Leszámítva a motorcsónakot a fényszóróink reflektorfényében, igazából szart se látok. Keery törzsőrmester torkaszakadtából, röhejes amerikai akcentussal üvölt a motorcsónak kormányosa után, “¡¡ESTAY ES GUARDA CAWSTUH, ALTAW SEW BARCAW, ALTAW SEW BARCAW!!", de még én is alig hallom a hangját a szirénán meg a motor zúgásán át. Rutin. Mi fogócskázunk, a másik csapat meg elkezdi fémrudakkal halászni a bizonyítékot, amit a gyanúsítottak menekülés közben kidobáltak a fedélzetről. Fegyverük nem szokott lenni, de még ha lenne is, semmi értelme motorcsónakról lőni, jön egy nagyobb hullám és repülsz Barbadosig. Vagy ha nem is repülsz, megnézem ki hogyan céloz, miközben sós víz spriccel az arcába és ültében hanyatt akar vágódni, akárhányszor a csónak orra a hullám aljához csapódik.
Amikor két óránál feltűnik egy újabb csapat – ők fogják tesztelni és kipakolni a bálákba kötözött narkót –, végre a motorcsónak kormányosa is rájön, hogy ez esélytelen. Ennyi volt. – ¡¡MANOS ARRIBA!! – rivall rájuk Keery annak ellenére, hogy már eleve fent van a kezük. – ¡DE RODILLAS, AHORA! A motorcsónak orrán felvert hullámok csobbannak, a külmotorok üresben zakatolnak, a rádió torzultan recseg. Krrrkkkkrrkgkk tíz-hetvenhét sksjhskssssh, B.T. a fedélzeten, krkkkrkkshshhshfffffffffffff, vége. Aha, kösz. A többség a helyén marad és pisztolyt szegezve fedez minket. Homokszínű bakancsok dobbannak a motorcsónak fedélzetén, elsőnek Keery száll át, a gyanúsítottakat kikerülve elsétál a padlóba épített csapóajtóig és leguggolva felnyitja. A zseblámpájával bevilágít a fedélzet aljába, felkapja a fejét és emelt hangon tudatja velünk: – Kábé hét tonna. Azaz kábé harminc milla. Soha a kurva életben nem lesz kézen harminc millám. Az övemre meg a combomra meg a hátamra aggatott mindennel együtt nehézkesen lendítem át a lábam a csónak közepén húzódó gerendán. Az egyik tag mögé lépek, hátulról meghitten átölelem és elkezdem letapogatni a neoprén kesztyűmön keresztül, no homo. Eközben ő jobbra-balra forgolódik, valami spanyol tirádát darál: – ¡Porfavor, tengounafamiliaquedependedemí, unniñopequeñoyunamujer…! Mindjárt előrántom itt a felsőfokú spanyolomat, mikor még a kínaim is necces. A múltkor majdnem sikerült rávarratnom az alkaromra, hogy “édes-savanyú kacsafos”. – Ahaa, ahaa… – helyeselek, miközben belekukkantok a kapucnijába, majd az övtáskámból előhalászok egy bilincset és a törzsőrmestert megszégyenítő amerikaisággal eldünnyögöm: – Manos, please.
A csajhoz lépek és a sisakom zseblámpájával az arcába világítok – hm, helló. Mellesleg életemben nem láttam még nőt narkó-hajón, általában az előbbihez hasonló szerencsétleneket szoktunk találni az ilyenek fedélzetén. Kétségbeesett bevándorlók, akiknek sokszor egy kibaszott fingjuk nincs arról, mire vállalkoztak. – Ez té’lleg csaj – adok igazat Armasnak, miközben az ő kezeit is a háta mögé szedem, a bilincs halkan kerepel a csuklója körül. – Mondtam. – És akkor mi van? – szól közbe Jenae lesújtó hangon, felállítva az egyik emberünket. – Semmi – biggyesztem az ajkaim. Igaza van, itt ez a feminista úttörő, aki csak példát próbál mutatni Amerika kislányainak, higgyetek magatokban, kellő kitartással egy nap belőletek is lehet drogcsempész, én meg erre szexistán letartóztatom. – Álljon fel. Karon ragadva felsegítem és megtartom, amíg átlépi a gerendát. Miután sikerült nem orra buknia, Jenae után indulva végigvezetem a vaksötét, ingadozó fedélzeten. A tathoz érve egyik bakancsomat a motorcsónak peremére dobbantom és nyers szorítással őt is magam után húzom. Jenae a túloldalról nyújtózik felé, hogy átsegítse az őrség fedélzetére. A másik csapat már fel is vált minket a motorcsónakon, a lámpáik fényében piros mellények és kék áru-kötegek világítanak. Ideát, a félig fedett utastérben már csak a vaksötét van meg a síri csend, leszámítva a radar fényét és a rádióból sercegő üzenetváltásokat. Szótlanul visszarázkódunk az anyahajóig, ahol a csónakunkat zakatolva a fedélzetre vontatja egy futódaru. A fél legénység a korláton könyökölve figyel minket az emeletről – avagy pontosabban az egyikünket.
A hajóinkon nincsenek cellák, úgyhogy mi már csak ilyen csináld-magad módra szoktuk megoldani. Az őrizetbe vett személyeket egy fedett, sárga szalaggal körberagasztott raktárhelyiségben gyűjtjük össze, egyszerűen hozzábilincseljük őket egy kábelhez vagy egy cölöphöz, azt’ jól van. Néhány jogi aktivista szokott is tweetelgetni valami Venice Beach-i vegán kávézóból, de úgy egyébként az az általános tapasztalat, hogy mindenki pont leszarja. Éppen Armas akar bólintva álomba merülni az összecsukható székében, amikor megjelenek előtte. – Őrségváltás. – Végre, bazdmeg… – sóhajtja, majd a karfára csapva feltápászkodik. Neked is jó éjt. Miután lelépett, a hangár bejáratához sétálok és a fal mellől felveszem az odahajtogatott jógamatracokat, hogy elkezdjem kiosztani őket. Az egyiket leterítem a csaj elé, majd felegyenesedem és a bakancsom talpával tolom közelebb hozzá. – Szép álmokat – mosolygok le rá gonoszul, pont az a huszonegy éves kis fasz, akinek tűnök. Aztán visszasétálok a kempingszékemhez és nyögve leereszkedem rá. Reméljük, mind találnak majd olyan pozíciót, amiben nem kezd el tíz perc után szarrá zsibbadni a karjuk.
– Nah. Ship's not stayin' more than an hour. 's now or never, chiquita. Nem az, amit hallani akartam. A szemem sarkából hátrapillantok a nem messze gyülekező izzadó tenyerű – meg mindenféle egyéb testrészű, amibe nem akarok belegondolni – gyülekezetre és úgy teszek, mint aki az emberei miatt aggódik, miközben valójában egy gondolat nem sok, annyit sem pazarlok a szerencsétlenekre. Mil disculpas. Aki egyszer csak ebben látta a kiutat, annak bizony nem én leszek a megváltás akkor sem ha nekifeleségeésgyerekeivannak. – Carajo. Muy bien, vamos a hacer esto – rázom meg a fejem, mert mégis mit mondhatnék? Mondjam meg neki, hogy az intel alapján jó esélyünk van arra, hogy épp keresztezni fogunk egy USCG járőrvonalat, nekem meg már csak a parti őrség hiányzik a seggemből?
Ééééééés itt is vannak. Nehéz eldönteni, hogy mitől borsódzik jobban a hátam; attól, hogy beleszartak a levesembe vagy a – vállapjaiból ítélve – törzsőrmester úr ízes akcentusától. Mondjuk akármennyire is bassza a fülem az utóbbi, azért mégis többet nyom a latban, hogy ha már idáig eljutottam ezzel a szaros üggyel nem kevés vér és veríték árán – legtöbb esetben szó szerint –, akkor épp az amerikaiak tegyenek keresztbe, de egyelőre sodródom az árral. Megtehetném, hogy a képükbe vágom a valós személyazonosságomat, majd rájuk ripakodok, hogy ha sikerül felszámolnunk ezt a sejtet akkor épp nekik lesz eggyel kevesebb dolguk, de ugye... ugye. Kevés vagyok én az ilyen döntésekhez és ha egyetlen nekemfeleségemésgyerekeimvannak is életben marad ebből a bagázsból, az még csak meg sem neszelheti, hogy vaj van a fülem mögött. Ennél sokkal kacifántosabb megoldással kell majd előállni, de addig is lefújom a menekülést, mert semmi értelme és három hajóval szemben egyébként is vajmi kevés esélyünk van. Azt hiszem, én vagyok a legnyugodtabb, vagy legalábbis az én számat nem hagyja el egyetlenegy por favor sem, ellenben irritáltan bámulok vissza a fickó képébe, aki épp a száját nem tátja el, mikor felfedezi, hogy csaj vagyok. Congrats, Einstein. Úgy újságolja a hírt egy másiknak, mintha valóban új tudományos felfedezést tett volna és amikor az az arcomba világítva igazat ad neki, megfeszül az állkapcsom. – ¿Quieres ver algunas tetas? – teszem fel a költői kérdést. Nem feltételezem, hogy akár egy árva mukkot is értenének abból, amit mondok. – Fucking gringo – mormolom az orrom alatt erőteljes spanyol akcentussal, különösebb szívbaj nélkül, miközben a hátam mögé lépve megbilincsel. Ígyis-úgyis helyi látványosság leszek, de nem is baj; ha kapcsolatba tudok lépni az amerikai HQ-val, legalább lesz kinek átadnom az üzenetet. Egyébként nem ellenkezek, mert a túl nagy feltűnés sem jó taktika, de arra azért figyelek, hogy megnehezítsem a fickó dolgát, míg kísérget. Egy kis megingás itt, egy kis majdnem-orra bukás ott, csak hogy ne legyen biztos benne, hogy nem fogok belepottyanni a vízbe. A másik csónakra átsegít a nő is, aki az előbb alighanem megakadályozta volna a felajánlásom beteljesítését, ha a költői kérdésemre igenlő válasz érkezik, aztán kapok egy kellemes kis helyet az izzadtságszagú señor porfavorok között, míg elérünk a hajóhoz.
A helyzet a hajó fedélzetén is csak annyiban változik, hogy már egy tető alatt vagyunk elkerítve sárga szalaggal – mint valami elcseszett baleseti helyszín –, a kezem meg már nem csak a hátam mögé van bilincselve, hanem hozzá vagyok erősítve egy cölöphöz. Mint kivert kutya a kertben, csak rövidebb pórázon. Az egyik fickót felváltja a másik – minő meglepetés, pont a kedvenc haverjaim váltják egymást –, de a váltás nem a bólogatást folytatni csüccsen a székbe, hanem elmegy matracokért. All inclusive ellátás à la USCG. Én még egy cseppet sem kedves mosolyt is kapok mellé, miközben cseppet sem kedvesen felém rúgja a darab műanyagot. – Que te folle un pez – mosolygok vissza rá negédesen, a közelemben levő fickó pedig feszengeni kezd, de szerencsére nem kezd bele egy újabb tirádába. Megvárom, míg kényelembe helyezi magát, aztán várok még egy kicsit, míg elhiszi, hogy tök nyugis váltást fog itt eltölteni. Csak ezután szólalok meg. – Hey! Hey, you! – Ellenállok a késztetésnek, hogy hozzátegyem a fuckface becézést, emlékeztetve magam arra, hogy ők hivatalosan a szövetségeseim, csak épp nekik fingjuk sincs róla. Azért ha eljátssza az alkalmi süketet, még lehet, hogy mégis hozzáteszem, de ha méltóztatik rám figyelni, akkor közlöm leghőbb vágyamat. Úgy-ahogy. Lenézek a lábaim közé, ahol már olyan csavaros észjárással megállapították, hogy nem himbálózik semmi, aztán újra ránézek. – Toilet. Pee. Rábízom, hogy összerakja a képet és remélem, hogy nem akarja, hogy a grátisz matracra pisiljek, mert akkor addig ismételgetem neki ezt a két szót egyre hangosabban, míg valaki más ide nem jön és ki nem kísér a rohadt mosdóba. Mondjuk az a nő, na, ő biztos segítene érvényesíteni eme magasztos jogomat. Persze az a legegyszerűbb, ha fuckface sem akadékoskodik nagyon, és ha méltóztatik levenni a bilincseimről a pórázt, majd odakísérni egy mosdóhoz – egy vödör a sarokban újabb hangos toilet sorozatot kívánna meg –, akkor örök hálám jeléül nem kedveskedek neki tobbet spanyolul. Legalábbis amíg oda nem érünk a mosdóhoz. Számítok rá, hogy nem fűlik majd foga ahhoz, hogy levegye rólam a bilincset, de ő is számíthat arra, hogy ragaszkodni fogom hozzá, szóval ha nem veszi le magától, megállok, jelentőségteljesen felvonom a szemöldököm és kissé oldalra mozdítom a kezem. Minden különösebb erőlködés nélkül váltok folyékony angolra és tüntetem el a spanyol akcentust a szavakról, de meghagyom neki, hogy megkeresse a lehetséges okokat. Legalább lesz, ami leköti egy ideig. – You know anything about the female body? – Újabb költői kérdés, de ezúttal érdekel a válasz, mert ha továbbra is csak farkasszemet néz velem, megtáncoltatom az ujjaimat is, hátha akkor nem kell részleteiben elmagyaráznom neki, hogyan szoktuk mi intézni az ilyesmit. Hátrakötött kézzel még neki is kihívás lenne megragadni a lényeget. – It's not like I would swim home if that's what worries you.
A csónakon elhintett gringón kívül eddig egy szava nem jutott el az agyamig, úgyhogy a békesség kedvéért most úgy veszem, hogy ő is csak szép álmokat kívánt. Lejjebb is csúszom a székemben, az arcomba húzom a baseball-sapkám ellenzőjét és a mellkasomra hajtom a fejem, jó éjszakát. Álmomban. Amiből aztán arra pattanna fel a szemem, hogy jeges víz zúdul az arcomba és Mathers hadnagy őrjöng a fülembe, “JÓ REGGELT, TENNNGERÉSZ, REMÉLEM SZÉPEKETÁLMODOTT MERTJOBBHELYEKEN EGYILYENÉRT KÁLIUM-KLORID JÁRNA!!!”, aztán percekig vigyázzban ordíthatnám minden szavára, hogy “ROGER, HOO-YAH!!”, az egész éjszakai műszak szeme láttára. Ismét. Úgyhogy ezt most inkább kihagynám, de azért kényelmesen dőlök hátra és kulcsolom össze a kezeimet a hasamon, úgyse megy itt senki sehová. Még én is csak arra az esetre vagyok ideállítva, ha valamelyikükre rátörne egy epilepsziás roham, vagy ha valamelyikükről kiderülne, hogy igazából beépített emberjogi aktivista. A csajból ki is nézem, kicsit olyan New York Times beütése van. Nem, nem tudnám körbeírni vagy megfogalmazni, ezt érezni kell. És ha már ilyen szépen megkért engem, Hey You-t, hogy kísérjem el a mosdóba – de csakis két másodperccel azután, hogy elhelyezkedtem –, nyilván nem mondhatok nemet. Furcsa, a hanglejtéséből ítélve olyan érzésem támad, mintha szándékosan időzített volna így, vagy mintha nem annyira örülne, hogy hozzá van bilincselve egy cölöphöz. Hm. A térdeimre csapok, sóhajtok egy kurva nagyot és feltápászkodom. Zseblámpát kapcsolok és kelletlen, lomha léptekkel sétálok oda hozzá. Kioldozom a csomót, ami a cölöphöz köti, majd felállok és intek egyet. – Erre – mormolom unottan, miközben útnak indulok. Kíváncsi vagyok, Armast is ugráltatta-e, vagy csak velem kivételezik ennyire. Már előre várom azt a rengeteg boldog pillanatot, amin osztozni fogunk Fort Lauderdale-ig, ahol végre kihallgatja majd őket a DEA. Addig már csak tizenhármat kell aludnia, gondolom alig várja.
Kopogó léptekkel lépcsőzünk le a hajó belsejébe, ahol minden vakítóan infravörös, a falakat borító csövek, a kerekekkel nyíló ajtók, az ipari fémpadló. Éjszaka lekapcsoljuk a fehér fényeket, hogy lehetőleg ne diszkóhajóként világítsunk már mérföldekről. A mosdókhoz érve kitárom a rozsdás szegecsekkel díszített acélajtót, majd sóhajtva mutatok befelé. – Csak szólok, jobbra a második fülkében sugárban spriccel a víz, úgyhogy ne abba menjen. Nem voltam benne biztos, hogy egyáltalán érteni fog-e, de mivel válaszul perfekt angolra vált, elég hamar eloszlanak bennem a kételyek. Utólag így mondjuk már egy kicsit rasszistán hat az a korábbi mexikói akcentusa, de majd tweetelek róla egyet a sonkás-puffasztott-rizs szendvicsem felett, és akkor lenyugszom. Amikor oldalvást fordul és arról kérdez, tudok-e bármit a “női testről”, hát – erre majdnem mondtam valamit, de az egyenruhámon nyilván ott virít, hogy “ZHENG”, ezek meg már így is imádnak perelni minket orrba-szájba, amint partra vetődnek. Még csak az kéne, hogy előkerüljön a nevem valami “Ezek nem csak rasszisták, de szexisták is, meg valószínűleg homofóbok is, amúgy!” című ügyben, aztán baszhatom. A legjobb, ha gyakorlom a hallgatás jogát: kellene az az honorable discharge, különben hiába szoptam itt tövig négy éven keresztül. Úgyhogy most udvarias leszek és előhalászom a kulcscsomómat, ha már úgyis ilyen szépen megígérte, hogy nem fog hazaúszni. – Azt elhiszem – mosolygok rá hunyorogva, miközben megkerülöm. Ahogy hallom, elég messzire kellene úsznia: fogalmam nincs, milyen akcentus akar ez lenni, de nem erről a kontinensről való, az száz. Kinyitom a bilincseit és fölényes unalomban, abban a körmeimet-reszelgetős hangnemben közlöm: – Van öt perce. Nagylelkűen megengedem. Mellesleg nem hinném, hogy fel volna készülve a szagokra és látványokra, amik odabent várják, de maradjunk annyiban, hogy a mosdókagylóink helyett néha szívesebben hugyoznék le a hajó oldaláról, ahol a passzátszél a felét visszafújja az arcomba. Arról legalább tudom, hogy az a sajátom. Miután bezárul mögötte az ajtó, nekidőlök a falnak és csak várom karba tett kezekkel, hogy kifolyjanak a szemeim ebben a kurva fényben. Négy perc után lepillantok az órámra és frusztrált sóhajjal a falnak vetem a tarkóm. Hat perc után kopogok kettőt a mosdók ajtaján, de nem érkezik válasz. Megrázom a fejem és fújtatva nevetek egyet, nem lehet igaz. Már csak az hiányzik, hogy az őrszem arra járjon és perceken át felügyelet nélkül találja a többi fogly… őrizetbe vett személyt.
Nagyjából nyolc percnél lesz elegem. Ellököm magam a faltól és benyitok a mosdók ajtaján. Valami csúszósra lépve lenézek és rögtön elfintorodom: sáros vécépapírba túrtam a bakancsom orrával, de ott hever egy üres törlőkendő-csomagolás meg valami ismeretlen funkciójú műanyag szar is. Körbenézek, ismét sóhajtok, majd ráveszem magam és kelletlenül beljebb merészkedem ebben a segglyuknyi kabinban, ahol mellesleg az összes fülke ajtaját csukva találom, húhaaa, jujj de RaVaSz valakiiii… – Hé! – emelem fel a hangom, hogy ő is meghallja a géptér zúgásán át. – Lejárt az idő – mélylevegőő –, hölgyem. Hallja? Még ha volna is helyem messzebb hajolni, a fémajtók alatt nincs akkora rés, hogy belássak mögéjük, úgyhogy akibújt-akinem, egyenként kell kinyitogatnom őket, amíg meg nem találom azt, amelyik nem nyílik. Közben meg nyilván megfeledkezem arról a bizonyos horizontális szökőkútról jobbra a második fülkében, úgyhogy amint benyitok, már kapom is ezerrel az arcomba. Hátratántorodom és félig bosszúsan, félig undorodva mordulok fel: ha most nem vakulok meg valami szuperbaktériumtól, bazdmeg, akkor soha. A sapkám ellenzőjéről csöpög a víz; lekapom a fejemről és a pólóm nyakában törlöm meg az arcom. Az alját vissza kell majd tűrnöm a gatyámba, mielőtt előkerülünk, másképp még emiatt is le leszek baszva, nem kicsit, nagyon. – Na jó... – Bosszúsan elnevetem magam, bújócskáról kurvára nem volt szó, úgyhogy idegesen lenyomom a kilincset a következő fülkén. Nem nyílik. Dörömbölök rajta hármat és újra felemelem a hangom, kicsit sem Minor Bad Guy #3 valami Michael Bay filmben: – Háromig számolok, választhatsz: te ki, vagy én be! – …K-hm. – Egy… Kettő…! A pillanat hevében nem jut eszembe, hogy talán nem kéne ennyire közel állnom, mert ha a csaj végre kinyitja az ajtót, orrba fog baszni vele.
Azt hiszem, jóban leszünk mi ketten, állapítom meg magamban már-már vidáman, amikor az új kedvenc haverom pontosan a kezem alá játszik és megteszi azt a szívességet, hogy egészen kényelmesre veszi a figurát. Jófej vagyok és adok neki így még kábé öt másodpercet, mielőtt megszólalnék. Kedvesen. Persze már akkor megnéztem és megjegyeztem a nevet az egyenruhájáról – az övéről is –, amikor hasonló kedvességgel kivilágította a szemem a zseblámpával, de ezt neki nem kell tudnia; örüljön, hogy a becenevét nem tettem hozzá. Még. Nem siet egyébként, egyáltalán, amit megértek, de ezt sem kell tudnia. Fordított esetben én sem tennék másképp, de mivel most a fasznak a rosszabbik végén vagyok – szerencsére csak átvitt értelemben –, megteszem neki azt a szívességet, hogy egy kicsit még izgek-mozgok is a földön, mintha a dolgom tényleg nagyon sürgős lenne. Az, egyébként, de ugye... még egy elem a "nem kell tudnia" listán. Mormolok valamit az orrom alatt spanyolul, aminek semmi köze a graciashoz és a hangsúly sem arra utal, hogy a hálámat akarnám kifejezni vele, de már majdnem biztos vagyok benne, hogy egy kukkot sem ért spanyolul, szóval ezt (is) meghagyom a napja kérdésének. Inkább megyek a mutatott irányokba, néha előresietve egy-két lépést, aztán amolyan siessmármindjártbecsurog pillantással meredek rá, amiért ő nem siet. Az infravörös fényalagútban aztán a sokadik rozsdás-szegecses fémajtó előtt végre megállunk – a termetem miatt a szűkös folyosókon való közlekedés nem volt kihívás –, az invitáló mozdulat pedig azt mutatja, hogy meg is érkeztünk a célunkhoz. Az odabentről kiáradó szag mondjuk kevésbé invitáló, de volt már rosszabb is. Belesek a résen, aztán legnagyobb meglepetésemre még egy tippet is kapok. Leplezetlen meglepetéssel pillantok a fickóra; még a végén kiderül, hogy titkon egy igazi gentleman. De az is lehet, hogy a második fülke a legtisztább, a víz pedig a harmadikban spriccelne az arcomba. Nem erőltetem a kérdést, inkább megpróbálom rávezetni, hogy miért kellene leszednie rólam a bilincset. Ha meg is lepi a folyékony angolom, nem ad neki hangot, talán inkább csak elgondolkoztatom, de nekem az is bőven elég jó, ha elbambul tíz... Van öt perce. ...percre. Egy pillanatra áthatóan nézek rá. – És ha nem csak pisilnem kell? – kérdezek vissza, de talán jobb is, ha inkább nem válaszol. – Gyors leszek – hazudom könnyedén, mert amúgy nyilván nem leszek az. Pedig még meg is mosolyogtattam az előbb; talán mégsem annyira fuckface; mondjuk nekem ettől még most az egész kurva hajójával nagyon útban van.
Egy perc múlva már az összes ajtó csukva van, én pedig az utolsó előtti fülkében ücsörgök felhúzott lábakkal és azon gondolkozom, hogy ha nem héberül káromkodok az orrom alatt, hanem angolul dicsérem a kütyüt olyan kedvességekkel, mint a you fucking piece of shit, akkor vajon hamarabb életre fog-e kelni. Persze ha ezt is a kínaiak csinálták, bővíteni kellene a nyelvi repertoáromat... Örülök, hogy alkalmaztam az olcsó, de hatásos trükköt az ajtókkal, mert bár óvodás szintnek hathat, néha az a pár másodpercnyi idő a különbség élet és halál között, míg plusz egy ajtót kinyitnak. Márpedig nekem most minden perc számít. Persze jobban örülnék egy telefonnak, de azt nehéz úgy elrejteni, hogy ne vegyék el tőled az első motozás során. Maradt hát ez a kis szar, amit csak az találna meg, aki nagyon keres valamit a melltartómban, de ha bárki eljutott volna erre a szintre, most nem az HQ-nak próbálnám leadni a jelet, hanem az illető hullájának eltüntetésén gondolkoznék. Az álcámnak és az udvariasságomnak is vannak határai, de miért nem vált már zöldre az a kibaszott fény?! Eli azt magyarázta, hogy a piros fény a cucc működőképességét jelzi, a zöld pedig azt, hogy elment az üzenet. Még csak nem is azt, hogy vették a lapot, hanem hogy elment az üzenet, de még ez sem történik meg. Kedvem lenne a falhoz baszni, vagy lehúzni a retkes vécén – pedig még ez volt a legtisztább –, de kitartok, még ha maybe not fuckface kopogtat is. Úgy szuggerálom azt a kurva fényt, mintha a nézésemtől zöldre válthatna, de úgy tűnik, a varázslást még gyakorolnom kell. A gardedámom pedig megunja a várakozást. Grimaszolok egyet, kedves tőle, hogy kipréselte magából a hölgyemet, de ez az egész még mindig el van baszva. Aztán majdnem felröhögök, mert kinyitja a második fülkét és minden hang arra utal, hogy a figyelmeztetése jogos volt, csak éppen ő maga marhára elfelejtette. Ő is nevet, de nem hallok ki belőle sok derűt. Lenyomja a kilincset az orrom előtt. Lepillantok a kütyüre. Zöld. Gyorsan visszatuszkolom a cuccot a helyére, megragadom a kilincset és a zárat, aztán nagyjából a ket-tő második szótagjánál nyitom ki azt egy hirtelen mozdulattal... – Ez igazi fel... Ouch – húzom el a számat, amikor rájövök, hogy nem a mosdó olyan kicsi, hogy nekibasztam az ajtót a mosdókagylónak, hanem egyenesen a gardedámom kötött vele közelebbi ismeretséget a jóvoltamból. – Ha azt mondom, nem direkt volt...? Visszább hajtom az ajtót és inkább nem gyártok fuckedface szóvicceket. Próbálom szemügyre venni, mekkora lehet a kár, de nem biztos, hogy hagyja. – Mi volt az? Az orra, a homloka, a szája? Ha az előbb arcon hugyozta a spontán szökőkút és most felrepedt valahol a bőre, jobb lesz, ha fertőtlenítőbe fojtja magát – játszom el Captain Obvioust. Elvetem a lehetőségét annak, hogy kihasználva az alkalmat elvegyem a fegyverét, mert erős túlerővel kellene szembenéznem ezen a hajón, szóval egyelőre maradok az A tervnél. – Szóljon nyugodtan, ha segíthetek. Közben legalább lenne időnk beszélgetni és elmondhatná, milyen árakkal dolgoznak... – Egy pillanatra megállok, látványos nézelődéssel rakva össze a teljes megszólítást az egyenruha különböző pontjairól. – Petty Officer Zheng. Nagy tételben mernék fogadni, hogy élete legjobb sztoriját adnám elő a miért kellene elengedniük minket indoklásakor.
Ha ez karma, akkor kurva gyorsan halászhálóba gabalyodott teknősöknek kell ajándékoznom az adóm egy százalékát, másképp holnap már Végső állomás módra fog rám dőlni a főárboc. Az orromat fogva, az idegtől vörösödve hallgatom a kárörömét – merthogy nyilván az orrom az, ami az ázsiai gének ellenére igazából elég kiugró, de neki most talán sikerült visszahorpasztania a fejembe, köszönöm. Aha, az szép. Meg kell mondjam, nem vagyok olyan fogvatartottakhoz szokva, akik pofán basznak egy ajtóval és úgy döntenek, ez pont jó alkalom volna egy kis megvesztegetésre. A nagy részük ilyenkor már spanyolul imádkozik A Jézuskához, hogy ki ne adassuk őket Mexikónak, mert ott díszként lógnak majd valami felüljáró oszlopairól Juárez határán, hurokkal a nyakuk körül, lehúzott gatyával. Nem mintha a kihallgatószobában a mi embereink annyival kegyesebbek volnának, de nekem ahhoz semmi közöm. Négy év aktív és két év tartalékos szolgálatra iratkoztam fel, hogy aztán minél hamarabb tűzhessek haza az öcsémhez a nyomorult kis juttatásaimmal. A szerződésem utolsó pár hónapjában meg pláne nem fogok ilyenekkel baszakodni, mikor ebben a szent pillanatban is elbírálás alatt áll a jelentkezésem azért a kurva tizenkét százalékos emelésért. Akármi is akar lenni ez az egész, nem hiányzik nekem valami last-minute kavarás, amiről fingom nincs, és ami őszintén szólva nem is érdekel. Felegyenesedem és koordinálatlanul a fülke irányába lendítem a karom. – Forduljon meg, kezeket a falra – szűröm orrhangon a tenyerem mögül. Nem kétlem, hogy akinek dolgozik, annak volna miből megkennie, de majd pont erre a maréknyi kerítésugróra fogja költeni azt, amit jachtra is költhet, mi? Ezek belekalkulálják a költségvetésbe, hogy a parti őrség néha le fog kapcsolni pár millát, ez van. És ezt most úgy mondom, mint aki egyébként talán megfontolna egy kis zsebpénzt, mert egyébként talán meg is fontolnék, csak hát komolyabb emberek még sosem próbáltak lefizetni. Gondolom, a komolyabb emberek inkább egymás között malmoznak a millióikkal, pedig engem is igazán bevehetnének a klubba. Kezdem kicsit kiközösítve érezni magam. Úgyhogy most szépen se lát, se hall módra úgy fogok tenni, mintha a csaj nem tettetné magát dél-amerikainak, nem próbált volna megvesztegetni, és nem mondaná még most is a magáét – tőlem aztán újra bepróbálkozhat majd a következő váltással, de én a műszakom végén, hajnali hatkor szépen fellövöm a pizsit, akármi van. Majd otthon a DEA fejtegeti a kis rejtvényeit, de az én munkaköri leírásom nagyjából addig terjed, hogy senki ne hugyozza össze magát az őrizetünkben. A bilincs csörögve kerül elő az övtokomból: ez annak a hangja, hogy valaki még a reggeli tükörtojást is kéz nélkül, egy szál spagetti módjára fogja felszippantani a tányérjáról. És én ott leszek, és ádáz mosoly mögül sziszegem majd, hogy “SzóLjOn NyuGoDtAn, hA sEgÍtHeTeK...!”. – Tíz perc alatt eljátszotta a bizalmamat – sóhajtom bilincset erősítve az egyik csuklójára, majd elismerően csettintek egyet az ínyemmel. – Rekord. A tény, hogy ennyit húzta az időt a fülkében, felveti a kérdést, hogy van-e nála valami, amit korábban nem találtunk meg – el nem tudom képzelni, másképp mi a szarral babrált volna ilyen sokáig abban az összefosott E. Coli tenyészetben, hacsak nem az volt az egyedüli célja, hogy engem szopasson. Csempészekkel sajnos nem vagyunk olyan udvariasak, mint utasokkal a reptéren, hogy nőt nő motoz és férfit férfi, de nem is feltétlenül szükséges: ha valaki elrejt egy egész fegyvert a melltartójában, azt kézfejjel is ki lehet tapintani, kesztyűben is, fél másodperc alatt is. Ha nem volna az éjszaka közepén is nyolcvan fok, hanem mindkettőnkön télikabát volna, talán újra megmotoznám, de így indokolatlan. Kézzel tapintható tárgy egész biztosan nem volt nála, vagy legalábbis nem olyan helyen, amihez hozzáérhetek. – Akkor fussunk neki még egyszer – préselem egy könnyed, passzív-agresszív mosoly mögül, még mielőtt a második karperec is felkerülne. – Van-e bármiféle rejtett tárgy a személyén, amiről tudnom kellene? A teljesség kedvéért először adni szoktunk egy esélyt, hogy bevallják, de nyilván nem szokták, nehogy véletlenül túl könnyű dolgunk legyen. – Két lehetősége van. Vagy azt mondja, hogy igen, van, és szépen-óvatosan előveszi; vagy azt mondja, hogy nincs, és odafent megkérjük a legénység egyik női tagját, hogy kutassa át alaposabban. És ha erről az a boszorkánypróba jut eszébe, ahol a lekötözött és vízbe vetett gyanúsított vagy elsüllyed, vagy pedig elégetik máglyán, akkor nem jár olyan messze az igazságtól. Mindenesetre egy szava sem lehet, mert a legtöbben vagy újra megmotoznák, vagy minimum megkérnék rá, hogy rázza ki a melltartóját – és jól is tennék. Nem fizetnek nekem eleget, hogy egy kábítószercsempész kényelme érdekében rám támadjon egy eldugult vécékagyló és egy fémajtó, de én már csak ilyen figyelmes lovag vagyok, egy nap ez lesz a vesztem. Az egésznek persze köze sincs ahhoz, hogy kifejezetten örülnék egy kifogásnak, amivel felverhetném Jenae-t az éjszaka közepén.
Hát, ez szívás, szokták volt mondani. Elkezdhetném bizonygatni, hogy tényleg nem direkt volt – mert egyébként tényleg nem direkt volt –, de azt hiszem, a bimbózó barátságunknak részéről már vége is szakadt. Kár. Sóhajtva teljesítem a parancsot, közelebb lépve a falhoz azt a maradék fél lépést, bár biztos ami biztos, inkább nem érek hozzá. – Ha ezt bejelenti munkahelyi balesetnek, nagyobbak lesznek a vécék egy patkánylyuknál? – teszem fel a költői kérdést, miközben mögém lép és valószínűleg az orrát is elengedi, ha használni akarja majd mindkét kezét. Talán nem kellene többet pofáznom, de így tudom a legjobban leplezni, hogy a fejemben épp a lehetséges forgatókönyvek egész sorát pörgetem végig. Azért nem állja meg megjegyzés nélkül ő sem, én pedig úgy mosolyodom el, mint akit tényleg megdicsértek. – Megtisztelő. Eddig mennyi volt a rekord? Tíz és fél? – tippelek. Az egyik csuklómon már ott is az ismerős fém, a másik viszont valamiért várat magára. Aztán még azt is mondja, hogy fussunk neki még egyszer, mire felvont szemöldökkel hátranézek a vállam felett, már amennyire tudok. – Mégis hajlandó segíteni nekem? – kérdezem már-már őszinte meglepetéssel a hangomban, de persze szó sincs ilyesmiről. Mélyen felsóhajtok, viszont nem leszek különösebben szívbajos a kérdésétől. Még ha meg is találná, most már mindegy. – Mennyire lenne mélyreható a keresés? A nők általában nem az eseteim. – Oké, lehet, hogy már eleget húztam az időt, de ennek még ki kellett jönnie. Mondjuk nem hazugság, de arról sincs szó, hogy különösebben feldobna a gondolat, hogy most valamelyikük nekiálljon a kutakodásnak; nem mintha nem tartalmazná a veszélyeket a nemlétező munkaszerződésem. – Amiről tudnia kéne, olyan nincs. Amiről nem szívesen szerezne tudomást... olyan akad. Fel vagyok készülve rá, hogy ezután a lassan mozdítsa a kezét, hogy lássak mindent következik, de ugye a kütyü teljesítette a feladatát, ilyen értelemben pedig elveszítette a funkcionalitását; ehhez ráadásul hozzá tartozik, hogy így a kezeim tulajdonképpen még mindig szabadok. Úgyhogy jókislány módjára, lassan mozdítva a kezem nyúlok be a felsőm, majd a melltartóm anyaga alá, hogy előbányásszam a kis fém vackot. A mutató- és hüvelykujjam közé fogva tartom fel neki, de ebben a pillanatban már ki vagyok élezve minden mozdulatára. Amint a kütyüért nyúlna, én egy gyors mozdulattal visszaejtem azt a tenyerembe és rázárom az ujjaimat, hogy aztán az elterelődő figyelmét – és az esetlegen újra fellobbanó frusztrációját – kihasználva erősen hátralendítsem a fejem. Az orrát célzom, ezúttal már direkt, ha pedig sikerrel járok, a pillanatnyi előnyömet kihasználva pördülök meg a tengelyem körül, hogy aztán háttal a szemközti ajtónak taszítsam. Ha nem találom el az orrát is igyekszem a – várhatóan kialakuló – dulakodást ebbe a testhelyzetbe kihozni, így vagy úgy, ugyanis innen van a legtöbb lehetőségem a továbbiakra. Az alkaromat nyomom a nyakának, de egyelőre nem túl erősen; a bilincs neki-nekiütődik az egyenruhájának, ahogy még ott lifeg a csuklómon. A másik kezemmel már a mozdulat közben a fegyveréért nyúlok, de hogy mutassam, – egyelőre – nem vagyok közellenség, nem veszem azt ki a combtokból, csak vigyázok, nehogy ő meg megtegye. – Akkor fussunk neki még egyszer – idézem vissza a szavait. – Szavakkal nem tudom leírni, mennyire leszarom az utolsó gramm kokót is azon a rohadt csónakon, ahogy rohadtul hidegen hagy az is, ha a fedélzeten kuksoló jómadarakat a DEA vendégeli meg legközelebb, de fogalmazzunk úgy, hogy fogalmuk sincs, mibe tenyereltek bele. Ha tovább játsszuk ezt a kis játékot, két évnyi melómat húzhatom le ezeken a retkes vécéken, de akkor már szívességet tenne azzal, ha itt és most golyót eresztene a fejembe. – Nyugodt hangon beszélek, de határozottan, végig tartva a szemkontaktust. – Szóval, ha talál magában nyitottságot, Petty Officer, nyugodtan szóljon, hogy elölről kezdhessük a beszélgetést. Ígérem, még erről a fém cuccról is elmondok mindent, amit fel tudtam fogni belőle.
Nem akarom elkeseríteni, de szerintem kijelenthetjük, hogy egy elég mélyreható keresés várja őt Fort Lauderdale-ben. A börtönőrök már csak ilyen kíváncsi teremtések. – Van vagy nincs… – mormolom vele párhuzamban, de nem, ő nem kímél. Most tanult meg angolul, és úgy tűnik, nem fél használni. Nem vagyok vallásos, de a barokkos kör-Igen hallatán inkább a plafonra emelem a tekintetem és rebegő szemhéjakkal imádkozom az Úrhoz, adj erőt, csak reggelig adj erőt. Úgyhogy amikor végre előhalássza és felmutatja nekem a Rejtett Tárgyat, szinte már kezdem azt hinni, az imáim meghallgattattak.
Nagyjából fél másodperccel később már tudom, hogy nem. Kurvára nem.
Ennyi, a második orrbabaszással még az a “kinyitom neki az ajtót, kihúzom neki a széket” fajta szexizmus is kiszállt a testemből. Szó szerint belém hasított a polkorrekt megvilágosodás, a New York Times-nak egy szava sem lehet. Fájdalmamban összepréselem a szemeim és zihálva a falhoz szorítom a tarkóm, vért ízlelek a számban. – Arhhh, teh itekhbetekh picsahh… – lehelem a plafonra elkínzott arccal, kábé ahogy az ébresztőmre is szoktam. Frusztráltan sóhajtok egyet és elfordítom a fejem – még az is fáj, baszki, ahogy a koponyám arrébb gördül a falon, ez meg csak mondja itt nekem a magáét. Még az is lehet, hogy tényleg elaludtam a kempingszékben, és ez az egész csaj csak egy rémálom. Jöhetne már Mathers azzal a vödör jeges vízzel. Mire a végére ér, nagy nehezen sikerül elemelnem a fejem a faltól. Fél szemmel hunyorítva, értetlen fintorral sandítok le rá. Mibe tenyereltünk bele… nem érzem az arcom… két év meló… fém cucc… …Mmmiafaszbajodvaaaan…? Amennyire Lara Croft engedi, feljebb vonaglok a falon. Válasz helyett csak fújtatok egyet és lenézek rá, a szám egyik sarka megvető félmosolyra rándul. Végül lassan-óvatosan vállmagasságba emelem a két tenyerem és megadom magam. Ja, nem. Fél combbal az ülepe alá lépek, távolságot helyezve közé és az övtokom közé. Alul-felül karon ragadom, máris háttal van nekem, oldalról a bal könyökhajlatába akasztom a karom és a dereka mögé csavarom a csuklóját. A jobb karommal átnyúlok a hóna alatt és a tarkója ellen tartom a tenyerem, a feje fölé kényszerítve a könyökét, magamhoz rántva a felsőtestét. Letartóztatási technikákból még az utolsó kisvárosi másodállású rendőr is ki van képezve, nem kell ide húszlépéses feketeöves földharc. Persze ha ő nem éri be ennyivel, én benne vagyok. – Csapj a karomra, ha fáj – szűröm a fogaim közül a fülébe, mintha az eddigi teljesítményéből arra következtetnék, hogy még a feladás módját sem ismeri, annyira fogalma sincs a küzdelemről. A hangomból hallatszó ideges mosolyt rögtön gúnyos csodálkozás váltja: – Ja, hogy nem éred eeel…! Egyébként a reflexei ott vannak, azt aláírom, de valószínűleg nem könnyíti meg a helyzetét, hogy nincs nála fegyver, legalább hat órája böjtöl és én férfiban vagyok közép-, ő meg nőben harmatsúlyú. De azért értékelem az önbizalmát. Ő már nem is az árral szemben úszik, hanem egyenesen felfelé a vízesésen, gratulálok. A balján bilincs van, úgyhogy elég mellé szednem a jobbját, és máris hatástalanítottam az őrizetbe vett személyt – ha jól emlékszem, elvileg ez volna a munkám, akármennyire nem akarja elfogadni. Még szerencse, hogy nem vagyok sem öngyilkos hajlamú, sem pedig szexista: nyilván nem fogom olyan pozícióban hagyni, ahol elveheti a fegyveremet, csak azért, mert nő. Az elmúlt percekben számtalanszor bizonyította, hogy ő nemhogy egyenlő, de egyenesen különleges bánásmódot érdemel. Kilépek a háta mögül és hátrálva rámutatok, azt üzenve, nemozdulj, különbenesküszöm. Én meg nem kockáztatok még egy orrbabaszást, az száz. Le se veszem róla a tekintetem, miközben lehajolok a padlóra ejtett biszbaszért, majd felszedem a sapkámat is. Felegyenesedve mindkettőt a pólóm anyagában törlöm meg, az orromból eredő vért meg az öklömben, gyilkos pillantást intézve a csaj felé. – Na mondd csak, hallgatlak – biztatom passzív-agresszívan, miközben a sötétkék egyenpóló elejét visszatűröm a gatyámba. – Sőt, most már igazából kurvára kíváncsi vagyok. Kezdhetnéd mondjuk ezzel. – És felmutatom neki a “fém cuccot”. – Csak azt ne mondd, hogy a Mars kormánya küldött, akik ezen a szaron keresztül sugározzák a parancsaikat az agyadba, mert azt egyszer már hallottam.
Esküszöm, hogy eleinte még nyugodt voltam. Talán tényleg össze is barátkozhattunk volna – ha-ha –, az orrhangú idegbeteg picsa jelzőn még el is mosolyodom, mert amúgy rohadtul messze állok ettől a fogalomtól, de ráhagyom, biztos fáj az orra. Sorry not sorry. Ha egy szikrányi nyitottság is lett volna benne, megkíméltem volna, de ezt az utat választotta, úgyhogy ezt is kapta meg. Nyugodtan vázolom fel neki, hogy mi a nagy helyzet, noha nem vagyok teljesen biztos benne, hogy figyel rám. Amikor végül találkozik a tekintetünk, némi gyanakvással figyelem a mosolyát, pedig az előbb voltam olyan kedves és hagytam kicsit helyezkedni. Felemeli a kezeit, én pedig kivárok egy kicsit, először az egyikre nézve, majd a másikra, végül vissza az arcára. – Ezt vegyem úgy, hogy hajlandó... – kezdeném a kérdést, enyhítve egy kicsit a nyomáson a nyakán, de persze kurvára szó sincs erről. Ahogy mozdul a lába, elkövetem azt a hibát, hogy utánanyúlnék a kezemmel, így lehetőséget és egyben támadási felületet is adok neki. Fújtatok egyet, amikor megragadva háttal fordít, de akkor már résen vagyok; reflexből próbálok kitérni előle, hogy ne tudja kihasználni az előnyét és ne találjon fogást rajtam, de rá kell jönnöm, hogy hiába az egyik legjobb fegyverem a termetem és a fürgeségem, ha egy olyan kibaszott egérlyukban vagyunk, ahol még saját magamtól is tömegiszonyom lenne. Konkrétan egy lépést tudok tenni előre és ennyi, ezzel pedig baszhatom is az egészet, mert nincs meg a kellő helyem és lendületem. A karom már csavarodik is a hátamra, nyilván addig a pontig, amíg még épp el tudják viselni az ízületek, de nem adom meg magam a fájdalomnak. Most már én is ideges vagyok. Még a fejem is lenyomja, épphogy nem nyalom végig a gusztustalan falat szó szerint; nem is vagyok rest a fuck you legkülönbözőbb alkalmazásaival elárasztani őt jókívánságokkal. Kibaszottul el kellett volna vennem a fegyverét. Túl jófej vagyok. És még van pofája gúnyolódni! – Lech tizdayen, ben zona – sziszegem héberül. Le se szarom, hogy nem érti, szerintem a hangsúlyból jó tippjei lesznek majd. – Mifelénk előbb vacsorázni hívják a nőket – köpöm még oda, de ettől még persze kattan a bilincs a másik csuklóm körül is. Kibaszottul el kellett volna vennem a fegyverét, állapítom meg újra. Ennyit a viszonylag békés tárgyalásról. Meg az öribariról. Rámeresztem a szemeimet, amikor legalább elenged és hátrébb lép tőlem. Van valami vicces abban, ahogy az ujjával fenyegetőzik; ha nem baszott volna fel, most biztosan felé lendíteném a fejem, csak úgy, játszásiból, hogy ráijesszek egy kicsit. Így megelégszem azzal, hogy kényelmesen megfordulok – akkor is, ha közben rám szól, hogy ne tegyem, mert mit csinálna különben, lelőne? Kurvára szívességet tenne vele, nem hazudtam. Hanyagul nekidőlök a falnak – ezen a ponton már úgyis mindegy, mennyire vagyok retkes –, figyelem, hogyan szedi fel a földről a dolgokat. Amikor megtörli az orrát és felém lövell egy barátságos pillantást, rámosolygok. – Tényleg? És melyik kormány vetette meg a lábát a Marson is? Nem ti voltatok? – kérdezek vissza tettetett meglepetéssel. Mondjuk tényleg meglepne, ha egyszer történné ilyesmi és azok nem ők lennének. – Sajnos ennyire nem izgi a sztori – vonok vállat aztán. – Az ott – intek a fejemmel a kezében tartott kütyü felé – egy jeladó. Nyugodtan taposd össze, most már úgyis mindegy. Hacsak nem tudsz téridő ugrást végrehajtani, a funkcióját már betöltötte – közlöm vele nyugodtan. Szerencsére elég időt hagyott nekem hozzá, de ezt a gondolatot már meghagyom neki, hogy magától jöjjön rá. – Mondjuk ha teljesen megszűnik a jel, lehet, hogy egy kicsit gyorsabban fognak mozgósítani – teszem hozzá lebiggyesztett alsóajakkal akkor is, ha már tényleg összetaposta, vagy ha épp készül rá. – Akkor különösen morcosak lesznek, ha kiderül, hogy az egyik leghűbb szövetségesük tesz épp keresztbe egy ilyen fontos akciónak, hát még ha továbbra is hajthatatlan leszel és a végén egy DEA cellából kell majd kikaparniuk. Ellököm magam a faltól, de nem lépek közelebb hozzá, csak kissé előrehajolok. Ebben a lyukban igazából majdnem tökmindegy. – Ennél többet viszont biztos nem mondok, ameddig hátra van bilincselve a kezem.
Idén járok életemben először az Államokon kívül, és oké, hogy még a fizetett nyaralásom is főként Amerikaiak között, nemzetközi vizeken telik, de kötöttem már ki Kubában, Mexikóban, Salvadorban, Trinidaden, Panamában és Costa Ricán. Épp elég spanyolt hallottam már ahhoz, hogy tudjam, az előbb egy teljesen más nyelven küldtek el a kurvaanyámba. Még jó, hogy tavaly bebúrtam az egész svédasztalt egy queensi srác esküvőjén – akit még az első turnusom alatt, a New York-i szektorban ismertem meg –, és két beszédet is végig kellett hallgatnom zsidóul. Másképp mostanra már kezdene rendesen összezavarni az, ahogyan a semmiből felróják nekem még a Curiosity rovert is, mert minimálbéren tengődő második generációs bevándorlóként nekem aztán tényleg kurva sok közöm van Wall-E-hoz. Vicc nélkül kezd olyan érzésem lenni, mintha valami gyarmatosítást ellenző marslakóval állnék szemben. – …Bocs? – tippelem úgy, mintha nem akarnék felzaklatni valakit, aki marslakónak képzeli magát. A hajóorvosnál szerencsére erre is van injekció; nem ő volna az első, akit seggen döfnénk vele. Mosolyra húzódik a szám, amikor félvállról arra buzdít, hogy tapossam neki szarrá a bizonyítékot. Oké, ez tényleg hülyének néz. Összezavartam szegényt: fejben egyszerűen nem bírja összerakni, mégis hogy lehet valaki egyszerre ennyire jóképű és okos. Mindenesetre ezek után nyilván nincs az a kurvaisten, hogy én megint szabadlábra vagy akár szabadkézre helyezzem, úgyhogy amikor megpróbálja kizsarolni belőlem pont ezt, a szemöldökeim tátott vigyorral szaladnak a hajvonalamba. Neeem, neeem, ennyire csak nem vehet hülyére – mondjuk az arcából eléggé úgy tűnik, hogy mégis. Elfordítom a fejem és feltör belőlem egy őszinte, orrot ráncoló röhögés, hát, ez kész. Esküszöm, ez életem éjszakája, még ha nem is jó értelemben. Végül visszanézek rá és elengedek egy jóízű sóhajt. Na ne fenyegess – üzeni az arckifejezésem a fogadalmára, miszerint egészen addig nem mond többet, amíg hátra van bilincselve a keze. Ha tartaná a szavát, az azt jelentené, hogy egészen Fort Lauderdale-ig csendkirályt kellene játszania, de ez az ígéret szinte már túl szép, inkább nem örülök előre. – Hogyne. Bilincselhetem előre is –, ha már a hátrabilincseléssel volt a gond. – Sőt, odafent még póznát is választhatsz, de ennél többet már csak jattért szoktam. És közönyt színlelve vállat vonok. Valami azt súgja, ezen a ponton már nem úszom meg, hogy beidézzenek majd a tárgyalására, és valami azt súgja, külön elő leszek véve, amiért első motozásra nem találtam meg azt a szart. A nyomozás első óráján túl előkotort bizonyítékokra elég szúrósan szoktak nézni, okkal. Elsétálok mellette és az arcába hajolva komolyra fordítom a szót: – Még egy lépés, és harmadjára a bokáidat is összebilincselem. Még a vállam felett is rajta tartom a gyilkos pillantást, miközben a fejemre igazítom a dzsuvás egyensapkám. Aztán elindulok a falba épített telefonkagylóhoz, mert nincs az az isten, hogy én visszarángassam az egyetlen női gyanúsítottat a fedélzetre negyed óra holtidő után, kezemben valami újdonsült enyhítő tényezővel. Itt és most kell tisztáznunk ezt az egészet, hiába tudom már előre, hogy nekem csakis szarul végződhet. Kérdés, hogy mennyire.
***
Az összes boarding team nagyjából egyszerre csődül a kantinba gyakorlatozás után – a fémpultok mentén sorban csúsztatjuk a fémtálcákat és a vállunk felett leplezetlen pillantásokat vetünk a potyautas felé a középső asztalnál. Keeryt és a tiszteket leszámítva egyelőre senki nem tud szart se, az egész legénység engem vallat éjjel-nappal, hogy tulajdonképpen mi a rák is folyik itt. Bár tudnám. – Valaki megkérdezhetné – veti fel Armas, bökve egyet az állával. – Hát hajrá – lendítem a karom az asztalok felé. – Csak rád vár, látom rajta. Már el is kezdődne a “Szerintem inkább rád”, “Szerintem meg rád”, ha Jenae be nem vágna a sor közepére, a tálcáját a mieink közé ékelve. – Babáim… – Úgy pillant fel egyszer Armasra, egyszer rám, mint aki most Mondani Fog Valamit. – Négy extra hash brown annak, aki kideríti végre, mi a fasz történik. Túl jól ismer.
Meglepetésszerűen ütök rajta a célszemélyen: az asztalra csapom a tálcámat és levetem magam a kőkemény padra, odacsusszanva elé. Amikor felnéz rám, csak meghúzom a Mountain Dew-mat és kárörömmel sandítok le a tálcájára, majd vissza rá. Az első adag gulyás mindenkinél nehezen csúszik le, pedig én mondom, nincs is jobb, mint a tűző napról visszatérni egy tál szétfőtt makarónihoz valami felvizezett, darált húsos raguban. Reklámba illő sóhajjal helyezem az alumíniumdobozt az asztalra, szinte törzsből, körülményesen. Aztán a lapra könyökölve megtördelem az ökleimet és összekulcsolom az ujjaimat, egy ideig csendes megfigyelőt játszva. Végül a mutatóujjaim kiszabadulnak a kulcsból és egy határozott kijelentéssel, csuklóból rámutatok: – …Jakuza. A Mars után a második tippem arról, ki küldhette. Ha nem válik be, a következő a Főnix Rendje lesz. Addig folytatom, amíg nem marad más a listán, mint az igazság. – Mondjuk kezdhetted volna ezzel is. – És unottan kettéharapok egy papírjából kicsomagolt grissinit. – Mármint ahelyett, hogy helyből megfejelsz. Vagy nálatok így szokás? Kérődzve vállat vonok és megvillantom a szemöldökeimet, hátjó. Ki vagyok én, hogy mások kultúráján ítélkezzek.
Majdnem felröhögök, amikor bocsánatot kér, mert bár úgy sejtem, cseppet sem gondolja komolyan – miért tenné? –, valahol szórakoztató, hogy szerinte akár egy kicsit is érdekel, hogy mit művelnek, ő meg az országa. Nekem az USA legfeljebb akkor lehetett volna érdekes, ha ők az összekötőim, de ugye még mindig ott tartunk, hogy ehelyett beleszartak a levesembe. Petty Officer Zheng miatt pedig egyelőre a tenyerem viszket csak; és egyre jobban. Megengedek magamnak egy rezignált sóhajt, amikor már lényegében minden felvetésem és javaslatom csak némi passzív-agresszív előadásmóddal megfűszerezett szórakozottságra talál. Végleg elengedem azt a színdarabot, ahol ő lesz a titkos szövetségesem, aki majd elintézi, hogy befejezhessem ezt az alaposan elcseszett melót. BFF helyett marad az, hogy egyszer még megpróbáljam lelökni a hajóról, csak úgy, mert jól esne. – Azt hittem, nem lehet téged lefizetni – vonom fel a szemöldököm. Az előbb még igen hevesen reagált a felvetésre, most meg... Csalódottan biggyesztem le az ajkam egy kissé. – Pedig csak meg kellett volna nevezned az árat. –Vagy nem, nyilván, de ugye ez rossz felütése lenne egy üzletnek. Nem mintha nem engedtem volna már el ezt az üzletet, ugye. A fenyegetése mindenesetre jó szokás szerint süket fülekre talál; ahogy a képembe hajol, rezzenéstelen arccal hajolok én is közelebb. – Szívesen végignézem, ahogy megpróbálod – vetek egy jelentőségteljes pillantást az orrára, ami alatt nyomokban még mindig ott piroslik az emlékem. Még a végén véletlenül a térdemmel is megismerkedne. Ez a hajó viszont már elment, ugye – milyen költői és aktuális hasonlat –, szóval amikor elsétál előttem, egyszerűen csak visszadőlök a falhoz, a szemeimet forgatva a fenyegető pillantásokon. Ezek szerint nem hitte el, hogy ezen a ponton csak szívességet tett volna egy golyóval a fejembe. Amikor befejezi a telefonálást, ellököm magam a faltól és kényelmesen felé sétálok, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, és ha esetleg nem tetszik neki, az az ő baja. – Most mi van, csak alig várom, hogy megismerkedjek az új bébiszitteremmel.
***
Ooooooh, I bet you're so fucking sorry for the inconvenience. Oké, ezt hangosan egyszer sem mondtam ki, mert igazából nem az ő hibájuk volt, hogy a CIA (most sem) terjesztette az információt. Hiába tájékoztatták őket a tevékenységemről, ha ők voltak olyan kedvesek egymás szájára ülni; innentől kezdve a coast guard csak a dolgát végezte. Ettől mondjuk én nem érzem jobban magam, de a tényeket tényként kezelem. Mint például azt a tényt is, hogy a kantinban mindenki úgy bámul rám feltűnésmentesen, hogy már csak az orrom alá dugott mikrofonokat hiányolom. Pedig Keery törzsőrmester – már az ő nevét is tudom – volt olyan kedves és még egy kabint is biztosított számomra, az addigi kellemetlenségek végett, ahol lecsutakolhattam magamról a korábbi mosdó retkét. Is. Kíváncsi vagyok, az öribarimnak is tiszta-e már a sapkája, tűnődöm el, miközben a tekintetemet nem-annyira-feltűnésmentesen ékelem egyenesen az említett lapockái közé. Sok pénzben, vagy inkább a hajóról elkobzott kokó teljes súlyában mernék fogadni, hogy épp azt latolgatják, melyikük merjen ideülni hozzám. Egészen kíváncsi vagyok.
Amikor viszont az alumíniumtálca lecsapódik az enyémmel szemben, nincs benne semmi meglepetés. Már-már csalódott is lehetnék, de igazából nem hibáztatom őket a választásukért. Ezek szerint biztonsági játékosok. Csak a szemeimet emelem fel, csendben követve le a mozdulatot, ahogy Zheng elhelyezkedik velem szemben. Szóval mégis a BFF címre pályázik. A lesajnáló pillantása hatására rámosolygok, mélyre merítem a kanalamat a megmagyarázhatatlan – és inkább amolyan nemakarodtudni – valamibe a tányérban, majd úgy eszem meg azt a falatot, mintha soha jobbat nem ettem volna még. Nagyon téved, ha azt hiszi, ettől megyek majd a falnak; tizennyolc éves korom óta szolgálok ilyen-olyan kötelékekben. Bár ezt úgy tűnik, a homlokomról szeretné leolvasni. Sebaj, hagyom neki, én türelmes vagyok, most már kurvára ráérek. Nyugodtan nézek vissza rá, állom a tekintetét, és lehet hogy valahol még piros pontot is kap azért, hogy ő is képes erre. Aztán viszont rám bök, a maga határozott következtetésével együtt, nekem pedig először a hajam tövéig szalad a szemöldököm, aztán elnevetem magam, le sem szarva, ha ezt esetleg mások is hallják. – No offense, de ez nálad közelebbi tipp lenne – vonom meg a vállam. Nem vagyok én rasszista, ha kifejezetten utálok egy népcsoportot, azokat a Közel-Keleten kell keresni, de azért nem kell ahhoz agysebésznek lenni, hogy az ember rám nézzen és meg tudja állapítani, hogy nem vagyok kifejezetten japános. – Ki tudja? – kérdezek vissza mosolyogva. – Talán mifelénk ez a barátkozás jele. – Én is vállat vonok, aztán a tálcám elé csúsztatom az alkarjaimat és azokra támaszkodok. Ha barkóbázni szeretne, én benne vagyok. – Ja ne grebanyj jakudza – váltok át oroszra. – Mit szólsz az orosz maffiához vagy az SVR-hoz? Bár akkor valószínűleg csak a tengerbe dobtatok volna – válaszolom meg a saját kérdésemet, tekintettel a mostani, ismét feszült viszonyokra. Higy veszi-e a lapot azzal, hogy a szervezett bűnözési csoportok helyett a titkosszolgálat felé kanyarodtam, azt rábízom. – De lehet hogy igazából csak egy piti csempész vagyok, aki tanúvallomást ígért egy jó kis menekült vízumért cserébe. Ki tudja? – vonom fel a szemöldököm. – Hátralevő életemben Miami Beachen süttethetném a seggem és szívhatnám a kokót, amit nemrég még én juttattam oda. Nem olyan rossz üzlet.
Ledörzsölöm a tenyereimről a lisztet, aztán fogom a villám és a tálba mártom, hogy összekeverjek egy merőkanálnyi makarónit egy evőkanálnyi raguval. Ez a lucskos, pépes hang rögtön meghozta az étvágyamat, mmm. Amikor visszadobják nekem a Jakuza-labdát, szórakozottan, zavartalanul döfök a tálba. – Ajaj… – mormolom baljósan, majd amolyan ejnye-bejnye hanglejtéssel óva intem: – Errefelé nem mondunk ilyeneket. Ha már rasszizmus, csináljuk rendesen: húzzuk vonallá a szemeinket és röhögjük az arcomba, hogy “csing-cseng-csung”, ahogy azt egy kisvárosi vadászboltban tapasztaltam a harmadik napomon. Nem mintha nem eleve azért léptem volna be azon a konfedis zászlóval díszített ajtón, hogy láthassam a saját kis queensi szemeimmel, bazdmeg, ilyen is van, de az élmény azért felvetett bennem pár kérdést. Egy, kell-e egyáltalán Floridának parti őrség, miért nem lehet engedni, hogy a természetes szelekció végezze a dolgát; kettő, abortálhatom-e valaki más tizenkét éves gecipalántáját. Egy szőke patkányfarok-frizurára elég ránézni és már tudod, ez korán kezdi. Ha már most egy fasz, mi lesz itt később? És amikor kiderül, hogy az orron-fejelés Izraelben igazából a barátkozás jele, mosolygó szemekkel sandítok fel az új barátomra. – Awh. Hallom Jenae-t a háttérben, ahogy barlanglakó módjára elmélyíti a hangját és parodizál engem (avagy a vélt beszélgetésünket) Armasnak. Hallom a röhögésüket, kábé mint az a két hiéna az Oroszlánkirályból, Jenae egy kicsit még hasonlít is. Mondjuk ha ők az a kettő, az engem tenne a harmadikká, amelyik egyszerre néz jobbra és balra, úgyhogy ezt most inkább visszavonom. Közben viszont tény, hogy mi hárman egyetlen agysejten osztozunk, amit gumilabdaként szoktunk passzolgatni egymás között, ez a csaj meg már a harmadik felsőfokú nyelvvizsgáját villantja. Oké, Hermione. – Kínaiul nem tudsz? Beszélhetnénk bármiről. – Jenae szerint néha kicsit kurvás vagyok; fogalmam sincs, miről beszél. – De próbálj kímélni, csak két nyelvjárást ismerek. Ő meg mind a tizet, gondolom. Engedjük is el, a végén még valahol emelkedő tónust használnék ereszkedő helyett, ő meg kijavítana, hogy az leviÓÓszá, nem levioSZHÁÁ. Az ajkaimat biggyesztve bólogatok az alternatívára, amit felvázol nekem. Azigen. Látom, nincs szűrője, ami azért jó, mert nekem sincs, minekaz. Két napja találkoztunk, már kettőt lekevert nekem és most a kokain a téma, de legalább nem unatkozunk. – Ez lett volna a következő tippem – somolygom a tányéromba. Ha lassan eszem, talán tovább tart ez a négyszáz kalória. Éhezem ezen a kurva hajón, négy extra hash brown választ el a biztos haláltól, úgyhogy első komoly tippnek szinte adja magát a háború. – De minden Szíriáról szól, nem hinném, hogy pont ez lenne a kivétel. – Felnézek rá, a reakcióját figyelve fürkészem az arcát. – Gondolom, valahol el akarjátok zárni a pénzcsapot. Irán, Hezbollah… – Megrázom a fejem és vállat vonok, mittudomén. A végzős évemen már úgy kellett átrugdosni anno, de a “Transzatlanti Kereskedelemről” épp elég prezentációt végighallgattam már ahhoz, hogy kívülről fújjam a térképet. Marrakes, Dakar, Bissau vagy Lagos. Onnan Bamako, Tripoli vagy Bengázi, és valószínűleg ezután jönne a képbe ő, de azt a Gázai bulit biztos nem fogom első nekifutásra átlátni, talán másodikra és harmadikra sem. Pedig lehet, hogy átlátnám, ha nem csekkolok ki félúton minden előadásról, hogy fejben inkább felállítsak egy al-Kaida-számlálót. “...az al-Kaida hálózata…” – ping! –, “...a tálibok és az al-Kaida…” – ping! –, “...bin Láden al-Kaidája…” – ping! Máig fogalmam nincs, hogy jön oda az al-Kaida. – …És erre nem találtak jobb embert, mint egy huszonéves csajt – pillantok fel rá azzal a faszfej-mosollyal, amivel tegnapelőtt még szép álmokat kívántam neki. Csak egy észrevétel. Nem tudom eldönteni: ő most vagy nagyon ott van, vagy szimplán csak nagyon feláldozható. – Hallom, Hondurasból indultatok. Gondolom, valahogy el volt intézve, hogy békén hagyja őt az MS-13 arctetkós fogadóbizottsága, mégis úgy billentem oldalra a fejem és úgy pislogok rá, mint aki nem lehet normális. – Bátor. Én csak Salvadorban voltam; a legtöbb helyről próbálok szerezni egy hűtőmágnest – meg nyilván mindenféle szart Jasonnek –, de... Ott nem azt árulnak. És ez van jelleggel elfintorodom. Mondanám, hogy csodálom az elhivatottságát, de engem soha nem érdekelt semmi saját magamon meg az öcsémen kívül. Ha annyira szívni akarok, jelentkezem Astoriába hajókat menteni, ott előbb-utóbb garantáltan parthoz vág a Columbia Bar. Ehelyett most sanyarú sorsú bevándorlókat kergetek, a fennmaradó időben meg süttetem a seggem, ahogyan ő is fogalmazott. Csakis ajánlani tudom a floridai szektort: olyan helyeken köthetsz ki, mint a Windows képernyővédői, és közben nemhogy életeket kellene mentened, de életeket tehetsz tönkre. Win-win.
Kezdőlap
