I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Ebben az egész furcsán szétcseszett szituációban az egyetlen reményem egy békés éjszaka, de még ezt is elvette tőlem, mert hiába hagy békén fizikailag, a mentális síkon nagyon is jelen van és az elmém lényegében egyenlővé teszi Doronnal. Vagy még rosszabbá, hiszen ő David, mégis ugyanazt teszi velem, és hideg, érdektelen és sötét. Egy ilyen éjjel és reggel után szívesen átinnám magam a túlvilágra, de annyira rohadtul dühös, elkeseredett és csalódott vagyok, hogy inkább úgy döntök: majd ő oda küld, ha nekem nem sikerül őt.
A tervemnek abban a pillanatban neki is kezdek, amint beteszi a lábát az ajtón. Persze nem könnyű eset, de nem is arra készültem. Kitér az üveg elől aztán valamennyire magától is távol tud tartani, de sikerül a földre vinnem magunkat. Az összetört üveget nem sikerül megkaparintanom, de nem esek kétségbe, hiába van felettem. Azon a ponton már túl vagyok, amikor ez számítana. Igyekszem a lábaimmal szorítani belőle a szuszt, még ha ellen is tart, közben pedig szépen osztogatjuk egymásnak az oda-visszát a kezeinkkel. Kölcsönösen sikerül be is találnunk, belül és kívül is felszakad a szám, mert elönti a vér fémes íze a számat és a bőrömön is érzem a melegét. Egy ponton a szemöldököm is felszakadhat, de szerencsére az adrenalin nem engedi át a fájdalmat és egyébként is jó fájdalomcsillapító, amikor én is betalálok. Ez nem olyan, mint a yacht volt. Az sem baj, amikor sikerül lefognia, mert kihasználom a helyzetet és lelököm magamról.
Zihálva törlöm meg a számat a kézfejemmel, aztán a bal szememet is, mert majdnem belefolyik a vér a homlokomról, de ennél több időt nem adok, hogy kifújjuk magunkat. Ő megint székkel védekezik és támad, de ez most bárszék, ami szívás, mert fém és masszív, de ez van. Amikor felém lendíti a szék alját, fürgén kitérek előle, nem blokkolom, mert még a végén eltörné vele az alkaromat. Megnehezítette a dolgomat, de nem adom fel. Utánam fordul, én viszont elkezdek kihátrálni a szűkösebb folyosóról, kitérve a szék elől, de folyamatosan csalogatva azzal, hogy próbálkozom. Az üvegről ezzel lemondtam, de majd találok mást. Gyorsan megunom viszont ezt a keringőzést, ezért inkább megállok, aztán fogást váltva dobókésként alkalmazom mindkét evőeszközt, erőteljes, precíz és lendületes dobásokkal célozva gyors egymásutánban a fejére, aztán ha azt épp védi, akkor a karjára, hogy legalább gyengítsek rajta. Mondjuk akkor sem zuhanok össze, ha nem sikerül, ezúttal nem veszek semmit a kezembe, csak magam elé emelem az ökleimet és Davidre meredek.
– Fejezzük ezt be méltón – morgom az orrom alatt. Nem játszadozni akarok, hanem pontot tenni ennek a végére. Ha pedig rám támad, én felkészültem várom, kitérve, blokkolva és sűrűn viszonozva az ütéseket. Szerencsére ő nem tudja, hogy még van nálam egy toll.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Lehet, hogy ezzel az egésszel csak még elcseszettebbé teszem a helyzetünket, helyzetemet, akármit is, de egyszerűen nem érdekel. Egyszerűen olyan dühös és elkeseredett és csalódott vagyok, hogy ha alul maradok és David ebben a puccos lakásban fog megölni, akkor elfogadom. Nincs jobb szó erre, mint az, hogy egymásnak esünk, épp csak ez most a legkevésbé sem olyan, mint régen. A yachthoz hasonlít egyedül, de annak is a kiforgatott verziója, amikor nagyon is komolyan gondolunk mindent.
A földre kerülünk, ahol alaposan és kölcsönösen ellátjuk egymás baját, de mindkettőnkben dolgozik az adrenalin, ezért hiába vérzünk, fájdalmat nem érzünk. Le tudom rúgni magamról, de hiába veszek a kezembe fegyvereket, a bárszékkel azért nem próbálok meg viaskodni, mert könnyen agyoncsaphatna vele. Megunom viszont azt, hogy csak kerülgetjük egymást, és ő szerencsére partner ebben. A szék a földön csattan, aztán már jön is felém, mint egy felbőszült bika, de én sem vagyok kevésbé zabos.
Most már sokkal hosszabban ütjük egymást. Ismerjük a másik technikáját és gyengeségeit is, bár nem hiszem, hogy valamelyikünk is gondolta volna, hogy ezt egyszer élesben fogjuk alkalmazni egymás ellen. Ütöm és rúgom is, minden egyes találat egy elégtétel, de ő sem kímél engem, egy ponton sikerül úgy elkapnia a hajam, hogy beleverje a fejem a falba, de amint a pillanatnyi szédülés elmúlik, én cserébe istenesen lefejelem. Mindketten vérzünk, zihálunk, nem tudom, van--e olyan testrészünk, ami nem lesz tele zúzódásokkal holnapra, de nem érdekel. Egy óvatlan pillanatban aztán hiába rúgom gyomorszájon, sikerül kirúgnia alólam a másik lábamat, aztán megint rajtam landol a földön. Már nehezen kapok levegőt és a fejem is visszapattan valamiről, amitől egy pillanatra elhomályosul a kép...
De nem történik semmi.
Gondolkodás nélkül használom ki a kínálkozó lehetőséget, a nadrágom derekába rejtett toll a pillanat töredéke alatt kerül a kezembe, amit aztán akkora lendülettel vágok fel, hogy nincs esélye megállítani.
És megint nem történik semmi. A toll hegye megáll a bal szeme előtt, és én megint képtelen vagyok befejezni a mozdulatot. Megfeszítem az izmaimat, fújtatok egyet, az arcom grimaszba torzul, sűrűn, héberül káromkodok az orrom alatt és átkozom el, de nem tudom megtenni.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Fogalmam sincs mi a szart csinálunk már megint. Az egész el van baszva és közben mégis rohadt jól esik. Minden egyes bevitt ütés és rúgás egy apró győzelem, jól esik nézni, ahogy ki kell köpnie a vért, hallani, amikor kiszorul a tüdejéből a levegő. Mindketten képzett katonák vagyunk, és nem is kíméljük egymást. Ki tudja, milyen mélyen gyökerező haragot és feszültséget adunk most ki, pontosan azon, akinek ezeket köszönhetjük: egymáson. Minden támadásomban a felgyülemlett haragom gyülekezik, az öklöm a csalódottságom manifesztációja, a térdeim és lábfejeim pedig az elkeseredésemé. Mindemellett pedig a fejemet tenném rá, hogy ezzel ő is pontodan ugyanígy van.
Amikor beleveri a fejem a falba, aztán levisz a földre, biztos vagyok benne, hogy ki fogja használni a pillanatot és így vagy úgy, de véget vet a küzdelemnek. Ő mégsem tesz semmit. Nem is gondolkozom az okokon, csak a pillanat törtrésze alatt kihasználom a helyzetet, készen arra, hogy bevégezzem, amit elkezdtem...
És megint nem tudom megtenni.
Mindent megpróbálok, újra és újra nekiveselkedek gondolatban, végigfuttatom a fejemben az elmúlt két napot, elátkozom, feldühítem magam... de a legdühösebb magamra vagyok. Mert nézem a bal szemét, amit körülvesz a most már vérző heg, amit értem szerzett, és én egyszerűen képtelen vagyok befejezni a mozdulatot, amivel egyszer és mindenkorra befejezhetném ezt. Őt. Felgyorsul a légzésem és a szívverrésem, zihálva nézem, hogyan feszül meg az állkapcsa. Ellöki a kezem, és amikor a kezei közé fogja a fejem, biztos vagyok benne, hogy most addig fogja a padlóba verni a fejem, amíg van bennem élet.
Legalább vége lesz.
Elnyílnak az ajkaim, visszatartott lélegzettel várom, hogy belekezdjen, de ahelyett, hogy az én fejem mozdítaná meg, ő mozdul. Mire felfogom, mi történik, az ajkai kérlelhetetlenül csapnak le az enyémekre. Egy pillanatra bennem reked a levegő, a szemeim tágra nyílnak, aztán reflexből lököm el magamtól és pofozom fel teljes erőből. Zihálva meredek rá néhány másodpercig... aztán kiejtem a tollat a másik kezemből, hogy két kézzel nyúljak érte, mert az arcára fogva és a hajába markolva rántom vissza magamhoz, hogy aztán az előbbi dühöt és feszültséget most egy olyan intenzív és fullasztó csókban vezessem le rajta, amibe öröm lenne belehalni. Nincs bennem semmi finomság. Zihálva, hevesen és vadul csókolom, nem törődve a felszakadt ajkainkkal, a sebekkel és zúzódásokkal, a vér ízével; marok, harapok, és úgy veszem el tőle ezt az érzést, mintha az életem múlna rajta.
Mintha két és fél évig vártam volna erre.

zene: End This Way megjegyzés:  

now the days of our ending have begun

when they found them had their arms wrapped around each other
their tins of poison laying near by their clothes

Kihasználom a lehetőséget és végre úgy esünk egymásnak, hogy nem csak azavakkal dobálózunk és az én kezem sincs összekötve, így aztán beleadhatok mindent. Miután a bárszéket is eldobja, mintha az eddigi úgy-ahogy jelenlevő gátak is eltűnnének: pusztakezes harcba kezdünk, nem kímélem a lábammal sem, de mintha ő sem menne már arra, hogy lefogjon. Kitöltjük egymáson a bennünk felgyülemlett töménytelen haragot. Amikor sikerül a falba vernie a fejemet, megszédülök, így nyílik neki egy ablak, amiben a földre is visz; a fejem újra koppan, egy mozdulattal befejezhetné ezt egyszer és mindenkorra, de lefagy. Azonnal támadok, előkapva a tollat, készen arra, hogy kiszúrjam a szemét, de én sem tudom megtenni. Megint befuccsolok, megint gyenge vagyok, hiába minden dühöm, minden gyűlöletem amiatt, amit tett, egyszerűen képtelen vagyok rá.
Nem akarom holtan látni. Nem akarom megölni.
A fejemre fog, és én felkészülök arra, hogy ezzel kellően feldühítettem ahhoz, hogy végre mégis befejezze, amit elkezdett, de nem a fejem puffan a padlón, hanem az ajkai támadnak az enyémekre. A csók hirtelen és váratlan, teljesen felkészületlenül ér, ezért reflexből lököm el és visszakézből vágom pofon, mire zavarodottan néz rám, de zavarodottságban nem tud überelni. Halkan zihálva meredek rá, nézem a sebes, vérző arcát, és egyáltalán nem arra érzek késztetést, hogy megüssem.
Eldobom a tollat és ezúttal én nyúlok érte, két kézzel rántva vissza magamhoz, és dühödt, frusztrált, vad csókkal esek neki az öklöm helyett. Érzem, hogy egy pillanatra megdermed, de épp csak ez a pillanat telik el, mielőtt ujjai belemarnának a hajamba, a nyelve pedig heves erőszakkal benyomulna a számba. Zihálva markolok bele én is a hajába, olyan vad hévvel csókolom, ami elmos minden más gondolatot a fejemből. Ezúttal igazi ösztönlényekké válunk, úgy esünk egymásnak, mint két állat, de nem érdekel. Nem baj, hogy nem kapunk levegőt, hogy a fogaink összekoccannak, hogy tovább kínozzuk az ajkainkat. A csók vérízű, ami valahogy tökéletesen tükrözi azt, ami éppen történik. Amikor megemel, automatikusan emelem fel a karjaimat, hogy le tudja rólam venni a felsőt, és egyáltalán nem számít már a testemnek, amikor szó szerint hagy visszaesni. Most valami egészen más fűti a vérem. Fölém hajol, az ajkai ugyanazzal a könyörtelenséggel veszik birtokba az enyémeket, én pedig újra megtalálom ujjaimmal a haját. Alig kapok levegőt, de nem számít, körmeimmel a fejbőrébe marok, alsóajkát az ajkaim közé szívom, megharapom, és élvezem a vére ízét a nyelvemen, mielőtt újra belefulladnék a csókunkba. Kezeim lejjebb kúsznak a testén, türelmetlenül rángatom ki a pólóját a nadrág derekából aztán gyűröm fel rajta, míg teljesen le nem tudom venni róla. Eldobom a pólót, újra magamhoz rántom, ujjaim ezután már a bőrét marják a csók közben ugyanolyan hevességgel, mint az övéi az enyémet. Szégyentelen és vad éhséggel mélyesztem ujjbegyeimet a bőrébe, újra feltérképezem a testét, felfedezek minden régi és új izmot a bőre alatt. Türelmetlen mozdulattal emelem kissé feljebb a hátam a földről, egyik kezét szinte odaerőszakolva abba az irányba, hogy vegye le rólam a melltartót is végre, és ha megteszi, már nem csak élvezetből marom a bőrét, hanem azért is, mert belé kapaszkodva préselem neki magam. A körmeim belekóstolnak a hátába, a szájába nyögve élvezem, ahogy kemény, forró mellkasa az érzékeny melleimhez simul. Lábaimat újra a teste köré fonom, de ezúttal nem a szuszt próbálom kipréselni belőle; most csak olyan közel vonom magamhoz, amennyire csak tudom, ott is tartva a csípőjét, ahol épp nagyon akarom, hogy legyen.

zene: End This Way megjegyzés:  

now the days of our ending have begun

when they found them had their arms wrapped around each other
their tins of poison laying near by their clothes

+18
Amikor elterveztem ezt az egészet, nem ilyen kimenetelre számítottam. Egy darabog követjük a tervet, ő sem fogja vissza magát és én sem, csakhamar vérző sebekkel, felszakadt bőrrel, zúzódásokkal tarkítva ütjük és rúgjuk egymást pont olyan hévvel, mint akik ölni készülnek. Aztán, amikor lehetőséget kapunk erre, először ő, aztán pedig én, mégis képtelenek vagyunk rá.
Nem tudom, ez mit jelent, de talán addig jó, ameddig nem rakom össze a fejemben. Még mindig túl sokat jelent számomra, és ettől megint ingerültté válok, de ő is begurul valamiért, mégsem azt teszi, amire számítok, hanem megcsókol, és hiába lököm el és ütöm meg zsigerből, ezzel a csókkal elszabadítja a poklot. A heves, vad, dühös szenvedélytől fűtött, állatias poklot. Amikor én rántom magamhoz őt, két pillanat alatt átmegyünk dühös ösztönlényekbe, de most egészen máshogy vezetjük le ezeket az érzéseket.
Szinte belefulladunk egymás ajkaiba, de maga a csók is állatias, harapásokkal tűzdelt, és közben úgy marjuk egymást, mintha le akarnánk nyúzni a másik bőrét. Rövid úton kerülnek le rólunk a felsők, aztán a melltartóm is; nem veszem észre, hogy ez utóbbi tönkre is megy, de ha eljutna a fülembe a szakadás hangja sem érdekelne. Vadul zihálva nyögök bele a csókba, ahogy a mellemre markol, mellkasom a tenyerének feszítve követelek még többet, miközben újra szinte felfaljuk egymás ajkait és nyelvét. Lábaimat a csípője köré kulcsolom, magamhoz húzom és szorítom, de ő is rögtön reagál, az ágyékát erővel nyomja nekem, szinte beleépítve a padlóba. Újra felnyögök, körmeimmel a hátába marok, ösztönösen mozgok együtt az ő testével. Érzem, mennyire akar engem és elégedettséggel tölt el a tudat, hogy ő is ilyen hirtelen fordulatot vett. A vérem vadul száguld az ereimben, a vágyakozás elzsibbaszt a lábujjaimtól a fejem búbjáig, és amikor elkezdem érezni a zúzódásaim és sebeim kínzó lüktetését, csak újra az ajkain vezetem le ezt az érzést.
Zihálva nézek fel rá, amikor elenged, tekintetem vadul, de vágytól égve figyeli az alakját, és az a szerencséje, hogy ő is ugyanolyan türelmetlenül rángatja le rólam a ruhákat, amilyen türelmetlen én is vagyok. Rásegítek a csípőm megemelésével, aztán már rántom is vissza magamhoz, de mielőtt az ajkai hozzám érnének, az ujjai gyorsabbak. Ívbe feszülő testtel nyögök fel egy káromkodást, a csípőm már az első mozdulatra rásegít, és hiába akar leckéztetni ha ugyanaz a nyers vágy dolgozik mindkettőnkben. A testem egyszerre lüktet a fájdalomtól és a vágytól, az sem érdekel, ha a fogau feltépik a bőrömet a nyakamon, szégyentelenül mozgok ellen a hátát marva és a haját markolva, míg meg nem unom a játszadozás és a nadrágjáért nem nyúlok. Ujjaim türelmetlenül bontják ki a gombot és húzzák le a sliccet, aztán közös erővel rángatjuk lejjebb a nadrágot és az alsót egyszerre. Mire pislogok egyet, már nyomul is a testembe, de én most ugyanazzal a szégyentelenséggel élvezem ki, ahogy a farka feszíti és kitölti a testem. Még mindig túl szűk vagyok, főleg az ő méreteihez, de egyáltalán nem érdekel. Amikor elkapja és a fejem mellé szorítja a kezeim, ziláltan, vad tekintettel meredek a szemeibe, és amikor végre mozogni kezd, ugyanazzal az állatias, könyörtelen hevességgel, meg sem kísérlem visszafogni a hangom. Hallja csak mindenki. A testem aktívan és erősen feszül az övének a kezeimmel együtt, mintha még ez is a küzdelem folytatása lenne, de a csípőm ösztönösen mozdul az övével egy ritmusban. Tartom vele a szemkontaktust, ameddig csak tudom, de a kéj hevesen és kérlelhetetlenül épül a testemben, ezért gyorsan eljön az a pont, amikor már képtlenné válok rá. A fejem visszaesik a padlóra, amitől lüktető fájdalom árad szét benne, de nem sokáig figyelek erre. Ívbe feszül a testem, a fejem fájdalmasan nyomódik a padlóba, de közben olyan erőteljesen áramlik át a testemen egy elsöprő kéjjel átitatott orgazmus, hogy vadul remegve kiáltok fel a gyönyörtől.
Hosszú másodpercek kellenek, mire visszatérek, mert nem hiszem, hogy érdekelné az én orgazmusom, legfeljebb azért, hogy kihasználja a testem erőteljes lüktetését a saját élvezetére. Újra ránézek, nekifeszülök a testemmel és a kezeimmel.
– Eressz! – sziszegem rekedten, újra küzdeni kezdek ellene, és addig nem nyugszom, amíg vissza nem szerzem a kezeimet, mert utána belevágok a következő küldetésembe: tenyereimet a vállának nyomva, a karom és a lábaim minden erejét bevetve veselkedek neki. Most már az a célom és addig nem is állok le, amíg a hátán nem fekszik. Az nem érdekel, ha felül, az sem, ha satuba fogja a kezeimet vagy a hajamba markol, de az biztos, hogy én ugyanazzal a lendülettel, heves és vad mozdulatokkal kezdem meglovagolni. Ha szabadok a kezeim és ő nem ült még fel, akkor én magam húzom fel magamhoz és a hajába markolva kezdem újra vadul és a sebeink miatt fájdalmasan csókolni.

zene: End This Way megjegyzés:  

now the days of our ending have begun

when they found them had their arms wrapped around each other
their tins of poison laying near by their clothes

+18
Én tényleg azt hittem, hogy a hazaérkezését követően egy órán belül valamelyikünk halott lesz, de aztán ez az egész átfordul valami teljesen másba. Még mindig ugyanazok az érzések kavarognak bennünk, viszont többé nem azzal próbáljuk ezt levezetni egymáson, hogy minél több fájdalmat okozzunk; az irányító szerepét nyers, vad, állatias vágyakozás veszi át. Mintha visszasüllyednénk a vademberek szintjére, még egy sima csók is vad, heves, koordinálatlan és véres, az ujjaink pedig úgy marják a másik testét, mintha nem lennénk már épp elég helyen megzúzódva. Tudom, hogy holnap minden egyes ujjnyoma meg fog látszódni a bőrömön, ahogy az én körmeim is hosszú, sebes árkokat fognak hagyni maguk után, és minden percét élvezem. Olyan ez, mintha most tényleg megkapnám azt a Davidet, akit olyan sokszor kísértettem szexi fehérneműkkel és hosszas évődésekkel. Azt a Davidet, akinek nincs kontrollja, mert nem akarja. És én sem.
Szégyentelenül élvezem ki az ujjait, de amikor végre lejjebb kerül a nadrágja és a farkával veszi át a helyüket, akkor élem csak át ezt igazán. Könyörtelen tempót diktál, erővel döngöl bele a padlóba, mintha csak bele akarna építeni, a farka feszíti és teljesen kitölti az ettől elszokott testem, és el sem tudnék képzelni ennél kéjesebb élményt. Nekifeszülök a testének, mintha folyamatosan küzdenék ellene, de a hangos nyögéseim és minden a torkomon kiszökő kéjes hang ez ellen szól, csakúgy mint az, amikor átvág a testemen egy olyan erőteljes orgazmus, amitől szinte befordulnak a szemeim a fejembe. Az izmaim lüktetve fogják satuba a farkát, és bár a káromkodása nem jut el hozzám, azt nagyon is érzem, milyen fáradhatatlanul heves mozdulatokkal élvezi ezt ki. Már ameddig hagyom neki.
Látom, hogy feldühítem, amikor megint birkózni kezdek vele, de csak mert nem tudja, mit akarok, márpedig én nem fogok engedélyt kérni tőle. Szerencsére csúszik a keze a vértől és a verejtéktől, és egy ponton sikerül a lábaimmal kibillentenem az egyensúlyából, de ha nem tartana magánál is vele fordulnék. Fölé kerülve egyetlen mozdulattal ellenőrzöm, hogy a helyén van-e, aztán olyan nyers vadsággal kezdem meglovagolni, mint aki egy másodpercbe akar sűríteni két és fél évnyi megvonást. Látom, hogy most már ő sem panaszkodik, zihálva, sebes és véres ajkaimat nyalva nézek le rá, míg fel nem ül, hogy birtokba vegye azokat. A hajába túrok, miközben libabőrös leszek az ő kisajátító markától a hajamban, az ajkai közé nyögve csókolom vissza hevesen, és mielőtt elengedhetne, az alsóajkára harapok. Nem olyan erősen, mint először, de éhesen. Miután elengedjük egymást, újra felveszem a vad tempót, hevesen zihálva és hangos nyögésekkel élvezem ki a farkát, ujjaimmal a mellkasát, vállát, karját marva. Rásegít a mozdularokra, amitől elmélyülő nyögéssel hunyom le a szemem, hátrahajtom a fejem, teljesen átadom magam az érzésnek, és a kéj újabb hulláma nem is várat sokat magára. Hosszan elnyúló, hangos nyögéssel élvezek el újra, a testem megvonaglik az övén és hevesen lüktetni kezd...
Aztán kiesek az érzésből, ahogy maga alá fordít és megszűnik az inger. Zihálva, némileg frusztráltan nézek rá, de ő akkor már a földről kel fel és engem is felhúz. Nem hagy időt értetlenkedni, mert már nyúl is alám, én pedig azonnal kapcsolva kapaszkodok a nyakába, hogy könnyebben fel tudjon emelni. Ismét felken a falra, de élvezem, a testem a kemény felület és az ő forró teste közé szorul. Felnyögök egy hangos káromkodást, amikor várakozás nélkül visszatér a testembe és hevesen, mélyre löki magát, miközben ajkai a nyakam bőrét veszik támadás alá. Harap és szív, miközben szinte beleépít a falba a vad lökéseivel, én pedig gátlástalanul marom a bőrét mindenhol, ahol érem. A hajába markolva húzom fel magamhoz a fejét, a légszomjtól nehéz kitartanom a vad csókot, de éhes vagyok.
– Ilyennek képzelted, hm? Volt ilyen jó másokat megkefélni? – zihálom az ajkaira rekedten, hirtelen fellobbanó haraggal a gondolattól, de szinte nem is hagyok neki lehetőséget a válaszra, inkább újra megcsókolom, megharapom az alsóajkát, aztán átadom magam a testemben újra előkészülő orgazmusnak. Belé kapaszkodom, véres csíkot marok a bőrére, miközben kettőnk közé nyögöm, hogy milyen kibaszottul jó érzés a farka a testemben, aztán mintegy ezt bizonyítandó, a falnak és a testének feszülve élvezek el hevesen harmadjára is.

zene: End This Way megjegyzés:  

now the days of our ending have begun

when they found them had their arms wrapped around each other
their tins of poison laying near by their clothes

+18
Nem tudom, ki írta a forgatókönyvet, de biztos be volt állva. Egy őrült sem találhatta volna ki, hogy mindazok után, ami történt, annak ellenére, hogy nemrég még kis híján megöltük egymást, szexuális értelemben esünk majd egymásnak, pedig pontosan ez történik. Meg sem tudnám mondani, mi munkálkodik bennem, de az biztos, hogy ez a düh és a feszültség levezetésének egy kölcsönösen élvezetes módja ahhoz képest, amikor módszeresen összevertük egymást. Meg néhány berendezési tárgyat. Most legfeljebb a padlót kell félteni, amibe kis híján beleépít, és miután hagyott engem is érvényesülni, a fal is ugyanebbe a veszélybe kerül. Az agyam most egészen biztosan lekapcsolja az emlékező részét, legalábbis ami a negatív dobozban van, de az is lehet, hogy csak a felgyülemlett rengeteg feszültség akármilyen módon történő levezetése a kulcs. Nem tudom, de az biztos, hogy ugyanúgy és ugyanakkora hatékonysággal élvezem, amit csinálunk, mint régen. Hiába sajog a testemen egyre több az adrenalin által korábban elfedett pont – részben azért is, mert a kíméletlen tempó és az, ahogy különböző felületekbe présel bele a testével, nem segít rajtuk –, csak arra tudok koncentrálni, hogy még többet akarok ebből.
Nem tudom, honnan villan be a gondolat, talán csak a dühöm megannyi okának egyikét még úgy érzem, nem vezettük le, de nem tudom megállni megjegyzés nélkül. Elégtételt akarok, azt akarom, hogy bevallja, mindenki csak olcsó utánzat volt ehhez képest, bár nem igazán hagyom szóhoz jutni, mert közben nem akarom, hogy más nőkről beszéljen. Soha, de főleg akkor nem, amikor épp mélyen a testemben jár. Nekem el is tereli a figyelmemet egy újabb észbontó orgazmus, élvezettel felszisszenve marok a vállába, mikor a lehető legmélyebbre nyomja magát a még mindig lüktető testemben. Megkapaszkodok a nyakában és a lábaimat is határozottabban kulcsolom a csípője köré, amikor megindul velem, és már épp azon gondolkozom, hogy a nyaka felé kalandozzak a fogaimmal, amikor megvillannak a szemei és megszólal. Olyan provokatívan néz a szemeimbe és olyannyira nem tudok kiigazodni ezen a Daviden, hogy nem tudom nem komolyan venni, és ettől pillanatok alatt önti el a szar az agyam. Először csak zsigerből, teljes erőmből felképelem – így, hogy szó szerint az ölén cipel, nehezen találtam volna meg a megfelelő súlypontot egy méltó jobb horoghoz –, de mivel ezt kevésnek érzem, kap még egyet.
– Kurvára ne beszélj nekem más nőkről, főleg, amikor a farkad még mindig bennem van! – sziszegem dühtől villogó szemekkel. Én kérdeztem, de ez most nem számít. Ráadásul amit mondott... Már emelem is a kezem a következő pofonhoz és veszem a levegőt a következő átkozódáshoz, de közben már épp eldőlünk, és ő leszorítja a kezeimet a matracra.
– Ha akár csak eszedbe is jut bárki máshoz hozzányúlni, vagy akár gondolni is rá, esküszöm, hogy levágom a farkadat és megetetem veled. És ha ide mersz hozni egyet is, lenyúzom a... – Még mondanám tovább is, de nem hagyja. Elakad a lélegzetem és megvonaglok az ágyon, amikor újra mélyre csúszik bennem, aztán meg már ő kezd beszélni. Ezen megint felcseszem az agyam, mert most esik le, hogy ezt valószínűleg direkt csinálta, de amikor szóra nyitom a szám, hogy most őt is elátkozzam, már egy csókkal hallgattat el. Nekifeszülök a kezeinek és nekifeszítem magam a testének is, már megint úgy csókolom vissza, hogy közben rajta vezessem le a feszültséget, de nem hiszem, hogy ez most kezdené el zavarni. A csípőmmel is az övé ellen mozdulok, hogy én máshogy kezdjem el felhúzni őt, és amikor elenged, frusztrált csalódottsággal meredek rá, de csak addig, míg meg nem látom, hogy ennek egyetlen oka, hogy végre ő is meztelen lesz. Felkönyökölök az ágyon, szégyentelenül bámulom végig a vetkőzés minden mozdulatát és közben pont úgy méregetem a testét, mint aki valami nagyon tetszetőset lát és ezt élvezi is.
Amikor hasra fordít, csak egy pillanatra villan figyelmeztetés az agyamban; nem a kezeimért nyúl, hogy hátracsavarja őket, ezért a pillanat amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan megy is. Követem az ösztökélő mozdulatot, felemelkedem a térdeimre, pontosan azt az ívet írva le a hátammal, amire jól emlékszem, hogy imádja. Kitolom neki a fenekem, a vállam felett hátralesve figyelem, hogyan figyel, és élvezem az elégedett, éhes tekintetét. Amikor hozzám dörzsöli a farkát, először nem is gondolok rosszra, egy élvezkedő sóhajjal még rá is mozgok egy kicsit, hogy jobban izgassam magunkat, de aztán pár mozdulat alatt rájövök, hogy ő egyelőre nem is tervez ennél többet.
– David... – sziszegem figyelmeztetően, de továbbra sem csinál mást ezeken a kéjesen kínzó mozdulatokon kívül, amitől már biztos lehetek benne, hogy húzza az agyamat. Más esetben talán teljesen frusztrálttá válnék, de három orgazmus után azért már jobban viselem a kínzását; legalábbis annyira jól, hogy belemenjek a játékba.
– Tényleg nem fogod betenni? Nem akarsz megint alaposan megkefélni? – kezdek is bele a kéjes, doromboló suttogásba, megfeszítve a hátam izmait és nekidörzsölve magam a farkának, mindkettőnket húzva. – Még belém sem élveztél, pedig tudom, mennyire szereted mélyen a testemben végezni – folytatom, a vállam felett még mindig őt figyelve.
– Gyerünk, David, ne húzd az agyam. Tudod, hogy megőrülök a farkadért a testemben, miért nem mutatod meg, mennyire el tudom veszíteni a fejem, miközben a szuszt is kikeféled belőlem? Nem akarod érezni, ahogy elmegyek a farkadon, hogy utána te is nekem adhass mindent? Fogadjunk, hogy még izgatóbb a szűkösségem, amikor épp a farkad körül lüktet a testem – dorombolom neki tovább az összes mocsokságot, amit el tud képzelni, folyamatosan rásegítve azokra az őrjítő, dörzsölő mozdulatokra a csípőmmel, pedig ő érezheti a legjobban, mennyire vágyja már a testem a folytatást.

zene: End This Way megjegyzés:  

now the days of our ending have begun

when they found them had their arms wrapped around each other
their tins of poison laying near by their clothes

+18
Talán amikor nem sokkal később visszanézek ezekre a pillanatokra, szégyellni fogom magam. Vagy inkább egészen biztosan, épp csak azt nem tudom, mikor jön majd el a ráébredés pillanata. Egyelőre elveszek az érzésben, hogy boldogan halnék meg, ha átkefélne a túlvilágba, háromszor is, aztán engedek egy késztetésnek és kimondok egy gondolatot, amiről csak később tudom meg, hogy egy lavinát indítottam el vele. Nem rögtön. Nem is akkor, amikor úgy tűnik, szándékosan provokálni kezd, hogy kihozza belőlem a féltékenységet. Ha úgy nézzük, ebben mint partner is vagyok.
Aztán nem csak ebben. Mindenben a kedvére teszek, még ha nem is szavakkal instruál, mert nem kellenek szavak, hogy értsem, hiszen ismerem az ízlését. Úgy helyezkedek, ahogy mindig is imádta, és amikor húzni kezdi az agyamat, gyorsan összerakom a képet arról, mit vár tőlem. Belekezdek a dirty talkba, dorombolva csábítom, és látom is a szemein az elégedettséget, de amikor már azt hiszem, végre egyről a kettőre lépünk, még mindig csak ingerel. Amikor megszólal, az kicsit összeráncolom a szemöldököm, mert a szavai és a hangszíne nem túl meggyőzőek, és én nem tudom, mit basztam el, de nem is hagy időt gondolkozni. Kirántja alólam a lábaimat, aztán ahogy elhasalok, már rajtam is van, a testével szorítva le a takaróra. Ujjai a hajamba markolnak, és folytatja az ingerlést a farkával is, én pedig halk nyögéssel borzongok meg alatta a vágyakozástól. Zihálni kezdek, ellenmozdítom a csípőmet...
Aztán beszélni kezd, és minél többet mond, annál lejjebb tekeri bennem a hőfokot, szó szerint. El sem akarom hinni, hogy megint megteszi ezt velem, hogy szinte ugyanarra a pontra jutunk, mint akkor, szinte ugyanúgy, mint akkor. Azt még kevésbé akarom elhinni, hogy én magam segítettem ide, pedig ahogy a szavaival kijózanítja az agyam, egyre tisztábban látom ezt az elbaszott helyzetet. Kapcsolat? Ki a faszom beszélt kapcsolatról? Még azt sem tudtam végiggondolni, hogyan jutottunk ide a verekedésből, de kapcsolat?! El sem akarom hinni, hogy ennyire hülyének néz. Elrabolt, megerőszakolt és bezárt ebbe a kicseszett lakásba, és szerinte egy végre jól (is) sikerült kefélés után én már kapcsolatról álmodozom? Emlékszik rám egyáltalán?
Fújtatva feszülök meg alatta, de ő csak folytatja, még tovább rontva az egész helyzeten. Hogy még nekem tenne szívességet azzal, hogy nem kefél meg másokat? Hogy én tegyek azért, hogy ne mártsa másokba a farkát?
– Mégis mi a szart akarsz még tőlem? – kérdezek vissza, a hangom pedig már mentes minden dorombolástól. Eddig kellemesen elszórakoztunk egymással, de ezt sikerült ügyesen elbasznia. – Ha másokat akarsz megdugni, csak rajta, éld ki magad, keféld őket szét! Ki vagyok én, hogy megmondjam, mit csinálj? Csak azt felejtsd el, hogy utána idejössz és akár egy ujjal is hozzám érsz utánuk – köpöm a szavakat egyre feszültebben, kiesve a hangulatból és inkább újra ahhoz kapva kedvet, hogy összeverjem.
– Klbaszott képmutató egy alak vagy, ha azt állítod, mindenkiben csak engem kerestél, de hiába vagyok itt, még mindig inkább hozzájuk mennél kefélni. Rohadtul nem fogok senkivel versenyezni a farkadért, David. Mégis mi a faszt képzeltél? Hogy bezársz ide és utána még én küzdök a kegyeidért?! – taszítok rajta egyet a felsőtestemmel.
– Szállj le rólam, aztán menj és dugj meg pár nőt, ha már annyira őket akarod! – sziszegem.

ring all the bells you can ring

there's a crack in everything
that's how the sunlight gets in

Hosszú ideig csak ülök az ágyon, az orrom alatt az I can't fucking believe this különböző verziót morogva és most nem arra gondolok, hogy bezárt ebbe a nyomorult szobába, pedig azt sem akarom elhinni. Egyszerűen úgy érzem magam, mint aki beszállt egy kurva ringlispílbe, ami olyan gyorsan forog, hogy már agyrázkódást kaptam a hirtelen váltásoktól. Mondjuk egy agyrázkódás lehet, hogy így is kinéz, érintem meg a fejemet ott, amelyik résszel David épp nem verte le a vakolatot a falról. Az egyik percben megjelenik és elrabol, a következőben megerőszakol, a harmadikban kibaszott karcolásokat fertőtlenítget rajtam, aztán meg akarjuk ölni egymást, mielőtt rohadt fuckfestet rendeznénk, mint az állatok. És utána? Még a pillanatnyi élvezetet is elbassza azzal, hogy elkezd mindenfélét összehordani. Nem értem, mit akar tőlem. Nem értem, mit csinálok itt és azt sem, ő mit csinál itt. Csak azt tudom, hogy be fogok csavarodni, mert ez az egész olyan, mintha David testét megszállták volna a gonosz alienek, vagy én kerültem volna bele valami elcseszett szimulációba, ahol teljesen kicserélték őt... és még csak igazán gyűlölni sem tudom. Nem tudtam megölni, pedig megtehettem volna, és nem is értem...
Dehogynem értem. Nem őt gyűlölöm. Nem tudom gyűlölni őt. Csak mindent, amit csinál és amit velem tett az elmúlt alig egy-két napban. De meg akarom egyáltalán tudni, hogy kiűzhetők-e az alienek a fejéből? Amikor megpróbálok felkelni az ágyról és szinte az egész testem azon nyomban sajogni kezd, nagyon biztos vagyok abban, hogy nem. Halk, fájdalmas nyögéssel tornázom magam álló helyzetbe, mert így, hogy az adrenalin és minden más is távozott a fejemből és a testemből, hirtelen mindent érzek, és nagyon. A fejem, az arcom, a bordáim, a karjaim, a lábaim, a hasfalam, de még az ő arcán felszakított bütykeim is.
Nem erőszakolt meg újra. Pedig megtehette volna. Elhessegetem a kis hangot a fejemből, aztán azt is, amelyik azt kérdezi, erőszak lett volna-e, ha előtte a farkán sikoltottam a gyönyörtől. Héberül káromkodok az orrom alatt és a szekrényhez lépek.
– Még egy ekkora szartengert... – morgom ingerülten, aztán nekiállok előtúrni valami köntösnek használható cuccot a rich granny clothes armadából, mert nem fog többet meztelenül látni, az biztos.
Az ágyán szélén ülve, a köpenybe burkolózva, a lábammal türelmetlenül dobolva várom, hogy kiengedjen a szobából, mert nincs az az isten, hogy az egyik itteni fürdőben hozzam helyre magam és nem is fogok azon az ágyon aludni, amelyiken az előbb együtt feküdtünk. Már azon vagyok, hogy elkezdek dörömbölni az ajtón, hogy engedjen ki, amikor meghallom a kulcsot a zárban és becsörtet. Azzal, hogy menjek a helyemre, mint valami kutya, vagy egy rossz gyerek. Nem kell kétszer kérnie, felpattanok – a fájdalmaim ellenére is – és már megyek is.
– Mintha én zártam volna be magam – sziszegem, ahogy elcsörtetek mellette. Meg sem állok a "szobámig", azaz a szobáig, ahová tegnap is elbarikádoztam magam. Rárepülnék a vodkára fájdalomcsillapítás gyanánt, de nyilván nincs már meg. Válogatott héber káromkodásokkal átkozom el az egész létezését, letépem magamról a köntöst, aztán bemegyek a fürdőbe, és annak is bezárom az ajtaját, mire nekiállnék nagyjából helyrepofozni magam.

Másnap egy újabb katasztrofális éjszaka után nem csak nyúzottan és kimerülten, de szó szerint ezer sebből ha nem is vérezve, de azoktól fájva ébredek fel. Nem igazán van olyan hely a testemen, ami ne lüktetne fájdalmasan, a zúzódásaim már most csodásan sötét színekben pompáznak David ujjlenyomataival együtt a bőrömön, és a megannyi horzsolás és felszakadt bőr sem okoz kevesebb kínt. Már egyetlen üvegnyi alkoholt sem találok, aminek az okait nem kell mondjuk nagyon fejtegetnem, de most ölni tudnék bármiért, ami tompít. Az egyetlen használható dolog, amit találok, az még a tegnapelőtti kis csomag, amiből le tudom kezelni a felszíni sérüléseket, de ennyi. Nem tudom tovább halogatni az evést sem, mert tudom, hogy a testemnek szüksége van energiára ahhoz, hogy gyógyulni kezdjen, és igazából azért is hálás, hogy a vodkát végleg lecserélem a vízre – és kávéra a nyomorúságom miatt –, de így is végigszenvedem a napot.
Este időben elbarikádozom magam a "szobámban". Ezúttal nem tervezek rátámadni, mert már tudom, hogy nem sok értelme lenne, hiszen szánalmas és gyenge vagyok, ha róla van szó, de nem akarom látni rajta, ha megkefélt valakit és azt sem tervezem, hogy magamhoz engedjem. Már csak azért sem, mert be kellett látnom, hogy az általa választott ruhákban kényelmesebb a létezés, mint a lógó és műanyag granny ruhákban. Azért amikor meghallom a lift csilingelését, kíváncsian lépek az ajtóhoz és tapasztom rá a fülem, hogy hallgatózni kezdjek. Akkor kezd furcsa lenni a dolog, ami látszólag hétköznapian mond valamit, ráadásul mintha valakinek mondaná. Ki is tudom venni a szavait, amiken csak azért nem röhögök fel és csak azért nem nyávogok egyet, mert elönti az agyam a szar, ugyanis biztos vagyok benne, hogy valami nőt hozott fel, akit most a fülem hallatára fog szétkefélni, csak hogy...
De férfihang válaszol neki. Felvonom a szemöldököm az ajtó mögött. Attól nem tartok, hogy nekem hozott valakit, hiszen már kifejezte, hogy az övé vagyok. A hangok sajnos elhalnak a nappali irányában, de szerencsére elég profi vagyok csendességben és a zárak is olajozottak. A kulcs hangtalanul fordul el a zárban, de kivárok egy kicsit. A beszélgetés hangjai nem szakadnak meg. Lenyomom a kilincset és hang nélkül kinyitom az ajtót. A beszélgetés folytatódik. Zoknis lábaim hangtalanul visznek a folyosón egy kicsit közelebb, hogy ki tudjam venni a szavaikat. Kontextus nélkül sajnos nem tudom összerakni a teljes képet, de ahhoz azért eleget hallok, hogy homlokráncolva vonuljak vissza a szobámba – mielőtt még lebuknék –, ugyanúgy hang nélkül, mint ahogy érkeztem.
Nem is jövök elő. Szerencsére David sem próbálkozik bejönni, szóval úgy veszem, hogy egyfajta elbaszott tűzszünetet kötöttünk, vagy ilyesmi. Hallom, hogy valami tesz-vesz a konyhában, és bár én is tudnék enni, biztosan nem fogok kimenni, hogy elköltsük közösen egy romantikus vacsorát. Lefekszem az ágyra és úgy döntök, akár meg is próbálhatok aludni egyet, még ha tudom is, hogy hiábavaló.
Aztán meghallom a puffanást.
Hirtelen ülök fel az ágyban, megfeledkezve a fájó testrészeimről és hegyezni kezdem a fülem. A szívem hevesebben kezd verni, megint adrenalinnal pumpálva tele a vérem, de csak csendet hallok, azt a fajtát, amit nem szeretek. Aztán öklendezést.
Mire kettőt pislogok, már kint vagyok az ajtón, a lábaim pedig sietve visznek a konyha felé. Minden fegyverem elvette ugyan, de nem is számítok támadókra, hiszen tudom, hogy már csak ő van itt. A konyha kövén fekve, csukott szemekkel, láthatóan kínok között.
– David?! – szólítom meg. Nem tudom elrejteni az ijedtséget a hangomból, de ahogy soha, úgy most sem fagyok le. Odalépek hozzá és letérdelek mellé, ebben pedig az sem tud megállítani, ha elküld az ótvaros picsába akár szavakkal, akár azzal, hogy megpróbál eltaszítani a közeléből, akár a kettő egyvelegével. Nem mozdítom el, sőt, segítek neki egy kicsit, hogy stabil oldalfekvésben maradjon, ha esetleg megint hánynia kellene. Nem érdekel, ha kijön, aminek ki kell jönnie, majd később feltakarítom.
– Hallasz engem? Mi történt? – kérdezem nem kiabálva, de lassan és érthetően, miközben nem foglalkozva az esetleges ellenkezésével először óvatosan körbetapogatom a fejét, hogy beverte-e valahova esés közben annyira, hogy esetleg vérezzen. Ha nem tapintok vért, annak örülök, de ha igen, akkor sem annak az ellátásával kezdem.
– Beszélj hozzám, David! Mondd el, mi történt. Rosszul lettél? Fáj valamid? Rohamod volt? –  tartom szóval folyamatosan, bár az emlékeim tiszták, tudom, hogy ez nem roham. Kitapintom a pulzusát, és még csak végig sem kell számolnom, hogy tudjam, ez baj. Körbeviszem a tekintetem a konyhán, a pulton, a mos... Visszakapom a fejem a pultra, ahogy realizálódik bennem az ismeretlen üveg. A fickó valami ajándékot adott neki.
– Mi ez az üveg? Ittál belőle, David? – kérdezgetem tovább. Ha azt látom, hogy megtehetem, ott hagyom egy kicsit az oldalán fekve, fél szememet rajta tartva, de felállva, hogy az üvegért tudjak nyúlni. Kinyitom és a kezemmel legyezve óvatosan megszagolom, de nem érzek rajta semmi gyanúsat, ami még nem ok a megnyugvásra. Főleg, ha el tudja nekem mondani, hogy ivott belőle. Én már csak tudom. A szívverésem még jobbik megugrik a realizációtól, hogy talán megmérgezték, de leküzdöm a pánikot és inkább igyekszem lefuttatni magamban a tüneteket és a lehetséges okokat. Évekig csináltad ezt, Shayana, gondolkozz!
A csaphoz lépek és teletöltök egy műanyag poharat vízzel, mielőtt visszatérdelnék mellé. Az arcára simítom a tenyeret és puhán megpróbálom feljebb emelni a fejét. Az ellenkezését most is figyelmen kívül, ha tud egyáltalán.
– Víz – mondom, mielőtt még azt hinné, én akarom megmérgezni. – Meg kell innod, David, és nem baj, ha visszajön. Megiszod a kedvemért? – beszélek hozzá határozott, de finom hangon, és ha hajlandó, nagyon óvatosan segítek neki meginni annyit a vízből, amennyit tud. Ha megint hánynia kell, csak átsegítem rajta.
– Jól van. El kéne jutnunk a kanapéra, hm? Tudsz nekem segíteni ebben? Jó lenne, ha nem a kövön feküdnél, hanem valami puhán – beszélek hozzá tovább. Igazából nem várom, hogy segítsen, mert nem biztos, hogy tud, de ha olyat ivott, amitől rohamot is kaphat, itt aztán mindenbe is be tudja verni a fejét, amit nem tervezek hagyni, szóval így vagy úgy, de oda fogunk jutni a kanapéhoz.

ring all the bells you can ring

there's a crack in everything
that's how the sunlight gets in

Mintha nem lett volna elég, ami már eleve adott volt. Mintha nem lett volna már így is épp eléggé elbaszva minden. Nyilván szimatolok, vagyis hallgatózok, amikor hallom, hogy hazahozott valakit, és még csak nem is egy nőt, amire számítottam volna tőle, de hiába gyanús a beszélgetés és támad tőle rossz előérzetem, én sem látom előre, mi következik majd. Vissza is vonulok a szobába, ahol tábort vertem és kész lennék megpróbálni pihenni, amikor meghallom a konyhából a gyanús puffanást aztán a még gyanúsabb csendet.
Hiába vagyok összezavarodva, hiába nem tudok, hányadán állunk, hiába haragszom rá borzasztóan rengeteg dologért, ezt mind felülírja a zsigeri aggodalom. Pillanatok alatt a konyhában termek, és amikor meglátom a földön feküdni, a hányása mellett, egyértelműen fájdalmaktól szenvedve – amelyeknek nincs köze a tegnapi verekedéshez –, megijedek. Letérdelek mellé, de persze már kezdődik is a hiszti, amit természetesen ignorálok.
– Maradj nyugton! – szólok rá, de most kivételesen nem tud felidegesíteni (még), mert van sokkal nagyobb baj is annál, mint amit éppen csinál. Még a szemeimet sem forgatom meg, csak egy türelmetlen szusszanással veszem tudomásul, hogy ezt nem fogja megkönnyíteni számomra. Ettől én még figyelmen kívül hagyom a szavait és az elhessegetésemre tett kísérleteit is. Kitapintom a pulzusát, ami egyértelműen abnormálisan magas, ezért gyanakodni is kezdek, de nem tudom rögtön a lehetséges forrást keresni, mert ismét rosszul lesz. Hátrasimítom a haját az arcából, amíg kijön, aminek ki kell jönnie, de fél szememmel már azt a bizonyos forrást keresem. Ki is szúrom az üveget és eszembe jut, hogy az a fickó valami ajándékról beszélt, a kép pedig elkezd összeállni a fejemben még akkor is, ha hiányzik néhány darab a kirakósból. Hogy ne tudnám. Annak idején havonta csináltam ilyesmit. David persze rohadtul nem segít a saját helyzetén, mert csak azt tudja hajtogatni, hogy hagyjam békén, de továbbra is ignorálom a hiszti részét a történéseknek. A mosogatóban egyébként is látok egy poharat, amibe beleszagolva ugyanazt a szagot érzem, mint az üvegből, szóval megválaszolom magamnak a kérdést. Egyben azt is meg tudom állapítani, hogy akármit is kevertek az italba, annak nincs szaga. Valószínűleg színe sem, mert láttam már ilyen üveget és ugyanilyen színű cucc volt benne. Ettől még marad néhány lehetőség.
Egyelőre próbálok arra koncentrálni, hogy a tüneteket enyhítsük és minél hamarabb kihajtsuk belőle, akármit is ivott meg, ezért megpróbálom megitatni vízzel, de persze azóta sem ébredt fel benne az életösztön, még mindig azzal van elfoglalva, hogy én itt vagyok. Mintha nem ő zárt volna be ebbe a kurva lakásba. Felülni fel tudott, de nem lett jobban sem, sőt, egyszer csak felbámul a sarokba, ahol nincs semmi. Hallucinál. Ráadásul pontosan úgy nem vesz rendesen levegőt, mint a rohamok közben.
– Picsába az egésszel – morranok fel ás megunva a hisztit és az ellenállást felkelek, aztán lehajolva megfogom a lábait és húzni kezdem a kanapé felé. Óvatosan indulok meg, hogy a háta szépen csússzon le a pult fala mentén, nehogy megint beverje a fejét. Persze még félig ájultan is képes engem osztani, de perpillanat rohadtul nem érdekel, ezért nem is válaszolok. A kanapé mellé húzom, aztán a fejéhez lépek és a hóna alá nyúlva megemelem, és ekkor csodák csodájára beleköltözik némi együttműködés, így kevésbé szenvedem meg, míg felfektetem a kanapéra, főleg a saját zúzódásaimmal. Lehunyja a szemét, a pólót markolja a mellkasán, én pedig a homlokára simítom a tenyerem, láz jeleit keresve, de azt éppen nem érzek rajta. Van helyette minden más. Továbbra sem érdekel, ha ellenkezik, óvatosan az oldalára igazítom, ha esetleg jön egy újabb rosszullét, aztán feltúrom a lakást egy nagy lavór után. Közben folyamatosan jár az agyam, és ahogy összerakom magamban a tüneteket, van egy nagyon is jó elképzelésem – ami amúgy rossz, de nem a legrosszabb. Azzal és egy pohár hideg vízzel megyek vissza hozzá, megint, és megpróbálom megitatni vele, megint, de ha tovább ellenkezik, akkor megunom ezt a gyerekes hisztit.
– Na jó, ide figyelj! – emelem most már meg a hangom, mert feldühít, hogy ez sokkal jobban érdekli, mint a saját jóléte. Ha továbbra is ellenkezik vagy ignorál, akkor határozottan a kezeim közé fogom az arcát, nem hagyva, hogy ellökjön és kényszerítem, hogy a szemeimbe nézzen. – Azt mondtam, figyelj rám! – ismétlem meg, és ha legalább minimálisan is, de azt látom, hogy eljut hozzá a mondanivalóm, folytatom.
– Fogalmam sincs, ki a fasz volt itt, de valamit beletett abba az üvegbe és te megittad. Majdnem biztos vagyok benne, hogy koffeinmérgezésed van, ami nem fog csak úgy elmúlni, és nem csak dehidratálni fog nagyon gyorsan, de simán megállíthatja a szívedet, ha nem segítesz magadon egy kicsit. Elhiszem, hogy rohadtul idegesítelek, de ha egy minimális életösztön is szorult beléd, akkor most megpróbálsz ettől elvonatkoztatni és rohadtul elkezded vedelni a vizet, hogy hidratált maradj és minél hamarabb kiürüljön belőled ez a szar! – Igen, már némileg idegesen beszélek vele, mert tényleg felhúz azzal, hogy a gyerekes hisztije fontosabb neki, mint az élete, ráadásul egyre rosszabbul is van, ezt tisztán látom rajta. Megpróbálom belediktálni a vizet, ameddig még tud egyáltalán inni, és ha sikerül, azt egy kis sikernek könyvelem el, de kicsit sem elégnek. Egy pohár víz nem lesz elég ehhez és én nem fogom megvárni, hogy itt haljon meg a kanapén. Ráadásul ezekben a szaros kis műanyag poharakban a végtelenségig hordozhatnám neki a vizet és minden egyes alkalommal meg kellene küzdenem vele, hogy igya meg. Ökölbe szorul a kezem a tehetetlen feszültségtől, főleg, amikor úgy látom, hogy még az eszméletét is elveszti, de ekkor unom meg végleg a dolgot. Igazából az esélytelenek nyugalmával kezdem áttapogatni a zsebeit, szóval amikor megtalálom a kulcsot, magam is meglepődök, de nem vesztegetem az időt. Ellenőrzöm, hogy stabil oldalfekvésben van-e, ráterítek egy takarót – ezen a ponton már nekem is PTSD-m lenne, ha nem lennék ideges és aggodalmas –, lenyúlom a tárcáját is – sorry, de nincs más lehetőségem –, és már ott sem vagyok.
Nem vagyok sokáig távol, mert pontosan emlékszem a környékre az idefelé vezető útról. Kapucnis felsőt veszek fel, hogy minél kevesebb feltűnést keltsek az arcommal, de a gyógyszertárban még szimpátiát is keltek az eladóban, amikor eljátszom a félő, a pasija által megvert nőt, akinek a beteg nagymamája miatt muszáj itt lennie. Percek alatt összerakja nekem a kis csomagot az ORS minden fajtájából – ital és granulátum formátumban is veszek –, így rekordidő alatt végzek, a közértben pedig szintén nagyon gyorsan felkapok és kifizetek egy zsugor vizet meg egy egyliteres műanyag kulacsot.
Visszaérve ugyanúgy kulcsra zárom az ajtót – az a fickó tudja, hogy itt lakik –, de minden szerzeményemet a dohányzóasztal mellé és arra pakolom ki. Talán ha az orra előtt nyitom ki őket, vagy ő maga teszi meg ha van ereje, nem fog faszságokat hinni. Lehajolok hozzá, hátrasimítom a haját izzadt homlokából.
– Dave? – A beceneve szinte a nyelvemre fagy, ezért nyelek egyet, de már nem tudom visszaszívni. – Muszáj innod. Intézheted magadnak is, itt van minden, de innod kell – mondom neki. Ha hajlandó rá, először a rehidratáló folyadékra mutatok rá, ami neki is elérhető távolságban van az asztalon, így még csak nem is én adom oda neki. Ott van viszont a kanapé mellett a bontatlan ásványvizes üvegek sora is, ha azt jobban tetszik neki. Nekem mindegy, csak igyon már! Addig nem is kelek fel feltakarítani a konyhában és elmosogatni a kulacsot, ameddig ezt nem történt meg.

ring all the bells you can ring

there's a crack in everything
that's how the sunlight gets in

Nem voltam felkészülve arra, hogy az amúgy is elcseszett helyzetünk még tovább romolhat, de legalább meg tudok feledkezni a haragomról. Majd megköszönöm a fickónak. Egy golyóval a fejébe. Aggódok és féltem őt, főleg, hogy úgy ellenkezik és akar elüldözni folyamatosan, mint egy hisztis, nagy gyerek, pedig az életéről van szó. Meg is unom, a magam kezébe veszem az irányítást és egyszerűen odahúzom a kanapéhoz, aztán abban már szerencsére segít, hogy felkerüljön rá. Kialakul a sejtésem is, hogy mivel állhatunk szemben, és innen tudom, hogy a helyzet nem jó, de nem is tragikus, viszont kritikus lenne, hogy hidratáljuk a testét. Szerencsére amikor már határozottabban beszélek, vagy ő is megunja, vagy már tényleg nem tudja, hol van, de legalább megissza azt a pohár vizet. Aztán szinte teljesen elveszíti a valóságot. A torkomat összepasszírozza az aggodalom, de nem engedem, hogy elveszítsem a fókuszt.
Valahol kifejezetten vicces, hogy megtalálom a kulcsot és lenyúlom a tárcáját is, hogy aztán nem sokkal később visszazárjam saját magamat. Ennyi erővel megkereshettem volna a kocsikulcsot is és meg sem kellett volna állnom Lazare lakásáig vagy klubjáig – minden problémám egy csapásra megoldódott volna. Azt az egyet kivéve, ami most a legjobban aggasztott. Lepakolom a szerzeményeimet az asztalra és a kanapé mellé, aztán Dave fölé hajolok, hogy megnézzem, hogy van. Reszket, nyirkos a bőre, az arca fehér, mint a fal, a szemei pedig alig fókuszálnak, ahogy kinyitja a szemeit, amikor megszólítom. Valamit motyog, de nem értem, aztán becsukja a szemét és úgy is marad.
– Dave?! – szólítom meg félelemmel teli hangon, tenyerem az arcéra simítva, de szerencsére újra felnyitja a szemeit, én pedig kifújom a levegőt. Megpróbálom megint rávenni az ivásra, és végre nem ellenkezik. Nagyon lassan fogja fel a valóságot, de nem siettetem, és amikor az egyik üveg felé nyúl, segítek neki felemelni és meg is tartani azt. A másik kezemmel óvatosan a válla alá nyúlok, amikor megfeszíti magát, hogy felüljön, és lényegében én nyomom fel ülő helyzetbe, aztán kinyitom neki az üveget és segítek az ajkához emelni. Nem erőltetem, hagyom, hogy csak annyit igyon, amennyi jól esik neki, de hiába megy le három korty, már látom is az arcán, hogy vissza fog jönni. Még épp idejében emelem fel a lavórt, gondterhelten sóhajtva, de tudom, hogy nem szabad erőltetni, ha nem fogadja be a gyomra. Sokkal egyszerűbb lenne bekötni neki egy infúziót, de azt nem árulnak a gyógyszertárban. Aggodalomtól nehéz mellkassal segítek neki visszafeküdni, visszahúzom rá a takarót, aztán végigsimítok a fején.
– A fene essen beléd – szuszogom halkan az orrom alatt. Látom, hogy teljesen kimerült, és mivel a pihenés is ugyanolyan fontos, nem tartom ébren, hagyom, hátha elalszik.
Feltakarítok a konyhában, elmosogatom és eltörlöm a kulacsot – ebben értelmes mennyiségű granulátumot lehet majd elkeverni –, aztán egy kivételével bepakolom az összes vizet és hidratációs folyadékot a hűtőbe. Hidegen sokkal jobban fog neki esni, ha tud majd inni. Közben legalább ötperceként ránézek, megnézem, ébren van-e, szüksége van-e valamire, ellenőrzöm a légzését, a pulzusát, Mikor mindennel megvagyok, leülök a földre a kanapé mellé, hátamat annak támasztom, és várok. Néha én is lehunyom egy kicsit a szemem, de csak felületesen alszom, a legkisebb rezzenésre is felkelek – legalább esélye sincs a rémálmoknak megjelenni –, meg néha magamtól is a szokásos ellenőrzésekre. Én nem ébresztem fel, de ha esetleg magától felébred, és szeretne inni, eljátszom vele a szokásos felül-üveg kinyit-felemel-iszik-visszafekszik kört, szükség esetén a lavórral közbeiktatva. Közben cserélgetem az üvegeket is, hogy mindig hűvös víz legyen kéznél.
És csak várom, hogy jobban legyen. Még akkor is, ha az ismét a takarodj innen kiabálásokkal fog indulni. Még az is jobb ennél.

ring all the bells you can ring

there's a crack in everything
that's how the sunlight gets in

Nem tudom, mit csinálok. Vagy inkább azt nem tudom, miért csinálom. Egyszerűen mintha átfordítanának a fejemben egy kapcsolót; nem mondom azt, hogy mindenről megfeledkezem, de mindent félreteszek, mert az agyam most egyetlen dolgot helyet fókuszba: David életét. Azok után, amin ilyen rövid idő alatt keresztülmentünk, én sem gondoltam volna, hogy így reagálnék egy ilyen helyzetben, de... here we are. Még a gyerekes átkozódásával sem tud felhúzni, mert a feszültségem egyetlen forrása az, hogy megmérgezték. Nem akarok arra gondolni, hogy ennél sokkal rosszabb is lehetett volna. Ráadásul az a férfi, akárki is volt, ide jött.
Megszökhetnék. Elveszem a kulcsát, a pénztárcáját, lenyúlhatnám a kocsikulcsot is és elhúzhatnék balfenéken. Itt hagyhatnám. Szabad lehetnék és eltűnhetnék. Lazare segítene. De akkor honnan tudnám, hogy jól van-e? Be kell látnom, hogy a gyengeség egy egészen új szintjére sillyedtem: nem csak nem akarom megölni, azt sem akarom, hogy más ártson neki. Ha tehetném, ha tudnám, ki volt az és nem csak a hangját hallottam volna, újra kimennék és megölném, mire David magához tér.
Miután David iszik három kortyot, de az is visszajön, inkább hagyom pihenni. A fél szemem rajta tartom, míg takarítok, az italokat hűtöm, de a kanapé mellé telepedve sem alszom. Rendszeresen ellenőrzöm az életjeleit, amikor pedig felébred és szomjas, segítek neki inni, az ő tempójában. Órák telnek el, de sikerül meginnia egy liter vizet, ami már sokkal jobb eredmény. Mégis, amikor megszólal, szitkokat morog és megemeli a lábait, ösztönösen húzom összébb magam, mert valamiért szentül hiszem, hogy még mindig rám haragszik és meg akar rúgni, vagy ilyesmi. Persze amikor semmi ilyesmi nem történik, egy pillanatra elszégyellem magam a gyerekes reakció miatt, de aztán eszembe jut, hogy tegnap hogyan verte bele a fejem a falba, és mit csinált velem előtte való nap, szóval... Na de ő sem tudott megölni engem tegnap, szóval... Szóval vissza a zavaros vizekre.
Amikor látom, hogy lábra akar állni, én is talpra ugrok, mert az előbb még rohamai voltak és elájult, én pedig félek, hogy megint elesik. Segítek neki felkelni, de nem néz rám, én pedig nem akarok benne rossz érzetet kelteni, ezért elengedem, nem szólok rá, hogy óvatosan és a továbbiakban nem is nyúlok hozzá, hogy támogassam. Körülbelül két lépéssel lemaradva követem, rajta tartva a szemeim, hogy közbeléphessek, ha rosszul lenne, de sikerül elbotorkálnia a szobáig, majd a fürdőig. Közben csak egyszer áll meg, és bár gyanúsan hosszan bámulja a dolgokat, amiket én vettem, nem mondok semmit - nem tudnék. Én sem tudom, mi a francot keresek még itt, pedig magam zártam be az ajtót és tettem le a kukcsot és a pénztárcáját a pultra. Majd megtalálja. Ebből meg én is csak annyit értek, mint ő: semmit. Amikor a fürdőben vetkőzni kezd, megint megáll egy pillanatra és rám néz, én pedig elkapom róla a tekintetem.
– Jobban vagy? – kérdezem, mert nem akarom azt megkérdezni, menni fog-e egyedül, mint egy gyereket. Mivel a helyzetünk már így is épp elégge el van baszva, egy igenleges válasz esetén elfogadom, amit mond és csak remélem, hogy tényleg, és nem fog elesni, vagy ilyesmi. Biccentek egyet és magára hagyom. A konyhába megyek, bár fél fülem a fürdőt figyeli; egymás mellé készítek egy vizet, a gyógyszertárban vásárolt elektrolit pótló granulátumot és a műanyag kulacsot. Utána nekiállok összedobni néhány szendvicset, mert én biztosan éhes vagyok és talán ő is megpróbálna enni. Persze ha segítségre lenne szüksége a fürdőben, azonnal megyek, de ha nem, megvárom, hogy ő jöjjön ki. Ha kijön.
Amennyiben igen, rábökök az odakészítetr dolgokra. Az elektrolit pótlónak még a doboza is bontatlan, hozzá sem nyúltam, hogy ne hihessen semmit, és az üveg víz is bontatlan.
– Csinálj magadnak egyet. Segít gyorsabban helyrejönni, pótolja a sókat és ionokat is, nem csak a vizet – mondom. Nyilván nem véletlenül hagynám ezt rá, talán ezért sem nézek a szemeibe. Meg azért sem, mert tudom, hogy olyan kérdéseket látnék bennük, amikre nem tudok válaszolni.
– Éhes vagy? – kérdezem aztán, óvatosan felpillantva rá, és ha bólint, vagy igennel felel, felé tolom az egyik tányért. Van rajta vajjal vékonyan megkent kenyérszelet, zöldségek, és külön sajt és szalámi, mert ha esetleg csak a kenyeret próbálná meg elrágcsálni, már az is nagyon jó.

ring all the bells you can ring

there's a crack in everything
that's how the sunlight gets in

Még csak néhány napja, hogy David újra az életem részévé vált – még ha nem is kértem –, és még csak egy kedves szavunk vagy gesztusunk sem volt egymáshoz – leszámítva, amikor ellátta a sebeimet, amit még mindig nem tudok hová tenni –, én mégis úgy érzem, mint aki kifordult önmagából. Hol van az a Shayana, aki nemrég még halomra ölte a majomarcúakat és ha David Weaverre gondolt, csak ökölbe szorultak a kezei, mert képes lett volna átharapni a torkát? Hol van az a Shayana, akit megerőszakolt? Hol van az a Shayana, aki gondosan előkészített mindent, hogy megölje őt? Egyikük sem volt képes rá. Hiába volt meg többször is a lehetőség, nem tudták megtenni. És most? Most képes vagyok kimenni a lakásból, hogy aztán újra bezárjam magam oda. Mindezt azért, mert aggódom érte.
Nem tudok kiigazodni magamon, de szerencsére nincs is sok időm ezen gondolkozni, mert leköt az, hogy gondoskodjak róla és vigyázzak rá. Órák telnek el, de legalább ez idő alatt pihen és összességében sikerül egész sok vizet meginnia – és bent is tartania –, míg hajnalban már fel is tud ülni magától. Még mindig holtsápadt és reszket, ezért felállni segítek neki, de látva, hogy kerüli a tekintetem, értek a kimondatlan szavakból és ezután rögtön elengedem. Csendben követem, ahogy nehézkesen elbotorkál a szobájáig, de amikor vetkőzni kezd és még mindig ott vagyok, azokkal a kérdésekkel a szemeiben mered rám, amikre én sem tudtam megtalálni a választ, ezért most én vagyok az, aki elfordítja róla a pillantását. Kikerülöm a kimondatlan kérdéseket egy másikkal, és hiába remeg a keze, hiába bizonytalan a válasza, ezt igennek kell vennem. El tudott sétálni idáig, nem lesz baja a zuhany alatt. Bólintok, aztán már fordulok is meg, bár a háló ajtaját résnyire nyitva hagyom, hogy halljam, ha mégis baj van.
Egy másik fürdőben kiürítem és elmosom a lavórt, aztán a konyhába megyek. Azt a földre teszem, kezet mosok, előkészítek neki egy ORS adagot, aztán csinálok valami ennivalót is, hátha meg tudja majd enni. A tekintetem néha odatéved a pult sarkára helyezett kulcsra és pénztárcára. Elmehetnék. Kisétálhatnék az ajtón, amíg fürdik, és eltűnhetnék. Szabad lehetnék. Soha többé nem tudna megtalálni, ha nem akarom. Leteszem a kezemből a vajazókést és szemezni kezdek a kulccsal. Veszek egy mély levegőt, de aztán felrémlik előttem a pillanat, amikor visszajöttem és fölé hajoltam a kanapén, ő pedig motyogott valamit. A szemei. Azok a kék szemek nem voltak sem hidegek, sem távoliak, sem sötétek; kétségbeesett ragaszkodással meredtek rám, ami kísértetiesen emlékeztetett egy pillanatra, amit szerettem volna kitörölni a történelmünkből. A pultra támaszkodok és hosszan kifújom a levegőt. Talán csak az emlékek, hiszen rohamai voltak. Talán nem. Talán még mindig ott van valahol Dave. Reszketeg sóhajjal veszem újra a kezembe a kést. Talán végleg elment az eszem.
Amikor meglátom az alakját a konyha felé közeledni, alig merek ránézni, és amikor mégis megteszem, egy kicsit meg is bánom. Azért mérem végig, hogy lássam, hogy van, mennyire biztosak a léptei, remegnek-e még a kezei, de nem tudom nem észrevenni az öltözékét és... Jézusom, komolyan?! Ellenállok a kísértésnek, hogy felképeljem saját magam és inkább az elektrolit pótlóra mutogatok, hogy csináljon magának egyet és igya meg, de ő csak bámul, nézi a kulcsot, a tárcáját és engem. Nyelek egyet. Kaja. Felteszem az újabb kérdést, hátha erre már reagál, és megkönnyebbülök, amikor igen. Felé tolom az egyik tányért, remélve, hogy tud is majd enni, és bár nem mondok semmit, én sem kezdek még bele a sajátomba, pedig éhes vagyok. Aztán felhangzik a kérdés, és én lehunyom a szemem egy pillanatra. Nem válaszolok azonnal, mert fogalmam sincs, mit mondjak; még én sem tudom.
– Aggódtam. Nem voltál jól – felelem, mintha ez olyan kurva egyértelmű lenne a helyzetünkben. – Szükséged volt ezekre a dolgokra – próbálkozom meg valami mással, fejemmel az elektrolit pótló és a víz felé intve, de ez sem magyarázza meg, hogy miért vagyok még mindig itt. Felsóhajtok és megdörzsölöm az arcom, amit aztán meg is bánok, mert fáj.
– Nem tudom – mondom ki aztán a legsemmitmondóbb, mégis legőszintébb választ, még mindig a tányéromat bámulva. Mert tényleg nem tudom. Nem várok tőle semmit, még mindig felcseszi az agyam, hogy elrabolt, kurvára nincs rendben semmi és nem is hiszem azt, de... úgy érzem, tudnom kell. Tudom kell, hogy ott van-e még az én Davidem valahol. Nem tudom, hogyan, nem tudom, miért, csak tudnom kell. Ha tényleg én teremtettem ezt a szörnyeteget, amivé lett, az lenne a minimum, amit tehetek érte – nem magamért, érte –, hogy lefejtem róla ezeket a sötét rétegeket, bár fogalmam sincs, hogyan csináljam.
Figyelem, ahogy óvatosan leharap és enni kezd egy falatot, de aztán inkább én is a saját kenyérszeletemre kezdek koncentrálni, hogy ne feszélyezzem. Nekem könnyebb dolgom van és bátrabban eszem, de fél szemmel őt figyelem, hogy ha baj van, ugrásra kész legyek. Látom, mennyire meg kell küzdenie a falatokért, de legalább eszik, és ez nekem hatalmas megkönnyebbülés. Nem lesz baja. Amikor látom a szemein, hogy talán megint rosszul lesz, közelebb csúsztatom hozzá a vizet, hogy tudjon inni, aztán mivel én befejeztem, elmosogatom a magam tányérját, még mindig őt figyelve fél szemmel, biztos ami biztos. Amikor ő is befejezte – akár megevett mindent, akár csak látszik, hogy nem fog tudni többet enni –, a tányérjáért nyúlok, de nem fejezem be a mozdulatot, a tányérral a kezemben megállok vele szemben, aztán ránézek.
– Miért vagyok itt? – kérdezem. Nem ellenségesen, nem kötekedően, nem hisztisen. – És most nem a szexrabszolga-szövegre vagyok kíváncsi. Te is világossá tetted, hogy emiatt nem lenne rám szükséged, szóval... Miért? – Továbbra sem éles a hangom, inkább tényszerű, mert még mindig úgy érzem, hogy a valódi indokot mindezidáig nem mondta el nekem.