Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Szinte megcsikordul a fogam, ahogy azt mondja, nem adtam neki utasítást, hogy nem fogdoshatja más. - Persze, ott flörtöltetek, vetkőztetett, megtartottad a számát, de még vagyok az, aki azt se tudja, miről beszél?! - emelem meg a hangomat. - Arra meg a franc se gondolt, hogy utasítanom kell téged, mikor tudod nagyon jól, hogy csak az enyém vagy! - persze erre is lesz szava, ahogy azon is felcsattan, hogy én mikre költöm a pénzt és ő nem kért belőle. - Te meg ennyire hálátlan picsa vagy?! Akkor tartsd a szaros macskát a kibaszott szobádban, mert ha még egyszer meglátom, ki fogom baszni az ablakon, hiszen úgy se kérted! Sőt, mi a francnak vagyok ennyire geci jó fej, minek tartom be a kéréseidet?! Majd tartalak úgy, mint a kibaszott kecskebaszó Doron! Láncokon egy koszos cellában, ruhátlanul, a saját mocskodban! Ezt akarod?! Ettől jobban éreznéd magadat?! Lehetek ilyen szörnyeteg is, mert úgy tűnik a te szemedben egyébként is az vagyok, nem? - csattanok fel végül én is. Az életvezetési tanácsokra nem is tudok, vagy akarok reagálni, mert a következő pillanatban már a galléromról szed le valamit, hogy aztán majdnem az arcomba törölje. Rúzs. Ezen van így kiakadva? Fújtatok egyet, mert habár alapesetben tetszik, amikor féltékeny, most eleve mérgesen jöttem haza és emiatt semmi örömet, vagy játékot nem találok ebben, amit élvezhetnék, főleg, hogy állandóan a mellkasomat bökdösi, el is lököm magamtól a kezét. Aztán persze az arcomba tolja, hogy nem vagyok szent - egyértelmű kapitány -, és félbe hagyja, hogy mit gondolt rólam és indul el, de megragadom a karját, hogy ne fordítson nekem hátat. - Az utolsó kibaszott pillanatig kitartottam melletted! Szerettelek! A tetteinknek következményei vannak! Azt hiszed, nem tudom, mivel jár, vagy járt, amit csináltam, vagy csinálok? Azt hiszed nem vagyok tisztában azzal, hogy rohadtul nem vagyok szent?! Hogy én is megszegtem a szavam azzal, hogy ott hagytalak?! De még is mit képzeltél, mi fog történni, miután bedrogoztál és ott hagytál a démonaimnak? Hogy majd mosolyogva és örömtelien borulok a karjaidba, amiről az utolsó emlékem, hogy megmérgezted a teámat?! Én legalább kiszabadítottalak abból a kibaszott mocsokból és megöltem azt a szemétládát! De hát gecire nem számít semmit a hálátlan lelkednek, mert csak az számít, hogy bánt, amiért úgy cselekedtem, mint minden normális ember, miután kihasználják a jószándékát és a szerelmét! De elárulom, hogy egy normális ember meg sem jelent volna a kurva kórházban, hanem szó nélkül ott hagy a francba, találd ki magad hol vagy és miért! Nekem legalább volt képem szakítani veled! Azt meg már mondtam, hogy dolgoztam! A nők továbbra is vonzódnak hozzám, de ez nem is jelenti azt, hogy meg is húzom őket, amikor alkalmam van! Ezek után igazából meg is tehetném, hiszen kurvára mindegy mit csinálok, a te szemedben egyre megy! - vetem az arcába, nem mintha magyarázkodnom kellene neki. Miért is teszem egyáltalán?! - Mit hittél, hm? Hogy ha kiszolgálsz, akkor minden olyan lesz, mint régen? - nézek rá értetlenül. - Soha nem lesz már olyan. Így is majdnem olyan ostoba voltam, hogy megpróbáltam a kedvedben járni, hát most már azt sem fogok! Remélem kiélvezted a kurva vodkádat, mert nem veszek többet! - engedem el. Majd ő főz magára és issza a csapvizet. Ha neki nem kell semmi, akkor nem is kap semmit. Megfogom az üvegemet, aztán azzal együtt ülök le az egyik székre itt a konyhában. Előveszem a doboz cigimet és most nem megyek ki a teraszra, itt helyben rágyújtok.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Nem akarom elhinni, hogy már megint itt tartunk. Már megint utálkozunk, veszekszünk, kiabálunk, faszságokat vág a fejemhez és engem hibáztat olyan dolgokért is, amiket csak beképzelt magának. Most aztán pláne, mert azt sem tudom, miről hadovál, és valószínűleg ő sem, egyszerűen csak jól esik neki, hogy már megint rajtam töltheti ki élete összes feszültségét, mint valami kibaszott boxzsákon. – Fogalmad sincs, miről beszélsz, David. Hozzá sem szóltam két szónál többet! És milyen telefonszám? Azt sem tudom, hol van az a nyomorult névjegykártya, amit adott! Mégis hogy van képed ezt az egészet hozzánk hasonlítani?! – emelem fel a hangom, mert most, hogy leesik, miről beszél és összekötöm azzal, hogy ezt volt pofája ahhoz hasonlítani, amikor Szíria után megtartottam a kártyát, amit ő adott, legszívesebben szétverném a fején azt a kurva whiskeys üveget. Azt hinném, mindennek van határa, de úgy látom, neki semmi nem szent többé. Arra inkább nem is reagálok, hogy most meg már hirtelen ne kelljen utasítgatnia, csak a szememet forgatom, mert látom, már ő sem tudja eldönteni, hogy most akkor parancsolgat vagy nem parancsolgat ebben a kurva lakásban. Azt viszont nem tudom szó nélkül hagyni, amikor hirtelen megint minden is az én hibám lesz, de nyilván erre is van válasza. Először dühösen fújtatva hallgatom a hülyeségeit, de aztán van képe megint azzal előhozakodni és nem vagyok eléggé ura az érzelmeimnek ahhoz, hogy ne ránduljon meg az arcom. A légzésem egy pillanatra egyenetlenné válik, a düh mellé pedig beköltözik, amit eddig minden erőmmel próbáltam elrejteni előle, de ezután a másfél nap után nem vagyok rá képes. – Örültem nekik. Megköszöntem a gesztusokat. Annyit kértem, hogy ne tegyél úgy, mintha ezek az én elvárásaim lettek volna, mikor rohadtul nem voltak azok és ezt te is tudod. Nem valami nyomorult luxusfeleség vagyok itt, ahogy azt te is világossá tetted ezekkel a kedves felajánlásaiddal – felelem némileg elhalkuló és a végén kis híján el is csukló hangon, de mielőtt még rákaphatna erre a gyengeségemre, megpróbálom leplezni az egészet a rúzsfolt miatt érzett dühös és fájdalmas csalódottságommal. Erre eleinte még csak nem is reagál, csak amikor az orra alá dörgölöm, hogy kurvára nem tartotta meg ő sem az ígéreteit, amire olyan büszke. Végighallgatom a monológot, és közben egyszerre dúl bennem a harag, a fájdalom, az árulás és az önmarcangolás érzése, mert hiába hiszi, hogy én nem bánok semmit, rohadtul nincs igaza, és más tekintetben sem sikerült eltalálnia az érzelmeimet és a gondolataimat. – Az egyetlen reményem az volt, hogy adsz nekem egy esélyt, David! – kiabálok rá most már inkább fájdalmas, mint dühös kétségbeeséssel. – Esélyt, hogy megpróbáljam jóvátenni, a kurva életbe! Azt hiszed, én nem tudom, mit tettem? Azt hiszed, nem esedeztem a bocsánatodért még ott is, amikor bedrogozva éppen magam mellé képzeltelek? Azt gondolod, hogy nekem ez olyan rohadt könnyű volt? Hogy nem hordozom ezt magammal azóta is minden nap, mint valami kibaszott keresztet?! Soha nem vártam volna tőled, hogy tegyél úgy, mintha mi sem történt volna, de ha betartottad volna az ígéreteidet, ahogy mondtad, legalább meghagytad volna nekem az esélyét annak, hogy megpróbáljam elnyerni a bocsánatodat! – vágom hozzá minden ezzel kapcsolatos fájdalmamat és csalódottságomat ugyanazzal a hangerővel, mert nem tudom többé visszafogni ezeket a két és fél éve belém szorult nyomorult érzéseket. Aztán megint rám néz, ugyanazokkal a félelmetesen hideg, távoli és sötét szemeivel, és ismét fájdalmasabb ütéseket visz be, mint néhány napja majdnem ugyanitt. Mit hittél, hm? Hogy ha kiszolgálsz, akkor minden olyan lesz, mint régen? Olyan őszinte értetlenséggel mered rám, hogy a légzésem szabálytalanná válik a mellkasomba maró fájdalomtól és akaratlanul is hátrálok egy lépést. Soha nem lesz már olyan. Nem tudom ép ésszel felfogni, amikor megint a vodkával jön, mintha az egy fikarcnyit is számítana nekem ezen a kurva világon, de talán sok mindent elmond, hogy szerinte ez foglalkoztat. Csak későn veszem észre a szemeimet égető könnyeket, de egy bosszús mozdulattal letörlöm azokat a kézfejem hátuljával, amikor megérzem végigfolyni őket az arcomon. Elnyílnak az ajkaim, de rájövök, hogy ezek után már nem tudok neki mondani semmit. Valószínűleg tényleg csak képzelődtem, amikor azt gondoltam, van bármi esélye még annak, hogy ő is ott van valahol mélyen. Talán megőrültem, ahogy Claire gondolja. Hiba volt maradnom, pedig kétszer is ezt választottam, de mindkétszer hamis tévképzetekbe ringattam magam, azt láttatva magammal, amit látni akartam. Nyelek egyet, becsukom a szám és mivel tudom, hogy jobb ha a szemeimbe gyűlő további könnyeket inkább megtartom magamnak, némán sarkon fordulok és magára hagyom, hogy a kimondatlan igényeit is teljesítsem.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. - Érdekes, mert ő egészen máshogy adta elő, mielőtt én viszont eltörtem a kezét! - sziszegem. - A hasonlítgatásról meg ne álszenteskedj, mikor te pont ugyan ezt csináltad, csak a "megdugok mindenkit, akit megmentek" vonalon haladva! - emlékeztetem őt, hogy ő pont ugyan ezt akarta sértésként csinálni, csak neki nem volt rá alapja, míg én szemtanúja voltam annak, hogy ők mit csináltak. Ugyan olyan rossz, mint én. Bármennyire is akarja előadni, hogy mekkora seggarc vagyok, ő is ugyan azt csinálja. - Nem tettem úgy Shay, épp azt magyarázom, hogy nem más kibaszott picsáját nyaltam, hanem dolgoztam azért, hogy ilyeneket adhassak neked! Nem, nem vagy luxusfeleség, és én is kurvára messze állok egy normális embertől, de még is úgy panaszkodsz, mintha nem lehetne ennél sokkal rosszabb! - persze aztán eljutunk a be nem tartott ígéretekhez, emelt hangon osztjuk ki egymást megint, ő pedig előjön azzal, hogyha adtam volna neki esélyt, akkor jóvá tette volna és hogy bedrogozva is bocsánatért esedezett. Szinte felrobban a fejem a vérnyomásomtól. - És mi a faszom tart vissza, hogy most bocsánatot kérj?! Vagy tegnap? Vagy azelőtt? Vagy mondjuk mielőtt lesitteltek két évre? Kurvára nem nézel ki úgy Shay, mint aki bármit is bán! Megpróbáltál megölni! Engem hibáztatsz a nyomorod miatt, mikor nekem köszönheted, hogy egyáltalán élsz! Soha nem tisztelted a kéréseimet, soha nem tisztelted az akaratomat és a végén nem tisztelted az emlékemet sem, mert kibaszott GÁZÁBAN szedtelek össze! - kiabálok rá. Mindenemet arra tettem fel, hogy békességben és biztonságban legyen és mit csinált? Szart rá. Mint mindig. Leveszem a zakómat, mert szó szerint izzadok a dühtől, a megjelenő keserűségtől és gondolatban eljutok odáig, hogy neki valószínűleg ez a kiszolgálás akart lenni az út, amivel bocsánatot kér? Vagy amitől majd minden a régi lesz? Mi a faszt gondol rólam? Ahogy ő korábban felháborodott azon, hogy képes voltam Jamesszel párhuzamot vonni, most én háborodok fel azon, hogy szerinte ez kell ehhez. Mintha csak ezért szerettem volna. Komolyan azt hiszi, ezzel előhúzhatja belőlem a rég eltemetett énemet? Ezzel? Aztán amikor közlöm vele, hogy rohadt messze jár az igazságtól megdöbben és sírni kezd. Nem tudom, hogy láttam-e a kórházon kívül sírni. Nem emlékszem. Őszintén szólva azt akarom mondani, hogy nem érdekel, de hiába mantrázom magamban ezt, még is belém költözik egy kibaszott ismerős és rossz érzés. Hagyom, hogy elmenjen a szobájába, én pedig fogom a cigimet, a piámat és még is kimegyek a teraszra. Már a zárt tér gondolatától is borsódzik a hátam. Leülök kint egy székre és hagyom, hogy a hideg levegő lehűtse a kiabálástól felforrósodott testem. Egy idő után úgy sem érzem már, erre a folyamatosan fogyó alkohol is rásegít, amit remegő kézzel emelek magamhoz minden kortynál. Igyekszek visszanyomni mindent, ami elő akarna jönni. Ez tartott életben. Ez tartotta meg az ép elmém. Az érzelmek teljes mértékű elnyomása. Elfogy a cigi is, meg a pia is, amitől szó szerint rádőlök egy asztalra oda kint. Egészen addig az igazak álmát alszom, míg hajnalban fel nem ébredek arra, hogy zsibbadnak a végtagjaim, annyira fázok. Kurva jó. Másnaposan nézek bele a cigisdobozomba, amit a földre fújt a magaslati szél, de üres. Kurva jó. Köhögve, az orromat szívva kelek fel és dobom át a szomszédos, alacsonyabb épület lapostetőjére az üres üveget, és megyek be a lakásba, hogy a konyhában felvegyem a zakómat és elmenjek egy újabb cigiért. Alig találok nyitva boltot, és az is hosszú ideig tart, mert gyalog megyek. Közben beteget is jelentek, de még csak eljátszanom se kell a beteget, mert a hangomon is hallani, hogy úgy megfáztam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire végre találok egy nyitott gyorskajáldát is, aminek az ablakánál lassan reggelizek valamit. Igyekszem nem visszaadni egyből, mert a fejfájásom és a meginduló köhögésem miatt a gyomrom is forog kicsit. Nem baj, edzett alkoholista vagyok már. Hiába akarnék, nem veszek másik üveget. Az épületbe érve ráérősen sétálok a lift felé, de az utolsó pillanatban kell kettő nagyot lépnem, mert hirtelen be akar csukódni az ajtó. Valószínűleg elhívták. Megnyomom a gombot a legfelső emelethez és nyúzottan bámulom az ajtót. Észre sem veszem, hogy nem állok meg sehol, de annak tudom be, hogy ez a lift most felfelé tart, az illető meg lefelé akar menni, szóval várnia kell. Ami igaz is, csak arra nem gondoltam, hogy az illető honnan akar lefelé indulni. A lift csilingel egyet, az ajtó kinyílik de én ki se tudok lépni, mert az ajtón meg Shay lépne be. - Mi a fasz? - szakad fel belőlem a meglepettség, aztán már meg is fogom az ajtót, nehogy bezáródjon, a nőre pedig olyan dühös szemeket villantok, amilyet talán nem látott egy ideje. - Még is mit képzelsz, hová mész? - sziszegem, elindulva felé. Azt meg sem kérdezem, hogyan jutott ki, azt lesz időm kitalálni. Most egyelőre más dolgom van, még pedig bent tartani Shayt, aki ismét szökésre akarná adni a fejét. Nem kötöztem meg eddig, mert nem éreztem szükségét. Eddig. Az övemért nyúlok és kibontom, de ebben semmi szexuális gondolat nincs. Ő ismét megszegte a szabályokat, a szavát, így most már nekem sincs értelme, hogy betartsam a magamét. Legalább addig, ameddig ki nem találom, hogy tartsam bent anélkül, hogy 0-24 figyelnem kellene.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Egyszerűen figyelmen kívül hagyom, amit Jamesről hadovál, és ebben a pillanatban már a nyilvánvaló féltékenysége sem olyasmi, amivel tudnék mit kezdeni, mert az egyetlen eredménye az, hogy hülyeségeket beszél és kígyót-békát olvas a fejemre, pedig ő is tudja, hogy semmi alapja nincs a vádaskodásának. Emlékeztethetném, hogy kettőnk közül nem én keféltem végig a fél világot "őt keresve", hiszen erre ő maga világított rá olyan okosan első alkalommal, de nem hiszem, hogy bármi haszna lenne. Inkább elengedem a fülem mellett az egészet, mert annyit sem ér, hogy vitatkozzak vele erről. Ha pedig arra játszott, hogy majd elkezdek esedezni, hogy hagyja békén Jamest, hátha ezzel igazolhatja a tévképzeteit, hát csalódnia kell. Sajnálom Jamest, ha valóban eltörte a kezét, mert szerencsétlen nem igazán csinált semmit, de legfeljebb a szabadulásomra akartam volna felhasználni, arra pedig ma akadt másik jelentkező is. Amit nyilván nem kötök az orrára. – Te kezdtél el panaszkodni, David, nem én – rázom meg a fejem, a halántékomon pedig lüktetni kezd egy ér az idegességtől, hogy még ezt is képes lett volna úgy csavarni, mintha én picsogtam volna itt arról, hogy mennyit kell dolgoznom kibaszott ajándékokért. Amikor viszont eljutunk a szokásos témához, már egészen más érzelmek kerülnek előtérbe, mert azok után, amin keresztülmentem lényegében miatta, nem tudom tovább tartani magam. Igen, még mindig haragszom rá, amiért ilyen hülyén fogja fel az egészet, de most kivételesen nem kezdem el hibáztatni, vele ellentétben én nem a bűneit kezdem a fejére olvasni, de nem is tudom, mit remélek. El kéne fogadnom, hogy széllel szemben hugyozok, és bár ettől már csak egy hajszál választ el, ő szerencsére segít eltüntetni azt a hajszálat is. Megint minden róla szól, megint minden az én hibám, megint mindenért én kérjek bocsánatot, de attól szakad csak le igazán a pofám, hogy szerinte még most is nekem kellene ezt megtennem. Elkeseredett, dühvel vegyes fájdalommal telik meg a mellkasom, ahogy közelebb lépek hozzá. – Kibaszottul megerőszakoltál! – üvöltök rá könnyektől elhomályosuló szemekkel, miközben taszítok rajta egyet a mellkasánál. – Nézz bele a rohadt tükörbe, ha azt hiszed, itt csak nekem kell bocsánatot kérnem! – lökök rajta még egyet, de aztán magamtól is leveszem róla a kezeimet és zihálva, egy újabb összetörés szélén vergődve hátrálok el tőle. Amit ezután mond, már csak hab a tortán, és már az sem zavar, hogy látja a kurva könnyeimet, mert egyértelművé tette, hogy nem érdeklik az érzéseim. Nem is tudom, eddig mi a faszomat képzeltem, gondolom keserű fájdalommal, miközben visszavonulok a szobámba. Legalább ebben nem állít meg.
Talán szerencse is, hogy elfogyott a vodka, mert így tisztább fejjel ébredek. Az álmaim nem lettek sem könnyebbek, sem kevésbé szörnyűek, sem elviselhetőbbek, de már konkrét céllal ébredek, ezért nem vergődök sokáig az ágyban, azt remélve, hogy talán egyszercsak kipihenem magam. David már elment, szóval nyugodtan felöltözök, iszok vizet, főzök egy kávét, és megkeresem a dobozt, amiben Sir Chad érkezett. A szenátorné cuccai között előtúrok egy nagy táskát, amibe bekészítek vizet és valamennyit a kajájából is, miközben halkan elmagyarázom neki, hogy el fogunk menni innen. Még nem tudom hova; ha szerencsénk van, Claire-hez, ha nincs, akkor magam juttatom ki innen kettőnket, aztán megkeresem Lazare-t. A macska persze csak dorombol és nyekereg, de nem baj. Nem fogom itt hagyni, hogy David rajta élje ki a haragját. Valószínűleg a tegnap este miatt, de szokatlanul türelmetlennek érzem magam. Claire tegnap dél körül ért ide, de most képtelen vagyok tovább várni egy-két óránál, szóval alaposan átkutatom a szenátorné hajas részlegét a fő fürdőszobában, és szerencsére találok is mindenféle fajtájú, formájú és hosszúságú hullámcsatokat, szóval letelepszem az ajtó elé és munkához is látok. A zár nyilván trükkösebb, mint egy átlagos darab, de számítottam is erre és bőven felszerelkeztem, így aztán hiába kell több csatot is meghajtogatnom és végigpróbálnom, a zár végül megadja magát. Furcsa, ambivalens érzések töltenek el, ahogy kinyílik az ajtó, de visszanyelek mindent, ami eddig még odabent tartott. Csak képzelegtél. Nyelek egyet, felszívom magam, aztán felemelem Sir Chadet és behelyezem a dobozába. A táskát a vállamra tudom venni, de a dobozt egyelőre a földre teszem, mert nem kicsit súlyos, előbb megvárom a liftet. A gyomrom furcsa görcsben áll, rázom a kezeimet és topogok a lábammal, a szívem pedig nyugtalan, de uralkodom magamon és lekötöm magam azzal, hogy az emelkedő számokat nézem a kijelzőn. Az utolsó előtti emeletnél már hajolok is le Sir Chadért, de ahogy meghallom az ismerős csilingelést és felegyenesednék, meglátom a kinyíló ajtó mögött Davidet. – Ha ben zona... – mordulok fel vele pontosan egy időben. Mi a faszomat keres itt? Nem az volt, hogy reggeltől estig dolgozik?! Eddig vissza sem ette a fene sötétedésig, most meg... A kurva életbe! Már engedem is el a doboz alját – szerencsére nem kell szó szerint eldobnom a macskát, csak visszaengedni a földre –, a táskát pedig úgy dobom félre, hogy közben már hátrálok el Davidtől. Fegyverrel persze nem készültem, mert a faszom gondolta volna, hogy kelleni fog. – Hagyj elmenni, David – kérem most még higgadt nyugalommal, de ő már az övét bontja ki és nem kell megkérdeznem, miért. Tekintetemmel az előteret pásztázom, feltérképezve a lehetséges menekülőutakat, bár a legfőbbnek épp most záródik be az ajtaja. A hátam a falnak ütközik, de mielőtt még sarokba szoríthatna és túl közel érhetne, fürgén kitérek oldalra. – Te is tudod, hogy semmi értelme annak, hogy itt tartasz. Nincs szükséged rám, csak megölnénk egymást előbb-utóbb. Engedj el és soha többé nem kell látnod – próbálok a racionális oldalára hatni, már ha még van neki ilyen. Ha viszont egyértelművé teszi, hogy nincs, akkor nekem sincs más választásom. Ökölbe szorítom a kezeimet és megfeszítem az izmaimat, felkészülve egy újabb ütközetre. – Nem leszek a foglyod, David – közlöm vele halkan, és rábízom, hogy megértse ennek a teljes mögöttes tartalmát. Az utolsó leheletemig küzdeni fogok. Most is, de ha szerencséje lesz, később sem lehet benne soha biztos, hogy nem fogom-e felszabadítani magam akárhogyan is. De most is jobb lesz, ha felkészül, hogy hacsak nem sikerül ezúttal tényleg minimum eszméletlenre vernie, nem fogok visszamenni abba a lakásba.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. És megint ott tartunk, hogy én panaszkodtam, de már nem érdekel, szét hasad a fejem és úgy se ér el az agyáig. Az sokkal jobban zavar, hogy előadja a melodrámát, hogy mennyire bánja ami történt, de érdekes módon egyszer sem szólt erről egy kurva szót sem, sőt, mindenért én vagyok a hibát. Mintha én tettem volna altatót a saját kurva teámba. Aztán kifakad és lökdösni kezd, hogy megerőszakoltam, és ezen is felszívom magam. - Ki a faszom mászott folyton az arcomba? Ki nem tudta tartani a távolságot? Ki a faszom nedvesedett be két érintésemtől? Ki a faszom nyögdécselt az élvezettől? Akartad azt a szexet, épp úgy, mint én! Mindig is imádtad, amikor ledomináltalak, tegnap is imádtad! Erőszaknak lehet nevezni, ha akarod? - teszem fel neki a kérdést sziszegve, de már választ sem várok. Nyilván nekem kell gondolatot olvasni, mert amit a teste közöl, az nyilvánvaló hazugság. Már a könnyek is megjelennek, amitől egyszerre érzem rosszul magam és nem tudom, hogy elhiggyem-e egyáltalán. Még is meddig húzódik a színészkedése határa? Mikor bízhatok meg abban, amit látok? Hagyom a szobájába menni. Leiszom magam, elalszok kint, aztán másnap megbetegedve mondom le az aznapi munkát. Ki kell pihennem magam, mert az elmúlt napokban nem sikerült, most pedig rendesen meg is fáztam. De a legrosszabb csak akkor jön, amikor felérek a penthouse emeletére és a liftajtó előtt Shay áll. Egyszerre értetlenkedünk egy sort, aztán kezdődik majdnem ugyan az, mint napokkal ezelőtt, csak most nem lesből támad rám. - Majd meglátjuk. - felelek csak ennyit, mert nem pazarlom a véges levegőmet beszédre. Szerencse, hogy nincs a folyosón tulajdonképpen semmi, amit egymás ellen használhatnánk egy tűzoltókészüléken és egy cserepes növényen kívül. Ő felmarkolja az előbbit és azzal védekezik és támad, én pedig részben az övvel, részben a cseréppel. Nem hagyja magát, de nem számítottam másra. A harc ugyan úgy hosszú ideig tart, de nem hagyom, hogy most a szúráshoz közeli állapothoz jusson. Ezúttal kevésbé finomkodok, és amikor sikerül elkapnom, akkor hátulról kézzel lábbal elkapom, hogy fojtófogásba vegyem. Csak addig szorítom, amíg tényleg el nem veszti az eszméletét, aztán felkelek, felveszem a karjaimba és besétálok vele. Az ajtó körül szét dobálva meglátom a hullám csattokat és magamban átkozom ezeket a női szarokat, amiért talál itt belőlük valamit, amit használhat. Beviszem a szobájába, ahol a fürdőből elhozott köntös övvel kikötöm az ágyhoz, hogyha felébred, miközben pakolok, akkor se tudjon mit csinálni. Az egész kurva szobát felforgatom. Minden fiókot kiveszek a helyéről és kiborítom őket a folyosón, átnézem a ruhásszekrényeket, a cipősszekrényeket, a fürdőszobai szekrényeket, még az ágy alá is benézek. Olyan lesz a szoba, mintha valaki épp kiköltözni készülne, az alapvető és beépített bútorokon kívül minden üres. Shay még mindig csicsikál, így legalább az ő utálkozásának hallgatása nélkül tudok befejezni mindent. A lépcsőházban összeszedem a macskát és lemegyek vele a földszintre, ahol a legegyszerűbb módon csak az út mellé akarnám tenni... de a panaszos nyávogásáról eszembe jut, hogy Shay mennyire örült neki, én pedig kibaszottul elgyengülök. - A kurva isten megbassza... - morgom az orrom alatt és visszafordulok a döggel együtt. Felérve lerakom a dobozt Shay szobájában, behozom a táljait, meg az 5 kilóg tápját, egy üveg vizet, egy papírtányért rajta kenyérrel meg zöldséggel. Kioldom a még eszméletlen Shay kezeit, aztán kimegyek és bezárom az ajtót és neki állok telefonálni. Innen el kell menni előbb, vagy utóbb, szóval ezt intézném. Az ebédszünetemben - amiben jegelem a frissen szerzett zúzódásokat az arcomon - azonban fura neszeket hallok a bejárati ajtótól, és amikor az előszobai folyosóra sétálok, Claire jön velem szembe és torpan meg. Hebegni kezd össze-vissza és úgy néz rám, mint akit rajta kaptak, ráadásul arról kezd beszélni, hogy nem tudta, hogy nem dolgozom és amikor realizálja, hogy tele vagyok sebekkel, Shay felől kezd érdeklődni. Most már tudom, hogy nem csak James miatt kellett volna aggódnom... Amikor realizálja, hogy veszélyben van, már túl közel érek. Mire kinyitja az ajtót és elszaladna, elkapom a haját. Felkiált, de ő még annyira sem tudja magát megvédeni, mint a macska a dobozban: éppen csak iránta nem érzek szánakozást. Elmegyek vele és sokáig vissza sem jövök. Nem ölöm meg, mert a főnököm rokona, de teszek arról, hogy ne akarjon a levesembe köpni. Haza érek újabb itallal a kezemben, úgy köhögve, mint egy rákos láncdohányos - ki tudja, talán az is vagyok - és érzem, hogy a lázam is felment. Ha Shay az ajtaján dörömbölne, azt is ignorálnám, csak elnyúlok a kanapén és várom, hogy a pia és a láz kiüssön. Időközben egyébként is megkapom a fülest az új lakásról: holnap költözünk.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Emlékszem, milyen érzés volt a kórházban. Amikor felébredtem, még azt sem tudtam, hol vagyok, és mire nagyjából kitisztultak a gondolataim, David már a jeges vizet öntötte a nyakamba. Emlékszem, hogyan kiabáltam utána és ő hogyan sétált tovább zavartalanul, emlékszem a pánikrohamra, a belém költöző zsigeri, zsibbasztó rettegésre, aztán pedig a hirtelen élessé váló fájdalomra, amikor elkezdtem ki- és letépkedni magamról mindent és kis híján kiestem a kórházi ágyból, hogy utána tudjak menni. Akkor azt hittem, annál rosszabb már sosem lehet, hogy ahhoz fogható mélységbe már soha nem fogok kerülni, de tévedtem. Nem válaszoltam neki, amikor még azt is az én hibámmá akarta faragni, amit tett velem. Nem maradt neki többé mondanivalóm. Ha ez volt a célja, akkor sikerült elérnie: meggyőzött arról, hogy az a Dave, akit én ismertem, aki megszámlálhatatlan alkalommal megmentett, aki megtanított szeretni és milyen érzés szeretve lenni, nincs többé. Elveszett valahol út közben. Elhiszem neki, hogy ennek részben én vagyok az oka, mert ha a teljes terhet nem is venném magamra, vele ellentétben én megértettem, hogy a tetteinknek következményei is vannak. Nem valószínű, hogy ezt valaha megbocsátanám magamnak, de már nem kellett sokat várnom arra, hogy rájöjjek: nem is kell ezzel a gondolattal sokat vesződnöm. Már akkor bántam, hogy vak voltam és ostoba, és ezért elutasítottam a Claire által kínált menekülőutat, de másnap azzal a felhatározással ébredtem, hogy így vagy úgy, de ez volt az utolsó ott töltött éjszakám. Aztán David ismét beleköpött a levesembe, de ezúttal nem állt szándékomban hagyni magam, egy kicsit sem. Ütköztünk már meg egymással ténylegesen vérre menően, de akkor mindketten lefagytunk, akkor viszont megfogadtam, hogy ez nem fog megtörténni. Nem akartam megölni, mert nem vágytam a halálára, de kész voltam akár ki is ütni azzal a nyomorult tűzoltókészülékkel, ha tudtam. Az öve ugyan előnyhöz juttatta, de amikor lefogott sem álltam meg a küzdésben, ezúttal az sem volt rám hatással, milyen testhelyzetben szorított le, mert ütöttem, rúgtam, vergődtem, küzdöttem ellene, ameddig csak tudtam, és ebben csak az tudott megállítani, amikor a szemeim előtt pontok kezdtek táncolni az oxigénhiánytól, amelyek aztán gyorsan sötétségre váltották magukat. Amikor felébredtem, hosszú percek kellettek, mire rájöttem, hol vagyok, és mi az a furcsa zúgás a háttérben. A fejem olyan élesen lüktetett, mintha valaki folyamatosan kalapáccsal verte volna a halántékomat, és nem tudom, mikorra váltam képessé a mozgásra, de amikor megpillantottam a mellettem agresszívan doromboló és dörgölőző Sir Chadet, elfogott egy hatalmas adag megkönnyebbülés, amit aztán egy még nagyobb adagnyi bűntudat váltott fel. Most, az ágy szélén ülve és a bundáját simogatva már csak utóbbit érzem a teljes testi és lelki kimerültség mellett. Be kell látnom, hogy David végül nyert, mert elérte a célját: elvett tőlem mindent, amim még maradt. Megfosztott az utolsó dologtól, ami még célt adott az életemnek, és aztán a saját emlékét és megalázta és sárba tiporta, ezzel elvágva az utolsó kötelet is, ami még azt súgta volna, hogy van miért próbálkozni. Elfáradtam. Kimerültem. Nem akarok tovább küzdeni, főleg nem ellene, főleg nem így. Kész vagyok a gyáva kiutat választani. – Sajnálom – suttogom a puha bundájába. – Nem tudom, miért lehetsz még mindig itt, de remélem, nem fog bántani. – Szeretném azt hinni, hogy nem fogja, de már nem tudok és nem is merek remélni semmit vele kapcsolatban. Csak egyszer próbáltam meg lenyomni a kilincset, hogy igazoljam a sejtésemet, amit a szoba állapota már elővetített. Megmondtam Davidnek, hogy nem leszek a foglya, de nem hitt nekem. A kreativitásomat, vagy éppen a képességeimet pedig alighanem alábecsülte. Sokáig várok. Ugyan nincs itt semmi, amin követni tudnám a pontos időt, de bőven megvárom, hogy David köhögése abbamaradjon – az ezzel kapcsolatos aggodalmamat könnyű egyszerűen csak elfogadni, hiszen úgysem engedne ki, hogy segítsek –, és csak jóval azután megyek be a fürdőszobába. Akkor sem esek kétségbe, ha még a beépített leeresztőszelepet is képes volt kirángatni a kádból, mert a ruháimat nem vette le és ott az ágynemű is, hogy el tudjam dugaszolni a lefolyót. Addig bármi elég, ameddig tartania kell. Sir Chadet kizárom a fürdőből, mert így is tudom, hogy csak egyetlen, nagyon mély mentális állapotban fog sikerülni, amit akarok, és abba nem fér bele sem nyávogás, sem dorombolás, sem más. Semmi. Csak én és a kiképzésem. Volt részem elég waterboardingban, mire megtanultam kizárni az ösztönös pánikot az agyamból. Lassan engedem a vizet, hogy ne legyen túl hangos a zúgás és a csobogás, legalább addig is van lehetőségem elmerülni a gondolataimban, hogy legalább nagyjából békét kössek a fejemben mindennel és mindenkivel. Leveszem a nadrágomat és a vékony anyagot hosszú csíkokra tépem, amiket össze tudok fonni három vastagabb valamivé, mielőtt bemásznék a vízbe. Az első mondvacsinált "kötelet" a bokáim, a másodikat magam előtt a csuklóim köré kötözöm szorosan. A harmadikat az összekötözött csuklóimmal tekerem a nyakam köré és olyan szorosra húzom, hogy érezzem, ahogy elszorítja a nyaki verőereket, ezzel inkább előbb mint utóbb biztosítva a spontán ájulást, ha mégis pánikba esnék és nem lenne elég a másik két biztosíték. Egy kicsit megnehezítem a saját helyzetem azzal, hogy gyorsabb pumpálásra késztetem a szívem, míg a csuklóimat a hátam mögé küzdöm, de utána már tényleg csak egyetlen dolog marad. Az alámerülés. A csendes elfogadás. Amikor lehunyom a szemem, az ő arcát képzelem magam elé – nem Davidét, hanem Dave-ét. A víz érintése miatt könnyű odaképzelnem magam az óceánba, a yacht mellett lebegve, a kezével az arcomon, azokat a szemeket figyelve, amelyek nem voltak sem sötétek, sem hidegek, hanem mintha a minket körülvevő óceánnal olvadtak volna egybe és úgy néztek rám, ahogy még soha senki. Szerelmes vagyok beléd. Hallom a fülemben a hangját, érzem az ajkamon az ajkát. A tüdőm égni kezd, a könnyeim pedig beleolvadnak az engem körülvevő vízbe. Érzem, hogy a pánik elkezd felkúszni a torkomon, de közben távolodik a tudatom, ezért elnyomom a túlélési ösztönt. Csak adj még egy kis időt. Akkor kezdődik el, amikor már nem tudom eldönteni, hogy nyitva van-e a szemem vagy csukva. Érzem a hátamon David súlyát, magam körül a kezét és a lábait, a karját a nyakam körül. Nem kapok levegőt. Érzem a nyakamon Doron ujjainak szorítását. Nem kapok levegőt. Megrándulnak a karjaim és a lábaim, de nem tudom felnyomni magam a felszínre. Kinyitom a számat, hogy nagy levegőt vegyek, és még érzem a befelé tóduló vizet, de már nem jut el az agyamba a fájdalom.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Nem tudom, hogy mi kelt fel. A köhögés, a láz, a hidegrázás, a macska nyávogása, vagy az a csend, ami szinte a csontjaimig hatol. A fejem fáj, forog velem a világ és azt sem tudom, mennyi az idő. Szinte automatikusan kelek fel, hogy megcsináljak a következő adag ételt - még ha tudom, hogy valószínűleg az előzőt sem ette meg. Hogy az arcomba fogja kenni a tányérral együtt. Erre számítok, hiszen mi mást tenne? Mi mást? Meg sem fordul a fejemben, hogy ártson magának. Nem gondolok rá, mert lehetne rosszabb. Én tudom, hogy már volt rosszabb. Még is, amikor bemegyek a szobába és csak a macska fogad, értetlenül nézek körbe. Innen nem tudhatott kijönni. A fürdőbe megyek, csak azért, hogy utána kishíján szívrohamot kapjak. Előbb cselekszem, mint gondolkodom. Oda ugorva rántom ki a kádból, de ernyedt. A mellkasom szorít de nem engedem, hogy visszakerüljek a hajó folyosójára. Most nem lehet! Kioldom a kezeit és lábait, aztán azonnal a padlóra fektetem. Három pontos légzés figyelés. Negatív. Újra élesztés. Befújás. Szinte üveges szemekkel figyelem a vizes arcát, miközben pumpálom a mellkasát. Fingom sincs, mennyi ideje volt víz alatt. Nem tudom, mennyi ideig nyomom a mellkasát és lélegeztetem, mikor végre felköhögi a vizet és magától kezd el lélegezni. Csak amikor ezt látom, remegő kézzel, görcsösen simogatom meg a fejét, mintha ettől azt remélném, hogy ez az egész csak illúzió. Amikor megbizonyosodok arról, hogy már nem kell nyomnom és lélegeztetnem, akkor fektetem stabil oldal fekvésbe és arrébb kúszva neki dőlök a falnak, hogy amit tegnap el tudtam nyomni alkohollal az most előjöjjön. Épp csak a nyüszítésem nem hallom a fejem zúgásától, de a ptsd roham azonnal félbe is szakít mindent. Újra végig élem, hogy mások megfulladnak körülöttem és én is majdnem. Ismét ott vagyok, aztán mikor visszatérek jön a kabin. Újabb roham. Jön ez. Újabb roham. Szerencsém, hogy itt a wc mellettem, mert ez a mértékű zokogás is elég lenne ahhoz, hogy hányjak, mint ami rám jön két roham között, de hála magának a rohamoknak is, azok is tesznek arról, hogy az összes alkohol visszajöjjön belőlem. Jó sok idő kell, mire össze tudom szedni magamat annyira, hogy remegve, de legalább fel tudjam emelni és rá tudjam tenni az ágyra. Betakarom, aztán kimegyek az ajtón, de nem zárom be. Még csak be sem csukom. Kimegyek a lakásból, de nem zárom be az ajtót. Két dologért megyek, az egyik a fegyverem, a másik meg három üveg whiskey. Felérve előbbit kiszedem a nadrágomból, hogy a konyha pultra tegyem, mintha csak fel akarnám ajánlani valakinek, aztán neki állok úgy istenesen inni. Ha időközben - legyen ez bármikor - felébred és kijön a szobájából, már valószínűleg másfél üvegnek a fenekére néztem és csak szerencsém, hogy találtam egy biztos pontot az asztalban, amire támaszkodhatok. A szemem sarkából nézek rá, aztán vissza magam elé, miközben könyökölve a fejem támasztom. Már a látványától is zsibbadni kezdenek az ujjaim. - Menj. - mondom csak egyszerűen, halkan. Olyan részeg vagyok, hogy úgy se tudnék normálisan beszélni, vagy mondatokat formálni. Nem tudom azt mondani neki, hogy a folyosóra dobott ruhák közül biztos talál magának egy nadrágot, amiben távozhat, mert saját maga is ki tudja találni. Nem mondom ki, hogy igaza volt abban, hogy nem lehet a foglyom, mert egyértelműen győzött. Itt hagyhat megint. A gondolatra majdnem megint felfordul a gyomrom és érzem felkúszni a torkomon a sötétséget, de az ingert úgy küzdöm le, hogy gyorsan megemelve az üveget kortyolok nagyokat belőle.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Nem tudom, hogy hinne-e nekem, ha elmondanám - vagy hinni fog-e nekem, ha el tudom mondani -, hogy nem így akartam. Ismerem már a rólam alkotott véleményét, tudom, hogy valamiféle szörnyeteggé formált engem a fejében, de hiába gondolja így, én nagyon is tisztában vagyok mindennel, mert emlékszem. Minden egyes rohamra, de még arra is, amikor a nappalijukban állva elmondta nekem, mi történt, és én éreztem a nyakamra csorduló forró könnyeit, ahogy magamhoz öleltem. Nem felejtettem el semmit, mert minden egyes alkalommal megszakadt a szívem az övével együtt. Most is gondolok erre, és ha lenne más választásom, biztosan nem ez mellett döntenék, de nem hagyott nekem semmi mást. Tudom, hogy így is meg fog majd találni reggel vagy délelőtt, de nem akarok tovább küzdeni. Nem akarom tovább csinálni. Nem akarom, hogy Doronná váljon a szememben. Nem emlékszem sok mindenre. Amikor magamhoz térek, megint az ágyon fekszem, betakarva, de csurom vizesen. A fejem megint hasogat, nem is beszélve a torkomról és az égő tüdőmről, és megint hallom az agresszív dorombolást. Sir Chad belemászik az arcomba és az orromnak dörgöli a fejét. Felrémlenek hangok és érzések; az érzés, ahogy görcsösen köhögöm fel a vizet, és valami hangos, öklendezéssel keveredő zokogás hangja, ami nem én vagyok. Pislogok egyet, aztán még egyet. Megmozdítom a lábujjaimat. Az ujjaimat. Levegőt veszek. Fáj, de megtörténik. Remegni kezd a kezem, de lassan kibontakozok a takaróból, még ha Sir Chad panaszosan nyávog is, amiért magára hagyom. A konyhában találok rá. Azt hittem, elzsibbadtam és teljesen érzéketlenné váltam, de tévedtem, mert a szívem még így is megszakad a látványtól. Nem kérdezek vagy mondok semmit, csak nézem őt, a szemeim pedig könnyessé válnak. Nem vagyok rá dühös, most nem. Egyszerűen csak fáj, és ha haragszom valakire, az én vagyok. – Nem – felelem egyszerűen, ugyanolyan halkan. Közelebb megyek, de először az odakészített fegyverért nyúlok; még most is remegnek egy kicsit a kezeim, de szakavatott, gyors mozdulattal ejtem ki belőle a tárat, amit aztán ki is pucolok, egyesével kipattintvs belőle a töltényeket. Félek, hogy hülyeséget akarna csinálni, és ha a tárat vissza is tudná kattintani a helyére, annyira nem koordináltak a mozdulatai, hogy a betöltésével megbirkózzon. A golyókat és a tárat leteszem a pisztoly mellé, aztán odasétálok Davidhez. – Add ezt ide, elég volt mára – mondom halkan, gyengéden, és ugyanilyen finoman, de kellő határozottsággal az üvegért nyúlok. Olyan részeg, hogy tudom, nem sokat kell majd küzdenem érte, de nem akarom bántani, szóval csak finoman húzom ki a kezéből. Látom az üres üveget is, még az a csoda, hogy nem kapott alkoholmérgezést. Félreteszem az üveget, aztán újra odalépek hozzá és a felém eső karja alá bújok, átvezetve a hátán az egyik kezem. – Gyere – kérem ugyanazon a hangszínen, bár nem is hagyok neki más választást. A szabad kezemmel felkapok egy vizet, aztán indulunk is. Hagyom, hogy rám engedje a testsúlya nagy részét, miközben eltámogatom a szobájáig, hogy aztán óvatosan leengedjem az ágyára. Jobbára a szobában lévő szemetest húzom oda az ágy mellé, mert nem fogom magára hagyni, míg megkeresem a múltkori lavórt. Én is felmászok az ágyra, félig ülve, hátamat a támlának támasztom, aztán az esetleg ellenkezésével mit sem törődve húzom oda magamhoz, ismét könnyedén érvényesítve az akaratom, tekintve, mennyire részeg. – Sajnálom – suttogom a hajába rekedt, reszkető hangon, miközben szorosan magamhoz ölelem. – Annyira kibaszottul sajnálom... – lehelem, és most már hagyom, hogy a könnyeim utat nyerjenek maguknak. Némán, hangtalanul sírok, kezemmel a haját simogatva, miközben újra és újra bocsánatot kérek tőle. A döntésemért. Amiért és ahogyan ott hagytam. Amiért bántottam. A maiért. Mindenért.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Azt hittem, hogyha bezárom a lelkem abba a sötétségbe, akkor már nem érheti semmi traumatikus. Nem érheti el semmiféle fájdalom és ez két évig működött is. Nos, Shay bebizonyította, hogy még sem működik ez olyan jól, mint gondoltam. Amikor szó szerint be kell törnöm a fürdőbe, csak hogy meglássam a halott arcát a víz alatt, rájöttem, hogy igen is van még fegyver, amivel át lehet szúrni azon a fekete pajzson, amit magam köré húztam és telibe is talált vele. A pánikot meghagyom későbbre, és először újra élesztek. Fogalmam sincs, hogy menni fog-e, mert nem tudom, mióta van ilyen állapotban, de nem is gondolkodok ezen, csak cselekszem. Úgy érzem, hogy rettentő sok ideje nyomom a mellkasát, mire végre fellélegzik. Csak ezután engedem meg magamnak azt a hisztérikus zokogást, ami önmagában is hányást váltana ki, de ehhez csatlakozik még jó pár roham is, ami csak rátesz erre az ingerre. Miután elfáradtam annyira, hogy se sírni, se hányni ne tudjak és a rohamok is abba maradtak, felveszem Shayt a földről és az ágyába dugom. Nincs erőm megtörölgetni, nincs erőm felöltöztetni, mert a puszta látványától is görcsbe ugrik mindenem. Kimegyek. Nyitva hagyok minden ajtót magam mögött, hogyha felkel, még véletlenül se próbálja meg ugyan ezt. A fegyveremért és az alkoholért megyek, aztán annyit iszom, amennyi remélhetőleg kinyír. Legalább is ez a terv, mert az italt minden élvezet nélkül, csak úgy iszom, mint a vizet. Az első üveget félre tolva nyúlok a másikért és már annak a felével is végzek, mire megjelenik a perifériámon. Elengedem. Menjen el. Hagyjon itt. Ezt akarta. Inkább meghalt, semmint hogy mellettem maradjon. Épp olyan röviden válaszol, mint ahogy szóltam hozzá. Rászorítok az üvegre és elfordítom a fejem. Aztán közelebb jön és a fegyverért nyúl. Jó, legalább megöl előtte. Nem tudom, miféle szándékkal hoztam fel ezt ide. Talán pont ezért. Hogy rám fogja és meghúzza a ravaszt. Én mindig is gyáva voltam a saját számba tenni, még alkohollal is, bár most már ott tartok, hogy ki tudja. Talán ha félig ájultra iszom magam... Már most annak a határán vagyok. De nem. Elkezdi szét szedni. Felmordulok. - Menje'! - szólok rá megint, artikulálatlanul. Nem értem, mi a faszt akar. Nem okoztunk már így is elég fájdalmat egymásnak? Most hirtelen érdekli mi van velem? De amikor ott hagyott, vagy amikor most víz alá merült, rohadtul nem voltam fontos. Ellenkezem. Amikor az üvegért nyúl, koordinálatlanul igyekszem ellökni a kezét, de annyira szédülök és annyit látok belőle, hogy még csak nem is súrolom a karját. - Nem! Hagybékn..! - a kezemből kicsúszik az ő határozott fogására az üveg. Utána nyúlnék, de csak kiesek az egyensúlyomból és majdnem bezúgok a pult alá, csak a szerencsének köszönhetem, hogy az asztalban meg tudok kapaszkodni, mielőtt leesek. Aztán el akar vinni innen. Majdnem keserűen felnevetek, mert majdnem 100 kiló izom vagyok, ő meg alig ér fel és még ő akar engem támogatni? Ez egy vicc. Az egész az. Még is mi a faszért van még itt? - Nemzáram be ajót, menjahvá akarz.. - próbálom eltolni magamtól, de ezzel is csak azt érem el, hogy kishíján leesek a székről, ami most neki segítség, mert egyébként is letámogat onnan. Az orrom alatt morogva próbálok megmaradni a lábaimon, de zéró egyensúlyérzékkel nem egyszerű, neki pedig minden erejét be kell vetnie, ha nem akarja, hogy eldőljek oldalra, de még sétáljak is. Egy örökkévalóságnak tűnik ebben a forgásban, mire a szobába jutunk, főleg, mert út közben kétszer gondolom azt, hogy jó lesz nekem itt a folyosón is és akarok lefeküdni oda, hogy becsukjam a szemeimet, kétszer pedig az öklendezés miatt állunk meg. Egyszer össze is gyűlnek a pontok a szemem előtt és félig sötét is lesz, de a falnak dőlve tartom magam eszméletnél. Nagy nehezen bejutunk a szobába és azt gondolom, hogy lefektet, aztán elmegy, de hiába nyúlok ki az ágyon, mint akit agyon lőttek, ő felmászik mellém. Most már aztán végképp nem értem, mi a franc történik. Miért lett hirtelen ennyire gondoskodó? Pár órája még meg akart szökni, aztán megölni magát, most meg nem hajlandó elmenni, ha kérem se. Sőt, magához húz. Nem tudok ellenkezni, mert félig már nem vagyok magamnál és egyébként is megint elfog a zokogás, ahogy a mellkasára húz és simogatni kezdi a hajamat. Már összeakad a nyelvem, és lehet nem is fogja érteni, ahogy elmondom neki, hogy nem lélegzett. Ez a trauma sokkal erősebb, mint a kabin, még ha most folyamatosan ismétli is, hogy sajnálja mint akkor, de nem sokáig tudok rajta agonizálni és még rohamot sem kapok, mert nyer az alkohol és a betegség közös ereje. Percek alatt hallgatok el és ernyed el a testem, de ebben az alvásban semmi pihentető nincs. Fogalmam sincs, mikor nyitom ki laposan a szemem, de rettentő pocsékul érzem magam. Nehezen veszem a levegőt és annyira ráz a hideg, mintha egy szál pöcsben lennék a szibériai télben. Az ajkam és torkom száraz, de érzem az epe és az alkohol undorító egyvelegének utó ízét. Valószínűleg eszméletlenül is hánytam, most meg lázam lehet. Krákokni kezdek, de olyan csúnyán, mint tegnap, amikor megállapítottam, hogy minden valószínűséggel tüdőrákot kaptam már a sok dohányzástól. Próbálom összekaparni az emlékeimet, hogy mi történt, de meglehetősen foltosan emlékszem. Az víztiszta, mikor Shayt kellett újra élesztenem, de utána vagy homályos, vagy sötét minden. Megpróbálnék kikelni az ágyból, de már attól remegni kezdek egész testemben, hogy megemelem a fejem, hogy körbe nézzek. De azt is lehet, hogy csak a fázás miatt reszketek.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Ha valaki pár éve megkérdezte volna, hogy valaha el fogok-e jutni arra a pontra, amikor saját magam akarok pontot tenni a végére, válaszra sem méltattam volna, mert mindig is biztos voltam benne, hogy ha sokkal hamarabb megölnek majd valahogyan, valamikor, mint hogy ezen gondolkozhassak. Még ha nem is űztem szánt szándékkal a halált soha, én is tudtam, hogy az életvitelem nagyon távol áll egy életbiztosítástól, nem mintha ez azt jelentette volna, hogy bármikor is könnyen terveztem volna adni magam. Sejthettem volna, hogy ezt is Ő írja majd felül egyszer, bár azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy így történne meg. Tisztában vagyok a kivitelezés súlyával, de nem látok más kiutat. Talán csak az eddig átélt összes trauma miatt hozok ilyen szélsőséges döntést, de egyszerűen nem tudom ezt tovább csinálni. Nem akarok hiába küzdeni valamiért, amit soha nem érhetek el és nem akarom, hogy Dave végleg eltűnjön az emlékeimből és David neve egyenlővé váljon Doronéval. Ez már nem a próbálkozásaim utolsója, hanem a gyávák menekülőútja, és végül mégis ez vezet oda, hogy amikor ki tudja mennyi idővel később kisétálok a nyitott ajtajú szobából, Dave-et lássam meg odakint. Nem örülök neki. Nem önt el büszkeség, sem pedig diadal, mert nem ezért csináltam. Soha nem tettem volna ki ilyesminek, mégis itt vagyunk, mert valamiért korábban megtalált, mint gondoltam volna. Nem kell mondania semmit, nem kell megmagyaráznia sem az üvegeket, sem a fegyvert, sem azt, hogy miért van tárva nyitva a lakás ajtaja is és miért küld el, de nagyon téved, ha azt hiszi, ki fogok sétálni rajta. Még csak nem is szól semmit vagy próbál megállítani, amikor a fegyverért nyúlok, ezért tudom, hogy szét is kell kapnom a tárat, de nem baj. Megpróbál újra elzavarni, de nem törődöm vele, csak odalépek hozzá, hogy elvegyem az üveget a kezéből. Persze nem hagyja, de teljesen koordinálatlan a mozgása és alig lát, így könnyű elkerülnöm a kezét és anélkül tudom elvenni tőle az üveget, hogy egy kicsit is bántanom kellene hozzá. Ösztönösen nyúlok utána, amikor majdnem leesik a székről, de neki is sikerül megkapaszkodnia, így van időm félretenni az üveget, mielőtt újra mellé lépnék, hogy a karja alá bújjak. Ismét elengedem a fülem mellett a szavait, és hiába próbál meg eltolni, sokkal erősebben ölelem át a hátát, mint amennyi erőt ő most fókuszáltan ki tudna fejteni. – Pontosan oda megyünk – mondom ugyanazon a finom hangszínen. Megint majdnem leesik a székről, de nem baj, mert én megfeszítem magam és így legalább a kezemre játszik. Nem mondom, hogy könnyű dolgom van, mert az izmaim is égnek és szinte minden tagom fáj, nem is beszélve az élesen lüktető fejemről, de ezeket könnyű félretennem a kispolcra, ha róla van szó. Lassú és bizonytalan léptekkel halad, én viszont megtámasztom, hagyom, hogy rám nehezedjen, és amikor meg akar állni és le akar dőlni, tovább noszogatom a szobája felé. Csak akkor állok meg, amikor öklendezni kezd, kicsit előredöntöm a felsőtestét, hogy ha valaminek ki kell jönnie, hadd jöjjön, de amint elmúlik az ingerhullám, megyünk tovább. Az ágyhoz kísérem, ahol szerencsére nem is tud mást tenni, mint eldőlni, mint egy zsák. Közelebb húzom a szemetest, az én oldalamhoz, mert úgyis én fogok tudni érte nyúlni – ha tudok –, aztán felmászok mellé, megtámasztom a hátam az ágytámlán és két kézzel odahúzom magamhoz. Vagy nem akar, vagy már nem is tud ellenkezni, de nem is baj, mert így könnyen a mellkasomra tudom vonni, hogy elrejthesse az arcát a nyakamnál, úgy, mint régen is tette minden roham után. Fájdalmasan összepréselődő mellkassal ölelem magamhoz szorosan, és amikor feltör belőle a zokogás, én is utukra engedem a magam néma könnyeit. Fejemet az övére hajtom, kezemmel lassú, megnyugtató, gyengéd mozdulatokkal simogatom a haját, míg ő összeakadó nyelvvel, artikulálatlanul magyarázza, hogy nem lélegeztem. – Tudom. Sajnálom. Nincs semmi baj. Itt vagyok, Dave. Itt vagyok – suttogom neki folyamatosan halk és gyengéd, de nem suttogó hangon, mert nem akarom, hogy újra rohamba taszítsa magát. Még akkor is beszélek hozzá és simogatom, amikor elernyed a teste az ölelésemben, de nem tudom elengedni. Nem tudom rávenni magam, hogy megmozduljak, csak ölelem, szorítom magamhoz, míg teljesen elmosódik előttem a szoba a saját könnyeimtől. Nem tudom, mennyi időt töltök el ott mozdulatlanul, őt ölelve, de az biztos, hogy mire felfogom, Sir Chad is ott trónol mellettünk és David másik oldalához bújva pörgeti ezerrel a belső motorját. Csókot nyomok David fejére, aztán ahogy óvatosan kibontakozom alóla, a homlokára is. Vizesek a ruhái, ezért levetkőztetem és ráadok egy tiszta, száraz pólót és melegítőnadrágot. Amikor közben érzékelem, hogy öklendezési ingere van, gyorsan átmozgatom az ágyon, hogy szabaddá váljon az út és a feje alá tartom a szemetest, míg kiadja magából, amit még tud. Ezt eljátsszuk kétszer, mire fel tudom öltöztetni, de nincs magánál, így nem tudok vele vizet itatni. Benedvesítek egy rongyot a fürdőben, azzal törlöm át az arcát és az ajkait, aztán félredobom az alattunk átvizesedett takarót és áthozom a két használatlan szobából a takarókat, hogy azokkal takarjam be. Bevizezek egy tiszta rongyot is hideg vízzel, hogy a homlokára tudjam tenni. Teszek a feje alá két törölközőt és stabil oldalfekvésbe helyezem, mielőtt újra a fejére csókolva megígérném neki, hogy mindjárt visszajövök. Eltart egy darabig, mire találok egy 0-24 boltot, amiben gyógyszertár is van. Addigra már én is száraz ruhában vagyok, mert nem hiányzik, hogy én is beteg legyek. Bevásárolok mindenféle gyógyszert, amit lázra, megfázásra és fejfájásra tudok, aztán veszek vizet, teákat, citromot és gyömbért, alap, diétás élelmiszereket. Visszaérve bezárom magam mögött a lakás ajtaját, első utam pedig Davidhez vezet, hogy ellenőrizzem, nincs-e baj, de szerencsére a törölköző érintetlen és ő mélyen alszik. Lecserélem a hideg vizes borogatást, megsimogatom a fejét, aztán újra magára hagyom, míg én is beveszek két szem fájdalomcsillapítót, aztán nekiállok összekészíteni neki is a gyógyszereket. Elpakolom a whiskeys üvegeket jó messzire, feltakarítok, teát főzök, és amikor mindent összeraktam egy műanyag tálcára, meghallom David szobájából a krákogást és a mocorgást. Sietős léptekkel megyek arra és viszek be mindent, letéve a tálcát az éjjeliszekrényre. – Hogy érzed magad? Nincs hányingered? – szólítom meg ugyanazon a hangszínen, amin tegnap is beszéltem hozzá, bár a nap már felkelt, szóval lassan ki fog menni belőle az alkohol. Nem baj. Kibírom. Ha kell, készenlétben állok az azóta kitisztított szemetessel, de ha nem, akkor először a lázcsillapítóért és vízért nyúlok. – Nagyon magas lázad van, vedd ezt be. A fejednek is jót fog tenni – ülök le az ágy szélére, csak remélve, hogy nem fogja kiverni a kezemből az egészet, hanem inkább nem ellenkezik és teszi, amit kell. Akárhogyan is, de belé diktálom a gyógyszert és annyi vizet, amennyit csak meg tud inni, aztán leveszem a homlokáról a borogatást és újra átvizezem, hogy úgy tegyem vissza a homlokára – akkor is, ha nem akarja. Megigazítom rajta a takarót, nem hagyom, hogy felkeljen, bár nem is hiszem, hogy olyan könnyen menne neki. – Főztem teát és van itt víz. Próbálj inni, amennyit csak tudsz, oké? – beszélek tovább hozzá, akkor is zavartalanul, ha közben megpróbál elküldeni a francba. Kitöltök teát a termoszba, amit még a múltkor vettem – a műanyag pohár gyorsan tönkremenne –, és visszateszem a tálcára, aztán eligazgatom a borogatást a homlokát és az arcán való végigsimítást azzal leplezem, mintha csak meg akarnám nézni, mennyire forró a bőre.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Nem tudom, mit akar még tőlem. Miért játssza hirtelen a törődőt, ha nem rég még inkább megfulladt volna, semmint mellettem legyen? Nem értem őt. Ezt akarta elérni? Hogy megtörjek? Mert sikerült neki. Az évek alatt gondosan építgetett burok úgy törik össze, mint üveg a kalapács alatt. Még a látványa is elborzaszt, mert állandóan csak a fürdőszobai kép lebeg elém. Elfordítom a fejem, elküldöm, de tovább erőszakoskodik és még a fegyveremet is szétszedi, sőt, még a piámat is elveszi, mielőtt befejezhetném. Most már sajnálom, hogy visszavittem azt az ajándékot, mert ha azt ittam volna ilyen lelkesen, már elvégezte volna a dolgát. Kénytelen vagyok azt csinálni, amit ő akar, ő pedig a szobámba vezet, ahol lefektet és magához húz. Persze ez a mozdulat is olyan keserű emlékeket tép fel, hogy ismét sírni kezdek. Ha akarnám se tudnám visszatartani, az alkohol és a megtört mentális falaim tesznek róla. Olyan hamar esek ki a világból, mintha leütöttek volna. Nem ébredek fel sem arra, hogy igazgat, sem arra, hogy öltöztet, sem a hányásokra, sem az ágy igazgatására, sem a borogatásra, semmire. Nekem ez olyan, mint egy utazás az időben - ha térben nem is -, mert egyik pillanatban még rajta fekszem és simogat, a másikban már a hátamon fekszem friss ruhákban, betakarva, homlokomon egy vizes ronggyal. Amikor köhögve felemelem a fejem, ez lejjebb is csúszik. Nehezemre esik a takaró alól kihúzni a kezem, hogy levegyem magamról. Nem tudom, hogy a légszomj a rosszabb, vagy az, izzadás és a vele való vacogás... vagy az, hogy megjelenik Shay, tálcával a kezében, én pedig úgy ejtem hátra a fejem, mint aki nem hiszi el. Sóhajtani akarok egyet, amikor az állapotomról kérdez, de ettől csak megjön az inger egy olyan erős köhögésre, hogy bele könnyezem. Azt hiszem ez válasz a kérdésére. Leteszi az ágy mellé az éjjeliszekrényre a tálcát, aztán leül mellém, én pedig elfordítom a fejem. Nem akarom újra azt az arcot látni, már pedig ha ránézek csak az jut eszembe. Tüntetőleg hallgatok is, hátha akkor elmegy. Ez volt minden vágya, most teljesülhetne. Közli, hogy lázam van - érzem -, és hogy vegyem be a gyógyszereket, de őszintén szólva... nem akarom. Nem csak azért, mert ő adja, hanem mert úgy se lehet olyan magas, majd kiizzadom, meg egyébként is mi a faszt érdekli őt? Megmondanám neki ezt így mind, egybe, de továbbra sem akarok hozzászólni, szóval csak bámulok kifelé az ablakon, mert az legalább nem emlékeztet semmire, ami fájhatna. Teával, vízzel is kínál, de ez nem olyan, mint mikor majdnem szívrohamot kaptam a koffein mérgezéstől. Most nem vagyok életveszélyben. Csak hagyjon békén, én is békén hagyom őt. Ahogy akarta. Nos, nem hagy békén. Még a fejemen ezt a szart is megigazítja, aztán jegesnek érzem az érintését az arcomon, de nem tudom, hogy ezért, vagy már magától a mozdulattól húzódom el kicsit. Legszívesebben ráordítanék, hogy nyitva van az ajtó, menjen el, hívja fel Clairt meg a törött kezű rajongóját aztán csináljon, amit akar, de intenzív köhögésen kívül másra nem futja. Talán csak egy - Hess... - re, amikor a macska felugrik az ágyra és megpróbál a hasamra mászni, hogy ott dagasszon meg és rám fekhessen. Így is nehezen lélegzem, nem kell még egy nyolc kilós bolhazsák is rám. Ezt is ki kellett volna basznom az utcára, mikor még ott voltunk.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Tudom, hogy David valószínűleg nem érti ezt az egészet, mert néhányszor már nyilvánvalóvá tette, hogy fogalma sincs, mit jelent számomra még mindig. Senki más nem tudta volna elérni, hogy akaratlagosan eldobjam magamtól a saját életem, de nem várom el tőle, hogy megértse ennek a jelentőségét... még biztosan nem. Talán majd egyszer, ha sikerül, de már közel sem vagyok olyan magabiztos én sem. Akkor sem, ha éppen emiatt derül ki, hogy Dave igen is ott van még. Nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, mert most már én sem gondolom, hogy pontosan érteném, mennyire gyökerezik mélyen a velem kapcsolatos gyűlölete és ezért nem tudom, képes leszek-e valaha rávilágítani az igazságra. Ha nem, annál rosszabb már úgysem lehet, mint ami már megtörtént. Majdnem. Miután megakadályozom, hogy tovább pusztítsa magát – és esetleg más hülyeséget is csináljon –, az ágyához kísérem, ahol aztán álomba simogatom, miközben megszakad a szívem, pedig azt hinném, már nem tud elviselni több fájdalmat. Átöltöztetem, végigkísérem az újabb öklendezési rohamait, betakarom, borogatást teszek rá, bevásárolok mindent, ami kell. Olyan vagyok, mint egy robot, amit Dave gondolata táplál és vezérel. Takarítok, teát főzök, gyógyszereket készítek össze, és mire mindennel megvagyok, felkel a nap és vele együtt David is. Igazából valahol nem lep meg, hogy tudomást sem vesz rólam – akármennyire is fáj bevallanom, elkezdtem hozzászokni az új David-féle bánásmódhoz; ha nehéz is elviselnem, most jobban aggódok érte annál, mint hogy ezzel foglalkozzak. Lepereg rólam a hideg távolságtartása, de nehéz bármire is rávenni, ha olyan szinten ignorál, hogy rám sem néz. Fáj? Igen. Foglalkozok vele? Már nem. Halkan sóhajtok egyet, de elfogadom, hogy nem akar látni. Visszateszem a pirulát a tálcára, ellenőrzöm, hogy van ott bontatlan csomagolású is, amit magának is előszedhet. A víz is bontatlan, és van köhögéscsillapító és torokfájásra való gyógyszer is, majd felfedezi magának, ha úgy jobban szeretné. Felállok az ágy széléről, éppen akkor, amikor Sir Chad is átmegy vigasztalóba, de mivel David elhessegeti, inkább megfogom és leemelem a takaróról, hogy ne bosszantsa fel. Még egyszer rápillantok, aztán lesütöm a szemeimet és magára hagyom. Nem tudnék visszamenni a szobámba, ezért a kanapén dőlök el a macskával együtt. Nagyon fáradt vagyok. Nem tudom, mennyi időt töltöttem ájultan, kétszer is... vagy egyszer talán holtan is. Nem emlékszem semmire. Csak a kimerültséget érzem, a még mindig lüktető fejfájást és a tagjaim égő zsibbadását. Nem tudom rávenni magam, hogy vizet igyak, meg egyébként is még mindig fáj minden egyes lélegzetvétel, és szeretném egyedül erre fogni a mellkasom sajgását. – Rendben vagyok – mormolom Sir Chadnek, amikor elkezdi az arcomhoz dörgölni a sajátját, a szokásos agresszív dorombolásával, aminek most mindennél jobban örülök. Az oldalamra fekszem, összehúzom magam, míg ő odabújik, szinte hosszabban elnyúlva, mint én. Simogatni kezdem, a könnyeim ismét némán potyognak, pedig furcsán üresnek érzem magam ahhoz képest, hogy nemrég még majdnem végeztem magammal. Vagy éppen amiatt. Különös érzés a tudat, hogy képes voltam rá és még különösebb, hogy még mindig itt vagyok. Elmehetnék, de nem akarok, mert éppen az vezetett idáig, hogy rájöttem: David tényleg elvett tőlem mindent, még az akaratot is, hogy éljek. Aztán mégis visszaadott valamit, de az a valami csak ide, hozzá köt, és még nem tudom, mihez tudok majd kezdeni vele. Talán annak a végén már nem jövök vissza. Üres tekintettel bámulok ki a hatalmas ablakokon a lassan élénkülő városra, de nem merem lehunyni a szemem akkor sem, ha teljesen ki vagyok merülve. Gépiesen simogatom Sir Chadet és kizárólag a hangokra vagyok kiélezve: David jól van-e, köhög-e, kell-e neki segítség, szüksége van-e valamire. Ha igen, nem gondolkozom, csak megyek, és akkor is segítek neki, ha nem akarja. Eddig minden áron itt akart tartani, akkor most örüljön neki, hogy nem tud elzavarni.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Nem tudom mit gondolt. Hogy majd meglátom a vízben fekve, holtan, újra élesztem, aztán amikor nem akar elmenni, még örüljek neki? A törődésének? Amikor a képszakadás előtt még a sápadt arcát bámultam üveges szemekkel és nyomtam a mellkasát? Miért nem megy el? Miért vág szomorú fejet, mikor nem beszélek hozzá, vagy nem nézek rá, csak lopva? Megnyerte a csatát. Az egész kibaszott háborút. Elérte, hogy olyan szarul érezzem magam miatta, hogy újra visszacsúszott alkoholista legyek. Elérte az összes célját, akkor meg miért van itt? Még is mivel akarná ezt jóvá tenni? Keserű vagyok, dühös és fáradt. A mellkasom és a fejem hasogat, köhögök és még az érintése is jeges. Megjelenik a macskája, de most pont a szőrös dögre van szükségem a legkevésbé. Leginkább magányra. Ahhoz hozzá szoktam. Azzal tudok mit kezdeni. Ki is megy, én pedig reszketegen sóhajtok egyet, újabb köhögő rohammal a végén. Behunynám a szemeimet, de túlságosan élénkek a fürdőszobai képek, így nem teszem, csak a plafont bámulom, amit narancssárgára fest a felkelő nap. Aztán ahogy kifehéredik, úgy döntök én is. Felkelek az ágyból. Úgy érzem, hogy megfagyok, gyenge és fáradt vagyok, a mellkasom még mindig fáj - már nem tudom, mitől -, minden rám izzadt megint. Most még se azzal foglalkozom, hogy levetkőzzek és lezuhanyozzak. Zuhanyozni? Egyetlen fürdőszoba közelébe se vagyok hajlandó menni. Csak a szekrényhez botorkálok el, hogy kivegyem belőle a táskám... ironikus módon pont amellől a zacskó mellől, amiben a +18as dolgok vannak. Összeszorítom az ajkaimat, felkelek és elkezdek pakolni. Habár mindig is rendszerető voltam hála a seregnek és aztán a börtönnek, most csak bele dobálom a ruháimat a táskába. Nem érdekel, ha gyűröttek lesznek, csak gyors akarok lenni. Persze Shay megjelenik az ajtóban, és már mondja is, hogy feküdjek vissza, de csak morgok az orrom alatt egy "biztos, hogy nem"-et. Amikor rákérdez, hogy mit csinálok, nem tudom eldönteni, hogy válaszoljak-e. - Elegem van ebből a helyből. - mondom végül a betegségtől rekedten és halkan, két köhögés között, jelezve, hogy nem szándékozom itt maradni tovább. A következő, amit hallok, hogy "hozza a macskát". Mi van? Egy pillanatra nem értem, miért akarja rám tukmálni a törpekutyát, amikor leesik, hogy valószínűleg ő is jönni akar és hozná magával. Megállok a folyosón a táskával a kezemben és csak figyelem, ahogy a majdnem földig érő macskát cipeli vissza a szobájába, ahol a doboza van. Amikor újra megjelenik, akkor is csak állok és nézem őt és fogalmam sincs, mit mondjak, vagy csináljak. Egy részem borzasztóan érzi magát, még attól is, ha ránéz, a másik felem pedig nem is tudna nélküle létezni. Valószínűleg láthatja rajtam a szándékot, hogy hátra hagyjam, mert olyan puhán kérdezi meg, hogy itt hagyom-e megint, mintha a homlokomra lenne írva. Persze a táska anyaga körül fehérek lesznek a bütykeim, ahogy felteszi a kérdést. Megint. - A szökésed után sem kötöttem meg a kezed. Nem öltem meg a macskád. Nem dobtam ki az utcára. Valószínűleg szörnyű lehetett ez a bánásmód, mert ezt azzal honoráltad, hogy vízbe fojtottad magad. - fektetem le elé a tényeket a hangom pedig úgy remeg meg a végére, mintha épp most történne meg. Kell is pár másodperc, amíg a torkomon felkúszó, az agyamat beszövő sötét hívást leküzdöm és a pillanatra semmibe meredő pillantásom újra ráfókuszál. - Doronhoz hasonlítottál és tudod, lehet tényleg olyan is vagyok, mint ő, pedig az egyetlen, amit akartam, hogy biztonságban legyél. Akaratod ellenére, mert nem bízok a döntéseidben. Mert akkor tudtam biztosra, hogy semmi rossz nem érhet téged, ha ki se mozdulsz. Most elérted, hogy már magam mellett se érezzelek biztonságban. Hogy egyedül, vagy felügyelet nélkül se tudjalak hagyni, vagy ne legyél megkötve. Hogy minden percben csekkolni akarjam, vajon felvágod-e miattam az ereidet, vagy felakasztod magad a takaróval. - nem mondom még ki, hogy nem jöhet velem, de azt ő is láthatja, hogy nem fogok tudni 0-24 órában mellette lenni. Hogy maradjak így nyugodt? Hogy legyek biztos abban, hogy elmehetek? Hogy nem bántja magát újra és megyek haza a hullájára? Mit kéne tennem? - Minek vagy még itt? Miért akarsz velem jönni? - teszem fel a kérdést, amire jobb, ha kitalál valami jó választ. Akarom, hogy kitaláljon valamit, de közben már fáradt is vagyok azért harcolni, hogy meg tudjon maradni mellettem. Lehet egyszerűbb lett volna minden, ha akkor ki tudja szúrni a szemem és megöl.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Egy kicsit amolyan külső szemlélőnek érzem magam. Furcsa érzés és nem tudom, honnan jön, de a történteket okolom miatta. Végül is... megöltem magam, még ha nem is sikerült véglegesre a dolog. Egyelőre nem is tudom, mit érezzek ezzel kapcsolatban, talán csak ezért vagyok ilyen furcsán zsibbadt. Talán csak tényleg elveszítettem mindent, egyetlen dolgot kivéve, amit úgy kaptam vissza, hogy még csak nem is reméltem már. Ez megmagyarázná, miért viselkedek úgy, ahogy: mint egy biorobot, amit már csak David jóléte hajt. Valószínűleg ebből kifolyólag adom meg neki azt is, amit ki nem mond, de minden más módon a kommunikál. A magányt. Még akkor is, ha nekem mintha minden perccel csökkenne az a bizonyos üzemanyag szintem. Amikor meghallom a motoszkálást David szobájából, már elapadtak a könnyeim, de azért megtörlöm az arcom és az orrom, mielőtt letenném Sir Chadet az ölemből és elindulnék. Először nem is látom, mit csinál, csak hogy felkelt, pedig lázas és beteg. – Feküdj vissza, nem vagy jól – szólalok meg a szokásos hangszínemen, halkan és gyengéden, közelebb lépve hozzá, hogy visszasegítsem a takaró alá. Csak ekkor látom meg a táskát és hogy... pakol? – Mit csinálsz? – kérdezem némileg értetlenül, pedig ha nem lennék ilyen zsibbadt és távoli, össze tudnám rakni a képet. Szerencsére ekkor már hozzám szól és válaszol, én pedig azt megértem, hogy költözünk - vagyis inkább azt értem ebből, hogy költözünk -, de a legfontosabb dolgot nem fogom fel. – Adj egy percet, összeszedem Sir Chadet – mondom a lehető legnagyobb természetességgel, naivan. Mint mondtam: a biorobot, akit David jóléte hajt. Visszamegyek a macskáért a nappaliba, a kezembe veszem és elmagyarázom neki, hogy új helye lesz. Újra összekészítem a tegnapi táskát vízzel, az eledelével, őt pedig a dobozába teszem. Rájövök, hogy az alomhoz kéne külön táska vagy zacskó és már a kérdéssel a nyelvemen lépek ki a szobámból, de amikor meglátom Davidet a folyosón állni, kezében a táskájával, úgy nézve rám, mintha még két fejem nőtt volna, a szavak a torkomra égnek. Ekkor értem meg. Az ujjaim vége zsibbadni kezd, a torkom pedig elszorul. – Megint elhagysz, ugye? – lehelem. Hirtelen végtelenül ostobának érzem magam, amiért azt hittem, együtt megyünk el innen, és közben valamiért borzalmasan fáj a gondolat, hogy nem. Amikor megszólal, kezdetben értetlenül ráncolom a homlokom, mert nem értem, hová akad kilyukadni, de amikor befejezi a mondatot, csak még kevésbé értem. Az arcom akaratlanul is megrándul a fájdalomtól, de a gondolataim nem ezeken az érzéseken járnak. – Azt hiszed, azért csináltam, mert be vagyok zárva? – kérdezek vissza, és megrázom a fejem. Nyelek egyet, mert fogalmam sincs, van-e értelme annak, ha felhívom a figyelmét az igazságra, de sem erőm, sem türelmem a hazárdjátékokhoz. – Elfáradtam, Dave – pillantok le a földre, halkan kezdve el és észre sem véve, hogy a becenevét használom. – Azért fogadtam el a szabályaidat, mert szerettem volna, hogy ez működjön. Szerettem volna tudni, hogy ott van-e még benned az, akit ismerek és szeretek, mert hinni akartam benne, hogy te nem lehetsz ez a hideg, sötét árny. Hittem is benne. De aztán csak bántottuk egymást, hol tettekkel, hol szavakkal, és felültünk egy rohadt hullámvasútra, ahol voltak jó pillanatok, de amikor rossz volt, akkor szörnyű volt. Igen, tettél gesztusokat. Igen, hálás voltam és vagyok értük, nagyon megszerettem Sir Chadet és örülök, hogy van. Örülök, hogy nem bántottad. Örülök, hogy nem kötöztél meg, de én... belefáradtam. Belefáradtam, hogy mindenért engem hibáztatsz, hogy úgy viselkedsz, mintha nem lennének érzéseim és soha nem szerettelek volna. Belefáradtam, hogy nem törődsz azzal, mit érzek és hogyan hat rám az, amit teszel vagy mondasz. Belefáradtam, hogy egy egyre távolibb álmot kergessek. Hogy nem alszok éjszakánként, mert már nem csak hiába kiabálok a segítségedért, hanem még be is szálltál a rémálmaimban. Nem tudom ezt tovább csinálni Dave – esnek előre a vállaim. – Nem tudok úgy tenni, mintha minden rendben lenne, mert nincs. Nincs rendben, hogy egy pánikroham szélén vergődve orgazmusokat színleljek csak azért, hogy neked jó legyen – suttogom jobbára a padlónak. Amikor tovább beszél, Doron nevének említésénél megrándul az arcom, de aztán némi értetlen meglepetéssel emelem rá a pillantásomat. Hogy biztonságban legyek? Eddig egyáltalán nem erről volt szó. Vágyak kiéléséről és minden elvételéről beszélt. – Ez nem rólad szólt, sem pedig arról, hogy melletted, veled voltam-e vagy nem. Eddig nem a biztonságomról beszéltél – rázom meg a fejem. – A vágyaid kiéléséről volt szó és arról, hogy elvegyél tőlem mindent. Előbbit hagytam, utóbbit pedig megtetted, de ezek szerint pontosan az dolgozik most benned, amiért engem büntetsz. Én sosem a biztonságomért küzdöttem, Dave, hanem érted, és amikor a te biztonságodat előtérbe helyezve meghoztam egy döntést, egy életre meggyűlöltél. Talán jogosan, ezt nem vitatom, de abban a pillanatban, amikor elhagytál, elvetted tőlem az egyetlen célomat, az egész életemet. Magadat. Aztán elraboltál és elvetted tőlem az utolsó dolgot, amiben még értelmet találtam. A tetteiddel visszahoztad a rémálmaimat és te is a részükké váltál, pedig ez olyasmi, amit soha elképzelni sem mertem volna. Végül pedig elvetted tőlem a reményét is annak, hogy viszont lássam benned azt, aki megtanított engem szeretni. Nem maradt már más, amit adhattam volna. Nem maradt már semmi, amibe kapaszkodhattam volna. Nem akartam, hogy végül tényleg olyanná válj a szememben, mint ő, mert te nem lehetsz ő – próbálom elmagyarázni neki, hogy mekkora hatalmas tévedésben van, ha szerinte ez az egész miatta van. Aztán felteszi a nagy kérdést, és nekem fogalmam sincs, mit mondhatnék még, miután kitártam előtte a szívem és elmondtam neki mindent. Felnézek rá, tágra nyílt szemekkel bámulom, remélve, hogy legalább egy kicsi eljutott hozzá abból, amit eddig mondtam, de a gondolat, hogy most talán újra elsétál, görcsösen szorítja össze a torkomat és a mellkasomat. Könnyek gyűlnek a szemembe, de nem tudok előállni semmivel a nyilvánvalón kívül. – Hol máshol lehetnék, ha nem melletted...? – lehelem halkan, miközben a könnycseppek végiggördülnek az arcomon. – Nem tudok a foglyod és a rabszolgád lenni, de azt soha nem mondtam, hogy szeretnék nélküled élni.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Zsírkréta zabáló tengerészgyalogos voltam. Nem véletlenül alakult ki rólunk az a vicc, hogy csupa erő és kevés agy vagyunk, mert mi vagyunk a pitbullok, akik szeretettel vetik magukat a harcba és inkább patkolnak el harctéren, mint mondjuk betegségben. Ehhez a képhez mérten - habár képzett vagyok és jó stratéga - érzelmileg még is bőven lenne hová fejlődnöm - főleg, hogy az utóbbi időben minden igyekezetemet arra fordítottam, hogy ne érezzek. Most még is állok és őszintén próbálom megérteni, hogy mi miért történik. Próbálkoztam ezzel korábban is, de akkor úgy tűnt, hogy minden rendben van. Épp ezért, amikor aztán kiderült, hogy rohadtul nincs rendben semmi, nem is értem az okokat. Semminek. Se azt, hogy miért csinálta, se azt, hogy utána miért van itt. Már annyiszor a fejemhez vágta, hogy gyűlöl. Megpróbált megszökni. Aztán megölni magát. De a másik oldalon meg ott van, hogy a kedvemre tett. Hogy élvezte. Hogy boldog volt, ha kapott valamit. Hogy segített nekem. Nem értem, mi miért történik. Nem tudom, miért érdekel... illetve tudom, csak nem akarok neki teret adni. Nem tudom, hogy tartsam össze magamat a burokkal anélkül, hogy bántanám. Nem tudom, hogy adjak neki úgy bármit, hogy nem adok túl sokat. Bár igazából már mindegy. Már darabokban van a védőbástyám és alatta én is. Azért felteszem a feltételezéseimet és a kérdéseimet, aztán hallgatok. Őszintének tűnik és tényleg fáradtnak, ahogy a szemeit inkább a földre szegezve kifejti, mit érez. Próbálom megérteni, hogy ő végül is tényleg azt kereste bennem, akit én nagyon mélyre igyekeztem eltemetni, miután elváltunk. Ezt már akkor is észre vettem, csak ő rohadtul a rossz végénél fogta meg a dolgot, vagy hát... Nem annyira, de tény, hogy sokkal gyorsabban és brutálisabban le tudta rólam szaggatni a burkot, mint azzal a lassú folyamattal. Csak épp egy teknősnek nem tesz jót, ha ezt teszik vele, sőt, bele halnak. Én igyekszem magamat összetartani, de a rohamok nem csak őt kergetik újra. Az pedig kifejezetten megüt, hogy orgazmust színlelt. Miért? Nem kértem erre soha. És mennyit? Elbizonytalanodom, még jobban, mint voltam. Most már mindegy alapon elmondom azt, amiből kiindult ez az egész őrültség. Hogy görcsösen, megrögzötten biztonságban akarom tudni, márpedig azt nem láttam máshol, csak bent. Bezárva. De soha nem akartam neki ezt elmondani, mert nem akartam magamból adni se. Nem akartam újra a fájdalmakat, a rohamokat, az érzelmeket, semmit. Most végül nem volt választásom, megkaptam őket így is. Persze, hogy értetlen, mert azt mondtam, hogy csak a kihasználása miatt kell. Egyszerűbb volt ezt mondani és ebbe a hitbe ringatni, mint azt magyarázni neki, hogy nem érzem jól magam, ha szabad, mert attól tartok, hogy vissza megy Gázába, vagy folytatja azt az őrült életmódot amit élt és egyébként is a Moszad célpont listáján van. Így eltűnt volna a térképről, örökre. Mindenki számára. És így lett volna jó. Így biztos lehettem volna benne. Ezt hittem. Aztán vízbe fojtotta magát... Elmondja, hogy nem tudna azzal a tudattal élni, hogy olyan legyek, mint Doron, én pedig nem mondok semmit. Nem azért, mert nem figyelek rá, csupán olyan sok dolgot osztott meg velem, hogy idő kell, mire mindent átgondolok és megemésztek. Végül is rákérdezek, hogy miért van még itt, ha már minden, amit tettem vele csak szenvedés volt számára. Ő pedig rám néz, nagy, könnyes szemekkel és elmondja, hogy nem szolgaként, vagy fogolyként, de velem akar maradni. Pár másodpercig figyelem az arcát, igyekszem kizárni az emóciókat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem érint meg, amit mond, vagy hogy nem érzem rosszul magam megint, amiért újra sír. Felrémlik előttem, hogy nehezményezte, amiért egy esélyt sem adtam neki... talán most bepótolhatom. - Nem vagyok már ugyan az, de nem akartam, hogy ez legyen a vége. Nem akartalak így bántani... Az én emlékeimben továbbra is úgy élt, hogy te szeretted ezt és a legtöbb visszajelzésed pozitív is volt, így anélkül tudtalak magam mellett, hogy visszanyúltam volna a régi énemhez. De nem vagyok már ugyan olyan. Ha nem nyomom el mélyre, akkor te is láthattad, hogy megtört ember vagyok. Ezt nem engedhetem meg magamnak. Én is el fáradtam, Shay, csak én abba az életbe. - mondom halkan az összefoglalására, aztán köhögök egy sort, mielőtt folytatnám. - Ha elviseled, hogy megváltoztam, velem jöhetsz... Jöhettek. - biccentek fejemmel az ajtó felé, ahonnan az előbb kijött, már azt sem tudom miért. - Aztán.. majd lesz valami. - nem tudom, hogy nem okoztunk-e már olyan mély sérüléseket egymásnak, amiket nem tudunk begyógyítani, de egy próbát megér. Úgy is kiderült, hogy nem tudunk egymás nélkül létezni, bár nem tudom, hogy ő milyen ábrándokat dédelget. Nem tudom, hogy nem vár-e többet, mint amit adni tudok. Nem tudom, mi lesz a reakciója, de én egyelőre kicsit kínosan érzem magam, amiért kiadtam magamból egy darabot, mintha az érzelmeim meglétét is szégyelném. Mindenesetre, ha nem indul meg másodperceken belül akkor hessegető kézmozdulatot teszek. - Mire vársz? Siess! - mondom neki, mielőtt újra a könyök hajlatomba krákognék.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Soha nem gondoltam volna, hogy ez idáig vezethet. Hogy lényegében... mintha ez lett volna a kulcs. Tényleg nem ezért csináltam, soha nem süllyednék olyan mélyre, hogy ilyen módon szánt szándékkal megtörjem őt, ezért nem is tudnám jó szívvel azt mondani, hogy örülök, de közben valahol mégis hálát érzek, amiért mintha fejlődést érnénk el. Még ha kezdetben nem is vagyok biztos abban, hogy jó ötlet-e kitárni elé a szívemet és mindent, amit eddig próbáltam elrejteni előle és néha magam elől is, megteszem, pont azért, amiért ide jutottunk: mert már nincs veszítenivalóm rajta kívül. Ő pedig meghallgat. Nem vág közbe, nem hazudtolja meg a szavaimat és nem kezd vitatkozni egyik részével sem - sőt, amikor megszólal, ő is felfed valamit, amit eddig titkolt előlem. Pedig az, amit mond, bármennyire kicsavart és elbaszott is, sokkal közelebb áll az én Dave-emhez, mint amikre eddig hivatkozott. Hiszen tudom, mindig is tudtam, hogy ez volt számára a legfontosabb, épp csak ezt most egy betegesen megrögzött módszerrel akarja bebiztosítani. Ami nem jó, de messze nem is a legrosszabb. Nem baj, hogy nem reagál minden egyes mondatomra, de amikor felteszi a kérdését, megijedek, hogy talán mégsem értett meg. Még csak rendes választ sem tudok neki adni, mert minden, amit eddig elmondtam, egy-egy ok, de megpróbálom neki összefoglalni, amit érzek, és nem küld el a francba, és ezt jó jelnek könyvelem el. Megtörlöm az arcom, de attól, amit mond, újabbak jönnek a helyükre, ezúttal érte. – Tudom, Dave – suttogom halkan, bűnbánóan. Igenis bűnösnek érzem magam azért az életét és eszemben sincs hibáztatni őt az érzéseiért, de még csak azért sem, hogy inkább szeretné elnyomni őket. Nem értek egyet azzal, amilyen taktikát választott arra, hogy elbírjon a traumákkal, de nem is azért vagyok itt, hogy pszichológust játsszak. Aggódva hallgatom végig a köhögését, de aztán azt mondja, vele mehetek, ráadásul Sir Chad is jöhet, és először el sem akarom hinni, de amikor pár másodpercnyi bámulás után elhesseget a macskáért, őszinte örömmel derül fel az arcom, a könnyeim pedig elapadnak. Bólogatni kezdek és gyorsan megtörlöm az arcom. Szinte beugrok a szobába, a vállamra kanyarítom a táskát... aztán rájövök, miért mentem ki az előbb. – Csak egy pillanat! – kiáltom oda sietve, miközben szó szerint elszaladok egy nagy zacskóért, amibe bele tudom tenni a macskavécét és a tartalék almot is. Gyorsan be is pakolom őket, ezt a könyökhajlatomba teszem, aztán megemelem a dobozt Sir Chaddel és felnyögök, mert szó szerint nem látszok ki a dobozok és zacskók mögül és alól, de még a macska is súlyos. Nem baj, nem panaszkodom, mert nem számít, csak menjünk. Azért amikor Dave magától felajánlja a segítségét, nem ellenkezem és odaadom neki vagy a dobozt, vagy a hatalmas zacskót. A táska jól van a vállamon. Követem ki a lakásból, segítek az ajtónál, és míg ő bezár, én hívom a liftet. Beáll köztünk egy kis csend, én pedig ránézek. – Bezárhatsz, ha szeretnél. Zárhatod az ajtót és elrejtheted a kulcsot, ameddig úgy nem érzed, hogy tudsz egy kicsit bízni bennem – mondom lágy hangon, de komolyan. – Nem fogom feltörni a zárat és csak akkor megyek ki az ajtón, ha azt mondod, megígérem. Nem kell kidobnod az üvegeket sem. Nem fogok rád támadni és nem fogok kárt tenni magamban. Egyiket sem akarom. Követem a szabályaidat, csak arra kérlek, hogy ne kezelj fogolyként – teszem hozzá a szemeit figyelve, őszinte és nyílt tekintettel. Amikor megérkezik a lift, én is beszállok, de hagyom, hogy ő válasszon szintet, vagy megnyomom én azt a gombot, amelyiket mondja, ha nincs szabad keze. Amikor a lift megindul, ismét ránézek. – Megengeded, hogy gondoskodjak rólad, ameddig beteg vagy? – kérdezem finoman. Szeretném megmutatni neki nem csak azt, hogy bízhat bennem, de azt is, hogy megérdemlem ezt az esélyt. Szeretném, ha bizonyíthatnám neki, hogy ez... valami jó is lehet, ha hagyja. Azt nem merem megkérdezni, elég jól van-e ahhoz, hogy vezessen, mert nagyon törékeny még ez az állapot ahhoz, hogy a határokat feszegessem. Márpedig felajánlani, hogy majd én vezetek, elég hajmeresztő lenne. Elfogadnám, ha ő kérne rá, de magamtól nem hozakodnék ezzel elő. Csak miután bepakoltunk az autóba és beültünk hozakodok viszont elő valami mással. Valamivel, amire láttam az árulkodó reakcióját és úgy érzem, még tisztáznunk kell. – Nem mindig színleltem – nézek rá a tekintetét keresve. – Amelyik szakaszon igen, ott te is észrevetted a végén. Minden más őszinte volt – mondom halkan, de ugyanazzal a nyíltsággal, mint eddig.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Alig állok a lábamon, de nem is törődök a jeges érzésekkel, vagy a köhögés ingerével. Tisztázni akarok mindent, mert habár sokáig elment úgy a dolog, hogy nem értettük egymást, azok után, amit magával csinált, ez már nem állja meg a helyét. Nem értem a motivációit, mert minden tette szélsőséges. Extrém szélsőséges, ha a fulladását nézzük. Nem mondja ki, de a szavaiból - és a legtöbb tettéből - azért még mindig az jön le, hogy szeret. Nem tudnám ezt határozottan kijelenteni, mert túl sokszor bántottam őt, de ha nem is szeret, akkor is kötődik hozzám, mint... nem tudom. Én is megrögzött vagyok vele szemben, úgy értem egy elbaszott, beteges módon, szóval miért ne lehetne ez fordítva is? A magam érzelmeiről se beszélni nem akarok, se tudatosan érezni őket. Túl sok fájdalom kapcsolódik hozzájuk, nem tudnék nem összetörni a súlya alatt és ezt Shayjel is közlöm, csak hogy tudja előre, mert utána közlöm, hogy velem jöhet ha akar. Először bűnbánóan pityereg egy kicsit, de aztán teljesen meglepődik, a pár másodperces döbbenetéből pedig én hozom vissza úgy, hogy siettetem. Ismét felragyog az arca, mint mikor Chadet kapta, én pedig - ha nem is hagyom kiülni magamra -, valahol örülök ennek a látványnak ugyan úgy, mint mikor a macskának is örült. Elszalad, jönne ki, aztán rájön, hogy mit akart. Futkározni és kiabálni kezd, én pedig megcsóválom a fejem, de várok. Amíg várok, összeszedem a fegyverem - most kifejezetten idegesít, hogy szétszedte, mert rakhatom össze -, találok egy doboz cigit, azt is elteszem, aztán mire kilépek a konyhából a folyosóra, ő úgy jelenik meg, mint valami túl dolgoztatott málhás szamár. - Add azt ide. - sóhajtom - és köhögök -, majd elveszem tőle azt az orbitális méretű zacskót, ami a hangok és a súlya alapján az almot tartalmazza. Elindulunk, bezárok, de a kulcsot nem teszem az ajtótól messzire, hogy a takarítók és szerelők, akiket rendelni fogok, be tudjanak menni. A liftnél állva és várakozva Shay aztán megtöri a csendet azzal, hogy tulajdonképpen folytathatjuk a bezárást ott is, ahová viszem. Felvont szemöldökkel nézek rá, mert normális ember nem adja a fejét magától ilyenre, de úgy érzem, hogy bizonyítani akar, szóval nem hozom ezt fel neki, csak bólintok. Amikor azt kéri, hogy ne kezeljem fogolyként - ami valahogy szöges ellentétben áll a bezárással szemben -, elmerengek. - Akkor leszel trófea... ha ezzel együtt tudsz élni. - kijelentésnek számon, még is a végén inkább kérdéssé formálom. Nem akarom megint átélni azt, amit csinált. Ha bele megy, bólintok és belépünk a liftbe és megnyomom a parkoló gombját. - Nem érhet hozzád más. És szeretném, ha sminkelnéd magad. - nem tudom, hogy a trófeasághoz hozzátartozóan akarom az utóbbit, vagy azért, mert a naturális arca túl sokban emlékeztet a fürdőszobára, de azt hiszem, nem kérek lehetetlent. Utána rákérdez, hogy gondoskodhat-e rólam, míg beteg vagyok és mondanám neki, hogy nem kell, mert jól vagyok, megint rám jön egy olyan köhögő roham, hogy kétrét görnyedek. Utána veszek egy mély levegőt és bólogatok párat. Leérve a garázsba a kocsihoz megyünk. Én alig várom már, hogy leüljek, de igyekszem nem mutatni magamon. Bepakolunk mindent, aztán beülök. Kicsit kifújom magam, mert úgy érzem, hogy ennyi pakolás is légszomjat okozott. Mikor beindítom a kocsit, újra megszólal és először értetlenül nézek rá, de aztán az értetlenkedés szégyenbe megy át, amikor arról beszél, hogy mikor színlelt. Soha nem kellett még alattam színlelnie senkinek, szóval ez most egy olyan vékony jég, amire nem akarok kisétálni. Csak bólintok párat és hogy elkerüljem a téma további boncolgatását, inkább csak bekapcsolom a rádiót és elindulunk. Szenvedés vezetni, de úgy érzem, hogy muszáj. Hiába kapcsolom be a fűtést, azzal igazából csak Shaynek okozok melegérzetet, mert én ugyan úgy vacogok a láztól. Az egyik zöldlámpánál bele könyököl mögöttem a dudába valaki, mert megint rám jön a köhögő roham és nem tudok elindulni. Talán szerencsének mondható, hogy nagy a forgalom, mert így lassan kell vezetnem, de közben rohadtul lassan is érünk a célhoz, így aztán annyira még sem szerencsés. Nem a lefoglalt lakáshoz, hanem a sajátomhoz vezetek. Az utcán parkolok le, aztán kiszállok, veszek néhány mély levegőt, majd elkezdek megint mindent a kezembe venni, hogy felmehessünk.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Olyan érzésem van, mintha áttörtünk volna egy láthatatlan falat. Még ha nem is romboltuk le teljesen, már lett benne egy jókora lék, amin keresztül végre egy kicsit tisztábban láthatjuk a másikat, és ez... ez most nagyon kellett. Nekem mindenképpen, de úgy hiszem, hogy neki is. Még mindig van megannyi kérdés, furcsaság, nehezebben kezelhető dolog és ott az a megmásíthatatlan tény, hogy eddig mekkora – és vajon mennyire maradandó – károkat okoztunk, de nem csak megadja nekem a lehetőséget, hogy megnyíljak, de meg is hallgat és utána ő is kapaszkodót nyújt nekem. Olyat, amin a történtek ellenére is biztos fogást tudok találni, mert ha elcseszettül és kicsavartan is, de ismét Dave-et mutatja meg nekem, és ha van, ami soha nem változik, az az, hogy én érte mindenre képes lennék. Azt először fel sem fogom, hogy tényleg azt mondja, vele mehetek, ráadásul Sir Chaddel együtt, de aztán kapcsolok és le sem tudnám tagadni az örömömet. Jó, egy kicsit beárnyékolja a köhögése és az állapota miatt érzett aggodalom, de pont ezért kezdek kapkodva összeszedni mindent. Mondjuk a macskának több cucca van, mint nekem. Nem is nagyon látszik ki belőlük, David viszont segít, így könnyebb kijutnunk a lakásból. Már a liftre várva szólalok meg újra, hogy előhozakodjam a magam beleegyezésével, vagyis annál egy kicsit többel. Látom, hogy meglepődik, és igazából nem hibáztatom érte, mert normális esetben ez elég szokatlan felajánlás lenne, de egyrészt azt kérte, fogadjam el az új énjét, másrészt szeretnék bizonyítani neki. A bezártsággal együtt tudok élni – egy darabig –, ameddig nem csak folyamatosan marjuk és bántjuk egymást, amikor ő is ott van velem. És ameddig ő nem kezel úgy, mint egy foglyot vagy egy rabszolgát. Amikor felajánlja, hogy legyek akkor trófea, a szemem sarkából tekintek rá és megengedek magamnak egy kis mosolyt. – Amíg nem akarod a falra szögelni a fejem... – vonok vállat, amennyire a macskával teli doboz engedi, és remélem, hogy egy kicsit tudom benne oldani a feszültséget azzal, ha komolytalanabbra veszem a figurát. Azzal mondjuk neki sikerül meglepnie engem, amikor azt mondja, szeretném, ha sminkelném magam. Nem rossz fajta meglepődés ez, csak tényleg nem számítottam rá, de nem is keresek negatív oldalt a kéréséhez, inkább úgy veszem, hogy tényleg nagyon tetszett neki a múltkori meglepetésem. – Rajtad kívül csak Sir Chad mancsai jönnek a közelembe – ígérem meg neki, és mosolygok egy kicsit, amikor az említett nyekereg egyet a dobozban. Egyébként sem vágynék más közelségére, érintésére, vagy bármilyére, és ha amúgy is be leszek zárva és legfeljebb Daviddel hagyom el a lakást, ezt egyébként is könnyű lesz betartani. Talán oda nem jön már lakberendező sem.– Szívesen sminkelem magam, ha szeretnéd... bár nem pakoltam el a sminkcuccokat a lakásból – teszem hozzá. Ezen mondjuk könnyen lehet segíteni, de rábízom, hogy maga akar-e erről gondoskodni, vagy ez egy közös tesztkörút lesz majd. Nekem egyetlen kérésem lenne most, az állapotára való tekintettel, de inkább azt is kérdéssé formálom. Szinte látom rajta, hogy máris ellenkezne, nyilván tagadná, hogy bármi baja van, de megszólalni sem tud, mert úgy kezd köhögni, hogy én csak egyre aggodalmasabb arccal bámulom. Szeretném megsimogatni a hátát, de tele van mindkét kezem... bár talán ő nem szeretné, szóval akkor lehet jobb is. Ezután már ő is inkább csak bólogat, szóval halványan rámosolygok, aztán leérve már megyünk is a kocsihoz. Miután bepakoltunk és beültünk, bekötöm magam, aztán míg ő kifújja magát, én ismét megszólalok, egy sokkal... kényesebb témával. Csak óvatosan fogalmazom meg, amit mondani akarok, de ő elkapja rólam a pillantását és megint csak bólogat, aztán bekapcsolja a rádiót, és én megértem, hogy nem akar erről beszélni. Nyelek egyet, mert félek, hogy butaságokra gondol ezzel kapcsolatban, de egyelőre nem erőltetem a dolgot. Majd annak is eljön az ideje. Egész úton egyre aggodalmasabban figyelem, mert látom, hogy nagyon nincs jól, alig tud vezetni, nekem pedig a nyelvemre kell harapnom, hogy ne ajánljam fel kétpercenként, hogy átveszem a kormányt. Csak és kizárólag az tart vissza, hogy még mindig nagyon vékony jégen táncolunk, máskülönben már rég lekiabáltam volna a haját a fejéről, hogy ne játssza a makacs kisgyereket. Amikor odaérünk, megkönnyebbülök, hogy legalább a vezetéssel nem tudja már túráztatni majd magát. Kiszállok, és méreteimhez képest igyekszem minél több cuccot magamra és magamhoz venni, hogy neki ne kelljen annyit cipekednie, mert ha megszédül a lépcsőn, vagy bármi, az életben nem kaparom fel onnan. Én sem vagyok még erőm teljében két oxigénhiányos ájulás után – amiből az egyik valószínűleg rövid szívleállással is járt –, szóval a csomagokat is bőven elég cipelni, őt már nem tudnám. Hagyom, hogy a megfelelő lakáshoz vezessen minket, és fogalmam sincs, ez is valami bérelt vagy kölcsönbe vett lesz-e. Ha egy kicsit is hasonlít rám az akkori időszakomból, akkor meg sem fogom tudni állapítani, hogy ez tulajdonképpen az övé, mert teljesen személytelen lesz; legfeljebb a fürdőszobai holmik és a bepakolt szekrények alapján sejthetem meg, ha ő nem mondja el. Követem befelé, míg ő bezár, én kiengedem a dobozból Sir Chadet, de Davidnek nem hagyom, hogy bármit is csináljon. Kiveszem a kezéből a dolgokat, leteszem a földre, ahogy vannak, és ápolónői szigorral nézek rá. – Nyomás lefeküdni! – parancsolok rá és hasraütéses módon balra mutatok, pedig lehet, hogy tökre nem ott van a hálószoba, de nem is ez a fontos. – Majd én mindent kipakolok. Szóban insturálhatsz, mit hova tegyek, de hacsak nincs olyasmi a táskádban, amit nem akarsz, hogy lássak, én csinálom, te pedig fekszel – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Azt mondta, gondoskodhatok róla, és már épp eleget játszadozott az egészségével ahhoz, hogy elővegyem a szigort. Ha hajlandó megindulni, követem is, mint egy kutya, árgus szemekkel figyelve egészen addig a pillanatig, míg be nem fekszik az ágyba a takaró alá. Akkor elégedetten bólintok egyet, aztán a táskájáért megyek – ha nem vett ki belőle, akkor a teljes tartalmát viszem utána, ha igen, akkor nyilván csak ami maradt. Az instrukciói szerint pakolok ki és el mindent, aztán a saját táskámhoz lépek, mert én elpakoltam a gyógyszereit is. Megint odaviszem neki őket, vízzel együtt, és ezúttal nem fogadok el nemleges választ. – Ráz a hideg és olyan forró vagy, hogy ide érzem, szóval vagy beveszed ezt a lázcsillapítót szépen ügyesen, vagy ledugom a torkodon – fenyegetem meg felvont szemöldökkel. Kinyomhatja ő a tablettát a levélből, ha úgy jobban el tudja viselni a dolgot, azt nem csináltam meg, de addig nem tágítok, míg be nem vesz egyet. Utána keresek tiszta rongyot is, hogy be tudjam borogatni a homlokát hideg vízzel, és igazából számítok rá, hogy a rosszullét, a láz és a gyógyszer együttesen nagyon gyorsan el fogják majd nyomni, de nem baj. Ha elalszik, csak megsimogatom a fejét, nyomok rá egy puszit, aztán felhúzom a nyakáig a takarót és Sir Chad dolgait, meg a sajátomat is hangtalanul pakolom ki. Azt nem veszem észre, hogy a macska feltalálja magát és két percen belül befészkeli magát David mellé a takaróra, de csak megmosolygom a látványt, mert nem rá feküdt, hanem az oldalához kucorogva zendített rá a belső motorjaira. Gyakran ránézek Dave-re, hogy jól van-e, nincs-e rohama, egyébként pedig lekötöm magam a pakolással és a lakás felfedezésével.
Blind, oh, but now I see Truth, lies and in between Wrong can't be undone, oh no Well it slipped from the tip of your tongue
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Szörnyű, hogy egy öngyilkosságnak kellett történnie ahhoz, hogy megnyíljunk egymásnak. Hogy megnyíljon nekem és elmondja, mi a baja, és erre én is elmondjak legalább részleteket. Sosem gondoltam úgy, hogy annyira szörnyű lettem volna, de ő többet és máshogy élt meg, mint én, ami miatt elvesztette a reményt. Nem mondom, hogy átérzem, mert ezt a képességet is jó mélyre ástam el a többivel együtt, de értem, miről beszél és kifejezem, hogy nem így akartam. Nem akartam bántani őt... Akkor ki köthettem volna és konkrétan megerőszakolhattam volna minden nap, amikor csak akartam. Én csak azt akartam, hogy ne menjen sehová. Persze, vágytam rá testileg is, kívántam őt, de ő is engem, szóval nem hittem, hogy az zavarja majd, ha ebben is dominálok. Hiszen mindig is szerette. Rosszul gondoltam és ennek az lett a következménye, hogy egyrészt színlelt, másrészt a rövidebb utat választotta. Emiatt sokkal óvatosabb vagyok a kijelentésekkel és a birtoklással. Amikor megmondja, hogy nem akar se fogoly, se szolga lenni, egyszerűen csak elfogadom. Helyette felajánlom, hogy akkor legyen a trófeám, hiszen továbbra is bezárva lesz. A viccelődésére egy halovány mosoly kerül a szám sarkába, aztán a szemem sarkából rá nézek. - Milyen értelemben? - teszem fel a kérdést költőien - hiszen bizonyos értelemben nagyon is szereti, ha a fejét szögelem -, csak hogy én is próbáljak kicsit lazítani a feszültségen. Azért hozzáteszem a szabályokhoz a magamét, legalább is amit külön ki akarok emelni, mert legutóbb nem volt egyértelmű, ő pedig megígéri, hogy csak Chad mancsai fogják őt érinteni. Bólintok, mert a macska is úgy nyávog fel, mintha megígérné vele együtt. Amikor Shay megemlíti, hogy szívesen sminkeli magát, csak nincs mivel elmerengek. - Majd veszek. - egyelőre még hagyjuk épülni a bizalmat és ezt a ... valamit kettőnk között. Most még nem fogom sehová kivinni, de majd eljön annak is az ideje. Először találjuk meg az egyensúlyt egymás és a szituáció között, és ha meg van a béke, akkor lehet arról szó, hogy elhagyja velem a lakást. Addig türelmesnek kell lennie. Szóba kerül az állapotom is, amit akkor is tagadnék és azt mondanám jól vagyok, ha fél lábam hiányozna, de végül a köhögés is olyan szinten rám jön, hogy felesleges lenne tagadnom, szóval megengedem Shaynek, hogy kikúráljon majd. A kocsiban felemlít egy olyan kényes témát, amire nem számítok és nagyon nem is akarok róla beszélni, szóval csak bólogatással válaszolok és inkább bekapcsolom a rádiót, hogy még véletlenül se tudjuk tovább beszélgetni... legalább is erről biztos, hogy nem. Az út haza felér egy kínzással, mert rettenetesen fázok, gyenge vagyok, köhögök és a végére már egészen biztos vagyok abban, hogy tüdőgyulladásom van, de még sem állok félre, hogy összeszedjem magam. Akkor állunk meg, amikor végre haza érünk. Shay a kelleténél többet akar magára venni, amit nyilván nem engedek meg, mert attól még, hogy ő megszakad, nekem nem lesz jobb. A lakásba érve azonban már is át megy bossyba és elkezd parancsolgatni és mutogatni, meg kivenni a kezemből mindent, én pedig egy mélyet sóhajtok, mint aki már most bánja, hogy megengedte neki, hogy nővérkedjen. - Nincs titok a táskámban. Max a fegyverem. - mormogom oda neki minden komolytalanságot mellőzve, míg elsétálok balra, hogy a beugróba rakott ágyamhoz lépjek. Lerúgom magamról a cipőt, aztán bemászok az ágyba és nem akarom be vallani, de kifejezetten jól esik feküdni, még ha nehezebb is tőle lélegezni. Shay hamarosan meg is jelenik egy marék gyógyszerrel, vízzel meg ugyan azzal az attitűddel, én meg rosszallóan ráncolom a homlokom. - Az a baj, hogy elhiszem, hogy tényleg lenyomod... - sóhajtok - és fulladok köhögésbe majdnem -, aztán elveszem amit nyújt és be is veszem őket. Visszadőlök az ágyra, hagyom, hogy rápakoljon minden szart a homlokomra - sose értettem minek - és elkezdem bámulni a plafont, miközben majdnem a fejemre is ráhúzza lassan a takarót. Nevethetnékem támad ettől, de inkább csak köhögök, aztán becsukom a szemeimet. Arra felébredek, hogy Chad kb rázuhan a kezemre és majdnem eltöri. - Nehéz egy dög vagy... - mormogom halkan, de fura mód nem zavar, hogy itt van. Vissza is alszok a brummogását hallgatva. A következő három napban körülbelül csak azért kelek fel, hogy mosdóra menjek dolgokat végezni és tusolni. Jeges vízzel, mert a lázam olyan magas kezdett lenni, hogy kiakadt a hőmérő - Shay. Egyébként se engedett semmit se csinálni, amikor meglátta egy este zuhanyzás után, hogy egy cigivel ülök az asztalnál, szerintem képes lett volna bele verni a fejem az asztalba, úgy hogy morogva másztam vissza az ágyba. A harmadik napra azért már megindult a javulás, köszönhetően a vett antibiotikumoknak és lázcsillapítóknak. A hetedik napon már eljutottunk oda, hogy nem kellett 80%ban az ágyat nyomnom - az ő parancsai szerint -, úgyhogy a kanapén ülve élvezek végre egy kis pohár kólát - Herótom van baszd meg a teától - vele együtt, és a laptopján éppen éttermet keresünk, ahonnan rendelhetünk valamit. - Mit szólnál thaihoz? - kérdezem rekedten, figyelve, ahogy görgeti a képernyőt, de aztán jobban bele gondolok és megrázom a fejem. - Ah, inkább ne. Legyen KFC? Lassan undorodni fogok a levesektől. - jelentem ki a szemem sarkából rá nézve.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Borzalmas napokon és annál is szörnyűbb pillanatokon vagyunk túl, mégis épp a súlyos események hatására sikerül egy kicsit oldanunk ezen az egész helyzeten. Végre nyitott(abb) lapokkal játszunk, vagyis inkább most már nem is játszunk, hanem komolyan beszélünk, aminek hatására a végén együtt hagyjuk el a lakást és indulunk el az új helyre. Én pedig mindannak ellenére, ami történt... boldog vagyok. Még ha bizonytalan boldogság is ez, akkor is sokkal több, mint amit eddig reméltem. Most végre tényleg bizakodó tudok lenni. Miután megegyezünk abban is, hogy bezárhat a másik lakásba is, ő pedig felajánlja, hogy akkor legyek trófea, a kis viccelődésemmel sikerül még egy apró mosolyt is a szája sarkába csempésznem, ami pláne felvillanyoz. És még rá is kontráz. A mosolyom egy kicsit kiszélesedik, de aztán az ajkamba harapok, mert nagyon is értem mire céloz. – Csak a szögek és a kalapács ellen van kifogásom – felelem könnyedén, a szemem sarkából figyelve őt, egyértelművé téve, hogy azért nem minden tabu. Például amire most gondol, az egyáltalán nem. Annyi kívánsága van még, hogy szeretné, ha sminkelném magam – meg persze a no touchy, de azt egyértelműnek vettem volna eddig is –, és az egyetlen dolog ezzel kapcsolatban, amit mondanom kell, az az eszközök hiánya, mert egyébként ha meg is lep a kérés, nincs vele semmi bajom. Ezt könnyű teljesítenem. Azt mondja, majd ő vesz, amire csak bólintok, mert nekem úgy is jó, de egy kicsit mosolyognom kell, ahogy magam elé képzelem egy drogériában tanácstalanul bóklászva a tíz sminkes sor között. Csak azért sajnálom, hogy nem leszek ott, mert ezt szívesen megnézném. Meg mert biztosan lesz majd egy-két túlbuzgó eladólány, akik örömmel felajánlják neki a szolgálataikat. Na jó, azért is szeretném ott lenni, hogy mindegyiknek eltörjem az orrát, de nem baj. David azért lesz ott, hogy én minél jobban tetsszek neki, szóval kit érdekel pár pillarebegtető hülye picsa. – Azért ha nagyon segíteni akarnak majd a lányok a választásban, nyugodtan mondd meg nekik, hogy a trófeádnak vásárolsz – mormogok mégis egy kicsit az orrom alatt. Mondjuk, legalább ha észlelte egy kicsit a hirtelen fellobbant bosszúságomat, legalább nem hiszi azt, hogy a bezártsággal van problémám. Az autóban felvetett témára végül nem reagál szavakkal, de a nonverbális jelzéseiből értem, hogy erre (még) nem áll készen, és én nem erőltetem. Így is elég rosszul van és az is elég, hogy néznem kell, ahogy végigszenvedi a vezetést, de legalább nem lesz rosszul és aztán csak odaérünk, mert leparkol. Felcuccolunk – mondjuk nem hagyja, hogy többet cipekedjek –, én viszont csak azt várom meg, míg bezárja az ajtót és elrejti a kulcsot, utána élek az engedélyem adta jogaimmal. Persze már most sóhajtozik és morgolódik, de nem baj, csinálja csak, ameddig azt teszi, amit mondok neki. Bólintok a szavaira, és miután elégedetten megszemléltem, ahogy befekszik az ágyba – láttam ám a megkönnyebbülését! –, utánaviszem a táskát. A fegyverét odahelyezem mellé az éjjeliszekrényre, rábízva, el akarja-e dugni előlem, mert én ugyan tudom, hogy nem kívánok vele élni, tudom, hogy még idő kell, míg bízni is fog bennem. Kipakolok neki, aztán megyek a gyógyszerekért és nyilván megfenyegetem, mert ma egyszer már próbáltam neki csak könyörögni. – Helyes – vonom fel a szemöldököm, amikor azt mondja, kinézi belőlem, hogy tényleg lenyomnám a torkán, mert meg is tenném. Az egészségéről van szó és eddig elmismásolhatta, de egyre csúnyább a köhögése és egyre magasabb a láza, szóval a mismásolás eddig tartott. Szerencsére nem ellenkezik tovább, ezért finoman magam felé húzom a kezét és a felfordított tenyerébe nyomom a szükséges pirulákat a levélből, hogy be tudja venni őket. – Jól van – engedek meg most már egy kis mosolyt is magamnak. Innentől hagyom is pihenni, csak borogatást kap a tűzforró fejére, és miután úgy látom, hogy elaludt, meg is merem simogatni és puszilni.
A következő napokban nővért játszok, de egyáltalán nem zavar. Nagyon aggódom érte, mert a láza olyan magasságokba tör, hogy én már a 911-et akarom hívni, de nem hagyja, inkább megalkuszunk néhány jeges zuhanyban és újabb adag lázcsillapítóban. Én addig gondoskodom róla, főzök neki – diétásabb dolgokat, amiket meg tud enni és nem terhelik nagyon a szervezetét –, teákkal és gyógyszerekkel kúrálom. Mondjuk amikor egyik este én azt hiszem, még a zuhany alatt van, de a frissen lefőzött gyömbéres-citromos-mézes teával arra megyek be, hogy odakint cigizik, akkor azért rendesen leteremtem. Szerencsére megint elhiszi, hogy beleverem a fejét az asztalba és ájultan fogom az ágyába vonszolni, ha nem megy be azonnal, és ugyan morgolódik, de legalább megy is vissza az ágyba. Amikor kifogynak a lakásban lévő készletek, leülök mellé az ágy másik oldalára a tőle kapott laptoppal és az ő beleegyezésével választok ki egy általa ismert online shopot, ahonnan érintésmentesen kiszállítanak alap bevásárlást. Együtt rakjuk össze a listát – hiszen ha megkíván valamit, annál jobb –, és amikor megérkezik a futár, annyit hagyok neki, hogy ő is eljöjjön az ajtóig, hiszen neki van kulcsa és így legalább láthatja, hogy tényleg csak felveszem az ajtó előtt hagyott zacskókat. Az üres óráimban felfedezem a lakást – és úgy ítélem meg, ez tényleg az ő lakása lehet, bár nem kérdezek rá –, Sir Chaddel szórakoztatjuk egymást, és néha én is megpróbálok pihenni a kanapén, ahol megágyaztam magamnak. Szerencsére nagyon kényelmes, és amekkorára nőttem, igazából ki sem húztam, mert bőven elférek rajta, de ettől még az éjszakáim nem váltak pihentetőbbé. Az egyetlen szerencse az, hogy sosem ébredek hangosan a rémálmokból, és ha esetleg nyugtalan is vagyok közben, nem láthatja vagy érezheti; az azt követő további könnyek és szorongás is olyan halk mindig, hogy csak Chaddel kell megosztanom, aki mindig lelkes dorombolással és dörgölőzéssel igyekszik megvigasztalni, aztán pedig úgy bújik a karjaimba, mint egy plüssállat. Ez igazából sokat enyhít az utó-szorongásaimon és a maradó pánikon. Egy hét kell, mire Dave annyira helyrejön, hogy már ne ragaszkodjak ahhoz, hogy egész nap feküdjön. A láza már lement, tegnap is csak estére lett egy kis hőemelkedése és csillapodott a köhögése annyira, hogy most már kólát is engedélyezzek neki – egy pohárral, súlyos szemforgatásokkal kísérve, de engedélyeztem. Mondjuk amikor közölte, hogy éhes, rögtön felderültem, mert ez pláne azt jelenti, hogy jól van, szóval elő is kaptam a laptopot és most igyekszünk kitalálni, honnan rendeljünk. Először thait akar, de aztán közli, hogy elege van a levesekből, amin halkan elnevetem magam. Észrevettem, hogy minél több időt töltöttünk el így együtt, békében, annál könnyebb a nevetés és a mosolygás is. – De a KFC-től nem gyógyultál volna meg olyan gyorsan, mint a húslevesemtől – közlöm vele somolyogva. Közben már nyitom is meg a KFC menüjét, kritikusan szemlélve a kínálatot. – Nem fogja bántani a csípős a torkod? – kérdezem meg azért, biztos ami biztos, és csak ezután jövök rá, hogy a torok dolgaival kapcsolatban megint magas labdát dobok fel, de nem bánom. Szeretem, amikor viccesen csipkelődik velem, szóval még várom is, hátha tesz valami megjegyzést. Én választok magamnak egy egyszerű menüt hamburgerrel, sült krumplival és üdítővel, aztán ha ő is megvan, megrendelem a választott dolgokat. Itt is van érintésmentes opció, szóval ki is választom, aztán félreteszem a laptopot, hogy majd lássuk, merre jár a futár. Már egy természetes, megszokott mozdulattal nyúlok a homlokához, hogy ráfektessem a tenyerem, de elégedetten elmosolyodom. – Úgy néz ki, ma is megúszod a jeges zuhanyt – kacsintok rá. Hátradőlök és bekapcsolom a tévét, bár miután csak garantáltan agysejt-gyilkoló hülyeségeket találok, inkább rábízom a választást, ha akar valamit nézni. Sir Chad itt dorombol mellettem, szóval simogatni kezdem, és... megint mosolygok egy kicsit. Az egyik oldalamon Dave, a teste most már kellemes melegséget áraszt, a másikon pedig a doromboló óriásmacskánk és ez olyan... idilli. Ellen akarok állni a kísértésnek, hogy David vállára hajtsam a fejem, pedig elkap egy furcsa kényszer, hogy tegyem meg. A szemem sarkából rápillantok, aztán a tévére, aztán újra rá, és végül egy bátortalan, nagyon óvatoskodó mozdulattal, de mégis megteszem, olyan puhán téve oda a fejem, hogy még szinte hozzá sem érek. – Nem baj, ha...? – kérdezem halkan, felnézve rá. Ha nem bánja, akkor már le merem engedni a vállára a fejem, de ha nem szeretné, akkor inkább visszaegyenesedem. Step by step.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Úgy tűnik... nem vettem el a kedvét a szextől. Legalább is teszek egy finom utalást egy bizonyos dologra, ő pedig ahelyett, hogy mondjuk fintorogna, vagy idegesen elmosolyodna, szélesen mosolyogva harap az ajkába, és megjegyzi, hogy olyan szögelés ellen nincs kifogása. Ezen felbuzdulva nem vagyok rest csak egy picit még tovább tapogatni a határokat. - Ééés... mi van a szöges nyakörvekkel? - kérdezem teljesen ártatlan arckifejezéssel, mintha tényleg csak a szögek miatt aggódnék a kérdésben. Utána megmondom neki, hogy majd én megveszem a sminkhez kellő dolgokat. Annyira nem lehet bonyolult... nem? Ő persze nem is a bonyolultságától félt, hanem a lányoktól. Egy kicsit megrándul a szám, ahogy meglátom a szemében a féltékeny csillogást, de időben visszafogom a mosolyt. - Majd kifestem a körmöm, hogy azt higgyék nekem kell és akkor kevésbé leszek attraktív. - nem mintha köröm lakkért nem kéne a boltba mennem és vásárolni... Tényleg, körömlakk. Lesandítok Shay kezeire, mintha éppen a körömlakkot képzelném el rajta, de... majd máskor. Egyelőre a smink is megteszi. Miután haza vezettem magunkat, Shay kihasználja, hogy adtam egy minimális hatalmat a kezébe és már parancsol is ágyba. Nincs erőm vitatkozni vele, vagy arról, hogy ne lépje át a finoman felállított határokat, úgy hogy inkább hallgatok és bemászok az ágyba. Mondjuk panaszkodni nem panaszkodok, hogy kiszolgálásban részesülök. Megkapom a fegyveremet is, amit a párnám alá teszek, de aztán már tényleg fekszem és alszok. Azért a következő napokban már rohadtul zavar, hogy hugyozni is csak nyomkövetővel mehetek el, de inkább ez, mint a kórház, úgy hogy nem ellenkezem. Viszont amikor végre kezdek javulni, leülök az asztalhoz cigizni, csak azért, hogy amikor meglát, Shay felajánlja, hogy megismerteti az arcomat az asztallappal, amennyiben nem takarodok vissza az ágyba. Persze morogva másztam vissza oda, amit idő közben Chad is megpróbált félig kisajátítani magának, de előbb lökdöstem le a lábammal, mint hogy hozzá szokjon. Aztán megtesszük az első közös rendelésünket is, amikor elfogy itthon a kaja, mert én nem mehetek vásárolni és tulajdonképpen Shay sem. Úgy hogy együtt kiválasztjuk mit akarunk - én mondjuk meghalnék egy adag chipsért, de Shana aztán közli, hogy a "mit kívánsz" alatt normális ételre gondolt, szóval visszavonom a kívánságot és inkább valami sült húst kérek ... a 15 liter leves mellé, amit eddig főzött. Amikor megjön a rendelés, örülök, hogy végre felállhatok és az ajtóig kísérem Shayt, hogy "ellenőrizzem", hogy csak felveszi a cuccot onnan, nem pedig lecsekkolom, mint szoktam. Áh... Aztán persze amikor rám néz, mint egy kisgyerek, aki dicséretet vár a jó tettéért, csak bólintok és visszafordulok az ágyhoz sétálva, hogy Jól van. Egy hetes agonizálás után aztán végre javulás látható az állapotomban. Kevesebbet köhögök, nincs akkora légszomjam, a lázam már maximum csak a hőemelkedés szintjét éri el, szóval kérek egy kis kólát. Nagyon szépen. Mert ha még egy korty teát meg kell innom, akkor előveszem a párna alól a fegyveremet, de ezt persze nem közlöm Shayjel, ő anélkül is, nagyokat sóhajtozva és szemforgatva, de tölt nekem három kerek deci kólát. Azt is úgy élem meg, mintha maga lenne a mennyei manna, úgy hogy nem húzom le, hanem szépen lassan elszopogatom. Aztán az is kicsúszik a számon, hogy igazából ennék is valamit. Valami nem levest. Végül a KFCre esik a választásom, Shay pedig nem ellenkezik - noha megjegyzi, hogy a sült csirke nem gyógyít úgy, mint az ő csodalevese -, úgy hogy egy nagyobb kosarat kérek magamnak... amikor megjegyzést tesz a torkomra, akkor a szemem sarkából ránézek. - Nem az én torkom van rendszeresen kikezdve! - válaszolom a magaslabdára, aztán végig követem a szememmel, ahogy Shay megint hőmérőt játszik a homlokomon. Megmaradok, jön az ítélet, illetve hogy nem kell jégkockákkal fürdenem. Bírom a hideget, de az egyébként is fázós testemnek a jeges zuhanyok azért kifejezetten horribilisek voltak. - Na, akkor hamarosan lejár a "boss permit"? - kérdezem némileg viccelődve, hiszen azért jelezni akarom neki, hogy miután teljesen felépülök, nem lesz itt parancsolgatás. A-a! Végül elkezdjük nézni a tv-t, vagy is a csatornákat, de a legtöbbje valami elképesztően IQ nyirbáló hatású. Van itt mindenféle dráma és nyáladzás a spanyol szappanoperától kezdve a "ki az apa?"-ig, és Shay végül fel is adja és átadja a távirányítót, úgy hogy én majdnem egyből a sport csatornákra evezek. Megint megy rugby - habár már kiesett a csapat, aminek nem tudtam végül szurkolni -, szóval én el is kezdem nézni, elkényelmesedve. Aztán mint kiderül, Shay is el akar kényelmesedni, csak egy kicsit másfajta megközelítésből. Csak az tűnik fel, hogy valami nagyon puha érintést érzek a vállamon, szóval oda nézek, ő pedig már néz fel rám baszottnagybociszemekkel, hogy oda hajthatja-e a fejét. Pár pillanatig meglepetten nézek rá, talán csak azért, mert én nem is gondoltam volna ilyesmire. - Öhm... nem. - adok neki végül engedélyt rá. Furán érzem magam, mert a kezeim az ölemben vannak, de úgy volna normális, ha legalább átkarolnám, de valahogy túl ... túl ... intim? Lelkileg túl közel van a tűzhöz. Azt hiszem így tudnám körbe írni. Mert egyébként - ha nem nyomnék el mindent - még magamhoz is húznám, de most még... most még nem. Azért nem akarok teljesen elutasító, vagy hideg lenni, szóval jelzés értékűen úgy helyezem a kezem a combomon, hogy a kisujjam végével Shay combjához érjek. Apró gesztus, de talán ez is elég lesz. Néha egyébként el is bambulok a rugby alatt. Nem mindig figyelek, mert eszembe jutnak a történtek az előző meccsnézés alkalmával, amivel kapcsolatban nem tudom még, hogy most így utólag miként érezzek, vagy gondoljak. Végül úgy érzem, hogy kezdek magamban túl kombinálni, úgy hogy inkább el is kapcsolok. Még nem is tudom értelmezni, hogy miféle sorozat megy a képernyőn, mikor a kapucsengő megszólal, mert megjött a rendelés. - Átveszem. - mondom és felkelek a kanapéról, hogy ezt megtegyem. Csak egy percet kell az ajtóban várnom, hogy a futár felszaladjon a lépcsőn, aztán a konyhai részhez lépve már majdnem csorgó nyállal nézek bele a zacskóba ... Chaddel együtt, aki pont úgy viselkedik, mintha neki is rendeltünk volna valamit. - Majd a csontot megkapod! Úgy is akkora vagy, mint egy kutya. - húzom el a zacskót az orra elől, amibe bele is akad egy pillanatra a cucc és emiatt felháborodottan rám is néz, én viszont Shayre tekintek. - A TV előtt együnk? - kérdezem, mert akkor előveszek két tálcát.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Majdnem biztos vagyok benne, hogy David nem olyan reakcióra számított, amit adok az egyértelműen kétértelmű kérdésére. Nem bánom és nem is hibáztatom érte, elvégre elég bizonytalan vizeken evezünk még, de éppen ezért nem játszok szűzkislányt, vagy ilyesmi; nem áll szándékomban megjátszani, hogy nem kívánom őt, ha egyszer ez nem igaz. Nem ölöm viszont meg a hangulatot ezzel, sőt, feltesz még egy kérdést, mire felvont szemöldökkel fordulok felé, de a szám sarkában még mindig ott játszik a mosoly. – Póráz is jár hozzá? – kérdezek vissza csípőből, nem adva egyértelmű választ, de azért utalok rá, és egyben a bezárós-enyémvagy vonalat is megtoldom még egy dologgal. Ugyan ez már vészesen közel lehet egy bizonyos határhoz, van a gondolatban valami határozottan izgató, szóval... ha előre tisztázunk egy-két szabályt vagy alkalmazzuk a biztonsági szavas rendszert, még csak ellen sem állnék. Ehhez egyébként tökéletesen passzol, amikor felveti a sminkelést, és igazából azzal sincs bajom, hogy még nem bízik bennem annyira, hogy együtt vásároljuk be ehhez a kellékeket. Azzal viszont már van, hogy ez segítőkész eladólányokat is jelent. Dünnyögök erről egy kicsit az orrom alatt, mire David előáll az ötlettel, hogy majd kilakkozza a körmét, hogy kisebb eséllyel repüljenek rá, belőlem pedig kitör egy kis nevetés. Felé fordulok és alaposan végigmérem, hozzáképzelve valami rózsaszínes árnyalatú körömlakkot. Közel száz kiló tömény izom, tetoválások, széles vállak és keskeny csípő a tökéletes deltához, hosszú lábak, szédítő magasság, törvényellenesen jóképű és a hegtől veszélyesen vonzó arc, tiszta kék szemek. Plusz rózsaszín körömlakk. Megrázom a fejem. – Talán két pillanatnyi meglepetést okoznál nekik, de vonzanád őket, mint légypapír a rovarokat – jósolom meg. Valószínűleg csak ürügyet adna az első kérdésre, amivel megközelítik. Biztos vagy benne, hogy ez az árnyalat illik hozzád leginkább? Mit szólnál inkább a feketéhez? Megint morgolódik kicsit az orrom alatt. Nekem kéne befeketíteni a szemüket, amikkel ránéznek. Lassan de biztosan odaérünk az új lakásba – amiről később kiderül, hogy nem is annyira új, hanem Davidé –, ahol viszont átkapcsolok bossy nurse üzemmódba. Igen, parancsolgatok és igen, szigorú vagyok vele, mert megengedte, és igenis kihasználom ezt arra, hogy végre tegyünk is valamit azért, hogy jobban legyen, ne tetézzük a bajt. Nem hatnak meg a morgolódásai, már csak azért sem, mert amíg dödögve, de engedelmeskedik, és minden egyes alkalommal, amikor lefekszik, látom rajta, hogy igenis jól esik neki a fekvés és a pihenés, engem igazol. Azért nem vagyok vele mindig szigorú, csak ha rosszalkodik; ha nem, akkor egyszerűen csak gondoskodó tyúkanyó vagyok, aki reggelit, ebédet és vacsorát csinál, levest és teát főz, belediktálja a gyógyszereket, hogy ne maradjanak el, fenyegetőzve bezavarja a cigizésből, és amikor már alszik, megsimogatja és megpuszilja a fejét. Egyszer rendelnünk is kell házhoz egy bevásárlást, de David nem ellenkezik, amikor pedig hívom magammal, hogy ellenőrizhesse, milyen jókislány vagyok, elégedetten és büszkén veszem a dicséretet. Egy egész hét telik el így, a betegsége miatt aggodalmamat leszámítva békésen, és én kezdek megnyugodni. Nem vagyok kevésbé fáradt, de ez végre nem teljes testi-lelki kimerültség, egyszerűen csak a nyugtalan és szorongással teli éjszakák következménye. Ettől függetlenül észreveszek magamon olyan dolgokat, hogy például egyre többet tudok mosolyogni és nevetni is, ha épp úgy adódik. Dave ráadásul egyre jobban van, lemegy a láza és csillapodik a köhögése, így már hajlandó vagyok engedélyezni neki egyetlen pohárka kólát is, persze nem túl hidegen. Míg azt iszogatja, kajarendelésen gondolkozunk, és a KFC mellé teszi le a voksát, szóval onnan válogatunk, míg fel nem teszem a nagy kérdést, aminek kétértelműsége csak utólag esik le nekem is. A reakcióban viszont nem kell csalódnom. Már ott is a lecsapott labda, de én csak elmosolyodom, sunyin, és kicsit közelebb hajolok hozzá. – Akkor valamit rosszul csinálsz, mert nem én vagyok berekedve – vonom fel a szemöldököm sokatmondóan. Hogy ez célzás-e, amiért túl sok békét hagy a torkomnak? Talán. Azért ellenőrzöm, nem ment-e fel mégis újra a láza, de szerencsére normális hőmérsékletűnek érzem a homlokát, az elégedettségemnek pedig hangot is adok, mire ismét csipkelődve kérdez vissza, de nem veszem rossz néven. – Azért még kihasználom az utolsó órákat – felelem szégyentelenül, mosolyogva. Mindketten tudjuk, hogy ok nélkül nem voltam bossy, de miért ne játszhatnék rá egy kicsit? Megragadom a távirányítót és megpróbálok értelmes műsort találni, de rá kell jönnöm, hogy lehetetlen küldetésre vállalkoztam. Eljátszok a gondolattal, hogy say yes to the dresst nézessek Daviddel, de még a végén elmenne a fegyveréért, szóval inkább átadom neki a távirányítót és egyben a választás jogát is. Így ismét egy rugby meccs kerül a színre, de nem bánom. Egyébként is rám tör némi fáradtság miatti zoning out, ami miatt viszont eljátszok egy olyan gondolattal, amiről nem tudom, szabad-e, de végül úgy döntök, miért is ne próbálhatnám meg? Legfeljebb nemet mond. Ahogy óvatosan, szinte még hozzá sem érve a vállához hajtom a fejem, már rám is néz, én pedig engedélyt kérek, mert nem tudom, ez a határok feszegetésének minősül-e, vagy... rendben van. Néhány másodpercig csak néz rám, és már majdnem azt hiszem, hogy ez az a bizonyos too much, de aztán mégsem fejezi ki ellenérzését. Próbálok nem túl boldog lenni, de a szemeimen biztosan látja az örömöm felragyogását, még ha a mosolyomat próbálom is féken tartani. Így már ténylegesen oda merek dőlni a vállára, és... nagyon jó érzés. Persze az egész sokkal tökéletesebb lenne, ha magához ölelne, de azért én is tudom, hogy a lófasznak is van vége, így ilyesmiben nem is reménykedem. Beérem a közelségével, a teste melegével és az illatával. Békés. Látom, hogy megmozdul a felém eső keze és szinte levegőt sem merek venni, míg végül hozzá nem ér a combomhoz a kisujjával. Kis híján felnevetek, mert ez egyszerre a legabszurdabb és legédesebb dolog, amit valaha tapasztaltam vele kapcsolatban, de esküszöm, beérem ennyivel. A szándék a fontos, nem? Én a magam részéről szinte majdnem elalszom, de a kapucsengő hangja kiűzi a fejemből a tompaságot, mielőtt ez megtörténhetne. David már szinte pattan is fel, én pedig pislogva nézem a tévét, amin már nem is a meccs megy? Furcsa. Megérkezik a kaja, ami aztán egyszerre landol a konyhapulton a macskával, én pedig halkan kuncogni kezdek a képen, ahogy Dave-vel egyszerre hajolnak bele a zacskóba. Esküszöm, erről fényképet kellett volna csinálni. Mosolyogva nézem őket, de aztán felkelek, hogy csináljak magunknak nyugtot. – Nekem jó a tévé előtt, bár ez a brazil szappanopera izgalmassá fogja tenni a sült csirkét – felelem vidáman. Odasétálok a szándékosan a lakás másik végében elhelyezett tálakhoz, ahol aztán adok vacsorát is Sir Chadnek. Nem mondom, hogy könnyű odacsalogatni, mert nagyon billeg, hogy mit is akarna enni, és a sült csirke érdekében néhányszor körbetekeredik Dave lába körül, nyekeregve és dorombolva, hátha, míg végül feladja és panaszos nyávogás közepette odaüget hozzám a vacsorájáért. Mosolyogva simogatom meg, aztán ha kell, elveszem Davidtől a tálcámat, hogy le tudjunk ülni. Evés közben nem beszélek, ha nem muszáj, mert őt is hagyni akarom enni és én is éhes voltam, de engem nem zavar, ha csendben eszünk. Az új David egyébként sem egy szószátyár típus, viszont ezek nem is kínos csendek, így nincs vele baj. Miután mindketten végeztünk, elveszem az ő tálcáját is, de a jóllétére való tekintettel, ha akar, hagyom neki, hogy segítsen elpakolni. Utána még visszatelepszem a kanapéra az üdítőm maradékával, noha amint elkényelmesedve felhúzom a lábaimat és bekucorodok a kanapé sarkába, ahol aztán rövid úton Sir Chad is megjelenik, hogy jóllakott dorombolásba kezdjen az ölemben, nem tudom tovább távoltartani a fáradtságot, és mivel minden vér a hasamba megy emészteni, nem nehéz ülve elaludni.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Furcsa már most ilyenekről beszélgetni, főleg azután, hogy nem rég még mit tett magával, de úgy tűnik, egy éjszaka nem csak a harcmezőn lehet sorsfordító. Amikor rákérdezek a nyakörvre, őt már a póráz érdekli, én pedig próbálok úgy tenni, mint akit ennek a gondolata nem villanyoz fel. Ki tudja, mekkora sikerrel. - Talán. Fokozatosan szokták hozzászoktatni a macskákat nem? Először nyakörv, aztán póráz. - mondom, és mindeközben lefelé sandítok, mintha csak Chadről beszélnék, de mindketten tudjuk, hogy Chad nem az én macskám. A szexuális kérdések finom tapogatása után Shay kifejezi féltékenységét, amit majdnem megmosolygok és próbálom elvenni a dolog élét azzal, hogy magamra képzeltetek egy kis körömlakkot. Persze némi nevetés kibuggyan belőle, miután végig mér és aztán közli, hogy ehhez az se volna elég. - Akkor azt hiszem, kénytelen leszek magammal vinni egy légycsapót. - mondom ezt úgy, mintha éppen feláldozni készülnék magam valami zombihadnak. Azon kimondatlanul, vagy különösebben mosoly nélkül is, de jót derülök, hogy Shay továbbra is morog az orra alatt a lányok hadára gondolva. A lakásban azért már kevéssé vagyok ennyire jókedvű, mert ostobamódon túl nagy hatalmat adtam a kezébe, ő pedig ki is használja. Nem bánom igazából, mert legalább nem azt akarja, hogy pucoljak cipőt vagy WC-t, csupán szavakkal köt az ágyhoz. Nem vallom be egyszer sem, de igaza van, mert ha kell is egy hét, de javulni és gyógyulni látszok. Olyannyira, hogy a hetedik napon már együtt böngésszük a netet étel után a kanapén. Persze Shay megint adja a magaslabdákat még most is, amit lecsapok, erre pedig olyan kihívóan válaszol, hogy a leglogikusabb az lenne ha azt mondanám, hogy akkor most előcsapom és te is be leszel rekedve, de visszanyelem ezt a zsigeri választ, hogy valami emberibbet válasszak. - Beteg voltam, de majd legközelebb nem magamnak intézem el a reggeli vigyázállást. - szabadkozom és egyben ígérek is neki. Közben azért a magam módján jelzem neki, hogy hamarosan lejár a nővérengedélye, ő pedig mosolyog, hogy az utolsó percig ki fogja használni. - Na jó, de ha holnap reggel sem leszek lázas, akkor vége a nővérkarrierednek! - ezzel adok is neki még egy kis időt. Egy picit. Még akkor is, ha egyébként én már tegnap azt mondtam volna neki, hogy hagyjon már békén. A tv előtt ülve válogatunk a szarabbnál szarabb műsorok között, míg végül én inkább sportra nem kapcsolok. A figyelmemet végül eltereli a meccsről az érzés, hogy valami finoman a vállamra helyezkedik és oda nézve Shay kér engedélyt arra, hogy a vállamra tegye a fejét. Végül megengedem neki, és meglehetősen zavarba ejtő érzés, mert egyszerre akarok többet és kevesebbet, mutatni valami elfogadást, de nem adni túl sokat, úgy hogy a végén, amikor már így is túl bonyolítottam magamban ezt a kérdést, egyszerűen csak hozzá érek a kisujjammal. Valami rövid hangot hallat, amit a halk nevetés és röfögés közti átmenetnek tudnék leírni, amitől egy kicsit elbizonytalanodom, hogy jól tettem-e, de nem veszem el a kezem. Csak nem nevetne ki? A vállamon nyugvó feje és a rugby viszont túl sok dologra emlékeztet, úgy hogy elkapcsolok, de nem sokáig figyelem a képernyőt, mert megjön a rendelés. Átveszem és lerakom, csak aztán nem csak én, de Chad is úgy néz bele, mintha az övé lenne, amitől megint konfrontálódunk. Shay igyekszik megoldani a problémát azzal, hogy elviszi a dögöt és megpróbálja megetetni, de a nyavalyásnak az én csirkém kell. Úgy kígyózik a lábam körül, hogy majdnem bele jojózik a szemem, a nyervogását meg egy oroszlán is megirigyelhetné. - Mondtam, max a csontot! - mordulok rá megint, mire legyőzötten megy a táljához. Shay benne van a tv előtt evésre, a megjegyzésére felnézek rá, majd a tárgyra. Nem realizáltam, hogy mire kapcsoltam át. - Legalább meg tudjuk állapítani, hogy kinek rosszabb, nekünk, vagy nekik. - vonom meg a vállam. Tálcákkal és az étellel együtt költözünk vissza a kanapéra, én pedig úgy eszek, mint aki egy hete nem kapott enni. Nem mintha nem lett volna finom Shay főztje, sőt, nagyon is jó volt, de a gyógyszerek és az egyhangú leves-tea-gyömbér-citrom-méz kombó után egy fűszeres, rágható csirke olyan, mint egy orgazmus. Shay is csendesen eszik, közben némi fintorral figyelem az eseményeket ebben a szappanoperában. Elpakolunk, megiszom a kólám maradékát, aztán már csak azért is megnézzük a rész végét. Én a tvre mutatva kezdenék el a sok illogikus faszságról ventelni egyet Shaynek, de amikor levegőt veszek és ránézek, rájövök, hogy ő már alszik. Gyorsan be is csukom a számat és leengedem a kezem, aztán figyelni kezdem őt, és hogy mennyire összenőtt a macskával. Egyrészt aranyos a látvány, és Shay gyönyörű, de a csukott szemeket nézve engem kiráz a hideg. Igyekszek felülkerekedni a rossz emlékeken, amihez kell egy-két perc, de nem ébred fel arra, hogy csendben ülve figyelem őt. Kikapcsolom a tévét, lekapcsolom a lámpákat, a fotelból oda hozom a takaróját és párnáját. Utóbbit oda készítem, ahol a feje lesz, aztán óvatos mozdulattal elfektetem normálisan a kanapén, fejét a párnára rakva. Betakarom, figyelem, ahogy Chad már dorombolva fészkeli is magát Shay kezei közé. Én még kiegyenesedve álldogálok pár pillanatig a kanapé mellett, Shay mellkasát nézve, és csak azután indulok meg aludni, hogy megállapítottam, lélegzik. Csak alszik. Nincs semmi baj. A hajamba túrva megyek az ágyamhoz, hogy aztán arra mászva feküdjek el. A kóla, vagy este hatása, nem tudom, de egy ideig nem jön álom a szememre.
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Örülök, hogy David hamar túlteszi magát a nyilvánvaló meglepettségén, mert a nyakörv említésére már ő is zsigerből válaszol – miután látványosan megvillantak a szemei a felvetett gondolatra. Úgy tesz, mint aki Sir Chad hozzászoktatásáról beszél, de mindketten tudjuk, hogy nem. Lassan elmosolyodom. – Azt mondják. Majd ki kell próbálni – válaszolom én is olyan természetességgel, mintha a dobozban heverésző szőrgombócról beszélgetnénk éppen. Aztán kiderül, hogy van (még) egy kívánsága, mert nem csak a nyakörv-póráz kérdés keltette fel az érdeklődését, hanem a sminkelés is izgatja a fantáziáját. Annyira azért nem megyünk messzire, hogy esetleg én is vele tartsak, amikor bevásárol ehhez kellékeket... én pedig már vizionálom is a nagyon segítőkész eladólányokat. Dave felveti a körömlakkos ötletét, amivel ugyan megnevettet, de elég ránéznem ahhoz, hogy tudjam, még a bugyirózsaszín árnyalat sem lenne elég elrettentő rajta. Jó, igazából rá sem kéne néznem, hogy tudjam, de így legalább volt okom arra, hogy alaposan végigmérjem. Kiábrándítom, közölve vele, hogy ez nem lesz elég védőfelszerelés, aztán elmosolyodom a válaszára. – Bölcs gondolat – bólintok egy nagyot.
Az új székhelyünk, mint az számomra a jelekből kiderül, David lakása lesz. Valahol egyébként egészen jól esik a gondolat, hogy végre nem csak valami alibi "börtönt" szemelt ki nekem, hanem tulajdonképpen... hazahozott, de azért bölcsen nem állok neki erről diskurálni vele. Még a végén meggondolná magát. Egyébként is lefoglal, hogy megpróbáljam végre kikúrálni a betegségéről, ha már engedélyt kaptam rá, és bár néha nem könnyíti meg a dolgomat, azért nagy átlagban jó betegnek minősítem. Így is kell egy hét, mire sikerül levinni a lázát és csillapítani a köhögését annyira, hogy előbújhasson az ágyából és még kólát is igyon, meg valami kaját is rendeljünk. Sikerül kérdeznem egy kétértelműt, ami csak utólag esik le, de azért nem bánom, sőt. Csipkelődök vele egy kicsit, mire úgy néz rám, hogy azon se lepődnék meg, ha már tolná is lejjebb a nadrágját, de végül beéri egy ígérettel. Pont úgy mosolygok, mint aki cseppet sem bánná, de látszólagos könnyedséggel vonok vállat. – Jól van, ezt el tudom fogadni kifogásnak – szívom egy kicsit tovább a vérét. Persze ő gyorsan rá is kontrázik azzal, hogy hamarosan lejár a nővér engedélyem, de már csak azért sem vitatkozom vele, mert egyébként tényleg nem áll szándékomban feszegetni a határokat és eddig sem azért parancsolgattam, mert bosszút akartam állni az eddigiekért, hanem tényleg csak az egészsége érdekelt. – A láz estére megy föl – replikázok azért egyet, de a szemeimben egyértelműen huncutság csillan. Igazából most azonnal is bevonhatná azt az engedélyt, ezt én is tudom, de jól esik, hogy tudunk egy kicsit könnyedén játszadozni egymással. Nem tudom, hogy ennek eredménye-e, vagy ő is elkezdett egy kicsit megenyhülni irányomban a történtek ellenére, de amikor hagyja, hogy a vállára hajtsam a fejem, boldogság tölt el. Még ő is tesz egy gesztust, nagyjából a kisujja hegyével, és csak azért nem nevetem el magam, mert azt hinné, hogy kinevetem, pedig nagyon is értékelem ezt a gesztust, épp csak egyszerre abszurd és aranyos. Kiélvezem ezeket a perceket, és azt az érzést, ami már majdnem emlékeztet a régi időkre, amikor a puszta jelenléte és egy-egy ölelés képes volt elhozni nekem a békét és a nyugalmat. Kezdetnek viszont ez is megteszi, mert így is érzem az illatát és a teste melegét. Annyira, hogy majdnem el is alszok, de még éppen kizökkent a futár érkezése. David átveszi a rendelést, hogy aztán Chaddel együtt csorgassák bele a nyálukat a zacskóba, amin nem tudok nem nevetni. El is megyek a macska táljaihoz, hogy elcsaljam a maga vacsorájával, de azért nincs könnyű dolgom, mert nagyon izgatja a fantáziáját az a csirke és lelkesen próbálja körüludvarolni Davidet, hátha megesik rajta a szíve. De sajnos nem. Kuncogva simogatom meg a legyőzötten, panaszosan nyávogó szőrös óriást, aztán adok neki vacsorát, így legalább annál jobban fog szeretni engem. Közben válaszolok David kérdésére és egyben felhívom a figyelmét arra, hogy érdekes műsorra váltott, amin láthatóan meglepődik, ám olyan zsigeri válasza van, hogy kitör belőlem egy felhorkantós röhögés. – Jól van, de ha kiderül, hogy nekik igazából jobb, akkor holnaptól Juan Miguelnek szólítalak – közlöm vele vidáman. Semmi rossz nincs egy kis önkritikában, nem igaz? Megmosom a kezem a macskakaja után, azért letelepszünk a kanapéra a magunk eledeleivel. Alapvetően csendben eszünk, inkább arckifejezésekkel és hanghatásokkal botránkozunk meg néha a faszságokon vagy próbáljuk meg nem kiköpni a kaját egy-egy nevetséges jeleneten. Akármennyire borzalmas is, így közös élményként valahogy igenis élvezem az egészet. Evés után közösen pakolunk el, aztán visszaülünk a tévé elé, hogy már csak azért is befejezzük a részt, ami egyébként nekem is szándékomban áll, de aztán a testem máshogy rendelkezik. Talán a fáradtság, talán az előző zoneout, talán az ölembe fekvő és doromboló Chad, talán a sok kaja, talán minden egyszerre, de oldalra billentem a fejem a kanapé támlájára, a szemeim pedig szinte leragadnak. Aztán már nem csak szinte.
Még mindig itt vagyok. A drogok hatása elködösíti a tudatom, de most mintha egy kicsit csökkentették volna az adagot, mert élesebbek a vonalak, mint eddig. Jobban ki tudom venni az arcokat... és jobban érzem a fájdalmat. Halk, elkínzott nyöszörgés tör fel a torkomból, a testem megrándul, véres ujjaim a göröngyös betonba marnak, de a felsebződő ujjbegyeim fájdalma eltörpül ahhoz képest, amit máshol érzek. Doron lihegése bántja a fülem, az egész testem úgy zsibog, mintha hangyák futkároznának rajta, mert le akarom nyúzni a saját bőrömet, de legalább épp elhagyta a testemet, így legalább minimálisan fel tudok lélegezni. Tudnék. A hajamba markolva rántja meg, majd feszíti oldalra a fejem. – Nézd csak, ki van itt. Amikor meglátom a felettem álló alakot, szinte nyüszíteni kezdek. Dave kifejezéstelen arccal néz rám, de ez most nem számít; egyszerre akarom, hogy elnyeljen a föld, mert nem akarom, hogy így lásson és egyszerre próbálok felé nyúlni kétségbeesve. Nem tudok megszólalni, hiába akarok a segítségéért könyörögni. A kezem nehezen mozog a lánctól és a fájdalmas sebektől, de megpróbálom megragadni a lábát... A következő pillanatban már ő markolja a hajam, másik kezével a vállamba marva fordít durva mozdulattal a hasamra. Fájdalmas, félelemmel teli nyögéssel próbálok felnézni rá, mert nem értem, mit csinál és azt sem, hogy miért nevet Doron a háttérben. Dave arca még mindig kifejezéstelen. Könnyek égetik az arcom, próbálom felvenni a szemkontaktust, megszólítani, szóra bírni, de a fejemre nehezedik, szinte belepréseli az arcom a betonba, aztán megmozdul a csípője és én felnyüszítek a fájdalomtól. Összemosódnak a percek, az érzések, félek, kétségbe vagyok esve, nem értem, fáj... A valóság hirtelen ránt vissza magába, de én éppen emiatt a hirtelenség miatt nem fogom fel. Félig még mindig az álomban vagyok, az arcom most is könnyes, hideg verejték borítja a bőröm és minden fájdalom ott van mélyen a tudatomban, mintha tényleg megtörtént volna. Üveges szemekkel, reszelős légzéssel nézek magam elé, és ha meglátom Dave-et, az álom sötét fellege miatt szinte elugrok előle. – Ne! Nenenenenene... – kérlelem kétségbeesve, rekedt hangon, sírva, elhátrálva és mászva előle, hogy ne bánthasson többet. Nem veszem észre Chadet, nem érzékelek még semmit, csak teljes pánikban menekülök, míg a végén szó szerint le nem esek a kanapéról, de azt sem veszem észre. Behúzódok a sarokba, egészen a falhoz, összehúzom magam kicsire és arcomat a térdeimre szorítva próbálok eltűnni. – Kérlek, ne... kérlek, ne bánts... – ismételgetem reszelős hangon.
Is it love or obsession? Does it all turn to pain? Is it power possession? Is it always the same? Am I tripping on acid? I want you like a drug Am I crazy for calling it love?
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain. Shay már fű alatt engedélyt is ad arra, hogy nyakörvekkel és pórázokkal kísérletezzünk, én pedig feljegyzem magamban ezt, hogy ne felejtsem el, amikor elmegyek sminket vásárolni. Ebből kiindulva már bánom, hogy azt a zacskót ott hagytam a szekrényben, de nem baj. Haza viszem őt, egy hét alatt kikúrál, aztán már újra rá is kezdünk a játékos kötekedéseinkre a magas labdákkal és a figyelmeztetésekkel. Shay mondjuk úgy néz rám, mint aki azt se bánná, ha azt mondanám neki, csak akkor nem fog felmenni a lázam, ha most letérdel, de inkább csak megígérem neki, hogy innentől kezdve ő küzdheti le a reggeli merevedéseimet, neki pedig majdnem felcsillannak ettől a szemei. A nurse permit lejártára persze szintén van válasza, én pedig látványosan az órára nézek, mert egyébként már este van, de jól érzem magamat. TV-t nézünk, ami közben ő tesz egy zavarba ejtő mozdulatot - de végül is én engedem meg neki -, cserébe én jelzés értékkel érek hozzá. Nem veszem észre, hogy majdnem elalszik a vállamon, de aztán már meg is jön a kaja, szóval mindketten felkelünk, hogy miután levadásztuk a magunkét egy-egy tálcára, visszaüljünk a kanapéra, miközben Shayt megnevetteti az ötlet, amiért tovább nézhetjük ezt a ... valamit. Némán kritizáljuk a szappanoperát evés közben, aztán evés után visszahelyezkedünk, hogy végig nézzük, ha már a felénél járunk. Én most először szeretnék hangot adni a véleményemnek, de az is belém szorul, amikor oldalra pillantva meglátom Shayt aludni. Ambivalens érzésekkel figyelem a békés szuszogását, végül megágyazva neki elfektetem és magam is elmegyek aludni, lekapcsolva a villanyokat.
Talán épp elaludnék, amikor meghallom a neszeket. Eleinte nem tudom eldönteni mit hallok, zihálást és nyöszörgést? Felülök az ágyon és a kanapé felé pillantok. Óvatosan felkelek és oda sétálok, átpillantva a támlán nézek le Shayre, akinek valószínűleg rémálma van. Említette, hogy vannak. Megkerülöm a kanapét és leguggolok, hogy a vállára fogva felkeltsem, de olyan hevesen reagál a látványomra, amikor felébred, hogy nem csak elengedem, de még hátrálok is egy lépést. Döbbenten nézem, ahogy pánikba esetten mászik át a kanapén a sarokba. Rohama van, mint nekem szokott, csak amíg nekem kizárólag az agyamban játszódik le, neki nem. Nem tudom eldönteni, hogy Doront látva, vagy tényleg tőlem fél, de azt tudom, hogy nem fog egy könnyen megnyugodni, ha nem szűntetem meg azt, ami "triggereli" neki az emléket: engem. Próbálok nem együtt érezni, nem szomorú lenni a ténytől, hogy mit váltok ki belőle, de sajnos túl sok a tapasztalatom ahhoz, hogy teljesen érzéketlen maradjak ennek kapcsán. Tanácstalan vagyok, mert egyébként tudom, hogy mindig szeretett a közelemben lenni és megnyugtatta. Szeretném megnyugtatni őt, de ha most meg fél a közelemben, akkor nem szabad oda mennem. Meg kell várnom, amíg magához tér, lenyugszik. - Oké. - mondom halkan. Nem tudom, hová menjek egy stúdióapartmanban, ahol a fürdőt kivéve minden egy helységben van, szóval a leglogikusabb utat választom: felveszem a cipőmet meg a kabátomat és elmegyek sétálni egy kört. A fegyveremet biztos ami biztos magammal viszem, de még a fürdő ajtaját is bezárom... aztán rájövök, hogy ennyi erővel a konyhát is kirámolhatnám a kések és ollók miatt. Annyira tanácstalan leszek, hogy végül kabátban, cipőben és az ollóval megyek be én a fürdőbe és ülök le a lehajtott fedélű WC-re, csak.. várva. Ha úgy hallom, hogy minden rendben van, vagy legalább is már nem hallom azokat a hangokat: a sírást, a zihálást, az orrszívást, akkor felkelek a trónomról és óvatosan kilesek az ajtón. - Shay..?
WHEN IT GETS HARD, I'LL NEVER LOSE SIGHT OF WHAT'S
Kezdőlap
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
Nem akarom elhinni, hogy már megint itt tartunk. Már megint utálkozunk, veszekszünk, kiabálunk, faszságokat vág a fejemhez és engem hibáztat olyan dolgokért is, amiket csak beképzelt magának. Most aztán pláne, mert azt sem tudom, miről hadovál, és valószínűleg ő sem, egyszerűen csak jól esik neki, hogy már megint rajtam töltheti ki élete összes feszültségét, mint valami kibaszott boxzsákon.
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
Nem tudom, hogy hinne-e nekem, ha elmondanám - vagy hinni fog-e nekem, ha el tudom mondani -, hogy nem így akartam. Ismerem már a rólam alkotott véleményét, tudom, hogy valamiféle szörnyeteggé formált engem a fejében, de hiába gondolja így, én nagyon is tisztában vagyok mindennel, mert emlékszem. Minden egyes rohamra, de még arra is, amikor a nappalijukban állva elmondta nekem, mi történt, és én éreztem a nyakamra csorduló forró könnyeit, ahogy magamhoz öleltem. Nem felejtettem el semmit, mert minden egyes alkalommal megszakadt a szívem az övével együtt. Most is gondolok erre, és ha lenne más választásom, biztosan nem ez mellett döntenék, de nem hagyott nekem semmi mást. Tudom, hogy így is meg fog majd találni reggel vagy délelőtt, de nem akarok tovább küzdeni. Nem akarom tovább csinálni. Nem akarom, hogy Doronná váljon a szememben.
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.
Borzalmas napokon és annál is szörnyűbb pillanatokon vagyunk túl, mégis épp a súlyos események hatására sikerül egy kicsit oldanunk ezen az egész helyzeten. Végre nyitott(abb) lapokkal játszunk, vagyis inkább most már nem is játszunk, hanem komolyan beszélünk, aminek hatására a végén együtt hagyjuk el a lakást és indulunk el az új helyre. Én pedig mindannak ellenére, ami történt... boldog vagyok. Még ha bizonytalan boldogság is ez, akkor is sokkal több, mint amit eddig reméltem. Most végre tényleg bizakodó tudok lenni. Miután megegyezünk abban is, hogy bezárhat a másik lakásba is, ő pedig felajánlja, hogy akkor legyek trófea, a kis viccelődésemmel sikerül még egy apró mosolyt is a szája sarkába csempésznem, ami pláne felvillanyoz. És még rá is kontráz. A mosolyom egy kicsit kiszélesedik, de aztán az ajkamba harapok, mert nagyon is értem mire céloz.
You Either Die A Hero, Or You Live Long Enough To See Yourself Become The Villain.