keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs
Gázai övezet, 2023 Ha van valami, amit ezek a szarrágók még mindig nem tanultak meg, az az, hogy ennél sokkal okosabbnak kell lenniük. A szám sarka elégedett mosolyra rándul, amikor kitör a pánik az épületben. Mindent tökéletesen látok az optikán keresztül, de egyelőre nem zavartatom magam, mert fogalmuk sincs, mi történik és ahelyett, hogy figyelmeztetnék egymás, még mindig csak az első szinten zavarodott fel a hangyaboly, míg felettük ugyanott állnak az őrszemek az ablaknak csúfolt kis lyukakban. A következő delikvensre állítom az irányzékot. Nyugodtan lélegezve simítom ujjam az elsütőbillentyűre, és a következő beszívásnál meghúzom azt. Még egy. A másik ablakban álló faszfej ijedten rezzen össze és kapja oldalra a fejét, de mire odébb lépne, a célkereszt már rajta van, és mivel gyorsabb vagyok nála, a lövedék a bal fülénél belépve szakítja át a fejét. Látom, hogy ketten lerohannak a lépcsőn, ezért kényelmesen áthelyezem az irányzékot az alsó szintre, és mire az agyatlan nyomorultak kisilabizálják, mi a fasz történik, még hármat simán le tudok szedni. Amikor az első alak kirohan az épületből, a nyakát nyújtogatva keresve engem a tetőn, nyugodtan állok fel a fedezékemben. A McMillant ott hagyom, ahol van, még ha fájó szívvel is; jó szolgálatot tett, de most feltűnést keltenék vele. A majomarcúak még mindig ugyanolyan kiszámíthatóak, mint régen. Pezseg a vérem, de mindez nem látszik a burka alatt, és mire ők berohannak az épületbe és elkezdenek a lépcsőkön felfelé loholni, én a tetőkön át már régen a kettővel mellette levő épület lépcsőházában sétálok lefelé komótosan. Senkinek nem tűnik fel a megfelelően öltözött nő az épületben, és senkinek nincs mersze megállítani, hozzám szólni, pláne a lepel alatt megbúvó fegyvereket keresgélni. Nyugodt természetességgel lépek ki az utcára, elvegyülök a lassan haladó emberek között, ahogy az épület felé sétálok velük. A robbanás megrázza a környéket. Felveszem a tömeg reakcióját, én magam is ijedtséget mímelve, kezeimet a fejem fölé tartva ugrok félre, afelé a tető felé lesve óvatosan, ahol épp a levegőbe repültek néhányan, mert engem keresve véletlenül aktiválták a nekik felállított csapdámat. Sodródom a járókelőkkel, ijedt kiáltások kereszttüzében, futólépésben menekülünk; a sokaság felbolydul, a célpontként azonosított épületből előbukkanó fegyveresek pedig ugyanúgy részeivé válnak, mint én magam. Előveszem az alkaromra erősített tőrt. Mintha elesnék a saját lábamban, belekapaszkodok az egyik alakba, és miközben ő dühösen szitkokat kiabál rám, én arabul rebegek bocsánatot, testemmel az övére szorítva az AK47-est, hogy esélye se legyen megragadnia azt, miközben a tőrt kétszer mélyen a testébe vágom a bordái alatt, felfelé szúrva. A földre esünk és én a tőrt elrejtve, arab segélykiáltások közepette tántorgok arrébb, hogy ugyanezt eljátsszuk a következővel is, míg eljutok a bejáratig. Szinte beesek az ajtón, a burka alatt már a Glockot markolva. Ketten maradtak; rám kiabálnak, én pedig ijedtemben elesek a saját lábamban. Az egyikük hozzám ugrik, megragadja a felkarom, hogy felrántson a földről és kitessékeljen, de én a burka takarásából lövöm szíven, és amikor rám dől, pajzsnak használom őt, míg a másikat megajándékozom egy golyóval a fejébe. Van ideje elsütni az AK-t, a lövedékek beleszaggatnak a rajtam lógó testbe és érzem, hogy át is hatolnak rajta, de nem foglalkozom a bal karomba nyilalló fájdalommal. Lelököm magamról a mozdulatlan testet, aztán letépem magamról a véres és immáron többszörösen lyukas burkát, mielőtt az alagsorba vezető lépcsőhöz sietnék. A csigalépcső tökéletes fedezéket ad. Hangtalan léptekkel sétálok lejjebb, hátammal a hideg kőnek simulva markolom meg a Glockot, néhány percig csak a neszeket hallgatva, mielőtt arab segélykiáltásokkal csapnék hirtelen zajt. Ezzel ugyan csak egyet tudok elég közel csalni, de a bakancsok dobogásából fel tudom mérni, hogy rajta kívül már csak egy rohadék van idelent. Aki egyenesen a karjaimba rohan, gyorsabb véget ér; az adrenalin miatt tökéletesen működőképes bal kezem mártja a bordái alá a tőrt, kétszer, mélyen. Hagyom a földre esni a testet, de már hallom is odabentről a fenyegetőzést. Mindkét kezemet a benne fogott fegyverekkel együtt feltartva, nyugodtan lépek beljebb. Az utolsó faszfej már maga előtt tart egy nőt, kést fogva a torkához, mert ugye ők ilyen kibaszottul bátor harcosok. Tovább fenyegetőzik, mire lassú mozdulatokkal leteszem a földre a tőrt és a Glockot is, majd odébb rúgom őket a falhoz. A sarokba csődített, megkötözött, megviselt és félelemtől reszkető nők és gyerekek tágra nyílt szemekkel figyelik a jelenetet, nekem pedig a látványtól még több harag és gyűlölet gyúl a lelkemben. Már csak harag és gyűlölet. Ha kiderül, hogy egyikükkel is olyasmit tettek, mint az a faszszopó velem, mindegyik rohadék hullájának feldugom a seggébe az AK-ját és sorozatlövésre állítom. Ez a nyomorult is ugyanolyan ostoba, mint az összes többi. Elengedi a civilt, visszalöki a földre a többi közé, majd heves, artikulálatlan kiabálással fogja rám a fegyverét. Látszólagos meghunyászkodással követem a parancsait, lassan letérdelek, tenyereimet a tarkómra simítom, és várom, hogy közelebb jöjjön. Amikor a fegyver csöve a fejemhez ér, megrezzenéssel leplezem a hirtelen mozdulatot, amivel felnyúlva megragadom azt; taktikai kesztyűvel fedett tenyeremnek és ujjaimnak meg sem kottyan a fém felforrósodása, amikor elsüti a fegyvert. A civilek felkiáltanak, de a lövedékek a falba csapódnak, én pedig már az AK-nál fogva rántom a földre a faszfejet. A testi fölény nála van, de amikor elkapja a torkom, csak olajat önt a tűzre. Őt látom benne. Azt a rohadékot, aki miatt tönkrement az egész életem. Késlekedés nélkül térdelek a tökébe, háromszor egymás után, és amikor a fájdalomtól összegörnyedve az oldalára esik, fölé kerekedve szó szerint rá is térdelek, élvezve a fájdalomtól eltorzuló kiabálását. Alkaromat a torkának nyomom, míg másik kezemmel a másik tőrömért nyúlok. Zihálva, gyülőlettel meredek az arcába, és amikor bevisz egy rosszul koordinált ütést és a fogam belülről felsérti a számat, ráköpöm a véremet. A tőröm ezúttal a torkába nyomódik bele oldalról. Felkelek róla, hogy hagyjam elvérezni, az alkarommal megtörlöm a számat, aztán a civilek felé fordulok. Bizonytalanul merednek rám, de amikor héberül szólalok meg, remény csillan a szemükben és nekem ez mindent jelent. Ez minden, amim maradt. Ez az egyetlen dolog, ami még értelmet tud adni a létezésemnek. Ezért jöttem vissza, ezért jöttem el onnan, ahol már nem maradt nekem semmi és ezért ugrottam fejest ebbe az őrültségbe, ami tudom, hogy inkább előbb mint utóbb okozza majd a vesztemet, de ha addig is ártatlan civilek életét menthetem meg, ha már a szaros hazánk baszik rájuk, megéri. Legalább valamit még tehetek ebben az elcseszett életben. Megnyugtató szavakat mormolva kezdem elvagdosni a köteleket a kezeiket és a lábaikon, bár magát a kimenekítést meg kell hagynom a csapatnak, akik az informátoraim szerint már úton vannak ide. Így nekik már csak azzal kell foglalkozniuk, hogy biztonságban elvigyék innen őket... Az odafentről érkező hangok megakasztanak a gondolatmenetben. – Ben zona! – szisszenek fel az orrom alatt. A nő, akinek a csuklóját épp kiszabadítottam, ijedten néz rám, pedig nincs oka félni. Én vagyok szarban. Nem arab hangok szűrödnek le fentről és az előbb felugató fegyver sem AK volt. Korábban jöttek, bassza meg. Felmordulok, a kést kénytelen vagyok elhajítani a többi fegyveremhez, aztán sietve kibontom a hajam a fonatból és alaposan összekuszálom, miközben sietve megkérem az egyik nőt, hogy adja oda a szakadt és koszos kabátját. Látom rajta, hogy semmit nem ért, de muszáj valahogy elvegyülnöm köztük és a rajtam levő fekete taktikai felszerelés azonnal leleplezne. Nem mintha bármelyikük értené, amikor lekuporodok közéjük és lehajtom a fejem, mintha én is csak egy lennék közülük. Még épp időben, mielőtt látnám az első katonai bakancsokat leérni a lépcsőn.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Ha két és fél évvel ezelőtt eljutok arra a pontra, amire a legtöbb veterán és kioltom a saját életem, még hős maradtam volna, ám én élek, és eljutottam odáig, hogy az idézet alapján azzá váljak, ami ellen magam is mindig harcoltam. A börtönöknek rehabilitálniuk kellene a bekerülőket, de egy katona, aki bűnözők közé kerül, kevésbé tud ebben részt venni. Az emberiségbe vetett hit és bizalom ezen a helyen kioltódik és szépen, lassan szociopatává változtat, amihez hozzásegít, hogy a PTSD-vel járó rohamok akkor gyengülnek, ha már érzelmileg is saláta vagy. Az első időszakban még az életemért küzdöttem, mert napi szinten próbáltak megszúrni, de ha sikerült is, nagyobb volt a veszteségük, mint a nyereségük - egy hét lábadozás és már mentem is vissza. Hiába önvédelem, a gyilkosságot a börtön berkein belül ugyan úgy nem dicsérik, mint kívül, de a tárgyalások mindig csúsztak, mintha kivártak volna valamire. Már pedig én nem csak a kezét törtem el annak, aki hozzám ért. Bele telt egy hónapba, mire rájöttek, hogy még éjszaka se alszok olyan mélyen, hogy némi korrupt őrséggel a cellámba jutva el tudják vágni a torkom. Talán ekkor kezdtem kivívni az elismerésüket. A vicces az volt, ahogy ezek után még licitálni és versengeni kezdtek értem. Ha nem tudod kiirtani a szörnyet a szekrényedből, barátkozz meg vele alapon. Még ajándékokkal is elhalmoztak. Mindig volt cigarettám, volt telefonom és mindig akadt hely nekem az étkezőben is. Az első barátkozni próbáló banda a mexikóiak voltak, de nem az én stílusom a drog kartell, így csak lepattintottam őket, ez pedig bátorságot adott a többieknek. Az olaszok voltak a legmeggyőzőbbek, de végül még se hozzájuk szegődtem el. Az amerikai korrupció ugyan is sokkal mélyebben gyökerezik, mint bármelyik maffia és sokkal messzebbre elér a kezük. Szenátorok családtagjait tartottam biztonságban és egyszer elő is fordult, hogy valakinek ki kellett oltanom az életét, hogy valaki más ne kerüljön be ide. Ez volt a szabadságom ára, de akkor már elértem azt a szintet, amikor nem érdekelt semmi. Mintha automatán, érzelmeimet elveszítve jártam volna a világban, sivár sivatagnak tekintve azt, tele mocsokkal és szeméttel. Amikor kijutottam se volt jobb a helyzet, de meg sem próbáltam normális munkát találni. Elítéltként úgy se vesznek fel sehová, ám a szenátor szerencsére nem volt hálátlan és emlékezett arra, mi mindenre vagyok képes. Eleinte csak a sofőrje voltam, aztán a testőre, miután némi beszélgetés után rájött, hogy több vagyok egy izmosra pumpált börtönlakónál. A belém vetett bizalmat azzal koronázta meg végül, hogy külföldi feladatot adott: hozzam haza a menyét, akit a gázai övezetben raboltak el a zenei fesztiválról. Nem tudtam visszatartani a keserű nevetést, de aztán bele mentem. Legalább kieresztem egy kicsit a fáradt gőzt. Azt mondta, egy csapat légióst is kerített már, akikhez csatlakozhatok egy fedett akcióhoz. Nem kell a szükségesnél többet hallgatnom rájuk, mert míg ők minden tússzal foglalkoznak majd, nekem csak egyel kell. Megkaptam a menyéről minden információt és képet, aztán felszerelkezve utamra küldtek. Nem aludtam egy percet sem. A legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy túl estem rajta, hiába teltek el évek. Hiába próbáltam meg elfelejteni, még tudat alatt, részegen is olyanokat vittem szobára, akik rá hasonlítottak, de a végén mindig csalódnom kellett, hogy nem mellette ébredtem. Idegesítő volt és dühítő, hogy mint egy parazita beette magát a fejembe és semmivel sem tudtam volna onnan eltávolítani: ez mondjuk nem igaz, egy golyó mondjuk csinos rendet teremtene oda bent. De arra sose volt bátorságom, manapság pedig már hajlandóságom sem. Autópilótán élve nem kerestem jobban a halált, mint korábban. A gázai övezetben két napot töltöttünk el, míg lokalizáltuk a túszok helyét és hogy hányan őrzik a helyet, milyen felszereléssel. Mire azonban megindultunk, káosz fogadott minket. Nem várt káosz. Riadt tömeg, halottak, egy robbanástól félig leomlott tető és lyukas ház. A légiósok parancsnoka nem győzte kapkodni a fejét. Kik előztek meg minket? Nem mintha bántam volna, hogy csak úgy könnyen besétálunk aztán ki, de a túszok helyzete így kérdésessé vált. Két felé oszlott a csapat, mert a hamas tagjai közül azért néhány hátra maradt önkéntes megpróbált ránk törni, de míg én és néhányan lefelé tartottunk a megadott helyre, addig a csapat másik fele fedezett minket. Sok ilyet láttam már, így nem ért váratlanul semmi, hacsak nem vesszük az elesett "katonákat" a szobához közeledve. Benyitva a helyre azonban a túszokat a helyükön találjuk, csak egy halott őrt találunk. Értetlenül nézünk közbe, mert érezni, hogy valami kurvára nem stimmel ebben az összeállításban, de aztán ahogy körbe jár a pillantásom... először azt hiszem, hogy talán visszatértek a rohamok és hallucinálok. Pár pillanatig földbe gyökerezik a lábam és bámulom a nőt, aki a megszólalásig hasonlít Shayre és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez most a valóság-e. Mit keresne itt? Miért lenne túsz? A holttestre pillantok. Pedig ez az ő stílusa. A kurva életbe..! Hirtelen nő meg a vérnyomásom és árasztanak el olyan vegyes érzések, amiket már régóta nem éreztem. Legszívesebben csak bedobnám a fegyvert, mint egy törülközőt, de a kisördög a vállamon már azt suttogja, hogy nélkülem akkor is a halálba fogja magát üldözni, ha szerződést kötök vele, hogy ne tegye. Erre csak egyetlen megoldás létezik. Nagy nehezen leveszem róla a szemem, hogy megkeressem a valódi célpontomat. Amint felismerem a szenátor menyét, oda lépek és felhúzom a földről. - Maga velem jön. Cahill szenátor küldött. - közlöm röviden, mire a nő "hála a jóégnek!" felsóhajtása után épp hogy nem ugrik a nyakamba, de esélyt se adok neki, mert elfordulva azonnal lehajolok és megragadva Shay felkarját villogó szemekkel nézek rá. - Te is velem jössz. - sziszegem neki ellenszegülést nem tűrő módon és ha kell, olyan szorosan fogom a felkarját, hogy ne tudja csak úgy kirántani. Azt érzem, hogy nedves és hogy talán kevéssé ellenkezik, mint tudna - valószínűleg sikerült valami sebre rámarkolnom. Tökéletes. Legalább nem lesz nehéz a helikopterre felpakolni. A többiek is elindulnak kifelé, a légiósok tudják jól, hogy én miért vagyok itt, bár azon eléggé meglepődnek, hogy egy idegent is úgy rángatok magammal, mint egy rossz fát tűzre tett gyereket.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs
Mint kés a vajon, úgy haladok, mert minden faszfej a kezemre játszik. Mintha semmi nem változott volna, mintha nem esett volna ki egy nagyon hosszú időszak, amikor próbáltam normális életet élni és úgy tenni, mintha legalábbis alkalmas lennék ilyesmire. Az is csak egy büdös nagy pofonnal ért véget, emlékeztetőül, mennyire rohadtul nem nekem való az ilyesmi. Pontosan ezért még csak nem is álmodtam róla soha többé. Gyorsan száműzöm is az ilyen irányú gondolataimat, egyedül az ezzel kapcsolatban érzett dühnek engedek utat, mert annak legalább hasznát tudom venni, miközben a saját hazám mocskát takarítom fel egy még mocskosabb közegben. Nem mondhatom, hogy Izrael megérdemelte, amit kapott – az ország és a politikai vezetése talán igen, de az elrabolt civilek, akire az IDF magasról szarik – nyilván, mert ők terroristákkal nem tárgyalnak –, nem tehetnek semmiről. Egy darabig lapítottam, hogy lássam, legalább a Cég próbálkozik-e valamivel, de amikor biztossá vált, hogy ők sem csinálnak lószart sem, magam kezdtem intézkedni. Eddig ez a csoport a legnagyobb falat, bár azt egy percig sem gondoltam, hogy őket majd én egyedül kicsempészem Gázából. Nem is kell; valakik lefülelték, hogy erre tart egy csapat, akik még ha ugyanolyan gerillák is, mint én, legalább csapat, így biztonsággal ki tudják őket juttatni innen. Én csak megkönnyítettem a dolgukat. Mondjuk ők az enyémet nem, mert korábban érkeznek, mint amire számítottam, de nem esek nagyon kétségbe. Mielőtt leérnének a lépcsőn, néhány gyors húzással beépülök a túszok közé, mintha én is csak egy lennék közülük, hogy majd a megfelelő pillanatban eltűnjek és folytassam a munkámat. Összehúzom magam a civilek között, először csak a szemem sarkából nézve a felbukkanó taktikai bakancsokat, de mivel furcsa lenne, ha lehajtva tartanám a fejem, amikor mindenki feléjük pillant, én is felemelem a fejem... és aztán megtörténik velem az, amiről már évekkel ezelőtt leszoktam. Lefagyok. Az a szempár szegeződik rám, amelyet minden erőmmel, a nap minden percében próbálok minél távolabb űzni a fejemből. És most itt van és engem néz. Sötét, kavargó kékség nyeli el a tekintetem, és én elfelejtek lélegezni, mert a testem hirtelen nem emlékszik, hogyan kell funkcionálni. Volt idő, amikor elképzeltem a viszontlátás pillanatát és azt, hogy hogyan esek majd neki, hogyan verem be a képét, üvöltöm az arcába, hogy egy önző szemétláda, hogy aztán ezúttal én sétálhassak el az ő életéből, most mégis itt ülök a földön és megmozdulni sem tudok, nemhogy nekiesni és üvölteni. Hogy kerül ide?! Légiós csapatot mondtak, rohadtul semmi hivatalosat, és hogyan máshogy lehetne bármilyen csapat tagja, ha nem hivatalosan? Eldobott engem, eldobott mindent, nyilván visszatalált a saját életéhez, de akkor hogyan és miért... Amikor elfordítja rólam a tekintetét, a pillanat varázsa mintha megszűnne. Kiengedem a mélyen bent tartott levegőt, nyelek egy nagyot és némileg zsibbadtan bámulok magam elé. Azt hiszem, most úgy fog tenni, mintha nem ismert volna fel. Mintha nem ismernénk egymást. Mintha soha nem ismertük volna egymást. De hát ezt is akarta, nem? Kínomban majdnem felnevetek, mert miért is ne lehetne akkora rohadék, hogy most az orrom alá dörgölje, mennyire túl van rajtam és mennyire nem számít neki semmi, ami történt. Ökölbe szorul a kezem, és amikor odalép az egyik nőhöz, egyértelművé téve, hogy tulajdonképpen érte jött, ez csak fokozódik, míg el nem fehérednek az ízületeim. Makacsul a földre szegezem a tekintetem, a hajam az arcomba omlik, ezzel leplezve, hogy megrándul a felsőajkam, mint egy kutyának. Legszívesebben rávetném magam és ugyanolyan elbánásban részesíteném, mint... Felkapom a fejem, amikor egy kéz vasmarokként ragadja meg a felkarom, és bár először a fájdalomtól akarok felmordulni, mert sikerült belenyúlnia a golyó által súrolt sebbe, mikor meglátom, hogy nyilván ő az, ez a mordulás dühösre is sikeredik. – Kurvára nem megyek veled sehová! – rivallok rá és megpróbálom kirántani a karom az ujjai szorításából, még ha mocskosul fáj is, de erre csak még erősebben szorítja azt is és a sebet is. Összepréselem az állkapcsom, mert kibaszottul fáj, főleg, hogy még magával is kezd rángatni, de elfelejtheti, hogy hagyom magam. – Engedj el! – sziszegem, és ha már a karomat nem tudom kiszabadítani, megpróbálom a másik kezemmel lefejteni magamról az ujjait. Miért dobtam el a másik tőrömet is?! Együtt haladunk a csapattal és a többi civillel, és szerintem mindkét bagázs ugyanannyira nem érti, mi történik, de nekem most ennél nagyobb problémám is van. Szó szerint. – Mégis mit képzelsz, hová viszel? – lököm meg a vállát kicsit sem finoman, ha továbbra sem volt hajlandó levenni rólam a kezét. – Rohadtul nincs semmi közötök hozzá, mit csinálok itt! – teszem hozzá dühösen... és talán egy kicsit félve is. Az előbb valami szenátort emlegetett. Mi van, ha ez valami politikai szövetkezés és most oda fog dobni, mint rég várt húsdarabot az oroszlánok elé? A sajátjai és az enyémek sem bánnának szépen velem, de pont ezért nem áll szándékomban bármelyikük elé is odaállni. – Nem fogok átmasírozni veletek fél Gázán, eressz el! Ne akard, hogy megnehezítsem a dolgotokat – sziszegem közelebb hajolva hozzá. – Ez nem Szíria – viszem be a kegyelemdöfést. Most még csak úgy sem kell tennem, mintha jókislány lennék.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. A világ mintha kifordult volna önmagából. Az eddigi autópilótám olyan hamar mondja be az unalmast, hogy elsőre észre sem veszem. Csak a torkomban felgyülemlő harag és az agyamat elöntő megannyi gondolat térít észhez. Magammal akarom vinni, ki a háborús övezetből. Haza. Nem tudom, hogy szeretem-e még. Jobban mondva, nem tudom, hogy amit érzek, az szerelem-e, vagy valami mélyebb. A gondolata a mindennapjaim, álmaim és rémálmaim részévé vált, mintha beleőrültem volna a szakításba. Vagy csak olyan mélyen gyökerezett az a szerelem, hogy átmutálódott valami egészen más, sötét dologgá. Csak bámulom a döbbent barna szemeket, míg aztán fel nem veszem a valódi célpontomat. Muszáj a szenátor menyével kezdenem, mert tudom, hogy a fordított sorrend nem jönne ki jól. Mire visszafordulok felé, addigra már a földet bámulja, de nem foglalkoztat különösebben, hogy észre veszi-e, hogy mellé lépek. Lenyúlva húzom fel a földről és közlöm vele, hogy velem jön, de persze nem akar és nem is akarja hagyni magát. Nincs egyszerű dolga, mert habár ő kisebb, gyorsabb nálam, én nem csak nagyobb, de erősebb is. A kezem úgy fogja, mint a satu és hiába képzett, akár csak én, a testi fölény az enyém lenne, ha próbálkozna. Az első néhány ellenkezésére nem is válaszolok, csak arra morranok fel, amikor azt mondja, semmi közünk ahhoz, mit keres itt. - Senki nem is kérdezte. - még én se, mert látom, mit csinál. Csak azt nem, hogy parancsra, vagy saját kútfőből. Bárhogyan is, annak itt és most vége. Már az épület földszintjén járunk, csatlakozva a csapatunk másik feléhez, amikor hirtelen oda sziszegi nekem, hogy nem fog velünk jönni és ez nem Szíria. Ha az érzelmeim nem egy ládában lennének jó mélyre eltemetve, most biztosan rohamot kapnék a rám törő emlékektől és azok súlyától, ám az egyetlen, ami jelenleg feltör belőlem, az a végeláthatatlan harag. Ha törékenyebb lenne, biztosan eltörném a karját, mert már olyan erővel szorítom, ahogy fölé magasodva lebámulok rá. - Tudod mit? Igazad van. Végig arra tettem fel az életem, hogy téged biztonságban tudjalak és te minden esetben arcon köptél. De most nincs választásod. - tekintve, hogy így is fogom a karját, könnyű a másikkal utána kapni. Nagy erőt kifejtve csavaron a háta mögé, aztán kényszerítem a földre, hogy a hátára térdelve egy kézzel el tudjam engedni és a sereg által használt 8-as alakú bilincsért (kötözőért) nyúljak. Ha fickándozik is, akkor is csak elódázza azt, ami történni fog. Egyik csukló, majd másik, olyan épp olyan szorosan, hogy ne szorítson el minden eret a kezében. Ezután megfordítom - felkészülve az esetleges rúgásokra - és ha van egy ablakom a fickándozásában, hát egyből vállra is kapom, mint egy viking, aki épp elrabol valakit. A többiek "mi a franc" arckifejezését ignorálva megyek tovább vele a kimenekitési ponthoz. Szerencsére a terroristák jobban fókuszálnak a határra, ezért pont olyan gondtalanul megyünk, mint jöttünk. Csak egy-egy alak szalad bele a golyóinkba, de erre számítunk is. Úgy fél óra gyaloglás után kijutunk a romos épületek közül a várakozó csapatszállítóhoz. Először a kiszabadított túszok szállnak fel, aztán felteszem Shayt fenekét, felszállok és az ép karja alá nyúlva húzom fel és vezetem egy üléshez. Leültetem, bekötöm, aztán mikor mindenki megkapta a rádiós zajvédőt, a csapat többi tagjával egyetemben elhelyezkedek, vele szinte szemben. Folyamatosan őt bámulom, vegyes érzésekkel a gyomromban, de kb úgy nézzük egymást, mint akik képesek lennének egymás torkának ugrani. - Ti ismeritek egymást..? A barátnőd? - jön oldalról a kérdés az egyik tagtól, én pedig gondolkodás nélkül válaszolok - Igen. - t. Mondjuk hivatalosan nem az, de így kevesebb kérdés születne, ha Shay egyetértene velem... - Nézd, sajnálom, hogy... - kezdene a nőhöz beszélni ugyan azon tag, de rögtön félbe is szakítom. - Shay a moszad egyik elsőosztályú bérgyilkosa volt. Tökéletes gyilkológép és manipulátor. - mondom még mindig ő rá meredve, emlékezve az esetre a teával és a hazug ígéretekkel. A beálló csendben pedig folytatom. - Szóval ha nem akarod, hogy magához édesgessen, aztán hátba szúrjon, jobb, ha nem beszélgetsz vele. - nézek a társamra, majd vissza Shayre, mintegy megüzenve, hogy nem felejtettem el semmit.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs
Úgy érzem, mintha megfordulna velem a világ, vagy inkább mintha az én amúgy is elcseszett világom fordulna ki végleg – újra? – a sarkaiból. Lezártam a régi életem. A legrégebbit is, meg azt is, aminek a fals ideájába olyan ostoba módon beleringattam magam, hogy aztán akkora pofont kapjak, amiből nagyon sokáig nem tudtam magamhoz térni. Lezártam. Elengedtem. El soha nem felejtettem; nehéz lett volna, ha mindenről ő jutott eszembe, ha éjszakánként ő kísértett, ha mindenkiben őt láttam. De elengedtem, találtam magamnak új célt, új motivációt, hogy reggelente felkeljek és hogy a Glock csövét ne a saját számba vegyem, hanem azokat irtsam vele, akik megérdemlik. Mint anno, csak most én mérlegelek, nem parancsolgat nekem senki. És most mégis, egyetlen pillanat alatt ugyanannak a sötét és feneketlen gödörnek az alján találom magam, csak mert ahogy felnézek, az a szempár bámul rám meredten, ami két és fél éve kísért. Tudom, hogy nem képzelődök. Ezer közül is felismerném. A szemeit, a vonásait, a heget... Tudom, hogy ő az, de nem értem, mit keres itt, és a látványa megannyi rég eltemetett érzést szabadít fel bennem. Na nem azt, amit neki köszönhetően fedeztem fel. Nem, ez mind negatív és keserű. Pont azért, ahogy indultunk és aztán amivé lettünk. Amit tett velem. Esélyt sem ad arra, hogy kövessem a tervemet, mert hiába nem értem jött – miért is jött volna értem?! –, a felkaromra – a sebemre – markolva ránt fel a földről aztán kezd el magával ráncigálni, miközben láthatóan nem csak én, de senki más sem érti, mit csinál. Megpróbálom kirántani a kezem a vasmarokból, lefejteni magamról az ujjait, meglököm, legszívesebben megütném, de a testi- és erőfölény még mindig nála van, ezért olyan könnyedén rángat maga után, mint valami rongybabát. Megpróbálok hát másik módszerhez folyamodni és felemlegetek neki valamit, amikor valami hasonló, de mégis egészen más helyzetben találkoztunk először. Erre végre megáll, én pedig dühösen, konokul, villámló szemekkel meredek rá, és nem adom meg neki azt az örömöt, hogy fájdalmas fintorba torzuljon az arcom a szorítása nyomán. Aztán azt mondja, hogy ő arra tette fel az életét, hogy engem biztonságban tudjon, és én köptem arcon őt, mire minden vidámságtól mentesen, keserűen és gúnyosan az arcába nevetek. Talán ezzel is nyújtok neki helyzeti előnyt, mert így pláne könnyen van lehetősége a másik kezével is utánam kapni, hogy aztán a hátamra csavarva a kezem leteperjen a földre. Csak egyetlen pillanat. Csak egyetlen pillanatra kerülök oda. Az eddig pattanásig feszülő izmaim erre a pillanatra elernyednek, a testem megadja magát, a torkomon pedig az eddigi harciasságomhoz képest halk és elhaló nyögés szökik ki, de az üvegessé váló tekintetemet csak az egyik civil nő látja, aki végignézi az egész jelenetet és ahogy rám néz, bizonytalanul felém lép. Csak egyetlen pillanat, aztán megszűnik a fülemben Doron lihegése, a fantomfájdalom a testemben, és ahogy kikapcsolom magam, ismét tisztában vagyok vele, mi történik. – Baszd meg, David! – sziszegem dühösen, megrángatva a kezeimet, de addigra már a másik csuklómra szorul a hurok, szó szerint. Persze ahogy megfordít, én már lendületből rúgnám gyomorszájon, és mivel most már nem érdekel semmi, a lábai közé is célzok, még ha tudom is, hogy a majompofákkal ellentétben ő nem adja ilyen egyszerűen magát. De én sem. Vergődök a földön, megpróbálok elkúszni a közeléből, rúgom, megkísérlem lefejelni is, de aztán egyszer ahogy épp lendületet veszek, ő egyszerűen csak megfog és feldob a vállára, mint egy kibaszott lisztes zsákot. – Mi a faszt akarsz még tőlem?! Tegyél le! – kiabálok rá dühösen, és menet közben a hasfalát kezdem csépelni a térdemmel, ha már mást így nem tudok csinálni. Nyilván nem hatja meg semmi, hiába vergődök, rúgom, szidalmazom és átkozom folyamatosan. Sajnos golyót sem kapunk, így aztán tehetetlen rongybabaként hagyom, hogy magával cipeljen, aztán felültessen és felrángasson a kibaszott helikopterükre. – Ezért egyszer még kibaszottul meg fogsz fizetni – sziszegem neki, miközben odavonszol egy üléshez és beköt, mint egy kisgyereket. Ellenállok a kísértésnek, hogy szó szerint arcon köpjem, pedig biztos vagyok benne, hogy azért cipelnek magukkal, hogy utána átadjon a hatóságoknak, hadd kapjam meg, amit érdemlek. De akkor is meg fog fizetni érte. Akárhogyan is. Legalább tett volna úgy, mintha nem ismerne és hagyott volna ott, bassza meg! És még van pofája velem szemben leülni. Így legalább folyamatosan tudom bámulni, pont úgy, mint aki kész lenne itt helyben elharapni a torkát, és épp csak nem vicsorgok hozzá, mint egy kutya. Aztán valaki felteszi a millió dolláros kérdést és én megint majdnem elröhögöm magam. – Nem – vágom rá Daviddel egyszerre, és nem akarom elhinni, hogy ő mit volt képes kiejteni a száján. Harag gyúl a szemeimben, ahogy rámeredek és úgy feszülök neki az övnek, mint aki kész lenne rávetni magát. – Mi a fasz?! Rohadtul nem vagyok a barátnőd! – mordulok rá dühösen. Hogy van képe... A társa persze helyette is szeretne bocsánatot kérni, da David megkoronázza az egész jelenetet azzal, hogy nem csak a hatóságoknak fog majd átadni, de kitereget mindent, mindenki füle hallatára az egész kurva helikopterben. Egyáltalán nem izgat a többiek reakciója, de most a düh mellett már némileg elhűlve is nézek rá, mert az én szememben ez olyan mértékű árulás, ami felér még egy kibaszott nagy pofonnal. Zihálni kezdek a bennem felgyülemlő érzésektől, de aztán még folytatja is, én pedig ezúttal engedek is a kísértésnek, hogy szárazon és gúnyosan elnevessem magam. – Ó, igen, David pedig az a típus, aki elvileg arra teszi fel az életét, hogy téged védelmezzen, de aztán amikor félholtan fekszel a kórházban, gondolkodás nélkül ott hagy a picsába és soha nem is néz vissza – sziszegem, folyamatosan David szemeibe meredve. Kitágulnak az orrlyukaim, mert legszívesebben letépném magamról az övet és a bilincset és a torkának ugranék, de mivel minden lehetőségtől megfosztott, marad a nagy szám. Odafordulok a társa felé, aki mintha még inkább összezavarodott volna és negédesen rámosolygok. – Persze ha szeretnéd megtapasztalni, az édesgetési szakaszra neki sem volt panasza. Ha landolás után leszeded rólam ezt a nyomorult bilincset és távol tartod tőlem ezt az állatot, esküszöm, csak jó emlékekkel fogsz gazdagodni – ajánlok neki "üzletet", nem mintha egy pillanatig is azt hinném, hogy David ezt csak úgy elnézné. Igazából arra sem számítok, hogy a társa komolyan fontolóra venné, de ezen a ponton a dühöm már olyan mértékben összefolyik a tehetetlenségemmel, hogy nem tudom türtőztetni magam. – Szóval, mi a terv, David? – fordulok színpadias hétköznapisággal vissza hozzá, kinyújtva magam elé a lábaimat és keresztbe téve azokat a bokámnál. – Ha már ilyen kellemesen kifecsegted mindenkinek, hogy ki vagyok, csapatostul visztek majd a terrorelhárítás elé? Vagy házhoz jönnek majd? Élvezni fogod, amikor elvisznek? Végignézed majd a kivégzésemet? Szerinted méreginjekciót kapok, vagy elintézel egy nyilvános akasztást, hogy kirúghasd alólam a széket? – sorolom a kérdéseimet, szinte pislogás nélkül meredve az arcába. Ha már elrángatott idáig, hányja csak rám a gyűlöletét, legalább én is dühös maradok. – Megmentette az életünket... – szólal meg nem sokkal mellettem halkan egy civil nő, bizonytalanul nézve hol Davidre, hol rám. Egy pillanatra rámosolygok, de aztán rögtön leolvad az arcomról a mosoly, ahogy visszafordulok Davidhez. – Ne aggódjon, ezt őt rohadtul nem fogja meghatni – sziszegem az orrom alatt.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Még nem elég dühös ahhoz, hogy héberül küldjön el a francba, pedig úgy tűnik, elég mérges. Szid engem, kérdőre von - amit kellőképpen ignorálok is -, aztán amikor egy olyan szent emléket dörgöl az arcomba, amit megfertőzött minden más, ami utána következett, betelik a pohár. Számomra olyan gyorsan történik az egész, hogy az elernyedése fel sem tűnik. Talán megleptem. Talán nem. A felénk lépő civilt villanó tekintettel riasztom el tőlünk, aztán megfordítom Shayt. Nem számítok együttműködésre, sőt és csalódnom sem kell. Fel vagyok készülve arra, hogy rugdosni fog - mivel mást nem tud csinálni -, de még így is csak a szerencsének köszönhető, hogy a koronaékszereket nem találta telibe, csak a combomat. Rövid a dulakodás, igyekszem a fejem is távol tartani tőle, mert egyszer megpróbál meg is fejelni, aztán amikor újabb lendületet venne egy hasonló támadáshoz, már vállra is kapom. Innentől már könnyű dolgom van, mert a hajlított pozitúrája miatt nem tud akkora lendülettel térdelni, hogy azt érdemes legyen megemlítenem. A helikopterhez érve a kiszabadított emberek után őt is felteszem a gépre és bekötöm, mire az arcomba sziszeg. Válaszol megfogom az állkapcsát és dühösen fújtatok egyet. - Nem vettél már így is elég dolgot el tőlem?! - morgom oda neki, aztán elengedve őt magam is helyet foglalok. Elindulunk, de a hangulat messze van a tökéletestől. Az egyik tag próbál valami magyarázatot találni az egészre és látva a kettősünket egy dolog jut eszébe. Nem áll annyira távol az igazságtól, de ez neki is leesik, ahogy Shayjel neki állunk vitatkozni. Van, akinek már csak a popcorn hiányzik, más csak előre kérdez a pilotának, hogy milyen gyorsan tud menni. A fazon azonban itt nem hagyja abba, pedig kéne. Már majdnem bocsánatot kér Shaytől, amikor összetöröm az álmait és elmondom, hogy egy szavát se higgye el neki, mert csak felkopik az álla. Csúnyán. Shana persze úgy bámul rám, mintha egy pofont adtam volna neki. Ugye milyen szar érzés, Shay? Fel is emlegetem az ő árulását, hogy a maradék kedvét is elvegyem mindenkinek tőle, de persze ő se tartja csukva a száját. Jön a kórház és hogy ott hagytam. - Igen, miután kimentettelek a kecskebaszó főnököd markaiból. De mit vártál? Még a leghűségesebb kutya is kimutatja a foga fehérjét, ha bele rúgnak. - egészítem ki a szavait. Aztán olyan ajánlatot tesz a faszinak, aki az előbb még beszédes kedvében volt, hogy nem csak ökölbe szorulnak a kezeim, de a nyakamon kidudorodnak az erek. - Ha bárki három lépésnél közelebb megy hozzá, annak elvágom a torkát. - mondom hidegen és komolyan Shayre meredve, mire valahonnan oldalról egy "Jézusom..." mormogás hangzik fel. Aztán Shana színpadiasan felém fordulva kezd el kérdezgetni és a saját kivégzéséről beszélni. Most én vagyok az, aki keserűen, halkan felnevet. A legviccesebb, hogy az egyik túsz olyan félve szólal fel érte, mintha most a levegőben akarnám a rotor alá tartani a fejét, hogy bedarálja. Ő persze olajat ön a tűzre azzal, hogy érdektelennek állít, mire kissé előre dőlve támaszkodom a térdeimre. - Látod, ez volt a te bajod és úgy tűnik, a mai napig is az. Mindig minden rólad szól, hogy állandóan mártírnak képzeled magad. Azt hiszed, hogy itt rajtam kívül bárkit is érdekel, hogy ki a franc vagy? - teszem fel a kérdést némileg gúnyosan. - Azt hiszed bárki is foglalkozni akar majd veled? Nem. Te csak egy kisebb kellemetlenség vagy a küldetésben. Ezeket az embereket elengedjük a terv szerint, te pedig szépen velünk jössz, haza. - mondom, mire a szenátor rokona hirtelen kihúzza magát. - Mi..? Ő velünk fog jönni? Nem hiszem, hogy a szenátor... - kezdene bele, de ránézve azonnal el is hallgattatom. - A szenátort az se érdekelné, ha egy csoport iskolást vinnék haza szuvenírként, amíg elvégzem a munkát, amit adott. Úgy hogy jobb, ha bele törődik... és te is. - nézek Shayre ismét. Egy óra alatt már bőven túljutunk a határon és a rakétatámadások helyszínén túl. Le- és kiszállunk és itt kétfelé is ágazik az utunk, ugyan is a légiósok útja hivatalosabb irányba vezet, a miénk viszont egy kisebb motelbe egy autóval. A hátsó ülésre ültetem a még mindig megkötözött Shayt, az elsőre pedig a nőt. A szállás már le van foglalva én jártam is ott kulcs nálam. Bár nem tudtuk még akkor, hogy kettő helyett három ágyas szoba kell, de túl éljük. Csak egy éjszakáról van szó. Friss ruhák is elő vannak készítve a szenátor menyének, de talán lesz hajlandósága osztozkodni Shayjel. Már ha Shay akar egyáltalán új ruhákat... Engem ez a taktikai felszerelés a retkes kabát alatt például egyáltalán nem zavar, mások előtt meg nem sokat fog mutatkozni. Úgy is magángéppel megyünk haza. A szobába érve a barna nőcske olyan megkönnyebbüléssel veti magát a fürdőbe, mintha hónapokat töltött volna ketrecben, nem csak pár napot. Kulcsra zárom az ajtót, Shayt leültetem a egyik székre, aztán a kezére nézek. - Levenném rólad, de a bizalmam már jó rég nem tudom beléd fektetni, szóval egyelőre így maradsz. Annyit még hagyok, hogy a lábad alatt előre vedd a kezeid, ha akarod. - mondom, mielőtt hátat is fordítanék neki, hogy a szekrényhez lépve elővegyem a magamnak készített váltás ruhát. Lecseréltem a fehéret és khakit feketére és szürkére a ruháim színösszeállításában úgy általánosságban, de most csak fekete van nálam. Leveszem a geart, aztán a felsőt és a nadrágot. A hátamon lévő tetoválás nem sokban változott. A Cerberus jobb oldalsó fejének a nyakán, a jobb lapockám és a gerincem között egy 5 centis, hosszanti heg csúfítja a képet. Szó szerint szúrtak már hátba, csak a sitten. A kép egyébként még részletesebb lett. A Pokol már jobban felterjedt a vállaimra, hogy azokon keresztül bukva forduljon rá a karjaimra és fussa be végig őket. Kínlódó szellemek és lángok és démonok vannak a bőrömre varrva. Átveszem a poros nadrágot, a fülemet nyitva tartva, a szemem sarkából pedig figyelve Shayt. Még így is képes lehet megszökni, azt pedig nem hagyhatom. Az övemet csatolom be, amikor a szenátor menye kiszól a fürdőből, hogy bevinném-e neki a ruháját. - Nem, vigyáznom kell a vendégünkre. - válaszolom egyszerűen, mire bentről egy bosszús sóhajtás keretében, felfogott hajjal és magára tekert törülközővel előjön a nő. Egy pillanatra meglepetten áll meg, mert nem sejtette, hogy magam is öltözködöm, de nem értem. Azt hitte, hogy én majd abban megyek haza? Mint aki nem tudja eldönteni, hogy csorgassa a nyálát, vagy fintorogjon a hegek miatt pár másodpercig bámul, aztán a szekrényhez lép és kivéve a ruháit visszamegy a fürdőbe.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs
Nem akarom elhinni, hogy ez történik. Hogy az életemnek nagyon úgy fest, megint annyi, és ezt ráadásul ugyanannak köszönhetem. Két és fél év után visszatért az életembe azért, hogy megint tönkretegyen. Nem mintha úgy tervezném, hogy hagyom neki, de rohadtul sarokba vagyok szorítva ebben a helyzetben és ő még tovább fokozza - ezt is és a gyűlöletemet is -, amikor leteper, megbilincsel, aztán a vállára dob, mint egy zsákot. Miután a helikopterhez cipel és leültet, oda is sziszegem neki, hogy akárhogyan is, de ezt még meg fogja bánni, és még neki áll feljebb. Rezzenéstelen arccal állom a tekintetét, ahogy rám mered és megragadja az állkapcsom, a kérdésre pedig én is csak fújtatok egyet. – Nem úgy nézel ki – közlöm vele, szinte köpve a szavakat. Hiszen úgy tűnik, már egyenesen egy szenátor üdvöskéje lett, azt csinálja, amit mindig is akart... bejött az élet. Nem is foglalkoznék vele többet azon kívül, hogy - ha már szembe ült - végig gyilkos tekintettel meredek rá, de aztán az egyik társa megcsinálja nekünk a balhét helyettünk is. Nem elég, hogy a barátnőjének nevez, utána még mindenki füle hallatára ki is teregeti a titkot, amire régen annyira próbált vigyázni - állítólag. Akkor már én sem fogom be a számat, a válaszán viszont gúnyosan felhorkanok. – A hűséges kutyák nem hagyják ott a gazdájukat évekre, hogy aztán arcon harapják őket – vetem oda, mert ez a hasonlat már nagyon régóta nem állja meg a helyét. Inkább a beszédes kedvű társához fordulok, hogy ajánlatot tegyek neki, de David válaszol helyette. Megvetően nézek rá, de az ökölbe szoruló keze és a nyakán kidudorodó erek elég bizonyíték arra, hogy tudjam: legalább kellőképp fel tudtam dühíteni. Egy pillanatig sem hiszem, hogy védeni vagy birtokolni akarna ezzel - mint régen -, gondolom csak félti a kis ajándékát, úgyhogy inkább tovább táncolok az idegein. Ezúttal kevésbé jön be a dolog, mert nem lesz dühösebb, csak megint elkezd a maga stílusában sértegetni. Szerencsére a kórház után megtanultam, hogy felesleges magamra vennem a véleményét, ezért csak megvetően fújtatok egyet és a szemeimet forgatom. – A magad nevében beszélj – vetem oda, amikor a "haza" szót használja, mert nekem aztán nincs semmi otthon az ő országukban. David tett róla. A szenátor üdvöskéjének persze nem tetszik a gondolat, hogy én is velük tartok, amin gúnyosan elmosolyodom, aztán ugyanezzel a gúnnyal nevetek fel, amikor szuvernírt emleget. – A világért sem rontanám el az ajándékodat – meredek rá gyilkos dühvel, aztán tüntetőleg elfordítom róla a tekintetem és többé rá sem nézek.
Nincs választásom a továbbiak tekintetében. Meg vagyok bilincselve és fegyveres alakokkal vagyok körülvéve - bár David senkit nem enged a közelembe -, ráadásul fogalmam sincs a továbbiakról, így egyelőre hagyom magam sodródni az árral. Daviddel és az üdvöskével leválunk a csapat többi részéről - a nő, aki a leteperés közben is segíteni akart és a gépen is felszólalt értem, aggodalommal néz rám, de ő sem tud mit tenni -, aztán kocsiba ülve egy motelhez hajtunk. Nem foglalkozom a nővel, bár rohadtul irritál, ahogy a szeme sarkából méregeti Davidet; épp elég baj, hogy még mindig meg vagyok bilincselve és David magával rángat egy székig. Szerencsére a nőtől megszabadulunk egy időre, mert beveti magát a fürdőbe, David meg megint a bizalomról fecseg - mintha vágynék rá -, aztán még engedményeket is tesz. – Milyen rohadtul kedves tőled – morgom az orrom alatt gúnyosan, de nem kell kétszer mondania. Ha elöl van a kezem, sokkal könnyebb hasznosítanom. A széken ficeregve, némi küzdelem árán igazítom el a karjaimat, ellazítom a csuklómat, aztán lassan, de biztosan átküzdöm azokat a fenekem alatt. A felkarom már rohadtul sajog, most főleg, de nem foglalkozom vele, a szemem sarkából Davidet figyelem. Láthatóan zavartalanul kezd öltözködni az orrom előtt, de én igyekszem ignorálni a tényt, miközben felállok a székről, hogy levezessem a kezeimet a lábaim mentén, aztán átlépjek az összebilincselt csuklóimon. Megkönnyebbülten fújom ki a levegőt, felegyenesedek... és a szemem akkor is megakad rajta. Feldühít, hogy észreveszem, mennyire kigyúrta magát és az is, hogy még a tetoválása változásait is meg tudom állapítani. Meg azt, hogy már átterjed a karjaira is. Meg azt, hogy milyen kibaszottul jól áll neki minden... Jól állna, ha érdekelne, helyesbítek fejben és bosszúsan elfordulok tőle, éppen akkor, amikor meghalljuk a nő hangját a fürdőből. Felhorkanok, mert ennél egyértelműbben nem is kérhette volna meg, hogy menjen és dugja meg a fürdőben, de az meglep, hogy David nemet mond. A nő persze kicsörtet egy szál törölközőben, mire a szemeimet forgatom, de aztán megtorpan és elkezdi bámulni Davidet, és ettől érzem, hogy lüktetni kezd egy ér a halántékomon. – Ha sikerült megtalálnia a ruháját, törölje meg a szája szélét – mordulok rá rosszul leplezett agresszivitással, de hiába nyúl a ruháiért, még mindig nézi. A hegeit is. Viszolygással. Ettől már jobban elönti a szar az agyamat. – Szeretnéd, hogy kinyomjam a szemed a pizsamások helyett?! – váltok tegezésre és egyértelmű fenyegetésre, közben felé is lépve. Rohadtul leszarom, hogy ő lényegében David védence, a szenátorok sem érdekelnek, kurvára ki fogom kaparni mindkét szemét, ha nem vonul visszaba fürdőszobába. Persze David biztosan nem hagyja, hogy az üdvöskét fenyegessem, de ha megpróbál visszafogni csak kitépem magam a kezei közül és magamtól megyek vissza a székemhez, úgy méregetve a nőt, mint aki kész lenne a lábai elé köpni. – Ha azt akarja, hogy megdugja, csak mondja meg neki. Biztosan szívesen vállalja a kis extra feladatot – sziszegem. A gondolattól felfordul a gyomrom és mindkettőjüket meg akarom ölni, de megpróbálok úrrá lenni a gondolataimon. Addig legalább lenne időm lelépni innen. Aztán visszajönni és elvágni a torkukat. Nem, Davidnek a farkát vágnám le és megetetném ezzel a ribanccal...
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Nem tudom, hogy lehetséges ez. Mindig hallani azt a bölcsességet, hogy a történelem megismétli magát, de ez baszd meg nonszensz. Hogy ismét egy túszmentő akció keretén belül, újra találkozzak vele egy közel-keleti országban. Ez az év vicce és én képes lennék halálra röhögni magam, ha mástól hallanám. De ez a valóság és én gondolkodás nélkül cselekszem. Ki akarom őt vinni a háborús zónából, mert habár a fájdalom és keserűség minden pozitív életérzést kiűzött belőlem, még mindig igaz az, hogy nem akarom őt halottnak tudni. Amit ő nem hisz el, mert továbbra is azzal vádol, hogy majd feladom őt és én hagyom, hogy ebbe a hitbe ringassa magát - és másokat-, mert annál könnyebb dolgom lesz haza vinni őt. Próbálja az idegeimet cincálni, de csak az a gondolat tud nagyon felbaszni, amikor másnak ajánlgatja magát, még az se idegesít fel különösebben, hogy azt állítja szándékosan kerestem most fel és teszek neki keresztbe.
A többiek örömére az út további része csendben telik. Ő nem néz rám, én folyton bámulom őt. Azon gondolkodom, mennyit változott. A haja talán csak hosszabb lett, mióta utoljára láttam. A -belátható testrészein - több heget nem fedezek fel, mint amennyi egyébként is volt rajta. Persze még alaposabban szemügyre kell vennem ahhoz, hogy ez az állítás biztos legyen, de annak nem most van itt az ideje. Leválunk a csapatról és egy kis motelbe megyünk, ahol én már korábban előre elhelyeztem mindent, mert ide érkeztem és innen csatlakoztam korábban a légiósokhoz. A szenátor menye - Claire-nek hívják - elmegy fürdeni, és amíg így tesz, engedményt teszek Shaynek, aki természetesen gúnnyal válaszol. Nem vártam ennél többet, úgy hogy fogom magam és átöltözöm. Átöltöznék, ha Claire nem akarna ugráltatni, mint valami inast, de nem is ez az érdekes, hanem Shay reakciója. Ahogy az emlegetett kijön a fürdőből és bámulni kezd, Shana szúrós megjegyzést tesz. Mellém lépve kezdi el elővenni a ruháit, de a szemeit és a fintorát rajtam tartja, amitől Shay begurul. - Fogd vissza magad. - emelem fel a kezem és tartom távolabb az ujjaimmal megnyomva a mellkasát, nyugodt, már-már szórakozó hangon, mire visszatrappol a székéhez és ismét beszól - ezúttal félig nekem. - Csak nem féltékeny vagy? - teszem fel a kérdést már majdnem mosolyogva, mikor Claire bezárkózott a fürdőbe egy "ew, kösz nem!"-el. Betűröm a pólómat a nadrágomba, visszafegyverezem magam, aztán összepakolva Shay felé fordulok, leülve az ágyra és méregetni kezdem. - Ha ez megnyugtat, a standard neked hála egyébként is magasabb lett, mint volt. - kezdem el piszkálni a gondolattal, hogy neki hála jobban megválogatom, kiket húzok a farkamra. Hogy ezt ő hogyan értelmezi, rá bízom, de látni akarom a reakcióját és sejtem, hogy valami hasonlóval megpróbál majd visszaszúrni.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs
Rohadtul idegesít, hogy egész úton engem bámul, mert hiába nem nézek rá, minden egyes pillanatban érzem magamon a tekintetét, mint valami kibaszott lézert, ami átégeti a bőrömet. Nem tudom, mi a faszt akart tőlem, csak sejtem, bár ha őszinte akarok lenni magamhoz, eléggé kilógna a képből a dolog. Elhagyott, ott hagyott a francba és soha többé meg sem keresett, hogy élek-e még egyáltalán; a kórház óta nem találkoztunk, miért akarna hirtelen a hatóságok kezére adni? De ha nem az a terve, akkor mi? Frusztrált és ideges leszek, amellett, hogy még mindig kibaszottul dühös is vagyok rá. Amikor szükségem lett volna rá, magamra hagyott, erre két és fél évvel később magával ráncigál. Nem mintha számoltam volna. Elválnak útjaink a csapattól, és én csak azért nem pofázok folyamatosan, mert itt van ez a nő is, ami amúgy rohadtul zavar, mert legszívesebben David idegeire másznék és újra és újra feldühíteném. Egy motelbe megyünk, ahol, mint kiderül, közös szobájuk van, amiben én kapok egy széket, meg engedélyt arra, hogy legalább előre tornázzam a kezeimet. Ezt várakozás nélkül meg is teszem, még ha közben igen csak eltereli a figyelmem, hogy David zavartalanul öltözködik az orrom előtt. Idegesít, hogy nem tudom nem nézni, hogy észreveszem a megnőtt izomtömeget, az új tetoválasokat, hogy egyébként akármennyire utálom is, még mindig nem közömbös a látvány, de ráfogom a felfokozott érzésekre. Valoszinuleg le is szarnám, ha nem jönne ki a nő és nem kezdené el bámulni, én meg nem tudom, melyik bassza fel jobban az agyam: amikor vágyakozva nézi, vagy amikor fintorogva. David persze nem hagyja, hogy fenyegessem a kis védencét, de ahogy hozzám ér, úgy lépek el tőle, mint aki megégette magát és inkább visszamegyek a székemhez. Aztán megvádol azzal, hogy féltékeny vagyok, mire megvetően felhorkanok. – Mégis mi a szarért lennék féltékeny? – kérdezek vissza. De tényleg, miért?! Én is érzem, hogy valami mozgolódik bennem, de csak dühösebb leszek tőle. – Nem szokás ez nálad, hogy minden kis védencedet megdugod? – szúrok inkább oda szavakkal, ahol fáj; mintha kettőnk között is csak dugás lett volna. A szemem sarkából figyelem, ahogy befejezi az öltözést és az ágyra ülve megint bámulni kezd. Mondjuk még az is jobb, amíg csak bámul, mert amikor megszólal, még jobban elkezdi felcseszni az idegeimet - pedig nem kellene erre így reagálnom, ami nyilván még több dühöt eredményez. – Hát ez aztán kibaszottul megnyugtató! – csapok a combjaimra. – Remélem, minden napra jutott valaki és lyukasra kefélted a matracodat velük. De tudod mit, inkább ne válaszolj, kurvára nem vagyok kíváncsi a szexuális életedre – vakkantom, és megint nem tudom, mi idegesít jobban: a téma és hogy mindent elképzelek és ezért kedvem támadna sorozatgyilkossá válni, vagy a tény, hogy ennyire felbasz ez az egész, mert tényleg féltékeny vagyok. És kibaszottul gyűlölöm, hogy még mindig ki tudja ezt hozni belőlem. Le kellene szarnom. – Vagy szeretnél erről bájcsevegni? Szeretnéd, ha én is részletezném, kinek tettem szét a lábam? – kezdem el akkor már én is basztatni őt. A helikopteren is fel tudtam ezzel húzni. – Mondjuk én nem annyira a külsőségekre mentem, sokkal fontosabb volt, hogy milyen gyorsan tudják elérni, hogy a nevüket sikítsam. Tényleg, képzeld! Az egyikkel megdöntöttük a rekordot. Akarod tudni, hány menet után ájultam el? – Beharapom az ajkam és álmodozó fejet vágok, mint aki újraéli az emlékeket. – Ah, vele sokáig összejártam, észbontóan tudta használni a farkát – sóhajtom vágyakozva, mint aki most is szívesebben lenne ott, azzal a bizonyos farokkal.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Nem tudom, miért, de jól esik látni, hogy Shay még mindig féltékeny. Hogy a gondolata is idegesíti, hogy más nők feküdtek alattam. Kérdőre is vonja a megfigyelésemet, én pedig vállatvonok. - A múlt ragadós. - mondom ezt úgy, mintha csak őt érintené meg a találkozás, engem nem. Aztán felhozza azt is, hogy én minden védencemet megdugom, amitől egy pillanatra megfeszül az állkapcsom, de végül gúnyosan elmosolyodom. - A védenceimet dugni szoktam, de téged nem. Téged keféltelek és minden percét imádtad. - mondom ezt úgy, mintha ő egy "new low" lett volna, ha már szeretné úgy beállítani az egészet, mintha nem az érzelmeink vezettek volna oda, ahova. Egyébként még csak nem is hazudok, mert ő tényleg ezt a stílust szereti, ez a kinkje, így szerelmes szeretkezések talán csak az első két hónapban fordultak elő. Utána? Mint a nyulak. Mindent, mindenhol. Gátlások és morál nélkül. Persze őt felidegesíti, ahogy azt mondom, hála neki nőtt a standart. Olyannyira, hogy nem is kerülii a témát, azonnal folytatni kezdni. Szórakozottan figyelem, ahogy először nem akarja, hogy beszéljek róla, majd "reméli, hogy lyukasra keféltem a matracom", aztán jön az ellentámadás, amikor a saját szexuális életéről kezd beszélni és természetesen mást helyez elém. Tudtam és fel voltam készülve, hogy ilyeneket fog mondani, mert kiszámítható lépés, de még is megrándul a szám sarka. - Jó tudni, hogy az étvágyadat a kecskebaszó se tudta elvenni. - ez egy rohadtul nagy övön aluli ütés, emlegetni azt, aki két héten át erőszakolta, de pont ezzel jelzem is, hogy egyébként nem túl hihető az állítása. Ettől függetlenül tovább bámulom őt, szinte pislogás nélkül és a hangomba akaratlanul is némi agresszivitás vegyül, ahogy megszólalok. - De egyébként nagyon kíváncsi vagyok, Shay. Hány kör alatt ájultál el, hm? És milyen nevet sikoltoztál? Ha ennyire szívesen fecsegsz, egy címet is nyugodtan mondhatsz, biztos világraszóló cimborák lennénk. - mondom szarkasztikusan, némi éllel a hangomban és villanással a szememben. A szócsatát egy pillanatra Claire szakítja meg, aki közli, hogy kimegy telefonálni. Felkelek, kinyitom a kulcsrazárt ajtót, aztán megmondom neki, hogy kopogjon, ha be akar majd jönni, mert ugyan úgy be lesz zárva. Tudomásul veszi, aztán amint kint van, benézek a mellettem lévő fürdő ajtón és Shayre nézek. Elindulok felé, előhúzva a késemet a tokjából, - Szedd össze magad és tisztálkodj meg. Undorító ez a kabát. - jelentem ki, miközben megfogom a kezét és levágom róla a gyorskötözőt. Figyelek, mert ez egy lehetőség neki, hogy próbálkozzon, de testközelből még mindig kevés esélye lenne, de a méltóságát nem akarom elvenni, nem akarom ebben a szarban végig cingálni a városon, aztán New Yorkon. Ráadásul a mások késelése miatt tiszta vér a keze. Azzal is kezdenie kell valamit, ha nem akarja, hogy csak savval lehessen leszedni. Attól nem félek, hogy a fürdőből szökne meg: csak szellőző van, az is olyan kicsit, hogy egy patkány fér csak bele. Még az is lehet, hogy lakja is egy.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Ideges vagyok. Kibaszottul dühös. Legfőkébb magamra, amiért Davidnek igaza van; féltékeny vagyok, csak épp rohadtul nem értem, mire fel és miért. Nem az enyém, mi a szarért formálnék jogot rá? Két és fél évet élt le vígan nélkülem, és ha valaki, hát ő majd pont nem fog cölibátust fogadni. Ezek tények. Mégis kurvára irritálnak, bár előbb harapnám le a saját nyelvem, mint hogy ezt bevalljam. – Tényleg? – kérdezek vissza, amikor megpróbálja úgy beállítani a dolgokat, mintha neki nem jelentettem neki volna semmit, csak ő nekem. Persze ki tudja? Azt mindenesetre nem fogom hagyni, hogy azt higgye, én még mindig utána sírom tele a kispárnámat. – Nem vettem észre – jelentem ki a szemeibe nézve tárgyilagosan. Ó, nem, nem fogjuk azt játszani, hogy ő a nagy keményfiú, én meg a szerencsétlen fruska, aki még mindig a múltba kapaszkodik. Inkább megpróbálom úgy forgatni a dolgokat, mintha mi sem lettünk volna többek ócska dugásnál, a válaszára viszont megvillannak a szemeim. – Jó tudni, hogy mégis vannak valamiféle emlékeid – csapom le a labdát, visszautalva az előző megszólalására, és másban nem kommentálom a szavait; még csak igazat sem adok neki. Nem fogok ebbe belemenni, mert csak így tudom kizárni a fejemből az emlékeket, márpedig azokat nincs szándékomban visszaengedni a helyükre. A dühömön persze ez nem segít, úgyhogy inkább fogom és visszahajítom az általa eldobott tőrt, és hiába nem reagál olyan hevesen, látom az arcán, hogy azért elért hozzá a gondolat. Már majdnem el is mosolyodnék, de aztán megszólal és én minden frusztrációm ellenére megnémulok. Úgy nézek rá, mintha idejött és teljes erejéből felképelt volna, mert az egy dolog, hogy cserben hagyott és a későbbiekben is kurvára leszarta, mi van velem, de az, hogy ezt most ilyen könnyed természetességgel belevágja a képembe, egy egészen másik szint. Az orrlyukaim kitágulnak, ahogy fújtatni kezdek, és az egyetlen szerencsém, hogy azt már rég gyűlöletes dühvé kovácsoltam, így ezzel sem tud megtörni. Felállok a székemről, határozott léptekkel csörtetek oda hozzá, és bár kedvem lenne lefejelni, eltörni a térdemen az orrát, bármit, amivel visszaadhatom neki a fájdalmat, egyszerűen csak belehajolok az arcába. – Baszódj meg, David – sziszegem a szemeibe nézve. Nem is adok neki lehetőséget sem válaszra, sem arra, hogy esetleg elkapjon; már húzódok is vissza és ahohy visszamegyek a székemhez, már a hangszíne alapján borítékolható győzelmem sem tud meghatni. Hidegen meredek rá, még ha a szemeim gyűlölettel villognak is, és a kérdései nagy részét figyelmen kívül hagyom. – Ebben én is egészen biztos vagyok. Megbeszélhetnétek, melyikőtök szerette jobban a seggem – vetem oda félvállról. Nem fogok neki több okot adni arra, hogy bokszzsáknak használjon és kegyetlen szavakkal kóstolgasson. Kefélje csak meg ezt a nőt, vagy az összeset az egész kurva városban, ha ez teszi boldoggá. Már én is tudom, mire megy ki a játék, de várhatja, hogy bevalljam neki az igazságot. Mocskosul hidegen hagy, mit csinál az a nő, de amikor David felém indul és közben előveszi a kését, akkor azért megfeszülök ültömben és élesen kezdem figyelni a közeledő alakját. Hátrébb húzódok, amikor közelebb ér, mindkét karomat és lábamat ugrásra készen feszítve meg... de csak a kötözőt vágja le a kezemről. Megpróbálhatnám kicsavarni a kést a kezéből, de tudom, hogy ő is résen van és nem vagyok hülye, ezért csak a mellkasomhoz vonom a kezeimet és megdörgölöm a csuklóimat, miközben megvetően fújtatok egyet. – Most komolyan az érdekel, mi van rajtam és tiszta vagyok-e? – kérdezem értetlenül, de úgy tűnik, komolyan. Megrázom a fejem és valami whatever féleséget morgok az orrom alatt, aztán felkelek a székről és nagy ívben kikerülöm. – Gondolom ne is álmodjak a fürdő záráról – jegyzem meg út közben ironikusan, de épp emiatt meg is állok a fürdőszoba ajtajában és rámeredek. – Ha be mersz jönni utánam, a fejeddel fogom beverni a tükröt és annak a darabjaival vágom el a torkod – közlöm vele, mielőtt belépnék és olyan lendülettel berúgnám magam mögött az ajtót, hogy az majdnem kiszakad a helyéről. Az se érdekelne, ha megtenné. Miután lehányom a kabátot a sarokba, megnyitom a csapot, forróra állítom a vizet, aztán a szappan segítségével hosszas szenvedés után lassan levakarom a kézfejemről és a körmeim alól a vért. Az arcomat már hideg vízzel mosom meg, aztán meredek néhány másodpercig az ajtóra, a résnél látszódó árnyékokat figyelve, mielőtt neki mernék kezdeni a ruháim levételének. Az biztos hétszentség, hogy nem fogok attól a nőtől ruhát kérni, szóval egyszerűen csak megfürdök, aztán visszaveszem a sajátjaimat. David majd valahogy túléli, ha koszos cuccokban szállít le.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Borítékolható néhány megjegyzése és reakciója a szavaimra, én pedig élvezem, hogy idegesíthetem. Tudom, hogy ő is élvezi, hogy szurkálódhat és azt hiszem a két éves frusztrációnk igen tömötten, ebben a pár órában jön ki. Olyan haraggal köpjük egymás elé a szavakat, mintha mindig is gyűlöltük volna egymást. Ezt látva bárki nehezen képzelné el, hogy volt idő, amikor gyengéden simultunk egymás karjaiba és mosolyogtunk, vagy nevettünk egymásra. Már erre gondolni is dühítő, mert ha nem dob el magától, ha nem töri apró darabokra a szívem, nem akartam volna ott hagyni a kurva kórházban. De neki mártírt kellett játszani. Ahogy ma is tette volna. Talán ahogy két éve csinálja, nem tudom. De azt nem tagadhatja, mert látom, hogy féltékeny. Még a vak is látná, hiszen csak azért megfenyegette Clairt, hogy kinyomja a szemeit, mert megbámult. Még mindig nincs túl rajtam, legalább is nem 100%-osan. Nem mintha én túl lennék rajta, de még nem baj, ha nem esik le neki azonnal. Higgye csak, hogy leadom jó pontokért. Addig se tud olyan könnyen a bőröm alá férkőzni. Pedig próbál, épp annyira, mint amennyire én igyekszem idegesíteni őt. Persze mindenre van válasza, de akkor kap újra mentálpofont, amikor Doront megemlítem. Felkel és olyan dühösen jön elém, hogy már majdnem azt hiszem, hogy veszi a bátorságot, hogy megüssön, vagy megrúgjon, de csak az arcomba hajolva sziszeg. A régen, ritkán látott sötét hűvösséggel és nyugalommal tartom a szemkonktaktust, míg fel nem kel és vissza nem megy a székhez. Aztán bármennyire is igyekszem magamat felkészíteni arra, hogy ugyan azzal fog visszatámadni, mint amivel én is támadtam, még is dühít a gondolat. Nem tartom sem reálisnak, se logikusnak, hogy bárkinek is ilyen szinten szét tette volna a lábát, de a lehetőség is bőven elég ahhoz, hogy némileg felhúzzam magam. Csak egy kicsit. Claire némi csendet ékel közénk, mert ki akar menni, miután pedig kiengedtem, megindulok Shay felé. Úgy megfeszül, mintha valaha is bántalmaztam volna, vagy ha valaha is gondoltam volna arra, hogy elvágjam a torkát. Ez persze rohadt sokat elárul arról, ő miképp vélekedhet rólam, mert hát mindenki saját magából indul ki. Már majdnem meglepődik, amikor levágva róla a műanyagot megmondom neki, hogy szedje rendbe magát, a szavaira megforgatom a szemeimet. - Ha megállítanak minket a rendőrök és téged előszednek a vér miatt, nem foglak újra kiszabadítani a moszad markaiból. - ami félig hazugság, félig igazság. Nem szabadítanám ki, mert ha megállítana minket egy rendőr, gondolkodás nélkül lőném fejbe, ha csak a gyanúja is felmerülne, hogy olyan személyt szállítok, akit le kell tartóztatnia. A zárt ajtó kérdésére megvonom a vállamat. - Tőlem. Akár bent is alhatsz, ha akarsz, induláskor úgy is rád törném az ajtót. - jelentem ki egyszerűen. Azért bemegy és olyan erővel csapja be az ajtót, hogy annak a zárja kishíján kiesik a helyéről, nekem pedig meg kell masszíroznom a csengő fülemet. Lunatic. mormogással fordulok a dolgaim felé, előveszek egy doboz cigarettát, egy öngyújtót és az ajtóban rágyújtok. Clair hamarosan vissza is tér, és mint a nyafogásából kiderül, éhes, úgy hogy adok neki némi pénzt, hogy az automatából a folyosó végén vehessen magának valamit enni, ugyan is - a megváltozott körülményekre tekintettel - nem fogom tudni elvinni enni, a kiszállítás meg nehézkes ezekben a háborús időkben, ilyen közel a határhoz. Morog valami kényeskedést az orra alatt, de azért visszamegy, hogy vegyen valamit, én pedig eloltom a cigarettát és elpöckölöm az udvarra. Ha már egyébként is a nyitott ajtóban állok, megvárom, amíg visszajön, aztán bezárom az ajtót magunk után. Leül az ágyára a 6 zacskó csipsszel és 4 csokiszelettel, aztán felhúzva a lábait telefonozik. Én úgy bámulok kifelé az ablakon, mintha ettől gyorsabban menne le a nap, pedig csak megszokásból is ... vagy hát belém nevelték, hogy háborús helyen ne aludjak nyugodtan. Szeretnek Gázából civilekre rakétákat lődözgetni, bár mi talán túl vagyunk azon a határon, talán nem. A háború napról napra változhat és hiába az Iron Dome, ha a mennyiség túl nő a kapacitásán. Régen szerettem ezt a feszültséget. Régen éltem ennek a feszültségnek. A tengerészgyalogosokat nem véletlenül tartják izomagyú, agresszív, zsírkrétarágó fajankóknak. Szeretjük a veszélyt és a harcot. De már túl nőttem rajta. Vagy inkább, unom. A merengésemet Shay szakítja meg, ahogy kilép a fürdőből. Ugyan úgy a taktikaiban, de legalább már tisztán. - Tiéd lehet az ágy. - jelentem ki nyugodt hangon, visszafordítva a szemeimet az ablakon túli városra. Ő is tudja, hogy nem fogok aludni, így nekem nincs rá szükségem. Még ha szívesen pihennék is, tudom, hogy már csak miatta sem fogok.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Egyáltalán nem kerültem közelebb a megoldáshoz és még csak azt sem mondhatnám, hogy a mérgemet sikerült levezetnem. Talán egy kicsit, de igazából minden mindegy lett azzal a megjegyzésével. Nem azért, mert megtört, hanem mert a szememben ezzel mutatta ki a foga fehérjét és ásta el magát végleg a szemeimben. Annyira, hogy már a dühömet se akarjam levezetni rajta, mert olyan hidegen bámul a szemembe, hogy tudom: tényleg kurvára nem hatja meg, mit mondott. Nem a vitorlámból fogja ki ezzel a szelet, csak meggyőz arról, hogy felesleges törnöm magam. Ő már rég nem az a David, aki egykor sokat jelentett nekem. A nő előjön a fürdőből, aztán kimegy, Davidnek meg sikerül meglepnie azzal, hogy mégis levágja a kezemről a kötözőt. Mondjuk rohadtul nem értem, miért izgatja, hogy nézek ki, de aztán erre is megkapom a választ, mire én forgatom meg a szemem. Felállok a székről és egyszerűen félretolom az utamból. – Mert az aztán legutóbb is kurva jól sikerült – köpöm oda a szavakat, miközben elmegyek mellette. Nem értem, miért játssza még mindig az eszét, mintha érdekelné, élek-e vagy halok, de nem fogok vele erről vitatkozni, mert nincs értelme. Mivel az sem érdekli, magamra zárom-e a fürdőt, nyilván kulcsra zárom magam mögött az ajtót, bár a szökés kérdését gyorsan elvetem. Levakarom magamról a vért, megmosom az arcom, aztán megfürdök és visszaveszem a ruháimat. A hajamat is újra befonom, mert nincs sok értelme annak, hogy ki legyen engedve. Mire kimegyek, a csaj már visszajött és körbe van rakva chipsszel meg csokival. A nyelvemre harapok, hogy ne tegyek megjegyzést, aztán visszasétálok a helyemre, de David hangja előbb utolér. Megforgatom a szemem a lovagias felajánláson. – Nem kell – felelem egyszerűen. Majd biztos fogok akár egy szemhunyásnyit is aludni ebben az elbaszott helyzetben. – Nem felejtettél el valamit? – táncoltatom meg felé a kezeimet a feltűnően szabad csuklóimmal, de ha nem ugrik azonnal újra megkötözni, felvonom a szemöldököm. Nyilván ennek most örülnöm kellene és le kellene ülnöm a seggemre, de nem tervezem nyugiban kivárni, hogy az ő terve sikerüljön, szóval ha már ott ácsorog és én is szabad vagyok, odasétálok hozzá. Csevegni. Nem a fegyverei helyzetét mérem fel. Soha. – Elmondod végre, hogy mit akarsz tőlem? – kérdezem, és hiába gyűlölöm és vagyok rá még mindig rohadtul mérges, próbálok viszonylag emberi hangot megütni. – Csak hagynod kéne, hogy kisétáljak azon a rohadt ajtón és soha többé nem látnánk egymást, mint eddig is – teszem hozzá. Nem tudok róla, hogy vérdíj lenne a fejemen az Államokban, szóval talán elég lenne neki ennyi is ahelyett, hogy felad, de persze ki tudja, mi letr belőle és hogyan viszonyul hozzám. Én mindenesetre maradok viszonylag emberi. Egészen addig a pillanatig, míg a gyorsaságomat kihasználva nem mozdulok felé, egyenesen azért a késért nyúlva, aminek az előbb ő maga árulta el a helyét azzal, hogy előhúzta. Sokkal fürgébb vagyok nála és a karba tett kezeivel nekem kedvez. Ha sikerül megkaparintani a kést, hiába szeretném, nem mártom belé - tudom, hogy nem kockáztathatom meg a fizikai fölényét, ezért rögtön távolságot állítok magunk közé, de határozottan fogom azt a markomban és szegezem rá. – Nyisd ki az ajtót, David – szólítom fel hideg határozottsággal.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Felhozzuk a múltat, mert csak azzal tudunk dobálózni, de van annak olyan része, amelynek a felelőssége az ő vállát nyomja, még ha nem is akarja elfogadni, amikor pedig megpróbál az akkori állapotával visszavágni, kénytelen vagyok újra az arcába dörgölni, hogy hogyan is került oda. - És kinek a hibája is ez? - teszem fel a költői kérdést, miközben arrébb lépek a tolásának irányával megegyezően. Nem várok választ, ha válaszolna se vallaná be, hogy elbaszta. Az ő szemében ártatlan hátba szúrás volt az egész, mert önfeláldozott. Az idő lassan, de telik. Claire elégedetlen, de leszarom, Shay dühös, de leszarom. Legalább is leszarnám, azzal együtt, hogy nem kell neki az ágy, de nem nagyon hagy nyugtot. Ugyan is elém lép és kérdezgetni kezd, mire felé fordítom a fejemet. - Megmondtam, hogy haza viszlek. - jelentem ki újra, egyszerűen. A szeme azonban villan és mire megmoccanhatnék, már nála is a késem. Mivel a hirtelen mozdulatra elengedtem a mellkasom, de be már úgy se érném, nem kapkodok utána, csak leengedem a kezeim és elmosolyodok. - Neked mi a terved, Shay? Zsákutcában vagy. Mindketten tudjuk, hogy a test-test elleni küzdelemben én vagyok fölényben. Márpedig hogy akarsz máshogy megkéselni, hm? - indulok meg felé, lassan, mint egy cserkésző ragadozó a szemeibe meredve. - Vagy kimártírkodtad magad erre a hónapra és inkább Claire életével akarsz fenyegetőzni? Egy ártatlan nőt, akit pár órája kiszabadítottál, most te kezelnél túszként? Milyen ironikus lenne... Milyen nevetséges lenne azok után, hogy az a nő még a védelmedbe is szállt, azt gondolva, hogy szent vagy. Pedig dühös vagy rá. Jól esne elmetszeni a torkát igaz? Csak azért, mert megbámult engem. - beszélek folyamatosan és tartom magamon a fókuszát, miközben igyekszem sarokba szorítani. Nem nagyon tudom máshová, mert nem félek tőle, sem a késtől, még akkor is, ha ezúttal tényleg képes lenne bántani. Elvágja a kezem na és akkor? Cserébe felém kell nyúlnia, annyira pedig vagyok gyors, hogy mozdulat közben elkapjam. Ha pedig elkapom... De ne rohanjunk ennyire előre. Még csak rángatom az oroszlán bajszát, míg Claire megáll a rágásban és megdermedve figyeli az előtte elhaladó kettősünket. Eszem ágában sincs kiengedni Shayt, szóval így, vagy úgy, de elég közel fogok hozzá jutni. A kiutat én takarom előle, ahhoz, hogy legalább az ablakhoz eljusson, át kell vágnia magát rajtam és lássuk be, az nem lesz egyszerű, sőt. - Add ide a kést, vagy elveszem. - szólalok meg az előző könnyed hangnemhez képest fenyegetően és most meg is villan a szemem. Ha azt akarja, hogy megint leteperjem, nekem nem fog gondot okozni...
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyom a kérdését, mert már arra sem tartom érdemesnek, hogy felcsessze az agyam, főleg nem ezzel. Teljesen máshonnan közelíti meg az egészet; azt hiszi, fogalmam sincs, mit tettem, hogy nem vagyok tisztában a tetteim súlyával, vagy legalábbis ezt sugallja, mert így nem kell a saját hibáival számolnia. Én tettem, amit jónak láttam, hogy mentsem az ő és a családja életét, és kétségbeesésemben kétségbeesett eszközökhöz folyamodtam. Tudom, hogy mit tettem. Tudom, hogy miért tekintette árulásnak és önzésnek. De én soha nem lettem volna képes szó szerint összetörve, az altatásból frissen ébredve, szinte félholtan faképnél hagyni őt, hogy aztán boldoguljon, ahogy akar. És az előbb még volt képe felhozni ezt, mikor fogalma sincs, min mentem keresztül, mert nem volt ott. Rendbe szedem magam, de nem az ő kedvéért, hanem hogy húzzam az időt és mert nekem is jól esik, ha már így alakult, és végre ki tudom mosni a sérülést a felkaromon. Jó volna viszont a továbbiak alakulását nekem meghatározni, ezért pedig sok mindenre kész is vagyok. Nem kérek az ágyból, de odasétálok hozzá, ha már van olyan naiv, hogy nem kötöz meg újra. Kérdésekkel terelem el a figyelmét, de aztán már megint azzal jön, hogy haza visz, mert rohadtul nem tudja felfogni, hogy az nekem nem otthon. – Itthon vagyok – közlöm vele és ugyanebben a pillanatban mozdulok is, kihasználva a helyzetből és a gyorsaságomból adódó minden előnyömet, hogy megszerezzem a kését. Nem kap utánam, ahogy távolságot állítok kettőnk közé, de nem is vártam; okosabb ő annál. A mosolyával sem tud megzavarni, szilárdan tartom magam és a szemkontaktust, és amikor megindul felém, én is mozdulok, tartva a távolságot. – Elfelejted, hogy küzdöttünk már meg – figyelmeztetem. Nem fogok megijedni tőle, nincs veszítenivalóm. Szövegelni kezd, de most már nem tud feldühíteni ezekkel a hülyeségekkel sem. – Tényleg azt hiszed, hogy akár egy kicsit is érdekel a nő, meg az, hogy bámult? Le se szarom, David. Kefélhettetek volna az orrom előtt, legalább hamarabb kijutottam volna innen – felelem kimérten, de nem tudja elterelni a figyelmem magáról, ki vagyok élezve minden rezdülésére. Vele együtt mozdulok és nem hagyom közelebb kerülni magamhoz, de így látom azt a pillanatot is, amikor átkattan és tudom, hogy onnantól már komolyan kell vennem. – Gyere és próbáld meg – felelem ugyanilyan kiélezett hangon, erősebben fogva a kést. Ki vagyok élezve minden mozdulatára, és ha tényleg megpróbálja rám vetni magát vagy közeledni felém, tudom, hogy két fegyverem van ellene: kicsi vagyok és fürge. Az az igazság, hogy nem akarom bántani, de fogom, ha nem enged el. Nem vágok felé, mert nem ez a szándékom, viszont ha ő a kést tartó kezem felé nyúl, nem vagyok szívbajos és nem késlekedek felé fordítani a pengét. Ha pedig arra az oldalra koncentrál, én közben a másik oldalon kihasználhatom a rést és egy gyors mozdulattal kiszökhetek a beszorított pozíciómból. Hacsak nem számít erre és nyúl utánam, mert akkor improvizálnom kell, hogy ne tudjon leteperni, hiszen akkor vége a küzdelemnek. Az ösztön visz. A túlélés zálogának fényében mozdítja a kezem, hogy egy hirtelen mozdulattal a torkának szegezzem a kést, mint a pizsamásnak a pincében... És megállok, zihálva meredve David kék szemeibe, az ismerős arcára, arra ahogy fölém hajol, én pedig kést szegezek a torkának. Azt hittem, már minden mindegy alapon működök. Azt hittem, menni fog. De ebben a pillanatban rá kell ébrednem, hogy nem tudom megtenni.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Lassan kifogyunk az egymásnak szánt sértésekből és lassan nem fog ránk hatni semmi új, amit kitalálunk és egymás fejéhez vágunk. Ahogy ő is megacélozza magát, úgy én is, de titkon nagyon élvezem ezt az egész kis játékot. Ő talán nem annyira, hiszen a szabadsága a tét, de az már rég az enyém, beettem magamat a fejébe, tudom. Különben nem lett volna féltékeny. Talán ennek tudható be, hogy nem kötözöm meg újra. Kíváncsi vagyok, mennyire vagyok mélyen még benne, mennyire lenne képes ellenállni. Ő pedig ki akarja használni a helyzetet azzal, hogy ellopja a tőröm és megfenyeget vele. Nem tudom komolyan venni. Eddig többször hoztam ki a sodrából, de még megütni sem tudott, vagy akart, majd pont most fog kifilézni? Neem... Shay sok szempontból erős, de valahogy, ha rólam volt szó, mindig könnyen összetörhető volt. Talán épp ezért is esik nehezemre elhinni azt is, hogy szó nélkül hagyta volna, ha meghúzom előtte Clairt, aki csendes megfigyelője ennek az egésznek. Már ennyiből is leesett neki, hogy valaha együtt voltunk, de a helikopterben a veszekedés is bőven elég lenne bárkinek. Mivel ez egy kis szoba, benne két ággyal, egy kis kerek asztallal meg egy székkel, Shay nem tud sokáig hátrálni előlem. A háta inkább előbb, mint utóbb, de neki fog simulni a szoba falának, amikor pedig fordulva akarna nagyobb teret tenni közénk, én srégen mozdulok tovább előre, így ha nem figyel, még a sarok felé is elterelem. Amikor végül elvesztem a türelmet a kerülgetést illetően, figyelmeztetem őt... amikor pedig továbbra is ellenáll, megemelem a fejem. - És tapasztalatból mondom, hogy szűk térben csak a meglepetés lehet az előnyöd. - mondom, visszaemlékezve a jachtra. Ott még csak nem is vérre menően harcoltunk, csak gyakoroltunk. Hátrálni kezdek, végül a félig el is fordulok, hogy fél kézzel lenyúlva fel emeljem a széket. A háttámlát tartó rúdnál fogva lépek vissza felé. - Clair, menj be a fürdőszobába és addig ki se gyere, míg nem szólok. - mondom nyugodtan, Shayt figyelve. Az említettnek persze több se kell, leugrik az ágyról és már spurizik is befelé a fürdőbe, ahol be is zárkózik. Most már miénk az egész játszótér. Felemelem a széket és mint egy vadállatot, úgy igyekszem bekeríteni vele Shayt. A plusz távolság és kemény felület elég ahhoz, hogy a késtől ne kelljen félnem. Igazából megpróbálhatnám eltörni is rajta ezt, de ennyire durva csak akkor leszek, ha más lehetőséget nem hagy nekem. Persze fél kézzel meg tudja fogni a széket, de akkor mindkét keze tele lesz, nekem pedig esélyem lesz utána kapni. Az események pörögnek. Ő megpróbál kislisszolni, de én megakasztom a lábát a székkel és amíg ez lelassítja elkapom a karját és már úgy is fogom, mint a satu. Felém fordul és a torkomnak szegezi a kést, de habozik én pedig megragadom másik kézzel a csuklóját. Zihálva és fújtatva meredünk egymás szemébe és látom, hogy mintha csalódott lenne, vagy zavart. - Dobd el a kést. - morgom oda neki, megadva a lehetőséget, hogy még megadja magát. Már elkaptam. Nem fog tudni szabadulni, innentől pedig nekem is csak egy mozdulat, hogy leterítsem. Ha megadja magát, akkor csak akkora erővel fordítom meg és kényszerítem térdre, amennyi feltétlenül szükséges. Ha nem hagyja magát és továbbra is szorongatja azt a kurva kést, akkor viszont olyan erősen dominálom le, hogy a fájdalomtól eressze el a tőrt és ezúttal nem állok meg ott, hogy térden legyen. Ugyan úgy a hasára, mellkasára nyomom. Bármelyik utat is választja, hátra szólok a vállam felett. - Claire! Kijöhetsz és hozz egy köntösövet is. - csak pár másodpercet kell várni, hogy kattanjon a zár, aztán Clair óvatosan megjelenik az ajtóban. Óvatosan lép közelebb és nyújtja oda az övet, én pedig azt elvéve ismerős szakértelemmel kötöm hátra Shay kezeit. Ezután felállítom és pár lépés után eldöntöm az ágyra. - Villanyoltás. - mondom ezt úgy, mintha alvásra akarnám kényszeríteni, pedig úgy se lehet. A lényeget azonban Claire is megérti. Míg én a helyére teszem a tőrt, ő visszamászik az ágyára, a csipszeket és csokikat az éjjeli szekrényre teszi, aztán lekapcsolja a lámpáját és a telefonjával oldalra fordul a fal felé. Én a széket - vagy a maradékát - visszateszem az asztal mellé és ha tudok még rajta ülni, hát akkor meg is teszem. Ha nem, akkor csak a falnak dőlök, ahogy korábban is. Eltelik egy-két óra, mire hortyogást hallok, de az se Shay felől érkezik, hanem Claire aludt el, telefonnal a kezében. A szememet Shana felé fordítom és ahogy a helikopteren, úgy most is figyelni kezdem őt.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
maybe I'm just a mystery, I can end up your misery
in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand
Egy darabig az ő szabályai szerint játszok; kivárok, figyelek és megfigyelek. Ha már elküldött fürdeni - aminek még mindig semmi értelme -, legalább a felkarom kitisztítom, aztán ahogy kilépek a fürdőből, két dolgot könyvelhetek el biztosra: ez a nő nem fog gondot okozni, David pedig - nyilván - nem fog aludni. Kivárhatnám az éjjelt, megnézhetném, hátha mégis lesz gyenge pillanata, amit kihasználhatok, de igazából rohadtul nincs kedvem itt baszakodni. Épp elég baj, hogy ilyen rohadt közel hozott a határhoz, mert már ezzel is az életemet kockáztatja, és kurvára nem lesz egyszerű kivergődnöm innen. Inkább akcióba lépek, de amikor sikerül megszereznem a kést sem örülök még a fejemnek túlságosan, mert nem számítok arra, hogy könnyen adná magát. Nem támadok rá, mert nem feltétlenül akarom bántani, de elővigyázatos vagyok és nem engedem közelebb magamhoz még akkor sem, ha nevetséges, ahogy ebben a kis lyukban cirkulálunk. Nem tud kizökkenteni, amikor esélytelennek próbál beállítani, de amikor a székért nyúl, felvonom a szemöldököm. Le se szarom a csajt, nyilván már menekül is a fürdőbe, mintha kicsit is érdekelne. – A hátamon akarod eltörni a széket? – kérdezem nyugodtan. Nem félek tőle, de a viselkedése miatt újra és újra meg kell kérdőjeleznem a szándékait. Tehetnék megjegyzéseket arra, hogy ez legalább újdonság, mert ez lenne az első alkalom, hogy nem az ágyat és az asztallábat törjük el egy hotelszobában, de tudom, hogy leperegne róla, ezért csak tovább figyelem. Pajzsnak használja a széket, ami okos, de egyben azt is mutatja, hogy ő is kinézi belőlem, hogy bántanám. Egyébként ez nekem is jól jön, hiszen távolságot tart tőlem, én pedig nem vagyok hülye, nem próbálom elvenni tőle a széket - azzal megint csak a fizikai erőfölényének adnék esélyt. Az egyetlen szívás az, hogy ez a kis lyuk már így is elég szűk volt vele és most még kevesebb tér marad a szék miatt. A fal mentén oldalazva próbálok közelebb jutni az ablakhoz vagy az ajtóhoz, de blokkolja az egérutakat, amitől frusztráltan villannak meg a szemeim. – Meglepően sok energiát pazarolsz rám azon után, hogy két és fél évig szartál a fejemre – mordulok fel, de nem hagyom, hogy a dühöm átvegye az irányítást. Kihasználom, hogy a nő már nincs útban, az ágyak felé hátrálok és megpróbálom csapdába csalni, hogy nyíljon egy folyosó az ajtó felé. Úgy teszek, mint aki meg akarja ragadni a széket, de csak hogy ő válaszul el akarjon kapni. Az ő felvett lendületével ellentétesen mozdulok, fürgén felugrok az ágyra és egy mozdulattal átfordulok rajta, hogy a másik oldalon érjek földet. Már majdnem sikerül is az ajtó felé vetnem magam, de a székkel "meghosszabbított" karja miatt a szék lábával el tudja érni az enyémeket, megakasztva a mozdulatot. Megérzem az ujjait a karomon, én pedig gondolkodás nélkül, ösztönből cselekszem, védve az életem. A tőr pengéje a következő pillanatban a nyakának feszül, az idő pedig lelassul, amikor rájövök, hogy a kezem nem mozdul. Tágra nyílt szemekkel, zihálva bámulom az ismerős szempárt, az arcát, és hiába voltam biztos a dolgomban, képtelen vagyok rá. Érzem, hogy másik keze ujjai a csuklómre fonódnak, aztán rám mordul, de én nem mozdulok. Megfeszítem az izmaimat és erősebben markolom a kést. Olyan könnyű lenne. Itt a legegyszerűbb átmetszeni a bőrt és a nyaki artériát. Szuszogva, hevesen dobogó szívvel meredek David kék szemeibe. Ő nem David. Nem az a David. Megpróbálom megmozdítani a kezem. Nem azért nem megy, mert az ujjai tartják a csuklómat. A legyőzöttség érzése nem azért önt el, mert a következő pillanatban a földre kényszerít és nem is azért, mert a hátrafeszülő karom és csuklóm miatt elejtem a tőrt. Ezúttal nem tud oda taszítani. Nem érdekel a fájdalom, még csak nem is küzdök, mert elzsibbaszt a tudat, hogy még mindig nem tudok neki ártani. Ennyi idő, fájdalom, harag és gyűlölet után sem. Akkor sem, ha neki nem okoz gondot az ellenkezője. Nem tudom eldönteni, kire haragszom jobban; rá vagy magamra. – Baszd meg – sziszegem neki, amikor rálök az ágyra, de már küzdöm is fel magam ülő helyzetbe, mert nem fogok úgy feküdni ott, mint egy darab rohadt kötözött sonka. Feltornázom magam a fenekemre, aztán hátrakúszok és megtámasztom a hátam a támlán - és a kezeimen. Felhúzom a térdeimet, úgy figyelem Davidet és próbálok rájönni a miértekre, de nem tudok. Összezavar. Néma mozdulatlanságban nézem őt akkor is, amikor leül és még akkor is, amikor a nő horkolni kezd a másik ágyon. Csak amikor ő is bámulni kezd villannak meg a szemeim. – Vedd le rólam a szemeidet – sziszegem halkan. Persze nem számítok arra, hogy hallgatna rám, szóval ha tovább bámul, leküzdöm magam az ágyról és odasétálok az orra elé. – Jobb így a kilátás? – kérdezem rámeredve. Szinte pislogás nélkül bámulom őt, próbálok rájönni, mi a faszt keresünk itt és mit akar még tőlem azon kívül, amit állandóan hajtogat. – Miért? – szólalok meg újra. – Miért akarod még jobban szétcseszni az életem? – hajolok lejjebb egy kicsit, hogy a szemeink egy szintbe kerüljenek, bár ehhez ugye nem sokat kell tennem.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Kihasználja, hogy nem kötöm meg újra, én pedig sejtettem, hogy próbálkozni fog valamivel, bár azt hittem azt azért megvárja, amíg legalább elfáradok, vagy elindulunk. Úgy tűnik, hogy sokkal türelmetlenebb annál, minthogy megvárja amíg rendesen besötétedik, de ezzel csak maga alatt vágja a fát. Miután nem gondol bele, hogy sarokba van szorítva, a széket ékelem magunk közé, hogy ő ne tudjon elérni a késsel, de én mozgékony maradjak. - Ha szükséges. - válaszolok nyugodtan. Hátrál, megy jobbra-balra, és felidegesíti, hogy nem hagyok neki más választást, csak rajtam át juthat ki. A szavaira fújtatok egy aprót. - Az embereknek nem szokása virágot küldeni egy ismeretlen címre a börtönből. - adom meg neki a választ egyben mindenre. Ha netán akartam volna felvenni a kapcsolatot, még is hogy tudtam volna, ha nem tudtam merre keressem és egyébként se tudtam volna személyesen megjelenni? De nem számít már. Most itt van. Végül az ágyat használja arra, hogy megpróbáljon megkerülni. Ahelyett, hogy utána vetődnék, a széket a lábába akasztom és utána markolok. Meg tudna ölni. Nem tudom, hogy azért engedem ezt neki - hiszen egyszerűen csak elő vehettem volna a lőfegyverem -, mert bízom abban a megérzésben, hogy továbbra sem vagyok neki közömbös, vagy egyszerűen csak nem érdekel már semmi. Ezen még sokat fogok később gondolkodni, de eltereli a figyelmem az, hogy ő benne viszont láthatóan sok dolog lejátszódik. Nem reagál a szavaimra, sőt, még jobban hozzám szorítja a pengét és érzem azt a finom csípő érzést, amikor megvágom magam a borotvával. Felsérti a bőröm, de nem tesz többet. Még csak leküzdenem se kell különösebben a földre, mert hagyja magát. Amint elejti a tőrt, azt arrébb is lököm, aztán a megkapott övvel szorosra kötöm a kezeit... mint ahogy régen is szerette. Felkelve felhúzom és míg ő megint szidalmaz, én csak az ágyra lendítem őt és közlöm, hogy most már alvás van. Claire veszi is a lapot és elmegy aludni, legalább is álomba telefonozza magát, míg Shay ülésbe küzdi magát az ágytámlán. Eltelik egy-két óra csendben, egymás fixírozásával, mire Claire mély hortyogásba kezd. Valószínűleg nem sok időt hagytak neki aludni a terroristák, így jó mélyen alszik. Legalább is Shay felmordulása nem ébreszti fel. Persze hiába szól rám, én tovább bámulom őt, mire lepattan az ágyról, hogy elém sétáljon. Hátra dőlve nézek fel rá, a kérdésére pedig látványosan végig nézek rajta, a domborulatainak külön figyelmet szentelve. - Hatványozottan. - válaszolom nyugodtan, tenyérbe mászóan pimasz mosollyal a fejemen. Amikor behajol elém, ismét eszembe jutnak a bárkás évek és történések. Amikor alig tudtuk távol tartani egymást magunktól. Felteszi a nagy "miért" kérdéseket én pedig úgy nézem őt, mint aki éppen most merítene belőle választ, mert maga se tudja még teljesen. - Azt hiszed, van ennél lejjebb? - kérdezek vissza először, aztán felkelek a székből, hogy újra élvezzem, mennyivel kisebb nálam. Felemelve a kezem az állára fogok és felemelve a fejét az arcát fürkészem, miközben azon gondolkodom, hány nőbe is próbáltam belelátni ezt az arcot. Hányak keltették azt az illúziót, hogy ő az, mikor épp olyan részeg voltam, hogy a világomról nem tudtam? Hány nő okozott csalódást, valahányszor felébredve nem őt találtam magam mellett aludni? Sok. Túl sok, hogy normálisnak lehessen mondani. Azt nem tudom, hogy elmondjam-e Shaynek. Miért tenném? Nincs választása. Nem akarok többet csalódni. Sem a másnap reggelben, sem benne. Ha ehhez pedig az kell, hogy bezárjam, mint sárkány a királykisasszonyt, akkor ez lesz. - A múlt nem csak téged üldöz. Akarom, ami az enyém. - mondom ki végül még is. Legalább talán abba hagyja a vinnyogást a feladással és megöléssel kapcsolatban.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
maybe I'm just a mystery, I can end up your misery
in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand
Úgy döntök, nem váratom meg magamat és a szabadságomat, de David - nyilván - nem tervezi csak úgy hagyni, hogy kisétáljak az ajtón. Tudom, hogy csapdában vagyok ebben a kis lyukban, de ezért is viselkedek úgy, mint a ketrecbe zárt vad, ami bármire képes azért, hogy átjusson a rácsok túloldalára. Legalábbis eleinte ezt hiszem. Határozottan fogom a kést, bár rá nem támadok vele, csak az egérutat keresem; még akkor is, amikor azt mondja, eltöri rajtam a széket, ha kell. Fogalmam sincs, megtenné-e, de ezen a ponton már nem tudom, mire számítsak tőle. Néhány órával ezelőtt arra sem számítottam volna, hogy valaha újra látom. Arra sem számítok, hogy használhatót reagálna a költői megjegyzésemre, noha a válasszal sem igazán tudok mit kezdeni. Börtön? Nem tudom elképzelni, mégis hogy a francba került volna börtönbe, de igazából azt sem hiszem el, hogy akárhonnan is virágot akart volna küldeni, szóval egyszerűen csak kizárom a szavakat a tudatomból. Sokáig voltam New Yorkban, mire felépültem és ő egyetlen egyszer sem próbált meg felkeresni, vagy legalább megbizonyosodni arról, hogy nem haltam-e meg mégis. Erre kell koncentrálnom. Erre kellene koncentrálnom. Ezt kellene hajtogatnom magamban akkor is, amikor bár elkap, én a nyakához szorítom a penge élét. Egyetlen mozdulatba telne megölnöm és én mégis képtelen vagyok rá. A felismerés sokkal jobban megráz és megzavar mint az, hogy már megint a földre küld és a hátamba térdel. Nagyon sokat dolgoztam magamon, azon, hogy újra függetlenítsem a lelkem, hogy újra elássam a szívem ugyanolyan mélyre, ahol volt. Egy ideje már elhittem, hogy közömbösítettem magam; az álmaimból nem tudtam elűzni, a gondolataimból sem sikerült száműzni, de már nem kísértett sem a fájdalom, sem az árulás kínja, sem a magány, sem a harag. Megtanultam nélküle létezni, de most rá kell ébrednem, hogy ez nem fekete és fehér, mert csak addig működött a dolog, amíg újra meg nem jelent az életemben. Ennek a lehetőségével soha nem számoltam. Ironikus, hogy megint egy köntös övével kötöz meg, de túlságosan letaglóznak a felismerések ahhoz, hogy megengedjem magamnak az ezzel való foglalkozás luxusát. Rögtön feltornázom magam ülő helyzetbe, mert nem fogok úgy feküdni ott, mint egy darab szar, és úgy bámulom Davidet, mintha belőle próbálnám kiolvasni a válaszokat. Gyűlölöm magam a gyengeségemért és gyűlölöm őt azért, amit tesz velem. Dühös vagyok, mert nem tudtam őt kiverni a fejemből és még jobban dühít, hogy ő engem igen. Vajon ő meg tudta volna tenni? Amikor már tényleg rohadtul idegesít a bámulása és a nő is az igazak álmát alussza, türelmetlenül szólok rá, hogy hagyja végre abba a fixírozásomat, de persze mintha a falnak beszélnék. Persze egyikünknek sem újdonság az éjszakázás és az alvásmegvonás, de a bőröm alatt munkálkodó frusztráltsággal nem fogok tudni reggelig csendkirályt játszani vele. Felpattanok az ágyról és odamegyek hozzá, de pontosan úgy reagál erre és a kérdésemre is, hogy bánom, hogy nem tudom beverni a képét. Úgy méreget, mint egy darab húst, még csak meg sem próbál úgy tenni, mintha nem időzne el bizonyos részeken, de nem mutatom, hogy ez zavarna. Pedig idegesít, mert régen ez a játszmáink része volt, de többé nem játszmázunk. Vagy legalábbis nem úgy. Csak fújtatok egyet a válaszára és arra a letörölni való vigyorra a fején, aztán lehajolok hozzá, hogy az arcunk egy szintbe kerüljön a millió dolláros kérdések erejére. Hosszú ideig néz némán, de én állom a tekintetét, aztán a visszakérdezésére felvonom a szemöldököm. – Amióta újra megláttalak, biztos vagyok benne – felelem és a fantáziájára bízom, hogy ezt sértésnek veszi-e. Amikor felemelkedik a székből, nem engedek a fölényének, egy tapodtat sem mozdulok hátrébb, hiába magasodik fölém. Ujjai újra az állkapcsomra fognak, de én makacsul és rezzenéstelen arccal állom a tekintetét. Figyelem a sötéten kavargó szemeit, a félhomályban csak részben megvilágított arcát, és megint nem tudom, hogy a faszba kerültünk ide. Mit keresünk megint egymás életében? A szemei kékje távolinak tűnik ahhoz képest, amire emlékeztem; számítóak, hűvösek és sötétek. Ezért sem tudom, mit akar tőlem. Ha holtan akar látni, miért nem öl meg? Ha nem akar holtan látni, miért nem enged el? Már épp kötekedve megkérdezném, hogy elvitte-e a cica a nyelvét, amikor nagysokára megszólal, én pedig egy pillanatig zavarodottan nézek rá. – Mi... –a tiéd?, akarnám kérdezni, de hirtelen megértem összefüggésében is a szavait. Elég hozzá a szemeibe néznem és kiolvasnom belőlük valami egészen más jellegű sötétet. Nem váltságdíjra vagy vérdíjra gondol és még csak nem is valami elbaszott elégtételre. Rólam beszél. Felgyorsul a szívverésem és vele együtt a légzésem, mert egyszeriben értelmet nyer az a rengeteg haza viszlek is, és nekem egy pillanat alatt borul el az agyam - megint. Kirántom az állam a szorításából és elhátrálok tőle. – Nem vagyok a tiéd, David – sziszegem dühös, fenyegető hangon. A kezeim most először feszülnek neki igazán az övnek. – Teljesen meghibbantál? Nem fogok hazamenni veled. Mégis mit képzelsz, hogy majd szépen beköltözök hozzád és én leszek az új szobanövényed? Komolyan képes voltál emiatt megkötözni és fogva tartani?! – kérdezem egyszerre dühösen és hitetlenül, hevesen megrázva a fejem, aztán mégis újra elé lépek, hogy lábujjhegyre állva belemásszak az arcába. – Ne is álmodj róla. Lemondtál rólam, amikor ott hagytál, inkább tartsd magad ahhoz a gondolathoz, mert nem megyek veled sehová. Nem vagyok a tulajdonod – sziszegem dühtől csöpögő hangon, villámló szemekkel. – Oldozz el és engedj el, David, most, mielőtt még olyanná válsz, mint egyesek – morgom, a hangom pedig gyűlölettel telik meg. Nem mintha őt eddig meghatotta volna, ami történt.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Olyan értetlenül néz rám a válaszom után, mintha számára ez teljesen elképzelhetetlen lenne. Nem tudom miért, de nem is számit, mert nem hajlandó a kést letenni. A "harc" rövid és tömör, mert a legtöbbet igazából kerülgetjük egymást. A végén persze kiderül, hogy Shay még mindig gyenge, ha rólam van szó és én ezt alattomos módon ki is használom. Persze megint szidalmaz, én pedig már hozzá szoktam, hogy a hozzám intézett szavait egy "baszd meg"-gel kezdi. A napot gyorsan lezárom és hamarosan már a sötétben bámuljuk egymást. Illetve főleg én Shayt, ő pedig csak parancsolgat, mintha nem ő lenne megkötve. Felkel és provokatívan elém áll, de úgy tűnik, nem tetszik neki, hogy megnézem azt, amit kihelyezett elém. Még nem láttam taktikai felszerelésben és meglehetősen jól áll neki. A fekete, a fonott haj. Mint egy vad GI Jane. Aztán meg az arcomba is hajol és újra kérdőre von, én pedig elgondolkodom azon, hogy mondjak-e neki bármit. Végül megteszem, mert ezzel talán azt megakadályozom, hogy folyamatosan a saját haláláról beszéljen. Eleinte nem érti, de látom az arcán a változásokat, ahogy összerakja, miről beszélek. Az ellenkezése nem lep meg, sem az, hogy az ujjaim közül kitépi az arcát. - Hogy ne lennél az enyém? - kérdezek vissza, úgy nézve rá, mintha mindjárt kinevetném. - Láthatóan nem tetted túl magad rajtam. Féltékeny vagy egy ismeretlenre és a szabadságod érdekében sem tudod elvágni a torkom. - szembesítem a tényekkel, miközben ő szinte vicsorogva hátrál el tőlem. Dühös, igen, látom rajta. Majd megbékél. Még távol sem tud tőlem maradni, úgy áll lábujjhegyre, hogy bele hajolhasson az arcomba, miközben közli, hogy nem fog együttműködni... és hogy emlékeztessen, nagyon hasonlítok valakire. Még a gyűlölet a hangjában sem hat meg. Felemelve ráfogok a fonatára a hajtövében és hátra hajtva a fejét hajolok le hozzá jó közel, hisz úgy is erre vágyott. - Ezen már túl vagyunk. Olyan, vagyok, mint egyesek azzal a kivétellel, hogy az én őrületem nem a gyűlöletből indul. Épp ezért nem is foglak se megkínozni, se megölni. De ha azt hiszed, hogy hagyom, hogy ismét elsétálj, miközben minden pórusomba beittad magad és két éve csak kísértesz, akkor bolondabb vagy, mint én. - morgom az arcához közel, aztán ha már ilyen közel vagyok, nem tartom vissza magam a régóta kínzó vágytól. Csak azért hajolok a nyakába, hogy az illatából mélyet szívjak, de az elmém közben már máson pörög. Nem csak azon, hogy kívánom őt, hanem azon is, hogyan tartsam majd a lakásban, ahová zárni fogom. Először is jó magasra kell költöznünk, hogy az ablak ne lehessen opció... Jó magasra.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
maybe I'm just a mystery, I can end up your misery
in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand
Feldühít a saját gyengeségem, de még ennél is jobban zavar, hogy ő nem az, ráadásul mintha számolna az én gyengeségemmel. Mással nem tudom magyarázni, hogy miért nem próbált megállítani, mert ha akartam volna, meg tudtam volna ölni. De nem akartam. Vagy nem tudtam. Mi egyáltalán a különbség? Még az okát sem tudnám pontosan megnevezni, de ahogy az ágyon ülve őt bámulom, úgy döntök nyugodtan írhatom a múlt számlájára. Tárgyilagosan nézve többször is megmentette az életem, szóval most én is tettem neki egy szívességet. Ennyi. Semmi több. Csak frusztrációból van egyre több, mert feldühít, hogy folyamatosan engem figyel, és hiába szólok rá, le sem szarja. Értem én, hogy nem akarja, hogy próbálkozzak, de ettől még nem kell bámészkodni. Persze ahogy odamegyek hozzá és megállok előtte, csak még pofátlanabbá válik, de én az állkapcsomat összeszorítva tűröm el, hogy méregessen, mint egy darab húst. Hiába hajolok le hozzá, rövid úton feláll a székről, hogy megint kinyilvánítsa a fölényét, de nem hátrálok meg akkor sem, amikor az államra fog. Várom a választ, mert fogalmam sincs, hogy nem vagyok felkészülve arra, amit hallani fogok. Akarom, ami az enyém. Először nem értem, aztán azt hiszem, rosszul hallok, végül pedig szeretném, hogy rosszul halljak. Sok mindenre fel voltam készülve, de erre nem. Nem akarom elhinni, hogy van képe ehhez, nem is értem, honnan jön, és rohadtul feldühít, mert nem csak nevetséges ezzel előállnia ennyi idő után, de még le is alacsonyít a tárgyiasítással. Persze neki erre is van válasza, de én csak egyre dühösebben bámulok rá. – Fogalmazzunk inkább úgy, hogy a múltra való tekintettel nem akartalak megölni. Akkor még – sziszegem, mert most nagyon csábítóvá válik a gondolat. A féltékenységet nem is kommentálom, mert nem vagyok féltékeny, csak kedvem lenne kivéreztetni és megnyúzni minden nőt, akihez hozzáért. Ez csak a szokás hatalma. A dühtől és a gyűlölettől zihálva lépek aztán szorosan elé és mászok bele az arcába, emlékeztetve arra is, hogy rohadtul hasonlít valakire ezzel a hozzáállással. Bizonytalan vagyok abban, hogy ez meghatja-e egyáltalán, de ha nem, az csak még tovább fokozza majd a haragomat. Amikor a hajamra markolva hátrahúzza a fejem, egy pillanatra bennem reked a levegő, de ezt a hatást igyekszem elrejteni azzal, hogy visszaengedem magam a talpaimra. Nem mintha számítana; hiába növelem a távolságot, ezúttal ő hajol hozzám olyan közel, hogy a lélegzete az ajkaimon csapódik le. Még csak nem is tagadja a hasonlóságot, ami miatt megpróbálom kirántani a fejem a fogásából, de aztán folytatja, és én megint nem veszek levegőt. A tekintetem beleragad a sötétlő kék szemek csapdájába, miközben próbálom megemészteni, amit mondott. Nem szabad, hogy meghasson. Nem számít. Évek teltek el. Egy nap alatt kétszer fegyverzett le és kötözött meg. Most is meg vagyok kötözve. A tulajdonának képzel. Halkan zihálva meredek rá, amíg meg nem mozdul, hogy a nyakamba hajolva mély levegőt vegyen. Megugrik a pulzusom, a szemeim pedig megrebbennek, de szerencsére hosszú a taktikai felső ujja, így nem látja, amikor kiráz a hideg. – Te sétáltál el – szólalok meg halkan. Minden erőmet összeszedem, hogy megacélozzam magam ellene és a hatása ellen. Nem fogom a tudtára adni, hogy még mindig hatással van rám; ezek csak berögződések. – Egy kicsit késő bánat már, David – folytatom, ha felemelte a fejét, akkor megint a szemeibe meredve, de láthatja a tekintetemben villogó haragot. – Igazán sajnálom a pórusaidat és az elmédet, biztos szar lehet, hogy ennyi idő alatt sem tudtál túllépni rajtam, de itt és most megesküszöm neked... – hajolok hozzá még közelebb, még ha húzódik is ettől a hajam, mert addig meg sem állok, míg szinte szó szerint a szájára nem sziszegem a folytatást. – Soha nem leszek a tiéd. – Ellenállok a zavaróan erőteljes és letaglózó kísértésnek, ami arra akar rávenni, hogy csókoljam meg; felvértezem magam a haragommal, a gyűlöletemmel, a mai történésekkel, mindennel, amim van, és csak szuszogva nézek a szemeibe, míg úgy nem érzem, elég volt a pillanat. Ismét hátramozdulok, megpróbálok szabadulni a markából, és ha enged, elhátrálok, vissza az ágyig, látszólagos nyugalommal. Ha nem, akkor továbbra is közelről rábámulva szólalok meg. – Kíváncsian várom, hogyan fogsz kivinni az országból anélkül, hogy elengednél. Kicsit feltűnő leszek megkötözve, nem gondolod? Kipeckeled a számat is? Honnan tudod, hogy nem fogok segítséget kérni? – zúdítok rá kérdéseket, hogy lehetőleg megzavarjam és esetleg fel is idegesítsem. Pontosan tudja, hogy a héber az anyanyelvem és folyékonyan beszélek arabul is. Bármit mondhatok majd bárkinek.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Szembesítem a tényekkel, ő még is próbálja úgy beállítani a dolgokat, mintha még ő tett volna szívességet, nem pedig elgyengült volna. Ráhagyom, mert tudom, hogy úgy is emészteni fogja belülről, akkor is, ha újra és újra elmondom neki, hogy hazudik magának. Úgy látom, hogy teljesen összezavarodik, ezt pedig csak élvezni tudom, mert azt is tudom, hogy minden szitok és ellenkezés mögött ott rejlik az a vágy, amit már jól ismerek. Hiszen nem a sarokba menekül előlem, nem. Ő közel hajol hozzám, az ajkamra sziszeg, szinte felkínálva azt, én egyelőre még is csak az illatából merítek egy újabbat, rámarkolva a hajára. Visszaengedi magát a talpára, de ez nem elég ahhoz, hogy nagyobb távolság álljon be közénk. Megpróbálja elhúzni a fejét, de a markommal elég erősen tartom, és habár nem látom, ahogy kirázza a hideg, a zihálását nagyon is hallom. Orrommal végig simítom a nyakát, aztán ahogy felemelem a fejem, közelről pillantok a szemeibe. A kérdéseire csak elmosolyodom. Ennyire amatőrnek néz? - Nehéz lesz majd segítséget kérni, ha nem látnak és hallanak majd téged. - mondom, szabad kezem pedig lassan ráfonódik a derekára. Úgy se tűnik úgy, mint akit különösebben zavarna a közelségem. Mondjuk ha zavarná se érdekelne. A kezem persze rövid utat talál a kedvenc helyére a fenekére és olyan mohón markol bele, mint ahogy én szagoltam a nyakába. A fejét szilárdan tartom, mert már úgy érzem, ha már itt van a kezeim közt, ennyire közel, miért ne élvezhetném még tovább? - Meglátod majd, de ha tudni szeretnéd, magángépünk van innen haza. Úgy hogy nem lesz lehetőséged áldozatot játszani másnak. - dörmögöm halkan, nekem szorítva őt, ajkamat pedig csókkal tapasztom az övére. Csak azért nem adok neki nyelves csókot - még -, mert tudom, hogy megharapna. Így is meg van a veszélye ennek, de az ajkamat harapdálhatja, tudja, hogy azzal csak a vágyaimat korbácsolja fel.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
maybe I'm just a mystery, I can end up your misery
in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand
Le akarom törölni azt az elégedett arckifejezést a képéről. Úgy néz rám, mint aki rohadtul biztos a dolgában, mint aki előre tudja, mit fogok tenni és mondani, és ez rohadtul felcseszi az agyam. Vagy legalábbis jól esik csak erre fogni, mert saját magamat is dühítem. Átkozom a testem reakcióit, gyűlölöm, hogy még mindig hatással van rám. Ellökni nem tudom hátrakötött kezekkel, de miután egyszer elkövettem azt a hibát, hogy újra közelebb léptem hozzá, már nem is ad nekem több lehetőséget a menekvésre, hiába próbálom meg kétszer is. Provokálom, szavakkal és tettekkel is, de ő - velem ellentétben - nagyon is ura a helyzetnek. Legalábbis úgy érzem. Nem hagyja magát befolyásolni, én pedig felmordulok, amikor nem elég, hogy megint a nyakamhoz hajol, még az orrával is végigsimítja a bőröm. Gyűlölöm, hogy a gerincem mentén végigfut az a vágyakozó borzongás, aminek a létezéséről is megfeledkeztem már. Nem akarom akarni, nem akarom, hogy nyerjen. Megpróbálok elhúzódni tőle, szavakkal igyekszem ingerelni, de elmosolyodik. – Becsomagolsz a bőröndödbe? – vonom fel a szemöldököm, de közben megérzem másik kezét a derekamon, amitől ingerülten kezdek ficeregni. – Engedj el! – sziszegem, megint megpróbálok elhúzódni tőle, de ahelyett, hogy megtenné, a tenyere lejjebb vándorol, az ujjai pedig belemarnak a fenekembe. Halkan szakad ki belőlem a levegő, újra végigfut a bizsergés a gerincem mentén. Felrémlik előttem a kabin, ahol először csinálta ezt és minden egyes alkalom, amikor... Elég! Fújtatva rántom meg a fejem újra, de nem ereszt, én pedig megőrülök a bennem dúló érzelmek viharától. Rohadtul dühös vagyok, gyűlölöm őt is és azt is, amit csinál, de közben mindem egyes porcikám reagál rá, úgy, mintha csak erre vártak volna. Nem vártunk erre! Magához szorít, a testem teljey felületén érzem az övét; kemény mellkasa a melleimnek nyomódik, a hasamon szinte meg tudnám számolni a kockáit és a fenekemnél fogva az ágyékához présel, nekem pedig akármilyen szégyenteljes is, melegem lesz. Még az ajkaimra is dörmög, ami mindig a gyengém volt. Érzem, hogy az arcom felforrósodik, halkan zihálva meredek a sötét szemekbe, kétségbeesetten keresve az eszközeimet és a pajzsaimat ellene. Szólásra nyitom a számat, hogy legalább visszavágjak azzal, hogy a magángépig is el kell jutni, hátha a szájkaratéval megúszom a teljes megsemmisülést, de ő a szájával fogja be az enyémet. Fújtatva feszítem meg magam, ellen akarok állni neki, de módszeresen bontja le a gátjaimat, mint aki nagyon jól emlékszik mindenre. Várok, hogy elmélyítse a csókot és leharaphassam a nyelvét, de nem teszi meg, ezért a száját harapom meg. Erősen. Én is emlékszem dolgokra, tudom, hogy ettől mindig beindult, de én most nem a vágyai fokozására harapdálom finoman, hanem vért akarok fakasztani. Azt akarom, hogy neki is fájjon. Zihálva, fújtatva próbálok elhúzódni, folyamatosan ficergek a karjaiban, és közben nagyon igyekszem nem észrevenni, hogy a testünk egymáson súrlódik, és ettől csak még jobban érzem őt mindenhol.
Welcome to my cage, little lover Attempt to rearrange with you, baby Still don't know your name, Miss Honey Let's go up in flames, pretty lady
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Oszd meg és uralkodj, tartja a mondás, én pedig látom, hogy Shay nagyon is megosztott. Próbálja elterelni a figyelmem, de én már egészen másra figyelek és nem hagyom, hogy manipuláljon. Eddig is vágytam rá, de miután felkínálta magát, csak nem gondolja, hogy nem is veszem el, ami az enyém? - Elég kicsi lennél ahhoz, hogy bele férj. - válaszolom, bár erről szó sincs. Nem fogom szó szerint összecsomagolni, még ha azzal meg is könnyíteném a dolgomat. De a figyelmemet már el is terelem a domborulataival, amit megmarkolok és amit magamhoz szorítok. Látom, miként tágulnak ki a pupillái, a halk zihálása lecsapódik az arcomon, miközben egyre ellenkezik. De hát nem is ő lenne. Az ajkára hajolva fojtom belé a szót és állítom meg egy kicsit a ficergését, amivel el nem éri, amit akar. De mit is akar igazán? Szerintem megilletődne, ha hirtelen elengedném. Mindig ezt játszottuk. Megkívántatta magát, felkínálta magát, aztán ellenkezett, de ha abba hagytam, amit csináltam, még ő volt csalódott. Hát most nem fog csalódni. A gondolataimat a fájdalom élénkíti fel. Olyan erősen megharapja az ajkamat, hogy felszakad a bőr, és habár annyira fáj, hogy morranva elhúzzam a fejem, ez egyben be is indít. Megnyalom a számat, ahogy elhúzza a fejét és ficereg, én pedig lazítok a fogáson. Elengedem a haját, a fenekéről pedig a karjára fogok, hogy megfordítva az ágyhoz vezessem és rá lökjem. Az oldaláról a hasára fordítom, bal kézzel a lapockájára támaszkodva térdelek fél lábbal a lábai közé, jobbommal pedig végig simítom az alakját. - Jól áll neked ez a szerelés. Jobb is, hogy nem kértél magadnak ruhát Clairtől. - mormogom a füle felett, kiélvezve a karcsú alakját a kezeim alatt. Az emlegetett mondjuk még mindig hortyog, ami a hangulatra sajnos nem játszik rá, de engem nem zavar. - Szóval hány kör is volt az új rekord, hm, Shay..? - térek vissza egy témára a fenekének simulva ágyékommal, míg az oldalát simogató kezem lefordul előre a hasára, hogy onnan felfelé térve már a mellére markolhasson rá.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
maybe I'm just a mystery, I can end up your misery
in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand
Nem voltam felkészülve arra az irányra, amit a történések vesznek. Eddig is dühösek voltunk a másikra, egymásnak feszülve kiabáltunk kígyót-békát, de most... most csak én vagyok igazán dühös és máshogy feszülünk egymásnak. Az ő jóvoltából. Próbálom elnyomni magamban a testem ösztönös reakcióit, mert nem akarom, hogy lássa, és én sem akarok tudomást venni róla; már csak azzal felperzseli a bőröm, ahogy mély levegőt vesz mellette, de aztán még végig is simít rajta, hogy utána magához szorítson és a fenekembe markoljon. Nem akarok reagálni rá, de nem tudok küzdeni az érzés ellen. Ugyanabba a csapdába kerülök, mint amikor kést szorítottam a torkához: mást mond az eszem és mást remélek, mint amit a testem és a pillanat diktál. Nem tudtam megölni és most nem tudok neki ellenállni. Régen is olyan volt, mintha saját térképpel és használati útmutatóval rendelkezne a testem felett, de meg sem fordult a fejemben, hogy ez ne változott volna. Hiszen elhagyott és azóta évek teltek el. Mégis, hiába ficergek, hiába próbálok szabadulni, a testem bizsereg, felforrósodik, vágyik rá. Azt viszont lesheti, hogy ezt bevalljam... Amikor az ajkát az enyémre szorítja, hiába élném meg azt egyrészről felszabadításként, én válaszul megharapom. Nem úgy, ahogy régen fokoztam a vágyait, hanem erősen, és amikor felmordulva elhúzza a fejét, diadalittasan villannak meg a szemeim. Figyelem, ahogy lenyalja a vért az ajkáról, és én is ezt teszem a sajátomról, miközben zihálva figyelem őt. A diadalom mondjuk csak addig tart, míg ki nem derül, hogy nem elengedni készül - háttal fordít magának és az ágy felé kell tolni. – Felejtsd el! – sziszegem, mert ezen a ponton már nem is gondolom, hogy megint aludni küld majd. Próbálok befékezni, de a fizikai erőfölény még mindig az övé, ezért hamarosan az ágyon landolok és hiába próbálok a hátamra gördülni, ő gyorsabban nyom le a hasamra és már mászik is fölém. – Szállj le rólam – mordulok rá, de ő csak a kezét helyezi rám és a fülembe morog. Nem akarok megborzongani egyiktől sem, nem akarok neki tetszeni sem, de minden egyes inger hatással van rám. Sokkal inkább, mint a nő hangos alvása alig pár méterre innen. Megpróbálok kicsúszni, kimászni alóla, de csak hozzám szorítja az ölét is és én érzem, hogyan lángol fel a vérem a vágya érzésére. Mit csinálsz, te szerencsétlen?! Most kéne emlékezned, most kéne félned és pánikolnod! Pedig minden elmarad azon kívül, hogy szinte viszketni kezd a bőröm a sóvárgástól. A kérdésére csak fújtatok egyet, szóra nyitom a szám, hogy valami éles választ adjak... Aztán kicsúszik rajta egy halk nyögés, ahogy a mellemre markol. Ingerültté tesz a lebukás, megpróbálom kiküzdeni magam a kezéből, de csak azt érem el vele, hogy a fenekem minduntalan az ágyékának dörzsölődik, és ezzel saját magamat is megőrjítem. Nem akarom kívánni. Nem kívántam senkit az óta, és nem vele akarom elkezdeni... persze a kezdetről már rég lecsúsztam. – Annyi, amennyit te sosem bírnál – felelem halkan zihálva, cseppet sem frappánsan, de örülök, hogy legalább ennyit ki tudtam nyögni. Megfeszítem a karjaimat, megpróbálom ellökni magamtól, de csak a pólóját sikerül felgyűrnöm a nagy küzdelem közepette. Ujjaim alatt hirtelen már nem a ruháját érzem, hanem a hasának forró bőrét és az alatta keményem feszülő izmokat, amitől újabb adag forróság áramlik át a testemen. – Kibaszottul... gyűlöllek... – zihálom, de tudom, hogy vesztettem. Én magam is hallom a hangomon azt, amit eddig hiába próbáltam elrejteni, és ahogy a körmeimmel belemarok a bőrébe, azt is tudom, hogy ezt már nem azért csinálom, mert vért akarok serkenteni... vagy legalábbis nem csak azért.
Kezdőlap
Gázai övezet, 2023
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
Mint kés a vajon, úgy haladok, mert minden faszfej a kezemre játszik. Mintha semmi nem változott volna, mintha nem esett volna ki egy nagyon hosszú időszak, amikor próbáltam normális életet élni és úgy tenni, mintha legalábbis alkalmas lennék ilyesmire. Az is csak egy büdös nagy pofonnal ért véget, emlékeztetőül, mennyire rohadtul nem nekem való az ilyesmi. Pontosan ezért még csak nem is álmodtam róla soha többé.
