Fejlődünk. Még mindig nem fér a fejembe, hogy miért csak most, hogy miért kellett ehhez előbb olyan mélyre süllyednünk, de talán csak egyébként is túl sok volt a mélyen gyökerező fájdalom, és nem is lehetett volna kevesebbel feloldani. Nem támasztok irreális elvárásokat Daviddel szemben, mert arra kért, hogy fogadjam el a tényt, miszerint megváltozott, és én megteszem. Nem tartok tőle távolságot, hacsak nem kéri, és örömmel fogadok minden egyes apró villanást, amiben újra és újra felismerem Dave-et. Hagyja, hogy kikúráljam a betegségéből, aminek köszönhetően egy egész hét telik úgy, hogy nem bántjuk egymást sem szavakkal, sem tettekkel – jó, én egyszer-kétszer megfenyegetem, de csak mert úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár és elő kell vennem a bossy nurse arcomat. Igyekszem bizonyítani neki, hogy méltó vagyok arra az esélyre, amit – azt hiszem – kínál nekem ezzel az egésszel, és amikor már jobban van, és a kanapén megengedi, hogy a vállára hajtsam a fejem, azt is egyfajta jutalomnak érzem. Még egy újabb, aprócska gesztust is kapok cserébe, ami még boldogabbá tesz. Tudom, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami a miénk volt, de hiszek benne, hogy ezek az apróságok építik majd fel a nagy egészet. Noha szándékomban állt, végül nem tudom vele befejezni az ócska szappanopera epizódját – miből hiába ezt az egy részt látjuk, minden szálat ki tudunk silabizálni ennyiből –, mert a fáradtság, ami a vállán pihenve elkapott, a kajakóma miatt tetőzik, és egyszerűen csak elalszom a kanapén.
Nem sokat fogok fel a történésekből. Az egyik pillanatban még a rémálomban vagyok, és sírva, értetlenül próbálok könyörögni Dave-nek, hogy ne bántson, és egyáltalán miért bánt, de hang nem jön ki a torkomon, a következő pillanatban pedig Dave már mellettem van és engem néz. Nem tudok ilyen gyorsan átkapcsolni a valóságra, összekeverednek a fejemben a rémképek a jelennel, ezért pánikba esve szó szerint eliszkolok előle, esve-kelve-mászva, meg sem állva a sarokig, ahol aztán össze tudom húzni magam kicsire, hátha akkor nem fog meglátni. Halk sírással, reszketeg hangon könyörgök neki, hogy ne bántson, mert elég volt és nem bírok ki többet, olyan szorosan ölelem saját magam, hogy elfehérednek az ízületeim, lassan ringatom magam előre-hátra... Aztán az álom sötét köde lassan tovaúszik a fejemről. Eljut a fülembe a traktorzúgásra emlékeztető hang, felfogom az érzést, hogy egy nagy, puha, szőrös fej dörgölőzik a térdemhez, a kézfejemhez, a karomhoz, halk nyekergéssel tekeregve körülöttem. Lassan elernyednek az izmaim. Egy kicsit később már fel tudom emelni a fejemet is. Némi értetlen tompasággal pislogok körbe, mert nem értem, hogy kerültem a földre. A szívem még a torkomban dobog, a bőröm kellemetlenül bizsereg és mindenhol fantomfájdalmakat érzek, de reszkető ujjaimmal simogatni kezdtem Sir Chad dús bundáját. Másik kezemmel az arcom törölgetem, hogy felszárítsam a még mindig lassan potyogó könnyeimet. Halkan sírok és szipogok, hogy ne ébresszem fel Davidet, de amikor ez is kezd elmúlni, meghallom a fürdő ajtajának nyitódását és a hangját, ahogy engem szólít. Megdermedek, némileg értetlenné is válok, de nagyot nyelve kinyújtom a nyakam, hogy kilessek a kanapé mögül. – D-Dave? – kérdezem még mindig reszketeg hangon. Lassú mozdulatokkal feltápászkodok a földről, újra megtörölve az arcomat... aztán meglepetten pislogok Davidre, aki kabátban és cipőben jön ki a fürdőből. A kezében egy ollóval. És a fegyverével? Homlokráncolva fonom össze magam előtt a kezeimet, átölelve kicsit magam, mert szó szerint reszketek az emlékektől, de próbálom összerakni a képet. – Minden rendben...? – kérdezem óvatosan, és közben az agyam megpróbál összerakni egy lehetséges értelmezést, amitől még sápadtabb leszek, mint eredetileg voltam. – Én... csináltam valamit? Álmodtam, nem tudom, hogy utána... Ugye nem próbáltalak meg bántani...? – kérdezem ijedten. Fogalmam sincs, szoktam-e alva járni, vagy ilyesmi, úgy értem nem tudok róla, de ki tudja, milyen hatással vannak rám a rémálmok. Talán Dave megpróbált kimenni cigizni, én meg rátámadtam, mint valami agyatlan zombi? Megmagyarázná az ollót és a fegyvert, meg a kabátot és a cipőt is. Bár ő egyáltalán nem az a fajta, aki elbújna a wc-be bárki elől. Persze, ha látta, mi történik és nem akart bántani... – Én... én sajnálom... ha látnod kellett... – motyogom halkan, szégyenkezve a földre fordítva a tekintetem. Remélem, nem fordultam ki teljesen magamból.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Ritkán fordul elő, hogy nem tudom mit csináljak. Már csak azért is, mert a tapasztalataim is szélsőségesek Shayjel szemben, épp ezért nem tudom, mivel tudnék neki segíteni, amikor pánikba esve elmenekül tőlem. Régen megnyugtatta a közelségem, vagy ha beszéltem hozzá, de akkor nem én voltam a félelme központjában. Mivel azonban most tőlem fél, nem tartanám jó ötletnek utána menni, mert csak tetézhetné a rohamát. Úgy hogy úgy döntök, hogy elmegyek, nyugtot hagyok neki. De aztán rájövök, hogy nem bízok még benne annyira, hogy magára hagyjam, főleg ilyen állapotban. Úgy hogy azt gondolom, hogy bemegyek a fürdőbe, de eszembe jut, hogy a konyhában is van egy csomó dolog, amivel árthat magának. Meg a fegyverem. Igazából csak két marokra fogok mindent, ami eszembe jut és elvonulok. Kell pár perc, mire hallom elülni a zajokat, és emiatt ki is nézek a fürdőből, mert továbbra is figyelemmel akarom kísérni, hogy mit csinál. Macskát simogat. Amikor előjövök először próbál úgy csinálni, mintha nem történt volna semmi, de nem igazán tudja ezt két másodpercnél tovább színlelni, mert a svájcibicskát megszégyenítő szerszám arzenállal, kabátban és cipőben jövök elő a fürdőből, ő pedig lassan kezdi összerakni dolgokat. Mondjuk nem túl jól... - Nem bántottál, csak menekültél tőlem, én meg gondoltam hagyok neked teret, de végül nem akartam elmenni. - válaszolom nyugodtan aztán a kezemben tartott összes szarságra nézek. Azt nem teszem hozzá, hogy ezekkel sem akartam egyedül hagyni, mert szerintem kitalálhatja magától is. Látom rajta, hogy szégyelli az egészet, épp mint én régen, Chad meg ott köröz a lábainál. Az a macska valami kulcsfigura lehet ebben... talán nem is baj, hogy nem raktam ki a szűrét. - Ne sajnálkozz, ezeket nem te uralod. Adok egy kis időt, hogy összeszedd magad, oké? - jelentem ki tárgyilagosan, aztán csak egy kicsit - egy icipicit - puhábban hozzá teszem a kérdést. Tudom, hogyha rendbe szedi magát, akkor sokkal jobban lesz és talán addigra megemészti azt is, hogy láttam és nem akadok fent rajta. Túl tapasztalt vagyok benne. Leteszem az asztalra a - fegyveremen kívül - minden felkapott eszközömet, aztán a pultról a cigimet és kimegyek a tűzlépcsőre az ablakon keresztül, hogy elszívjak egy ... két... három szállal. De egy szava se lehet, kabát van rajtam! Amikor visszamegyek, már jobban néz ki, a tekintetem a doromboló kutyára kúszik. - Ő sokat segít, igaz? - kérdezem aztán Shayre nézve, míg leveszem a kabátomat és az ajtóhoz sétálok, hogy felakasszam a fogasra.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Kezdetben nem sejtek semmi rosszat. Szentül hiszem, hogy ez is csak egy olyan alkalom, mint az eddigi összes többi; egy kicsit furcsa ugyan, hogy valahogy lekerültem a kanapé mögé a sarokba, de eleinte nem tulajdonítok ennek különösebb jelentőséget. A rémálom köde és emléke lassan tompulni kezd, amiben sokat segít a körülöttem kígyózó, hangosan doromboló, agresszívan dörgölőző Chad is. Először csak gépiesen simogatom a bundáját, de aztán ahogy lassan elkezdek visszatérni, a túlzott gépiességet felváltja a hála és a szeretet. Már éppen azon lennék, hogy lassan ráveszem magam a megmozdulásra, amikor nyílik a fürdőajtó és Dave engem szólít. Megáll bennem az ütő, mert bár nem emlékszem semmire, megijedek, hogy talán szemtanúja volt... sokkal több mindennek, mint szerettem volna. Feltápászkodok, a macska tovább tekereg körülöttem, de én már azt próbálom megérteni, honnan eredhet David fura szerelése. Mintha ki akart volna menni, de közben a fürdőből jött ki...? És miért van nála ez a sok minden? A zavart agyammal egyetlen magyarázatot találok hirtelen, amitől meg is ijedek, mert tényleg be akartam tartani, hogy nem bántsam, de Dave gyorsan tisztázza, hogy nem is ez történt. Menekültem előle. Megrándul az arcom, mert tudom, miért tehettem ezt, még ha nem is volt racionális reakció részemről a jelenben. Nem akart elmenni. A szívem megdobban, nagyra nyílt szemekkel nézek rá, mert bár nem szeretnék az elsőről beszélni, hacsak nem akarja kifejezetten, az, hogy maradt, miattam, jól esik. Még akkor is, ha már azt is tudom, miért van nála ott az a sok minden. Ettől is elszégyellem magam, meg attól is, hogy ezek szerint látta, ezért végül lehajtom a fejem és bocsánatot kérek tőle, pedig tudhatnám, hogy nem kell. Ha valaki, ő pontosan tudja, milyen ez. Halkan, a kezeimet tördelve sóhajtok egyet, de amikor hozzáteszi a tapintatos kérdést, a megszokottnál finomabb hangon, akkor újra felnézek rá és nagyot nyelve bólintok egyet. – Köszönöm – mondom halkan. Egy részem inkább azt szeretné, ha nem hagyna magamra, hanem idejönne hozzám és átölelne, de tudom, hogy nem lehetnek irreális elvárásaim vele szemben, ezért ezt nem is mondom ki hangosan. Arra sem teszek megjegyzést, hogy cigizni megy, ráadásul odakintre, pedig épp kimászott a betegségből. Újra átkarolom saját magam és rá sem nézve a pulton hagyott mindenféle eszközökre sétálok be a fürdőbe. Előtör még belőlem egy kis sírás, de ez már inkább annak a gyümölcse, hogy Dave itt van velem és mégis olyan távol van tőlem, hogy még csak nem is remélhetem, hogy a karjaiba vonjon és megnyugtasson, mint régen. Nem haragszom rá emiatt, de most a fél életem odaadnám a lehetőségért, és ez fájdalmas. Miután sikerül megnyugodnom, kifújom az orrom, néhányszor megmosom az arcom hideg vízzel, aztán eresztek belőle a csuklóimra is. Nagy levegőket veszek, és amikor úgy érzem, készen állok lá, visszamegyek. A fürdő ajtaját még csak be sem húztam magam mögött, hogy David ne aggódjon emiatt, de még nincs itt, amikor kijövök. A kanapéra ülök – amin egészen biztosan nem ágyaztam be, de mégis ott a párnám és a takaróm –, Chad pedig már ugrik is fel mellém hogy bemásszon az ölembe. Törökülésbe ülök, hogy el tudjon kényelmesedni, bár van olyan hatalmas, hogy nyugodtan fel tud mászni a nyakamba úgy, hogy szinte a fél teste még az ölemben van. Ez egy kicsit megmosolyogtat, mielőtt hálásan magamhoz ölelném a puha testét, hagyva, hogy a dorombolásának rezgései tovább gyógyítsák a lelkem. Dave is erre sétál be, és nem csak észreveszi, hanem meg is jegyzi a dolgot, én pedig egy kis mosollyal bólintok. – Olyan, mintha érezné. Felébreszteni nem tud, de amikor felriadok, már itt van és addig nem nyugszik, míg én is meg nem nyugszom – felelem Chadet figyelve és simogatva. Miután Dave felakasztotta a kabátját, felé fordulok. – Tudom, hogy nem ezért kaptam, de köszönöm. Azt is, hogy megtarthattam – mondom halkan, hálásan pillantva a szemeibe. Megszabadulhatott volna tőle és megtilthatta volna azt is, hogy idehozzam, de kettőből kétszer nem tette, pedig akkor még csak azt tudta, hogy egyszerűen csak megszerettem ezt a szőrös óriást. Megvakargatom Sir Chad nyakát, ahogy az államba fúrja a busa fejét, aztán ismét Davidre pillantok. – Ne haragudj, ha felébresztettelek. Most már jól vagyok és esküszöm, nem áll szándékomban kárt tenni senkiben és semmiben, magamban sem, szóval ha pihenni szeretnél... – Nyitva hagyom a mondat végét, mert úgyis tudja, mire gondolok. Valószínűleg úgy érzi, felelősséggel tartozik értem, de nem akarok terhet jelenteni számára, és noha én odaadnám nem is a fél, hanem mindkét karom, ha most ideülne mellém és egy kicsit magához karolna, előbb harapom le a saját nyelvem, mint hogy ezt kimondjam. Épp csak eljutottunk odáig, hogy a vállára hajthattam a fejem. Türelmesnek és megértőnek kell lennem vele, ahogy kérte, és ahogy ígértem.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Tudom, hogy mennyire rossz. Már az előtt is egy évet szenvedtem ezzel, mikor Shayjel összejöttem. Utána is csak néha maradtak ki rohamok, neki hála, de miután elhagytam, ezek romlottak is. Shaynek az talán a szerencséje, hogy ezek rémálmok, nekem pedig ébrenlétben is megjelentek egy-egy trigger hatására, vagy amikor mentálisan már az összeroppanás határán voltam. Nekem is köthető alváshoz, de inkább közvetlenül az után jelent meg, amikor a testem súlytalannak érezte magát. Shaynek nem kell különösebb trigger azon kívül, hogy alszik és gondolom ez a különböző tudatmódosító szerek miatt van. Őszintén, nem értek hozzá annál többet, mint amennyit átéltem, mert az orvoskat és pszichológusokat egy idő után inkább kerültem. De ha már ébren is lát dolgokat, akkor nem akarok rátenni egy lapáttal... főleg, hogy a félelmei központjában én állok. Nem akarok neki még több szenvedést okozni, mert ha nem is vallom be még magamnak sem, ez a megszállottság is indul valahonnan. Egy nagyon erős érzelemből, amelyet próbálok ignorálni, vagy annyira lekicsinyítve érezni és mutatni, amennyire csak lehet. Amennyire nem fáj neki. Persze őt már az is zavarja, hogy láttam ezt, emiatt pedig hagyok neki teret azzal, hogy akkor kimegyek cigizni. Talán attól jobban lesz. Kint vagyok úgy 15-20percet, elszívok három szál cigarettát, miközben az éjszakai várost bámulom, meg a sleppet, ahogy az utcán seftelnek és kiabálnak. Miután visszamászok az ablakon, Shay már a kanapén ül a macskával. Rákérdezek, hogy segít-e neki, aztán megkapom a rövid magyarázatot is az igen mellé. Felakasztom a kabátom és Shayre pillantok, aki felém fordulva köszöni meg, én pedig elsőre nem tudom, mit mondjak. Nem akarom, hogy azt higgye, érzelgősségből hagytam meg, mert továbbra sem akarok túl közel kerülni: ahogy a kanapén is. - Nem hagyta magát. - mondom félre pillantva, majd vissza rá, de már rég kimondom, mire rájövök, mennyire átlátszó és ennyi erővel igazából el is árulhattam volna, hogy titkon a korábbi mosolya és vidámsága miatt maradhatott a macska. A dobozból még is hogy harcolt volna velem..? Zavartan megnyalom az ajkamat, aztán szerencsére Shay megkérdezi, hogy elmegyek-e aludni. - Nem aludtam még. - mondom, és ahelyett, hogy az ágyamhoz mennék, megkerülöm a kanapét, hogy óvatosan mellé tudjak ülni. - Tudom, hogy te nem akarsz, de voltam a cipődben. Muszáj aludnod. - kezdem fürkészni az arcát, a térdeimre könyökölve. - Sokkal rosszabb lesz, mint a rémálmaid, ha átszöknek az ébrenléteidbe. Tudom. - mondom nyomatékosan, aztán kiegyenesedek és hátra nézek az ágyra, majd vissza rá. - Nem tudom, hogy segítene-e, de alhatsz ma éjjel az ágyamban. - tudom, hogy tőlem fél, de azt is, hogy kötődik. Talán az illatom egy kicsit meg tudná nyugtatni. Azt nem merem kijelenteni, hogy aludjon velem, mert félek, hogy ugyan az történne, mint az előbb, amikor meglátott a rémálmai után. De egy normális ágy, az illatom, amibe be tud burkolózni... talán. A macskára nézek és elmerengek, mert persze nem tudom, hogy szüksége van-e egyáltalán az én segítségemre és jelenlétemre. Lehet, hogy csak rontok mindenen és inkább csak is Chadre lenne szüksége. Megérteném, ha a kanapén akarna maradni. Megvakarom a macska fejét - most először -, mire ismét hangos dorombolásba kezd. Elhúzom a kezem, mielőtt összefikázná, ahogy hozzá dörgölné magát, de... legalább barátkozunk. Egy kicsit. Vele is lassan.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Nem tudnám megmondani, pontosan miért zavar, hogy David látta, amit látott, hiszen elmondtam neki, amikor átjöttünk ebbe a lakásba, hogy mi történik velem – ismét. Talán csak nem akarom, hogy gyengének és esendőnek lásson, mert félek, hogy akkor túl gyengének tart majd ahhoz is, hogy... maradjak. Nem tudom, lehet, hogy ez teljesen kicsavart logika, hiszen soha nem mondott ilyet, de úgy érzem, nem ismerem még eléggé az új arcát ahhoz, hogy mindenben magabiztos lehessek. Talán azért is zavar, mert már ő is részese lett és ilyenkor sebezhetőnek érzem magam, olyannak, mint aki talán akaratlanul is kivetíti a gondolatait a fejébe. Mintha azt is látta volna, ami az álmaimban történik. Vagy egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy összekapcsoljam őt ezzel a traumával, hiszen akkor sem volt mellettem, amikor egyszer már sikerült leküzdnem... vagy legalábbis elég mélyre temetnem. Hagy nekem teret, én pedig megköszönöm neki, pedig ha megkérdezné, mire vágyok leginkább, valószínűleg a karjaiba vetném magam és megkérném, hogy öt percig csak öleljen magához, szorosan. Nem is kellene mondania semmit, elég lenne, ha arra az öt percre elhihetném, hogy nem változott meg minden. Persze ez csak a fejemben születik meg, hiszen tudom, hogy tisztelnem kell a határait, és meg is ígértem neki. Miután egy kicsit helyrepofoztam magam a fürdőben, visszamegyek a kanapéra, de most csak leülök, az ölembe kucorodó Sir Chaddel együtt. David is visszatér a cigizésből, és ahogy Chadre néz, hangot ad a sejtésének, amit én egy kis mosollyal igazolok is. Ha már úgyis erről beszélünk, meg is köszönöm neki, nem csak hogy egyáltalán megkaptam a macskát, hanem azt is, hogy még mindig velem lehet. Félrepillant és azt mondja, nem hagyta magát, én pedig egy pillanatra egy kicsit szorosabban fogom Chadet, mert megjelenik előttem a kép, hogy megpróbál megszabadulni tőle... de egy másodperccel később leesik. A macskának doboza van. Amiből még ki sem tud karmolni. David pedig biztosan nem csak úgy a kezében vitte, szóval... Ahogy David tekintete visszatér az enyémre, én már ellágyuló pillantással nézek rá, mert megértem, hogy nem is akart megszabadulni tőle. Nyilván nem maga miatt. Miattam. Zavartság ül ki az arcára, de én csak gyengéden, hálásan mosolygok egy kicsit és éppen a zavara miatt nem szólok semmit erről. A tudatot is mélyre tudom raktározni a szívemben. Inkább felajánlom neki, hogy nyugodtan visszamehet aludni, ha szeretne, de ő csak biztosít, hogy nem ébresztettem fel, mert még nem aludt, aztán ahelyett, hogy elmenne a szobájába – vagyis lakrészébe –, odajön és leül mellém. Rápillantok, aztán amikor megszólal, leleplezve a legbelsőbb félelmemet, elkapom róla a tekintetem. Nyelek egyet, de ahogy folytatja, ismét felnézek rá. Tudom, hogy tudja, ezért sem tudom semmibe venni a szavait. – Próbálok, mert tudom, hogy kell, de... minden egyes alkalommal, amikor felriadok, egyre nehezebb az elalvás is – vallom be halkan, gépiesen simogatva Chadet. – Nem is az álom a rossz, hanem az utóhatás. Amikor még élénken emlékszem mindenre. Amikor még érzek mindent... – Elharapom a mondatot és lesütöm a szemeimet, aztán veszek egy nagy levegőt. – Tudom, hogy neked nem kell elmagyaráznom – teszem hozzá, mintegy bocsánatot kérve, amiért a kelleténél többet beszéltem erről. Nem hiszem, hogy feltétlenül a részese akarna lenni. Amikor kihúzva magát hátranéz, majd vissza rám, kíváncsian tekintek rá, de aztán sikerül alaposan meglepnie azzal, amit mond. Nagyra nyíló szemekkel pislogok rá és érzem, hogy a szívem hevesebben kezd dobogni. – Nem bánnád? – kérdezek vissza halkan, biztos ami biztos. Persze nem azt mondta, hogy össze fogunk bújni, vagy ilyesmi, de ha arra gondolok, régen milyen hatással volt rám a közelsége, lehet, hogy már ezzel is nagyon sokat el tudnánk érni. Jó, ha minden igaz, most menekültem előle, szóval ha felriadnék és meglátnám, nem tudom, hogy reagálnék... de így teljesen más lenne a felállás. A fenébe is, nem tudom, de meg akarom próbálni! Épp ezért ha biztosít róla, hogy tényleg nem baj, ismét elmosolyodom, azzal a felragyogó, bizakodó fajtával, és ez a mosoly még ki is szélesedik, amikor megsimogatja Sir Chadet a kezemben. A macska persze megint berúgja a traktormotorokat, és már dörgölőzne is Dave kezéhez, aki előbb elhúzza az ujjait, de nem baj. Step by step. – Köszönöm – mosolygok rá az előbbiektől fáradt, de a kedvességétől csillogó szemekkel. Felállok, Chadet az ölemben tartva és el is indulok, de nagyjából félúton rájövök, hogy ő nem követ, ezért megtorpanok és hátranézek rá. – Te még maradsz? – kérdezem némi értetlenséggel, de ha akár egy kicsit is hasonló értetlenséggel néz vissza rám, hirtelen rájövök, mekkora marha vagyok. – Ó. Ó! Úgy értetted, hogy... – Érzem, hogy lángba borul az arcom. Nyilván úgy értette! Hiszen még csak nem is azt mondta, hogy vele aludhatok, hanem azt, hogy az ágyában. Megint jól esne, ha elnyelne a föld, mert nem is értem, hogy lehettem ilyen ostoba, de most már mindegy, mert előtte is lelepleztem magam.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Elszólom magam. Elsőre talán Shaynek nem esik le, mert magához öleli Chadet, de aztán szerintem rájön, hogy a macskának sem hullik csomókban a szőre, nem irtózik tőlem, nem vagyok összekarmolva és egyébként is egy dobozban volt, amikor ott hagyta a folyosón. Zavarba jövök, amiért lebuktatom saját magamat, Shay pedig ezen is csak lágyan mosolyog. Megint elpillantok róla, de szerencsére nem szól semmit ezzel kapcsolatban, csak felajánlja, hogy menjek aludni, jelezve, hogy ő nem fog. Nem tetszik ez nekem, így oda ülök mellé és nem kell sokat gondolkodnom azon, hogy mit mondjak neki. Túl sokat tudnék mesélni neki a rohamokról. Túl sok tapasztalatom van benne, éppen ezért pontosan tudom, hogy min megy át, mik a lépések és mikor kerül arra a csúszós lejtőre, ahonnan már nehézkes a visszatérés is. Tudom, hogy már két éve ő is benne van ebben, de nem tudom, mennyire érti, hogy ez elől nem lehet megszökni. Nem lehet. Vagy legyőzöd, vagy legyőz téged, azt pedig nem akarom, hogy ő kerüljön ki vesztesen ebből a harcból. Ennek okát nem vagyok hajlandó bevallani, de elmondom neki, hogy aludnia kell, még ha nem is akar, vagy nehezen tud. Még ha fél is visszamenni oda, meg kell tennie, ha nem akarja, hogy ne csak álmában, de ébren is üldözze őt ez a rémkép. Még akkor is, ha csak húsz perceket sikerül, akkor is muszáj. A témával kapcsolatban kicsit meg is nyílik és elmondja, hogy szeretne ő aludni, csak nem tud, főleg azért, mert ébren is érzi még, ami történt. A fantomfájdalom nem újkeletű dolog, noha én csak a vállamat ficamítottam ki akkor, az a fájdalom nem jelenik meg ... nem jelent meg a rohamaimban. Csak az ősi, zsigeri félelem, az ösztön az életben maradásra, a pánik, a környezet. Persze félbeszakad a mondat, de tudom, hogy nem azért, mert nem kell nekem magyarázni, hanem azért, mert nem akar róla beszélni, én pedig nem hibáztatom. Őszintén szólva... még mindig gyilkos szándékkal tud megtölteni az emlék, ahogy rátaláltam. Akkor vesztettem el az utolsó szem emberségemet is és üresedett ki egy kicsit a lelkem. Akkor érkeztem meg annak a lejtőnek a szélére, amibe végül bele csúszva oda kerültem, ahol ma vagyok. Nem tudom, hogy máshogy alakult volna-e, ha nem hagyom ott a kórházban. Nem tudom, hogy megtudtam volna-e tartani az ép elmémet, hogy ne gondoltam volna-e minden nap arra, mit tettek vele és mi vezetett odáig. Tudom, hogy ezt a terhet nem csak én, hanem ő is viseli és épp olyan nehezet, ha nem nehezebbet, hiszen az ő tettei jutattak minket oda, ahová és még csak meg sem érte. Tudom, hogy a mostani rohamokban már én is közre játszom, hiszen elárulta és látta is, pedig nem vágyom arra, hogy féljen tőlem. Még is, benne van már az a zsigeri, ősi félelem, mint ami bennem is volt. Csak míg én a haláltól, addig ő tőlem fél ennyire és ez valahol igen mélyen egy kicsit elszomorít. Óvatosabb vagyok miatta, távolságtartó. Egyébként is az vagyok, de nem tudom, mikor és mi tenne neki jót. Felajánlom, hogy aludjon az ágyamban, hátha az illatom jót tesz majd neki, mint régen, de nem aludnék vele a roham miatt.. legalább is nem állt szándékomban. Ő teljesen fellelkesedik, még biztosra is meg és amikor bólintok, már szinte pattan is fel. Amikor nem megyek utána, hanem a párnát kezdem megigazítani, megkérdi maradok-e még én pedig csak egy pillanatig ráncolom a homlokom, mire rájövök, hogy ő azt hitte, én vele alszom majd. Ezután jön rá ő is, hogy mi volt az eredeti szándékom és annyira zavarba jön, hogy fülig vörösödik. Fürkészni kezdem őt egy elnéző kis mosollyal a szám zugában, míg egy kezemmel a háttámlára könyökölve hajolok közelebb felé. - Nem tudom, én.. - kezdem, mert nem tudom azt se, hol fogjam meg a dolgok végét. - De hisz... félsz tőlem? - teszem fel elsőnek a kérdést, de rájövök, hogy így nem jó, szóval már rázom is a fejem, hogy kezdjem elölről. - Nem úgy értem, hogy most. Hanem arra az ösztönös félelemre gondolok, amely az álmaidban és a rohamokkal megjelenik. Tudom, hogy félsz tőlem. Azt nem tudom, hogy jót tenne-e, ha ott lennék? Se engem, se magadat nem bántottad, de nem akarlak terrorban tartani. Soha nem volt célom. Szerinted segítene? Mit szeretnél? - beszélek halkan, őt nézve. Ez egy olyan dolog, amit nem nekem kell eldönteni. Nem én fogok pánikba esetten leesni az ágyról, hanem ő. Neki kell tudnia, hogy megéri-e a kockázatot, hogy velem aludjon... Illetve mellettem.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Furcsa átok ülhet rajtunk, mert már megint valami rossz dolog töri tovább a jeget kettőnk között. Mondjuk a következmény egyszerre rossz és jó, mert David – feltételezhetően a reakcióm miatt, amire én nem emlékszem, de el tudom hinni és képzelni – egy kis távolságot is tart, de aztán, miután hagyott nekem időt, hogy összeszedjem magam, akkor sem hagy magamra, amikor felajánlom neki a lehetőséget. Mindezt ráadásul azután, hogy bár nyilvánvalóan akaratlanul, de leleplezte magát: azt, hogy Chad miattam van itt még mindig. Mert a szívemhez nőtt, és ezt Dave látta, aztán meg is őrizte nekem. Nem megy aludni, hanem leül mellém és amikor beszélni kezd, még csak nem is érződik kioktatásnak, mert pontosan tudom, hogy a tapasztalat beszél belőle. Egy kicsit én is megnyílok neki, bár nem szeretnék nagyon részletekbe menni, ő pedig ezt nem erőlteti... de talán jobb is így. Látom a szemeiben felvillanó haragot, azt a veszélyes, gyilkos fajtát, és nem kell megkérdeznem, mire gondol. Doron megkapta tőle, amit megérdemelt, de a helyében én sem vágynék kevesebbre, mint minden nap, újra és újra még egyszer megölni őt. A magam helyében is minden nap végignézném. Szerencsére kiragad a gondolataimból, mielőtt még elnyelne a spirál, ráadásul egy olyan felajánlással, amitől megdobban a szívem és bár nem tudom pontosan, mire számíthatunk tőle, nem gondolkozom rajta különösebben sokat. Bizakodni szeretnék. Már csak azért is, mert ugyan fogalmam sincs, merre tartunk pontosan és mi lesz ennek a vége, nem tölthetünk örökké távol minden egyes éjszakát, ha... ha akarunk valamit. Így aztán belemegyek és rövidesen el is indulok, csakhogy ő nem jön utánam, sőt, úgy igazgatja a párnát, mint aki mindjárt ráfekszik, és én ezen a ponton jövök rá, mekkorát tévedtem. Kedvem lenne homlokon csapni magam, mert egyébként így is kérdezte, nem a vele, hanem az ágyában alvás volt a kérdés. Hova is gondoltam? Naivnak érzem magam, zavaromban égni kezd az arcom, de Dave csak mosolyog, aztán a támlán keresztül kicsit közelebb hajol. Legalább egy fél hegyoldal lezúg a mellkasomról, amikor elmondja, hogy igazából pont hogy miattam aggódik, mert nem akarja, hogy féljek tőle és nem akar bántani. A mellkasomba ismerős melegség költözik, ahogy én is visszalépek felé, szemeimmel az övéit kutatva. – Tudom, hogy nem akarsz bántani, Dave – kezdem lágyan, és mindannak ellenére, ami eddig történt köztünk, tényleg hiszek is ebben. Nagyon sok minden a helyére került azóta. – Nem te tartasz terrorban, hanem egy kép, amit a képzeletem alkotott rólad. Ráadásul egy eltévelyedett pillanat miatt – rázom meg a fejem. Jó, nem egy pillanat volt, de egy esemény, és én nem az alapján szeretném meghatározni őt. Már nem. – Én sem tudom biztosan, mi lenne, mert ha tegnap megkérdezel, arra sem számítottam volna, amit ezek szerint az előbb csináltam, de... – Harapdálni kezdek az alsóajkam, a lehetőségeket latolgatva, ám nem találok magamban ellenérzést. – Szeretném megpróbálni, mert nem akarom, hogy a reakciómtól való félelem határozzon meg. Lehet, hogy nem lesz igazam, és megint valami hasonló történik majd, de kérlek, tudd, hogy ez semmilyen formában nem szól ellened. Lehet, hogy... talán ha arra riadok fel, hogy alszol, még a képzeletem sem foghat fel veszélynek, nem? – gondolkozom hangosan. Folyamatosan őt figyelve magyarázok, mintha belőle olvasnám ki a válaszokat, és ez most például kifejezetten tetszik. – Mi lenne, ha megpróbálnánk így? Ha esetleg felébresztelek és fel kell keltened is csinálhatnál úgy, mintha aludnál. Egy próbát mindenképpen megérne – bólintok nagyot, csak hogy ráerősítsek a szavaimra. – Szeretném kiölni magamból ezt a tévképzetet. Lehet, hogy így az álmaimból is eltűnhetnél – teszem hozzá halkan, kérlelő szemekkel. Azt nem tudom, hogy az is eltűnne-e, amikor minduntalan elsétál és magamra hagy, hiába kiabálok neki, hiszen az nem ebből ered, de egyébként is... ha az meg is marad, felriadva csak örülnék annak, hogy ott van. – Régen is... – Egy pillanatra elakadok és megköszörülve a torkom pillantok félre, majd vissza rá. – Kérlek, ne vedd rossz néven, hogy a múltat emlegetem, de mindig jó hatással volt rám a közelséged, emlékszel? Szavak nélkül is meg tudtál nyugtatni. Szerintem segítene, ha ott vagy – összegzem a gondolataimat halk, lágy hangon, Dave szemeit figyelve.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Örülök. Tudom, hogy ez rosszul hangzik, de... Szokatlan őt ilyen elesettnek látni és azt hiszem azért, mert mindig eljátssza az erős, megtörhetetlen nőt. Most a valódi arcát látom, ennek pedig örülök. Nem annak, hogy már megint valami rossz kellett ahhoz, hogy ezt megmutassa nekem, de annak igen, hogy most őszinte. Rákérdezek, hogy szerinte biztos jó ötlet-e, hogy mellette aludjak, mert az imént a szoba másik felébe menekült a látványomtól. Úgy tűnik, megkönnyebbül, hogy csak ezért nem akarok vele aludni és igazából... vannak még fenntartásaim, de ő se aludhat örökké a kanapén és idővel nekem is akklimatizálódnom kell ahhoz, hogy újra mellettem fekszik. Ő közelebb lépve és hosszan fejti ki, hogy szerinte miért volna még is jó ötlet együtt aludni és még a múltat is felemlegeti, mire lesütöm a szemeim. - Tudom. Ebből indultam ki. - mondom felnézve rá. Azt nem tudom, hogyan tettessek alvást és ébresszem fel őt egyszerre, de majd... ha szükség lesz rá, akkor majd kitalálok valamit. Rárakom Chadet a mellkasára, vagy ilyesmi. Felkelek a kanapéról, meg fogom az ágyneműjét, aztán már indulok is vele az ágyba. Elhelyezem neki az ágyon a takarót meg a párnát, de aztán rájövök, hogy lehet nem is ezzel, hanem az enyémmel akar aludni. - Melyik oldal? - teszem fel a kérdést rá nézve. Az egyik oldalon az ő fehér takarója, párnája van, a másik oldalon az én szürkém. Bármelyiket is választja, a másik oldalra megyek és fekszem le a hátamra. Azt még nem érezném jónak, ha hozzám bújna, de egy kicsit közelebb rakva hozzá, felajánlom a karomat. Ha akar, átölelheti, meg bele csimpaszkodhat, mint egy majmóca, az nem fog zavarni. Behunyom a szemem, de annyi sok minden kavarog bennem erre is, meg egyébként is, hogy sokáig nem tudok elaludni. Néha kinyitom a szemem és a sarkából ránézek, csak hogy ellenőrizzem, hogy lélegzik-e, aztán amikor számoltam vagy ötöt belőle, újra behunyom a szemem. Régóta nem volt ilyen stresszes egy elalvás, de majd hozzá szokok ehhez is.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Még mindig egy kicsit furcsa az a kettősség, amit Davidben látok és érzek, de most valahogy sokkal könnyebb együtt élnem ezzel. Most csak arra kell koncentrálnom, hogy ne lássak bele többet, ami, és így ne próbáljak olyan dolgokat kikényszeríteni belőle, amire nem áll készen. Még. Vagy talán soha... Ezt egyelőre nem tudhatom, de most nem is ez a fontos. Azt értékelem és arra koncentrálok, ami előttem van, márpedig most nem csak az új David van előttem, ez biztos. Ott van Dave is, a szemeiben, a néha kicsi ellágyuló kérdéseiben és szavaiban, abban, hogy nem megy el, hanem mellém ül és igyekszik meggyőzni arról, hogy ne hagyjam... győzni a rémálmokat. Abban, hogy Chad azért van még mindig itt, mert a szívemhez nőtt és ezt tudja. Abban, hogy felajánlja, hogy aludjak az ágyában, mert tudja, milyen hatással volt rám mindig is. És a leginkább? Abban, amikor én félreértem az egész felajánlását, de ő nem nevet ki, nem küld el a francba, hanem átadja a döntés lehetőségét nekem. A hideg, távolságtartó, sötét tekintetű David soha nem tett volna ilyet; ő csak azzal törődött volna, ő mit akar, és nem érdekelték volna sem az igényeim, sem az érzéseim. Talán ennek is köszönhető az érzés, ami elönt. Az az ismerős melegség a mellkasomban, amit vele, miatta éreztem először és utoljára is. Amikor a magyarázatom miatt muszáj felemlegetnem a múltat, bocsánatot kérek tőle emiatt, ő pedig egy pillanatra lesüti a szemeit. Megrándulnak az ujjaim, mert hatalmas a kísértés, hogy odanyúljak a támlán támaszkodó kezéért és a kézfejére simítsam az ujjaimat, de nem akarok túl messzire menni. Ismét felnéz rám, én pedig nyílt tekintettel nézek a szemeibe és egy apró, szomorkás mosollyal próbálom neki elmondani azt, amit az érintéssel tettem volna, ha merem. Ez egyben azt is jelenti egyébként, hogy elfogadja az érveimet, ugyanis felkel, megfogja az ágyneműmet és hozza is magával az ágyához, elrendezve rajta mindent. Már lépnék is oda, de ismét sikerül meglepnie azzal, hogy választást kínál fel, én pedig odapillantok az ő takarójára és párnájára. Ahol biztosan minden Dave-illatú. Az ajkamba harapok. – Nem baj, ha...? – alkalmazom ugyanazt a kérdést, mint a kanapén is, rábökve az ő oldalára. Amikor beleegyezik, megpróbálok nem úgy örülni, mint egy kislány, ami megkapta a kedvenc játékát karácsonyra, de azon nem tudok segíteni, hogy lényegében két másodperc múlva már a takarója alatt legyek, begubózva a puha, Dave-illatú anyagba, hogy szinte csak a szemem látszik ki az orromig húzott takaró felett, ahogy ránézek. Már ez is sokkal több annál, mint amit reméltem volna, de ahogy a hátára fekszik, jelzésértékűen közelebb teszi hozzám a karját is. Egy pillanatra ránézek, hogy jól értelmezem-e, aztán óvatosan közelebb kucorodok hozzá, de mivel továbbra sem húzódik el, a kezemet ugyanilyen óvatossággal a karjára simítom. Aztán finoman magamhoz ölelem a karját. Aztán rácsimpaszkodok és két kézzel ölelem, mint egy kismajom. – Köszönöm, Dave – suttogom a vállának, ahova az arcomat fúrtam, és a szemeim most egy kicsit a boldogságtól szúrnak, de lehunyom őket. Sir Chad a hátamhoz fészkeli magát és dorombolni kezd, ez a hang pedig, összeadva Dave illatával és közelségével, lassan álomba ringat.
Csak egyszer riadok fel. Az érzés nem olyan intenzív, mint amilyenekre emlékszem a legutóbbi alkalmakból. A szívem heves iramot diktálva dobog a torkomban, az arcom pedig könnyes, ahogy a homlokomon is hideg verejték gyöngyözik, és fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire a rémálom utóhatása eltűnik a fejemből, de amikor felfogom a valóságot, szürke takaróba burkolózva fekszem David ágyában, egyik kezemmel a doromboló és dörgölőző Chadet simogatom, a másikkal pedig... Dave kezébe kapaszkodom, mintha az életem múlna rajta. Nyelek egyet. Nem tudom, hogy csak tetteti-e az alvást, vagy tényleg alszik, de nem számít. Nem kellene semmit mondania, mert itt van, és ez... ez sokkal több, mint amit valaha remélni mertem volna. A mellkasomra ölelem Sir Chadet, aki bújik, mint egy berregő plüssállat, aztán az oldalamra fordulok és az arcomat Dave felkarjába fúrva hunyom le újra a szemeimet anélkül, hogy elengedném a kezét.
Felébredek. Felébredek. Nem riadok, ébredek. A nap alacsony szögben süt be a lakásba, de már felkelt, ami azt jelenti, hogy reggel van, és én aludtam. Az arcom egy ismerős karhoz simul szorosan, a szemeim előtt már ismerős fekete vonalak táncolnak a bőrén és én azon kapom magam, hogy korán reggel mosolygok. Óvatosan bontakozom ki onnan, ujjaimmal elengedem az övéit, aztán olyan halkan lopózok ki az ágyból, amennyire tudok, magammal hurcolva Chadet is. A mosdó után pedig már sietek is a konyhába, hogy az eddigi tea-leves kúra helyett rendes reggelit csináljak neki, tojásból, baconből, zöldségekből, és tea helyett most kávét kap, mert ez a minimum, amit megérdemel.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Mióta összetört, nem tudtam magam rendesen visszazárni. Talán azért sem, mert tudom, hogy azzal újra ilyen veszélyekbe sodorhatnám, azt pedig nem szeretném. Nem akarom, hogy bántsa magát, mert Doront látja bennem. Nem akarom, hogy féljen tőlem, ezért tartom a távolságot. Fura, hogy ő épp az ellenkezőjét szeretné, a régi időkre tekintettel, de nem hibáztatom, az ő helyzetében én is kipróbáltam mindent. Felkelek az ágyneművel a kanapéról, megágyazok, de azért felajánlom neki a döntés jogát: végül is pont azért akartam, hogy az ágyamban aludjon, hogy az illatom ellazítsa - ha ellazítja -, szóval semmi értelme nem volna annak, hogy utána újra a saját takaróját adom oda neki. De azért rákérdezek, ő pedig olyan boldog és lelkes lesz, mint egy kisgyerek a cukorkától. Alig láthatóan mosolygok ezen, mert örülök az örömének, de továbbra is csak titkon, aztán befekszem én is az ágyba. Azt ugyan nem ajánlom fel, hogy bújjon hozzám, de a karomat oda fektetem mellé, hogy át tudja ölelni, ha akarja. Eleinte bátortalan - hiszen tartom a távolságot tőle -, de aztán lassan egyik keze és aztán a másik is a karom köré fonódik. Esküszöm, már csak az hiányzik, hogy a lábaival is átkulcsoljon és akkor igazi maki, vagy lajhár lenne belőle. Vagy koala. Vagy tudom is én milyen állat ölelgeti folyton még a másikat. Mindegy. A köszönésére csak csukott szemmel hümmögök egyet, aztán sötétség és csend borul ránk. Mármint ha azt a motorhangot csendnek lehet nevezni, amit Chad kiad magából.
Éjszaka csak egyszer kelek fel, miután sikerül elaludni. Shay elengedi a kezem és hátára fordul a rémálmában, Chad pedig asszem az almot kaparja a sarokban. Felkönyökölve nézek Shayre, de eszembe jut, hogy Chad nélkül nem fog megnyugodni, hiába keltem fel, szóval kikelek az ágyból, a sötétben oda lépek az almot a lábáról épp lerázó macska mellé, két kézzel megfogom az oldalainál, aztán felemelem és míg ő kéretlenül nyávog egyet, az ágyhoz viszem. Leteszem Shay mellkasára, én befekszem az ágyba, de ez sem elég ahhoz, hogy felébredjen. Megfogom a kezét és finoman megrázom, amikor pedig kinyitja a szemét, gyorsan bezárom a sajátomat és úgy teszek, mint aki alszik. Ujjai pánikszerűen markolnak rá az enyémre, de én alszom, szóval nem reagálok rá. Azért hallgatózni hallgatózok és tudom, hogy most már magánál van, mert kezd csitulni a zihálása. Chad dorombol, ő megnyugszik, én meg lassan tényleg elálmosodom, de azért azt még érzem, ahogy visszafordul felém és újra a karomhoz bújik.
Reggel csodás illatokra ébredek. Laposakat pislogva ülök fel. Még köhögök egy kicsit, de már csak a betegség maradéka jön fel. Kidörzsölöm a szememből az álmot meg a csipát, aztán felkelek és a konyhához sétálok, ahol Shay már sürög forog. - 'Reggelt. - köszönök álmosan, a pultnak dőlök és karba téve a kezeim nézem, ahogy a serpenyőben serceg a finomság. - Tudtál aludni? - kérdezem ezt úgy, mint aki nem követte volna nyomon az egészet, hanem csak mint akit agyon lőttek, feküdtem volna a hátamon egész éjjel, mély álomban.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen éjszakám és reggelem. Azt nem mondom, hogy ez teljesen pihentető volt, mégsem tudnám semmihez fogni. Még amikor saját erőmből el is nyomtam az álmaimat, mindennek ott volt rajtam a lenyomata, és soha nem tudtam békében felébredni, mert minden egyes alkalommal, amikor már csak megszokásból is magam mellé néztem, Dave soha nem volt ott, ez pedig megfosztott minden lehetséges örömtől. Aztán jött az izraeli helyzet, én végre láttam valami hasznát a létezésemnek és visszatértem a felületes éber alvásokhoz. Aztán jött David és ez az egész elcseszett szituáció... ami már nem is annyira elcseszett. Persze semmi nem is a régi, de ezen az éjszakán Dave ott van mellettem. Amikor felébreszt, amikor utána felajánlja, hogy aludjak az ágyában, aztán akkor is, amikor választhatom azt, hogy vele aludjak ott. Még a karját is felajánlja nekem, és én nem vagyok rest élni minden lehetőséggel, hogy aztán az illatába burkolózva, a bőre melegével az arcomon aludjak el újra. A reggeli ébredésem ugyanúgy semmi eddigihez sem fogható. Emlékszem, hogy éjszaka még egyszer felriadtam, de az egész nem volt olyan intenzív, mint a korábbiak, és tudom, hogy ebben milyen nagy szerepe volt annak, aki talán végigaludta az egészet, talán csak úgy tett, mert arra kértem lefekvés előtt. Ez nem is igazán számít. Úgy gondolom, a minimum, amit megérdemel ezek után, az egy finom, a fogára való, kiadós reggeli, így óvatosan kikászálódok mellőle az ágyból és neki is állok elkészíteni. Már majdnem kész is van, amikor meghallom a már nem annyira aggasztó köhögést az ágya felől, hamarosan pedig már csak azt látom, hogy Chad felcsapott farokkal, nyekeregve üget abba az irányba. Elnyomok egy kuncogást, mert nyilvánvalóan próbálkozik, valószínűleg ő is felbátorodott egy kicsit a tegnapi vakargatástól, de ez a kettejük dolga kell legyen, én majd csak villámelhárítok, ha kell. Amikor David odalép a pulthoz, rámosolygok. – Neked is – viszonzom a köszöntést, mielőtt visszafordulnék a serpenyőhöz, bár a szemem sarkából oda-odapillantok rá, mert azért... nem kellemetlen látvány, ahogy karba tett kezekkel ácsorog a pultnak dőlve. A kérdése – és a figyelmessége – aztán újra mosolyt csal az arcomra. – Jobban, mint az utóbbi időben bármikor. Köszönöm – fejezem ki a hálámat újra, a szemeibe pillantva. Csak azért nem akarom elhúzni a pillanatot, mert nem tudom, neki mennyire kellemetlen, ha kiemelem a... pozitív dolgait, szóval inkább a pult mások sarka felé bökök az állammal. – Van kávé, ha kérsz. Mindjárt kész a reggeli is – mondom, kínálva neki egyfajta kibúvót a beszélgetés alól a kávéivással, persze csak ha szeretne élni vele. Én közben kirakom az utolsó szelet ropogósra sült baconöket is az odakészített tányérra, aztán már csak a bekevert tojást kell kisütnöm a serpenyőmet pillanatok alatt. Ez szintén a két odakészített tányérra teszem, nagyjából egyharmad-kétharmad arányban, tekintettel a méretünk okozta mennyiségkülönbségekre. Mindent az asztalra teszek, ahol már megterítettem és ott van zöldség és kenyér is, aztán somolyogva odalépek Dave-hez és felemelve a kezem megnézem a homlokát. Még csak nem is langyos. – Shay nővér utolsó parancsa, hogy ülj az asztalhoz és egyél annyit, amennyit csak tudsz – mosolygok rá, jelezve, hogy nem kívánok visszaélni az általa egy hete rám ruházott hatalmammal. Emlékszem a tegnapi vicces ultimátumára, de szerencsére már tényleg jól van, így nincs problémám az engedélyem bevonásával. Én is leülök az asztalhoz, veszek egy szelet kenyeret, aztán néhány falat után rápillantok. – Mikor mész vissza dolgozni? – kérdezem, és remélem, hogy nem veszi majd rossz néven az érdeklődésemet. Tudom, hogy még nem bízik bennem – ahhoz bizonyítanom kell –, de tényleg hátsószándék nélkül kíváncsiskodom. Nem a szökés lehetőségére vágyom, sőt, ha őszinte akarok lenni, inkább hiányozni fog, hogy nem lesz itt velem, de persze ezt bölcsen nem osztom meg vele.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Amikor olyan jó illatokra kelek és indulok ki egy köhögést és szemdörzsölést követően, Chad ügetve jön velem szemben. Olyan határozottan tart felém, mint egy gyorsvonat, de sikerül időben félre lépnem, mielőtt elgázol. Amikor ellépek tőle, megáll és a világ minden bánatával és sértettségével felnéz rám, mintegy ígérve, hogy egyszer be fog törni engem. Nem ma, barátom. Nem ma. Shay a konyhában süti a bacont és tojás is elő van készítve, amiből tudom, hogy nagyon finom reggeli lesz. Oda támasztom magam a pult mellé, karba teszem a kezem és figyelem, ahogy szorgoskodik. Rákérdek az éjszakájára, ő pedig a szemeimbe pillantva köszöni meg. "Semmiség"-et morogva nézek el. Nem tudom letagadni, hogy tegnap törődtem vele, de nem is akarom villogtatni, szóval csak hagyom a témát. Shay is segít terelni a kávéval, aminek az ötletére hümmögve lököm el magam a pulttól és kerülöm meg őt, hogy töltsek magamnak. Neki csak azért nem mert, nem tudom, hogy ivott-e már. Amikor elkészül a bacon és neki áll a tojásnak, akkor újra elkezdek körülötte sündörögni, de csak azért, hogy aztán a baconből egy szálat el tudjak csórni és elkezdhessem előre ropogtatni. Már a végén muncholom, amikor oda lép hozzám a sütés után és a kezét a homlokomra teszi. Megállok a rágásban, mint aki az ítéletre vár, az ítélet pedig jön is. De azért még egy utolsó parancsot ad. Nem mintha olyan lenne, amit nem teljesítenék szívesen. Bekapom az utolsó darabkáját a lopott baconömnek, aztán asztalhoz ülök, mint egy jó páciens és már kapom is magam elé a magam adagját. Várakozás nélkül elkezdek enni, és olyan finom, hogy alig van egy-egy pillanat, amikor üres a szám. Amikor viszont kérdez, akkor kénytelen vagyok kiüríteni, szóval nyelek egy nagyot. - Ma este benézek. Aztán vagy lesz holnapra műszak, vagy nem. - válaszolom meg a kérdést. Hirtelen lettem beteg és lassan gyógyultam meg, de ez a munkakör olyan, hogy lehet épp van valami, lehet nincs. Furikázni mondjuk kell a legtöbbször, de nem tudom, hogy a helyettesemet mennyi időre szerződtették. A reggeli felénél eszembe jut valami, amiről nem tudom elsőre, hogy felhozzam-e, de úgy vagyok vele, hogy egyszer túl kell esni rajta. - Hogy jutottál el Gázába? - kérdezem rápillantva és itt nem arra gondolok, hogy felszállt a repülőre... inkább az egész útjára a kórháztól Gázáig.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Reggel egyértelmű szándékokkal kelek fel, mert egy ilyen békés ébredés és az eddigieknél fényévekkel pihentetőbb éjszaka egyvalakinek köszönhető, és az a valaki már csak hálám jeléül is megérdemel valami nagyon finom reggelit. Olyat, ami miatt nem is panaszkodhat még, mert nincs benne semmi leveses. Felkelek és gyorsan munkához is látok, hogy ébredésre már készen álljon számára a meglepetés – legalább nagyjából. Chad persze körülöttem sündörög, azt hiszem, baconben reménykedik, ami kicsit pofátlan ahhoz képest, hogy már adtam neki reggelit, de csak mosolygok rajta. Azon is, hogy amikor David végül felébred, ő elébe szalad, hátha, noha amikor visszajön, panaszos nyávogással dörgölőzik a lábamhoz, amiből úgy sejtem, pofára ejtették. Ezen nem tudok nem mosolyogni, mert hiába sajnálom, nagyon cuki, hogy próbálkozik – ő is. Dave érdeklődésére ismét megköszönök neki mindent, amit tett értem az éjszaka folyamán, mire félrepillant és csak mormog valamit, ezért elnéző mosollyal kínálok neki kibúvót a lefőzött kávéval. Közben elkészül a bacon és nekiállok megsütni a tojást is, a szemem sarkából figyelve, ahogy körülöttem kezd ólálkodni, de amikor eltűnik a tányérról egy szelet bacon, minden világossá válik. Kuncogva ingatom meg a fejem, de nem szólok semmit, élvezze csak a szerzeményét. Miután mindennel megvagyok, még van egy feladatom: ellenőrzöm Dave testhőmérsékletét. Még csak hőemelkedés jelét sem érzem, ezért elmosolyodom és némileg viccesen, egy utolsó paranccsal mondok le a nővéri címemről és annak minden privilégiumáról, ő pedig már ül is asztalhoz, ahogy mondtam neki. Én töltök magamnak még egy kávét, mielőtt szintén leülnék, aztán enni kezdünk. Öröm nézni, ahogyan eszik, mert ezek szerint ízlik neki, és egy darabig hagyom is, hogy csak faljon, de aztán felteszek egy kérdést, amivel megakasztom egy kicsit. Hümmögök egyet a válaszra, és egy kicsit húzom az időt még pár falattal, mielőtt kiböknék még egy kérdést. – Egyébként... mit dolgozol pontosan? – pillantok fel rá kíváncsian. Claire említette, hogy a férjét fuvarozta egyik nap, de ezek szerint ez nem ennyire fix dolog. Ráadásul hol öltönyben ment dolgozni, hol inkább olyan... biztonsági őrösen? Nem tudom egészen hová tenni a dolgot, de remélem, elmondja nekem. Közben folytatjuk a reggelit, ám nem sokkal később kiderül, hogy a kíváncsiság kölcsönös és én sem úszom meg kérdés nélkül. Lenyelem a falatot és eleinte kerülöm a tekintetét. – Izraelt nem mertem megkockáztatni, mert a történtek után nem tudtam volna átcsusszanni a határellenőrzésen, szóval Egyiptom felől csempésztem meg magam – felelem, és csak ekkor nézek fel rá lassan. – De nem ez érdekelt, ugye...? – kérdezek rá a sejtésemre. Mondanám, hogy a remény hal meg utoljára, de inkább csak az időt húzom, mert annyira azért ismerem már ezt a Davidet is, hogy tudjam: a sejtésem nem csak sejtés, hanem az igazság. Ha megerősíti, megköszörülöm a torkom és iszok a kávémból. Fogalmam sincs, hol kezdjem, de legjobbnak látom... az elején. – Megpróbáltalak felkeresni – vágok bele, de megint nem tudok ránézni. – Néhány hónappal azután, hogy... visszahoztál. Amikor felépültem, meg akartalak keresni, hátha nem gyűlölsz annyira, hogy látni se akarj, de Lazare kiszagolta a tervemet, követett, és a lakásodig sem hagyott eljutni. – Egy kicsit elhallgatok, mert elgondolkozom rajta, hogy vajon akkor már börtönben ült-e. Eddig biztosra vettem, hogy a nagybátyám csak azért állított meg, nehogy csalódás érjen és még jobban összezuhanjak, de mi van, ha tudta, hogy Davidet lecsukták, és ettől akart megkímélni? Valószínűleg nagyon sok mindenre képes lettem volna, hogy kijuttassam onnan, ha tudok róla. Megköszörülöm a torkom. – Ezután ki is vitt az Államokból, hogy még véletlenül se essek kísértésbe, és meggyőzött arról, hogy ha te sem keresel, akkor én is feleslegesen tenném ki magam egy nagyon fájdalmas pofára esésnek. Utána... Indonéziába mentem – folytatom halkan, elfordítva róla a tekintetem. Nem térek ki arra, mennyi időt töltöttem azzal, hogy bejárjam azokat a helyeket, ahol közösen voltunk, gyászolva mindent: őt, a közös időnket és az elveszített jövőnket. – Onnan már nem vett rá a lélek, hogy visszajöjjek ide, mert úgy voltam vele, hogy nincs itt semmi keresnivalóm. Európába mentem, és ott voltam akkor is, amikor a Hamász megtámadta Izraelt. Az egész nem érdekelt volna, rohadtul semmi közöm nincs már ahhoz az országhoz, de aztán megláttam a felvételeket, ahogy azok az állatok... – Ökölbe szorul a kezem, a harag pedig újult erővel tölti meg a zsigereimet, amikor visszagondolok a képekre és videókra, amiket sosem fogok tudni kitörölni a fejemből. – Tudtam, hogy Izrael az elrabolt civileket is ugyanúgy cserben fogja hagyni, mert ők "terroristákkal nem tárgyalnak" – rajzolok idézőjeleket a levegőbe gúnyosan. – Egy kicsit kivártam, hogy legalább a Moszad növesztett-e tököket, de gondolom magas szinten megtiltottak mindenféle akciót, mert semmi nyoma nem volt még csak a törekvésnek sem. Ezért mentem oda. Segíteni akartam a civileknek, akiket ugyanúgy szembeköpött a hazánk, mint engem – fejezem be és ezen a ponton már rá tudok nézni. Tudom, hogy ő ezt is csak arra hegyezi ki a fejében, hogy veszélyben voltam, de én nem szégyellem, hogy oda mentem, és azt sem, hogy miért tettem.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Az előző héthez képest furán nyugodt ez a reggel. Persze, mondhattam volna ezt az elmúlt egy hétre is, de akkor én körülbelül csak az ágyat nyomtam és vagy aludtam, vagy szenvedtem, szóval nem volt lehetőségem, lehetőségünk kihasználni, hogy nem utálkozunk egymással. Shay nagyon hosszú ideje először aludt újra mellettem, és ez egyszerre volt kellemes és kellemetlen élmény. Kellemes, mert a kapocs hozzá köt, de közben meg egész éjjel aggódtam érte. Nem csak a rémálmai miatt, hanem mert mióta a kádban találtam rá, irracionális félelem jön rám alvó arcát látva. Gyakran hallgatom a szuszogását, vagy számolom a légzését és emiatt nehéz végül elaludni. Aztán fölkelek a rémálmára, segítek rajta, úgy teszek, mint aki aztán, aztán tényleg. A reggel pedig - ha fáradt is vagyok - harmonikus. Shay megint főz, de szerencsére megkímél a levestől. Lopok magamnak bacont, beszélgetünk - szűkszavúan -, aztán leülünk enni. - Mondhatjuk azt, hogy amolyan személyi asszisztense vagyok a szenátornak. - válaszolom a kérdésére. Nem az irodai fajta, de szerintem erre ő is rájött. - Általában sofőrt és testőrt játszok, amikor őt, vagy családtagját kell furikázni, de sok minden másra is volt már példa, ahogy azt te is tapasztalhattad. - utalok egy kicsit a gázai eseményekre, arra, hogy Clairet kiszabadítottam. Aztán én is felteszem a magam kérdését, mert én már elmondtam neki, hogy sittes lettem, de ő róla nem tudok semmit. Ahogy most állnak a dolgok, úgy érzem nem tartana vissza semmit és ha nem is szívesen, de azért mesélne. Ez így is van, és neki is áll, bár nyilván először az országba való beszökéssel kezdi, de a kérdésére úgy pillantok rá, mint aki azt üzeni "Tudod, hogy nem erre gondoltam." Ő pedig folytatja is, én pedig az evést folytatom és hallgatom. Néha megállok és felnézek rá, mint mikor Lazare megállította, hogy megkeressen, aztán meggyőzte arról, hogy ne is keressen. Mondjuk ha a jelenlegi állapotomat tekintjük, talán nem is volt indokolatlan, hogy távol akarta tőlem tartani Shayt. Ha viszont azt nézzük, nem tudom, hogy alakult volna ez a burok, ha beszéltem volna vele. Ez már sosem derül ki. Azon meglepődöm, hogy vissza ment Indonéziába. Nem kell kimondania, elég ránéznem, hogy tudjam, nagyjából miért volt ott. Gondolom a keserűvé vált édes emlékeket élte újra. Utána már jön Európa és hogy mi motiválta a gázai övezetbe, de ezt nem kell ennél jobban kifejtenie. - Lazare valószínűleg tudta, hogy seggfej lettem. - térek vissza egy fokkal kellemesebb témára az ő szemében is, belapátolva az utolsó falatka reggelit is, aztán hátra dőlök és a kávéba kortyolok. - Mondanám, hogy sajnálom, amiért kirángattalak az övezetből, de hazudnék. - hiába lett volna ő a gázai batwoman, nem hagyhattam ott. Olyan erővel kötődik hozzám, mint pánik a rohamokhoz. Egyszerűen nem bírtam volna haza menni abban a tudatban, hogy ő nincs mellettem.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Ugyan már az elmúlt egy hétben is békében léteztünk egymás mellett, ez a reggel egy kicsit másabb, mint az eddigiek. Igazából David megtehetné, hogy még most is ágyban marad – oda is vinném a reggelijét, ha ezen múlna –, most már nem csak van annyira jól, hogy kijöjjön, de meg is teszi. Míg befejezem a reggelikászítést, egy kicsit szűkszavűbban beszélgetünk, főleg azért, mert nem akarok erőltetni olyan témákat, amikre csak hümmögésekkel és mormolással felel, hiszen azokról egyértelműen kényelmetlenül érzi magát és én nem akarok a kényelmetlensége okává válni. Amikor aztán leülünk enni, pár perc után egy másik témát vetek fel, amiről úgy tűnik, már szívesebben beszél. A személyi asszisztens jelzőre azért felvonom a szemöldököm, egy kis mosollyal a szám sarkában, mert ha valaki nem személyi asszisztens figura, az David, de aztán jobban kifejti, ami már egyébként is sejthető volt. – Nos... testhezállóbb, mint a ceruzaszoknyás titkárnő gondolata – engedek meg magamnak egy rendes mosolyt is. Kifaggathatnám arról, hogy ez mennyire veszélyes, ha már ő is állandóan a biztonságomról beszél, de úgy érzem, felesleges volna, hiszen igen, én is láttam már az egyik mellékvágányt. Sőt... – És hogy kapcsolódik ide a fickó, aki a kígyóbort hozta? – nézek rá elgondolkozva. Ez már talán igenis jogos kérdésnek számít, ha egyszer nekem kellett végigasszisztálnom, hogy megmérgezték. A kérdezősködés ezután nyilván vissza is fordul és én is megkapom a magam kérdését, ami egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem az, ahogy ezt ő is igazolja egyetlen sokatmondó pillantással. Én pedig folytatom, hiszen egyrészről megérdemli a választ, másrészről pedig nem igazán van mit titkolnom előle. Miért tenném, ha épp bizonyítani akarok neki és meg akarom teremteni a biztos alapját... valaminek? Így hát hosszabban is kifejtem a dolgot, egészen onnan indulva, amikor fel akartam őt keresni – a felépülésemet nem szeretném részletezni. Dave végighallgat, néha találkozik a pillantásunk, de egyébként nem szól közbe. Beáll köztünk egy kis csend, amit arra használok, hogy én is egyek még néhány falatot, aztán amikor megszólal, elgondolkozva hümmögök egy kicsit. – Vagy azt, hogy börtönbe kerültél és túl jól ismert már ahhoz, hogy engedje ezt a tudomásomra jutni – mondom ki a magam sejtését, a villámmal a maradék tojást piszkálva a tányéromon. Vajon mit tettem volna, ha megtudom? Bármit, hogy kihozzam onnan. Gondolkodás nélkül feladtam volna magam és az egész életemet képes lettem volna az amerikai kormány kezébe helyezni, ha cserébe szabadon engedik őt. Ez lett volna a helyes. Tudnom kellett volna, hogy tehessek ellene. Összeszorítom az állkapcsom és inkább leteszem a villámat, mert elmegy az étvágyam a gondolattól, hogy börtönben ült és ki tudja, mi mindent kellett kiállnia miattam. Amikor újra megszólal, felpillantok rá, de nem ébred bennem neheztelés a szavai hatására. – Most már sokkal jobban értem, miért csináltad – felelem egyszerűen. Amit elmondott nekem még a penthouse-ban sokkal több értelmet hordozott, mint az egész elveszek tőled mindent meg használlak, amikor kedvem tartja szöveg. A tekintetem egy kicsit elidőzik az arcán, felfogva a jelentőségét annak, hogy ismét itt vagyunk, együtt, még ha... elcseszettebben is. – Nem gondoltam volna, hogy valaha újra látlak majd – mondom ki halkan a gondolataimat. Megfogom a bögrémet és iszok egy kortyot, aztán belebámulok a kávémba. – Én sajnálom – szólalok meg, néhány pillanatnyi hallgatás után folytatva csak, de nem nézve a szemeibe. – Azt, hogy börtönbe kerültél. Lényegében miattam. – Igaz, hogy a saját döntései vezettek ide, mert soha nem kényszerítettem arra, hogy maradjon velem, de álszentség lenne nem vállalni át a teherből a magam részét. Valahol igaza volt, amikor mindenért engem hibáztatott. Ha én nem lépek be az életébe, vagy legalább nem maradok, soha nem vett volna száznyolcvan fokos fordulatot az élete. A gondolat súlyosan nehezedik a mellkasomra, mintha most ért volna el a fejembe az összes korábbi szidalma és átka, és most értettem volna meg egészen, ezért veszek egy mély lélegzetet, hátha azzal enyhíteni tudok a szorításon. Sajnos nem segít, szóval inkább felhajtom a kávémat és felkelek az asztaltól, hogy elkezdjem lepakolni azt, addig is lekötve magamat.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Olyan, mintha újra ismerkednénk, legalább is az ő részéről, mert ő nem változott semmit, míg én kifordultam magamból, de nem is ez a lényeg. Beszélgetünk, kérdezősködünk és a viszonylag nehezebb témák ellenére sem romlik el a hangulat, de erről most teszek is egy kicsit. - Most miért? Illene a rózsaszín körömlakkomhoz! - teszem hozzá némileg sértett fejjel a ceruzaszoknyás megjegyzésére, persze komolytalanul. Utána a magam munkájáról is mesélek és persze ezzel kapcsolatban is jönnek még kérdések. - Úgy, hogy korrupt és nem minden intéznivaló ügyem legális vele kapcsolatban. Az a férfi is üzletelt vele. Ne kérdezd mit, fogalmam sincs, nem vagyok ott. Csak azt tudom, hogy seftelnek valamivel, de úgy tűnik elégedetlenek egymással, aztán gondolom elébe akart menni a dolgoknak és kinyírni, mielőtt megkapom a feladatot, hogy én nyírjam ki őt. - a fele spekuláció ennek, de más logikus magyarázatot nem találok. A története után arra jutok, hogy Lazare - lehet több okból is, de - jól tette, hogy nem engedte Shayt a közelembe anno. Egyrészt a börtön, másrészt a viselkedésem miatt is. Aztán azt is megjegyzem, hogy nem bánom, amiért elraboltam őt, de amikor arra utal, hogy elmondtam miért, inkább a kávémba pillantok. - Azt hittem, hogy teljesen őrültnek tartanál miatta, így könnyebb volt hazudni. Mondjuk azon az a hazugság sem segített, de... érted te. - nem akarom magyarázni, van különbség a két őrültség között. Egy kis csend után megszólal, én pedig felnézek rá. Mondanám, hogy túl kicsi ez a világ, de aztán folytatja azzal, hogy sajnálja, amiért lényegében miatta kerültem börtönbe. Nem mondok semmit, mert jelenleg minden, ami eszembe jut, az kurva nagy bunkóság, vagy hülyeség lenne, aztán nem akarok belerondítani a reggelbe. Figyelem, ahogy felkel és azon gondolkodom, hogyan tudnám elterelni a figyelmét erről. Az első ami eszembe jut, hogy feltegyem a pultra és letámadjam. B opciónak ott van a kérdés, hogy mikor érkezik a macskaugrálóvár. C terv, hogy elmenekülök a szituációból és elmegyek vásárolni. Úgy is megígértem neki egy csomó sminket meg anyámkínját. De rájövök, hogy egyikkel se biztos, hogy akkora örömet érnék el, így eszembe jut egy D kérdés. - Akarsz ma este is velem aludni? - kérdezem a hátát figyelve, remélve, hogy ez elfeledtet vele mindent és nem lesz ennyire búval rakott.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Lehet, hogy csendesebben indult a reggel, de ahogy leülünk reggelizni és én már nem is érintek olyan témákat, amik kellemetlenek lennének számára ezért vagy azért, ő is közlékenyebbé válik. Mondjuk eleinte nem tudtam, a munkája ilyen témának minősül-e, de ezek szerint igen, mert válaszol a kérdésemre, sőt, még a vicces megjegyzésemet is tovább viszi, én pedig elnevetem magam, mert most már nem csak rózsaszín körömlakkal jelenik meg előttem, hanem ceruzaszoknyában. – Ne feledd a magassarkút – mutatok rá a villámmal vidáman, mielőtt tovább ennék, de aztán eszembe jut még ezen a vonalon az ajándékozós seggfej is, szóval rákérdezek. Figyelmesen hallgatom és értőn bólogatok a végén, mert ez logikusnak hangzik. – Szerencsére elszámolta magát – jegyzem meg, mert a végzete így is David lett, és nagyon is megérdemelte a sorsát. Igazából nem lep meg, hogy az én kíváncsiskodásomon felbuzdulva ő is kérdez tőlem, én pedig el is mondom neki, amit tudni akar. Így utólag visszagondolva már nem tudom, Lazare miért nem engedte, hogy megkeressem, de ez már történelem, szóval felesleges is feszegetni a kérdést. Dave kijelenti, hogy nem sajnálja, amiért nem hagyott ott Gázában, de én csak rávilágítok arra, hogy amióta megosztotta velem a valódi indokot, sokkal könnyebb megértenem. Persze ez ismét vékony jég, és már fordítja is el a tekintetét rólam de aztán meglepő módon mégis megszólal. Egy kicsit félrebillentem a fejem, úgy figyelem, aztán finoman megvonom a vállam. – Van őrület, amit ismerek és meg tudok érteni, és van őrület, amit nem lehet ép ésszel felfogni – mondom halkabban. A valódi indokot le tudom vezetni az én Dave-emből. Azt, ami eljátszott kezdetben? Soha. Most egy elcseszett és kifordított Dave ül velem szemben, de az egy teljesen más ember volt. És ezt a Davidet is én csesztem el, jövök rá. Hangosan is kimondom, hogy sajnálom, amiért miattam így alakult az élete és ha már enyhíteni nem tudom a mellkasomban kialakuló szorítást, inkább megpróbálom elterelni a figyelmemet. Leszedem az asztalt, a pakolással kötve le magam, és bár érzem a tarkómon Dave tekintetének súlyát, nem szól semmit, amitől még rosszabbul érzem magam, mert ez olyan hallgatás-beleegyezésnek tűnik, és én nem akarom, hogy beleegyezzen, hogy elcsesztem az életét. Pedig ezt már ő maga is szóvá tette. Halkan felsóhajtok, és már nyúlnék a mosogatószivacsért, amikor mégis meghallom a hangját. Meglepve fordulok felé, megfeledkezve a mosogatásról egy kicsit, mert ez számomra hirtelen témaváltásnak tűnik így, hogy teljesen elvesztem a gondolataimban. Hirtelen, de örömteli. – Nem bánnád? – kérdezek vissza és igyekszem nem nagyon reménykedő hangszínt megütni, mert az érzelmi zsarolásnak is beillene. Nem akarok rákérdezni, felébredt-e éjjel, mert biztosan nem akarna beszélni róla, ha segített nekem, de nem szeretnék még a kialvatlanságáért is felelős lenni. Ha azt mondja, hogy ő nem bánná, akkor viszont nem tudok segíteni a felderülő arcomon, mert ezt a fajta örömöt nehéz elnyomni. – Akkor én nagyon örülnék neki – adom meg neki a választ is mosolyogva, és az előző rossz érzésről megfeledkezve kezdek neki a mosogatásnak. Miközben elpakolok magunk után, járnak ugyan a gondolataim, de már nem azon, így hangot is adok ezeknek a gondolatoknak, mikor már a kezeimet törlöm meg. – Ha ma bemész, akkor elmész vásárolni is? – kérdezem látszólag ártatlanul, de úgy nyomva meg a vásárlás szót, hogy tudja, most nem a tejre és a kenyérre gondolok. – Csak mert tettem neked egy ígéretet és azt még nem tudtam teljesíteni – vonom fel a szemöldököm egy kis mosollyal. Szeretnék a kedvében járni ebben az értelemben is, de eddig legfeljebb savasfilccel tudtam volna kihúzni a szemeimet.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. A magassarkú említésére elmosolyodom, mert az egész kép kezd nevetséges vonalakat ölteni, de nem mondom ki, hogy platformos magassarkút választok majd, hogy ne férjek be sehová. Helyette visz minket tovább a téma egészen a munkámig, aztán szóba jön a kígyóbor és végül is, az, hogy mikkel nem számolt az a segg. - Igen... - értek egyet, míg rá pillantok. - Nélküled nem tudom, túl éltem volna-e. - nem mondom ki, de már ennek a felemlegetése is felér az én szememben egy köszönömmel és remélem, hogy ezt ő is érti. Még ha nem is mondom ki, azért örülök annak, hogy a szenvedésemre nem mosollyal és gúnnyal reagált, hanem aggódással és segítséggel. Pedig megérdemeltem volna, de ő jobb ember ennél. Jobb ember nálam. Az őrület is ehhez köthető, a szavaira pedig nincs mit mondanom. Pont ez a baj az őrülettel, hülyeséggel, vallásokkal. A magam szemszögéből olyan egyszerű és logikus minden, mások meg nem értik hogy éltem túl ennyi ésszel idáig. Aztán ebből jön, hogy miért is lettem ennyire őrült, ő pedig magára veszi ennek súlyát és habár egyetértek vele, mert az életem teljesen az ő létezése köré fonódott, nem akarom, hogy szomorú legyen, vagy bánkódjon. Azon gondolkodom, hogy mi vidíthatná fel és több dolog is eszembe jut a szextől a különböző témákig, de végül is arra jutok, hogy ha tegnap ennyire örült annak, hogy egy ágyban alhat velem, talán ma is örülni fog. A biztonság kedvéért visszakérdez, mire megrázom a fejem. - Nem. - nem bánom. Még ha nem is aludtam ki magam, ezt az áldozatot megéri. Majd használom megint a macskát ébresztőnek, én meg tovább tettetem az alvást, ahogy tegnap is, mert úgy tűnik, hogy bevált. Aztán ki tudja, lehet egyszer csak nem lesz szükség arra a macskára. Azt nem mondom, hogy csinálja azt, amit én és erőszakkal nyomjon el mindent, mert egy seggfej is elég ebbe a lakásba, az pedig én vagyok. Felcsillan a szeme és újra felragyog az arca, aztán már vissza is fordul mosogatni, én pedig az asztalra könyökölve kezdem fixírozni a cicanacis fenekét. Lehet azért megpróbálkozhatnék az első opcióval, hátha attól is boldog lesz.. aztán utána mennék vásárolni. Mire feleszmélek és felemelem rá a tekintetem, ő mintha a gondolataimban olvasna, fel is emlegeti a vásárlást, én pedig felkelek a székről. - Igen. - mondom szűkszavúan és éhesen közelebb lépek hozzá. - Tegnap én is tettem egy ígéretet, de nem voltál reggel az ágyban, hogy be tartsam. - mondom egyik kezemet a tarkójára csúsztatva és arra fogva, hogy felemelhessem a fejét, másik kezemmel a fenekére simítva és markolva simítom magamhoz, míg lehajolva az ajka után kapok. Már eltelt egy hét, itt flangál előttem mindennap ilyen szűkös ruhákban, nővérkedik, megbeszéljük a reggeli tornát, aztán be se váltjuk? Not on my watch.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Minden egyes alkalommal, amikor sikerül mosolyt csalnom az arcára, érzek egy kis győzelmet... és egy kis melegséget a mellkasomban, amit igyekszek ignorálni. Mondjuk meg is értem, hogy mosolyog, mert így is csoda, hogy nem fejel le minden ajtófélfát, mi lenne, ha még megemelné egy tűsarkú jó tíz-tizenkét centivel? Minimum. Igazából én is majdnem kuncogni kezdek, ahogy elképzelem, de aztán inkább rákérdezek a kígyóboros faszfejre, hogy hogyan jön ő a képbe. Őszintén szólva meglep, amikor lényegében megköszöni nekem, amit tettem, de ezt igyekszem nem kimutatni, az pedig eszembe sem jut, hogy esetleg kigúnyoljam. Nem, inkább elmosolyodom, finoman és lágyan, ellenállva a kísértésnek, hogy átnyúlva az asztalon megfogjam a kezét egy pillanatra. – Attól, hogy megpróbáltam szétrúgni a segged, másoktól nem tűröm el, hogy ártani próbáljanak neked – ütöm el inkább a dolgot egy kis viccelődéssel, hogy így neki se kelljen komolyabban belemennie ebbe a hála-kérdésbe, mert tudom, hogy nem szívesen tér rá ezekre az utakra. Miután ő is felteszi a maga kérdését és én elmesélek neki mindent, szinte saját magamat ébresztem rá, hogy Lazare talán épp attól a tudattól akart megkímélni, hogy Dave börtönbe került. Meg a következményektől. Ezek gondolkozva viszont mintha most először érne el igazán a fejembe, hogy Dave börtönben volt, és akárhogyan is nézzük, miattam, ez pedig... ezt nehezebb elviselni, mint gondoltam. Sokáig ő sem mond semmit, csak a tekintetét érzem a hátamon a kényszer-tevékenységeim közben, aztán amikor mégis megtöri a csendet, valami olyat mond – pontosabban kérdez –, amivel még így is teljesen kizökkent. A gondolat, hogy ismét vele aludjak, boldogabbá tesz, mint amit el tudnék rejteni előle, de igazából nem is bánom. Biztosít róla, hogy nem bánná, én pedig minden előző sötét gondolatomról megfeledkezve fejezem be a mosogatást. Mikor már a kezemet törlöm meg, már egészen máshol járnak a gondolataim, és rá is kérdezek arra, ami eszembe jutott, de aztán a szavaim vége majdnem el is hal, mert rám néz, és a tekintetében olyan intenzitással ég valami, amit nagyon jól ismerek, hogy kiszárad a szám. Igazából nem is hallom, mit válaszol, csak megnyalom az ajkaimat, ahogy közelebb lép hozzám, egészen közel. Arra nagyon is jól emlékszem, amit ő is felemleget, de ha lenne elég működő agysejtem hozzá sem tudnék válaszolni, mert a tarkóm már az érintésétől bizsereg, és ahogy a fenekemre markolva magához szorít, az ajkai már csapnak is le az enyémekre. Késlekedés nélkül ölelem át a nyakát, még közelebb húzva magamhoz, miközben szuszogva viszonzom a csókot, élvezettel túrva bele a hajába, nem is engedve egyetlen milliméterrel sem távolabb. Hagyom, hogy elvegye, amit el akar, a testem pedig már most bizsereg. Jóformán a karjaiba olvadok, de nem veszek tudomást arról, hogy ennek a hátterében van valami kettősség; én most nem csak az új Davidet csókolom, hanem azt a Dave-et is, akit néha látok megcsillanni a tekintete mélyén... de igyekszem előbbire koncentrálni, mert tudom, hogy úgyis csak azt engedi át nekem. Ezért is kezdek el vele együtt hátrálni, megtéve azt a két lépést, ami még van a pultig, aztán ha ő nem cselekszik, magamat emelem fel a pultra, hogy utána ismét magamhoz vonjam, ezúttal már a lábaimmal is átkulcsolva a csípőjét, hogy ott is közel húzzam. – Nem mondtam, hogy nem kaphatsz desszertet – suttogom a megkésett reakciót az ajkaira, mielőtt ezúttal én kezdeményeznék egy újabb csókot. Az egyik kezemmel elengedem, hogy elkezdjem felgyűrni a pólóját, így alá csúsztatva a tenyerem, de nem csak végigsimítok a bőrén, hanem a körmeimmel is végigkarcolom – most még finomabban.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Örülök annak, hogy Shay nem emeli ki a köszönetemet, még ha látom az ellágyuló vonásaiban, hogy átért az üzenet. Helyette inkább arról kezd beszélni, hogy - lényegében - csak ő rúghatja szét a seggem, mire felvonom a szemöldököm. - Ha lesz legközelebb vitánk, legközelebb társasjátékban tudjuk le, mert a saját lakomat azért sajnálnám szét verni. - nézek körbe az otthonomra. Nem lakom itt régóta, hiszen nem rég szabadultam, de attól még az én munkám van benne. Lehet, nem olyan szép és nagy, mint az előző, vagy nincs olyan jó környéken, de az új életstílusomnak megfelelő. Aztán Shaynek mintha most fogná meg a tudatát, hogy mi és miért történt velem, ettől pedig láthatóan szomorú lesz. Nem szeretném, hogy így végződjön a reggel, úgy hogy olyan kérdést teszek fel, amitől tudom, hogy megint látom majd ragyogni az arcát. Nem is csalódok, boldog lesz attól, hogy velem alhat, de én még sem vagyok teljesen megelégedve. Lehet azért, mert egyébként ahogy áll nekem háttal, éppen nem csordul ki rá a nyálam. Amikor pedig felteszi a kérdését, a vásárlással kapcsolatban, akkor pedig természetesen asszociálok arra, amikor teljes harci díszben várt. Sminkelve, a fehérneműben, én pedig úgy gondolom, hogy amit én ígértem, azt is be kell tartani. Szóval felkelek, hogy becserkésszem, elkapom a nyakát, fenekét, aztán az ajkaira hajolok. Szinte bele olvad a karjaimba míg átkarolja a nyakamat, de hiába tűnik hirtelen tompának, elhátrálva húz a pultig. Felteszem rá a fenekénél fogva, aztán már dőlök is előre, a hátára fektetve őt. Szűkös a hely, a csepegtetőre tett tányérok és bögrék megcsörrennek, ahogy véletlenül hozzá érünk. Olyan szorosan hozzá simulok a csípőmmel, amennyire lehet, a testemmel pedig szinte az övére fekszem, még sem érzem elégnek a közelséget. Ő végül a pólóm alá túr, a marására felmorranok és a nyakába hajtva a fejem bele is harapok. Az elmúlt egy hétben a legtöbb foltja vagy besárgult, vagy teljesen eltűnt, szóval újakat kell csinálnom a helyükre. A desszertet emlegetve már tolom is feljebb a pólóját, hogy aztán a fedetlen keblei után kapjak, mint aki tényleg szó szerint fel akarja falni. Tenyereim hol a másik mellét, hol az oldalát járják be, szorítják magamhoz és a csípőm meginduló mozgásához, hogy hozzá dörgölhessem feszülő ágyékomat. - Minden reggelt ezzel fogunk kezdeni. - dörmögöm a börébe, újra felkúszva a nyakához, aztán csak addig emelkedek fel róla, amíg lehúzom róla a pólót. - Se reggeli, se macska, se munka amíg meg nem kaplak. - mondom birtoklóan újra a tarkójára fogva, mélyen a szemeibe nézve, hogy aztán követelőzően és mélyen csókoljam meg újra. Szabad kezem megint markolja a domborulatait, csípőmmel neki szorítom a pultnak... amire hirtelen felugrik a macska és nem csak bámul, de még nyervog is egyet. - A francba már! - mordulok fel és megfogva Shayt átcipelem őt a hálóba. Persze Chad jönne utánunk, de amint Shay háta takarót ér, hozzá vágok egy párnát a macskához és egyből meggondolja magát. Csak ezután vetem magam rá újra a nőre, mint keselyű had a dögre.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
+16 Jól reagál a viccemre, mert ha fel is vonja a szemöldökét, nem arra a részére asszociál, ahol megpróbáltam szétrúgni a seggét, inkább ő is elmismásolja a tényt, hogy szó szerint összevertük és majd kinyírtuk egymást. Kétszer is. Azt mondja, legközelebb majd társasozással döntjük el, kinek van igaza, és én nem tudom nem halkan elnevetni magam. – Remélem, van UNO kártyád, azzal lehet igazán földbe döngölni a másikat – vetem fel egy félmosollyal. Nem mintha egyáltalán szándékomban állt volna ezt a lakást is félig elpusztítani vele, verekedés közben legalábbis biztosan nem. Azóta már teljesen másként látom ezt a szituációt. Talán ezért is visznek el annyira a hirtelen rám törő negatív gondolatok, amelyekből végül ő maga ragad ki engem a kérdésével. A gondolat, hogy ismét mellette, vele alhatok, több szempontból is boldoggá tesz: miatta, az esély miatt, amit kapok tőle, és egy újabb, pihentetőbb éjszaka lehetősége miatt is. Felvidulva fejezem be a mosogatást, akkor még nem is sejtve, hogy más tervei is akadnak a figyelmem elterelésére. De még milyenek... Már az intenzív tekintetétől lángra gyúl a vérem, és ahogy megcsókol, hezitálás nélkül olvadok a karjaiba, ugyanolyan éhséggel viszonozva a csókot, ahogy kapom. Az én fejemben ez most kicsit más, én most először merem úgy igazán kiélvezni őt, úgy fogadva magamba a csókja ízét, puha ajkainak és nyelvének heves, követelőző rohamát, mint aki visszakapott valamit. Nem engedem, hogy túl messzire vigyenek ezek a gondolatok, de nem is tudnám teljesen elnyomni őket a fejemben. A pulthoz hátrálok vele, és már ültet is fel rá, hogy aztán a hátamra döntsön, és én halkan az ajkai közé nyögve fonom a lábaimat a csípője köré, mert ebben a szögben éppen a legjobb helyen szorul hozzám egészen. A tányérok és bögrék megcsörrennek, és bár az imént egyeztünk meg abban, hogy itt nem teszünk tönkre semmit, én nem hagynám ezt abba akkor sem, ha levernénk valamit. Éhesen simítok a pólója alá, körmeimmel végigkarcolom a bőrét, és amikor felmordulva a nyakamba harap, halkan, kéjesen sóhajtok fel válaszul, csípőmet az övéhez dörgölve. Rekedt hangon szólalok meg, ő pedig már gyűri is fel a pólómat, mint aki a desszertet keresi – és meg is találja. Lecsukódó szemekkel feszítem meg a hátam, felnyögve túrok újra a hajába, ahogy ajkai, nyelve és fogai elkezdik kedvükre felfalni a mellemet, az ingerek pedig gyorsan vörös köddé alakulnak a fejemben, ahogy másik kezével is mar és markol, miközben csípőjével ritmusosan kezdi hozzám dörzsölni a már érezhetően kemény farkát. Elmélyülő nyögéssel mozdítom az övével megegyező ritmusban a saját csípőmet, és a hang megismétlődik, amikor mocskosul csábító ígéreteket kezd a fülembe morogni. Felemelem a kezem, hogy hamar lejöhessen rólam a pólóm, és miközben ő újra rám hajol és a tarkómra marva teljesíti ki a parancsot, én ködös szemekkel, halkan zihálva nézek rá, megnyalva az ajkaimat. – A tiéd vagyok – dorombolom rekedten e beleegyezésemet, mielőtt újra meg nem csókolna, keményen és birtoklóan, hogy lángba boruljon tőle az egész testem. Pezsgő vérrel feszítem magam maró és markoló tenyerébe és ujjaiba, újra és újra halkan a csókba nyögök, készen állnék rá, hogy itt és most magáévá tegyen, és szerintem a nyávogást sem hallanám meg, ha Dave nem mordulna fel. Nincs is időm Chadre nézni, mert David már kap is fel a pultról, nekem pedig rögtön eltereli a figyelmemet a mozdulattal és azzal, ahogy illata újul erővel csap meg és szinte megrészegít. A hajába túrva hajolok a nyakára, fogaimat finom követelőzéssel mélyesztem a vékony, illatos bőrbe, mielőtt nyelvemmel és ajkaimmal forró csókokkal haladnék fel a füléhez. Aztán a hátam már a takarón is van, és én türelmetlenül húznám magamhoz Dave-et, de valamit még csinál, amivel kivív magának némi sértődött nyávogást. Kinéznék mellette Chadre, viszont esélyem sincs, mert már fordul is vissza és olyan hévvel támad újra az ajkaimra, hogy kéjes nyögéssel olvadok rá a takaróra. Köré fonom kezem-lábam, csípőmet vágyakozva mozdítom az övé ellen, miközben szinte belefullaszt minket a heves csókba. Csak azért húzódok el tőle egy kicsit, hogy én is felgyűrjem az ő pólóját, aztán amint áthúztam a fején, oldalra dobjam. Tenyereimet a testére tapasztom, éhesen járok be minden heget, izmot, minden forró bőrfelületet, míg a vágy elviselhetetlenné nem válik a testemben. – Borzasztóan kívánlak – suttogom magunk közé rekedten, ha esetleg az eddigi reakcióim nem lettek volna elegek számára. Magamhoz húzom a fejét, mélyen megcsókolom, aztán alsóajkát a fogaim közé véve kezdem újra az övéhez dörzsölni a csípőmet. – Érezni akarlak, Dave... – lehelem az ajkaira. Tudom, hogy a tegnapi ígérete elsősorban a torkomra fókuszált, és valószínűleg azt sem bánnám, ha ott akarná kezdeni, de talán nem baj, ha tud róla, mennyire megőrjít.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love? +18
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. - Az UNO rövid. Azt hittem monopolizni akarsz, csak hogy még jobban felidegesítsük egymást. - szokták mondani, hogy a monopoly tett már tönkre barátságokat és kapcsolatokat, szóval azzal lehet igazán agyonveretni még a másikat. Persze nem sokáig jár ilyesfajta társasjáték a fejemben, ugyan is megkívánom őt - nem meglepő módon. Először a konyhában állok neki falni belőle, ha már felkínálta magát, mint desszertet. Ki is használom a helyzetet, leveszem róla a pólót és annyira feszült vagyok már - minden téren -, hogy legszívesebben tényleg kiharapnék belőle egy darabot. A gondolataim már azon járnak, hogy most tovább is lépjek, de ezt végül máshogy kell megtennem, mert Chad kishíján az arcomba hajol, hogy ő még nem reggelizett. Ha felmásznék az Empire State Building tetejére és ott guggolnék le, még az se lenne elég magas ahhoz, hogy most mennyire telibeszarom a macskát és az éhségét. Fogom Shayt és átcipelem az ágyra, de a dög jön utánunk, úgy hogy amint Shay háta landolt az ágyon, az egyik párna már alacsonyan száll is felé és telibe is találja. Hallom a nyávogását, de ismételten, ESB. A következő pillanatokat már ráfekve, a csípőmet ritmusosan hozzá dörzsölve töltöm, míg nyelvem mélyen táncol az ajkai közt az övével. Az ujjaim marják a bőrét, haját, a bőröm forró már az ő érintéseitől és attól, ahogy hozzám dörgöli magát a csípőjével. Elenged, lkicsit kiegyenesedek, hogy le tudja húzni a felsőmet, aztán hirtelen mozdulattal kapok a nyaka után és harapok bele, szívom meg újra. A fülemben hallom a kínjait, már az egész ágyékom bizsereg és feszül a vágytól, amikor pedig ránézek, még meg is harap. Már a lábait szedem le magamról, mikor újra megszólal, hogy türelmetlenül ráncigáljam le róla a nadrágot és azzal mindent, ami csak rajta van. Amint végre csupasz, a magam nadrágjával nem is foglalkozom, csak lejjebb tolom, hogy ne legyen útban, amikor újra fölé támaszkodva ráfogok a farkamra és eligazítva mélyre csúszok benne. Felmordulok a forró, nedve, szűk közegtől, egyik kezemmel a hajába markolok a feje hátulján, másikkal már a csípőjét tartom, hogy a meginduló állatiasan vad és heves lökések ne tudnák őt eltávolítani tőlem. Ajkaim hol az övét, hol a nyakát, hol a vállát kóstolják meg, de sokszor csak sötét szemekkel, mereven bámulom élvezkedő arcát, miközben töretlenül és fáradhatatlanul kefélem őt, mint akinek egy hónapja csak az agyát húzza és ezzel akarnám őt büntetni. Egy orgazmusa után elengedem a csípőjét és a haját, megfogva a lábait a térdhajlaiba fogva nyomom le azokat a feje mellé és azokra támaszkodva, éles szögben kezdem újra a büntetés végre hajtását, miközben a tekintetemmel is majd felfalom őt.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
+18 Játékosan megforgatom a szemem, aztán úgy teszek, mint aki hagyja magát meggyőzni az ellenkező álláspontról. – Jól van, akkor amikor csak egy kicsit akarlak idegesíteni, UNO-zunk, ha viszont nagyon, akkor jöhet a Monopoly – adom be a derekam. Nem mintha teljesen komolyan gondolnám, de egyébként most már csak azért is kipróbálnám. Még soha nem társasoztunk, mert lényegében mindig volt valami, amivel foglalkozzunk, és soha nem volt elég... unalmas az életünk ahhoz, hogy jobb dolgunk sem legyen, mint kártyázni vagy társasjátékozni. Egészen biztosan új élmény lenne. Az viszont rövid úton kiderül, hogy David valami egészen mással tervezi kitölteni a szabad közös időnket, és én nem is tudok és nem is akarok ellenkezni. Szinte beleolvadok a karjaiba, a csókjába, a teste alá a pulton, és próbálom nem teljesen elveszíteni az eszemet már ott, ahogy szinte szó szerint elkezd felfalni, mintha a bőröm finomabb lenne, mint a bacon. Marja, harapja és szívja a bőröm, én pedig nem győzök sóhajtani, halkan nyöszörögni és zihálni minden egyes kéjes ingertől, miközben a csípőm az övével mozog, hogy minél többet érezhessek a keménységéből, amit már most úgy dörzsöl hozzám, hogy pontosan tudom, hol akar lenni. Azzal sem lenne bajom, ha ott helyben tenne a magáévá, de végül átköltözünk az ágyra, én pedig csak apró nüanszokat fogok fel abból, amit a macska csinál, a kis háborújuk nem jut el az agyamig. Bezzeg az, amikor Dave újra hozzám simul... A vérem felforr, a bőröm bizsereg és egész testemben borzongok a vágytól, ahogy csókoljuk és marjuk a másikat. Ez az első alkalom, hogy ezeket a perceket nem előzi semmilyen heves vita vagy történés, nem veszekedtünk és nem jelentek meg random lakberendezők sem a lakásban, nem is pózoltam előtte szexi fehérneműben, mégis ugyanolyan kiéhezett állatok módjára viselkedünk, mint eddig is tettük. Talán csak a rengeteg megvonás, a sok külön töltött idő, amit így is eltölthettünk volna, nem tudom. Jelenleg nem is tudok ezen gondolkozni, mert miután én is megszabadítottam a pólójától, a nyakamhoz kap, és én biztos vagyok benne, hogy a fogai és a szívásai is nyomot fognak hagyni, de épp ezért nyögök fel olyan kéjesen az érzésektől. A vágy már elviselhetetlennek érződik, az ölem szinte lüktet a megváltásért, amit be is vallok neki, és mire fogaim elengedik az alsóajkát, ő már a lábaimat fejti le magáról, hogy aztán lerángassa rólam a cicanadrágot és a bugyit is. Halkan zihálva segítek neki, hogy minél hamarabb félredobhassa őket, aztán épp csak lejjebb tolja a nadrágját és már érzem is elmerülni a testemben. Rekedt hangon nyögök fel egy élvezetteljes káromkodást, belekapaszkodok a vállába, a csípőmmel pedig ellenmozdulok, hogy még annál is hamarabb a lehető legmélyebbre csússzon, mint amilyen türelmetlenséggel ő akarta ezt elérni. A testem vágyakozva lüktet a farka körül már most, de ezen valószínűleg ő sincs meglepve, mert már ennyitől olyan nedvessé váltam, hogy nem is volt szükség segítségre ahhoz, hogy gond nélkül el tudjon merülni bennem. Megnyalom kiszáradt ajkaimat, a szemeibe pillantva nyögök fel halkan, ahogy a hajamba mar, miközben másik keze ujjai a csípőmbe mélyednek, de aztán nagyjából el is veszítem a valóság fonalát, ahogy mozogni kezd. Ugyanazt a vad, könyörtelen iramot kezdi diktálni már az első pillanattól, amitől jóformán fennakadnak a szemeim; ha van valami, amit feltétel nélkül imádok az új Davidben, az ez a féktelen vágy, amivel akar engem. A vállaiba, a hátárba, a karjaiba kapaszkodom, épp amibe sikerül és ahonnan nem csúsznak le az ujjaim, marom és karmolom a bőrét, az ajkaimra érkező heves támadásokat pedig zihálva, nyögdécselve, de éhes élvezettel viszonzom. Nem ismerem a szomszédságot ebben az épületben, de ők most megismerhetnek, hacsak nincs kivételes hangszigetelés, és ha eddig nem tudták, ki lakik ebben a lakásban, a keresztnevét most megtanulják, mert ezt a heves iramot nem lehet nem hangos nyögésekkel és a nevét szinte imába foglalva élvezni. A testem meg-megfeszül az övé alatt, lábaim ismét a testét ölelik körül, de csak annyira, hogy a mozgását ne akadályozzák, ellenben én könnyedén ellen tudjak mozdulni, hogy még többet nyerjünk az érzésekből. Ha eddig esetleg maradtak még kételyei arról, mikor színleltem és mikor nem, most aztán biztos lehet benne, hogy itt nincs helye ilyesminek, mert a testem minden egyes rezdülése, és a tekintetével néha találkozó, kéjes ködtől felhős szemeim is az élvezetemről árulkodnak. Nem is kell sok idő ahhoz, hogy a csúcsra hajszoljon, és én hagyom neki, hosszan, hangos nyögésekkel adva át magam a gyönyör hullámainak, míg a testem megfeszül, lüktet és reszket az övé alatt és a farka körül. Az izmaim még mindig ütemesen rándulnak össze, amikor egy pillanatra megáll, de hagyom, hogy ismét lefejtse magáról a lábaimat. Zihálva figyelem, ahogy a térdhajlataimba fog, aztán lenyomja a lábaimat a fejem mellé, és amikor ezzel az éles szögben mozdul újra, ugyanazzal a hévvel és erővel, a testem megvonaglik és szinte sikoltom a nevét a gyönyörtől. Szerencsére elég hajlékony vagyok ahhoz, hogy ebben a helyzetben se kelljen mindig távol lennie tőlem, ezért amikor már levegőt is tudok venni, magamhoz tudom húzni egy vad és éhes csókra. Úgysem tudom sokáig fenntartani, ahhoz túl hevesen zihálok és nyögdécselek, de abban biztos lehet, hogy nem csak ő teremt új ujjlenyomatokat és foltokat a bőrömre, de én is hegesre pingálom az ő bőrét. Ebben a pózban sem kell sokat várnia ahhoz, hogy elinduljak felfelé az emelkedőn; ívbe feszülő háttal teremtek még élesebb szöget, hogy aztán egy letaglózóan heves orgazmussal ránduljak össze alatta, káromkodva, a nevét nyögve hangosan és kéjesen, főleg, ha tovább mozogva elnyújtja nekem az élményt, mert szinte csillagokat látok attól, hogy mintha belehajszolna egy úajbb, magasabb hullámba.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love? +18
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Furcsa magamat elképzelni vele, ahogy ülünk a...fasztudja, ágyon, és egy társasjáték felett görnyedünk és szivatjuk a másikat, olyannyira, hogy a végére már dobáljuk egymást a bábúkkal, vagy egymásra borítjuk a táblát. Nem tudom, én inkább másfajta társast tudok a legjobban elképzelni vele az ágyon. Meg máshol is, például a konyhában. Neki is állok, olyan lelkességgel falom fel, mintha éheznék, de aztán már viszem is az ágyba. Levetkőztetem, lejjebb húzom a nadrágom és már merülök is el benne. Élvezettel mordulok fel az érzésre, annyira nedves, szűk és forró, hogy aztán teljes mértékben be is vadulok tőle. Ő persze élvezi ezt, az ő élvezetét meg én élvezem. Már az elejétől fogva úgy lüktetett, mintha azonnal el tudna élvezni. Végül is így sem kell sok neki, amikor pedig megtörténik, én elégedetten élvezem ki teste minden rezzenését. Csak rövid ideig engedem el, amíg a lábait lefejtve magamról a takaróra nyomom a feje mellé, aztán amikor így esek neki, felsikolt a gyönyörtől és úgy kezd el karmolni, mintha ezen múlna az élete. Érzem is, hogy felsebez, de én kéjesen, hosszan hümmögök csak és élvezetten szisszenek fel. Egy rövid ideig leengedem magam, hogy csókoljam is, de végül a nyögései miatt sem tudjuk ezt sokáig csinálni, meg azért sem, mert látni akarom, hogy hol fenn akadnak a szemei, hol pedig ködösen néz rám, miközben a nevemet kiabálva ficereg alattam, mint akit megszállt egy démon. Elégedetten káromkodok, mikor újra elélvez, mélyre, erősen nyomom magam egy kicsit lassítva az iramon. Elnyújtom neki az érzést, csak hogy minél többet nyerjek belőle, majd mikor abba marad a vonaglása és a lüktetése, elengedem az egyik lábát, hogy markomba fogjam az állát. - Panaszkodtál, hogy nem fáj a torkod... Javíts ezen![/i] - morgom az ajkára, mielőtt követelőző és birtokló módon újra mélyen megcsókolnám. Elengedem őt, feltérdelve leszállok róla, aztán úgy ülök, hogy hátam az ágytámlának döntsem. Megnyalom az ajkamat és elégedetten nézem, milyen nehezen kel fel és mászik az ágyékom fölé, hogy teljesítse az akaratomat. Én egy kézzel a hajába túrva és markolva ösztönzöm őt, amikor már kézbe vette a farkam és már az ajkát nyalogatja. Nem mintha szükség lenne rá, még elég nedves vagyok tőle, úgy hogy húzom is magamra, jó mélyre, egy pillanatig sem kímélve őt.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
+18 Az egyik percben még társasozásról és kártyázásról beszélgetünk, a következőben pedig már azt mutatja meg nekem, ő inkább milyen egyéb módokat tud a feszültséglevezetésre. És nekem eszemben sincs ellenkezni. Már az első csókkal fellobbantja bennem azt a bizonyos tüzet, amit aztán egyre csak tovább szít, először a konyhapultra szorítva, miközben marja, harapja, csókolja és szívja a bőrömet, mintha fel akarna falni, utána pedig az ágyon fölém kerekedve. Régen is az volt a gyengém, ha birtokolt, és bár akkor – ilyen szempontból – ez inkább kéjes játék volt, most tudom, hogy nem az... és mégis élvezem. Minden egyes követelőző csókjával és érintésével mintha meg akarna jelölni és el akarna űzni minden és mindenki mást a fejemből – nem mintha lenne ott bárki számára hely –, én pedig behódolok neki, minden rezdülésemmel az övéire válaszolva, testemmel az övéhez simulva, mozdulataimmal az övéihez igazodva, csókommal ugyanolyan éhséggel véve el, amit ad, mint ahogy ő követel meg magának mindent, amit elvehet. A vágyat most is rekordgyorsasággal korbácsolja fel a testemben olyannyira, hogy hamarosan már majd' megvesszek azért, hogy végre megáévá tegyen, de szerencsére ő is türelmetlen. Segítek neki, hogy minél hamarabb megszabadíthasson a maradék ruhámtól, aztán a saját nadrágjával már nem is törődik, helyette mélyen a testembe merül, és én a kéjes, izgató morgásával egyidőben nyögök fel az érzésre. Nem kímél, szerencsére, a mozdulatai szinte azonnal meg is indulnak, ahogy még két fronton támadja az érzékeimet a markolásaival, a tempó pedig vad és könyörtelen. Elveszítem a maradék józan eszem is, hangos nyögésekkel, néha kéjes káromkodásokkal élvezem ugyanolyan hévvel, amit csinál, mint amilyen hévvel ő mozog a testemben. A csókjai és a harapásai is megőrjítenek, így aztán nem tart soká, hogy el is élvezzek, az orgazmus pedig ugyanolyan heves és elsöprő, mint az odáig vezető út. Hallom és érzem is, ahogy kiélvezi az orgazmusomat, de mire levegőhöz jutok, már nyomja is feljebb a lábaimat, szinte félbehajtva, és ezzel olyan őrjítő szöget érve el, hogy már az első mozdulataira kéjes sikollyal felelek. Teljesen elvesztem a fejem, minden egyes lökése mély és erőteljes, a tempó pedig féktelen, pedig ez a póz önmagában is kivetne a valóságból; öntudatlanul karmolom és marom a bőrét erőteljesen, a kéjes hangjaimtól szinte berekedek és sajnos a csókunkat sem tudom sokáig fenntartani. Nem kell sok idő, hogy a testem újra ívbe feszüljön, aztán összerándulva hevesen lüktetni kezdjen, miközben én fennakadó szemekkel kiáltok fel a gyönyörtől. Hiába lassít le egy kicsit, olyan mélyen és olyan erős érkezésekkel mozog tovább, hogy az orgazmuson nagyon hosszan elnyúlik, ezért amikor az államra fog az ujjaival, láthatóan még alig vannak fókuszban a szemeim, ahogy megpróbálok ránézni. Lihegve, még mindig kissé reszketve dolgozom fel a szavakat, de mire ez megtörténik, a szája már az enyémet marja, a nyelve pedig nem is kell sokat küzdjön az enyémmel az irányításért. Amikor elenged és leszállva rólam az ágytámlához helyezkedik, én még mindig csak visszatérőben vagyok, de azért megmozdulok, még ha darabosan is sikerül csak fölé másznom. Türelmetlen – és még kissé koordinálatlan – mozdulatokkal rángatom lejjebb a nadrágját, mert ehhez most nagyon útban van, de aztán végre elhelyezkedem, ő pedig már túr és markol is bele a hajamba. Az ajkaimat megnyalva nézek fel rá, de a pillantásom csak egy másodpercre találkozik az ő sötét, követelőző tekintetével, mielőtt már nyomna is lefelé, rá a farkára, olyan mélyen, hogy a szemeim rögtön könnybe lábadnak. Érzem rajta a saját ízemet és nyomaimat, de egyébként sem lenne sok időm ezzel foglalkozni az ő türelmetlensége mellett. Amint hagyja visszafelé mozdulni a fejemet, erőteljesen szívom meg, mintegy ezzel üzenve meg neki, hogy most már nem vagyok félig elbódulva az orgazmusomtól, és aztán ennek megfelelő kezelésben is részesítem. Mivel az ő akarata a meghatározó, nyilván hagyom neki, hogy ő diktálja a tempót vagy a mélységet, ha épp akarja, de minden más rám bízhat, erről hamar megbizonyosodhat. Erős szívásokkal, a nyelvem intenzív játékával akkor is, ha épp ő irányít, ha pedig átengedi nekem a dolgot, én sem spórolok hevességben vagy lelkességben. Úgy dolgozom meg a farkát, ahogy azt el is várná, nem sajnálom a torkomat sem, addig játszok vele és addig kényeztetem a kedvenc technikáimmal, míg el nem engedi magát, vagy más parancsot nem kapok.
Kezdőlap
Fejlődünk. Még mindig nem fér a fejembe, hogy miért csak most, hogy miért kellett ehhez előbb olyan mélyre süllyednünk, de talán csak egyébként is túl sok volt a mélyen gyökerező fájdalom, és nem is lehetett volna kevesebbel feloldani. Nem támasztok irreális elvárásokat Daviddel szemben, mert arra kért, hogy fogadjam el a tényt, miszerint megváltozott, és én megteszem. Nem tartok tőle távolságot, hacsak nem kéri, és örömmel fogadok minden egyes apró villanást, amiben újra és újra felismerem Dave-et. Hagyja, hogy kikúráljam a betegségéből, aminek köszönhetően egy egész hét telik úgy, hogy nem bántjuk egymást sem szavakkal, sem tettekkel – jó, én egyszer-kétszer megfenyegetem, de csak mert úgy viselkedik, mint egy csökönyös szamár és elő kell vennem a bossy nurse arcomat. Igyekszem bizonyítani neki, hogy méltó vagyok arra az esélyre, amit – azt hiszem – kínál nekem ezzel az egésszel, és amikor már jobban van, és a kanapén megengedi, hogy a vállára hajtsam a fejem, azt is egyfajta jutalomnak érzem. Még egy újabb, aprócska gesztust is kapok cserébe, ami még boldogabbá tesz. Tudom, hogy ez még semmi ahhoz képest, ami a miénk volt, de hiszek benne, hogy ezek az apróságok építik majd fel a nagy egészet. Noha szándékomban állt, végül nem tudom vele befejezni az ócska szappanopera epizódját – miből hiába ezt az egy részt látjuk, minden szálat ki tudunk silabizálni ennyiből –, mert a fáradtság, ami a vállán pihenve elkapott, a kajakóma miatt tetőzik, és egyszerűen csak elalszom a kanapén.
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
Nem tudnám megmondani, pontosan miért zavar, hogy David látta, amit látott, hiszen elmondtam neki, amikor átjöttünk ebbe a lakásba, hogy mi történik velem – ismét. Talán csak nem akarom, hogy gyengének és esendőnek lásson, mert félek, hogy akkor túl gyengének tart majd ahhoz is, hogy... maradjak. Nem tudom, lehet, hogy ez teljesen kicsavart logika, hiszen soha nem mondott ilyet, de úgy érzem, nem ismerem még eléggé az új arcát ahhoz, hogy mindenben magabiztos lehessek. Talán azért is zavar, mert már ő is részese lett és ilyenkor sebezhetőnek érzem magam, olyannak, mint aki talán akaratlanul is kivetíti a gondolatait a fejébe. Mintha azt is látta volna, ami az álmaimban történik. Vagy egyszerűen csak nem vagyok hozzászokva, hogy összekapcsoljam őt ezzel a traumával, hiszen akkor sem volt mellettem, amikor egyszer már sikerült leküzdnem... vagy legalábbis elég mélyre temetnem.
Nem emlékszem, mikor volt utoljára ilyen éjszakám és reggelem. Azt nem mondom, hogy ez teljesen pihentető volt, mégsem tudnám semmihez fogni. Még amikor saját erőmből el is nyomtam az álmaimat, mindennek ott volt rajtam a lenyomata, és soha nem tudtam békében felébredni, mert minden egyes alkalommal, amikor már csak megszokásból is magam mellé néztem, Dave soha nem volt ott, ez pedig megfosztott minden lehetséges örömtől. Aztán jött az izraeli helyzet, én végre láttam valami hasznát a létezésemnek és visszatértem a felületes éber alvásokhoz. Aztán jött David és ez az egész elcseszett szituáció... ami már nem is annyira elcseszett. Persze semmi nem is a régi, de ezen az éjszakán Dave ott van mellettem. Amikor felébreszt, amikor utána felajánlja, hogy aludjak az ágyában, aztán akkor is, amikor választhatom azt, hogy vele aludjak ott. Még a karját is felajánlja nekem, és én nem vagyok rest élni minden lehetőséggel, hogy aztán az illatába burkolózva, a bőre melegével az arcomon aludjak el újra.
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
+16
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.