I’d go to the places where your broken heart is

If the waves are trying to take you under
Well they’re gonna have to take me too

Nem tudnám megmondani, pontosan miért zavar, hogy David látta, amit látott, hiszen elmondtam neki, amikor átjöttünk ebbe a lakásba, hogy mi történik velem – ismét. Talán csak nem akarom, hogy gyengének és esendőnek lásson, mert félek, hogy akkor túl gyengének tart majd ahhoz is, hogy... maradjak. Nem tudom, lehet, hogy ez teljesen kicsavart logika, hiszen soha nem mondott ilyet, de úgy érzem, nem ismerem még eléggé az új arcát ahhoz, hogy mindenben magabiztos lehessek. Talán azért is zavar, mert már ő is részese lett és ilyenkor sebezhetőnek érzem magam, olyannak, mint aki talán akaratlanul is kivetíti a gondolatait a fejébe. Mintha azt is látta volna, ami az álmaimban történik. Vagy egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy összekapcsoljam őt ezzel a traumával, hiszen akkor sem volt mellettem, amikor egyszer már sikerült leküzdnem... vagy legalábbis elég mélyre temetnem.
Hagy nekem teret, én pedig megköszönöm neki, pedig ha megkérdezné, mire vágyok leginkább, valószínűleg a karjaiba vetném magam és megkérném, hogy öt percig csak öleljen magához, szorosan. Nem is kellene mondania semmit, elég lenne, ha arra az öt percre elhihetném, hogy nem változott meg minden. Persze ez csak a fejemben születik meg, hiszen tudom, hogy tisztelnem kell a határait, és meg is ígértem neki. Miután egy kicsit helyrepofoztam magam a fürdőben, visszamegyek a kanapéra, de most csak leülök, az ölembe kucorodó Sir Chaddel együtt. David is visszatér a cigizésből, és ahogy Chadre néz, hangot ad a sejtésének, amit én egy kis mosollyal igazolok is. Ha már úgyis erről beszélünk, meg is köszönöm neki, nem csak hogy egyáltalán megkaptam a macskát, hanem azt is, hogy még mindig velem lehet. Félrepillant és azt mondja, nem hagyta magát, én pedig egy pillanatra egy kicsit szorosabban fogom Chadet, mert megjelenik előttem a kép, hogy megpróbál megszabadulni tőle... de egy másodperccel később leesik. A macskának doboza van. Amiből még ki sem tud karmolni. David pedig biztosan nem csak úgy a kezében vitte, szóval... Ahogy David tekintete visszatér az enyémre, én már ellágyuló pillantással nézek rá, mert megértem, hogy nem is akart megszabadulni tőle. Nyilván nem maga miatt. Miattam. Zavartság ül ki az arcára, de én csak gyengéden, hálásan mosolygok egy kicsit és éppen a zavara miatt nem szólok semmit erről. A tudatot is mélyre tudom raktározni a szívemben. Inkább felajánlom neki, hogy nyugodtan visszamehet aludni, ha szeretne, de ő csak biztosít, hogy nem ébresztettem fel, mert még nem aludt, aztán ahelyett, hogy elmenne a szobájába – vagyis lakrészébe –, odajön és leül mellém. Rápillantok, aztán amikor megszólal, leleplezve a legbelsőbb félelmemet, elkapom róla a tekintetem. Nyelek egyet, de ahogy folytatja, ismét felnézek rá. Tudom, hogy tudja, ezért sem tudom semmibe venni a szavait.
– Próbálok, mert tudom, hogy kell, de... minden egyes alkalommal, amikor felriadok, egyre nehezebb az elalvás is – vallom be halkan, gépiesen simogatva Chadet. – Nem is az álom a rossz, hanem az utóhatás. Amikor még élénken emlékszem mindenre. Amikor még érzek mindent... – Elharapom a mondatot és lesütöm a szemeimet, aztán veszek egy nagy levegőt.
– Tudom, hogy neked nem kell elmagyaráznom – teszem hozzá, mintegy bocsánatot kérve, amiért a kelleténél többet beszéltem erről. Nem hiszem, hogy feltétlenül a részese akarna lenni. Amikor kihúzva magát hátranéz, majd vissza rám, kíváncsian tekintek rá, de aztán sikerül alaposan meglepnie azzal, amit mond. Nagyra nyíló szemekkel pislogok rá és érzem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni.
– Nem bánnád? – kérdezek vissza halkan, biztos ami biztos. Persze nem azt mondta, hogy össze fogunk bújni, vagy ilyesmi, de ha arra gondolok, régen milyen hatással volt rám a közelsége, lehet, hogy már ezzel is nagyon sokat el tudnánk érni. Jó, ha minden igaz, most menekültem előle, szóval ha felriadnék és meglátnám, nem tudom, hogy reagálnék... de így teljesen más lenne a felállás. A fenébe is, nem tudom, de meg akarom próbálni! Épp ezért ha biztosít róla, hogy tényleg nem baj, ismét elmosolyodom, azzal a felragyogó, bizakodó fajtával, és ez a mosoly még ki is szélesedik, amikor megsimogatja Sir Chadet a kezemben. A macska persze megint berúgja a traktormotorokat, és már dörgölőzne is Dave kezéhez, aki előbb elhúzza az ujjait, de nem baj. Step by step.
– Köszönöm – mosolygok rá az előbbiektől fáradt, de a kedvességétől csillogó szemekkel. Felállok, Chadet az ölemben tartva és el is indulok, de nagyjából félúton rájövök, hogy ő nem követ, ezért megtorpanok és hátranézek rá.
– Te még maradsz? – kérdezem némi értetlenséggel, de ha akár egy kicsit is hasonló értetlenséggel néz vissza rám, hirtelen rájövök, mekkora marha vagyok. – Ó. Ó! Úgy értetted, hogy... – Érzem, hogy lángba borul az arcom. Nyilván úgy értette! Hiszen még csak nem is azt mondta, hogy vele aludhatok, hanem azt, hogy az ágyában. Megint jól esne, ha elnyelne a föld, mert nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba, de most már mindegy, mert előtte is lelepleztem magam.

I’d go to the places where your broken heart is

If the waves are trying to take you under
Well they’re gonna have to take me too

Kezdetben nem sejtek semmi rosszat. Szentül hiszem, hogy ez is csak egy olyan alkalom, mint az eddigi összes többi; egy kicsit furcsa ugyan, hogy valahogy lekerültem a kanapé mögé a sarokba, de eleinte nem tulajdonítok ennek különösebb jelentőséget. A rémálom köde és emléke lassan tompulni kezd, amiben sokat segít a körülöttem kígyózó, hangosan doromboló, agresszívan dörgölőző Chad is. Először csak gépiesen simogatom a bundáját, de aztán ahogy lassan elkezdek visszatérni, a túlzott gépiességet felváltja a hála és a szeretet. Már éppen azon lennék, hogy lassan ráveszem magam a megmozdulásra, amikor nyílik a fürdőajtó és Dave engem szólít. Megáll bennem az ütő, mert bár nem emlékszem semmire, megijedek, hogy talán szemtanúja volt... sokkal több mindennek, mint szerettem volna. Feltápászkodok, a macska tovább tekereg körülöttem, de én már azt próbálom megérteni, honnan eredhet David fura szerelése. Mintha ki akart volna menni, de közben a fürdőből jött ki...? És miért van nála ez a sok minden? A zavart agyammal egyetlen magyarázatot találok hirtelen, amitől meg is ijedek, mert tényleg be akartam tartani, hogy nem bántsam, de Dave gyorsan tisztázza, hogy nem is ez történt. Menekültem előle. Megrándul az arcom, mert tudom, miért tehettem ezt, még ha nem is volt racionális reakció részemről a jelenben. Nem akart elmenni. A szívem megdobban, nagyra nyílt szemekkel nézek rá, mert bár nem szeretnék az elsőről beszélni, hacsak nem akarja kifejezetten, az, hogy maradt, miattam, jól esik. Még akkor is, ha már azt is tudom, miért van nála ott az a sok minden. Ettől is elszégyellem magam, meg attól is, hogy ezek szerint látta, ezért végül lehajtom a fejem és bocsánatot kérek tőle, pedig tudhatnám, hogy nem kell. Ha valaki, ő pontosan tudja, milyen ez. Halkan, a kezeimet tördelve sóhajtok egyet, de amikor hozzáteszi a tapintatos kérdést, a megszokottnál finomabb hangon, akkor újra felnézek rá és nagyot nyelve bólintok egyet.
– Köszönöm – mondom halkan. Egy részem inkább azt szeretné, ha nem hagyna magamra, hanem idejönne hozzám és átölelne, de tudom, hogy nem lehetnek irreális elvárásaim vele szemben, ezért ezt nem is mondom ki hangosan. Arra sem teszek megjegyzést, hogy cigizni megy, ráadásul odakintre, pedig épp kimászott a betegségből. Újra átkarolom saját magam és rá sem nézve a pulton hagyott mindenféle eszközökre sétálok be a fürdőbe. Előtör még belőlem egy kis sírás, de ez már inkább annak a gyümölcse, hogy Dave itt van velem és mégis olyan távol van tőlem, hogy még csak nem is remélhetem, hogy a karjaiba vonjon és megnyugtasson, mint régen. Nem haragszom rá emiatt, de most a fél életem odaadnám a lehetőségért, és ez fájdalmas. Miután sikerül megnyugodnom, kifújom az orrom, néhányszor megmosom az arcom hideg vízzel, aztán eresztek belőle a csuklóimra is. Nagy levegőket veszek, és amikor úgy érzem, készen állok lá, visszamegyek. A fürdő ajtaját még csak be sem húztam magam mögött, hogy David ne aggódjon emiatt, de még nincs itt, amikor kijövök. A kanapéra ülök – amin egészen biztosan nem ágyaztam be, de mégis ott a párnám és a takaróm –, Chad pedig már ugrik is fel mellém hogy bemásszon az ölembe. Törökülésbe ülök, hogy el tudjon kényelmesedni, bár van olyan hatalmas, hogy nyugodtan fel tud mászni a nyakamba úgy, hogy szinte a fél teste még az ölemben van. Ez egy kicsit megmosolyogtat, mielőtt hálásan magamhoz ölelném a puha testét, hagyva, hogy a dorombolásának rezgései tovább gyógyítsák a lelkem. Dave is erre sétál be, és nem csak észreveszi, hanem meg is jegyzi a dolgot, én pedig egy kis mosollyal bólintok.
– Olyan, mintha érezné. Felébreszteni nem tud, de amikor felriadok, már itt van és addig nem nyugszik, míg én is meg nem nyugszom – felelem Chadet figyelve és simogatva. Miután Dave felakasztotta a kabátját, felé fordulok.
– Tudom, hogy nem ezért kaptam, de köszönöm. Azt is, hogy megtarthattam – mondom halkan, hálásan pillantva a szemeibe. Megszabadulhatott volna tőle és megtilthatta volna azt is, hogy idehozzam, de kettőből kétszer nem tette, pedig akkor még csak azt tudta, hogy egyszerűen csak megszerettem ezt a szőrös óriást. Megvakargatom Sir Chad nyakát, ahogy az államba fúrja a busa fejét, aztán ismét Davidre pillantok.
– Ne haragudj, ha felébresztettelek. Most már jól vagyok és esküszöm, nem áll szándékomban kárt tenni senkiben és semmiben, magamban sem, szóval ha pihenni szeretnél... – Nyitva hagyom a mondat végét, mert úgyis tudja, mire gondolok. Valószínűleg úgy érzi, felelősséggel tartozik értem, de nem akarok terhet jelenteni számára, és noha én odaadnám nem is a fél, hanem mindkét karom, ha most ideülne mellém és egy kicsit magához karolna, előbb harapom le a saját nyelvem, mint hogy ezt kimondjam. Épp csak eljutottunk odáig, hogy a vállára hajthattam a fejem. Türelmesnek és megértőnek kell lennem vele, ahogy kérte, és ahogy ígértem.

I’d go to the places where your broken heart is

If the waves are trying to take you under
Well they’re gonna have to take me too

Fejlődünk. Még mindig nem fér a fejembe, hogy miért csak most, hogy miért kellett ehhez előbb olyan mélyre süllyednünk, de talán csak egyébként is túl sok volt a mélyen gyökerező fájdalom, és nem is lehetett volna kevesebbel feloldani. Nem támasztok irreális elvárásokat Daviddel szemben, mert arra kért, hogy fogadjam el a tényt, miszerint megváltozott, és én megteszem. Nem tartok tőle távolságot, hacsak nem kéri, és örömmel fogadok minden egyes apró villanást, amiben újra és újra felismerem Dave-et. Hagyja, hogy kikúráljam a betegségéből, aminek köszönhetően egy egész hét telik úgy, hogy nem bántjuk egymást sem szavakkal, sem tettekkel – jó, én egyszer-kétszer megfenyegetem, de csak mert úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár és elő kell vennem a bossy nurse arcomat. Igyekszem bizonyítani neki, hogy méltó vagyok arra az esélyre, amit – azt hiszem – kínál nekem ezzel az egésszel, és amikor már jobban van, és a kanapén megengedi, hogy a vállára hajtsam a fejem, azt is egyfajta jutalomnak érzem. Még egy újabb, aprócska gesztust is kapok cserébe, ami még boldogabbá tesz. Tudom, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami a miénk volt, de hiszek benne, hogy ezek az apróságok építik majd fel a nagy egészet. Noha szándékomban állt, végül nem tudom vele befejezni az ócska szappanopera epizódját – miből hiába ezt az egy részt látjuk, minden szálat ki tudunk silabizálni ennyiből –, mert a fáradtság, ami a vállán pihenve elkapott, a kajakóma miatt tetőzik, és egyszerűen csak elalszom a kanapén.

Nem sokat fogok fel a történésekből. Az egyik pillanatban még a rémálomban vagyok, és sírva, értetlenül próbálok könyörögni Dave-nek, hogy ne bántson, és egyáltalán miért bánt, de hang nem jön ki a torkomon, a következő pillanatban pedig Dave már mellettem van és engem néz. Nem tudok ilyen gyorsan átkapcsolni a valóságra, összekeverednek a fejemben a rémképek a jelennel, ezért pánikba esve szó szerint eliszkolok előle, esve-kelve-mászva, meg sem állva a sarokig, ahol aztán össze tudom húzni magam kicsire, hátha akkor nem fog meglátni. Halk sírással, reszketeg hangon könyörgök neki, hogy ne bántson, mert elég volt és nem bírok ki többet, olyan szorosan ölelem saját magam, hogy elfehérednek az ízületeim, lassan ringatom magam előre-hátra...
Aztán az álom sötét köde lassan tovaúszik a fejemről. Eljut a fülembe a traktorzúgásra emlékeztető hang, felfogom az érzést, hogy egy nagy, puha, szőrös fej dörgölőzik a térdemhez, a kézfejemhez, a karomhoz, halk nyekergéssel tekeregve körülöttem. Lassan elernyednek az izmaim. Egy kicsit később már fel tudom emelni a fejemet is. Némi értetlen tompasággal pislogok körbe, mert nem értem, hogy kerültem a földre. A szívem még a torkomban dobog, a bőröm kellemetlenül bizsereg és mindenhol fantomfájdalmakat érzek, de reszkető ujjaimmal simogatni kezdtem Sir Chad dús bundáját. Másik kezemmel az arcom törölgetem, hogy felszárítsam a még mindig lassan potyogó könnyeimet. Halkan sírok és szipogok, hogy ne ébresszem fel Davidet, de amikor ez is kezd elmúlni, meghallom a fürdő ajtajának nyitódását és a hangját, ahogy engem szólít. Megdermedek, némileg értetlenné is válok, de nagyot nyelve kinyújtom a nyakam, hogy kilessek a kanapé mögül.
– D-Dave? – kérdezem még mindig reszketeg hangon. Lassú mozdulatokkal feltápászkodok a földről, újra megtörölve az arcomat... aztán meglepetten pislogok Davidre, aki kabátban és cipőben jön ki a fürdőből. A kezében egy ollóval. És a fegyverével? Homlokráncolva fonom össze magam előtt a kezeimet, átölelve kicsit magam, mert szó szerint reszketek az emlékektől, de próbálom összerakni a képet.
– Minden rendben...? – kérdezem óvatosan, és közben az agyam megpróbál összerakni egy lehetséges értelmezést, amitől még sápadtabb leszek, mint eredetileg voltam.
– Én... csináltam valamit? Álmodtam, nem tudom, hogy utána... Ugye nem próbáltalak meg bántani...? – kérdezem ijedten. Fogalmam sincs, szoktam-e alva járni, vagy ilyesmi, úgy értem nem tudok róla, de ki tudja, milyen hatással vannak rám a rémálmok. Talán Dave megpróbált kimenni cigizni, én meg rátámadtam, mint valami agyatlan zombi? Megmagyarázná az ollót és a fegyvert, meg a kabátot és a cipőt is. Bár ő egyáltalán nem az a fajta, aki elbújna a wc-be bárki elől. Persze, ha látta, mi történik és nem akart bántani...
– Én... én sajnálom... ha látnod kellett... – motyogom halkan, szégyenkezve a földre fordítva a tekintetem. Remélem, nem fordultam ki teljesen magamból.

I’d go to the places where your broken heart is

If the waves are trying to take you under
Well they’re gonna have to take me too

Örülök, hogy David hamar túlteszi magát a nyilvánvaló meglepettségén, mert a nyakörv említésére már ő is zsigerből válaszol – miután látványosan megvillantak a szemei a felvetett gondolatra. Úgy tesz, mint aki Sir Chad hozzászoktatásáról beszél, de mindketten tudjuk, hogy nem. Lassan elmosolyodom.
– Azt mondják. Majd ki kell próbálni – válaszolom én is olyan természetességgel, mintha a dobozban heverésző szőrgombócról beszélgetnénk éppen. Aztán kiderül, hogy van (még) egy kívánsága, mert nem csak a nyakörv-póráz kérdés keltette fel az érdeklődését, hanem a sminkelés is izgatja a fantáziáját. Annyira azért nem megyünk messzire, hogy esetleg én is vele tartsak, amikor bevásárol ehhez kellékeket... én pedig már vizionálom is a nagyon segítőkész eladólányokat. Dave felveti a körömlakkos ötletét, amivel ugyan megnevettet, de elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam, még a bugyirózsaszín árnyalat sem lenne elég elrettentő rajta. Jó, igazából rá sem kéne néznem, hogy tudjam, de így legalább volt okom arra, hogy alaposan végigmérjem. Kiábrándítom, közölve vele, hogy ez nem lesz elég védőfelszerelés, aztán elmosolyodom a válaszára.
– Bölcs gondolat – bólintok egy nagyot.

Az új székhelyünk, mint az számomra a jelekből kiderül, David lakása lesz. Valahol egyébként egészen jól esik a gondolat, hogy végre nem csak valami alibi "börtönt" szemelt ki nekem, hanem tulajdonképpen... hazahozott, de azért bölcsen nem állok neki erről diskurálni vele. Még a végén meggondolná magát. Egyébként is lefoglal, hogy megpróbáljam végre kikúrálni a betegségéről, ha már engedélyt kaptam rá, és bár néha nem könnyíti meg a dolgomat, azért nagy átlagban jó betegnek minősítem. Így is kell egy hét, mire sikerül levinni a lázát és csillapítani a köhögését annyira, hogy előbújhasson az ágyából és még kólát is igyon, meg valami kaját is rendeljünk. Sikerül kérdeznem egy kétértelműt, ami csak utólag esik le, de azért nem bánom, sőt. Csipkelődök vele egy kicsit, mire úgy néz rám, hogy azon se lepődnék meg, ha már tolná is lejjebb a nadrágját, de végül beéri egy ígérettel. Pont úgy mosolygok, mint aki cseppet sem bánná, de látszólagos könnyedséggel vonok vállat.
– Jól van, ezt el tudom fogadni kifogásnak – szívom egy kicsit tovább a vérét. Persze ő gyorsan rá is kontrázik azzal, hogy hamarosan lejár a nővér engedélyem, de már csak azért sem vitatkozom vele, mert egyébként tényleg nem áll szándékomban feszegetni a határokat és eddig sem azért parancsolgattam, mert bosszút akartam állni az eddigiekért, hanem tényleg csak az egészsége érdekelt.
– A láz estére megy föl – replikázok azért egyet, de a szemeimben egyértelműen huncutság csillan. Igazából most azonnal is bevonhatná azt az engedélyt, ezt én is tudom, de jól esik, hogy tudunk egy kicsit könnyedén játszadozni egymással.
Nem tudom, hogy ennek eredménye-e, vagy ő is elkezdett egy kicsit megenyhülni irányomban a történtek ellenére, de amikor hagyja, hogy a vállára hajtsam a fejem, boldogság tölt el. Még ő is tesz egy gesztust, nagyjából a kisujja hegyével, és csak azért nem nevetem el magam, mert azt hinné, hogy kinevetem, pedig nagyon is értékelem ezt a gesztust, épp csak egyszerre abszurd és aranyos. Kiélvezem ezeket a perceket, és azt az érzést, ami már majdnem emlékeztet a régi időkre, amikor a puszta jelenléte és egy-egy ölelés képes volt elhozni nekem a békét és a nyugalmat. Kezdetnek viszont ez is megteszi, mert így is érzem az illatát és a teste melegét. Annyira, hogy majdnem el is alszok, de még éppen kizökkent a futár érkezése. David átveszi a rendelést, hogy aztán Chaddel együtt csorgassák bele a nyálukat a zacskóba, amin nem tudok nem nevetni. El is megyek a macska táljaihoz, hogy elcsaljam a maga vacsorájával, de azért nincs könnyű dolgom, mert nagyon izgatja a fantáziáját az a csirke és lelkesen próbálja körüludvarolni Davidet, hátha megesik rajta a szíve. De sajnos nem. Kuncogva simogatom meg a legyőzötten, panaszosan nyávogó szőrös óriást, aztán adok neki vacsorát, így legalább annál jobban fog szeretni engem. Közben válaszolok David kérdésére és egyben felhívom a figyelmét arra, hogy érdekes műsorra váltott, amin láthatóan meglepődik, ám olyan zsigeri válasza van, hogy kitör belőlem egy felhorkantós röhögés.
– Jól van, de ha kiderül, hogy nekik igazából jobb, akkor holnaptól Juan Miguelnek szólítalak – közlöm vele vidáman. Semmi rossz nincs egy kis önkritikában, nem igaz? Megmosom a kezem a macskakaja után, azért letelepszünk a kanapéra a magunk eledeleivel. Alapvetően csendben eszünk, inkább arckifejezésekkel és hanghatásokkal botránkozunk meg néha a faszságokon vagy próbáljuk meg nem kiköpni a kaját egy-egy nevetséges jeleneten. Akármennyire borzalmas is, így közös élményként valahogy igenis élvezem az egészet. Evés után közösen pakolunk el, aztán visszaülünk a tévé elé, hogy már csak azért is befejezzük a részt, ami egyébként nekem is szándékomban áll, de aztán a testem máshogy rendelkezik. Talán a fáradtság, talán az előző zoneout, talán az ölembe fekvő és doromboló Chad, talán a sok kaja, talán minden egyszerre, de oldalra billentem a fejem a kanapé támlájára, a szemeim pedig szinte leragadnak. Aztán már nem csak szinte.

Még mindig itt vagyok. A drogok hatása elködösíti a tudatom, de most mintha egy kicsit csökkentették volna az adagot, mert élesebbek a vonalak, mint eddig. Jobban ki tudom venni az arcokat... és jobban érzem a fájdalmat. Halk, elkínzott nyöszörgés tör fel a torkomból, a testem megrándul, véres ujjaim a göröngyös betonba marnak, de a felsebződő ujjbegyeim fájdalma eltörpül ahhoz képest, amit máshol érzek. Doron lihegése bántja a fülem, az egész testem úgy zsibog, mintha hangyák futkároznának rajta, mert le akarom nyúzni a saját bőrömet, de legalább épp elhagyta a testemet, így legalább minimálisan fel tudok lélegezni. Tudnék. A hajamba markolva rántja meg, majd feszíti oldalra a fejem.
– Nézd csak, ki van itt.
Amikor meglátom a felettem álló alakot, szinte nyüszíteni kezdek. Dave kifejezéstelen arccal néz rám, de ez most nem számít; egyszerre akarom, hogy elnyeljen a föld, mert nem akarom, hogy így lásson és egyszerre próbálok felé nyúlni kétségbeesve. Nem tudok megszólalni, hiába akarok a segítségéért könyörögni. A kezem nehezen mozog a lánctól és a fájdalmas sebektől, de megpróbálom megragadni a lábát...
A következő pillanatban már ő markolja a hajam, másik kezével a vállamba marva fordít durva mozdulattal a hasamra. Fájdalmas, félelemmel teli nyögéssel próbálok felnézni rá, mert nem értem, mit csinál és azt sem, hogy miért nevet Doron a háttérben. Dave arca még mindig kifejezéstelen. Könnyek égetik az arcom, próbálom felvenni a szemkontaktust, megszólítani, szóra bírni, de a fejemre nehezedik, szinte belepréseli az arcom a betonba, aztán megmozdul a csípője és én felnyüszítek a fájdalomtól. Összemosódnak a percek, az érzések, félek, kétségbe vagyok esve, nem értem, fáj...
A valóság hirtelen ránt vissza magába, de én éppen emiatt a hirtelenség miatt nem fogom fel. Félig még mindig az álomban vagyok, az arcom most is könnyes, hideg verejték borítja a bőröm és minden fájdalom ott van mélyen a tudatomban, mintha tényleg megtörtént volna. Üveges szemekkel, reszelős légzéssel nézek magam elé, és ha meglátom Dave-et, az álom sötét fellege miatt szinte elugrok előle.
– Ne! Nenenenenene... – kérlelem kétségbeesve, rekedt hangon, sírva, elhátrálva és mászva előle, hogy ne bánthasson többet. Nem veszem észre Chadet, nem érzékelek még semmit, csak teljes pánikban menekülök, míg a végén szó szerint le nem esek a kanapéról, de azt sem veszem észre. Behúzódok a sarokba, egészen a falhoz, összehúzom magam kicsire és arcomat a térdeimre szorítva próbálok eltűnni.
– Kérlek, ne... kérlek, ne bánts... – ismételgetem reszelős hangon.

I’d go to the places where your broken heart is

If the waves are trying to take you under
Well they’re gonna have to take me too

Majdnem biztos vagyok benne, hogy David nem olyan reakcióra számított, amit adok az egyértelműen kétértelmű kérdésére. Nem bánom és nem is hibáztatom érte, elvégre elég bizonytalan vizeken evezünk még, de éppen ezért nem játszok szűzkislányt, vagy ilyesmi; nem áll szándékomban megjátszani, hogy nem kívánom őt, ha egyszer ez nem igaz. Nem ölöm viszont meg a hangulatot ezzel, sőt, feltesz még egy kérdést, mire felvont szemöldökkel fordulok felé, de a szám sarkában még mindig ott játszik a mosoly.
– Póráz is jár hozzá? – kérdezek vissza csípőből, nem adva egyértelmű választ, de azért utalok rá, és egyben a bezárós-enyémvagy vonalat is megtoldom még egy dologgal. Ugyan ez már vészesen közel lehet egy bizonyos határhoz, van a gondolatban valami határozottan izgató, szóval... ha előre tisztázunk egy-két szabályt vagy alkalmazzuk a biztonsági szavas rendszert, még csak ellen sem állnék. Ehhez egyébként tökéletesen passzol, amikor felveti a sminkelést, és igazából azzal sincs bajom, hogy még nem bízik bennem annyira, hogy együtt vásároljuk be ehhez a kellékeket. Azzal viszont már van, hogy ez segítőkész eladólányokat is jelent. Dünnyögök erről egy kicsit az orrom alatt, mire David előáll az ötlettel, hogy majd kilakkozza a körmét, hogy kisebb eséllyel repüljenek rá, belőlem pedig kitör egy kis nevetés. Felé fordulok és alaposan végigmérem, hozzáképzelve valami rózsaszínes árnyalatú körömlakkot. Közel száz kiló tömény izom, tetoválások, széles vállak és keskeny csípő a tökéletes deltához, hosszú lábak, szédítő magasság, törvényellenesen jóképű és a hegtől veszélyesen vonzó arc, tiszta kék szemek. Plusz rózsaszín körömlakk. Megrázom a fejem.
– Talán két pillanatnyi meglepetést okoznál nekik, de vonzanád őket, mint légypapír a rovarokat – jósolom meg. Valószínűleg csak ürügyet adna az első kérdésre, amivel megközelítik. Biztos vagy benne, hogy ez az árnyalat illik hozzád leginkább? Mit szólnál inkább a feketéhez? Megint morgolódik kicsit az orrom alatt. Nekem kéne befeketíteni a szemüket, amikkel ránéznek.
Lassan de biztosan odaérünk az új lakásba – amiről később kiderül, hogy nem is annyira új, hanem Davidé –, ahol viszont átkapcsolok bossy nurse üzemmódba. Igen, parancsolgatok és igen, szigorú vagyok vele, mert megengedte, és igenis kihasználom ezt arra, hogy végre tegyünk is valamit azért, hogy jobban legyen, ne tetézzük a bajt. Nem hatnak meg a morgolódásai, már csak azért sem, mert amíg dödögve, de engedelmeskedik, és minden egyes alkalommal, amikor lefekszik, látom rajta, hogy igenis jól esik neki a fekvés és a pihenés, engem igazol. Azért nem vagyok vele mindig szigorú, csak ha rosszalkodik; ha nem, akkor egyszerűen csak gondoskodó tyúkanyó vagyok, aki reggelit, ebédet és vacsorát csinál, levest és teát főz, belediktálja a gyógyszereket, hogy ne maradjanak el, fenyegetőzve bezavarja a cigizésből, és amikor már alszik, megsimogatja és megpuszilja a fejét. Egyszer rendelnünk is kell házhoz egy bevásárlást, de David nem ellenkezik, amikor pedig hívom magammal, hogy ellenőrizhesse, milyen jókislány vagyok, elégedetten és büszkén veszem a dicséretet.
Egy egész hét telik el így, a betegsége miatt aggodalmamat leszámítva békésen, és én kezdek megnyugodni. Nem vagyok kevésbé fáradt, de ez végre nem teljes testi-lelki kimerültség, egyszerűen csak a nyugtalan és szorongással teli éjszakák következménye. Ettől függetlenül észreveszek magamon olyan dolgokat, hogy például egyre többet tudok mosolyogni és nevetni is, ha épp úgy adódik. Dave ráadásul egyre jobban van, lemegy a láza és csillapodik a köhögése, így már hajlandó vagyok engedélyezni neki egyetlen pohárka kólát is, persze nem túl hidegen. Míg azt iszogatja, kajarendelésen gondolkozunk, és a KFC mellé teszi le a voksát, szóval onnan válogatunk, míg fel nem teszem a nagy kérdést, aminek kétértelműsége csak utólag esik le nekem is. A reakcióban viszont nem kell csalódnom. Már ott is a lecsapott labda, de én csak elmosolyodom, sunyin, és kicsit közelebb hajolok hozzá.
– Akkor valamit rosszul csinálsz, mert nem én vagyok berekedve – vonom fel a szemöldököm sokatmondóan. Hogy ez célzás-e, amiért túl sok békét hagy a torkomnak? Talán. Azért ellenőrzöm, nem ment-e fel mégis újra a láza, de szerencsére normális hőmérsékletűnek érzem a homlokát, az elégedettségemnek pedig hangot is adok, mire ismét csipkelődve kérdez vissza, de nem veszem rossz néven.
– Azért még kihasználom az utolsó órákat – felelem szégyentelenül, mosolyogva. Mindketten tudjuk, hogy ok nélkül nem voltam bossy, de miért ne játszhatnék rá egy kicsit? Megragadom a távirányítót és megpróbálok értelmes műsort találni, de rá kell jönnöm, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztam. Eljátszok a gondolattal, hogy say yes to the dresst nézessek Daviddel, de még a végén elmenne a fegyveréért, szóval inkább átadom neki a távirányítót és egyben a választás jogát is. Így ismét egy rugby meccs kerül a színre, de nem bánom. Egyébként is rám tör némi fáradtság miatti zoning out, ami miatt viszont eljátszok egy olyan gondolattal, amiről nem tudom, szabad-e, de végül úgy döntök, miért is ne próbálhatnám meg? Legfeljebb nemet mond. Ahogy óvatosan, szinte még hozzá sem érve a vállához hajtom a fejem, már rám is néz, én pedig engedélyt kérek, mert nem tudom, ez a határok feszegetésének minősül-e, vagy... rendben van. Néhány másodpercig csak néz rám, és már majdnem azt hiszem, hogy ez az a bizonyos too much, de aztán mégsem fejezi ki ellenérzését. Próbálok nem túl boldog lenni, de a szemeimen biztosan látja az örömöm felragyogását, még ha a mosolyomat próbálom is féken tartani. Így már ténylegesen oda merek dőlni a vállára, és... nagyon jó érzés. Persze az egész sokkal tökéletesebb lenne, ha magához ölelne, de azért én is tudom, hogy a lófasznak is van vége, így ilyesmiben nem is reménykedem. Beérem a közelségével, a teste melegével és az illatával. Békés. Látom, hogy megmozdul a felém eső keze és szinte levegőt sem merek venni, míg végül hozzá nem ér a combomhoz a kisujjával. Kis híján felnevetek, mert ez egyszerre a legabszurdabb és legédesebb dolog, amit valaha tapasztaltam vele kapcsolatban, de esküszöm, beérem ennyivel. A szándék a fontos, nem?
Én a magam részéről szinte majdnem elalszom, de a kapucsengő hangja kiűzi a fejemből a tompaságot, mielőtt ez megtörténhetne. David már szinte pattan is fel, én pedig pislogva nézem a tévét, amin már nem is a meccs megy? Furcsa. Megérkezik a kaja, ami aztán egyszerre landol a konyhapulton a macskával, én pedig halkan kuncogni kezdek a képen, ahogy Dave-vel egyszerre hajolnak bele a zacskóba. Esküszöm, erről fényképet kellett volna csinálni. Mosolyogva nézem őket, de aztán felkelek, hogy csináljak magunknak nyugtot.
– Nekem jó a tévé előtt, bár ez a brazil szappanopera izgalmassá fogja tenni a sült csirkét – felelem vidáman. Odasétálok a szándékosan a lakás másik végében elhelyezett tálakhoz, ahol aztán adok vacsorát is Sir Chadnek. Nem mondom, hogy könnyű odacsalogatni, mert nagyon billeg, hogy mit is akarna enni, és a sült csirke érdekében néhányszor körbetekeredik Dave lába körül, nyekeregve és dorombolva, hátha, míg végül feladja és panaszos nyávogás közepette odaüget hozzám a vacsorájáért. Mosolyogva simogatom meg, aztán ha kell, elveszem Davidtől a tálcámat, hogy le tudjunk ülni. Evés közben nem beszélek, ha nem muszáj, mert őt is hagyni akarom enni és én is éhes voltam, de engem nem zavar, ha csendben eszünk. Az új David egyébként sem egy szószátyár típus, viszont ezek nem is kínos csendek, így nincs vele baj. Miután mindketten végeztünk, elveszem az ő tálcáját is, de a jóllétére való tekintettel, ha akar, hagyom neki, hogy segítsen elpakolni. Utána még visszatelepszem a kanapéra az üdítőm maradékával, noha amint elkényelmesedve felhúzom a lábaimat és bekucorodok a kanapé sarkába, ahol aztán rövid úton Sir Chad is megjelenik, hogy jóllakott dorombolásba kezdjen az ölemben, nem tudom tovább távoltartani a fáradtságot, és mivel minden vér a hasamba megy emészteni, nem nehéz ülve elaludni.

I’d go to the places where your broken heart is

If the waves are trying to take you under
Well they’re gonna have to take me too

Borzalmas napokon és annál is szörnyűbb pillanatokon vagyunk túl, mégis épp a súlyos események hatására sikerül egy kicsit oldanunk ezen az egész helyzeten. Végre nyitott(abb) lapokkal játszunk, vagyis inkább most már nem is játszunk, hanem komolyan beszélünk, aminek hatására a végén együtt hagyjuk el a lakást és indulunk el az új helyre. Én pedig mindannak ellenére, ami történt... boldog vagyok. Még ha bizonytalan boldogság is ez, akkor is sokkal több, mint amit eddig reméltem. Most végre tényleg bizakodó tudok lenni. Miután megegyezünk abban is, hogy bezárhat a másik lakásba is, ő pedig felajánlja, hogy akkor legyek trófea, a kis viccelődésemmel sikerül még egy apró mosolyt is a szája sarkába csempésznem, ami pláne felvillanyoz. És még rá is kontráz. A mosolyom egy kicsit kiszélesedik, de aztán az ajkamba harapok, mert nagyon is értem mire céloz.
– Csak a szögek és a kalapács ellen van kifogásom – felelem könnyedén, a szemem sarkából figyelve őt, egyértelművé téve, hogy azért nem minden tabu. Például amire most gondol, az egyáltalán nem. Annyi kívánsága van még, hogy szeretné, ha sminkelném magam – meg persze a no touchy, de azt egyértelműnek vettem volna eddig is –, és az egyetlen dolog ezzel kapcsolatban, amit mondanom kell, az az eszközök hiánya, mert egyébként ha meg is lep a kérés, nincs vele semmi bajom. Ezt könnyű teljesítenem. Azt mondja, majd ő vesz, amire csak bólintok, mert nekem úgy is jó, de egy kicsit mosolyognom kell, ahogy magam elé képzelem egy drogériában tanácstalanul bóklászva a tíz sminkes sor között. Csak azért sajnálom, hogy nem leszek ott, mert ezt szívesen megnézném. Meg mert biztosan lesz majd egy-két túlbuzgó eladólány, akik örömmel felajánlják neki a szolgálataikat. Na jó, azért is szeretném ott lenni, hogy mindegyiknek eltörjem az orrát, de nem baj. David azért lesz ott, hogy én minél jobban tetsszek neki, szóval kit érdekel pár pillarebegtető hülye picsa.
– Azért ha nagyon segíteni akarnak majd a lányok a választásban, nyugodtan mondd meg nekik, hogy a trófeádnak vásárolsz – mormogok mégis egy kicsit az orrom alatt. Mondjuk, legalább ha észlelte egy kicsit a hirtelen fellobbant bosszúságomat, legalább nem hiszi azt, hogy a bezártsággal van problémám.
Az autóban felvetett témára végül nem reagál szavakkal, de a nonverbális jelzéseiből értem, hogy erre (még) nem áll készen, és én nem erőltetem. Így is elég rosszul van és az is elég, hogy néznem kell, ahogy végigszenvedi a vezetést, de legalább nem lesz rosszul és aztán csak odaérünk, mert leparkol. Felcuccolunk – mondjuk nem hagyja, hogy többet cipekedjek –, én viszont csak azt várom meg, míg bezárja az ajtót és elrejti a kulcsot, utána élek az engedélyem adta jogaimmal. Persze már most sóhajtozik és morgolódik, de nem baj, csinálja csak, ameddig azt teszi, amit mondok neki. Bólintok a szavaira, és miután elégedetten megszemléltem, ahogy befekszik az ágyba – láttam ám a megkönnyebbülését! –, utánaviszem a táskát. A fegyverét odahelyezem mellé az éjjeliszekrényre, rábízva, el akarja-e dugni előlem, mert én ugyan tudom, hogy nem kívánok vele élni, tudom, hogy még idő kell, míg bízni is fog bennem. Kipakolok neki, aztán megyek a gyógyszerekért és nyilván megfenyegetem, mert ma egyszer már próbáltam neki csak könyörögni.
– Helyes – vonom fel a szemöldököm, amikor azt mondja, kinézi belőlem, hogy tényleg lenyomnám a torkán, mert meg is tenném. Az egészségéről van szó és eddig elmismásolhatta, de egyre csúnyább a köhögése és egyre magasabb a láza, szóval a mismásolás eddig tartott. Szerencsére nem ellenkezik tovább, ezért finoman magam felé húzom a kezét és a felfordított tenyerébe nyomom a szükséges pirulákat a levélből, hogy be tudja venni őket.
– Jól van – engedek meg most már egy kis mosolyt is magamnak. Innentől hagyom is pihenni, csak borogatást kap a tűzforró fejére, és miután úgy látom, hogy elaludt, meg is merem simogatni és puszilni.

A következő napokban nővért játszok, de egyáltalán nem zavar. Nagyon aggódom érte, mert a láza olyan magasságokba tör, hogy én már a 911-et akarom hívni, de nem hagyja, inkább megalkuszunk néhány jeges zuhanyban és újabb adag lázcsillapítóban. Én addig gondoskodom róla, főzök neki – diétásabb dolgokat, amiket meg tud enni és nem terhelik nagyon a szervezetét –, teákkal és gyógyszerekkel kúrálom. Mondjuk amikor egyik este én azt hiszem, még a zuhany alatt van, de a frissen lefőzött gyömbéres-citromos-mézes teával arra megyek be, hogy odakint cigizik, akkor azért rendesen leteremtem. Szerencsére megint elhiszi, hogy beleverem a fejét az asztalba és ájultan fogom az ágyába vonszolni, ha nem megy be azonnal, és ugyan morgolódik, de legalább megy is vissza az ágyba. Amikor kifogynak a lakásban lévő készletek, leülök mellé az ágy másik oldalára a tőle kapott laptoppal és az ő beleegyezésével választok ki egy általa ismert online shopot, ahonnan érintésmentesen kiszállítanak alap bevásárlást. Együtt rakjuk össze a listát – hiszen ha megkíván valamit, annál jobb –, és amikor megérkezik a futár, annyit hagyok neki, hogy ő is eljöjjön az ajtóig, hiszen neki van kulcsa és így legalább láthatja, hogy tényleg csak felveszem az ajtó előtt hagyott zacskókat. Az üres óráimban felfedezem a lakást – és úgy ítélem meg, ez tényleg az ő lakása lehet, bár nem kérdezek rá –, Sir Chaddel szórakoztatjuk egymást, és néha én is megpróbálok pihenni a kanapén, ahol megágyaztam magamnak. Szerencsére nagyon kényelmes, és amekkorára nőttem, igazából ki sem húztam, mert bőven elférek rajta, de ettől még az éjszakáim nem váltak pihentetőbbé. Az egyetlen szerencse az, hogy sosem ébredek hangosan a rémálmokból, és ha esetleg nyugtalan is vagyok közben, nem láthatja vagy érezheti; az azt követő további könnyek és szorongás is olyan halk mindig, hogy csak Chaddel kell megosztanom, aki mindig lelkes dorombolással és dörgölőzéssel igyekszik megvigasztalni, aztán pedig úgy bújik a karjaimba, mint egy plüssállat. Ez igazából sokat enyhít az utó-szorongásaimon és a maradó pánikon.
Egy hét kell, mire Dave annyira helyrejön, hogy már ne ragaszkodjak ahhoz, hogy egész nap feküdjön. A láza már lement, tegnap is csak estére lett egy kis hőemelkedése és csillapodott a köhögése annyira, hogy most már kólát is engedélyezzek neki – egy pohárral, súlyos szemforgatásokkal kísérve, de engedélyeztem. Mondjuk amikor közölte, hogy éhes, rögtön felderültem, mert ez pláne azt jelenti, hogy jól van, szóval elő is kaptam a laptopot és most igyekszünk kitalálni, honnan rendeljünk. Először thait akar, de aztán közli, hogy elege van a levesekből, amin halkan elnevetem magam. Észrevettem, hogy minél több időt töltöttünk el így együtt, békében, annál könnyebb a nevetés és a mosolygás is.
– De a KFC-től nem gyógyultál volna meg olyan gyorsan, mint a húslevesemtől – közlöm vele somolyogva. Közben már nyitom is meg a KFC menüjét, kritikusan szemlélve a kínálatot.
– Nem fogja bántani a csípős a torkod? – kérdezem meg azért, biztos ami biztos, és csak ezután jövök rá, hogy a torok dolgaival kapcsolatban megint magas labdát dobok fel, de nem bánom. Szeretem, amikor viccesen csipkelődik velem, szóval még várom is, hátha tesz valami megjegyzést. Én választok magamnak egy egyszerű menüt hamburgerrel, sült krumplival és üdítővel, aztán ha ő is megvan, megrendelem a választott dolgokat. Itt is van érintésmentes opció, szóval ki is választom, aztán félreteszem a laptopot, hogy majd lássuk, merre jár a futár. Már egy természetes, megszokott mozdulattal nyúlok a homlokához, hogy ráfektessem a tenyerem, de elégedetten elmosolyodom.
– Úgy néz ki, ma is megúszod a jeges zuhanyt – kacsintok rá. Hátradőlök és bekapcsolom a tévét, bár miután csak garantáltan agysejt-gyilkoló hülyeségeket találok, inkább rábízom a választást, ha akar valamit nézni. Sir Chad itt dorombol mellettem, szóval simogatni kezdem, és... megint mosolygok egy kicsit. Az egyik oldalamon Dave, a teste most már kellemes melegséget áraszt, a másikon pedig a doromboló óriásmacskánk és ez olyan... idilli. Ellen akarok állni a kísértésnek, hogy David vállára hajtsam a fejem, pedig elkap egy furcsa kényszer, hogy tegyem meg. A szemem sarkából rápillantok, aztán a tévére, aztán újra rá, és végül egy bátortalan, nagyon óvatoskodó mozdulattal, de mégis megteszem, olyan puhán téve oda a fejem, hogy még szinte hozzá sem érek.
– Nem baj, ha...? – kérdezem halkan, felnézve rá. Ha nem bánja, akkor már le merem engedni a vállára a fejem, de ha nem szeretné, akkor inkább visszaegyenesedem. Step by step.

you don’t have to let it hold you

listen to the light
don’t let the darkness take you

Olyan érzésem van, mintha áttörtünk volna egy láthatatlan falat. Még ha nem is romboltuk le teljesen, már lett benne egy jókora lék, amin keresztül végre egy kicsit tisztábban láthatjuk a másikat, és ez... ez most nagyon kellett. Nekem mindenképpen, de úgy hiszem, hogy neki is. Még mindig van megannyi kérdés, furcsaság, nehezebben kezelhető dolog és ott az a megmásíthatatlan tény, hogy eddig mekkora – és vajon mennyire maradandó – károkat okoztunk, de nem csak megadja nekem a lehetőséget, hogy megnyíljak, de meg is hallgat és utána ő is kapaszkodót nyújt nekem. Olyat, amin a történtek ellenére is biztos fogást tudok találni, mert ha elcseszettül és kicsavartan is, de ismét Dave-et mutatja meg nekem, és ha van, ami soha nem változik, az az, hogy én érte mindenre képes lennék. Azt először fel sem fogom, hogy tényleg azt mondja, vele mehetek, ráadásul Sir Chaddel együtt, de aztán kapcsolok és le sem tudnám tagadni az örömömet. Jó, egy kicsit beárnyékolja a köhögése és az állapota miatt érzett aggodalom, de pont ezért kezdek kapkodva összeszedni mindent. Mondjuk a macskának több cucca van, mint nekem. Nem is nagyon látszik ki belőlük, David viszont segít, így könnyebb kijutnunk a lakásból.
Már a liftre várva szólalok meg újra, hogy előhozakodjam a magam beleegyezésével, vagyis annál egy kicsit többel. Látom, hogy meglepődik, és igazából nem hibáztatom érte, mert normális esetben ez elég szokatlan felajánlás lenne, de egyrészt azt kérte, fogadjam el az új énjét, másrészt szeretnék bizonyítani neki. A bezártsággal együtt tudok élni – egy darabig –, ameddig nem csak folyamatosan marjuk és bántjuk egymást, amikor ő is ott van velem. És ameddig ő nem kezel úgy, mint egy foglyot vagy egy rabszolgát. Amikor felajánlja, hogy legyek akkor trófea, a szemem sarkából tekintek rá és megengedek magamnak egy kis mosolyt.
– Amíg nem akarod a falra szögelni a fejem... – vonok vállat, amennyire a macskával teli doboz engedi, és remélem, hogy egy kicsit tudom benne oldani a feszültséget azzal, ha komolytalanabbra veszem a figurát. Azzal mondjuk neki sikerül meglepnie engem, amikor azt mondja, szeretném, ha sminkelném magam. Nem rossz fajta meglepődés ez, csak tényleg nem számítottam rá, de nem is keresek negatív oldalt a kéréséhez, inkább úgy veszem, hogy tényleg nagyon tetszett neki a múltkori meglepetésem.
– Rajtad kívül csak Sir Chad mancsai jönnek a közelembe – ígérem meg neki, és mosolygok egy kicsit, amikor az említett nyekereg egyet a dobozban. Egyébként sem vágynék más közelségére, érintésére, vagy bármilyére, és ha amúgy is be leszek zárva és legfeljebb Daviddel hagyom el a lakást, ezt egyébként is könnyű lesz betartani. Talán oda nem jön már lakberendező sem. – Szívesen sminkelem magam, ha szeretnéd... bár nem pakoltam el a sminkcuccokat a lakásból – teszem hozzá. Ezen mondjuk könnyen lehet segíteni, de rábízom, hogy maga akar-e erről gondoskodni, vagy ez egy közös tesztkörút lesz majd.
Nekem egyetlen kérésem lenne most, az állapotára való tekintettel, de inkább azt is kérdéssé formálom. Szinte látom rajta, hogy máris ellenkezne, nyilván tagadná, hogy bármi baja van, de megszólalni sem tud, mert úgy kezd köhögni, hogy én csak egyre aggodalmasabb arccal bámulom. Szeretném megsimogatni a hátát, de tele van mindkét kezem... bár talán ő nem szeretné, szóval akkor lehet jobb is. Ezután már ő is inkább csak bólogat, szóval halványan rámosolygok, aztán leérve már megyünk is a kocsihoz. Miután bepakoltunk és beültünk, bekötöm magam, aztán míg ő kifújja magát, én ismét megszólalok, egy sokkal... kényesebb témával. Csak óvatosan fogalmazom meg, amit mondani akarok, de ő elkapja rólam a pillantását és megint csak bólogat, aztán bekapcsolja a rádiót, és én megértem, hogy nem akar erről beszélni. Nyelek egyet, mert félek, hogy butaságokra gondol ezzel kapcsolatban, de egyelőre nem erőltetem a dolgot. Majd annak is eljön az ideje. Egész úton egyre aggodalmasabban figyelem, mert látom, hogy nagyon nincs jól, alig tud vezetni, nekem pedig a nyelvemre kell harapnom, hogy ne ajánljam fel kétpercenként, hogy átveszem a kormányt. Csak és kizárólag az tart vissza, hogy még mindig nagyon vékony jégen táncolunk, máskülönben már rég lekiabáltam volna a haját a fejéről, hogy ne játssza a makacs kisgyereket.
Amikor odaérünk, megkönnyebbülök, hogy legalább a vezetéssel nem tudja már túráztatni majd magát. Kiszállok, és méreteimhez képest igyekszem minél több cuccot magamra és magamhoz venni, hogy neki ne kelljen annyit cipekednie, mert ha megszédül a lépcsőn, vagy bármi, az életben nem kaparom fel onnan. Én sem vagyok még erőm teljében két oxigénhiányos ájulás után – amiből az egyik valószínűleg rövid szívleállással is járt –, szóval a csomagokat is bőven elég cipelni, őt már nem tudnám. Hagyom, hogy a megfelelő lakáshoz vezessen minket, és fogalmam sincs, ez is valami bérelt vagy kölcsönbe vett lesz-e. Ha egy kicsit is hasonlít rám az akkori időszakomból, akkor meg sem fogom tudni állapítani, hogy ez tulajdonképpen az övé, mert teljesen személytelen lesz; legfeljebb a fürdőszobai holmik és a bepakolt szekrények alapján sejthetem meg, ha ő nem mondja el. Követem befelé, míg ő bezár, én kiengedem a dobozból Sir Chadet, de Davidnek nem hagyom, hogy bármit is csináljon. Kiveszem a kezéből a dolgokat, leteszem a földre, ahogy vannak, és ápolónői szigorral nézek rá.
– Nyomás lefeküdni! – parancsolok rá és hasraütéses módon balra mutatok, pedig lehet, hogy tökre nem ott van a hálószoba, de nem is ez a fontos. – Majd én mindent kipakolok. Szóban insturálhatsz, mit hova tegyek, de hacsak nincs olyasmi a táskádban, amit nem akarsz, hogy lássak, én csinálom, te pedig fekszel – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Azt mondta, gondoskodhatok róla, és már épp eleget játszadozott az egészségével ahhoz, hogy elővegyem a szigort. Ha hajlandó megindulni, követem is, mint egy kutya, árgus szemekkel figyelve egészen addig a pillanatig, míg be nem fekszik az ágyba a takaró alá. Akkor elégedetten bólintok egyet, aztán a táskájáért megyek – ha nem vett ki belőle, akkor a teljes tartalmát viszem utána, ha igen, akkor nyilván csak ami maradt. Az instrukciói szerint pakolok ki és el mindent, aztán a saját táskámhoz lépek, mert én elpakoltam a gyógyszereit is. Megint odaviszem neki őket, vízzel együtt, és ezúttal nem fogadok el nemleges választ.
– Ráz a hideg és olyan forró vagy, hogy ide érzem, szóval vagy beveszed ezt a lázcsillapítót szépen ügyesen, vagy ledugom a torkodon – fenyegetem meg felvont szemöldökkel. Kinyomhatja ő a tablettát a levélből, ha úgy jobban el tudja viselni a dolgot, azt nem csináltam meg, de addig nem tágítok, míg be nem vesz egyet. Utána keresek tiszta rongyot is, hogy be tudjam borogatni a homlokát hideg vízzel, és igazából számítok rá, hogy a rosszullét, a láz és a gyógyszer együttesen nagyon gyorsan el fogják majd nyomni, de nem baj. Ha elalszik, csak megsimogatom a fejét, nyomok rá egy puszit, aztán felhúzom a nyakáig a takarót és Sir Chad dolgait, meg a sajátomat is hangtalanul pakolom ki. Azt nem veszem észre, hogy a macska feltalálja magát és két percen belül befészkeli magát David mellé a takaróra, de csak megmosolygom a látványt, mert nem rá feküdt, hanem az oldalához kucorogva zendített rá a belső motorjaira. Gyakran ránézek Dave-re, hogy jól van-e, nincs-e rohama, egyébként pedig lekötöm magam a pakolással és a lakás felfedezésével.

you don’t have to let it hold you

listen to the light
don’t let the darkness take you

Soha nem gondoltam volna, hogy ez idáig vezethet. Hogy lényegében... mintha ez lett volna a kulcs. Tényleg nem ezért csináltam, soha nem süllyednék olyan mélyre, hogy ilyen módon szánt szándékkal megtörjem őt, ezért nem is tudnám jó szívvel azt mondani, hogy örülök, de közben valahol mégis hálát érzek, amiért mintha fejlődést érnénk el. Még ha kezdetben nem is vagyok biztos abban, hogy jó ötlet-e kitárni elé a szívemet és mindent, amit eddig próbáltam elrejteni előle és néha magam elől is, megteszem, pont azért, amiért ide jutottunk: mert már nincs veszítenivalóm rajta kívül. Ő pedig meghallgat. Nem vág közbe, nem hazudtolja meg a szavaimat és nem kezd vitatkozni egyik részével sem - sőt, amikor megszólal, ő is felfed valamit, amit eddig titkolt előlem. Pedig az, amit mond, bármennyire kicsavart és elbaszott is, sokkal közelebb áll az én Dave-emhez, mint amikre eddig hivatkozott. Hiszen tudom, mindig is tudtam, hogy ez volt számára a legfontosabb, épp csak ezt most egy betegesen megrögzött módszerrel akarja bebiztosítani. Ami nem jó, de messze nem is a legrosszabb.
Nem baj, hogy nem reagál minden egyes mondatomra, de amikor felteszi a kérdését, megijedek, hogy talán mégsem értett meg. Még csak rendes választ sem tudok neki adni, mert minden, amit eddig elmondtam, egy-egy ok, de megpróbálom neki összefoglalni, amit érzek, és nem küld el a francba, és ezt jó jelnek könyvelem el. Megtörlöm az arcom, de attól, amit mond, újabbak jönnek a helyükre, ezúttal érte.
– Tudom, Dave – suttogom halkan, bűnbánóan. Igenis bűnösnek érzem magam azért az életét és eszemben sincs hibáztatni őt az érzéseiért, de még csak azért sem, hogy inkább szeretné elnyomni őket. Nem értek egyet azzal, amilyen taktikát választott arra, hogy elbírjon a traumákkal, de nem is azért vagyok itt, hogy pszichológust játsszak. Aggódva hallgatom végig a köhögését, de aztán azt mondja, vele mehetek, ráadásul Sir Chad is jöhet, és először el sem akarom hinni, de amikor pár másodpercnyi bámulás után elhesseget a macskáért, őszinte örömmel derül fel az arcom, a könnyeim pedig elapadnak. Bólogatni kezdek és gyorsan megtörlöm az arcom. Szinte beugrok a szobába, a vállamra kanyarítom a táskát... aztán rájövök, miért mentem ki az előbb.
– Csak egy pillanat! – kiáltom oda sietve, miközben szó szerint elszaladok egy nagy zacskóért, amibe bele tudom tenni a macskavécét és a tartalék almot is. Gyorsan be is pakolom őket, ezt a könyökhajlatomba teszem, aztán megemelem a dobozt Sir Chaddel és felnyögök,  mert  szó szerint nem látszok ki a dobozok és zacskók mögül és alól, de még a macska is súlyos. Nem baj, nem panaszkodom, mert nem számít, csak menjünk. Azért amikor Dave magától felajánlja a segítségét, nem ellenkezem és odaadom neki vagy a dobozt, vagy a hatalmas zacskót. A táska jól van a vállamon. Követem ki a lakásból, segítek az ajtónál, és míg ő bezár, én hívom a liftet. Beáll köztünk egy kis csend, én pedig ránézek.
– Bezárhatsz, ha szeretnél. Zárhatod az ajtót és elrejtheted a kulcsot, ameddig úgy nem érzed, hogy tudsz egy kicsit bízni bennem – mondom lágy hangon, de komolyan. – Nem fogom feltörni a zárat és csak akkor megyek ki az ajtón, ha azt mondod, megígérem. Nem kell kidobnod az üvegeket sem. Nem fogok rád támadni és nem fogok kárt tenni magamban. Egyiket sem akarom. Követem a szabályaidat, csak arra kérlek, hogy ne kezelj fogolyként – teszem hozzá a szemeit figyelve, őszinte és nyílt tekintettel. Amikor megérkezik a lift, én is beszállok, de hagyom, hogy ő válasszon szintet, vagy megnyomom én azt a gombot, amelyiket mondja, ha nincs szabad keze. Amikor a lift megindul, ismét ránézek.
– Megengeded, hogy gondoskodjak rólad, ameddig beteg vagy? – kérdezem finoman. Szeretném megmutatni neki nem csak azt, hogy bízhat bennem, de azt is, hogy megérdemlem ezt az esélyt. Szeretném, ha bizonyíthatnám neki, hogy ez... valami jó is lehet, ha hagyja. Azt nem merem megkérdezni, elég jól van-e ahhoz, hogy vezessen, mert nagyon törékeny még ez az állapot ahhoz, hogy a határokat feszegessem. Márpedig felajánlani, hogy majd én vezetek, elég hajmeresztő lenne. Elfogadnám, ha ő kérne rá, de magamtól nem hozakodnék ezzel elő.
Csak miután bepakoltunk az autóba és beültünk hozakodok viszont elő valami mással. Valamivel, amire láttam az árulkodó reakcióját és úgy érzem, még tisztáznunk kell.
– Nem mindig színleltem – nézek rá a tekintetét keresve. – Amelyik szakaszon igen, ott te is észrevetted a végén. Minden más őszinte volt – mondom halkan, de ugyanazzal a nyíltsággal, mint eddig.

you don’t have to let it hold you

listen to the light
don’t let the darkness take you

Egy kicsit amolyan külső szemlélőnek érzem magam. Furcsa érzés és nem tudom, honnan jön, de a történteket okolom miatta. Végül is... megöltem magam, még ha nem is sikerült véglegesre a dolog. Egyelőre nem is tudom, mit érezzek ezzel kapcsolatban, talán csak ezért vagyok ilyen furcsán zsibbadt. Talán csak tényleg elveszítettem mindent, egyetlen dolgot kivéve, amit úgy kaptam vissza, hogy még csak nem is reméltem már. Ez megmagyarázná, miért viselkedek úgy, ahogy: mint egy biorobot, amit már csak David jóléte hajt. Valószínűleg ebből kifolyólag adom meg neki azt is, amit ki nem mond, de minden más módon a kommunikál. A magányt. Még akkor is, ha nekem mintha minden perccel csökkenne az a bizonyos üzemanyag szintem.
Amikor meghallom a motoszkálást David szobájából, már elapadtak a könnyeim, de azért megtörlöm az arcom és az orrom, mielőtt letenném Sir Chadet az ölemből és elindulnék. Először nem is látom, mit csinál, csak hogy felkelt, pedig lázas és beteg.
– Feküdj vissza, nem vagy jól – szólalok meg a szokásos hangszínemen, halkan és gyengéden, közelebb lépve hozzá, hogy visszasegítsem a takaró alá. Csak ekkor látom meg a táskát és hogy... pakol?
– Mit csinálsz? – kérdezem némileg értetlenül, pedig ha nem lennék ilyen zsibbadt és távoli, össze tudnám rakni a képet. Szerencsére ekkor már hozzám szól és válaszol, én pedig azt megértem, hogy költözünk - vagyis inkább azt értem ebből, hogy költözünk -, de a legfontosabb dolgot nem fogom fel.
– Adj egy percet, összeszedem Sir Chadet – mondom a lehető legnagyobb természetességgel, naivan. Mint mondtam: a biorobot, akit David jóléte hajt. Visszamegyek a macskáért a nappaliba, a kezembe veszem és elmagyarázom neki, hogy új helye lesz. Újra összekészítem a tegnapi táskát vízzel, az eledelével, őt pedig a dobozába teszem. Rájövök, hogy az alomhoz kéne külön táska vagy zacskó és már a kérdéssel a nyelvemen lépek ki a szobámból, de amikor meglátom Davidet a folyosón állni, kezében a táskájával, úgy nézve rám, mintha még két fejem nőtt volna, a szavak a torkomra égnek. Ekkor értem meg. Az ujjaim vége zsibbadni kezd, a torkom pedig elszorul.
– Megint elhagysz, ugye? – lehelem. Hirtelen végtelenül ostobának érzem magam, amiért azt hittem, együtt megyünk el innen, és közben valamiért borzalmasan fáj a gondolat, hogy nem. Amikor megszólal, kezdetben értetlenül ráncolom a homlokom, mert nem értem, hová akad kilyukadni, de amikor befejezi a mondatot, csak még kevésbé értem. Az arcom akaratlanul is megrándul a fájdalomtól, de a gondolataim nem ezeken az érzéseken járnak.
– Azt hiszed, azért csináltam, mert be vagyok zárva? – kérdezek vissza, és megrázom a fejem. Nyelek egyet, mert fogalmam sincs, van-e értelme annak, ha felhívom a figyelmét az igazságra, de sem erőm, sem türelmem a hazárdjátékokhoz.
– Elfáradtam, Dave – pillantok le a földre, halkan kezdve el és észre sem véve, hogy a becenevét használom. – Azért fogadtam el a szabályaidat, mert szerettem volna, hogy ez működjön. Szerettem volna tudni, hogy ott van-e még benned az, akit ismerek és szeretek, mert hinni akartam benne, hogy te nem lehetsz ez a hideg, sötét árny. Hittem is benne. De aztán csak bántottuk egymást, hol tettekkel, hol szavakkal, és felültünk egy rohadt hullámvasútra, ahol voltak jó pillanatok, de amikor rossz volt, akkor szörnyű volt. Igen, tettél gesztusokat. Igen, hálás voltam és vagyok értük, nagyon megszerettem Sir Chadet és örülök, hogy van. Örülök, hogy nem bántottad. Örülök, hogy nem kötöztél meg, de én... belefáradtam. Belefáradtam, hogy mindenért engem hibáztatsz, hogy úgy viselkedsz, mintha nem lennének érzéseim és soha nem szerettelek volna. Belefáradtam, hogy nem törődsz azzal, mit érzek és hogyan hat rám az, amit teszel vagy mondasz. Belefáradtam, hogy egy egyre távolibb álmot kergessek. Hogy nem alszok éjszakánként, mert már nem csak hiába kiabálok a segítségedért, hanem még be is szálltál a rémálmaimban. Nem tudom ezt tovább csinálni Dave – esnek előre a vállaim. – Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert nincs. Nincs rendben, hogy egy pánikroham szélén vergődve orgazmusokat színleljek csak azért, hogy neked jó legyen – suttogom jobbára a padlónak. Amikor tovább beszél, Doron nevének említésénél megrándul az arcom, de aztán némi értetlen meglepetéssel emelem rá a pillantásomat. Hogy biztonságban legyek? Eddig egyáltalán nem erről volt szó. Vágyak kiéléséről és minden elvételéről beszélt.
– Ez nem rólad szólt, sem pedig arról, hogy melletted, veled voltam-e vagy nem. Eddig nem a biztonságomról beszéltél – rázom meg a fejem. – A vágyaid kiéléséről volt szó és arról, hogy elvegyél tőlem mindent. Előbbit hagytam, utóbbit pedig megtetted, de ezek szerint pontosan az dolgozik most benned, amiért engem büntetsz. Én sosem a biztonságomért küzdöttem, Dave, hanem érted, és amikor a te biztonságodat előtérbe helyezve meghoztam egy döntést, egy életre meggyűlöltél. Talán jogosan, ezt nem vitatom, de abban a pillanatban, amikor elhagytál, elvetted tőlem az egyetlen célomat, az egész életemet. Magadat. Aztán elraboltál és elvetted tőlem az utolsó dolgot, amiben még értelmet találtam. A tetteiddel visszahoztad a rémálmaimat és te is a részükké váltál, pedig ez olyasmi, amit soha elképzelni sem mertem volna. Végül pedig elvetted tőlem a reményét is annak, hogy viszont lássam benned azt, aki megtanított engem szeretni. Nem maradt már más, amit adhattam volna. Nem maradt már semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Nem akartam, hogy végül tényleg olyanná válj a szememben, mint ő, mert te nem lehetsz ő – próbálom elmagyarázni neki, hogy mekkora hatalmas tévedésben van, ha szerinte ez az egész miatta van. Aztán felteszi a nagy kérdést, és nekem fogalmam sincs, mit mondhatnék még, miután kitártam előtte a szívem és elmondtam neki mindent. Felnézek rá, tágra nyílt szemekkel bámulom, remélve, hogy legalább egy kicsi eljutott hozzá abból, amit eddig mondtam, de a gondolat, hogy most talán újra elsétál, görcsösen szorítja össze a torkomat és a mellkasomat. Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem tudok előállni semmivel a nyilvánvalón kívül.
– Hol máshol lehetnék, ha nem melletted...? – lehelem halkan, miközben a könnycseppek végiggördülnek az arcomon. – Nem tudok a foglyod és a rabszolgád lenni, de azt soha nem mondtam, hogy szeretnék nélküled élni.

you don’t have to let it hold you

listen to the light
don’t let the darkness take you

Tudom, hogy David valószínűleg nem érti ezt az egészet, mert néhányszor már nyilvánvalóvá tette, hogy fogalma sincs, mit jelent számomra még mindig. Senki más nem tudta volna elérni, hogy akaratlagosan eldobjam magamtól a saját életem, de nem várom el tőle, hogy megértse ennek a jelentőségét... még biztosan nem. Talán majd egyszer, ha sikerül, de már közel sem vagyok olyan magabiztos én sem. Akkor sem, ha éppen emiatt derül ki, hogy Dave igen is ott van még. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, mert most már én sem gondolom, hogy pontosan érteném, mennyire gyökerezik mélyen a velem kapcsolatos gyűlölete és ezért nem tudom, képes leszek-e valaha rávilágítani az igazságra. Ha nem, annál rosszabb már úgysem lehet, mint ami már megtörtént. Majdnem.
Miután megakadályozom, hogy tovább pusztítsa magát – és esetleg más hülyeséget is csináljon –, az ágyához kísérem, ahol aztán álomba simogatom, miközben megszakad a szívem, pedig azt hinném, már nem tud elviselni több fájdalmat. Átöltöztetem, végigkísérem az újabb öklendezési rohamait, betakarom, borogatást teszek rá, bevásárolok mindent, ami kell. Olyan vagyok, mint egy robot, amit Dave gondolata táplál és vezérel. Takarítok, teát főzök, gyógyszereket készítek össze, és mire mindennel megvagyok, felkel a nap és vele együtt David is. Igazából valahol nem lep meg, hogy tudomást sem vesz rólam – akármennyire is fáj bevallanom, elkezdtem hozzászokni az új David-féle bánásmódhoz; ha nehéz is elviselnem, most jobban aggódok érte annál, mint hogy ezzel foglalkozzak. Lepereg rólam a hideg távolságtartása, de nehéz bármire is rávenni, ha olyan szinten ignorál, hogy rám sem néz. Fáj? Igen. Foglalkozok vele? Már nem. Halkan sóhajtok egyet, de elfogadom, hogy nem akar látni. Visszateszem a pirulát a tálcára, ellenőrzöm, hogy van ott bontatlan csomagolású is, amit magának is előszedhet. A víz is bontatlan, és van köhögéscsillapító és torokfájásra való gyógyszer is, majd felfedezi magának, ha úgy jobban szeretné. Felállok az ágy széléről, éppen akkor, amikor Sir Chad is átmegy vigasztalóba, de mivel David elhessegeti, inkább megfogom és leemelem a takaróról, hogy ne bosszantsa fel. Még egyszer rápillantok, aztán lesütöm a szemeimet és magára hagyom.
Nem tudnék visszamenni a szobámba, ezért a kanapén dőlök el a macskával együtt. Nagyon fáradt vagyok. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ájultan, kétszer is... vagy egyszer talán holtan is. Nem emlékszem semmire. Csak a kimerültséget érzem, a még mindig lüktető fejfájást és a tagjaim égő zsibbadását. Nem tudom rávenni magam, hogy vizet igyak, meg egyébként is még mindig fáj minden egyes lélegzetvétel, és szeretném egyedül erre fogni a mellkasom sajgását.
– Rendben vagyok – mormolom Sir Chadnek, amikor elkezdi az arcomhoz dörgölni a sajátját, a szokásos agresszív dorombolásával, aminek most mindennél jobban örülök. Az oldalamra fekszem, összehúzom magam, míg ő odabújik, szinte hosszabban elnyúlva, mint én. Simogatni kezdem, a könnyeim ismét némán potyognak, pedig furcsán üresnek érzem magam ahhoz képest, hogy nemrég még majdnem végeztem magammal. Vagy éppen amiatt. Különös érzés a tudat, hogy képes voltam rá és még különösebb, hogy még mindig itt vagyok. Elmehetnék, de nem akarok, mert éppen az vezetett idáig, hogy rájöttem: David tényleg elvett tőlem mindent, még az akaratot is, hogy éljek. Aztán mégis visszaadott valamit, de az a valami csak ide, hozzá köt, és még nem tudom, mihez tudok majd kezdeni vele. Talán annak a végén már nem jövök vissza.
Üres tekintettel bámulok ki a hatalmas ablakokon a lassan élénkülő városra, de nem merem lehunyni a szemem akkor sem, ha teljesen ki vagyok merülve. Gépiesen simogatom Sir Chadet és kizárólag a hangokra vagyok kiélezve: David jól van-e, köhög-e, kell-e neki segítség, szüksége van-e valamire. Ha igen, nem gondolkozom, csak megyek, és akkor is segítek neki, ha nem akarja. Eddig minden áron itt akart tartani, akkor most örüljön neki, hogy nem tud elzavarni.

you don’t have to let it hold you

listen to the light
don’t let the darkness take you

Ha valaki pár éve megkérdezte volna, hogy valaha el fogok-e jutni arra a pontra, amikor saját magam akarok pontot tenni a végére, válaszra sem méltattam volna, mert mindig is biztos voltam benne, hogy ha sokkal hamarabb megölnek majd valahogyan, valamikor, mint hogy ezen gondolkozhassak. Még ha nem is űztem szánt szándékkal a halált soha, én is tudtam, hogy az életvitelem nagyon távol áll egy életbiztosítástól, nem mintha ez azt jelentette volna, hogy bármikor is könnyen terveztem volna adni magam. Sejthettem volna, hogy ezt is Ő írja majd felül egyszer, bár azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy így történne meg. Tisztában vagyok a kivitelezés súlyával, de nem látok más kiutat. Talán csak az eddig átélt összes trauma miatt hozok ilyen szélsőséges döntést, de egyszerűen nem tudom ezt tovább csinálni. Nem akarok hiába küzdeni valamiért, amit soha nem érhetek el és nem akarom, hogy Dave végleg eltűnjön az emlékeimből és David neve egyenlővé váljon Doronéval.
Ez már nem a próbálkozásaim utolsója, hanem a gyávák menekülőútja, és végül mégis ez vezet oda, hogy amikor ki tudja mennyi idővel később kisétálok a nyitott ajtajú szobából, Dave-et lássam meg odakint. Nem örülök neki. Nem önt el büszkeség, sem pedig diadal, mert nem ezért csináltam. Soha nem tettem volna ki ilyesminek, mégis itt vagyunk, mert valamiért korábban megtalált, mint gondoltam volna. Nem kell mondania semmit, nem kell megmagyaráznia sem az üvegeket, sem a fegyvert, sem azt, hogy miért van tárva nyitva a lakás ajtaja is és miért küld el, de nagyon téved, ha azt hiszi, ki fogok sétálni rajta. Még csak nem is szól semmit vagy próbál megállítani, amikor a fegyverért nyúlok, ezért tudom, hogy szét is kell kapnom a tárat, de nem baj. Megpróbál újra elzavarni, de nem törődöm vele, csak odalépek hozzá, hogy elvegyem az üveget a kezéből. Persze nem hagyja, de teljesen koordinálatlan a mozgása és alig lát, így könnyű elkerülnöm a kezét és anélkül tudom elvenni tőle az üveget, hogy egy kicsit is bántanom kellene hozzá. Ösztönösen nyúlok utána, amikor majdnem leesik a székről, de neki is sikerül megkapaszkodnia, így van időm félretenni az üveget, mielőtt újra mellé lépnék, hogy a karja alá bújjak. Ismét elengedem a fülem mellett a szavait, és hiába próbál meg eltolni, sokkal erősebben ölelem át a hátát, mint amennyi erőt ő most fókuszáltan ki tudna fejteni.
– Pontosan oda megyünk – mondom ugyanazon a finom hangszínen. Megint majdnem leesik a székről, de nem baj, mert én megfeszítem magam és így legalább a kezemre játszik. Nem mondom, hogy könnyű dolgom van, mert az izmaim is égnek és szinte minden tagom fáj, nem is beszélve az élesen lüktető fejemről, de ezeket könnyű félretennem a kispolcra, ha róla van szó. Lassú és bizonytalan léptekkel halad, én viszont megtámasztom, hagyom, hogy rám nehezedjen, és amikor meg akar állni és le akar dőlni, tovább noszogatom a szobája felé. Csak akkor állok meg, amikor öklendezni kezd, kicsit előredöntöm a felsőtestét, hogy ha valaminek ki kell jönnie, hadd jöjjön, de amint elmúlik az ingerhullám, megyünk tovább. Az ágyhoz kísérem, ahol szerencsére nem is tud mást tenni, mint eldőlni, mint egy zsák. Közelebb húzom a szemetest, az én oldalamhoz, mert úgyis én fogok tudni érte nyúlni – ha tudok –, aztán felmászok mellé, megtámasztom a hátam az ágytámlán és két kézzel odahúzom magamhoz. Vagy nem akar, vagy már nem is tud ellenkezni, de nem is baj, mert így könnyen a mellkasomra tudom vonni, hogy elrejthesse az arcát a nyakamnál, úgy, mint régen is tette minden roham után. Fájdalmasan összepréselődő mellkassal ölelem magamhoz szorosan, és amikor feltör belőle a zokogás, én is utukra engedem a magam néma könnyeit. Fejemet az övére hajtom, kezemmel lassú, megnyugtató, gyengéd mozdulatokkal simogatom a haját, míg ő összeakadó nyelvvel, artikulálatlanul magyarázza, hogy nem lélegeztem.
– Tudom. Sajnálom. Nincs semmi baj. Itt vagyok, Dave. Itt vagyok – suttogom neki folyamatosan halk és gyengéd, de nem suttogó hangon, mert nem akarom, hogy újra rohamba taszítsa magát. Még akkor is beszélek hozzá és simogatom, amikor elernyed a teste az ölelésemben, de nem tudom elengedni. Nem tudom rávenni magam, hogy megmozduljak, csak ölelem, szorítom magamhoz, míg teljesen elmosódik előttem a szoba a saját könnyeimtől.
Nem tudom, mennyi időt töltök el ott mozdulatlanul, őt ölelve, de az biztos, hogy mire felfogom, Sir Chad is ott trónol mellettünk és David másik oldalához bújva pörgeti ezerrel a belső motorját. Csókot nyomok David fejére, aztán ahogy óvatosan kibontakozom alóla, a homlokára is. Vizesek a ruhái, ezért levetkőztetem és ráadok egy tiszta, száraz pólót és melegítőnadrágot. Amikor közben érzékelem, hogy öklendezési ingere van, gyorsan átmozgatom az ágyon, hogy szabaddá váljon az út és a feje alá tartom a szemetest, míg kiadja magából, amit még tud. Ezt eljátsszuk kétszer, mire fel tudom öltöztetni, de nincs magánál, így nem tudok vele vizet itatni. Benedvesítek egy rongyot a fürdőben, azzal törlöm át az arcát és az ajkait, aztán félredobom az alattunk átvizesedett takarót és áthozom a két használatlan szobából a takarókat, hogy azokkal takarjam be. Bevizezek egy tiszta rongyot is hideg vízzel, hogy a homlokára tudjam tenni. Teszek a feje alá két törölközőt és stabil oldalfekvésbe helyezem, mielőtt újra a fejére csókolva megígérném neki, hogy mindjárt visszajövök.
Eltart egy darabig, mire találok egy 0-24 boltot, amiben gyógyszertár is van. Addigra már én is száraz ruhában vagyok, mert nem hiányzik, hogy én is beteg legyek. Bevásárolok mindenféle gyógyszert, amit lázra, megfázásra és fejfájásra tudok, aztán veszek vizet, teákat, citromot és gyömbért, alap, diétás élelmiszereket. Visszaérve bezárom magam mögött a lakás ajtaját, első utam pedig Davidhez vezet, hogy ellenőrizzem, nincs-e baj, de szerencsére a törölköző érintetlen és ő mélyen alszik. Lecserélem a hideg vizes borogatást, megsimogatom a fejét, aztán újra magára hagyom, míg én is beveszek két szem fájdalomcsillapítót, aztán nekiállok összekészíteni neki is a gyógyszereket. Elpakolom a whiskeys üvegeket jó messzire, feltakarítok, teát főzök, és amikor mindent összeraktam egy műanyag tálcára, meghallom David szobájából a krákogást és a mocorgást. Sietős léptekkel megyek arra és viszek be mindent, letéve a tálcát az éjjeliszekrényre.
– Hogy érzed magad? Nincs hányingered? – szólítom meg ugyanazon a hangszínen, amin tegnap is beszéltem hozzá, bár a nap már felkelt, szóval lassan ki fog menni belőle az alkohol. Nem baj. Kibírom. Ha kell, készenlétben állok az azóta kitisztított szemetessel, de ha nem, akkor először a lázcsillapítóért és vízért nyúlok.
– Nagyon magas lázad van, vedd ezt be. A fejednek is jót fog tenni – ülök le az ágy szélére, csak remélve, hogy nem fogja kiverni a kezemből az egészet, hanem inkább nem ellenkezik és teszi, amit kell. Akárhogyan is, de belé diktálom a gyógyszert és annyi vizet, amennyit csak meg tud inni, aztán leveszem a homlokáról a borogatást és újra átvizezem, hogy úgy tegyem vissza a homlokára – akkor is, ha nem akarja. Megigazítom rajta a takarót, nem hagyom, hogy felkeljen, bár nem is hiszem, hogy olyan könnyen menne neki.
– Főztem teát és van itt víz. Próbálj inni, amennyit csak tudsz, oké? – beszélek tovább hozzá, akkor is zavartalanul, ha közben megpróbál elküldeni a francba. Kitöltök teát a termoszba, amit még a múltkor vettem – a műanyag pohár gyorsan tönkremenne –, és visszateszem a tálcára, aztán eligazgatom a borogatást a homlokát és az arcán való végigsimítást azzal leplezem, mintha csak meg akarnám nézni, mennyire forró a bőre.

you don’t have to let it hold you

listen to the light
don’t let the darkness take you

Nem tudom, hogy hinne-e nekem, ha elmondanám - vagy hinni fog-e nekem, ha el tudom mondani -, hogy nem így akartam. Ismerem már a rólam alkotott véleményét, tudom, hogy valamiféle szörnyeteggé formált engem a fejében, de hiába gondolja így, én nagyon is tisztában vagyok mindennel, mert emlékszem. Minden egyes rohamra, de még arra is, amikor a nappalijukban állva elmondta nekem, mi történt, és én éreztem a nyakamra csorduló forró könnyeit, ahogy magamhoz öleltem. Nem felejtettem el semmit, mert minden egyes alkalommal megszakadt a szívem az övével együtt. Most is gondolok erre, és ha lenne más választásom, biztosan nem ez mellett döntenék, de nem hagyott nekem semmi mást. Tudom, hogy így is meg fog majd találni reggel vagy délelőtt, de nem akarok tovább küzdeni. Nem akarom tovább csinálni. Nem akarom, hogy Doronná váljon a szememben.
Nem emlékszem sok mindenre. Amikor magamhoz térek, megint az ágyon fekszem, betakarva, de csurom vizesen. A fejem megint hasogat, nem is beszélve a torkomról és az égő tüdőmről, és megint hallom az agresszív dorombolást. Sir Chad belemászik az arcomba és az orromnak dörgöli a fejét. Felrémlenek hangok és érzések; az érzés, ahogy görcsösen köhögöm fel a vizet, és valami hangos, öklendezéssel keveredő zokogás hangja, ami nem én vagyok. Pislogok egyet, aztán még egyet. Megmozdítom a lábujjaimat. Az ujjaimat. Levegőt veszek. Fáj, de megtörténik. Remegni kezd a kezem, de lassan kibontakozok a takaróból, még ha Sir Chad panaszosan nyávog is, amiért magára hagyom.
A konyhában találok rá. Azt hittem, elzsibbadtam és teljesen érzéketlenné váltam, de tévedtem, mert a szívem még így is megszakad a látványtól. Nem kérdezek vagy mondok semmit, csak nézem őt, a szemeim pedig könnyessé válnak. Nem vagyok rá dühös, most nem. Egyszerűen csak fáj, és ha haragszom valakire, az én vagyok.
– Nem – felelem egyszerűen, ugyanolyan halkan. Közelebb megyek, de először az odakészített fegyverért nyúlok; még most is remegnek egy kicsit a kezeim, de szakavatott, gyors mozdulattal ejtem ki belőle a tárat, amit aztán ki is pucolok, egyesével kipattintvs belőle a töltényeket. Félek, hogy hülyeséget akarna csinálni, és ha a tárat vissza is tudná kattintani a helyére, annyira nem koordináltak a mozdulatai, hogy a betöltésével megbirkózzon. A golyókat és a tárat leteszem a pisztoly mellé, aztán odasétálok Davidhez.
– Add ezt ide, elég volt mára – mondom halkan, gyengéden, és ugyanilyen finoman, de kellő határozottsággal az üvegért nyúlok. Olyan részeg, hogy tudom, nem sokat kell majd küzdenem érte, de nem akarom bántani, szóval csak finoman húzom ki a kezéből. Látom az üres üveget is, még az a csoda, hogy nem kapott alkoholmérgezést. Félreteszem az üveget, aztán újra odalépek hozzá és a felém eső karja alá bújok, átvezetve a hátán az egyik kezem.
– Gyere – kérem ugyanazon a hangszínen, bár nem is hagyok neki más választást. A szabad kezemmel felkapok egy vizet, aztán indulunk is. Hagyom, hogy rám engedje a testsúlya nagy részét, miközben eltámogatom a szobájáig, hogy aztán óvatosan leengedjem az ágyára. Jobbára a szobában lévő szemetest húzom oda az ágy mellé, mert nem fogom magára hagyni, míg megkeresem a múltkori lavórt. Én is felmászok az ágyra, félig ülve, hátamat a támlának támasztom, aztán az esetleg ellenkezésével mit sem törődve húzom oda magamhoz, ismét könnyedén érvényesítve az akaratom, tekintve, mennyire részeg.
– Sajnálom – suttogom a hajába rekedt, reszkető hangon, miközben szorosan magamhoz ölelem. – Annyira kibaszottul sajnálom... – lehelem, és most már hagyom, hogy a könnyeim utat nyerjenek maguknak. Némán, hangtalanul sírok, kezemmel a haját simogatva, miközben újra és újra bocsánatot kérek tőle. A döntésemért. Amiért és ahogyan ott hagytam. Amiért bántottam. A maiért. Mindenért.

you rip it from my hands and swear it's all gone

you rip out all I had
just to say that you've won

Emlékszem, milyen érzés volt a kórházban. Amikor felébredtem, még azt sem tudtam, hol vagyok, és mire nagyjából kitisztultak a gondolataim, David már a jeges vizet öntötte a nyakamba. Emlékszem, hogyan kiabáltam utána és ő hogyan sétált tovább zavartalanul, emlékszem a pánikrohamra, a belém költöző zsigeri, zsibbasztó rettegésre, aztán pedig a hirtelen élessé váló fájdalomra, amikor elkezdtem ki- és letépkedni magamról mindent és kis híján kiestem a kórházi ágyból, hogy utána tudjak menni. Akkor azt hittem, annál rosszabb már sosem lehet, hogy ahhoz fogható mélységbe már soha nem fogok kerülni, de tévedtem.
Nem válaszoltam neki, amikor még azt is az én hibámmá akarta faragni, amit tett velem. Nem maradt neki többé mondanivalóm. Ha ez volt a célja, akkor sikerült elérnie: meggyőzött arról, hogy az a Dave, akit én ismertem, aki megszámlálhatatlan alkalommal megmentett, aki megtanított szeretni és milyen érzés szeretve lenni, nincs többé. Elveszett valahol út közben. Elhiszem neki, hogy ennek részben én vagyok az oka, mert ha a teljes terhet nem is venném magamra, vele ellentétben én megértettem, hogy a tetteinknek következményei is vannak. Nem valószínű, hogy ezt valaha megbocsátanám magamnak, de már nem kellett sokat várnom arra, hogy rájöjjek: nem is kell ezzel a gondolattal sokat vesződnöm. Már akkor bántam, hogy vak voltam és ostoba, és ezért elutasítottam a Claire által kínált menekülőutat, de másnap azzal a felhatározással ébredtem, hogy így vagy úgy, de ez volt az utolsó ott töltött éjszakám.
Aztán David ismét beleköpött a levesembe, de ezúttal nem állt szándékomban hagyni magam, egy kicsit sem. Ütköztünk már meg egymással ténylegesen vérre menően, de akkor mindketten lefagytunk, akkor viszont megfogadtam, hogy ez nem fog megtörténni. Nem akartam megölni, mert nem vágytam a halálára, de kész voltam akár ki is ütni azzal a nyomorult tűzoltókészülékkel, ha tudtam. Az öve ugyan előnyhöz juttatta, de amikor lefogott sem álltam meg a küzdésben, ezúttal az sem volt rám hatással, milyen testhelyzetben szorított le, mert ütöttem, rúgtam, vergődtem, küzdöttem ellene, ameddig csak tudtam, és ebben csak az tudott megállítani, amikor a szemeim előtt pontok kezdtek táncolni az oxigénhiánytól, amelyek aztán gyorsan sötétségre váltották magukat.
Amikor felébredtem, hosszú percek kellettek, mire rájöttem, hol vagyok, és mi az a furcsa zúgás a háttérben. A fejem olyan élesen lüktetett, mintha valaki folyamatosan kalapáccsal verte volna a halántékomat, és nem tudom, mikorra váltam képessé a mozgásra, de amikor megpillantottam a mellettem agresszívan doromboló és dörgölőző Sir Chadet, elfogott egy hatalmas adag megkönnyebbülés, amit aztán egy még nagyobb adagnyi bűntudat váltott fel. Most, az ágy szélén ülve és a bundáját simogatva már csak utóbbit érzem a teljes testi és lelki kimerültség mellett. Be kell látnom, hogy David végül nyert, mert elérte a célját: elvett tőlem mindent, amim még maradt. Megfosztott az utolsó dologtól, ami még célt adott az életemnek, és aztán a saját emlékét és megalázta és sárba tiporta, ezzel elvágva az utolsó kötelet is, ami még azt súgta volna, hogy van miért próbálkozni. Elfáradtam. Kimerültem. Nem akarok tovább küzdeni, főleg nem ellene, főleg nem így. Kész vagyok a gyáva kiutat választani.
– Sajnálom – suttogom a puha bundájába. – Nem tudom, miért lehetsz még mindig itt, de remélem, nem fog bántani. – Szeretném azt hinni, hogy nem fogja, de már nem tudok és nem is merek remélni semmit vele kapcsolatban. Csak egyszer próbáltam meg lenyomni a kilincset, hogy igazoljam a sejtésemet, amit a szoba állapota már elővetített. Megmondtam Davidnek, hogy nem leszek a foglya, de nem hitt nekem. A kreativitásomat, vagy éppen a képességeimet pedig alighanem alábecsülte.
Sokáig várok. Ugyan nincs itt semmi, amin követni tudnám a pontos időt, de bőven megvárom, hogy David köhögése abbamaradjon – az ezzel kapcsolatos aggodalmamat könnyű egyszerűen csak elfogadni, hiszen úgysem engedne ki, hogy segítsek –, és csak jóval azután megyek be a fürdőszobába. Akkor sem esek kétségbe, ha még a beépített leeresztőszelepet is képes volt kirángatni a kádból, mert a ruháimat nem vette le és ott az ágynemű is, hogy el tudjam dugaszolni a lefolyót. Addig bármi elég, ameddig tartania kell. Sir Chadet kizárom a fürdőből, mert így is tudom, hogy csak egyetlen, nagyon mély mentális állapotban fog sikerülni, amit akarok, és abba nem fér bele sem nyávogás, sem dorombolás, sem más. Semmi. Csak én és a kiképzésem. Volt részem elég waterboardingban, mire megtanultam kizárni az ösztönös pánikot az agyamból. Lassan engedem a vizet, hogy ne legyen túl hangos a zúgás és a csobogás, legalább addig is van lehetőségem elmerülni a gondolataimban, hogy legalább nagyjából békét kössek a fejemben mindennel és mindenkivel. Leveszem a nadrágomat és a vékony anyagot hosszú csíkokra tépem, amiket össze tudok fonni három vastagabb valamivé, mielőtt bemásznék a vízbe. Az első mondvacsinált "kötelet" a bokáim, a másodikat magam előtt a csuklóim köré kötözöm szorosan. A harmadikat az összekötözött csuklóimmal tekerem a nyakam köré és olyan szorosra húzom, hogy érezzem, ahogy elszorítja a nyaki verőereket, ezzel inkább előbb mint utóbb biztosítva a spontán ájulást, ha mégis pánikba esnék és nem lenne elég a másik két biztosíték. Egy kicsit megnehezítem a saját helyzetem azzal, hogy gyorsabb pumpálásra késztetem a szívem, míg a csuklóimat a hátam mögé küzdöm, de utána már tényleg csak egyetlen dolog marad.
Az alámerülés. A csendes elfogadás.
Amikor lehunyom a szemem, az ő arcát képzelem magam elé – nem Davidét, hanem Dave-ét. A víz érintése miatt könnyű odaképzelnem magam az óceánba, a yacht mellett lebegve, a kezével az arcomon, azokat a szemeket figyelve, amelyek nem voltak sem sötétek, sem hidegek, hanem mintha a minket körülvevő óceánnal olvadtak volna egybe és úgy néztek rám, ahogy még soha senki. Szerelmes vagyok beléd. Hallom a fülemben a hangját, érzem az ajkamon az ajkát. A tüdőm égni kezd, a könnyeim pedig beleolvadnak az engem körülvevő vízbe. Érzem, hogy a pánik elkezd felkúszni a torkomon, de közben távolodik a tudatom, ezért elnyomom a túlélési ösztönt. Csak adj még egy kis időt.
Akkor kezdődik el, amikor már nem tudom eldönteni, hogy nyitva van-e a szemem vagy csukva. Érzem a hátamon David súlyát, magam körül a kezét és a lábait, a karját a nyakam körül. Nem kapok levegőt. Érzem a nyakamon Doron ujjainak szorítását. Nem kapok levegőt. Megrándulnak a karjaim és a lábaim, de nem tudom felnyomni magam a felszínre. Kinyitom a számat, hogy nagy levegőt vegyek, és még érzem a befelé tóduló vizet, de már nem jut el az agyamba a fájdalom.