+18
A karácsony pont olyan kellemes, békés hangulatban telik el, ahogy vártuk és szerettük volna. Rengeteg közös emlék, vicces, megható és kedves pillanatok, Yana nevetése és fogatlan vigyorai, ünneplés négyesben és Dave családjával is, sőt, a szüleinek köszönhetően még kettesben is kaptunk egy kis időt, hogy néhány órára csak egymással kelljen foglalkoznunk. A lelkem olyan magas szintre töltődik, amit semmi nem tudna már lemeríteni, tele vagyok szeretettel és erővel, amit a családomból nyerek. Úgy érzem, minden egyre jobb és ennél már csak még jobb lehet majd – talán itt követem el a hibát, mert nem úgy tekintek az állapotunkra, mint ahonnan nagyot lehet zuhanni. Beletemetkezem ebbe az új életbe, amit kialakítottunk magunknak és igen, naiv módon kizárom a tudatomból mindazt, ami ezt elronthatná. Miért is foglalkoznék vele? Van nálam nagyobb problémájuk is.
Megkezdődik a január, és el is telik több mint a fele, nekünk pedig a legnagyobb problémánk az, hogy Dave-nek néha túlóráznia kell, hogy behozza az időt, amit majd a megbeszélt kirándulásra fog kivenni. Közösen kiválasztottuk a helyeket, amiket meg fogunk nézni, összeraktunk egy útitervet és lefoglaltunk egy csinos kis apartmant is, ami állatbarát és Yanának külön kis szobája is lesz, ahová felállítanak neki egy babaágyat is. Január utolsó hétvégéjére időzítettük be az utazást, és már tényleg csak Davidnek kell behozni az órákat; mondjuk ezen a napon véglegesíteni is fogja őket. Egyébként is be volt tervezve, hogy ma átmegyek Yanával a szüleihez, így tudnak vele időt is tölteni és nekem is lesz lehetőségem szusszanni egyet, azaz nem lesz – annyira – nehezen viselhető, ha ma csak késő este ér haza. Hiányozni persze nagyon fog mindkettőnknek, de igazából onnantól, hogy elaltatom Yanát, nyugalom lesz, a napi teendők nagy részét pedig Joe-ék leveszik rólam, míg ott vagyunk, így aztán szavam sem lehet.
Joe fuvaroz bennünket haza is, mivel megegyeztünk abban, hogy ma ő lesz a papa-taxi, ha már úgyis szerzett be gyerekülést az unokák szállításához – amikor emlékeztettem rá, hogy Yana egyedül van, csak mindentudóan mosolygott –, de így is majdnem este hét óra van, mire Lucival a nyomunkban belépünk a lakásba a hercegkisasszonnyal, akiknek egyébként már ragadnak is le a szemei. Azért miután levettük a kabátokat és lecuccoltunk, még megetetem, de már nem is kíván olyan sok vacsit, mert belealszik a szopizásba, úgyhogy csak mosolyogva lefektetem aludni. Küldök egy képet Dave-nek az édesdeden alvó lányunkról, egy megerősítő üzenettel, hogy nem is igazán kellett altatnom, meg aztán még eggyel, hogy nagyon várom haza és hiányzik. Csendesen elpakolok, a lakásban, letelepszem a tévé elé Luciferrel, aztán, hogy Dave-nek ezzel már ne kelljen foglalkoznia, még egyszer kimegyek vele az épület udvarára, hogy elvégezze, amit el kell végeznie.
Odakint, a kabátomba burkolózva veszem észre az első jeleket. Lucifer is csak jelöl egy-két bokrot, és közben mintha nagyon nem arra figyelne, nagyon nézi az utcát, hegyezi a fülét, figyel engem is, aztán végül inkább lecövekel a lábamhoz, de a fenekét sem teszi le, csak hátracsapja és folyamatosan mozgatja a füleit. Én is érzek valamit, valami ösztönös rossz előérzet kúszik felfelé a torkomon, amitől minden izmom ugrásra készen feszül meg. Nézem az autót az út túloldalán; nem ismerős, és bár a sötétített ablakok általánosak lennének, azt a rendszámot még soha nem láttam a környéken.
– Gyere, Lucifer – mondom fojtott hangon a feszülten álló kutyának, és teszek egy lépést hátra, éppen akkor, amikor meghallom egy másik autó motorját. Hangosan. A hang irányába kapom a fejem, és amikor egy újabb ismeretlen fekete furgont látok meg felénk száguldani, akkor már nem csak rossz előérzetem van, hanem üvöltenek a szirénák a fejemben.
– Lucifer! – Ezúttal már rákiáltok a kutyára, miközben sarkon fordulok és már rohanok is befelé, Lucival a nyomomban. Amint ő is bent van, becsapom magunk mögött az ajtókat, a bejárati ajtónak pedig minden biztonsági zárját ráfordítom. Nem esek pánikba, work mode-ba kapcsol az agyam. Tudatosan megyek végig a lakáson, ellenőrzöm a redőnyöket, amiket szerencsére mindenhol lehúztam, és közben fél szemmel már Davidnek írok üzenetet. Legszívesebben felhívnám, de fogalmam sincs, mennyire felkészültek és rácsatlakoztak-e valamelyik hullámhosszra, szóval az üzenetet ítélem meg biztonságosnak – azt viszont muszáj, mert tudnia kell. Miattunk is és azért is, hogy ne sétálhasson bele semmilyen csapdába.
Itt vannak.
A mellkasom összeszorul, mert ezt nem érzem elégnek.
Tartom a frontot, amíg hazaérsz.
Már a hálóban levő fegyverszekrény előtt térdelek – amit abban a pillanatban kényszerítettek ránk, amikor Dave már veteránként beszerzett itthonra fegyvereket, és amminek nyilván nem osztotta meg velem a kódját. Beütöm a PIN-t, a szekrény kinyílik, én pedig már veszem is elő a két pisztolyt. Miközben ellenőrzöm a tárakat és a nadrágom derekába dugom őket, hallom a zajt a lépcsőházból és azt is, hogy Lucifer az előszobában morog az ajtóra.
Nem engedem őket Yana közelébe.
Még egyszer ellenőrzök minden ablakot, de mivel tudom, hogy van időm, a konyhában is teszek egy kört. A könnyen megszerezhető fegyvereket egyrészről eltüntetem onnan, másrészről pedig magamhoz veszek két éles kést, de még egy kibaszott serpenyőt is. Éppen behordom ezeket a "bázisomra", azaz a hálószobába, amikor meghallom a matatást a folyosói ablaknál is. Az orrom alatt káromkodok, mert hiába biztonsági üveg, ha megfelelően felszereltek, azzal hamarabb elbánnak, mint az ajtóval, ráadásul elvágják az egyik menekülőutunkat. Most már tudom, hogy nem kockáztathatok; besietek Yanáért és óvatosan felemelem őt az ágyából. Halkan, megnyugtatóan suttogok neki arról, hogy nem lesz semmi baj, a hátát simogatva viszem be a hálószobánkból nyíló fürdőbe, és befektetem őt az odakészített hordozóba, amit beteszek a fürdőkád aljára. Beépített kád, körbe van betonozva, a fürdőnek ráadásul csak olyan ablaka van, amit nem érhetnek el odakintről. Megpuszilom Yana homlokát, megígérem neki, hogy nem hagyom, hogy baja essen, aztán kisietek és szólok Lucifernek. A kutya feszülten, de azonnal megérkezik, én pedig leguggolok vele szemben és elmagyarázom neki, hogy vigyáznia kell Yanára, ha valami balul sülne el. A lakást még együtt járjuk végig; egy lábasban összetörök poharakat, az üvegszilánkokkal felszórom az ablakok alatti területet – Lucifert gondosan távol tartva tőle és le is tiltva róla –, aztán lekapcsolom a villanyokat és visszavonulunk. Becsukom a szobák ajtaját, magunkra zárom a háló ajtaját, aztán Lucifert beküldöm Yanához a fürdőbe és rájuk zárom az ajtót.
Nézz majd a lábad elé.
Leteszem a telefont, behúzom a sötétítőfüggönyt az ablakon, hogy ne láthassa a visszatükröződésemet, aki bejön majd az ajtón. És várok. Hallom, amikor elroppantják és leszakítják a redőnyt a folyosói ablakon, és azt is, amikor sikerül berobbantaniuk az üveget. Nem csinálnak nagy zajt, ami okos, de én már tudom, hogy itt vannak. A fürdőszobából neszezés szűrődik ki, én pedig némán rimánkodok, hogy Yana ne ébredjen fel, legalább még ne... de ekkor meghallom az első fájdalmas szitkozódásokat is a folyosón. Rámarkolok a kezemben tartott késre és elkezdek visszaszámolni. Minden egyes elhangzó szót ki tudok venni és ki tudom számolni a lépéseiket, így amikor az első ember benyomja a hálószoba ajtaját, én már pontosan tudom, hogy jönni fog. Oldalt állok a falnál, merőlegesen az ajtóra, így még azelőtt kapom el a fegyvert tartó kezét, hogy ő észrevehetne engem; megrántom magam felé, satuba fogom a nyakát és ugyanezzel a mozdulattal felfelé döfve belemártom a kést a fejébe, az állkapcsa közepén, a puha részeken keresztül egészen a markolatig. Kirántom a kést és már lököm is el magamtól a testet, mert addigra már a következő nyomakodik be az ajtón, és ahogy nekitaszítom a magatehetetlen társát, egyrészt elállják az utat, másrészt pont annyi időre billen ki az egyensúlyából, hogy lendületet adjak a késnek és beleállítsam a nyakába, elvágva a nyaki verőereket és átmetszve a légcsövét is. A következő delikvensnek már valahogy át kell jutnia két hullán is befelé, de segítek neki; miközben visszaszerzem a késemet, megragadom a kezét és magam felé rántom, egyenesen bele a kés pengéjébe, amit aztán visszahúzok és alulról átdöföm vele a tüdejét is. Magamon tartom fedezéknek, hogy ki tudjak lesni az ajtón, de csak azt tudom felmérni, hogy többen is mozognak a sötétben. Éppen visszahúzódok és hagyom a földre esni a testet, amikor a következő már okosabbnak bizonyul, mert fedezőtűzzel nyomul előre...
És hiába van hangtompító a fegyverén, sikerül kilőnie a szemközti ablaküveget, a zajra pedig Yana felsír a fürdőszobában. Megfeszülnek az izmaim, és szinte érzem az izgatott zúgolódást odakint, amit tudom, hogy ki kell használnom. Előveszem az egyik fegyveremet, és miközben csőre töltöm, már hajolok is ki a fedezékem mögül, és mielőtt még viszonozhatnák a tüzet, kettőnek ólmot is eresztek a fejébe. Yana egyre jobban sír, amit nagyon nehéz kizárnom, és elnyomja a hangokat is a folyosóról, így kevésbé vagyok felkészült. A fedezőtüzet persze hallom és látom, de azt csak a hangokból tudtam volna kikövetkeztetni, hogy többen mozdultak egyszerre; hiába szedem le az elsőt, beterítve az ajtót mögötte véres agyvelővel, mögötte lendületből érkezik a következő fekete ruhás alak és rám veti magát. Sikerül kibillentenie az egyensúlyomból és ugyanezzel a lendülettel ököllel az arcomba is vág, de az adrenalintól nem érzek fájdalmat. Ahogy földet ér a hátam, már nyúlok is ki a bal kezemmel az odakészített késemért, rövid dulakodásba kezdünk, de egy centivel sem engedem közelebb az ajtóhoz, mert előbb vágom el a torkát. A vére szinte ömleni kezd rám, ezért gyorsan lerúgom magamról a testet – mögötte pedig ott áll a következő. Már csak a torkolattüzet látom, reflexből fordulok ki oldalra, de a lövedék így is olyan mélyen súrolja a felkarom, hogy felmordulok a fájdalomtól. Lucifer felugat odabent és kaparni kezdi az ajtót, ahogy megérzi a vérem szagát, Yana sírása pedig már dobhártyaszaggató, a faszkalap pedig elköveti azt a hatalmas hibát, hogy az ajtóra emeli a fegyverét. Dühös kiáltással rúgom fel magam a földről, rávetve magam, nekitaszítva az ajtónak és lendületből döfve a késemmel a hasába, aztán felfelé a mellkasába is. Elugrok az oldalról érkező lövés elől, aztán reflexből tüzelek; először azt hiszem, neki is sikerül kitérnie, de nem teljesen... viszont ellövöm a kézfejét, így elejti a fegyverét. Nem szeppen meg, kivont tőrrel indul meg felém, és becsületére legyen szólva, gyorsan mozog. A következő golyó elől már sikerül kitérnie, aztán jobbára átugorja a természetes – halott – akadályokat az ajtóban. Nem hátrálok el előle, mert akkor a fürdőszoba ajtaja és közém kerülne, így van lehetősége neki is ledöntenie a lábamról. A tőr esés közben megvágja az arcomat, de meg sem érzem. Mindketten próbáljuk lefegyverezni és közben megölni a másikat, és amikor megjelenik még egy alak, megrémülök, hogy be fog jutni a fürdőbe, de szerencsére a társának akar besegíteni. Rám nézve persze szívás, de amíg nem mennek be azon az ajtón...
És hiába sikerül elvenniük a fegyverem, hiába szerzek be még több vágást és zúzódást, a dulakodás miatt nem nyújtok tiszta célpontot, így lőni sem tudnak. A mögöttük felbukkanó árnyékot pedig csak én látom.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Már-már ijesztő lehetne, milyen gyorsan képes átkattanni az agyam végrehajtóba. Mondhatnám, hogy abban a pillanatban megszűnök létezni annak, aki eddig voltam, amivé lettem – anyának, feleségnek, egyszerűen csak Shaynek –, de nem lenne igaz, és ezt majd talán egyszer én is képes leszek így végiggondolni, de ezekben a pillanatokban úgy élem meg, mintha ezek is a kötelességtudat részei lennének. Az, hogy első dolgom értesíteni Dave-et, mert tudnia kell. Az, hogy minden lehetőséget kiaknázok a lányunk biztonságának érdekében, és Lucifert is csak az utolsó utáni védelmi fokozatnak teszem meg, mert ő valószínűleg csak vörös posztót látna és a biztonságom érdekében csak nekik ugrana és szinte azonnal lelőnék. Nem. Lucifert Yanával hagyom, mert tudom, hogy őt felfokozott állapotban sem fogja bántani, viszont ha minden balul sül el, és én nem vagyok elég, és Dave sem ér haza időben, akkor Lucifer még megvédheti őt. Ezeket tudatosan mégsem dolgozom fel. Azokban a percekben csak az lebeg a szemeim előtt, hogy ha kell, az életem árán is meg kell védenem őket, de még jobb lenne kibírni, amíg Dave hazaér.
Mégsem okoz gondot az sem, hogy azt csináljam, mint régen. Nem fagyok le, nem áll meg egy pillanatra sem a kezem, amikor kést kell mártani valakibe, nem fordul fel a gyomrom a vér tömény szagától, a hullák látványától, a ragacsos, meleg vér érzésétől a kezemen, és nem zavar a lövések nyomán a lakásban elterjedő szag sem. Nem rándulok meg a lövések hangjától és én magam is gondolkodás nélkül húzom meg az elsütőbillentyűt, ha kell. Nem érzem a sérüléseket, az ütéseket, a fókuszom csak rajtuk van, és az ajtón, amin nem mehetnek és lőhetnek be.
Amikor pedig már majdnem sikerül meglepniük, egy eddig még nem hallott fegyvert hallok felugatni a folyosón, és amikor a felettem levő alak is golyókat kap a hátába, én már tudom, hogy hazaért. Szemeim belekapcsolódnak az ő sötét tekintetébe, és akkor tolom fel magam ülésbe, amikor ő is mellém térdel, hogy megbizonyosodjon a jóllétemről. Tudom, hogy nagyon sok vérbe nyúl bele, amikor hozzám ér, ezért nem lep meg a kérdése sem.
– Jól vagyok. Nem az én vérem – felelem tisztán és érthetően, hogy tudja, fejben is rendben vagyok. Persze az enyémből is akad, de azzal bőven ráérünk foglalkozni, mert nem szereztem komoly sérüléseket. A szavaira bólintok; én is elteszem a két pisztolyt, egyelőre visszabiztosítva őket, és egy kést is felveszek, mielőtt sietve bemennék a fürdőbe. A kést félreteszem, Lucifernek csak gyorsan, út közben simogatom meg a fejét és mondom neki, hogy minden rendben van. Persze alaposan körbeszagol, míg én lehajolok a síró Yanáért, de miután megbizonyosodott róla, hogy jól vagyok, kimegy Dave-hez.
– Nincs semmi baj. Nincs semmi baj, kincsem, itt vagyok. Itt vagyok, ssshhhh – suttogom halk, megnyugtató hangon Yanának. A kád mellé nyúlok az egyik nagy törölközőért, abba is bebugyolálom, és úgy igazítom az anyagát, hogy takarja Yana elől a rám folyt és spriccelt vért, hogy még véletlenül se érintkezhessen vele. Szorosan magamhoz ölelem, ringatom, folyamatosan suttogok neki, míg másik kezemmel egy kisebb törölközőbe csavarom a kést, hogy biztonsággal meg tudjam fogni Yana közelében is. A sírása egy kicsit csillapodik, mire kiérünk a fiúkhoz, és csak biccentek Dave-nek, hogy mehetünk, mert tudom, hogy nincs vesztegetni való időnk. Én is figyelek, de csak azért, hogy jelezhessek Davidnek, vagy védeni tudjam Yanát, ha kell. Lucifer is feszülten, a környezetünket pásztázva halad mellettünk, míg én szorosan ölelem és tovább nyugtatgatom Yanát. Mire a kocsihoz érünk, már egészen elhalkul, de azért még sűrűn szipog, és ahogy beteszem a gyerekülésre, már ismét lefelé görbül a szája, ezért inkább bepréselem magam az ülés előtt, hogy a másik oldalra se kelljen átmennem. Szerencsére ez az új autó hatalmas beltérrel rendelkezik, amit Lucifer is kihasznál és beszökken Yana elé.
– Itt már rendben leszünk – pillantok gyorsan Dave-re, jelezve, hogy induljunk. Míg ő beül előre, én először Yanát kötöm be az ülésben, aztán Lucifert a másik ülésre parancsolom és őt is, végül pedig magamat is középen. Ekkorra már bőven úton is vagyunk, én pedig Yanát simogatva nézek hol a hátsó szélvédőn kifelé, hogy Davidre.
– Mit csinálunk? – kérdezem feszülten. Magunk mögött hagytuk a szó szerint leharcolt lakást, nem tudom mennyi hullát, az árnyékaim nyilván akkor nem voltak a helyükön, amikor hasznuk is lehetett volna... Ez önvédelemnek minősült? Vagy most újra menekülni fogunk, egy kisgyerekkel és egy kutyával? Most kezdek csak igazán megzavarodni, noha pániknak nem engedek utat. Akármit is mond Dave, megbízok benne, mert az életemet is rábíznám, és én egyébként is inkább azt figyelem, követnek-e minket. Nem is kell, csak két kanyar és egy kereszteződés, hogy biztos legyek benne.
– Fehér sedan, georgiai rendszámmal. Biztos, hogy rajtunk van – mondom Dave-nek, hogy ő is tudja. Ha több autó van és rádiós kapcsolatban vannak, akár valahol meg is próbálhatják elvágni az utunkat... és alighogy ezt végiggondolom, már látom is, ahogy balról forgalom szemben haladva, több autóval is kis híján összeütközve megjelenik egy másik furgon. Eggyel elvéti a célt, mert nem az előttünk levő autóba ütközik bele, hanem a kettővel előttünk veszteglőbe, áttolva azt a másik sávba, és hiába lesz ettől nekünk egy autónyi előnyünk, én már nyúlok is a nadrágom derekába a fegyveremért, előrehajolva, a testemmel borulva védve Yanát az ülésben ösztönösen, még ha tudom is, hogy ezen az autón nem fognak tudni átlőni. Áldom Dave eszét érte.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Minden tudásommal, tapasztalatommal és erővel két dologra hajtok: biztonságban tudni Yanát – és Lucifert –, és feltartani – azaz halomra ölni – ezeket a rohadékokat. Egyszerűen tudom, hogy Dave haza fog érni, hogy időben ideér, mert ismerem és tudom, hogy amikor visszaírta az üzenetet, már padlóig nyomott gázzal jött a lakás felé. Soha nem kockáztatna minket. Ez be is bizonyosdik akkor, amikor az utolsó itt ólálkodókat már ő semlegesíti, az egyiket szó szerint rólam szedve le. Tudom, hogy aggódik értem is, ezért gyorsan, de határozottan megnyugtatom, hogy nem szükséges, mert jól vagyok, aztán már megyek is Yanáért, ahogy mondja. Én is felfegyverkezek, Yanára védelem gyanánt – a vértől és a hidegtől, hiszen nincs időnk felöltözni – még egy hatalmas törölközőt is tekerek, és a magamnál tartott kést is egy kisebb törölközőbe tekerem, nehogy véletlenül megsebezzem vele. Igyekszem megnyugtatni a keserves, rémült sírását, miközben David és Lucifer fegyveres és fegyelmezett kíséretében sietve eljutunk az autóhoz, és valamennyire sikerül is megnyugtatnom, mire beteszem a gyerekülésbe. Nem is hagyom magára, Luciferrel együtt két fürge mozdulattal ugrunk be hátra és nem is vesztegetjük az időt; az öveket gyorsan, folyamatában kapcsolgatom be, hogy Dave indulhasson. Az egyetlen dolog, ami megnyugtat, az a tény, miszerint lényegében egy tankban ülünk, így a golyók nem érhetnek el minket, a lezárt ajtók miatt be sem juthatnak, és ha belekényszerítenek minket egy balesetbe is védettek vagyunk egy bizonyos szintig. Egy kérdés viszont így is maradt. Fel is teszem, a tekintetünk találkozik a visszapillantóban, és a határozott válaszára vita nélkül bólintok egyet. Elindultunk a tiszta úton, akkor maradjunk is azon. Előrenyúlok, hogy elvegyem a telefont, így ő a vezetésre tudjon koncentrálni, és már tárcsázom is a 911-et. Közben a hátsó szélvédőt figyelem és fel is hívom a figyelmét arra, hogy követnek minket, de akkor már balról is jön egy autó, ami szerencsére benézi a célzást. Kitámasztom magam és megmarkolom a telefont, amikor csikorgó és kissé megcsúszó kerekekkel kivágunk jobbra, és szerencse, hogy nem dobtam el a készüléket, mert már meg is szólal a diszpécser a vonal túlsó felé. Dave magára veszi a szerepet, hogy ismertesse a helyzetünket – az ő pozíciójából ez talán jobb is –, viszont ezt követően már én is becsatlakozom a párbeszédbe, hogy válaszolni tudjak a nő kérdéseire, mert Davidnek bőven elég a vezetésre figyelnie, hiszen a sedan még mindig a nyomunkban van és próbálja lerázni valahogyan. Minden alkalommal megnyugtatom a diszpécsert, hogy nem fogom bontani a vonalat, miközben ő sebesen gépel, néha "eltűnik", míg az egységekkel kommunikál, Dave pedig kitartóan szlalomozik, szorít le és kerülget autókat. Ismertetem a nővel a címünket is a kérdésére, hiszen ott is lehetnek még meglepetések, ő pedig igyekszik megnyugtatni minket, hogy több közeli egység is ráállt a helyzetünkre, igyekeznek megtakarítani előttünk az utat. Rövidesen meg is hallom egy helikopter hangját felettünk, a fényeit hol a mi autónkon, hol a környezőkön... de ez sem ijeszti el a sedant. Lediktálom egyébként annak az autónak a típusát és a rendszámát a nőnek, aztán figyelmeztetem, hogy most fogunk beérni az alagútba, hogy tudja, ha esetleg megszakad vagy akadozni kezd a vonal. A helikoptert is elveszítjük erre az időre, a forgalom besűrűsödött... és aztán kiderül, hogy ők is számoltak ezzel. Először csak a sűrű és hosszas dudálást hallom elölről, aztán feltűnik, hogy az autók igyekeznek kitérni, amerre csak tudnak – leginkább a leállósávra, meg félig az út szélére. Azután viszont már tökéletesen kivehető, hogy a furgon, ami az előbb elvétette a célt, most velünk szemben jön. Davidnek muszáj megállnia, ha nem akar frontális ütközést, és aztán szerencsére a furgon is megáll ahelyett, hogy belénk szállna. Már nyílik is ki a hátulja fegyveresek szállnak ki belőle, nekünk pedig nincs egérutunk, csak ha Dave szó szerint eltolja az útból a furgont. És én tudom, hogy nem fog kockáztatni.
Kitámasztom magam a lábaimmal, egyik kezemmel Lucifer előtt nyúlok át, a másikkal Yanát tartom szorosan az ülésben, és minden izmomat megfeszítem, miközben a motor felbőg. A fém fémen való elcsúszása fülsüketítő hangot ad, Yana ismét felsír, de egyelőre, csak a hangommal merem nyugtatni. Szerencsére a furgon az első adandó alkalommal, azaz amikor szünet keletkezik a miatta félrehúzódott autók között, az erőhatástól lefordul a Toyota orráról, végigcsókolja az autó oldalát az orrával, de utána legalább szabad úton mehetünk tovább. A háttérben már hallom a szirénákat, az alagútból kiérve ismét felettünk a helikopter, és a távolban már a rengeteg kék-piros villogó is látszik. Hátranézek és az alagút előtt is látom őket, de nekünk az előttünk levők a fontosak. A diszpécser arra utasítja Davidet, hogy menjen tovább az autópálya felé, ahol lezártak három sávot, hogy szabadon haladhassunk. Ami kell is, mert hamarosan ismét megjelenik a seggünkben a fehér sedan. Hallok néhány lövést, de még csak nem is a kocsiról pattannak le a golyók, aztán már látszik is a nekünk fenntartott három sáv az autópályán. Amint felhajtunk rá, a sedannal a sarkunkban, már harsannak is a szirénák és felvillannak a villogók mögöttünk is, elvágva a sedan menekülési útját, és aztán az út mentén sorakozó rendőrautók is sorra hajtanak fel mögöttünk, hogy elvágják az útját és leválasszák rólunk. Fellélegzem, pontosan annyira megkönnyebbülök, hogy halkan fel is nyögök, és ekkor már ki merek engedni egy kicsit és odahajolok Yanához, hogy megpróbáljam megnyugtatni. Nem sokkal később persze már ott az útzár a rengeteg rendőrrel, ezért nekünk is meg kell állnunk, és ennek hírére már a diszpécser is bontja a vonalat. Nagyot nyelve nyúlok előre, megszorítva Dave vállát, aztán oda is hajolok, hogy odadöntsem a homlokom a támlájához...
– NYPD! Felemelt kezekkel szálljanak ki a kocsiból!
Felsóhajtok. Dave-re nézek, aztán biccentek egy aprót. Tiszta út. Természetesen a mi autónkat is rendőrök állják körbe, zseblámpákkal és felemelt fegyverekkel, ezért nincs is más választásunk, mint engedelmeskedni. Már a kocsiban feltartom mindkét kezemet, hogy lássák őket, és minden mozdulatom olyan, mint a lassított felvétel. Ha Dave oldja a belső zárat, akkor lassan kinyitom a hátsó ajtót, és ugyanilyen lassan kecmergek elő, bár Luciferen kicsit könnyebb átmásznom, így Daviddel ugyanazon az oldalon kerülünk elő. A rendőrök látható gyanakvással mérnek végig minket, hiszen mindketten véresek vagyunk, én szinte nyakig.
– Forduljanak arccal az autó felé és tegyék a kezüket a tetőre! – jön a következő utasítás. Egy-egy rendőr odalép hozzánk, én pedig jobbnak látom előre tájékoztatni arról, amit találni fog, de mielőtt még meg tudnék szólalni, új hangok kapcsolódnak be a környezetünkbe. Némileg ismerős hangok. Oldalra sandítva meg is látom az árnyékaimat, akik eddig kurvára sehol nem voltak, de még el is tudnám fojtani a dühömet, ha nem jönnének futva, az igazolványaikat lobogtatva. Hallom is, ahogy összesúgnak mögöttünk, hogy mi a szart keres itt a terrorelhárítás, de ők már kiabálják is, miért.
– Félre! Shayana Weaver a mi felügyeletünk alá tartozik! – jelentik be, ami nagyon hízelgő lenne, ha nem lépne az egyikük máris mögém és nyomnák a tarkómba az alkarját.
– Van egy... – kezdeném, de a kedves terrorelhárító addigra már kitapintja a fegyvert a felsőm alatt és azzal a lendülettel le is küld a földre.
– Fegyver van nála! – kiabálja, én pedig biztosan visszavágnék valami no shit, Sherlock jellegű megjegyzéssel, ha nem térdelne a hátamba és feszítené hátra a kezeimet, mert Lucifer felugat, Yana keservesen sírni kezd, nekem pedig kezd kurvára tele lenni a tököm mindennel.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Menekülünk. Miután David segítségével biztosítjuk az utat ki a lakásból, megint menekülünk, én pedig rohadtul utálom ezt, de az adrenalin egyelőre elnyomja a mérgemet és az elkeseredettségemet is. Még nem dolgozom ezt fel, még csak az számít, hogy lerázzuk őket, mert hiába ülünk autóba, a nyomunkba szegődnek, több kocsival is. Egy fehér sedan vesz minket üldözőbe, egy furgon pedig megpróbál minket leszorítani az útról, de elsőre el is véti. Már a 911 is vonalban van, amikor az alagútban másodjára is megpróbálja, ezúttal okosabban... Dave azonban nem hagyja nyerni. Amikor nemhogy nem lassít, de még bele is tapos a gázba, kitámasztom magam, a térdeimet az üléseknek nyomom, a kezeimmel pedig két oldalra nyúlok, tenyereimet az ajtóknak feszítem, és így egyben Yanát és Lucifert is védem. Az ütközés ereje és hangja megijeszti Yanát, aki sírni is kezd, de amíg le nem fordul rólunk a furgon, csak szavakkal merem nyugtatni. Csak amikor már szabad az út hajolok oda hozzá, hogy lásson, és fél kézzel be is nyúlok, a másik kezemmel, pedig a diszpécserrel veszem fel a fonalat újra.
Szerencsére már nincs sokáig szükségünk rá. Az alagútból kiérve már látszanak a rendőrök, az autópályán pedig le is választják rólunk a sedant, én mégis csak akkor lélegzek fel, amikor az útzárnál nekünk is meg kell állnunk, mert a sedan nem jutott tovább rajtuk, már nem látni. Nincs időnk viszont szinte egymáshoz sem szólni, mert kiparancsolnak minket az autóból, és tudjuk, hogy engedelmeskednünk kell. Egy oldalon szállunk ki, Dave után én is becsukom az ajtót, így legalább nem megy be a hideg, aztán mindketten az autó felé fordulunk és a tetőre tesszük a kezeinket. A suttogására rápillantok és biccentek egyet; tudom, hogy megsérültem, de még nem érzem a fájdalmat és csak arra vágyok, hogy végre kikerüljünk a kutyaszorítóból. Valahol megértem a rendőröket, hogy elővigyázatosak, de azért nincs ínyemre, ami történik. Dave a válaszomtól függetlenül igyekszik hatni rájuk azzal, hogy megsérültem, és lehet, hogy el is érné a célját, ha nem jelennének meg az árnyékaim. Más helyzetben talán arcon is röhögném őket, hogy most bírtak felbukkanni, de az egész átmegy erőfitogtatásba és teljesen felesleges baszakodásba. Nyilván van nálam fegyver, miután megpróbáltak minket megölni, ez a faszkalap mégis úgy csinál, mintha én akartam volna vérfürdőt rendezni. Leteper a földre, a hátamba térdelre csavarja hátra a kezeimet, hogy megbilincseljen...
Aztán eltűnik rólam. A puffanásra oldalra fordítom a fejem, de addigra már Dave ökle csapódik teljes erőből az arcába.
– Dave... – szólok rá puhán, de most én sem tudom megnyugtatni. Vádlón kiáltja az arcába az igazságot, minden egyes mondat után újra és újra megütve, én pedig hiába próbálom szólongatni. Persze hamarosan már két rendőr fogja meg két oldalról és rángatják le róla, míg ő dühösen kiabál tovább, de ezt már nehezebb néznem.
– Ne bántsák, kérem! – kérlelem a rendőröket, de megmozdulni már nem is merek. Tovább fekszem a hasamon a hideg földön – bár szerencsére a hideget sem érzem –, tehetetlenül nézem, míg őt megbilincselik, hallgatom Yana keserves sírását a kocsiból és kezd az egész rohadtul sok lenni. Dave is könyörgőre fogja, és még csak meg sem kell játszanom magam ahhoz, hogy lássák bennem az elesett nőt, ahogy reszketve, mozdulatlanságba dermedve fekszem az aszfalton véresen, tágra nyílt szemekkel nézve a megbilincselt férjemet, miközben az autó a lányunk sírásától zeng. Az összevert és vérző arcú faszkalap persze már átkozódva tápászkodik fel és magyarázza, hogy ne bízzanak bennünk és ne higgyenek nekünk, de az autók felől érkezik egy határozott léptű férfi, akinek már a váll-lapjából látszik, hogy ő lesz itt a rangidős. Egyszerűen csendre inti a faszfejet, aztán a fejével jelzi a rendőröknek, hogy állítsák fel Davidet a földről, miközben odalép hozzám.
– Van önnél más fegyver is, hölgyem? – kérdezi, és amikor megrázom a fejem, bilincselés nélkül felsegít a földről.
– Az anyósülés alatt van egy kés egy törölközőbe csavarva – mondom kissé vacogva. Bólint egyet, int a fejével, mire egy rendőr már megy is összeszedni a kést, aztán ő maga leveszi magáról a kabátját és a vállamra teríti.
– Ez a maguk kocsija? – bök a Toyotára, én pedig bólintok. A tekintetem folyamatosan Dave-ét keresi, de szerencsére őt sem bántják, még ha a bilincset nem is vették le róla. – Elmondom, hogy mi lesz. Ez az én helyszínem, úgyhogy fogja be! – csattan fel, amikor a vérző orrú fasz megint közbekotyog. A seriff lehajol a pisztolyért, ami a nadrágom derekában volt, felemeli, majd rám pillantva ellenőrzi, hogy be van-e biztosítva, mielőtt odaadná az egyik rendőrnek. Közben Davidet is megmotozzák és elveszik tőle a fegyvereit. – Ezeket a biztonság kedvéért elvesszük, és most szépen bemegyünk a kapitányságra, ahol mindenki megkapja a szükséges orvosi ellátást, és aztán közösen szépen, nyugodtan megbeszéljük ezt a helyzetet. Rendben? – néz végig rajtunk. Némi megkönnyebbüléssel bólintok és Davidre nézek, bár tudom, hogy ez neki is megfelelő lépés lesz.
– Nagyszerű! Asszonyom – lép oda a Toyota hátsó ajtajához, hogy kinyissa nekem. Lucifer majdnem ki is ugrik, de rászólok, ezért marad a helyén. – Kérem, nyugtassa meg a lányukat! Két járőr önnel utazik majd, hogy az autójuk is megérkezzen a kapitányságra. A biztonság kedvéért a férje velem utazik majd – pillant hátra Davidre. Én is ránézek, nagyot nyelve, hosszan pillantok a szemeibe, de bólintok. Nem akarom, hogy elválasszanak tőle, viszont ebben a helyzetben aligha van választásunk.
– Kérem, ne bántsák, csak minket akart védeni... – szólalok be halkan. A seriff udvarias mosollyal paskolja meg a Toyota tetejét.
– Nem akarunk több munkát adni az orvosi személyzetnek a szükségesnél – feleli, úgy sejtem a megnyugtatásomra. Még egyszer Dave-re nézek, de aztán engedelmesen beszállok az autóba, visszamászva Lucifer és Yana közé, és most már muszáj egy kicsit ki is vennem Yanát az ülésből, mert olyan keservesen és hangosan sír, hogy muszáj magamhoz ölelnem.
– Sajnálom, kincsem. Itt vagyok. Itt vagyok, jó? Apa is mindjárt velünk lesz, ígérem – próbálom szavakkal is nyugtatni, miközben szorosan magamhoz ölelem, simogatom a hátát, a fejét. Apró kezecskéivel úgy szorongatja és tépi a törölköző anyagát, mint akinek soha nem áll szándékában kikerülni a karjaimból, de perpillanat én is úgy érzem, hogy soha nem áll szándékomban kiengednem őt az ölelésemből. Simogatom, nyugtatom, ringatom, és közben az ablakon át figyelem, ahogy a seriff a maga kocsijához kíséri Davidet és beülteti hátra. Két járőr felénk indul, beszállnak előre, aztán el is indulunk egy kisebb konvojban, ahol a seriff és utána mi vagyunk középen. Én pedig igyekszem nem rémeket látni és bízni a seriffben.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Az egész egy rémálom. Már megint, de most már nem csak Dave-et rángatom ebbe bele hanem a kislányunkat is. Ez a legszörnyűbb az egészben, bár ezt egy darabig még mindig nem fogom fel. Nem, mert amikor fellélegezhetnénk, először kiparancsolnak minket a kocsiból, ami még érthető is lenne, de aztán felbukkannak a hasznavehetetlen árnyékaim, akiket elvileg a védelmem érdekében állítottak rám egy évvel ezelőtt. Davidnek el is borul az agya, amikor szükségtelenül alkalmaznak testi kényszerítést rajtam, és bár nem hibáztatom érte, próbálom nyugtatni, mert nem akarom, hogy ennél is nagyobb baj kerekedjek ebből. A helyzetet végül a seriff simítja el, elhallgattatva a vérző orrú és arcú faszkalapot is, és nem csak Dave-et állíttatja fel a földről, de engem is felsegít. A kabátját is rám adja, aztán ismerteti, mi következik most. Én főleg Dave-et figyelem, néma kétségbeeséssel kapaszkodom a tekintetébe, és valahányszor bólogat, én is aprókat bólintok, hogy jelezzem: értem és bízom benne. Ha ő azt mondja, hogy ez jó, akkor én is el fogom hinni. Nem akarom, hogy elválasszanak minket egymástól, de nincs más választásunk, így én visszaülök a Toyotába, míg őt a seriff vezeti el.
Aztán ahogy a karomba veszem Yanát, szinte minden rám szakad. A keserves, kétségbeesett sírása mintha a szívemet tépázná belülről, és ahogy apró ökleivel olyan erősen kapaszkodik, ahogyan csak a kis testétől kitelik, legszívesebben én is vele együtt zokognék. Nem is tudom őt elengedni, tudom, hogy a gyerekülésben lenne igazán biztonságban, de képtelen vagyok letenni. Szorosan ölelem magamhoz, így kötöm be mindkettőnket, ringatom és simogatom, halkan suttogok és dúdolok neki, Lucifer pedig halk nyüszögéssel dugja oda az orrát hozzánk, hogy ő meg mindkettőnket vigasztaljon. Össze tudnék omlani, de mindent elnyomok magamban, mert ameddig nem tudom Davidet és magunk mellett, addig nem engedhetem el magam teljesen.
Amikor megállunk a kapitányság épülete előtt, mire kiszállunk, én már azt látom, ahogy Davidet befelé vezetik. Eddig viszonylag nyugodt voltam, mert nagyon élénk volt a képzeletem, már majdnem bemeséltem magamnak, hogy ez csak a színjáték és itt valaki igazából beépített ember, aki mindhármunkat a kivégzésünkre visz, és jól esett a tudat, hogy talán mégsem, de most megint megijedek.
– Dave! – szólok utána, de amikor követni akarnám, az egyik rendőr megfogja a könyökhajlatom és megállít.
– Sajnálom, hölgyem, de külön helyiségekbe kell vinnünk önöket – tájékoztat, de olyan terrorral a szememben kapom rá a tekintetem, hogy gyorsan hozzáteszi: – A lányát nem fogjuk elvenni öntől.
Ez ad egy kis megnyugvást. Egy nagyon kicsit. Magamhoz szorítom a most már csak halkan szipogó és csukló Yanát, de úgy nézek Dave után, mint aki képes lenne utána rohanni. Ha nem lenne Yana, talán meg is tenném, de tudom, hogy most erősnek kell lennem. Nagyot nyelve követem a rendőrt, és kiderül, hogy nem is kihallgatóba visznek, hanem az orvosi szobába, viszont ahogy megállunk a helyiség előtt, ő bizonytalanul lenéz Luciferre, akit nem engedhet be.
– Kérem, a kutyánk lehet a férjemmel? – kapok az alkalmon. – Szolgálati kutya. A férjemnek PTSD-je van és Lucifer előre jelzi a rohamait. Most nagy stressz alatt van, szóval kérem, ha lehet... – nézek rá esdeklőn. Ez egyébként valahol igaz is, és mivel már a riasztás során is megtudta mindenki, hogy Dave tengerészgyalogos volt, kérdéseket sem vet fel a dolog. A rendőr rövid gondolkodás után bólint egyet.
– Menjenek csak be, az orvosunk ellátja a sérüléseit. Elkísérem a kutyát a férjéhez – ígéri meg, én pedig gyorsan lehajolok Luciferhez. Elmondom neki, hogy most Daviddel kell lennie, szóval fogadjon szót és kövesse az úriembert, ő pedig esküszöm olyan okosan néz, mint aki beszéli az ember nyelvet. Mikor a rendőr elindul – a másik járőr az ajtó mellé cövekel –, bizonytalanul pillant rám, de szólok neki, hogy menjen, így a nyomába szegődik. Legalább Dave sem lesz egyedül.
Az orvosi szobában először is kapok tiszta ruhát, mert az orvos és a nővér elborzadnak az enyémek láttán. Mivel úgy kell összeválogatniuk valamit abból, ami van, a legtöbb ruhadarab lóg rajtam, de legalább tiszták és nincsenek teljesen áthűlve. Mielőtt felöltöznék, valamennyire meg is tudok mosakodni, igyekszem eltüntetni magamról a vér java részét, hogy legalább a sérüléseim láthatóvá váljanak, mert én sem vagyok tisztában a pontos mennyiségükkel. Yana arcát és kezecskéit is meg kell törölnöm, de így, hogy már velem van és melegben és csendben is vagyunk, az ijedtségtől és a rengeteg sírástól kimerülten szuszog. Jobbára a pelenkázóasztalra fektettem le és rajta tartom a fél szememet, aztán az őrzését átveszi a nővér, amíg az orvos ellát. Főleg zúzódásokat és vágásokat szereztem, előbbiekkel egyébként sem nagyon tud mit kezdeni, utóbbiakat viszont lefertőtleníti és ami nagyobb vagy mélyebb, azt be is köti. Az arcomon kívül mindkét alkaromon és a kézfejeimen vannak vágások a védekezés miatt, a legrosszabb viszont a jobb felkarom helyzete, amit kis híján átlőttek. Az orvos kitisztítja és fertőtleníti, de aztán nemtetszőn ciccegve ingatja a fejét.
– Varratokra lesz szüksége. Szólok valakinek, hogy vigyék be a...
– Tud varrni? – vágok közbe nem túl kedvesen, ezért egy bocsánatkérő mosolyt is villantok mellé.
– Igen, de ma délelőtt kifogytunk az érzéstelenítő injekcióból, ezért muszáj...
– Kérem, csak csinálja! – vágok közbe ismét.
– Azt akarja, hogy érzéstelenítés nélkül varrjam össze a karját? – kérdez vissza úgy, mint aki hirtelen elküldene egy koponya MR-re is inkább, hátha az agyammal is gondok vannak.
– Látja a hegeimet. Volt már sokkal rosszabb is. Kérem, szeretnénk újra a férjemmel lenni! – vetem be ismét a könyörgő figurát. Egy kicsit még ugyan győzködnöm kell, de végül beadja a derekát, ha megígérem, hogy ráharapok valami gumis cuccra, amit ad, és megegyezünk abban, hogy ha nem bírom, szólok és visznek a kórházba. Természetesen meg sem mukkanok.

Másfél óra múlva már nagyon ideges vagyok. Még mindig nem engedtek oda Dave-hez, és őt sem engedték hozzánk. Már négyszer elmondtam, mi történt – a kényes részletekre nem térve ki, de hazudni nem hazudtam –, Yana ismét ébren van és nyűgös, fél, a szemeivel az apját is keresi, miközben olyan erősen kapaszkodik belém, mint a kocsiban is, csak most nem sír. Na jó, nem olyan hangosan, mert így is halkan hüppög és néha sírdogál is egy kicsit, mert nagyon megijedt és most is idegen környezetben van, rajtam kívül idegen emberek között. A kezemből egyszer sem engedtem őt ki. Mintha egy örökkévalóság telne el; az előző kihallgatótiszt magunkra hagyott minket, és mire újra kinyílik az ajtó, már olyan feszült vagyok, hogy majdnem rákiabálok az érkezőre, de felismerem. Túl szoros konty, szigorú arc, átható tekintet. A nő, akivel David tárgyalása után egyezkednem kellett.
– Miss Allon! Akarom mondani, Mrs. Weaver – javítja ki magát egy szúrós pillantással, jelezve, hogy a Dave-vel kötött házasságunkkal anno alaposan kibasztunk vele. Kár, hogy nem hat meg. Élesen figyelem, ahogy lepakol az asztalra egy adag paksamétát. – A kamerát kikapcsolták, ahogy a hangrögzítést is és a szomszéd szobában az én embereim vannak. Meg kell hagyni, eddig ügyesek voltak a vallomástételek alatt, de ideje lenne komolyabb vizekre eveznünk...
– Hol van a férjem? – szegezem neki a kérdést. Kelletlenül néz rám, amiért félbeszakítottam és sóhajt egy nagyot.
– Ha jól akarják majd ezt csinálni, türelmet is kell gyakorolnia, Shayana – dől hátra a székében, és már éppen felcsattannék, hogy mégis mi a faszomról beszél, amikor rövid kopogás után ismét kinyílik az ajtó és bevezetik rajta Davidet.
– Dave! – pattanok fel gondolkodás nélkül. Most nem érdekel semmi, csak arról győzödök meg, hogy nincs már rajta bilincs sem, de azt is reptemben, mert hogy a lábaim már visznek is felé, olyan gyorsan, ahogy csak bírnak. Yana még mindig a karomban van és vigyázok arra, hogy ne nyomjuk össze, de egy kezemet szabaddá teszem, és némileg féloldalasan, de olyan szorosan ölelem magamhoz őt, ahogy csak tudom.
– Jól vagy? – suttogom felnézve rá és megsimogatva a hátát. Lucifer is betáncol a helyiségbe, de már nincs kezem, hogy megsimogassam, és Yana egyébként is gagyogni kezd, de most nem jókedvűen. A kis szája ismét lefelé görbül, apró kezei kinyúlnak és kis ujjacskái a csöppségét meghazudtoló erővel markolnak Dave pólójára. Szomorkás mosollyal nézek le rá, mert bár a ragaszkodása aranyos, egyáltalán nem érzem jól magam attól, hogy ennyire megijedt és ennyire fél még most is. Mindenesetre értek a célzásból, óvatosan átadom őt Dave kezébe, hogy érezhesse végre az apukáját is...
A nő pedig megköszörüli a torkát mögöttünk.
– Esetleg ha helyet foglalnának... dolgunk van – közli olyan hangon, mintha mi tehetnénk arról, ami ma történt.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Nem vagyok hozzászokva, hogy a menekülés külön utakra száműzzön bennünket, és bár a külön utak jelenleg – szerencsére – ugyanoda vezetnek minket, még ezután sem lehetünk együtt a kapitányságon belül. Engem az orvosiba visznek Yanával, ahonnan Lucifert a PTSD-ürüggyel elküldetem az egyik rendőrrel Dave-hez, hogy ő se legyen egyedül. Ellátják minden sérüléseimet, kapok szedett-vedett új ruhákat is, hogy ne tocsogjak a vérben, aztán pedig jön a kihallgatás. Egymás után négyszer, négy különböző emberrel, de mivel mind "sima" rendőrök, amit nem nevezhetek nevén, azt nem is nevezem meg. Egyre feszültebb vagyok, mert ugyan Yanát meg sem kísérelték elvenni tőlem, Davidet még mindig távol tartják, és ez lassan teljesen kikészít. Amikor végre megjelenik egy ismerős arc is a kihallgató helyiségben sem tudok megkönnyebbülni... csak akkor, amikor rövidesen ezután végre Dave is megjelenik az ajtóban. Azonnal felpattanok és szinte odarohanok hozzá, bár inkább félúton találkozunk, mert ő is felénk siet. Magához ölel minket, én pedig érzem, hogy egy adag feszültség máris távozik a testemből, ahogy fejét az enyémre hajtva azt mondja, nincs semmi baja. Megkönnyebbülten lélegzem fel, szorítom magamhoz a szabad kezemmel, aztán Yana is egyértelműsíti, hogy neki is hiányzott az apukája. Átadom őt Dave-nek, megsimogatom a hátát, de a nő mögöttünk már jelzi is, hogy feltartjuk. Lenne mit mondanom, de mivel Dave is beéri egy sokatmondó pillantással, én is csendben maradok. Leülünk a székekre, én közelebb is húzom magam Dave-hez és Yanához, miközben Lucifer végigfekszik a lábunkon az asztal alatt.
– Rachel Stone – mutatkozik be a nő Dave-nek is, bár kezet nem nyújt neki, inkább csak odaveti a nevét. – Önhöz személyesen még nem volt szerencsém – teszi hozzá, és szinte kihallani a hangjából, hogy "csak távolról fájdította a fejem". – Közvetlenül Monaco helyettes legfőbb ügyésznek dolgozom az igazságügy minisztériumnál, én kötöttem vádalkut a feleségével a katasztrófába fulladt tárgyalása után. Persze akkor még nem volt a felesége – jegyzi meg újra, és esküszöm, kíváncsi vagyok, pontosan mekkora fejfájást okoztunk nekik ezzel. Remélem, nagyot.
– Maga is a történtekre kíváncsi? – kérdezem kétkedve, és meg is erősíti a gyanúmat, miszerint ezért nem kelt volna ki az ágyából az éjszaka közepén.
– Nem. Azért vagyok itt, hogy megpróbáljuk csírájában elfojtani ezt a káoszt – feleli, de ezzel túl magas labdát dob fel.
– Csírájában?! Több mint egy éve kötöttük meg azt az egyezséget és semmi nem történt azon kívül, hogy a nyakamra állított embereik pont akkor nem voltak ott, amikor hasznuk is lett volna! Van fogalma róla, mekkora veszélyben volt a lányunk?! Egy öt hónapos csecsemőről beszélünk, a rohadt életbe! – fakadok ki, mert tényleg nem fér a fejembe, hogy tud úgy ülni itt, mintha még neki állna feljebb, miközben mi mindent úgy csináltunk, ahogy ők kérték, ha egyáltalán kértek valamit. A nő kifejezéstelen arccal néz rám, Yana viszont nyugtalan hangokat hallat, ezért veszek egy mély levegőt, hogy nyugalmat erőltessek magamra és bocsánatkérően megsimogatom a hátát Dave karjában.
– Nevada államba mennek a lányukkal együtt – közli a nő, teljesen figyelmet kívül hagyva a kirohanásomat. – Új személyazonosságot kapnak és innentől hivatalosan is a szövetségi tanúvédelmi program alá fognak tartozni. Egy kisvárosba mennek, ahol nem keltenek majd túl nagy feltűnést, és remélem, hogy ez így is fog maradni. Maga egy tehenészfarmon fog dolgozni – néz Davidre, én pedig csak azért nem röhögök fel, mert tudom, hogy a nő komolyan beszél. Tehenészfarm?! Dave-re pillantok, a szemeim előtt szinte ott lebegnek a kérdőjelek, de ezután a nő hozzám fordul. – Maga egyelőre nem fog dolgozni. A célhelyen nem működtetnek bölcsödét, egy nanny pedig túl kiváltságosnak számítana, úgyhogy otthon fog maradni a lányukkal. Amikor eljön az ideje, majd tájékoztatjuk a munkavállalásról. – Ezen a ponton ismét Davidre pillantok, mert ez valahogy rohadtul gyanúsan hangzik, de talán már csak mindenhol rémeket látok. – Ezekben a mappákban van minden, amit tudniuk kell az új személyazonosságaikról – tol át az asztalon egy-egy papírtasakot Dave elé és elém is. Sóhajtok egyet, mert bár nekem ez nem újdonság, rohadtul rossz emlékeket idéz fel bennem, ráadásul Dave... Bűntudattal a szemeimben, bocsánatkérőn nézek rá, mert nem akartam ilyesmibe belerángatni. Tudom, hogy tudta, mire vállalkozik, de akkor is. Átnyúlok elé, kiveszem az összefűzött papírokat az ő tasakjából és a mappa tetejére fektetem, hogy csak egy kézzel kelljen elengednie Yanát a lapozáshoz, aztán a saját adataimat is előveszem az én mappámból.
Aviva Pierce, született: Aviva Thorne. Születési idő: 1989.05.03., születési hely: Seattle, WA. Lakcímek, családtagok, barátok nevei, tanulmányok... Minden szépen, részletesen kifejtve, ahogy azt egy új személyazonosság felépítésénél illik, hogy ne maradhassanak kérdőjelek, bárki bármit kérdez is. A papírok szerint 2021 nyarán kötöttem házasságot Axel Pierce-szel – ezen a ponton Dave-re pillantok és ellenőrzöm, mennyire illik rá az Axel név, és meglepő módon egyáltalán nem esik nehezemre ráilleszteni –, és kicsit több mint egy évre rá született meg a lányunk... Yanának azonban sem a nevét, sem a születési dátumát nem változtatták meg.
– A lányunk adatai nem változnak meg? – kérdezek rá azonnal. Nyilván neki is Pierce az új vezetékneve, de semmi mást nem írtak át, ami elég furcsa.
– Mivel akkoriban már bőven a megfigyelésünk alatt álltak, nem létezik hivatalos bejegyzés Yana Weaverről – közli a nő nyugodt hangon, ami teljes ellentétben áll azzal, hogy én majdnem leesek a székemről.
– Hogy... tessék?! – kérdezek vissza. Hiszen minden hivatalosan ment. Az orvosi vizitek, a kórház, az anyakönyveztetés, Yana minden további ellátása, oltásai... Soha, semmiben nem simliskedtünk, ez a nő most mégis azt mondja, hogy a lányunk mintha nem is létezne?
– Remélem, megérti, hogy nem kockáztathattunk – feleli szárazon, mindenféle magyarázat nélkül. Szinte tátva marad a szám, a fejem pedig kezd komolyan megfájdulni attól, hogy nem elég, min mentünk keresztül, most a tetejébe még az is kiderül, hogy Yanát lényegében folyamatosan radírozgatták a történelemből.
– Mégis mit... – képzelnek, akarom kérdezni, de megszakít egy újabb kopogás az ajtón, amin aztán egy számomra is ismeretlen férfi lép be. A nő feláll az asztaltól az összes többi papírjával, mint aki jól végezte dolgát, de még röviden ránk tekint.
– Mr. és Mrs. Weaver, ő itt Vincent DeMarco, New York állam keleti részének marsallja. Mr. DeMarco most elkíséri önöket egy safehouse-ba, ahol 24 órás felügyelet alatt lesznek elszállásolva, amíg elkészülnek az új papírjaik és át tudjuk szállítani önöket Nevadába. Javaslom, addig ismerkedjenek az új személyazonosságaikkal, mert ez volt az utolsó alkalom, hogy Mr. és Mrs. Weavernek szólították önöket – veti még oda, aztán szinte már ott sincs. Leforrázva, zavartan, dühösen, és a kaotikus este és majdnem fél éjszaka után teljesen kimerülten ülök a székemen. Úgy érzem magam, mint akire rápakoltak egy egész hegyoldalt, mert most tettem véglegesen tönkre Dave életét azzal, hogy magamhoz láncoltam, Yanát halálos veszélybe sodortam a puszta létezésemmel, és...
– Sajnálom – suttogom és bár a bocsánatkérésem Davidnek és Yanának szól, nem tudok rájuk nézni. A marsall megköszörüli a torkát az ajtóban.
– Kérem, induljunk! Az autó odakint vár – mondja sokkal kedvesebb és megértőbb hangon, mint a nő, de túl sok volt ez a nap, hogy értékelni tudjam. Visszateszem a papírokat a mappákba, megfogom őket, aztán már megyünk is kifelé. Vincent közben elmondja, hogy a safehouse-ban mindent előkészítettek részünkre, találunk majd ruhákat a méreteinkben és Yanának is minden szükségletét meg tudjuk majd oldani. Elmagyarázza azt is, hogy bevásárolni sem mehetünk majd ki a házból, fegyveres őrizet alatt leszünk a saját biztonságunk érdekében és nem léphetünk kapcsolatba senkivel. Ha szükségünk van valamire, neki kell szólnunk, vagy a minket őrzőknek. Amikor készen lesznek a papírjaink, ő fogja elhozni nekünk azokat, de addigra már kívülről kell fújnunk az új élettörténetünket, amit ellenőrizni is fog. Félig testen kívüli élménynek élem meg mindezt, és mire a végére ér, már ott is vagyunk a sötétített ablakú, U.S. Marshal feliratú Chevrolet terepjárónál. Vincent kinyitja a hátsó ajtót, így látom, hogy Yana gyerekülését már beszerelték a hátsó ülésre, így Dave be is tudja tenni, viszont mivel van egy sofőr és itt van Vincent is, mindkettőnknek hátra kell ülnie. Szerencsére az autó beltere van olyan tágas, hogy elférjünk, de én azért magamra vállalom a középső ülést, hiszen az a keskenyebb, én pedig könnyebben elférek.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Axel, Aviva és Yana Pierce. Tudom, hogy ami most történik, az olyasmi, amire tulajdonképpen Dave tárgyalása óta készültünk, de olyan sok idő telt már el anélkül, hogy bármi is történt volna, hogy igazából már nem is gondoltunk a lehetőségre. Felépítettük az életünket, a családunkat, most pedig egyetlen este leforgása alatt minden a feje tetejére állt. A kontyos nő továbbra is tenyérbemászó stílussal bír, sikerül kétszer is felhúznia, de lerázza magáról a szavaimat, még ha igazak is. Vagy pont azért, mert igazak. Akkor telik be a pohár, amikor kiderül, hogy Yana létezését igyekeztek kitörölni, mert még ha mélyen értem is az indokaikat, a lányomról van szó. Rá is borítanám az asztalt, de szerencséjére megérkezik a marsall. Yanára pillantok, aki már mintha megnyugodott volna egy kicsit Dave... Axel kezében, és inkább arra gondolok, hogy így legalább nem ők nevezték el a lányunkat.
A lelkiismeretemmel nehezebb elbírnom. Indulnunk kell, de én előtte még bocsánatot kérek tőlük, és hiába próbál D... Axel bátorítani, most még nem könnyű. Hagyom, hogy megszemlélje az ellátott sérüléseket, már amik látszanak, és amikor megsimítja az arcom, megpróbálkozom egy apró mosollyal. A kezét szorosan fogom, ránézek a kabátja alá rejtett kislányunkra, aztán fel rá, és küzdök az érzéseimmel. Az autóhoz érve beszállok középre, míg Dave... helyett Axel becsatolja Yanát a gyerekülésbe, és amikor befordítja, már hajolok is oda hozzá, hogy lássa, itt vagyok.
– Most már minden rendben, kicsim – mondom neki. Megpuszilom a fejét, aztán ahogy mindenki beszáll, el is indulunk. Lucifer most hátul kapott helyet, mert már sokan vagyunk a hátsó ülésen, de okos fiúhoz méltón fekszik el a csomagtartóban, miután megbizonyosodott róla, hogy mindhárman itt ülünk. D-Axel vállára hajtom a fejem, próbálom összeszedni magam és abból merítkezem, hogy ő érezhetően nem neheztel rám. Amikor megszólal, felemelem a fejem, hogy rá tudjak nézni.
– Még csak Vegasban voltam – vallom be egy apró mosollyal, visszautalva a karácsonyi beszélgetésünkre, amikor kiderült, mennyi mindent nem láttam még itt soha. Most viszont gyaníthatóan nem Vegasba megyünk, hogy cowboy legyen. A nő amúgy is kisvárost mondott.
A safehouse kicsi és főként praktikus, de a célnak éppen ezért tökéletesen megfelel. Vincent annyival búcsúzik, hogy jelentkezik a papírjainkkal és az indulási paraméterekkel, amint tud, és hogy jelezzük az őröknek, ha bármire szükségünk van, aztán ránk zárja az ajtót. Odabent már várnak minket a saját csomagjaink, már amennyit össze tudtak nekünk szedni, de szerencsére Yana holmijaira különösen ügyeltek. A kis hercegnő egyébként ismét sírni kezd, amin nem is csodálkozom, és Dave... Axel szavaira egyetértően bólintok, viszont előbb a kis fürdő felé fordulok.
– Muszáj megfürödnöm előbb – mondom, hiszen nemrég még ki tudja hány ember vére borított mindenütt és hiába mosakodtam meg valamennyire, nem akarom így szoptatni Yanát. Megígérem, hogy gyors leszek, Da... Axel addig tisztába teszi őt, hiszen rá is ráfér a tisztaság. A zuhany alatt bár sietek, amennyire tudok, egy kicsit már kiengedem magamból az eddig visszatartott érzéseket. Vigyázok a varratokra, de azért alaposan lecsutakolom magam mindenhol és a hajam is megmosom, mert össze van ragadva a vértől. Mire kijövök, a könnyeimnek már nincs nyoma, és gyorsan el is helyezkedek az ágyon, hogy magamhoz tudjam venni Yanát. Nyűgös és fáradt, de azonnal cicire bukik, mert éhes is volt. A fejét simogatva dédelgetem a karomban, míg eszik, amennyit csak tud, és közben laposakat pislogva, édesen, nagyokat szusszan. Amikor az apukája is mellénk ül, rápillantok és halványan rámosolygok, de egyelőre megrázom a fejem.
– Utána lehet, hogy ennék is valamit – mondom, de most Yana az első. Mire belealszik a szopizásba, Axel már előkészítette neki az ágyát, ezért csak le kell őt fektetnem, de előbb még magamhoz ölelem, megpuszilgatom a fejét, és csak utána vagyok képes elengedni. Rettenetesen féltettem őt. Egy kicsit még nézem, ahogy alszik, és csak remélem, hogy ez a rengeteg megpróbáltatás nem traumatizálta. Most már felveszek egy pulóvert is, mert a fáradtság miatt fázom, aztán csatlakozom Axelhez a konyhává alakított sarokban. Hátulról ölelem át, arcomat beletemetem a felsőjébe és olyan mély levegőt veszek, hogy majdnem beleszakad a tüdőm. Evés-ivás előtt viszont még szembe fordítom magammal és a kezeim közé véve az arcát nézek a szemeibe.
– Biztos, hogy minden rendben...? – kérdezem a szemeit figyelve, aggódva, bűnbánatosan. – Tudom, hogy ez most nagyon sok. A családod... – Összeszorul a szívem. Fogalmam sincs, mit fognak mondani Joe-éknak. Yana soha többé nem láthatja a még élő nagyszüleit sem. Reszketeg lélegzetet veszek.
– Sajnálom. Tudom, hogy erre készültünk, de... sajnálom – hajtom le a fejem, mert a szemeim is szúrni kezdenek.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David

Nehezebben viselem ezt, mint gondoltam. Dave megjegyzésére Vegasról és Yanáról még sikerül egy halk, rövid nevetést hallatnom, de aztán erővel kell összetartanom magam. Nagyon sok minden történt, furdal a lelkiismeret, és csak az segít, hogy Dave... Axel közben folyamatosan ölel, puszilgatja a fejem, és egyszerűen csak ott van nekem, mintha olvasna a gondolataimban és tudná, mekkora szükségem van most erre. Rá. Elérünk a safehouse-ba, ami bár kicsi és egyszerű, a célnak megfelel, és legalább ezúttal tényleg védelmet kapunk. Yana már nagyon nyűgös és tudom, hogy éhes is, ám az ő érdekében muszáj rendesen megtisztálkodnom, mielőtt megetethetném. A zuhany alatt már kijön belőlem az engem nyomasztó érzések egy része is, és tudom, hogy ezt Da... Axel is látja rajtam, amikor kijövök, de egyelőre nem teszi szóvá. Átveszem Yanát, ő pedig már szopizik is, ám le sem tagadhatná, mennyire fáradt, mert közben is többször belealszik, csak aztán felpattannak a szemei és belém kapaszkodik, amikor megpróbálnám leválasztani. Közben egy kicsit elodázom az evés-ivást, de halványan Axelre mosolygok a szándék miatt, és mert megsimogatja a lábam. Persze eljön a pillanat, amikor Yana végleg elalszik, ezután már le is tudom fektetni, és ő már alszik is, mint akit agyoncsaptak. Egy kicsit még figyelem apró, védtelen kis testét, ahogy szuszog, de aztán csatlakozom a konyhában Axelhez. Hátulról ölelem át, mire abba is hagyja a ténykedést és megsimogatja a kezem, aztán megfordul az ölelésemben, mikor engedek rajta egy kicsit. Kék szemei gyengéd megértéssel figyelnek, magához ölel, simogat és szavakkal is igyekszik megnyugtatni. Hallgatom, amit mond, igyekszem a szavaira koncentrálni, mert tudom, hogy igaza van, hogy nem csak a megnyugtatásomra mondja, de egyszerűen... besokalltam. Aprókat bólintok minden szavára, mert tényleg az a legfontosabb, hogy mindhárman itt vagyunk, együtt, épségben, de a könnycseppek kibuggyannak a szemeimből, amikor eszembe jut, mennyire rettegtem. Soha nem szoktam félni. Eddig csak akkor féltem, ha Dave-ről volt szó, de most már... Reszketegen szívom be a levegőt, de ahogy kicsit elhúzódik tőlem, felnézek rá. Szipogva hagyom, hogy letörölje a könnyeimet, de aztán olyan szorosan ölelem magamhoz és úgy fúrom az arcom a mellkasába, mintha ő lenne az egyetlen menedékem. Mert az is.
– Nagyon-nagyon féltem, Dave – vallom be remegő hangon, nem is koncentrálva az új névre. – Rettegtem, hogy baja esik – suttogom, és tudom, hogy tudni fogja, miről beszélek. Nem kezdek hangos zokogásba, de muszáj halkan sírdogálnom egy kicsit az ölelésében, hogy kiadjam magamból a felgyülemlett feszültséget. Dave nem siettet, kitartóan ölel magához, ameddig csak szükségem van rá, megvárva, hogy a sírásom elhalkuljon, aztán abba is maradjon. Akkor már azt mondja, hogy ideje enni, én pedig szipogva bólogatok. Elhúzódom tőle, megtörlöm az arcom és az orrom, aztán elveszem a felém nyújtott tányért és a fal mellett felállított kis asztalhoz megyünk. Még nem kezdek enni, miután leültünk, felemelem a kezem, megsimogatom az arcát, és magamhoz húzom egy puha, hosszú csókra, amit el nem mélyítek, csak valahogy ki akarom fejezni, milyen sokat jelent nekem az egész lénye.
– Nagyon szeretlek – suttogom magunk közé, és ezután már végre sikerül újra mosolyognom egy aprót. Enni kezdünk, és a kaja egyszerű, de finom és tápláló, így pont tökéletes is. Dave kérdésére megvonom a vállam, de két falat között magyarázni kezdek, meg mutogatni, amit tudok.
– Pár zúzódás és vágások az alkaromon és a kézfejemen a védekezés miatt. Egyik sem volt különösebben mély, de a jobb felkaromat majdnem átvitte egy golyó – ejtem lejjebb a pulóvert a vállamon, felfedve a kötést, ami alaposan megnehezítette a zuhanyzást is. – Ezt össze kellett varrni, mert nagyon mély volt – teszem hozzá, aztán visszahúzom a pulóvert, mert igazából... ha ennyivel megúsztuk, az nagyon jó. Voltam már ennél sokkal rosszabb állapotban is, kibírok néhány öltést, a kötések cseréjében pedig ő is tud majd segíteni, ha kell.
– Igazad volt. Az a lényeg, hogy együtt vagyunk és jól vagyunk – simítom a kezemet az övére és finoman meg is szorítom. Befejezzük a nagyon kései vacsorát, Lucifer megkapja a csontokat, aztán amíg Dave... Axel intézi és intézteti az ő igényeit, én elmosogatok és elpakolok magunk után. Ezen a ponton az ágy gondolata már nagyon hívogató, és nem is állunk neki ellen. Luci is lefekszik Yana ágya mellé, és mi is bevesszük magunkat a takaró alá, persze csak miután alváshoz vetkőztünk. Én csak a bugyit és a pólót hagyom magamon, utóbbi gyanánt eleve Da... Axelét húztam fel, mert az volt felül. Már épp frusztráltan szusszannék egyet, amiért folyamatosan emlékeztetnem kell magam erre, amikor megszólal, és halkan elnevetem magam, hogy neki is valami hasonló járhatott a fejében. Felnézek rá az ölelésében és elmosolyodva végigrajzolom az arcát a mutatóujjammal.
– Hozzád is meglepően jól illik, de azért nekem is furcsa lesz hozzászokni – ismerem be én is. Még szorosabban bújok hozzá, mintha be akarnék költözni a bőre alá – megtenném, ha tudnám –, és nyomok egy puha csókot a mellkasára.
– Szeretlek. Davidet is és Axelt is – mormolom. Lehunyom a szemeimet, magamba szívom az illatát, és hagyom, hogy a biztonságot adó ölelése és a teste melege mély álomba ringassanak.

Egyszerre meglepő és nem meglepő, hogy Yana egyszer sem ébred fel az éjszaka folyamán, sőt, szinte a reggelt is átalussza. Amilyen kimerült volt, igazából nem csodálom, hogy még megéhezni sem volt energiája. Nem is ő ébreszt fel, hanem az ajtón felhangzó halk kopogás; amikor hallom kinyílni is az ajtót, az álom rögtön kimegy a szememből, hirtelen felülök az ágyban és már keresek is valamilyen fegyvert... de csak papírzacskó rövid csörgését hallom, aztán az ajtó már csukódik is. Nagyot sóhajtva dörzsölöm meg az arcom, valószínűleg engem is megviselt az este, hogy így reagáltam, pedig csak friss pékáruk illata kúszik lassan az orromba. Dave-re nézek... akarom mondani Axelre, akit ha a kopogás nem is riasztott fel, én biztosan.
– Szia – köszönök neki halkan. Odahajolva csókolom meg finoman, kiélvezve, hogy amolyan öröm az ürömben, hogy legalább ismét együtt ébredhetünk. Igazából meg is éheznék, de ahogy ezt kigondolom, már hallom is a neszezést és a szenvedő hangokat a kiságyból, amin elmosolyodom. A hercegnő is felébredt, és máris éhes. Ki is kelek az ágyból, hogy felvegyem, aztán vele együtt bújjak vissza a takaró alá, felülve. Magamhoz ölelem, dédelgetem és megpuszilom, és az apjának is hagyok erre lehetőséget, Yana pedig máris nem olyan nyűgös és ijedt, mint tegnap volt, hanem csillogó szemekkel, huncut tekintettel fürdőzik a szeretetben.
– Megnézed, mit kaptunk, amíg megetetem? – mosolygok D-Axelre. Persze Lucifer is az ajtó felé tendál már, hogy adjon neki még egy feladatot.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Végül eljött ez a nap is. Haragudhatnék a terrorelhárításra, az igazságügy minisztériumra, vagy akárkikre is, amiért ezt amúgy simán is meg lehetett volna oldani, ha akkor lépik meg, amikor még tiszta volt a terep, de úgy sejtem, sosem tudjuk már meg a választ arra, hogy miért vártak eddig. Az is gyanús, hogy az új személyazonosságunkról szóló akták is készen álltak már, azaz ők már egy ideje készülhettek erre, mégis kivártak... talán tényleg csali voltam. Nem tudom, de már nem is számít. Ezeknél sokkal erőteljesebb érzések gyötörnek, mert mardos a bűntudat, amiért magammal rántom Davidet, amiért veszélybe sodortam Yanát, és eleve az egész esti és éjszakai trauma nagyon sok volt. Ez ki is jön belőlem, miután Yana végre jóllakottan és nyugodtan, nagyon mélyen alszik, engem pedig Dave zár szoros ölelésbe a konyha-sarokban. Tudom, hogy előtte ezt nem kell szégyellnem. Simogatja a hátam, puszikat ad a fejemre, megnyugtató dolgokat suttog, és türelmesen megvárja, hogy kisírjam magamból, amit eddig elfojtottam. Elmondja, hogy ő is rettegett, csak ő mindkettőnkért, és én bólogatok, mert tudom, hogy neki is szörnyű volt.  Neki van viszont igaza is. Az számít, hogy itt vagyunk, épségben, mindhárman.
Miután megnyugodtam, leülünk enni, de én a tényleges evés előtt még kérek magamnak egy hosszú csókot. Milliomodjára is szerelmet vallok neki, és nem tudok betelni a viszonzással sem, de ezután már tényleg hagyom enni és én is falatozni kezdek. Közben megválaszolom a kérdését a sérüléseimről, a látható vágásokat meg is mutatom, bár azok kitisztítva inkább karcolásnak tűnnek már csak. Az egyetlen vészesebb a felkarom, annak meg is mutatom a kötését, Dave... Axel pedig ráncolja a homlokát, de tudom, hogy ez csak szigorú sebgyógyulás-felügyeletet jelent majd. Mire befejezzük az evést, már tényleg nyugodtabbnak érzem magam – a sírás, a szilárd táplálék és a sok víz is segített, azt hiszem –, és hangosan is kimondom, hogy neki volt igaza, mire kijelenti, hogy ez amúgy nem újdonság. Halkan elnevetem magam.
– Milyen igaz! – helyeselek. Hálásan simogatom meg a kezét, amiért még fel is tudott vidítani, aztán míg ő Lucifer szükségleteiről gondoskodik, én elpakolok magunk után. Ezután már csak az ágy hívására kell válaszolnunk, mert hogy a kimerültséget már mi is jócskán érezzük. Yana még mindig békésen szuszog az ágyában, Luci a kiságy mellett nyúlik el, mi pedig a takaró alatt bújunk össze, egymás új neveit ízlelgetve. A végén D... Axel még össze is vonja a neveimet, én pedig halkan kuncogva ingatom a fejemet.
– Ezt még kimondani is fárasztó – mormolom mosolyogva a mellkasába. Megsimogatom az orrommal a bőrét egy ragaszkodó mozdulattal, de aztán már csak szusszanok egyet és lehunyom a szemeimet, hogy végre mi is tudjunk aludni.

Az alvás aztán jócskán el is húzódik. Szerintem mind a négyen úgy alszunk, mint akiket agyonütöttek, még Yana sem ébred fel éjszaka, sem korán reggel; az riaszt fel minket, amikor meghozzák nekünk a reggelinket. Da... Axellel mindketten úgy ülünk fel az ágyban, mint akiknek rugót építettek a hátába, aztán amikor kiderül, hogy nincs is veszély, fáradtan, de megkönnyebbülten nézünk össze. Csak egy csókot tudok lopni tőle, mielőtt meghallanám a hercegnőnk neszezését is, és már megyek is érte, mielőtt azt hinné, nem vagyunk itt. A karomba véve mászok vele vissza az ágyba, hogy hárman együtt is össze tudjunk bújni egy kicsit, Yana pedig máris sokkal vidámabb, mint tegnap volt. Megajándékoz minket a fogatlan mosolyával is, bezsebeli a puszikat, de aztán már mászna is enni. Nem húzom le magamról a pólót, mert nem tudom, itt mennyi privát szféránk van, szóval némi biztonsági tartalékkal szoptatok csak, közben pedig megkérem Axelt, hogy fedezze fel nekünk a reggelinket. Kuncogva figyelem, hogy közben akkorákat ásít, hogy mindjárt kiesik a száján, és igazából amint kipakolt a zacskóból, már megy is zuhanyozni.
– Jó ébredezést – szólok utána mosolyogva. Miután Yana telepakolta a kis bendőjét, tisztába teszem, átöltöztetem, aztán most biztonsági okokból a kiságyába teszem vissza, a hátára. Odaadom neki a kedvenc csörgőjét is, rendesen felöltözök én is, majd leülök az asztalhoz. Megkezdek egy croissant-t és magam elé húzok egy kávét is, bár előbbi félúton megáll a szám felé, mert evés helyett inkább végignézem a szemem sarkából, ahogy a férjem öltözködik, mert ez is olyasmi, amit nem tudok megunni. Utána már elégedett kis mosollyal kezdek bele mégis az evésbe, és ő is csatlakozik hozzám. Magunk elé vesszük az írott új életünket is. Belelapozok a saját aktámba és végigfutom a sorokat.
– Lássuk csak... Seattle-ben születtem, '89. május 3-án. Ez hízelgő, ezek szerint letagadhatnék majdnem egy évet? – somolygok egy kicsit. Jó, igazából csak felet, de nem baj. – A leánykori nevem Thorne. Egyke vagyok, a szüleim pedig... Hah, na ez érdekes. Csak néhány éve tudtam meg, hogy az apám igazából nem is a biológiai apám. A szüleim, vagyis hát ezek szerint az anyám és a nevelőapám meghaltak autóbalesetben, és az anyám holmijai között találtam egy nekem szóló levelet, ahol bevallotta, hogy egy affér során fogantam meg és leírta a valódi apám nevét. – Felvonom a szemöldököm a kacifántos körülményeken, de aztán folytatom. – Csak azt tudta megmondani, hogy Los Angelesben találkozott a fickóval, mármint az apámmal, én pedig felkerekedtem, hogy megkeressem. Úgy tűnik, hogy a keresés alatt valahol Long Beachen találkoztam egy Axel Pierce nevű pasassal, akinek rögtön rabul ejtettek a gyönyörű kék szemei és a rosszcsont félmosolya, nem is beszélve arról, hogy szexisebb volt, mint egy görög isten. Miután végigsikoltoztam alatta két vad éjszakát, már nem is bírtam volna ki nélküle... – Ezen a ponton már úgy sem teszek, mint aki olvas, csak Axel reakcióját lesem, hogy melyik résznél kezd rájönni, hogy csak húzom az agyát. Ha nyilvánvalóvá teszi, hogy már tudja, akkor elnevetem magam és vigyorogva feltartom a kezeimet.
– Bocsánat, nem hagyhattam ki! A részletek fontosak – nézek rá, próbálva komoly maradni, de nem nagyon sikerül. Megköszörülöm a torkomat.
– Szóval Long Beachen találkoztunk. Te hogy jutottál oda? – kíváncsiskodok most egy kicsit én is.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Egy borzasztóan nehéz és végtelenül hosszúra nyúló éjszaka után a reggelünk is elnyúlik kicsit, és talán még tovább aludnánk, ha nem riadnánk fel Dave-vel mindketten pánikszerűen az ajtó nyitódására. Miután kiderül, hogy csak vaklárma volt az egész, odahozom a szintén ébredező kishercegnőt az ágyunkba, hogy egy kicsit össze tudjunk bújni hárman és el tudjuk őt halmozni szeretettel és a jelenlétünkkel a tegnapi megpróbáltatások után. Dave... akarom mondani Axel felfedezi a reggelinket, aztán míg én Yanát etetem meg, ő elmegy egy ébresztő-zuhanyra. Megmosolygom a fáradtságát, de cseppet sem hibáztatom érte. Miután Yana jól lakott, először ő öltözik fel általam, aztán mikor már a kiságyában játszik, én következem. Asztalhoz ülök, étvágygerjesztőnek pedig végignézem életem férfijának öltözködését, mielőtt ő is csatlakozna hozzám. Somolyogva kezdek el ténylegesen is enni, kortyolni a kávéból, és közben elkezdjük bújni az írott új életünket. Nem tudok ellenállni a kísértésnek, hogy húzzam egy kicsit Da... Axel agyát, és örömmel figyelem az arcára kiülő zavart döbbenetet. Ahogy a papírjaimba néz, már nem tudom visszatartani a nevetést, és innen már ő is tudja, hogy csak szórakozok vele. Vigyorogva vonom meg a vállam, amikor Yanára pillant.
– Egy kicsit még ráérek figyelni erre – mondom huncut tekintettel. – Egyébként is... valami ilyesmi lehet a sorok mögött, nem? – szélesedik ki újra a mosolyom, de nem akarom, hogy ez átmenjen teasingbe, úgyhogy inkább rákérdezek az ő oldalára. Érdeklődve hallgatom az új családi hátterét – és örülök, hogy csak a nemlétező öccse jutott erre a sorsra –, a halászatnál vidáman mosolygok egyet, meg azon is, hogy milyen színesnek írja le őt ez a múlt. A PTSD emlegetésénél tudom, hogy nekem is tovább kell majd olvasnom, mert nekem is meg kellett valahogy magyarázniuk a rengeteg heget és a pánikot, de ezt egyelőre nem akarom elolvasni. Inkább tovább hallgatom őt, meg a leendő házunk mögötti történetet, némileg felvont szemöldökkel.
– Elég kacifántos, de jó – hümmögök egy kicsit, bólogatva. A sóhajára aztán halkan elnevetem magam.
– Mivel a kamionos jogsinak tétje nem lesz, valószínűleg már eleve olyan új jogosítványt fognak csináltatni neked, amiben benne lesz – rázom meg a fejem, hogy legalább ezzel kapcsolatban megnyugtassam. – Viszont... igen. Ha egy ranchen fogsz dolgozni, azt hiszem, a lovaglást nem úszod meg – nézek rá már-már bocsánatkérőn, hiszen nem én találtam ezt ki, de valahol azért mégiscsak az én hibám. Persze felvidítani még megpróbálhatom.
– Fogadjunk, hogy rohadt szexi leszel cowboy kalapban, flanelingben és farmerben. A lovaglás is nagyon jól fog neked állni – jelentem ki, az arcom pedig szinte álmodozóvá válik, ahogy magam elé képzelem cowboy-Da... Axelt. Majdnem meg is nyalom az ajkaim, a szemem pedig hirtelen megvillan, és közelebb hajolok hozzá. – Majd én is gyakorlom veled a lovaglást – suttogom a fülébe, de olyan hangon, amiből pontosan tudni fogja, hogy én nem lovakra gondolok. Ó, nem. Én a saját bikámat fogom meglovagolni. Ettől mondjuk most már egy kicsit meleg is lesz a konyhában, szóval megköszörülöm a torkomat és megpróbálom komolyabbra venni a figurát. Nem is olyan nehéz, mert ahogy lapozok egyet, már szembe is jön az, amit nem akartam látni; az előzőek után viszont szerencsére ez csak egy amolyan kijózanító pofonnak hat. Szusszanok egyet és megköszörülöm a torkom, ezúttal kevésbé jó okokból.
– Eszerint volt egy Beatrice nevű legjobb barátnőm... vagyis még mindig van, csak már nem a legjobb barátnőm és ő is börtönben ül – kezdem el olvasni a nehéz részt. – Trissnek sok problémája mellett elég megkérdőjelezhető volt az ízlése is a férfiak terén, amiből sok konfliktusunk származott, különösen, miután a Long Beach-i fickó – pillantok egy kis mosollyal az említettre, mielőtt folytatnám – is bejött a képbe. A kedves barátnőm ugyanis a felhalmozott tartozását kielégítendő engem dobott be. – Itt muszáj elhallgatnom. Hátradőlök és megdörzsölöm az arcomat, mert az efféle emberkereskedelem egy tökéletesen jó fedősztori arra, ami történt velem, és amilyen maradandó testi és mentális sérüléseket szereztem, de nem esik jól beleképzelnem magam ebbe. Pont azért tökéletes fedősztori, mert nem esik jól. Veszek egy mély levegőt, kortyolok egyet a kávémból és összeszedem magam a folytatásra.
– Öröm az ürömben, hogy a bandát, akikkel Beatrice kapcsolatban állt, rövid úton épp lekapcsolták, így az egész nem tartott sokáig, ráadásul Axel Pierce sem hátrált ki mellőlem a történtek után. – Az én Axel Pierce-em felé fordulok és egy kis mosollyal a kezéért nyúlok, mielőtt átfutnám a maradék sorokat. – Az pedig innentől már nem is meglepő, hogy én egyébként is szerettem volna minél messzebb kerülni ezektől, így aztán kapóra jött ez az egész nevadai költözés. Írnak még arról is, hogy a történtek után beiratkoztam önvédelmi tanfolyamokra, a krav-magánál le is ragadtam, és megtanultam lőni is. Sőt, Yana születése és a költözés előtt már én magam oktattam önvédelmet nőknek – fejezem be a magam részét egy kis mosollyal. Ezek megint jól magyarázzák a képességeimet, szóval nem is végeztek olyan rossz munkát a marsallok, vagy akárki is írta meg ezeket. Mondjuk innentől kezdve biztos, hogy nem néhány óra leforgása alatt dolgozták ki őket... de ez már nem fontos.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

A safehouse-ban töltött első reggelünket azzal indítjuk, hogy elkezdjük a házi feladatunkat, és nekiállunk elolvasni az aktáinkat, persze egymással is megosztva az információkat. Tudom, hogy az lesz a biztos, ha később még egymást is kikérdezzük – főleg én Dave-et, mert bár semmi probléma nincs az eszével, ő kevésbé gyakorlott ilyesmiben –, így bőven lesz ideje rögzülni az információknak a másikról is, de fontos, hogy ne maradjon ki semmi olyasmi, amivel alapvetően tisztában kellene lennünk a másikról. Nevek, születési dátumok, évfordulók, a megismerkedésünk története – ennek részleteit egyébként ki is kell dolgoznunk közösen –, közös mérföldkövek... Minden is fontos, mert nem maradhatnak szürke zónák és ködös területek. Dave esetén az még megbocsátható, ha mondjuk a születési dátumomon két másodpercnél tovább gondolkozik, mert férfi, és a férfiaknak elnézik az ilyesmit, de csak ennyi és ehhez hasonló könnyebbséget engedhetünk meg magunknak.
Jó, én megengedem magamnak azt is, hogy egy kicsit szórakozzak vele – mondjuk miért ne sikítozhattam volna alatta két éjszakát? előfordult már... –, rosszcsont mosollyal figyelve a zavarát és azt, hogy még ellenőrzi is, nem írtak-e le ilyesmit. Amikor rávilágít, hogy egyébként a poloskák miatt sok sikoltozást hallgathattak végig, szélesen elvigyorodom, mert valóban, ez alapján akár bele is írhatták volna.
Ő is elmeséli nekem az alapokat "magáról", aztán egy kicsit kétségbe is esik, hogy mennyi mindent kell megcsinálnia ahhoz, hogy ez élhető is legyen. A kamionos jogsival kapcsolatban igyekszem megnyugtatni, a válaszára pedig egyetértőn bólogatok.
– Ezt majd kihagyjuk a bemutatkozásodból – hagyom jóvá mosolyogva, hiszen ez egyébként sem különösebben érdekes, csak muszáj volt valamiféle előéletet keríteniük neki. A lovaglással kapcsolatban bátorítani próbálom, bár ahogy magam elé képzelem a cowboyomat, inkább én bátorodok fel némi lovaglásra... és ezt nyilván szóvá is teszem neki. Látom a szemeim, hogy elképzeli, amire én is gondolok, és az elsötétülő kékség látványára már érzem is az ismerős bizsergést alhasi tájékon. Megnyalom az ajkam, mert hirtelen mintha felment volna a hőmérséklet, és már nagyon megkívánom, tudom, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas, ezért csak helyeslőn, hümmögve bólogatok, amikor szinte könyörögve mondja, hogy olvasnia kell. Meghagyom neki az erre való képességet, de tényleg csak a körülmények miatt.
Utána egyébként is könnyű kizökkennem ebből, mert eljutok addig a részig, ami az én traumáim magyarázata lesz. Belegondolni is szörnyű, de nem nehéz odaképzelnem magam és átforgatnom a saját helyzetemet abba. Az is okos húzás, hogy ebből levezették az önvédelmet, a krav-magát, a lőni tanulást, mert így nem szorulnak magyarázatra a képességeim sem. Dave... Axel is keresi a maga dokumentumában, hogy van-e erről szó, és bár nem annyira hangsúlyosan, azért neki is a fegyveres rablásra fogják, hogy komolyabban kezdték foglalkoztatni ezek a kérdések. Az amerikai jogok említésénél elvigyorodom.
– De legalább nem köteleztek arra, hogy varrasd magadra a zászlót, a sast, meg istent – utalok vissza egy korábbi beszélgetésünkre vidáman. Egyébként sem fért volna már el a hátán, legfeljebb a mellkasára és a karjaira, vagy a lábaira. A kérdésére visszalapozok a doksi legelejére, biztos ami biztos, de csak megerősít abban, amit eddig megjegyeztem.
– Seattle-ben születtem és az apám törzsgyökeres amerikai, az anyám viszont... indiai származású. – Ezen a ponton csak azért fintorodom el, mert akaratlanul is az a szőke liba jut eszembe, akit nem véletlenül tettem el anno láb alól. Jó, nem is azért, mert indiainak nevezett, de akkor is ő jut eszembe róla. – Mondjuk, ha onnan nézzük, a sztori felét homály fedi, mert ugye az apám nem is az apám, és a biológiai apámat sosem találtam meg – fűzöm tovább a gondolatot, lapozgatva. Mondjuk ez nem baj, mert elvileg nagyon jó kapcsolatot ápoltam a nevelőapámmal, szóval nyugodtan tekinthetem őt az apafigurának. Nyitva hagyom a doksit és hátradőlök a székemben, aztán egy kis mosollyal az én Axelemre nézek.
– A megismerkedésünknek csak a helyét és az idejét határozták meg, és a kapcsolatunkról is csak főbb mérföldkövek vannak meg, viszont ezek olyan kérdések, amiket bármikor feltehet a szomszéd néni, amikor meglát minket Yanával, szóval... Kezdjük ott, hogy hogyan szedtél fel? – kérdezem egy huncut mosollyal. Persze ott van a lánykérés története is, amiről még gyakran kellhet sztorizgatni, és igazából még izgalmas is egy kicsit, hogy kitalálhatunk magunknak egy "B verziót".

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Azt kell mondanom, ez az "új élet" valahol jó móka is, igazából csak megfelelő hozzáállás kérdése. Változtatni egyébként sem tudunk rajta, akkor meg már nézhetjük is a jó oldalát. Legalábbis így vagyok mindazzal, amit Axelnek kitaláltak, bár látom Dave-en, hogy ő azért nehezebben birkózik meg bizonyos részeivel. Azért amikor azt mondja, hogy amolyan true American képet festettek róla, akkor nem tudom nem felidézni a múltkori hülyéskedésünket, még ha az akkor az én "káromra" is ment. Ahogy végignéz a karjain és közli, hogy pedig lenne hely, nyilván meg kell állapítanom, hogy igen, sok hely lenne, de ezúttal magamba fojtom a nem helyénvaló célozgatásokat arról, mennyire szexi. Inkább más értelmezésben gondolom tovább a dolgot.
– Akkor már sokkal jobban mutatna a karjaidon a Cerberus folytatása valamilyen módon – mosolyodom el. Dave... afrancbamár, szóval Axel sem az a típus, aki csak random varrat magára dolgokat, az a hatalmas tetoválás sem véletlenül került a hátára és akkor már előbb kinézem belőle, hogy azt gondolná tovább és folytatná valahogy a karjaira vezetve. Hozzáteszem... abban is lenne valami nagyon szexi. Mondjuk miben nem, ha róla van szó...?
Ha már true American az egyikünk, joggal merül fel a kérdés, hogy velem mi lehet a helyzet, hiszen jóformán szó szerint az arcomra van írva, hogy én nem annyira vagyok az. Oké, itt is előfordul már mindenféle náció, de azért mindenki meg is tudja magyarázni az eredetét. Velem sincs ez másképp, de amikor az indiai gyökerek említésére Dave előadja azt a tipikus fejmozgást, elnevetem magam. Utána már bocsánatot is kér, mintha tényleg megsérthetett volna ezzel, de csak vigyorgok.
– Inkább hastáncolni taníts meg! – kontrázok rá. Ezek sokkal jobban tetszenek, mint amire én asszociáltam. Mondjuk azt is bevallja, hogy kicsit már összezavarodott, úgyhogy megpróbálom tisztázni.
– Hát, ebből csak az tiszta, hogy a nevelőapám tősgyökeres amerikai. A Thorne egyébként is olyan nagyon angolos, nem? A biológiai apámat elvileg soha nem találtam meg, szóval ő meg aztán akármi is lehet – vonok vállat, a válasz közben ide-oda lapozgatva, nehogy kihagyjak vagy benézzek valamit. – Az anyámnak viszont a születési neve is Singh volt, úgyhogy ez elég egyértelmű – teszem még hozzá. Ezután viszont hátradőlök és nem tudok nem mosolyogni, mert előre tetszik, mi következik. Rá is vezetem, hogy lenne néhány kidolgozandó részlet velünk kapcsolatban, ő pedig már ötletel is. Szélesen vigyorgok a felvetéseire, de igazából mindegyik nagyon tetszik, szóval nem tudnék választani.
– Hmmm... és ha összevonnánk a kettőt? Aviva lehet egy kicsit ügyetlenebb, simán felbukhattam valamiben, miközben kocsányon lógtak a szemeim, hogy aztán szó szerint felszedhess. Lehetett akár a parton is, és utána meghívhattál egy... fagyira. – Némi fáziskéséssel fejezem be a mondatot, mert hirtelen eszembe jut, hogy ez mennyire hasonlít arra a spontán improvizációra, amit eljátszottunk a nászutunkon. Ettől még közelebb érzem magamhoz, magunkhoz az egészet és csak egyre jobban tetszik. – Utána cserélhettünk telefonszámot, de mondjuk még aznap este összefuthattunk újra egy buliban. Legénybúcsú? – pillantok bele a papírjaiba, hiszen őt az ismerősei házasságkötése szólította oda. – Valaki bepróbálkozott volna, mire odaértetek, de te jobb voltál – mérem végig a szemem sarkából egy leplezetlenül elégedett tekintettel és mosollyal. Mindig izgalmas végiggondolni, micsoda praktikákkal csábíthatott volna el. Jó, nem lett volna nehéz dolga, de akkor is!
– Ööööö... – kezdem frappánsan a választ a kérdésére, de rövid szkennelés után ki is szúrom a szövegben. – 2019 nyara – bökök rá a dátumra a papíron, és egyben el is gondolkozom.
– Az azt jelenti, hogy két évvel később már az esküvő volt, szóval Axel és Aviva is gyorsan és véglegesen egymásba habarodtak – bazsalygok egy kicsit. Átnézegetek pár dátumot a saját papírjaimon, hogy teljes legyen előttem a kép. – Az emberkereskedős történet 2020 őszén volt, ráfoghatjuk arra, hogy összekovácsoló ereje volt az abból való felépülésnek, nem? És akkor már csak az a kérdés, mikor és hogyan kérted meg a kezem – fordulok hozzá somolyogva. Igazából... erre tényleg kíváncsi lennék. Nem mintha nem lett volna tökéletes a mi hirtelen köttetett házasságunk a leleplezett gyűrűvel és a sietséggel, meg mindennel, de mi lett volna, ha nem baszom el a dolgokat és nem rejtegetnie kellett volna azt a gyűrűt, hanem ténylegesen úgy adhatta volna át nekem, feltéve a nagy kérdést, ahogy azt valószínűleg szerette volna?

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel

Miközben az új életünket tanuljuk és kidolgozunk néhány köztes, közös részletet, amit bár a papírok nem tartalmaznak, ciki lenne, ha valaki rákérdez és mi két teljesen különböző sztorit kezdünk előadni. Felmerül a kérdés, hogy mivel magyarázzuk a meglévő tetoválását és nekem kicsit lebiggyed az alsóajkam.
– Én szeretem a történetét – mondom és sóhajtok egyet, de elkezd járni az agyam is. – Mi lenne, ha nem változtatnánk rajta sokat? Miután előkerültem, megfogadhattad volna, hogy innentől kezdve Cerberusként fogsz őrizni, mert ilyen többet nem történhet, és ennek emléket is állítottál – vetem fel egy kis mosollyal. Ez azért elég közel állna az igazsághoz, csak ezt is átforgatnánk az új körülményeinkbe. Az új körülményekbe beletartozik az is, hogy most már nem izraeli származású leszek, hanem indiai. Dave gesztusát nem veszem magamra – ennyire még nem élem a feelinget –, sőt, inkább rátérek a hastáncra, mire felpattan a székből, felhúzza a pólóját és a szinte ott sem levő zsírréteget megragadva kezdi el szó szerint táncoltatni a hasát. Nem is bírom ki röhögés nélkül, még a számra is kell szorítanom a tenyerem, mert Yana érdeklődve sikongat egyet és csapkodja neki a csörgőjét a kiságy oldalának, mint aki érdeklődik, min derültem ennyire jót. Persze mikor visszaül már ott tartunk, hogy majd tarthatok neki bemutatókat, mire rosszcsont módon csillannak meg a szemeim.
– Ó, nagyon szívesen, majd mérem az időt, meddig hagysz táncolni – vigyorgok vissza, mert hát őt ismerve hamar el tudnak szakadni bizonyos cérnák a fejében, ha elkezdem teaselni. És pont én ne csinálnék teasinget egy hastáncból? Még mit nem. Beszélünk még egy kicsit a származásomról, mert Da... Axel némileg belezavarodik ebbe az apa-biológiai apa-milyen apa vonalba, meg hogy most akkor ki micsoda, szóval megpróbálom kibogozni neki. Egyébként ha onnan nézzük, az sem olyan hatalmas katasztrófa, ha nem tudja teljesen megérteni, mert ebből még mindig ki lehet kerekíteni egy amolyan a mai napig nem tudtam felfogni, hogy mennek a szálak a családodban poént.
Ezután már egy kicsit izgalmasabb vizekre evezünk, mert tényleg a közös történetünket kezdjük el összerakni, kezdve a megismerkedésünk részleteivel. Tetszenek a felvetett ötletei, ezért inkább mindkettővel élnék, az elsőt pedig sikerül tudat alatt is majdnem ugyanarra kikerekítenem, amit egyszer el is játszottunk. Persze neki is eszébe jut minden, ezt könnyű kiolvasnom a szemeiből, de csak bazsalygok, mert én is jól emlékszem, hogy nem maradt túl sok vér a fejében akkor. Egy kicsit javít is a dolgon, nekem pedig vigyorrá szélesedik a mosolyom.
– Jól van. A szívószál úgyis távolabb áll a valóságtól, mint egy Calippo – jegyzem meg, vetve rá egy sokatmondó pillantást. D... Axel összegzi a történéseket, kiegészítve egy kis textinggel és azzal, hogy lényegében miattam rávette az egész bagázst arra, hogy átjöjjenek egy másik szórakozóhelyre. Elégedetten mosolyogva bólogatok.
– Tökéletes. Mondjuk nyilván nem vallottam volna be azonnal, mennyire imponált ez nekem, mert látni akartam minden kis praktikádat, amivel ezúttal átvitt értelemben is fel terveztél szedni. Utána már jöhetett a két éjszaka – teszem hozzá kuncogva, visszautalva a korábbi viccelődésemre, ami talán nem is állt volna olyan távol az igazságtól. Összerakjuk a fontosabb dátumokat is, hogy legyen egy logikus timeline, hiszen ha úgy nézzük, itt is viszonylag hamar jött a házasság, de én úgy gondolom, a történtek fényében könnyen magyarázható a dolog. És akkor már csak a lánykérés kérdése marad. Mosolyogva hallgatom a romantikusan hangzó tervet, hogy hogyan kérte volna meg egyébként a kezem... aztán ő maga is belátja, hogy amikor egy egyenletben ott vagyunk mi ketten, meg egy étterem, abból általában nem romantikus végkifejlet szokott következni. Ezen először csak vigyorgok, de aztán amikor Yana miatt nekiáll cenzúrázni a szavait, újra nevetnem kell.
– El tudom képzelni, hogy épp én... irányítom a heves szemezést, belőled pedig csak kibukik, hogy legyek a feleséged, és én először azt hiszem, csak a... tehetségemet akarod dicsérni ezzel. Csak aztán kiderül, hogy komolyan gondoltad – kuncogok, magam is beszállva a cenzúrázásba, aztán vigyorogva bólogatni kezdek. – De egyébként igazad van, másoknak maradjunk inkább az éttermes verziónál, desszert előtt – teszem hozzá egyetértőn. Értő fülek előtt a cenzúrázott verzió is további cenzúrára szorul.
– Jól van – csapom össze halkan a tenyereimet. – Akkor most... – kezdeném, de meghallom a kiságy felől az ismerős nyünyörgést, amiből már tudom, hogy a királykisasszony megunta, hogy nélküle szórakozunk ilyen jól az asztalnál. – Akkor most hozok magunknak társaságot – somolygok. Felkelek, hogy még azelőtt a kiságyhoz érjek, mielőtt Yana igazán begurulna. Felveszem, mire a szája máris felfelé görbül, nem lefelé, és a játékával együtt visszacipelem magammal a helyemre. Vele együtt helyezkedek el újra, ő a fogatlan vigyorával megnézi magának az apját is, ellenőrizve, hogy biztosan itt van, aztán hallat egy ennivaló babakacajt, mert Luci is átköltözik az asztal alá, de mielőtt elfeküdne, megnyalja Yana talpát.
– Akkor most el kellene kezdenünk memorizálni mindent, aztán kikérdezzük egymást. Addig kell gyakorolnunk, amíg minden kérdésre zsigerből nem megy a válasz – pillantok újra Dave... Axelre, míg Yana lefoglalja magát a hajammal, mert az most érdekesebb és újdonság is a csörgőhöz képest.

“Goodbye to my enemies, they try to beat me but I won’t surrender. Fear won’t be the death of me, I won’t go quietly into the night. My pain is a memory, pouring over like the stormy weather. Won’t get the best of me, I won’t go quietly into the light. I fight 'til the end of me. Did you think that it would be that easy?”

To David Axel