexre... - sutyorgom vigyorogva. Nem biztos, hogy fogok tudni aludni, túl különleges és túl más ez a nap, mint a többi, de azért meg kell próbálkozni. Ha valaki nap elején azt mondta volna, hogy idáig jutunk, biztos ki nevetem és közben beutaltatom a pszichiátriára. Totál fura és valahol meghatóan aranyosnak is tartom a szituációt.

↜ öltözet ● thx. ● helyszín ● zene ↝