lost count of the scars but I've just begun

keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs

Úgy érzem, mintha megfordulna velem a világ, vagy inkább mintha az én amúgy is elcseszett világom fordulna ki végleg – újra? – a sarkaiból. Lezártam a régi életem. A legrégebbit is, meg azt is, aminek a fals ideájába olyan ostoba módon beleringattam magam, hogy aztán akkora pofont kapjak, amiből nagyon sokáig nem tudtam magamhoz térni. Lezártam. Elengedtem. El soha nem felejtettem; nehéz lett volna, ha mindenről ő jutott eszembe, ha éjszakánként ő kísértett, ha mindenkiben őt láttam. De elengedtem, találtam magamnak új célt, új motivációt, hogy reggelente felkeljek és hogy a Glock csövét ne a saját számba vegyem, hanem azokat irtsam vele, akik megérdemlik. Mint anno, csak most én mérlegelek, nem parancsolgat nekem senki.
És most mégis, egyetlen pillanat alatt ugyanannak a sötét és feneketlen gödörnek az alján találom magam, csak mert ahogy felnézek, az a szempár bámul rám meredten, ami két és fél éve kísért. Tudom, hogy nem képzelődök. Ezer közül is felismerném. A szemeit, a vonásait, a heget... Tudom, hogy ő az, de nem értem, mit keres itt, és a látványa megannyi rég eltemetett érzést szabadít fel bennem. Na nem azt, amit neki köszönhetően fedeztem fel. Nem, ez mind negatív és keserű. Pont azért, ahogy indultunk és aztán amivé lettünk. Amit tett velem.
Esélyt sem ad arra, hogy kövessem a tervemet, mert hiába nem értem jött – miért is jött volna értem?! –, a felkaromra – a sebemre – markolva ránt fel a földről aztán kezd el magával ráncigálni, miközben láthatóan nem csak én, de senki más sem érti, mit csinál. Megpróbálom kirántani a kezem a vasmarokból, lefejteni magamról az ujjait, meglököm, legszívesebben megütném, de a testi- és erőfölény még mindig nála van, ezért olyan könnyedén rángat maga után, mint valami rongybabát. Megpróbálok hát másik módszerhez folyamodni és felemlegetek neki valamit, amikor valami hasonló, de mégis egészen más helyzetben találkoztunk először. Erre végre megáll, én pedig dühösen, konokul, villámló szemekkel meredek rá, és nem adom meg neki azt az örömöt, hogy fájdalmas fintorba torzuljon az arcom a szorítása nyomán.
Aztán azt mondja, hogy ő arra tette fel az életét, hogy engem biztonságban tudjon, és én köptem arcon őt, mire minden vidámságtól mentesen, keserűen és gúnyosan az arcába nevetek. Talán ezzel is nyújtok neki helyzeti előnyt, mert így pláne könnyen van lehetősége a másik kezével is utánam kapni, hogy aztán a hátamra csavarva a kezem leteperjen a földre.
Csak egyetlen pillanat. Csak egyetlen pillanatra kerülök oda. Az eddig pattanásig feszülő izmaim erre a pillanatra elernyednek, a testem megadja magát, a torkomon pedig az eddigi harciasságomhoz képest halk és elhaló nyögés szökik ki, de az üvegessé váló tekintetemet csak az egyik civil nő látja, aki végignézi az egész jelenetet és ahogy rám néz, bizonytalanul felém lép. Csak egyetlen pillanat, aztán megszűnik a fülemben Doron lihegése, a fantomfájdalom a testemben, és ahogy kikapcsolom magam, ismét tisztában vagyok vele, mi történik.
– Baszd meg, David! – sziszegem dühösen, megrángatva a kezeimet, de addigra már a másik csuklómra szorul a hurok, szó szerint. Persze ahogy megfordít, én már lendületből rúgnám gyomorszájon, és mivel most már nem érdekel semmi, a lábai közé is célzok, még ha tudom is, hogy a majompofákkal ellentétben ő nem adja ilyen egyszerűen magát. De én sem. Vergődök a földön, megpróbálok elkúszni a közeléből, rúgom, megkísérlem lefejelni is, de aztán egyszer ahogy épp lendületet veszek, ő egyszerűen csak megfog és feldob a vállára, mint egy kibaszott lisztes zsákot.
– Mi a faszt akarsz még tőlem?! Tegyél le! – kiabálok rá dühösen, és menet közben a hasfalát kezdem csépelni a térdemmel, ha már mást így nem tudok csinálni. Nyilván nem hatja meg semmi, hiába vergődök, rúgom, szidalmazom és átkozom folyamatosan. Sajnos golyót sem kapunk, így aztán tehetetlen rongybabaként hagyom, hogy magával cipeljen, aztán felültessen és felrángasson a kibaszott helikopterükre.
– Ezért egyszer még kibaszottul meg fogsz fizetni – sziszegem neki, miközben odavonszol egy üléshez és beköt, mint egy kisgyereket. Ellenállok a kísértésnek, hogy szó szerint arcon köpjem, pedig biztos vagyok benne, hogy azért cipelnek magukkal, hogy utána átadjon a hatóságoknak, hadd kapjam meg, amit érdemlek. De akkor is meg fog fizetni érte. Akárhogyan is. Legalább tett volna úgy, mintha nem ismerne és hagyott volna ott, bassza meg! És még van pofája velem szemben leülni. Így legalább folyamatosan tudom bámulni,  pont úgy, mint aki kész lenne itt helyben elharapni a torkát, és épp csak nem vicsorgok hozzá, mint egy kutya. Aztán valaki felteszi a millió dolláros kérdést és én megint majdnem elröhögöm magam.
– Nem – vágom rá Daviddel egyszerre, és nem akarom elhinni, hogy ő mit volt képes kiejteni a száján. Harag gyúl a szemeimben, ahogy rámeredek és úgy feszülök neki az övnek, mint aki kész lenne rávetni magát.
– Mi a fasz?! Rohadtul nem vagyok a barátnőd! – mordulok rá dühösen. Hogy van képe... A társa persze helyette is szeretne bocsánatot kérni, da David megkoronázza az egész jelenetet azzal, hogy nem csak a hatóságoknak fog majd átadni, de kitereget mindent, mindenki füle hallatára az egész kurva helikopterben. Egyáltalán nem izgat a többiek reakciója, de most a düh mellett már némileg elhűlve is nézek rá, mert az én szememben ez olyan mértékű árulás, ami felér még egy kibaszott nagy pofonnal. Zihálni kezdek a bennem felgyülemlő érzésektől, de aztán még folytatja is, én pedig ezúttal engedek is a kísértésnek, hogy szárazon és gúnyosan elnevessem magam.
– Ó, igen, David pedig az a típus, aki elvileg arra teszi fel az életét, hogy téged védelmezzen, de aztán amikor félholtan fekszel a kórházban, gondolkodás nélkül ott hagy a picsába és soha nem is néz vissza – sziszegem, folyamatosan David szemeibe meredve. Kitágulnak az orrlyukaim, mert legszívesebben letépném magamról az övet és a bilincset és a torkának ugranék, de mivel minden lehetőségtől megfosztott, marad a nagy szám. Odafordulok a társa felé, aki mintha még inkább összezavarodott volna és negédesen rámosolygok.
– Persze ha szeretnéd megtapasztalni, az édesgetési szakaszra neki sem volt panasza. Ha landolás után leszeded rólam ezt a nyomorult bilincset és távol tartod tőlem ezt az állatot, esküszöm, csak jó emlékekkel fogsz gazdagodni – ajánlok neki "üzletet", nem mintha egy pillanatig is azt hinném, hogy David ezt csak úgy elnézné. Igazából arra sem számítok, hogy a társa komolyan fontolóra venné, de ezen a ponton a dühöm már olyan mértékben összefolyik a tehetetlenségemmel, hogy nem tudom türtőztetni magam.
– Szóval, mi a terv, David? – fordulok színpadias hétköznapisággal vissza hozzá, kinyújtva magam elé a lábaimat és keresztbe téve azokat a bokámnál. – Ha már ilyen kellemesen kifecsegted mindenkinek, hogy ki vagyok, csapatostul visztek majd a terrorelhárítás elé? Vagy házhoz jönnek majd? Élvezni fogod, amikor elvisznek? Végignézed majd a kivégzésemet? Szerinted méreginjekciót kapok, vagy elintézel egy nyilvános akasztást, hogy kirúghasd alólam a széket? – sorolom a kérdéseimet, szinte pislogás nélkül meredve az arcába. Ha már elrángatott idáig, hányja csak rám a gyűlöletét, legalább én is dühös maradok.
– Megmentette az életünket... – szólal meg nem sokkal mellettem halkan egy civil nő, bizonytalanul nézve hol Davidre, hol rám. Egy pillanatra rámosolygok, de aztán rögtön leolvad az arcomról a mosoly, ahogy visszafordulok Davidhez.
– Ne aggódjon, ezt őt rohadtul nem fogja meghatni – sziszegem az orrom alatt.

Shay & David

Welcome to my cage, little lover
Attempt to rearrange with you, baby
Still don't know your name, Miss Honey
Let's go up in flames, pretty lady

You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
A világ mintha kifordult volna önmagából. Az eddigi autópilótám olyan hamar mondja be az unalmast, hogy elsőre észre sem veszem. Csak a torkomban felgyülemlő harag és az agyamat elöntő megannyi gondolat térít észhez. Magammal akarom vinni, ki a háborús övezetből. Haza. Nem tudom, hogy szeretem-e még. Jobban mondva, nem tudom, hogy amit érzek, az szerelem-e, vagy valami mélyebb. A gondolata a mindennapjaim, álmaim és rémálmaim részévé vált, mintha beleőrültem volna a szakításba. Vagy csak olyan mélyen gyökerezett az a szerelem, hogy átmutálódott valami egészen más, sötét dologgá. Csak bámulom a döbbent barna szemeket, míg aztán fel nem veszem a valódi célpontomat. Muszáj a szenátor menyével kezdenem, mert tudom, hogy a fordított sorrend nem jönne ki jól. Mire visszafordulok felé, addigra már a földet bámulja, de nem foglalkoztat különösebben, hogy észre veszi-e, hogy mellé lépek. Lenyúlva húzom fel a földről és közlöm vele, hogy velem jön, de persze nem akar és nem is akarja hagyni magát. Nincs egyszerű dolga, mert habár ő kisebb, gyorsabb nálam, én nem csak nagyobb, de erősebb is. A kezem úgy fogja, mint a satu és hiába képzett, akár csak én, a testi fölény az enyém lenne, ha próbálkozna. Az első néhány ellenkezésére nem is válaszolok, csak arra morranok fel, amikor azt mondja, semmi közünk ahhoz, mit keres itt.
- Senki nem is kérdezte. - még én se, mert látom, mit csinál. Csak azt nem, hogy parancsra, vagy saját kútfőből. Bárhogyan is, annak itt és most vége. Már az épület földszintjén járunk, csatlakozva a csapatunk másik feléhez, amikor hirtelen oda sziszegi nekem, hogy nem fog velünk jönni és ez nem Szíria. Ha az érzelmeim nem egy ládában lennének jó mélyre eltemetve, most biztosan rohamot kapnék a rám törő emlékektől és azok súlyától, ám az egyetlen, ami jelenleg feltör belőlem, az a végeláthatatlan harag. Ha törékenyebb lenne, biztosan eltörném a karját, mert már olyan erővel szorítom, ahogy fölé magasodva lebámulok rá.
- Tudod mit? Igazad van. Végig arra tettem fel az életem, hogy téged biztonságban tudjalak és te minden esetben arcon köptél. De most nincs választásod. - tekintve, hogy így is fogom a karját, könnyű a másikkal utána kapni. Nagy erőt kifejtve csavaron a háta mögé, aztán kényszerítem a földre, hogy a hátára térdelve egy kézzel el tudjam engedni és a sereg által használt 8-as alakú bilincsért (kötözőért) nyúljak. Ha fickándozik is, akkor is csak elódázza azt, ami történni fog. Egyik csukló, majd másik, olyan épp olyan szorosan, hogy ne szorítson el minden eret a kezében. Ezután megfordítom - felkészülve az esetleges rúgásokra - és ha van egy ablakom a fickándozásában, hát egyből vállra is kapom, mint egy viking, aki épp elrabol valakit. A többiek "mi a franc" arckifejezését ignorálva megyek tovább vele a kimenekitési ponthoz. Szerencsére a terroristák jobban fókuszálnak a határra, ezért pont olyan gondtalanul megyünk, mint jöttünk. Csak egy-egy alak szalad bele a golyóinkba, de erre számítunk is. Úgy fél óra gyaloglás után kijutunk a romos épületek közül a várakozó csapatszállítóhoz. Először a kiszabadított túszok szállnak fel, aztán felteszem Shayt fenekét, felszállok és az ép karja alá nyúlva húzom fel és vezetem egy üléshez. Leültetem, bekötöm, aztán mikor mindenki megkapta a rádiós zajvédőt, a csapat többi tagjával egyetemben elhelyezkedek, vele szinte szemben. Folyamatosan őt bámulom, vegyes érzésekkel a gyomromban, de kb úgy nézzük egymást, mint akik képesek lennének egymás torkának ugrani.
- Ti ismeritek egymást..? A barátnőd? - jön oldalról a kérdés az egyik tagtól, én pedig gondolkodás nélkül válaszolok
- Igen. - t. Mondjuk hivatalosan nem az, de így kevesebb kérdés születne, ha Shay egyetértene velem...
- Nézd, sajnálom, hogy... - kezdene a nőhöz beszélni ugyan azon tag, de rögtön félbe is szakítom.
- Shay a moszad egyik elsőosztályú bérgyilkosa volt. Tökéletes gyilkológép és manipulátor. - mondom még mindig ő rá meredve, emlékezve az esetre a teával és a hazug ígéretekkel. A beálló csendben pedig folytatom.
- Szóval ha nem akarod, hogy magához édesgessen, aztán hátba szúrjon, jobb, ha nem beszélgetsz vele. - nézek a társamra, majd vissza Shayre, mintegy megüzenve, hogy nem felejtettem el semmit.

lost count of the scars but I've just begun

keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs

Mint kés a vajon, úgy haladok, mert minden faszfej a kezemre játszik. Mintha semmi nem változott volna, mintha nem esett volna ki egy nagyon hosszú időszak, amikor próbáltam normális életet élni és úgy tenni, mintha legalábbis alkalmas lennék ilyesmire. Az is csak egy büdös nagy pofonnal ért véget, emlékeztetőül, mennyire rohadtul nem nekem való az ilyesmi. Pontosan ezért még csak nem is álmodtam róla soha többé.
Gyorsan száműzöm is az ilyen irányú gondolataimat, egyedül az ezzel kapcsolatban érzett dühnek engedek utat, mert annak legalább hasznát tudom venni, miközben a saját hazám mocskát takarítom fel egy még mocskosabb közegben. Nem mondhatom, hogy Izrael megérdemelte, amit kapott – az ország és a politikai vezetése talán igen, de az elrabolt civilek, akire az IDF magasról szarik – nyilván, mert ők terroristákkal nem tárgyalnak –, nem tehetnek semmiről. Egy darabig lapítottam, hogy lássam, legalább a Cég próbálkozik-e valamivel, de amikor biztossá vált, hogy ők sem csinálnak lószart sem, magam kezdtem intézkedni.
Eddig ez a csoport a legnagyobb falat, bár azt egy percig sem gondoltam, hogy őket majd én egyedül kicsempészem Gázából. Nem is kell; valakik lefülelték, hogy erre tart egy csapat, akik még ha ugyanolyan gerillák is, mint én, legalább csapat, így biztonsággal ki tudják őket juttatni innen. Én csak megkönnyítettem a dolgukat. Mondjuk ők az enyémet nem, mert korábban érkeznek, mint amire számítottam, de nem esek nagyon kétségbe. Mielőtt leérnének a lépcsőn, néhány gyors húzással beépülök a túszok közé, mintha én is csak egy lennék közülük, hogy majd a megfelelő pillanatban eltűnjek és folytassam a munkámat.
Összehúzom magam a civilek között, először csak a szemem sarkából nézve a felbukkanó taktikai bakancsokat, de mivel furcsa lenne, ha lehajtva tartanám a fejem, amikor mindenki feléjük pillant, én is felemelem a fejem... és aztán megtörténik velem az, amiről már évekkel ezelőtt leszoktam.
Lefagyok.
Az a szempár szegeződik rám, amelyet minden erőmmel, a nap minden percében próbálok minél távolabb űzni a fejemből. És most itt van és engem néz. Sötét, kavargó kékség nyeli el a tekintetem, és én elfelejtek lélegezni, mert a testem hirtelen nem emlékszik, hogyan kell funkcionálni. Volt idő, amikor elképzeltem a viszontlátás pillanatát és azt, hogy hogyan esek majd neki, hogyan verem be a képét, üvöltöm az arcába, hogy egy önző szemétláda, hogy aztán ezúttal én sétálhassak el az ő életéből, most mégis itt ülök a földön és megmozdulni sem tudok, nemhogy nekiesni és üvölteni.
Hogy kerül ide?! Légiós csapatot mondtak, rohadtul semmi hivatalosat, és hogyan máshogy lehetne bármilyen csapat tagja, ha nem hivatalosan? Eldobott engem, eldobott mindent, nyilván visszatalált a saját életéhez, de akkor hogyan és miért...
Amikor elfordítja rólam a tekintetét, a pillanat varázsa mintha megszűnne. Kiengedem a mélyen bent tartott levegőt, nyelek egy nagyot és némileg zsibbadtan bámulok magam elé. Azt hiszem, most úgy fog tenni, mintha nem ismert volna fel. Mintha nem ismernénk egymást. Mintha soha nem ismertük volna egymást. De hát ezt is akarta, nem? Kínomban majdnem felnevetek, mert miért is ne lehetne akkora rohadék, hogy most az orrom alá dörgölje, mennyire túl van rajtam és mennyire nem számít neki semmi, ami történt. Ökölbe szorul a kezem, és amikor odalép az egyik nőhöz, egyértelművé téve, hogy tulajdonképpen érte jött, ez csak fokozódik, míg el nem fehérednek az ízületeim. Makacsul a földre szegezem a tekintetem, a hajam az arcomba omlik, ezzel leplezve, hogy megrándul a felsőajkam, mint egy kutyának. Legszívesebben rávetném magam és ugyanolyan elbánásban részesíteném, mint...
Felkapom a fejem, amikor egy kéz vasmarokként ragadja meg a felkarom, és bár először a fájdalomtól akarok felmordulni, mert sikerült belenyúlnia a golyó által súrolt sebbe, mikor meglátom, hogy nyilván ő az, ez a mordulás dühösre is sikeredik.
– Kurvára nem megyek veled sehová! – rivallok rá és megpróbálom kirántani a karom az ujjai szorításából, még ha mocskosul fáj is, de erre csak még erősebben szorítja azt is és a sebet is. Összepréselem az állkapcsom, mert kibaszottul fáj, főleg, hogy még magával is kezd rángatni, de elfelejtheti, hogy hagyom magam.
– Engedj el! – sziszegem, és ha már a karomat nem tudom kiszabadítani, megpróbálom a másik kezemmel lefejteni magamról az ujjait. Miért dobtam el a másik tőrömet is?! Együtt haladunk a csapattal és a többi civillel, és szerintem mindkét bagázs ugyanannyira nem érti, mi történik, de nekem most ennél nagyobb problémám is van. Szó szerint.
– Mégis mit képzelsz, hová viszel? – lököm meg a vállát kicsit sem finoman, ha továbbra sem volt hajlandó levenni rólam a kezét. – Rohadtul nincs semmi közötök hozzá, mit csinálok itt! – teszem hozzá dühösen... és talán egy kicsit félve is. Az előbb valami szenátort emlegetett. Mi van, ha ez valami politikai szövetkezés és most oda fog dobni, mint rég várt húsdarabot az oroszlánok elé? A sajátjai és az enyémek sem bánnának szépen velem, de pont ezért nem áll szándékomban bármelyikük elé  is odaállni.
– Nem fogok átmasírozni veletek fél Gázán, eressz el! Ne akard, hogy megnehezítsem a dolgotokat – sziszegem közelebb hajolva hozzá. – Ez nem Szíria – viszem be a kegyelemdöfést. Most még csak úgy sem kell tennem, mintha jókislány lennék.

Shay & David

Welcome to my cage, little lover
Attempt to rearrange with you, baby
Still don't know your name, Miss Honey
Let's go up in flames, pretty lady

You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
Ha két és fél évvel ezelőtt eljutok arra a pontra, amire a legtöbb veterán és kioltom a saját életem, még hős maradtam volna, ám én élek, és eljutottam odáig, hogy az idézet alapján azzá váljak, ami ellen magam is mindig harcoltam. A börtönöknek rehabilitálniuk kellene a bekerülőket, de egy katona, aki bűnözők közé kerül, kevésbé tud ebben részt venni. Az emberiségbe vetett hit és bizalom ezen a helyen kioltódik és szépen, lassan szociopatává változtat, amihez hozzásegít, hogy a PTSD-vel járó rohamok akkor gyengülnek, ha már érzelmileg is saláta vagy. Az első időszakban még az életemért küzdöttem, mert napi szinten próbáltak megszúrni, de ha sikerült is, nagyobb volt a veszteségük, mint a nyereségük - egy hét lábadozás és már mentem is vissza. Hiába önvédelem, a gyilkosságot a börtön berkein belül ugyan úgy nem dicsérik, mint kívül, de a tárgyalások mindig csúsztak, mintha kivártak volna valamire. Már pedig én nem csak a kezét törtem el annak, aki hozzám ért. Bele telt egy hónapba, mire rájöttek, hogy még éjszaka se alszok olyan mélyen, hogy némi korrupt őrséggel a cellámba jutva el tudják vágni a torkom. Talán ekkor kezdtem kivívni az elismerésüket. A vicces az volt, ahogy ezek után még licitálni és versengeni kezdtek értem. Ha nem tudod kiirtani a szörnyet a szekrényedből, barátkozz meg vele alapon. Még ajándékokkal is elhalmoztak. Mindig volt cigarettám, volt telefonom és mindig akadt hely nekem az étkezőben is. Az első barátkozni próbáló banda a mexikóiak voltak, de nem az én stílusom a drog kartell, így csak lepattintottam őket, ez pedig bátorságot adott a többieknek. Az olaszok voltak a legmeggyőzőbbek, de végül még se hozzájuk szegődtem el. Az amerikai korrupció ugyan is sokkal mélyebben gyökerezik, mint bármelyik maffia és sokkal messzebbre elér a kezük. Szenátorok családtagjait tartottam biztonságban és egyszer elő is fordult, hogy valakinek ki kellett oltanom az életét, hogy valaki más ne kerüljön be ide. Ez volt a szabadságom ára, de akkor már elértem azt a szintet, amikor nem érdekelt semmi. Mintha automatán, érzelmeimet elveszítve jártam volna a világban, sivár sivatagnak tekintve azt, tele mocsokkal és szeméttel. Amikor kijutottam se volt jobb a helyzet, de meg sem próbáltam normális munkát találni. Elítéltként úgy se vesznek fel sehová, ám a szenátor szerencsére nem volt hálátlan és emlékezett arra, mi mindenre vagyok képes. Eleinte csak a sofőrje voltam, aztán a testőre, miután némi beszélgetés után rájött, hogy több vagyok egy izmosra pumpált börtönlakónál. A belém vetett bizalmat azzal koronázta meg végül, hogy külföldi feladatot adott: hozzam haza a menyét, akit a gázai övezetben raboltak el a zenei fesztiválról. Nem tudtam visszatartani a keserű nevetést, de aztán bele mentem. Legalább kieresztem egy kicsit a fáradt gőzt. Azt mondta, egy csapat légióst is kerített már, akikhez csatlakozhatok egy fedett akcióhoz. Nem kell a szükségesnél többet hallgatnom rájuk, mert míg ők minden tússzal foglalkoznak majd, nekem csak egyel kell. Megkaptam a menyéről minden információt és képet, aztán felszerelkezve utamra küldtek.
Nem aludtam egy percet sem. A legkevésbé sem lehet azt mondani, hogy túl estem rajta, hiába teltek el évek. Hiába próbáltam meg elfelejteni, még tudat alatt, részegen is olyanokat vittem szobára, akik rá hasonlítottak, de a végén mindig csalódnom kellett, hogy nem mellette ébredtem. Idegesítő volt és dühítő, hogy mint egy parazita beette magát a fejembe és semmivel sem tudtam volna onnan eltávolítani: ez mondjuk nem igaz, egy golyó mondjuk csinos rendet teremtene oda bent. De arra sose volt bátorságom, manapság pedig már hajlandóságom sem. Autópilótán élve nem kerestem jobban a halált, mint korábban. A gázai övezetben két napot töltöttünk el, míg lokalizáltuk a túszok helyét és hogy hányan őrzik a helyet, milyen felszereléssel. Mire azonban megindultunk, káosz fogadott minket. Nem várt káosz. Riadt tömeg, halottak, egy robbanástól félig leomlott tető és lyukas ház. A légiósok parancsnoka nem győzte kapkodni a fejét. Kik előztek meg minket? Nem mintha bántam volna, hogy csak úgy könnyen besétálunk aztán ki, de a túszok helyzete így kérdésessé vált. Két felé oszlott a csapat, mert a hamas tagjai közül azért néhány hátra maradt önkéntes megpróbált ránk törni, de míg én és néhányan lefelé tartottunk a megadott helyre, addig a csapat másik fele fedezett minket.
Sok ilyet láttam már, így nem ért váratlanul semmi, hacsak nem vesszük az elesett "katonákat" a szobához közeledve. Benyitva a helyre azonban a túszokat a helyükön találjuk, csak egy halott őrt találunk. Értetlenül nézünk közbe, mert érezni, hogy valami kurvára nem stimmel ebben az összeállításban, de aztán ahogy körbe jár a pillantásom... először azt hiszem, hogy talán visszatértek a rohamok és hallucinálok. Pár pillanatig földbe gyökerezik a lábam és bámulom a nőt, aki a megszólalásig hasonlít Shayre és hirtelen nem tudom eldönteni, hogy ez most a valóság-e. Mit keresne itt? Miért lenne túsz? A holttestre pillantok. Pedig ez az ő stílusa. A kurva életbe..! Hirtelen nő meg a vérnyomásom és árasztanak el olyan vegyes érzések, amiket már régóta nem éreztem. Legszívesebben csak bedobnám a fegyvert, mint egy törülközőt, de a kisördög a vállamon már azt suttogja, hogy nélkülem akkor is a halálba fogja magát üldözni, ha szerződést kötök vele, hogy ne tegye. Erre csak egyetlen megoldás létezik.
Nagy nehezen leveszem róla a szemem, hogy megkeressem a valódi célpontomat. Amint felismerem a szenátor menyét, oda lépek és felhúzom a földről.
- Maga velem jön. Cahill szenátor küldött. - közlöm röviden, mire a nő "hála a jóégnek!" felsóhajtása után épp hogy nem ugrik a nyakamba, de esélyt se adok neki, mert elfordulva azonnal lehajolok és megragadva Shay felkarját villogó szemekkel nézek rá.
- Te is velem jössz. - sziszegem neki ellenszegülést nem tűrő módon és ha kell, olyan szorosan fogom a felkarját, hogy ne tudja csak úgy kirántani. Azt érzem, hogy nedves és hogy talán kevéssé ellenkezik, mint tudna - valószínűleg sikerült valami sebre rámarkolnom. Tökéletes. Legalább nem lesz nehéz a helikopterre felpakolni. A többiek is elindulnak kifelé, a légiósok tudják jól, hogy én miért vagyok itt, bár azon eléggé meglepődnek, hogy egy idegent is úgy rángatok magammal, mint egy rossz fát tűzre tett gyereket.

lost count of the scars but I've just begun

keep on with the fight, I know I'm alive while my blood still runs

Gázai övezet, 2023
Ha van valami, amit ezek a szarrágók még mindig nem tanultak meg, az az, hogy ennél sokkal okosabbnak kell lenniük. A szám sarka elégedett mosolyra rándul, amikor kitör a pánik az épületben. Mindent tökéletesen látok az optikán keresztül, de egyelőre nem zavartatom magam, mert fogalmuk sincs, mi történik és ahelyett, hogy figyelmeztetnék egymás, még mindig csak az első szinten zavarodott fel a hangyaboly, míg felettük ugyanott állnak az őrszemek az ablaknak csúfolt kis lyukakban.
A következő delikvensre állítom az irányzékot. Nyugodtan lélegezve simítom ujjam az elsütőbillentyűre, és a következő beszívásnál meghúzom azt. Még egy. A másik ablakban álló faszfej ijedten rezzen össze és kapja oldalra a fejét, de mire odébb lépne, a célkereszt már rajta van, és mivel gyorsabb vagyok nála, a lövedék a bal fülénél belépve szakítja át a fejét. Látom, hogy ketten lerohannak a lépcsőn, ezért kényelmesen áthelyezem az irányzékot az alsó szintre, és mire az agyatlan nyomorultak kisilabizálják, mi a fasz történik, még hármat simán le tudok szedni.
Amikor az első alak kirohan az épületből, a nyakát nyújtogatva keresve engem a tetőn, nyugodtan állok fel a fedezékemben. A McMillant ott hagyom, ahol van, még ha fájó szívvel is; jó szolgálatot tett, de most feltűnést keltenék vele.
A majomarcúak még mindig ugyanolyan kiszámíthatóak, mint régen. Pezseg a vérem, de mindez nem látszik a burka alatt, és mire ők berohannak az épületbe és elkezdenek a lépcsőkön felfelé loholni, én a tetőkön át már régen a kettővel mellette levő épület lépcsőházában sétálok lefelé komótosan. Senkinek nem tűnik fel a megfelelően öltözött nő az épületben, és senkinek nincs mersze megállítani, hozzám szólni, pláne a lepel alatt megbúvó fegyvereket keresgélni. Nyugodt természetességgel lépek ki az utcára, elvegyülök a lassan haladó emberek között, ahogy az épület felé sétálok velük.
A robbanás megrázza a környéket.
Felveszem a tömeg reakcióját, én magam is ijedtséget mímelve, kezeimet a fejem fölé tartva ugrok félre, afelé a tető felé lesve óvatosan, ahol épp a levegőbe repültek néhányan, mert engem keresve véletlenül aktiválták a nekik felállított csapdámat. Sodródom a járókelőkkel, ijedt kiáltások kereszttüzében, futólépésben menekülünk; a sokaság felbolydul, a célpontként azonosított épületből előbukkanó fegyveresek pedig ugyanúgy részeivé válnak, mint én magam.
Előveszem az alkaromra erősített tőrt. Mintha elesnék a saját lábamban, belekapaszkodok az egyik alakba, és miközben ő dühösen szitkokat kiabál rám, én arabul rebegek bocsánatot, testemmel az övére szorítva az AK47-est, hogy esélye se legyen megragadnia azt, miközben a tőrt kétszer mélyen a testébe vágom a bordái alatt, felfelé szúrva. A földre esünk és én a tőrt elrejtve, arab segélykiáltások közepette tántorgok arrébb, hogy ugyanezt eljátsszuk a következővel is, míg eljutok a bejáratig.
Szinte beesek az ajtón, a burka alatt már a Glockot markolva. Ketten maradtak; rám kiabálnak, én pedig ijedtemben elesek a saját lábamban. Az egyikük hozzám ugrik, megragadja a felkarom, hogy felrántson a földről és kitessékeljen, de én a burka takarásából lövöm szíven, és amikor rám dől, pajzsnak használom őt, míg a másikat megajándékozom egy golyóval a fejébe. Van ideje elsütni az AK-t, a lövedékek beleszaggatnak a rajtam lógó testbe és érzem, hogy át is hatolnak rajta, de nem foglalkozom a bal karomba nyilalló fájdalommal. Lelököm magamról a mozdulatlan testet, aztán letépem magamról a véres és immáron többszörösen lyukas burkát, mielőtt az alagsorba vezető lépcsőhöz sietnék.
A csigalépcső tökéletes fedezéket ad. Hangtalan léptekkel sétálok lejjebb, hátammal a hideg kőnek simulva markolom meg a Glockot, néhány percig csak a neszeket hallgatva, mielőtt arab segélykiáltásokkal csapnék hirtelen zajt. Ezzel ugyan csak egyet tudok elég közel csalni, de a bakancsok dobogásából fel tudom mérni, hogy rajta kívül már csak egy rohadék van idelent. Aki egyenesen a karjaimba rohan, gyorsabb véget ér; az adrenalin miatt tökéletesen működőképes bal kezem mártja a bordái alá a tőrt, kétszer, mélyen. Hagyom a földre esni a testet, de már hallom is odabentről a fenyegetőzést.
Mindkét kezemet a benne fogott fegyverekkel együtt feltartva, nyugodtan lépek beljebb. Az utolsó faszfej már maga előtt tart egy nőt, kést fogva a torkához, mert ugye ők ilyen kibaszottul bátor harcosok. Tovább fenyegetőzik, mire lassú mozdulatokkal leteszem a földre a tőrt és a Glockot is, majd odébb rúgom őket a falhoz. A sarokba csődített, megkötözött, megviselt és félelemtől reszkető nők és gyerekek tágra nyílt szemekkel figyelik a jelenetet, nekem pedig a látványtól még több harag és gyűlölet gyúl a lelkemben. Már csak harag és gyűlölet. Ha kiderül, hogy egyikükkel is olyasmit tettek, mint az a faszszopó velem, mindegyik rohadék hullájának feldugom a seggébe az AK-ját és sorozatlövésre állítom.
Ez a nyomorult is ugyanolyan ostoba, mint az összes többi. Elengedi a civilt, visszalöki a földre a többi közé, majd heves, artikulálatlan kiabálással fogja rám a fegyverét. Látszólagos meghunyászkodással követem a parancsait, lassan letérdelek, tenyereimet a tarkómra simítom, és várom, hogy közelebb jöjjön. Amikor a fegyver csöve a fejemhez ér, megrezzenéssel leplezem a hirtelen mozdulatot, amivel felnyúlva megragadom azt; taktikai kesztyűvel fedett tenyeremnek és ujjaimnak meg sem kottyan a fém felforrósodása, amikor elsüti a fegyvert. A civilek felkiáltanak, de a lövedékek a falba csapódnak, én pedig már az AK-nál fogva rántom a földre a faszfejet. A testi fölény nála van, de amikor elkapja a torkom, csak olajat önt a tűzre.
Őt látom benne. Azt a rohadékot, aki miatt tönkrement az egész életem.
Késlekedés nélkül térdelek a tökébe, háromszor egymás után, és amikor a fájdalomtól összegörnyedve az oldalára esik, fölé kerekedve szó szerint rá is térdelek, élvezve a fájdalomtól eltorzuló kiabálását. Alkaromat a torkának nyomom, míg másik kezemmel a másik tőrömért nyúlok. Zihálva, gyülőlettel meredek az arcába, és amikor bevisz egy rosszul koordinált ütést és a fogam belülről felsérti a számat, ráköpöm a véremet. A tőröm ezúttal a torkába nyomódik bele oldalról.
Felkelek róla, hogy hagyjam elvérezni, az alkarommal megtörlöm a számat, aztán a civilek felé fordulok. Bizonytalanul merednek rám, de amikor héberül szólalok meg, remény csillan a szemükben és nekem ez mindent jelent. Ez minden, amim maradt. Ez az egyetlen dolog, ami még értelmet tud adni a létezésemnek. Ezért jöttem vissza, ezért jöttem el onnan, ahol már nem maradt nekem semmi és ezért ugrottam fejest ebbe az őrültségbe, ami tudom, hogy inkább előbb mint utóbb okozza majd a vesztemet, de ha addig is ártatlan civilek életét menthetem meg, ha már a szaros hazánk baszik rájuk, megéri.
Legalább valamit még tehetek ebben az elcseszett életben.
Megnyugtató szavakat mormolva kezdem elvagdosni a köteleket a kezeiket és a lábaikon, bár magát a kimenekítést meg kell hagynom a csapatnak, akik az informátoraim szerint már úton vannak ide. Így nekik már csak azzal kell foglalkozniuk, hogy biztonságban elvigyék innen őket...
Az odafentről érkező hangok megakasztanak a gondolatmenetben.
– Ben zona! – szisszenek fel az orrom alatt.
A nő, akinek a csuklóját épp kiszabadítottam, ijedten néz rám, pedig nincs oka félni. Én vagyok szarban. Nem arab hangok szűrödnek le fentről és az előbb felugató fegyver sem AK volt. Korábban jöttek, bassza meg. Felmordulok, a kést kénytelen vagyok elhajítani a többi fegyveremhez, aztán sietve kibontom a hajam a fonatból és alaposan összekuszálom, miközben sietve megkérem az egyik nőt, hogy adja oda a szakadt és koszos kabátját. Látom rajta, hogy semmit nem ért, de muszáj valahogy elvegyülnöm köztük és a rajtam levő fekete taktikai felszerelés azonnal leleplezne. Nem mintha bármelyikük értené, amikor lekuporodok közéjük és lehajtom a fejem, mintha én is csak egy lennék közülük.
Még épp időben, mielőtt látnám az első katonai bakancsokat leérni a lépcsőn.