Türelmes leszek.
Ránézek a telefonomra, de ahogy meglátom, hogy konkrétan egy perc telt el azóta, hogy utoljára feloldottam a képernyőt, a nyelvemre harapva teszem vissza képernyővel lefelé a pultra.
Türelmes leszek.
Körbejárok a lakásban. Leülök a kanapéra, aztán felállok, töltök magamnak egy pohár vizet, de elfelejtem meginni, ott hagyom a pulton. Felmegyek az emeletre, benézek a hálószobába, még egyszer megfésülködök a fürdőszobában – szerinted tényleg érdekelni fogja Dave-et, hogy kócos-e a hajad? –, és egyszer még a porszívót is a kezembe veszem, de idejében eszembe jut, hogy reggel már ezzel kötöttem le magam. Kétszer. Felsóhajtok, a földszinten újra ledobom magam a kanapéra, aztán türelmetlenül beletúrok a hajamba, összekócolva azt.
Türelmes leszek.
Lucifer fejének súlya ereszkedik a térdemre, én pedig elmosolyodva pillantok rá. Nem aggódik értem, de érdeklődve figyel, mert nyilván érzi, hogy nem is vagyok nyugodt, mint általában. Megvakarom a fényes, fekete szőrt a füle tövében, hagyva, hogy elterelje egy kicsit a figyelmem a várakozásról; még akkor is, ha nem tudja teljesen megtenni, mert egyszerűen képtelen vagyok másra gondolni. Olyan érzésem van, mintha egy egész élet telt volna el azóta, hogy utoljára nem csak telefonon keresztül hallottam a hangját, nem csak a képernyőn láttam az arcát. Ha nem lenne lehetetlen, azt mondanám, nem is emlékszem az illatára és az ölelésére, de egyiket sem tudnám elfelejteni és egyébként is mindig az ő pólóiban alszom, szóval...
Amikor meghallom egy ismeretlen autó motorjának mély morgását a ház elől, úgy pattanok fel, hogy Lucifer már-már sértetten kezd méregetni. Az ablakhoz lépek, elhúzom a függönyt, hogy ki tudjak nézni az utcára... aztán már félúton vagyok a bejárati ajtó felé.
Nem leszek türelmes.
A szívem szinte ki akar ugrani a helyéről, de nem a futástól. Megfeledkezek mindenről, nem érdekel, milyen szörnyű volt nélküle, milyen hosszú volt a várakozás; még a katasztrófába torkollott ultrahang vizsgálat sem jut eszembe, ami miatt elsírtam magam a telefonban és ami azóta is emésztett. Nem, nem létezik semmi, csak az, hogy amikor szinte feltépem a bejárati ajtót, ott látom őt a járdán, épen, egészségesen, itt, velem.
Nem foglalkozok azzal sem, hogy még szinte csak most búcsúzott el a társától – vagy akárki fuvarozta is ide –, egyszerűen csak rohanni kezdek felé, meg sem állva addig, míg a karjaiba kap. Mert tudom, hogy így fog tenni. Kezem-lábam köré fonom, az arcom belefúrom a nyakába, jelen pillanatban az sem érdekel, hogy úgy csüngök rajta, mint egy kismajom. Belemarkolok az egyenruhába a hátán, mélyen magama szívom az illatát és szerintem percekig el sem engedem, hiába érzékelem, hogy Lucifer is úgy ugrál körülöttünk, mint aki szívesen a helyemre pattanna.
– Borzasztóan hiányoztál – mormolom a nyakába rekedt hangon. Nem akarok sírni, mert sokkal erősebb vagyok ennél, de mégis szorít a mellkasom a megkönnyebbülés és a boldogság letaglózó erejétől. Majd ráfogom ezt is a hormonokra.
Csak egy kicsit húzódom el tőle, épp annyira, hogy rá tudjak nézni. Egyik tenyerem az arcára simítom, újra felfedezem minden vonását az ujjaimmal, a tekintetemmel, és nem tudok betelni sem az érzéssel, sem a látvánnyal.
– Borzasztóan hiányoztál – ismétlem meg az egyértelműt, mielőtt bezárnám köztünk a távolságot, hogy ajkaimat az övére szoríthassam. Végre.

Hihetetlenül sokszor utáltam az egészet, amikor épp rettenetesen hiányzott nekem – jó, mindig rettenetesen hiányzott, de annak is voltak még rosszabb pillanatai –, de minden szomorú percről és magányos éjszakáról megfeledkezem, amikor meglátom Dave-et kiszállni a kocsiból a ház előtt. Sutba dobom az eredeti elhatározásomat a türelemről és egyszerűen csak az ajtóhoz rohanok, majd úgy ahogy vagyok, csupasz talpakkal szaladok tovább, egyenesen őt célozva meg. Láttam, hogy meglepődött, de amint összeakad a pillantásunk, szinte ugyanabban a pillanatban vigyorodunk el; en magam olyan szélesen, hogy szinte fáj tőle az arcom. Szó szerint a nyakába ugrok, elkap, én pedig teljesen, szó szerint ráfonódok és nem is akarom elengedni. A nevetése hangja simogatja a lelkem, csak úgy, mint a szoros ölelése és az orromba szökő illata. Ismerős mozdulattal simít a hajamra, a hangja átmelegíti a szívem, még szorosabban ölelem és nem tudom, mikor fogom tudni elengedni.
Végül csak arra tudom rávenni magam, hogy kicsit hátrébb húzódjak, azt is csak annyira, hogy végre igazán lássam is. A szemeit, a mosolyát, minden vonását, amelyeket az ujjaimmal is megrajzolok. Minden alkalommal, amikor azt hiszem, hogy nem tudom ennél jobban szeretni, rájövök, hogy de, igen. Nem is veszem észre, mikor tűnik el az autó, hogy a többieket is hazavigye, mert csak őt látom, amikor pedig – egyelőre – eleget csodáltam, előre hajolok, mert van még valami, amit nagyon szeretnék végre bepótolni. Beleveszek a csókba, az ajkai ismerős ízébe és puhaságába, nem érdekel, hogy még mindig idekint ácsorgunk, és azt hiszem, őt sem. Beletúrok a hajába – ez is hiányzott –, aztán annyira beleélem magam, hogy egy ponton kis híján letornázom a fejéről a sapkát. Még idejében megfogom és halkan belekuncogok a csókba.
Amikor elindulunk befelé, még csak úgy sem teszek, mint aki le akar innen menni. Hagyom, hogy becipeljen engem is, és közben telhetetlenül nézem ot, simítom az arcát, a nyakát, a haját, csókokat szórok el az arcán és a nyakán. A szavaira elmosolyodom.
– Körülbelül öt perccel ezelőtt még nagyon haragudtam mindenkire, de most már nem érdekel – felelem vidám őszinteséggel. Most már itt van és csak ez számít. Azért amikor már mindhárman bent vagyunk, teszek egy apró kísérletet arra, hogy leszálljak róla, de olyan szilárdan tart magán, hogy egy halk nevetéssel megadom magam és csak szorosabban ölelem át a nyakát, ott maradva a tökéletes helyemen, míg megszabadul minden egyéb terhétől.
Csempészek az arcára még puszikat, míg eljutunk a kanapéig, ahol aztán kényelmesen leül. Úgy helyezem a lábaimat, hogy ne nyomják a háta mögött, és egyetlen pillanatig sem ellenkezem, amikor újra megcsókol. A sapkától megszabadult, így már nyugodtan kedvemre kócolhatom össze a haját is az ujjaimmal, márpedig kiélvezem ezt is. Azt hiszem, hosszú percekig nem tudjuk elengedni egymást ismét, és még akkor sem érzem teljesen elégnek; nem tudok betelni vele. Na nem mintha ne lenne az is tökéletes időtöltés, amikor a szemeimmel barangolhatam be őt újra, míg ő is hasonlóan tesz. Elmosolyodom a kérdésére és az övére simítom a saját kezem.
– Még mindig nagyon éhesen – nevetem el magam. – Szerencsére a rosszullétek még mindig csak néha jönnek, szóval nem panaszkodom. Egyébként pedig... remélhetőleg minden rendben – teszem hozzá ezt egy kicsit halkabban, lepillantva a kezeinkre. Tudom, hogy nem értene egyet ezzel, de még mindig rosszul érzem magam a múltkori vizsgálat miatt és egy kicsit szégyellem is, hogy ez lett belőle. Szerettem volna egy új ultrahang képpel fogadni, hogy aztán együtt találgathassuk, mit kell rajta nézni, de... egyedül nem tudtam megcsinálni. Az orvos és az asszisztens megértőek voltak, próbáltak azzal biztatni, hogy remélhetőleg hamarosan átállhatunk a hasi ultrahangra, de nekem ez akkor is egy kudarc volt... anyaként.
Boldogan sóhajtok fel, amikor magához ölelve elfekszik a kanapén, a mellkasára fészkelem magam, a másik tökéletes helyre, és egy kicsit csak kiélvezem ezt az érzést. Lucifer persze már résen van, a feje szinte azonnal megjelenik a miénk mellett, hogy aztán határozottan meginduljon a nyelvével David feje irányába, hogy kiosztogathassa a maga üdvözlő puszijait.
– Na! Még nem élveztem ki teljesen! – szólok rá vidáman, nehezményezve, hogy máris osztozkodnom kell. Azért engedem, hogy Dave egyik kezét most megkaphassa némi simogatásra és vakargatásra... nekem pedig feltűnik valami.
– Mi a... – Oké, eddig is voltak majdnem-furcsaságok, de túl boldog voltam ahhoz, hogy különösebben feltűnjön, na de most nagyon is szembetűnnek bizonyos különbségek. A tenyereim elkezdik gátlástalanul végigtapogatni őt, a mellkasát, a karjait, a vállát, a hasát.
– Ezek eddig nem voltak itt! – közlöm vele a felfedezésemet. Az egy dolog, hogy nekem a terhesség miatt nőtt a kosárméretem, azt még neki is fel kell fedeznie – hacsak nem tűnt fel neki a legutóbbi képeken –, de erről nem volt szó.

Ha nagy bölcselkedő lennék, most biztosan elkezdenék azon filozofálni, hogy a katonafeleségeket ezek a pillanatok éltetik. Ilyenkor érzed azt, hogy minden perc várakozás megérte. Nem mondom, hogy nem venném vissza gondolkodás nélkül a régi életünket – szigorúan az együtt töltött idő szempontjából –, ha tehetném, de megfogadtam, hogy ki fogok tartani, akármi is legyen. Annyi mindent áldozott már fel értem, ez a minimum, amit én is megtehetek cserébe az ő álmáért. Azt viszont nem ússza meg, hogy szó szerint csüngjek rajta és csókokkal, puszikkal, simításokkal halmozzam el, bár nem is úgy néz ki, mint aki különösebben bánná ezt.
Igazából egyáltalán nem is enged el, csak leül velem a kanapéra, miután megszabadult a bakancsától és a táskájától. Lucifer még mindig körülöttünk táncikál, de nem hibáztatom érte; mondjuk önző módon nem is szakítom meg az újabb finom, hosszúra nyúló csókot a kedvéért. Ismét gyönyörködni kezdünk egymásban – mondjuk szerintem ma egész nap úgy fogom bámulni, mint a világ nyolcadik csodáját –, aztán a hogylétünkről kérdez, amit csak egy kis szívfájdalommal tudok megválaszolni. Amikor kezét az arcomra simítja, felnézek rá, de a szemeim csak addig maradnak szomorúak, míg azt nem mondja, hogy van egy jó híre.
– Tényleg? – csillannak fel a szemeim kíváncsian. Nem akarok reménykedni, hogy azt fogja mondani, amit szeretnék, hogy mondjon... de azt mondja. És aztán még annál is többet.
– Komolyan?! – tör ki belőlem és szerintem csak azért nem ugrok fel örömömben, mert nem akarom elengedni. Egy teljes hétig az enyém, és aztán egy darabig minden hétvégén. Rögtön meg is feledkezem minden bajomról, átölelem, magamhoz szorítom és úgy örömködök.
– Most majdnem olyan boldog vagyok, mint mikor megláttalak – közlöm vele vidáman, mielőtt a kezeim közé fognám az arcát és megcsókolnám.
Eldől velem a kanapén, én pedig boldogan fészekelem be magam a helyemre, egészen addig, míg Lucifer úgy nem dönt, hogy csatlakozni szeretne. Felnézek és nevetni kezdek azon, ahogy Dave próbálja megóvni az arcát, de a füle így is alapos tisztogatásban részesül. Nem hibáztatom, nem csak nekem hiányzott... de ahogy mosolyogva figyelem őket, vagyis azt, ahogy David vakargatja a fejét, nem tudom nem észrevenni a változásokat. Gyanakodva állok neki végigtapogatni őt, a gyanúm pedig beigazolódik. Mindenhol olyan izmokat tapintok ki rajta, amelyek eddig visszafogottabban rajzolódtak ki a bőre alatt, most viszont... Végül is, volt két hónapja nem csak kardiózni.
Már az a rosszcsont vigyor is sokatmondó, de amikor azt kérdezi, meg akarom-e nézni, először csak halkan felnyögve futtatom végig a tenyerem a hátán is, ahogy felül.
– Csak ha van kedved kardiózni egy kicsit... vagy sokat – felelem aztán szavakkal is. Nem is tagadom, hogy elterelődött a figyelmem, eddig is megvesztem érte, de ha most nekiállna levetkőzni, mindketten tudjuk, hogy nem csak nézegetném. Emiatt talán a csókot is egy fokkal mélyebb szenvedéllyel viszonzom, amikor pedig utána halkan a bőrömre mormolva kezd ötleteket felsorolni, nem igazán tudom követni.
– Mm-hmm – helyeselek vakon, de csak a csókokra figyelek a nyakamon, miközben ujjaim újra a hajába bújnak.
– Dave? – sóhajtom, és ha bármi jelét adja, hogy figyel rám, folytatom. – Fogalmam sincs, miről beszélgetünk. Mi lenne, ha utána megint megkérdeznéd? – Nem szépítem a valóságot, mert szerintem nem is kell. Erről is társalogtunk, sokat, főleg, amikor épp húzni akartam az agyát, szóval pontosan tudja, hogy vannak még dolgok, amik hiányoztak és amiket be szeretnék pótolni... Szóval ha egyetért, ha kinevet, ha mindkettő, ezúttal én csókolom meg, és ebben a csókban már nem csak a viszontlátás ártatlan öröme van benne.
– Van kedved még egy kicsit cipekedni? – mormolom aztán az ajkaira. Ha érti a célzást, már kapaszkodok is meg a nyakában, amikor pedig eszembe jut, hogy ez a pillanat kísértetiesen emlékeztet az elsőre, bazsalyogva bújok a nyakához és szórok el ott finom csókokat, pont mint akkor. Megrészegítem magam az illatával, ajkaimmal bejárom az álla markáns vonalát is, de az aljas húzást, amikor a fogaimat finoman belemélyesztem a nyakába, csak akkor teszem meg, amikor becsukódik mögöttünk a háló ajtaja.
– Akkor most már kicsomagolhatlak? – kérdezem úgy, mintha valami izgalmas karácsonyi ajándékot kaptam volna. Persze, ha úgy nézzük, hogy karácsonykor sem volt itthon, tényleg az... Szóval ha letesz, nem is húzom az időt különösebben, már nyúlok is az egyenruha gombjaiért. Sajnos lassabban megy, mint szeretném, mert el vagyok szokva tőle, de erős vagyok és megállom, hogy egyszerűen csak letépjem róla az egészet. A pólót már sokkal türelmetlenebbül rángatom ki a nadrág derekából és kezdem felgyűrni rajta, a tekintetemmel máris falva minden feltáruló bőrfelületet. Ha felemeli a kezeit, hogy le tudjam venni róla a pólót, azt egyszerűen csak ledobom a földre az ing után, de a szemeimet nem veszem le róla. Még az ajkamat is megnyalom, aztán felszabadult kis szusszanással simítom a tenyereimet a bőrére, végre. Alaposan és gátlástalanul tapogatom és simítom végig mindenhol, amikor pedig kellően befogadtam a látványt – egyelőre –, szorosan elé lépek, hogy az ajkaimmal is be tudjam járni a mellkasát, a vállait, csak arra figyelve, hogy a hegeken ne legyek túl finom.

16+
Tudom, hogy nem reagálok mindenre, amit mond, de őszintén? Annyira boldog vagyok attól, amit mond, hogy meg is feledkezem minden bajomról, ezért aztán egyáltalán nem is akarok az orvosi vizsgálatra gondolni. A józan eszem úgyis tudja, hogy így lesz a legjobb, hogy együtt fogunk visszamenni, de azt is tudja, hogy David jelenléte is csak azt garantálja majd, hogy ne omoljak össze. Meg tudja akadályozni a pánikrohamot, ha mellettem van, de ettől még borzalmas lesz megélni, hogy egy ilyen fontos pillanatban nem tudok jelen lenni a szívemmel. Ezért sem akarok most ezen gondolkozni; az örömhírre koncentrálok és hagyom magam elveszni ebben a boldogságban.
A kanapén elfekve aztán Lucifer ténykedésének köszönhetően mégis elterelődik a figyelmem, de valami nagyon jó irányba. Dave meg sem próbálja tagadni, hogy lenne mit néznem a ruhái alatt, és ki vagyok én, hogy ellenkezzek? Igazából azon is csodálkozhatnék, hogy csak a kanapéig hozott, mert néhány képem után megígérte, hogy amint hazaér, az ágyba fog cipelni... de azért nem panaszkodom. Nagyon jól estek ezek a kellemes, könnyed, szerelmes percek és boldogan kiélveztem volna még, de most én érzem úgy, hogy ideje lenne áttenni egy kicsit a székhelyünket máshova. Már csak azért is, mert fogalmam sincs, miről beszél, miközben a nyakamat csókolja és a derekamat simítja, csak a testemen átfutó borzongásokra tudok koncentrálni.
Vággyal telve pillantok rá, ahogy találkozik a tekintetünk, aztán ahogy feláll velem, újra köré fonom kezem-lábam. Az illatától megrészegülve csókolom a nyakát, míg be nem érünk a hálóba, ahol aztán meg is harapom, a szisszenése pedig elégedett mosolyt csal az arcomra. Még ha Lucifer másféle koncertet is ad éppen a folyosón; úgyis ki fogjuk engesztelni, de ezt nem lehet tovább odázni, ha fenn akarjuk tartani az ép eszünket.
– Valóban? – dorombolom a költői kérdésére elégedetten megcsillanó szemekkel, miközben elkezdem őt kicsomagolni. Hát persze, hogy tudom, szerintem sosem fogom elfelejteni azt a hangot, amikor az egyik megnézése után csak ezért még fel is hívott és először csak annyit tudott szó szerint kinyögni, hogy "fuck, Shay". Most is megborzongok, ahogy felidézem, és ezt csak felerősíti a morgása és az, amint mond. Élénken pillantok fel rá, de nem árulom el a mosolyommal, hogy az a fehér hamarosan többet is fog jelenteni számára.
– Csak nem rossz helyen volt a vér, hadnagy? – incselkedek vele elnyújtott szavakkal, miközben már a pólója aljáért nyúlok. Aztán persze én vagyok az, aki bajban van, amikor ténylegesen sikerül kicsomagolnom az ajándékomat. Alaposan megnézem magamnak és felfedezem a tenyeremmel és az ujjaimmal is; igazából az, hogy még tovább edzette magát, csak arra jó, hogy még gyorsabban megőrüljek, mert egyébként is törvényellenesen szexi volt, most viszont... tényleg ki kell majd nyomnom mindenki szemét, aki ránéz. Nem is bírom ki, hogy ne vezessem az ajkaimat is a forró bőrre, nem hagyva ki a heges felületeket sem, amelyeket ugyanúgy szeretek, mint minden mást, ha nem jobban. Élvezem a hangokat, amiket kicsalok belőle, amikor pedig a hajamba markol, megremegve nyögök fel halkan. Ez is borzasztóan hiányzott, és ahogy hátrahúzza a fejem, már az ajkaimra is azzal a csókkal hajol, amitől zseléssé válnak a térdeim. Újabb halk nyögés tör fel a torkomból, és csak akkor vagyok hajlandó elválni az ajkaitól, amikor az ágyra varázsol – hogy aztán magát rám varázsolja, szerencsére. Buján simítok végig az oldalán, a hátán, mély sóhajjal döntöm oldalra a fejem, hogy kényelmesen a nyakamhoz férjen.
– Mmm, borzasztóan üres volt ez az ágy nélküled... – mormolom a hajába túrva, minden értelemben élvezve, hogy újra itt van. Megborzongok, ahogy a pólóm alá simít, de amikor hirtelen lefagy, már tudom, hogy megtalálta a saját ajándékát. Azt a fehéret.
– Gondoltad, hogy nem várlak felkészülten? – kérdezek vissza egy csábító mosollyal. Rásegítek a mozdulatra, amivel lehúzza rólam a pólót, de aztán kis híján felnevetek a reakcióján. Szobrot kéne mintázni az arckifejezéséből és egészen biztos vagyok benne, hogy eddig nem tűnt fel neki a méretkülönbség a képekről.
– Tetszik? – kérdezem élénken, bár a kérdés vége egy halk sóhajba fullad, ahogy a tenyerével rá is markol az új felfedezésére. Aztán még le is hajol és finoman rá is harap, amitól megremegek, de egyben halkan fel is nevetek, mert nem tudom eldönteni, hogy most a valódiságát teszteli-e.
– Magadnak köszönheted, ha érted, mire gondolok – magyarázom meg neki kissé elfúló hangon. Újra a hajába túrok, annál fogva húzom magamhoz, hogy meg tudjam csókolni, ezúttal már én is azzal a leplezetlen vággyal, ami felforralja a vérem, pedig még alig értünk egymáshoz igazán.
– Kicsomagoljuk teljesen a te ajándékodat is? – suttogom aztán az ajkaira és már nyúlok is lefelé a nadrágom derekához. Egy lazább melegítőnadrág van rajtam – a kiöltözést alá tartogattam –, szóval még gombokkal meg cipzárral sem kell szórakozni. Elég csak lehúzni rólam, bár számítok rá, hogy amikor feltárul a combfix is, főleg magamra kell majd hagyatkoznom ahhoz, hogy teljesen megszabaduljak tőle. Még ha harisnya nincs is hozzá – az túl hamar elárult volna –, a combomon körbefutó csipkeszalag szerintem épp elég lesz neki.

18+
Tekintve, hogy milyen szinten megőrülünk egymásért a szó fizikai értelmében is, nem az a furcsa, hogy tulajdonképpen fél órán belül a hálószobába cipel, hanem az, hogy ehhez kellett idő. Sosem szégyelltem vagy sajnáltam ezt, hogy nem csak a szívemet volt képes felébreszteni és működésre bírni, de olyan szintű vonzódás is köt hozzá emellett, amihez foghatót még soha nem éreztem. Olyan szintű, ami tökéletesen elég ahhoz, hogy türelmetlenül kezdjem bontogatni a csomagolást rajta, miközben a panaszkodását hallgatom arról, mennyit kínozták a képeim. Leplezetlen elégedettséggel tölt el ez is, akárcsak a mellkasát bejáró ajkaimra adott reakciói. A vér helyével kapcsolatos válaszára halkan a bőrére sóhajtok, kellemesen kiráz a hideg, de ez az érzés csak akkor csúcsosodik ki igazán, amikor a hajamba markol és hátrahúzza a fejem, hogy aztán azzal az éhséggel csókoljon meg, ami már csaknem ugyanannyira hiányzott, mint ő maga.
Hamarosan már az ágyon találom magam, a legjobb helyen, a teste és a takaró között, a kezeivel és az ajkaival magamon. Míg a csókjait élvezem a nyakamon, kapok tőle egy tökéletes ígéretet, amire elégedett, már-már doromboló hangot adok ki, de aztán a keze a pólóm alá bújik, a felfedezése pedig – nagyon helyesen – magára vonja a figyelmet. Segítek neki levenni a pólómat, hogy aztán egy életre megjegyezzem az arckifejezését; egyértelműen látom, hogy nem csak a csipkére csodálkozik rá, aztán ahogy a kezeivel, majd a fogaival is ellenőrizni kezdi, hogy nem csak a szeme káprázik, ez már biztos. Nekem megnehezíti ugyan a beszédemet egy kicsit ezekkel a tevékenységekkel, de az érthetetlen mormogást is elfogadom válasznak, mert elég egyértelműen nem tud elszakadni onnan. Én azért valamennyire rákényszerítem, mert újra élvezni szeretném a csókját is, és mivel a keze e helyén marad, ő is élvezhet néhány sóhajt abban a csókban, mielőtt felajánlanám neki a teljes kicsomagolást.
Olyan lelkesen válaszol, hogy nem tudok nem mosolyogni rajta, de a csípőm emelésével bőven rásegítek neki, hogy ne kelljen sokat küzdenie a nadrággal. Miután az is a földre került, csak bámul rám, de olyan tekintettel, mintha a szemeivel falna fel éppen. Felhevül tőle a bőröm és nem vagyok rest még egy kicsit rá is segíteni, finom ívbe feszített háttal és az egyik lábamat kissé felhúzva emelve ki neki bizonyos részeket.
– Emlékeztem rá, hogy ez volt a kedvenced... – suttogom kissé rekedt hangon. Nem is kell sokat várnom arra, hogy aztán szinte szó szerint neki is essen az ajándékának: olyan hévvel kap a melleim után a kezével és az ajkaival, hogy bennem reked a levegő, de a nyugodt légzés ettől a ponttól egyébként is kihívás maradna. A sóhajaim gyorsan nyögésekbe fordulnak át a ténykedése alatt, először ujjaimmal, majd a körmeimmel marok a hátába és a vállába, miközben teljesen kikészít az ajkai, a nyelve, a fogai és az ujjai telhetetlen mozdulataival. Ködös szemekkel, zihálva nézek le rá, amikor az ujjai, majd az ajkai is lefelé indulnak a hasamon a fehérnemű vonala mentén, minden egyes harapására megvonaglik a testem, nyelvének forró simításaitól megborzongok, amikor pedig már a belső combomra harap, szinte szédülök a vágytól és a zihálástól. Pedig még csak ezután kezd hozzá a bugyi kiélvezésének...
Fel vagyok készülve rá, hogy ki akar majd készíteni, de ilyen hosszú idő után neki sem kell sokat várnia arra, hogy ha kell, könyörögjek. Ha elkezd játszani velem és szándékosan nem érint meg pont ott, ahol nagyon szeretném, sem az ujjaival, sem az ajkával, akkor rövid, elkínzott küzdelem után kezdem kérlelni, hogy tegye meg. És ha ez sem teljesen elég, ha csak a fehérneműn keresztül teljesíti ezt, vagy szokás szerint nagyon specifikusan kell fogalmaznom, esetleg mindkettő, egyetlen percig sem húzom az időt, ha kell, könyörgök neki, hogy húzza el azt a rohadt fehérneműt, mert végre magamon akarom érezni a nyelvét... Ha pedig teljesíti ezt, akkor minden erőmre szükségem van, hogy ne élvezzek el szinte azon nyomban. A hajába markolva feszítem ívbe a testem, a torkomból hangos, elnyúló nyögés tör fel, a szemeim pedig szinte visszafordulnak a fejembe. Annyira vágytam már rá, hogy olyan, mintha először érne hozzám, így tulajdonképpen rá van bízva, hogyan szeretné ezt befejezni, mert az én testem is rekordidő alatt kezd reszketni, készen az első rég várt megkönnyebbülésre.

18+
Ugyan én nem számítottam a magam ajándékára, nem feledkezem meg róla akkor sem, amikor ő már a sajátját élvezi ki, legalábbis részben. Nehéz lenne ugyan figyelmen kívül hagyni a reakcióját, de azért nem sajnálom az időt arra, hogy én is faljam az ő látványát a szemeimmel, miközben a kezeim is tovább kalandoznak az egyre forróbb bőrén. Aztán viszont felhívom a figyelmét arra, hogy nem csomagolta ki teljesen, amivel készültem neki, ezen pedig gyorsan segít, aztán megkapom tőle ugyanazt a tökéletes reakciót, mint a telefonban – miután felvettem majdnem ugyanazt a testhelyzetet, mint azon a bizonyos képen.
Megnyalom az ajkaimat, azután viszont már tereli is el a figyelmemet, ezúttal teljesen. Az ujjaim, a tenyereim és egy idő után a körmeim tovább élvezik a hátát, a karját és a vállait, viszont egyre kevésbé tudok az érzésre figyelni, mert túl sok ingerrel támadja az érzékeimet. Mire kellően kiélvezte a melleimet és elindul lefelé a hasamon, már csak félig vagyok magamnál, de ahogy a combjaim után a bugyit – és azon keresztül engem – kezd el felfedezni, akkor teljesen elveszek. Kínoz és játszik velem, mint mindig, és először azt hiszem, a könyörgésem sem hatja meg, pedig akkorra már félig megőrülök attól, hogy csak a finom anyagon keresztül érzem magamon az érintését. Aztán viszont mégis megkönyörül rajtam, én pedig ahogy megérzem magamon a közvetlen érintését, kis híján azonnal el is élvezek. Nem tudom, hány tizedmilliméteres lehet az az egyetlen idegszálam, ami még működik; alig fogom fel, ahogy lefogja a kezeimet a hasamra, próbálva az automatikusan mozduló, meg-megránduló csípőmet is a helyén tartani. Csak azt tudom, hogy szinte csillagokat látok, és azt, hogy nem kell különösebben megizzadnia ahhoz, hogy ajkai és nyelve játéka nyomán hosszan, hevesen átsöpörjön rajtam az orgazmus. Nem is áll meg teljesen, a testem pedig minden további nyelvmozdulatától finoman megrándul, ezért kell egy kis idő, mire a nyögéseim elhalnak a torkomban, hogy aztán csak zihálva, még mindig lüktető testtel élvezzem az utórengéseket.
Érzem, hogy mozdul, de csak akkor tudom kinyitni a szemem, amikor már kibontotta az övét. Ködös szemekkel iszom magamba a látványát, van valami borzasztóan szexi abban, hogy őt még csak félig vetkőztettük le, pedig – érthető okokból – tényleg sosem buktam az egyenruhára... Csak ha Daviden van. De akkor nagyon. Halkan felnyögök az összképtől, ahogy lejjebb tolja magán a maradék ruhát, majd elnyílt ajkaimon keresztül halkan zihálva követem a mozdulatot, amivel fölém hajol. A lábaim hívogatóan nyílnak el, felajánlva neki a helyét, amikor pedig végre elmerül a testemben, lehunyt szemekkel nyögök fel az érzéstől. A testem még mindig finoman lüktet az előző orgazmus miatt, amit tudom, hogy nagyon fog élvezni, bár előbb még talál időt arra, hogy a fejem fölé hajtsa a kezeimet. Zihálva nyitom ki újra a szemem, befogadva a látványát is; ugyanolyan éhséggel szemlélem őt, mint ahogy ő engem, míg meginduló mozdulatai halk nyögéseket csalnak ki a torkomból. Ezek a hangok aztán erősödnek, ahogy felfedi magának az egyik mellem, hogy ujjai az érzékeny húsba mélyedjenek, ráadásul a mozdulatai is hevesebbé válnak, amitől megint meg tudnék őrülni. Feljebb húzom a lábaimat a teste mellett, aztán a csípője koré kulcsolom azokat úgy, hogy ne akadályozzam a mozgásban, de intenzívebbé és mélyebbé tegyem a szöget mindkettőnknek. A hátam ívben feszül a takarónak, érzem, hogy megint kezdem elveszíteni a valóságot, de még rá tudok pillantani.
– Csókolj meg – kérem két nyögés között zihálva, hiszen én nem tudok érte nyúlni és elérni, amit akarok. Ha pedig megteszi, amit kértem, az ajkai közé nyögöm a gyönyörömet; nem mintha eddig érdekelt volna, hogy zavar-e valakit a hangerő.

18+
Ugyan a ruháim alá csomagolt ajándék legfőbb célja az ő lényűgözése volt, nekem sem lehet okom panaszra, ami a reakcióit illeti. Nem csak az éhes, vággyal teli tekintetére gondolok, amitől én is lángra gyúlok, hanem arra is, ahogyan elkezdi kiélvezni az ajándékot – azaz engem. Játszi könnyedséggel kerget az őrületbe, ami persze kevésbé meglepő, ha azt nézzük, mennyire ki voltam már éhezve az érintéseire is; rám sem kell parancsolnia, hogy többért könyörögjek, megteszem magamtól is, amikor pedig megadja, amit kértem tőle, teljesen kilépek a valóságból. Olyan régen mutatta már meg ezt a tehetségét is, hogy elveszi vele az eszem, és alig egy-két perccel azután, hogy végre nem csak a fehérneműn keresztül érzem magamon a nyelvét és az ajkait, szinte csillagokat látva élvezek el. Még el is nyújtja nekem az érzést, csak hogy még nehezebb legyen visszatérnem a valóságba, amikor pedig mégis sikerül, már a látványától akad el a lélegzetem. A szívverésem nem tud nyugodni, megborzongok, ahogy szemeim találkoznak vágytól kavargó pillantásával, nem tudom viszont sokáig fenntartani a szemkontaktust, mert ahogy végre újra a testemben érezhetem őt, ismét elkezdem elveszíteni a fejem. Egyébként is sok lapáttal rátesz az érzésre, a fejem fölé hajtja a kezeimet, aztán az egyik oldalon már a mellemet is a finom csipke takarása nélkül kezdi el kiélvezni, amikor pedig még a mozdulatai is felgyorsulnak, már megint csak félig vagyok jelen. Inkább ösztönösen kulcsolom köré a lábaimat, mint tudatosan, a hatás azonban egyikünknél sem marad el. A nyögésére megborzongva nyitom ki a szemeimet, magamba iszom a látványát, aztán zihálva kérem magamnak az ajkait is. Áthelyezkedik egy kicsit, erre az időre meg is áll, amitől a testem türelmetlenül kezd lüktetni körülötte, de aztán elégedetten nyögök bele a csókba, ahogy vággyal telve megcsókol, a nyögés pedig meg is ismétlődik, mert azonnal újra felveszi az előző tempót. A kezeim megfeszülnek az övéi alatt, de így a felsőtestem is az övének feszül, aminek köszönhetően a bőrömön érezhetem az övét, nyerve egy újabb ingert. Légszomjasan csókoljuk egymást, míg már azt sem bírjuk fenntartani; a nyögéseimet már nem tompítja el a csók, de egyébként sem nagyon vagyok már jelen. Azt hiszem, az az utolsó csepp, amikor a nyakamhoz hajolva erősen megharap. A testem összerándulva feszül meg, a lábaim szorosabban ölelik a csípőjét egy pillanatra, aztán a gyönyör szinte kirobban belőlem – ha érdekelne, biztosan sajnálnám, aki épp hallgat minket, de szerencsére sokkal kellemesebb dolgok kötik le a figyelmemet. Még mindig önkívületben érzékelem, hogy Dave is követ engem, aztán csak összesimulva, zihálva próbálunk magunkhoz térni, míg a testünkben lüktet a kéj.
Csak akkor nyitom ki a szemem, amikor érzem, hogy megmozdul. A szemeim még mindig ködösek, de kielégülten csillognak, és ugyanezt tükrözi a mosolyom is.
– Mondtam már, hogy hiányoztál? – súgom rekedt hangon. Ha elengedi a csuklóimat, fel is emelem a kezeimet, az egyiket a karja alatt a hátára simítva, puhán cirógatja verejtéktől nedves bőrét, a másikkal pedig hátrasimítva a haját a homlokáról. Onnan az arcára simítom a tenyerem, ezúttal pedig már magamhoz tudom húzni, hogy lassabb, nyugvó szenvedéllyel csókoljam a puha ajkakat.
– És azt, hogy szeretlek? – kérdezem aztán az ajkaira suttogva, élénk szerelemmel pillantva fel abba a csodálatos szempárba. Ezt egyébként még nem említettem, mióta a nyakába ugrottam odakint, és ha erre esetleg fel is hívja a figyelmemet, akkor halkan elnevetem magam, de nem veszem zokon, hiszen igaza van. Közelebb húzom magamhoz, ismerős mozdulattal dörgölöm a homlokomat kicsit az övéhez, miközben a csípője körül ragadt lábaimmal is szorosabban ölelem.
– Szeretlek, Dave – pótolom be a lemaradást mosolyogva. Még ha nem is tudhatom, milyen kétségek gyötörték, miközben a ház felé tartott, bennem nincs szemernyi bizonytalanság sem. Egyszerűen csak tudom, hogy akármilyen hosszú ideig kell is nélkülöznöm majd, mindig ugyanilyen lelkesen fogom várni és mindig ugyanilyen boldog leszek, amikor hazajön. Akkor is, ha nehéz egyedül, bár ha úgy nézzük... nem is vagyok teljesen egyedül. Itt van Lucifer és hamarosan itt lesz még valaki. Az egyedüli félelmem az, hogy az érkezésénél nem lehet majd itt... de remélem, hogy nem így lesz.

Méltón bepótoljuk az elmaradásainkat a hálóban is, ami szerintem nem is meglepő és nem csak azért, mert rólunk van szó. Ki ne akarna két hónap kihagyás után elveszni a másik ölelésében a szó forróbb értelmében is? Minket ismerve talán az lehet inkább meglepő, hogy nem fordul a dolog több órás maratonba, de... nos, mondjuk úgy, hogy szerintem annak is eljön majd az ideje. Ez most így pont tökéletes – persze eszembe sem jutna ellenkezni, ha Dave többet akarna, de azt hiszem, most mindketten ki szeretnénk élvezni a visszatérését a szó minden értelmében, mielőtt hosszabb időre egymásba feledkezünk.
Még mindig pihegünk egy kicsit, ahogy felemeli a fejét, a pillantásunk pedig találkozik. Felmelegíti a mellkasom a mosolya, aztán engem mosolyogtat meg azzal, ahogy a csuklómra csókol. Utána még az ujjnyomai is kapnak a bőrömön egy-egy apró puszit, hogy kiszélesedjen a mosolyom válaszul. Egyáltalán nem bánom a nyomait, továbbra sem, és egyébként is, szinte észre sem vettem, hogy erősebben szorította a csuklóimat. A válaszától a mosoly oda is ragad az arcomra, még a csók kedvéért sem szűnik meg, hogy aztán a következő kérdésem is mosolyogva suttogjam az ajkaira. Elneveti magát, ez a hang pedig mélyen a szívembe issza magát, miközben az ő válasza pedig engem nevettet meg. Azért gyorsan pótolom a lemaradásomat, amikor pedig a homlokunk és az orrunk egymáshoz ér azzal a nosztalgikus mozdulattal, amivel annak idején azt hiszem minden elkezdődött, a mellkasom kellemesen elnehezül. A szavai csak tetézik ezt, boldog mosollyal, szinte álmodozva sóhajtok fel. Néha még mindig nem hiszem el ezt az egészet.
Kapok egy apró puszikból álló áradatot, ami boldog kuncogást vált ki belőlem, de persze mindent odatartok és felkínálok neki, amit épp puszilgatni akar, legyen az a szám, az arcom vagy a nyakam. Utána elengedem a kezeimmel és a lábaimmal is, hogy kissé kényelmesebbé tehesse magának is ezeket a perceket, megszabadulva a maradék ruháitól is. Amint újra mellettem van, már fordulok is az oldalához, hogy hozzá tudjak bújni, egyik lábamat keresztül vetve a testén, ujjaimmal lusta köröket írva le a mellkasán. Az ő simításaitól természetesen libabőrös leszek, de mosolyogva figyelem, hogyan rajzolja és igazgatja meg a fehérnemű vonalait. Az igényén aztán halkan elnevetem magam.
– Amit csak a férjem kíván – búgom hízelegve, csókot nyomva a vállára. Nem túlzok egyébként, de szerintem ő is tudja, hogy komolyan fogom venni és ha azt szeretné, akkor bizony minden nap szexi fehérneműt fogok viselni a kedvéért. Főleg, ha azzal folytatja, amivel.
– Milyen sorrendben szeretnéd őket? Vagy legyen mindig meglepetés? – pillantok a szemeibe huncutul. – Azért arra a pirosra is tetszetős reakciód volt... meg a kék hálóingre – szélesedik ki a mosolyom. Persze azt a szatén csodát erős túlzás hálóingnek nevezni, hiszen alig takar valamit, de erre biztosan ő is nagyon jól emlékszik. Pedig csak a kék szín árnyalatáról kértem ki a véleményét üzenetben, nyilván.
A kérdésére elnevetem magam, de meg sem próbálok úgy tenni, mint aki bánja, amit közbeiktattunk a beszélgetésben.
– Igen, szerintem most már képes leszek koncentrálni. Miről is volt szó? – kérdezem mosolyogva, ha pedig megismétli a korábbi ötleteit, élénken kezdek bólogatni.
– Benne vagyok. Esküszöm, hogy majd főzök is neked valami finomat, de most szívesebben élvezném ki, hogy végre itt vagy – vallom be mosolyogva. Ha már itt tartok, közelebb hajolok hozzá, hogy meg tudjam puszilni az ajkait, amik szintén nagyon hiányoztak. Visszahajtom a fejem a vállára, majd a szemeit fürkészve gondolkozom el egy kicsit.
– Mi lenne ha elmennénk abba a hamburger bárba, amit a költözés után fedeztünk fel? Ott Lucifert is olyan szívesen látták – vetem fel mosolyogva. Igaz, hogy viszonylag hosszabb séta vezet oda, de engem nem zavarna és végre Lucifer is kiörömködhetné magát David jelenlétében. Ha benne van, akkor mosolyogva magamhoz húzom még egy kicsit, mert szeretném tovább élvezni a csókját, mindenféle hátsó szándék nélkül. Minden ingert újra magamba égetek, az ajkai érintését, a nyelve simítását, az érzést, ahogy az ujjaim beletúrnak a tincsei közé, a lélegzetét az arcomon, a testét az enyém mellett. Hosszan kiélvezem a pillanatot, majd a még hosszabb szusszanással engedem el. A szemeibe pillantok és mosolyogva megsimítom az arcát.
– Fürdés és menjünk is? – vetem fel. Azt már hozzá sem teszem, hogy én mindjárt éhes leszek...

Azt, ahogyan összebújunk az ágyon, ugyanannyira élvezem, mintha az üdvözlő szeretkezést is maratonná nyújtottuk volna. Nem mondom, hogy nem volt arra is nagyon szükségem – nem csak én húztam ám az ő agyát –, de ez... ez most a testemnek és a lelkemnek is nagyon kell. Csak érezni a teste melegét, a bőrét az enyémen, az illatát, az ajkait, a simításait, hallani a hangját. Mintha újra feltöltene élettel.
Aztán már követelményeket támaszt – mondjuk olyanokat, amiket szívesen teljesítek –, és nem tudok nem vigyorogni azon a kritikus arckifejezésen. Mintha nem is a fehérneműk közül kellene választania, hanem valami élet-halál kérdést kellene megválaszolnia. Az ötlete viszont tetszik; a szemeim huncut csillogással villannak rá.
– Mmm, azt hiszem, értelek. Rendben – mosolyodom el már most ördögien, bár még csak a fehér van rajtam. Mondjuk úgy mér végig, mint aki most a pirosat képzeli oda, a tekintete súlyától pedig kellemesen ki is ráz a hideg egy kicsit. Aztán álmodozni kezd, meg álmodozva sóhajtozni, én pedig halkan, szerelmesen nevetem el magam. A hajába simítom az ujjaimat, miközben szinte elolvadok attól, ahogy rám néz. Érzem, hogy a szívverésem is felgyorsul egy kicsit, a mosolyom pedig gyengéddé válik. Remélem, hogy mindig így fog rám nézni... Ezt a gondolatot viszont hangosan már nem tudom kimondani, mert megelőz a sajátjával. Ismét halkan elnevetem magam, de határozottan megrázom a fejem.
– Ha érdeklődne sem lenne a konkurenciád. Veled senki nem tudná felvenni a versenyt – kedveskedek neki most én, bár minden egyes szavamat komolyan is gondolom. Minden érzésem ott ül a szememben, ahogy ránézek, de odahajolok hozzá egy hosszú csókra is, mintegy megpecsételve a szavakat. – Egyébként tényleg nincs mitől tartanod. Az egyedüliek, akik túlzott érdeklődést tanúsítanak irántam, most is ott ülnek az utcán egy civil autóban és épp az imént hallgatták végig, ahogy a nevedet nyögdécselem két orgazmus alatt is – egészítem ki egy kicsit a választ, a helyzet ellenére is vidáman. Inkább nevetek ezen, mint hogy bosszankodjak.
Aztán újra előhozza a korábbi ötleteit most, hogy már fel is fogom a szavait, én pedig nem ellenkezem. Még a lehetséges célunkról is feldobok egy ötletet, amiben pedig ő van benne. Elmosolyodom, de mielőtt még hagynám magunkat egyről a kettőre lépni, újra magamnak követelem az ajkait. Szerintem hátralevő életemben képes lennék ezt csinálni, amikor pedig fölém hajol és ujjai újra bejárják a fehérnemű vonalai mentén a testem, abban is biztos vagyok, hogy képes lennék újra megkívánni őt. Vagyis... tulajdonképpen már kívánom is. A tenyereim telhetetlenül simítják a bőrét a hátán, a karjain, az oldalán, miközben magam is libabőrös leszek az ő érintéseitől, de mielőtt még véletlenül olyan helyekre tévedne, ahol egyértelmű bizonyítékát tapinthatná ki az érzéseimnek, elhúzom az ajkaimat az övétől, hogy felajánljam neki a fürdés lehetőségét. Félő, hogy máskülönben marasztalni fogom. Először bele is megy, de aztán hirtelen elszontyolodik, én pedig elnevetem magam azon, amit mond, különösen, amikor a melleim közé fészkeli magát.
– Ígérem, melltartó nélkül is szépek és ha máshogyan is, de élvezhetőek – túrok a tincsei közé vidáman, mint aki nem tudja, hogy a fehérneműről beszélt éppen, nem a melleimről. Vagy lehet, higy ezesetben mindkettőről? Igazából az sem lepne meg.
– Mi lenne, ha fürdés után visszavenném és erre öltöznék fel? Vagy akkor a monster burger helyett már rögtön a desszertre vágynál? – incselkedek vele egy kicsit.
– Addig is a zuhany alatt kedvedre ismerkedhetsz az új felfedezettjeiddel... – pillantok le vidáman az ikrekre, meg ha még mindig ott van, akkor egyben rá is. Ha ezekkel már sikerül valamennyire meggyőznöm, akkor adok neki még egy gyors csókot, aztán kislisszolok alóla; direkt úgy állva meg az ágy mellett, hogy hátrapillantsak rá, mert hátulról még nem is tudott igazán megcsodálni. Pedig tudom, hogy azt is szereti.
– Na gyere, nagyfiú! Életedben először ténylegesen is levehetsz rólam egy ilyet – vigyorgok rá, nem titkoltan célozva arra, hogy inkább tépkedni szokta a fehérneműt rólam, mint csak simán levenni.

Nem is tudom, melyik része a jobb, amikor megbeszéljük, hogy a héten minden fehérneműt be fogok mutatni neki – aminek a következményeivel mindketten tisztában vagyunk –, vagy amikor ezután hangot ad annak, hogy milyen gyönyörűnek lát engem. Persze ő ebből mindjárt aggódni is kezd, keresi a konkurenciát, de engem csak az érdekel, hogy ő mindig így nézzen rám, ahogyan most. Igyekszem azért őt is megnyugtatni, egyébként is tudom, hogy komolyan gondolja, amit mond... bár amikor az edzőteremben történtek után megölte azt a fickót, az sokkal többről szólt, mint hogy csak nézett volna. Egy kicsit ki is ráz a hideg, ezúttal a kellemetlen értelemben, mert nem akarok arra a pillanatra gondolni, amikor esélyem sem lett volna megvédeni magam, arra pedig pláne nem, hogy ez olyankor történjen, amikor David nincs ott. Ha akkor nem lett volna ott...
Nyelek egy nagyot, megpróbálom elűzni az emlékeket és a gondolatokat, ebben pedig a legtöbbet az segít, hogy végre itt van velem a férjem, olyan közel, hogy minden egyes érzékszervemmel érezhetem. A szavaira még halkan el is nevetem magam.
– Lehet, hogy amikor belekezdünk, inkább ki is kapcsolják őket – teszem hozzá. Igazából nem is hibáztatnám őket, ha olyankor levennék a hangot, mert Dave bizony... nos, mondjuk úgy, hogy tényleg képes sikolyokat is kicsalni a torkomból. És van egy olyan érzésem, hogy a héten – főleg a fehérneműkkel – ezt a képességét kamatoztatni is fogja.
Mostanra azonban megelégszünk egymás ajkaival és ez is tökéletes. Persze nem tudom nem megkívánni közben, hiszen két hónapja nem érezhettem őt semmilyen szinten, de ez csak a testem természetes reakciója a csókjára és az érintésekre, nem olyasmi, amin ne tudnék uralkodni. Azért amikor már kezd szó szerint túl forró lenni a helyzet bizonyos helyeken, inkább elszakadok tőle, felvetve a fürdés gondolatát, amivel csak egy pillanatra ért egyet. Elnevetem magam, mert olyan, mint egy kisgyerek, akitől el akarják venni a kedvenc játékát, még a szemei is olyan nagyok és kékek, ahogy felnéz rám a dekoltázsomból, mintha könyörögne. Próbálom azzal vigasztalni, hogy melltartó nélkül sem lesz panasza az új kedvenceire, mire játszani kezd velük, és ezen ismét elnevetem magam. Helyesbítem az ötletem arra, hogy fürdés után visszaveszek mindent, de persze ez azt is jelenti, hogy míg elmegyünk enni, pontosan tudni fogja, mi van a ruhám alatt. Ő viszont belemegy, amin rosszcsont módon mosolyodom el.
– Megbeszéltük – egyezek bele. Felrémlik a randevúnk, amikor hasonló felállásban voltunk és ettől a mosoly az arcomra ragad; bár ott nem tudta, mi van a ruha alatt, és pont ez csigázta fel annyira, hogy az étlapot sem tudta értelmezni.
Kislisszolok alóla, mielőtt még mégis ott ragadunk, de azért hagyok neki időt, hogy hátulról is nézhessen egy kicsit. Örülök, hogy nem feledkezett meg a fenekemről sem, a sóhaja is megmosolyogtat, de aztán elindulok és hívom őt is. Lucifer már nincs az ajtó előtt, szerintem épp vérig sértve fekszik odalent a kedvenc párnáján, de majd kiengeszteljük, így pedig legalább nyugodtan tudunk átszökni a fürdőbe... ahol David már félig tanácstalanul méregeti a csipkecsodát. Elnevetem magam.
– Szerintem meg fogsz birkózni vele – jelentem ki bizakodva, vidáman. Segíteni persze nem segítek, csak mosolyogva figyelem, élvezem a lopott simításokat, a nézését. A könnyű dolgokkal kezdi, kiszélesedik a mosolyom, ahogy a szemei szinte rátapadnak a melleimre, amikor leveszi a melltartót, de azért folytatja. Halkan kuncogva figyelem, mekkora fejtörést okoz neki a harisnyatartó, még mindig nem aegítek, csak az ajkamba harapok. Aztán rájön, egy olyan mozdulattal, amivel egyben megajándékoz egy újabb simítással, én pedig büszke mosollyal fordulok meg, amikor arra ösztökél. Újra nevetni kezdek, mert a tükörben látom, hogy szinte még a nyelvét is kidugja, annyira koncentrál, és aztán már érzem is meglazulni az anyagot a derekamon. Lehúzza rólam az utolsó darabot is, épen és egyben, és annyira büszke magára, hogy nem tudok nem nevetni megint.
– Nagyon ügyes vagy– dicsérem meg vidáman. Megfordulok, felpipiskedve és a nyakát átölelve adok neki egy csókot is az ügyességéért, bár ez egy kicsit elnyúlik, mert nekem nagyon is jó érzés, hogy az ő forró bőre végre mindenhol az enyémhez simul. Azért igyekszem nem nagyon elragadtatni magam, szusszanva mosolyodom el és húzódom el tőle, és inkább a zuhanyra koncentrálok. Megnyitom a vizet, kicsit visszaveszek a forróságból – mert eddig az én ízlésemre volt állítva, de attól neki leolvadna a bőre –, aztán összekötöm a hajamat. Már semmit nem kell odakészítenem neki, mert még reggel megcsináltam mindent, a tiszta törölköző is ott várja az ő szárítóján.
Mosolyogva nyúlok a kezéért és húzom magam után a zuhany alá. Alig vártam ezt is, hogy jó szokásunkhoz híven végre újra együtt fürödjünk, és bár szinte bizsereg a tenyerem a bőre után, gálánsan átadom neki a kezdés lehetőségét, ha szeretné. Mondjuk ha túl sok figyelmet éa időt szentel a melleimmel való újraismerkedésnek, akkor azt hiszem, bajban leszek...

Elnevetem magam Dave szavain, meg is feledkezve mindarról, ami felé majdnem elkanyarodtak a gondolataim az imént.
– Na most már aztán biztosan nem fogják kikapcsolni őket – jelentem ki szent meggyőződéssel. – De legyen az ő bajuk, ha ők is szeretnék hallani, mit művelsz velem a hálóban... vagy bárhol máshol – váltok halkabb, doromboló hangra és egy más értelemben sokatmondó mosolyra. Nem mondom, hogy nem zavart egy kicsit, amikor például a jól – azaz hosszan és hangosan – sikerült házavatás másnapján pont úgy néztek rám a kocsiból, mint akik tudják, milyen, amikor David nevét sikoltom a csúcson, de azt hiszem, megtanultam elfogadni a helyzetet. Úgysem tehetünk semmit ellene, és akkor már inkább nevessünk, mint bosszankodjunk rajta.
Miután nagy nehezen – nem mintha panaszkodnék – eljutunk a fürdőbe, Dave-en a sor, hogy megtanulja levenni rólam a fehérnemű szettet. Persze az alapvető darabok eltüntetésében elég gyakorlott már, a harisnyakötő viszont feladja neki a leckét, én pedig vidáman kuncogok a gondterhelt arckifejezésén és a koncentrációján is. Azért a végén csak megtalálja az elrejtett kis kapcsot, amikor pedig sikerül levennie rólam az utolsó darabot is, megkapja tőlem a méltó dicséretet, na meg a jutalmat is, mert olyan aranyos, ahogy büszkén kihúzza magát. Segít nekem annyival, hogy hozzám hajol, így meg tudom csókolni és át tudom ölelni a nyakát, de azt is érzem, ahogy belemosolyog a csókba. Tudom, hogy imádja a törpilla méreteimet, pedig... az egész nem is lenne olyan feltűnő, ha ő meg ne lenne akkora, mint egy óriás. Nem mintha nem imádnám ezt benne.
Csak azért engedem el, hogy megnyithassam a vizet, és mivel természetesen érzem magamon a tekintetét, nem sietek el semmit, sőt, kellemesen, ráérősen teszek meg minden mozdulatot. Amint elég meleg a víz, visszafordulok hozzá, a kezéért nyúlok és még a zuhany alá is szinte izgatottan húzom be. Elneveti magát, de nem zavar, mosolyogjon csak, hogy ennyire vártam haza... mindig ennyire fogom várni. Azért meghagyom neki a lehetőséget, hogy ő kezdjen, és nem is vesztegeti az időt, de olyan módszert választ, amitől félő, hogy el fogok gyengülni. Egyik kezével a tarkómra fog, ami önmagában őrjítő mozdulat, aztán úgy csókol meg, hogy érzésem szerint képes lennék cseppfolyóssá válva lefolyni a vízzel együtt a lefolyón. Ezt csak tetézi a hátamat simogató szabad keze, ami persze egyre lejjebb jut, és amikor a fenekembe markol, aztán még azokat az elégedett kis hangokat is kiadja, nem tudok nem halkan a csókba nyögni. Meg fogok őrülni. Pedig a keze még csak ezt követően simít fel az oldalamon a mellemre, hogy aztán a ténykedésével újabb halk nyögést csaljon ki belőlem. Valaki szólhatna a testemnek, hogy csak fürdünk...
– Őszintén fogalmam sincs – nevetem el magam halkan a kérdésére, hiszen nekem is csak annyi tapasztalatom van ebben, mint neki. Ha tippelnem kéne, azt mondanám, hogy nem, mert nem nagyon hiszem, hogy van erre esély, de nem akarom kiábrándítani. Élvezze csak ki. Illetve...
– Dave...? – szólítom meg kissé már elfúló hangon, amikor világossá válik, hogy a gondolataiba merült, csakhogy közben nem hagyta abba a tisztogatást, emiatt pedig a testemet egyre kevésbé tudom arra kényszeríteni, hogy fürdésnek fogja fel, amit csinál.
– Ha ezt folytatod, csak egy kicsit később fogunk tudni elindulni... – figyelmeztetem most már nyíltan. Az ágyban lefolytatott hosszú csókolózást még kibírtam, de ennyi nélkülözés után megvannak a határok, amelyeket kibírok, és most már félig felmásztunk a kerítésen. Mondjuk én nem bánom, ha újra felavatjuk itt a falat...
Ha viszont csak megértve a célzást visszavesz egy kicsit az intenzitásból, nekem az is jó, mert akkor megpróbálom lenyugtatni magamat és csak ártatlanul élvezni, ahogy befejezi a megfürdetésemet, hogy aztán azt élvezzem ki, hogy én fürdethetem őt. Mert hogy minden érintést alaposan kihasználok, minden egyes bőrfelületet, minden ismerős heget bejárnak az ujjaim és a tenyereim – ismeretlen heget pedig szerencsére nem találnak.

Álmodozóan sóhajtok fel és elégedetten hümmögök is egy kicsit Dave szavaira; még csak bele sem kell mennie a részletekbe, nekem is élénk a képzeletem, meg egyébként is, az elsötétülő kékség a szemeiben épp elég beszédes. Egy kicsit beharapom az alsóajkam, ahogy elszabadul a fantáziám, de mielőtt még túl messzire mehetne, inkább elterelem a témát, nehogy ott ragadjunk.
Aztán eljutunk a fürdőbe is, ahol David életében először úgy veheti le rólam a csipkecsodát, hogy rendeltetésszerűen a kapcsot használja mindenhol, ahol van. Persze hagyom élvezkedni is, amikor megérzem magamon a tekintetét, de amint kellemes a víz, már húzom is magammal a kádba, nem is titkolva, hogy az ilyen apróságok is mennyire hiányoztak. Azt hiszem, valamiféle beteges függőség alakulhatott ki bennem, amiért szinte minden pillanatban együtt voltunk, amikor tehettük. Dave olyan nekem, mint a legédesebb drog, amiről még csak nem is akarok leszokni. Persze hamar kiderül, hogy ez a függőség egyéb következményekkel is jár: például azzal, hogy megint bajban vagyok. Elég az észbontó csókja egy kis tapizás itt-ott, hogy megnehezítse a helyzetem, de aztán felteszi a millió dolláros kérdést – amire tapasztalat híján én sem tudom a választ –, utána pedig elgondolkozik. Mindezt úgy, hogy közben talán tudtán kívül, de még mindig a mellemmel játszik, ezért muszáj figyelmeztetnem, hogy ennek még következményei lesznek, ha nem hagyja abba. A méregetése persze szintén nem segít, de ahogy a szemei az ajkamra tapadnak, akaratlanul is megnyalom őket, aztán csábítóan elmosolyodom.
– Azért én tudok egy-két ellenpéldát... – dorombolom félhangosan. Különösen emlékezetes volt, amikor  elvertem bowlingban és utána ő találta magát hátrakötött kezekkel egy székben. Még mindig megborzongok az emléktől, olyan borzasztó szexi volt minden egyes reakciója. Persze nem erőltetésnek szántam ezt, csak emlékeztetőnek; nekem bőven elég az ígéret, amit az arcomra mormog.
– Szavadon foglak – pillantok a szemeibe forrón. Szerencsére van olyan kegyes hozzám, hogy ezután már tényleg visszafogja magát, és miután én már kellően tiszta vagyok, én is próbálom nem nagyon felhúzni őt. Azért kiélvezem minden egyes porcikáját, mert már nagyon régen érinthettem, nem megyek viszont a szükségesnél messzebbre, különben tényleg nem indulunk el.
Elzárom a vizet, majd a segítségével kilépek a szőnyegre. Mosolyogva megköszönöm a törölközőmet, neki is állok szárazra törölni magam, bár nekem egy kicsit tovább tart az odabenti ténykedésem, mert a hajamat is kibontom. Összeszedem a fehérneműt, épp azzal a kezemben megyek vissza a hálóba, amikor meghallom Dave kérdését. Egy szégyenlősebb mosoly kúszik az arcomra.
– Hátööö... – Odalépek az ágyhoz és kihúzom a takaró alól a szürke pólót, ezzel beismerve, hogy az bizony már használatban volt általam az elmúlt pár éjszaka. Persze nem veszi rossz néven most sem, csak szélesebben mosolyog, amitől el tudnék olvadni. Visszadugom a hálóingemet a takaró alá, aztán én is öltözni kezdek, bár először ugye a fehérneműt kell visszavennem. Számítok rá, hogy David be fog ülni a moziba, amint kész van, de nem zavar, ha így tesz; szeretem, amikor így néz rám. Néha rápillantok a szemem sarkából, mosolyogva, és az is lehet, hogy kicsit rájátszok a csípőm mozgására, ahogy a szekrényhez sétálok. Meg ahogy felveszek egy farmert. A pólóim között turkálok egy kicsit, de aztán némileg ördögi mosollyal húzom elő azt a fekete hosszúujjút, aminek elég mély V alakú dekoltázsa van. Tökéletes lesz.
Ha David még a szobában van, megfordulok és odasétálok hozzá, de ha már lement Lucifert kiengesztelni egy kicsit, akkor én is követem és odalent lépek oda hozzájuk.
– Részemről kész vagyok – jelentem be. Persze kell majd felvennem kabátot, és ha indulhatunk, ezt meg is teszem a bakancsom felvétele előtt, de azért addig is remélem, hogy láthatom rajta a kellő hatást a pólóval.
Miután összeszedtük magunkat és Lucifer felszerelése is kéznél van – az étteremben a többi vendég miatt muszáj lesz pórázon lennie a lábunknál –, elindulunk. Ellenállok a kísértésnek, hogy odaintsek a civil járműnek, amit már túl jól ismerek, de annak nem, hogy ne elégedjek meg a férjem kezével: átkarolom őt és az oldalához simulok.
– Szerinted lépésben fognak utánunk jönni? – nézek fel rá kuncogva. Valahol nagyon jól esne a gondolat.
– Mesélsz arról, mit csináltatok? Vagyis... mesélhetsz? – pontosítok, mielőtt alátámasztjuk az "amerikai tengerészgyalogos államtitkokat fecseg ki az izraeli kémnek" című forgatókönyvet.

Majdnem sikerül a fürdést is elvinnünk egy másik irányba, de végül inkább azt választjuk, hogy estére halasszunk minden maradék levezetendő feszültséget, az időre való tekintettel. Én mondjuk nem tudok nem arra gondolni, hogy ha most letérdelnék elé, valószínűleg egyáltalán nem kellene sok idő ahhoz, hogy elvegyem az eszét, de ebben inkább nem megyek bele, mert akkor tényleg itt ragadunk.
Inkább kiélvezem a fürdetésem maradékát, aztán pedig azt, hogy mindezt viszonozhatom is. Megmosolyogtat, hogy még a szemét is behunyja hozzá; egy kicsit át is gyúrom a habos kezeimmel a vállait és a hátát, amikor pedig néha az enyémnek dönti a fejét, ragaszkodó mozdulattal dörgölőzöm hozzá és szórok el puszikat az arcán és az ajkán. Így nem is nehéz átprogramozni az agyamat a forró pillanatokról a mélyebb, érzelmes állapotba.
Fürdés után megszárítkozunk, aztán öltözni kezdünk. Kiderül, hogy megfeledkeztem a tényről, miszerint Dave-nek a szürke póló a kedvence – nekem is az az egyik kedvencem rajta, ezért az volt az ügyeletes hálóingem, szóval... Nem mintha Davidet ez zavarná, sőt, úgy mosolyog, mint aki még örül is neki és szó nélkül választ egy másik pólót. Én addig visszaveszem a csipkecsodát, hiszen megígértem, ő pedig természetesen végignézi az egészet. Emiatt fokozottan lassan mozog, de én azért még rásegítek némi csípő ringással is, amiért meg is kapom méltó jutalmamat. Rosszcsont mosollyal nézek rá, amikor rácsap a fenekemre, az ő vigyora és kacsintása pedig felforrósítja a szívem és a vérem is. Én is gátlástalanul bámulom meg, ahogy felveszi a pólóját, aztán míg ő lemegy, én is választok felsőt... de még milyet.
Kis híján elnevetem magam a reakcióján, ami persze kellő mértékű elégedettséggel is eltölt. Az a meglepett hang minden pénzt megér, mindeközben pedig úgy bámulja a dekoltázsomat, mintha mágnes vonzaná a szemét; nem baj, neki szabad.
– Nem tetszik? – biggyesztem le az alsóajkam, nyilvánvalóan félreértelmezve a kérdést, hiszen több mint egyértelmű, hogy tetszik neki. Mi több, öltözködés közben is teljesen elkalandozik, bár őszintén fogalmam sincs, min gondolkozik ennyire. Talán majd megtudom. Ahogy elindulunk sem hallja meg elsőre a kérdésem, mire elnevetem magam.
– Melyik világban vagy, Dave? – cukkolom vidáman. – Csak azt kérdeztem, szerinted lépésben követnek-e majd minket a kocsival – intek a hátunk mögé a fejemmel mosolyogva. Elég komikus látvány lenne, Dave pedig még fokozni is tudná.
– Mondanám, hogy igazítsd a lépteid az enyémhez, de... – nézek le nevetve a lábunkra. Ő alapból is természetellenesen hosszúakat lép hozzám képest, mert ugye a lábai is hosszabbak. Inkább rákérdezek arra, miért is volt ilyen hosszú ideig távol, persze csak biztonságos keretek között. A válasza egyszerre hangzik izgalmasan és nem... ugyanis rájövök, hogy nem esik jól őt ilyen helyeken tudnom. Akkor sem, ha pont úgy mosolyog, mint aki sikerrel járt. Pedig erről fog szólni az élete.
– Azt akartam mondani, hogy nem szeretlek háborúk közelében tudni, de elég hülyén venné ki magát – sóhajtok fel egy félmosollyal. Mondjuk ebben a helyzetben nem félek attól, hogy éles bevetésre kellene számítani; ahhoz túl kiélezett az egész kérdés és sem az orosz, sem az amerikai kormány nem teljesen hülye.
Megmosolyogtat az a kedves mozdulat a kérdése közben,  aztán bólintok is rá... némileg. Nem térek ki azokra a dolgokra, amiket már úgyis tud, mint például a vizsgálat vagy a majdnem baleset – sosem hallgatnék el előle ilyesmit –, de a munka kérdésére ismét mélyen sóhajtok.
– Nos, abban van egy kis plot twist, amit a kedves kollégák a lehető legkellemetlenebb módon közöltek – rázom meg a fejem. – Találtam egy nyelviskolát, ki volt téve a papír, hogy munkatársat keresnek, szóval gondoltam miért ne? Ha már sok nyelven beszélek, hasznomat vehetik. Szerintem még sínen is lettem volna, erre bejött utánam ez a két... manyak, és fennhangon közölték, hogy "kormányzati megfigyelés alatt álló emberek nem vállalhatnak full time munkát"– rajzolok idézőjeleket a levegőbe. – Talán a part time is érdekes lehetett volna, de képzelheted, ezek után mennyire akartak velem beszélgetni – forgatom meg a szemem. Azért valahol igenis zavar, hogy az ember hiába próbálna bizonyítani, még keresztbe is tesznek neki. – Szóval a munka továbbra is várat magára... pedig lassan eljutunk oda, hogy senki nem is akar majd felvenni – pillantok le a hasamra. Tudom, hogy ez Davidet kevésbé zavarja, de nekem rossz érzés tulajdonképpen rajta élősködni. Persze van még megtakarított pénzem bőven, de akkor is.
– Lucifer persze így sem hagyott soha unatkozni – pillantok mosolyogva a kutyára, aki most már vidáman szökdécsel mellettünk. – Igazából engem is nagyon szeret már, csak most épp jól titkolja – vonom fel a szemöldököm célzatosan, vidáman figyelve Lucit, aki persze most mindenáron Dave-et tekinti az istennek.