I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Fogalmam sincs mi a szart csinálunk már megint. Az egész el van baszva és közben mégis rohadt jól esik. Minden egyes bevitt ütés és rúgás egy apró győzelem, jól esik nézni, ahogy ki kell köpnie a vért, hallani, amikor kiszorul a tüdejéből a levegő. Mindketten képzett katonák vagyunk, és nem is kíméljük egymást. Ki tudja, milyen mélyen gyökerező haragot és feszültséget adunk most ki, pontosan azon, akinek ezeket köszönhetjük: egymáson. Minden támadásomban a felgyülemlett haragom gyülekezik, az öklöm a csalódottságom manifesztációja, a térdeim és lábfejeim pedig az elkeseredésemé. Mindemellett pedig a fejemet tenném rá, hogy ezzel ő is pontodan ugyanígy van.
Amikor beleveri a fejem a falba, aztán levisz a földre, biztos vagyok benne, hogy ki fogja használni a pillanatot és így vagy úgy, de véget vet a küzdelemnek. Ő mégsem tesz semmit. Nem is gondolkozom az okokon, csak a pillanat törtrésze alatt kihasználom a helyzetet, készen arra, hogy bevégezzem, amit elkezdtem...
És megint nem tudom megtenni.
Mindent megpróbálok, újra és újra nekiveselkedek gondolatban, végigfuttatom a fejemben az elmúlt két napot, elátkozom, feldühítem magam... de a legdühösebb magamra vagyok. Mert nézem a bal szemét, amit körülvesz a most már vérző heg, amit értem szerzett, és én egyszerűen képtelen vagyok befejezni a mozdulatot, amivel egyszer és mindenkorra befejezhetném ezt. Őt. Felgyorsul a légzésem és a szívverrésem, zihálva nézem, hogyan feszül meg az állkapcsa. Ellöki a kezem, és amikor a kezei közé fogja a fejem, biztos vagyok benne, hogy most addig fogja a padlóba verni a fejem, amíg van bennem élet.
Legalább vége lesz.
Elnyílnak az ajkaim, visszatartott lélegzettel várom, hogy belekezdjen, de ahelyett, hogy az én fejem mozdítaná meg, ő mozdul. Mire felfogom, mi történik, az ajkai kérlelhetetlenül csapnak le az enyémekre. Egy pillanatra bennem reked a levegő, a szemeim tágra nyílnak, aztán reflexből lököm el magamtól és pofozom fel teljes erőből. Zihálva meredek rá néhány másodpercig... aztán kiejtem a tollat a másik kezemből, hogy két kézzel nyúljak érte, mert az arcára fogva és a hajába markolva rántom vissza magamhoz, hogy aztán az előbbi dühöt és feszültséget most egy olyan intenzív és fullasztó csókban vezessem le rajta, amibe öröm lenne belehalni. Nincs bennem semmi finomság. Zihálva, hevesen és vadul csókolom, nem törődve a felszakadt ajkainkkal, a sebekkel és zúzódásokkal, a vér ízével; marok, harapok, és úgy veszem el tőle ezt az érzést, mintha az életem múlna rajta.
Mintha két és fél évig vártam volna erre.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Lehet, hogy ezzel az egésszel csak még elcseszettebbé teszem a helyzetünket, helyzetemet, akármit is, de egyszerűen nem érdekel. Egyszerűen olyan dühös és elkeseredett és csalódott vagyok, hogy ha alul maradok és David ebben a puccos lakásban fog megölni, akkor elfogadom. Nincs jobb szó erre, mint az, hogy egymásnak esünk, épp csak ez most a legkevésbé sem olyan, mint régen. A yachthoz hasonlít egyedül, de annak is a kiforgatott verziója, amikor nagyon is komolyan gondolunk mindent.
A földre kerülünk, ahol alaposan és kölcsönösen ellátjuk egymás baját, de mindkettőnkben dolgozik az adrenalin, ezért hiába vérzünk, fájdalmat nem érzünk. Le tudom rúgni magamról, de hiába veszek a kezembe fegyvereket, a bárszékkel azért nem próbálok meg viaskodni, mert könnyen agyoncsaphatna vele. Megunom viszont azt, hogy csak kerülgetjük egymást, és ő szerencsére partner ebben. A szék a földön csattan, aztán már jön is felém, mint egy felbőszült bika, de én sem vagyok kevésbé zabos.
Most már sokkal hosszabban ütjük egymást. Ismerjük a másik technikáját és gyengeségeit is, bár nem hiszem, hogy valamelyikünk is gondolta volna, hogy ezt egyszer élesben fogjuk alkalmazni egymás ellen. Ütöm és rúgom is, minden egyes találat egy elégtétel, de ő sem kímél engem, egy ponton sikerül úgy elkapnia a hajam, hogy beleverje a fejem a falba, de amint a pillanatnyi szédülés elmúlik, én cserébe istenesen lefejelem. Mindketten vérzünk, zihálunk, nem tudom, van--e olyan testrészünk, ami nem lesz tele zúzódásokkal holnapra, de nem érdekel. Egy óvatlan pillanatban aztán hiába rúgom gyomorszájon, sikerül kirúgnia alólam a másik lábamat, aztán megint rajtam landol a földön. Már nehezen kapok levegőt és a fejem is visszapattan valamiről, amitől egy pillanatra elhomályosul a kép...
De nem történik semmi.
Gondolkodás nélkül használom ki a kínálkozó lehetőséget, a nadrágom derekába rejtett toll a pillanat töredéke alatt kerül a kezembe, amit aztán akkora lendülettel vágok fel, hogy nincs esélye megállítani.
És megint nem történik semmi. A toll hegye megáll a bal szeme előtt, és én megint képtelen vagyok befejezni a mozdulatot. Megfeszítem az izmaimat, fújtatok egyet, az arcom grimaszba torzul, sűrűn, héberül káromkodok az orrom alatt és átkozom el, de nem tudom megtenni.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Ebben az egész furcsán szétcseszett szituációban az egyetlen reményem egy békés éjszaka, de még ezt is elvette tőlem, mert hiába hagy békén fizikailag, a mentális síkon nagyon is jelen van és az elmém lényegében egyenlővé teszi Doronnal. Vagy még rosszabbá, hiszen ő David, mégis ugyanazt teszi velem, és hideg, érdektelen és sötét. Egy ilyen éjjel és reggel után szívesen átinnám magam a túlvilágra, de annyira rohadtul dühös, elkeseredett és csalódott vagyok, hogy inkább úgy döntök: majd ő oda küld, ha nekem nem sikerül őt.
A tervemnek abban a pillanatban neki is kezdek, amint beteszi a lábát az ajtón. Persze nem könnyű eset, de nem is arra készültem. Kitér az üveg elől aztán valamennyire magától is távol tud tartani, de sikerül a földre vinnem magunkat. Az összetört üveget nem sikerül megkaparintanom, de nem esek kétségbe, hiába van felettem. Azon a ponton már túl vagyok, amikor ez számítana. Igyekszem a lábaimmal szorítani belőle a szuszt, még ha ellen is tart, közben pedig szépen osztogatjuk egymásnak az oda-visszát a kezeinkkel. Kölcsönösen sikerül be is találnunk, belül és kívül is felszakad a szám, mert elönti a vér fémes íze a számat és a bőrömön is érzem a melegét. Egy ponton a szemöldököm is felszakadhat, de szerencsére az adrenalin nem engedi át a fájdalmat és egyébként is jó fájdalomcsillapító, amikor én is betalálok. Ez nem olyan, mint a yacht volt. Az sem baj, amikor sikerül lefognia, mert kihasználom a helyzetet és lelököm magamról.
Zihálva törlöm meg a számat a kézfejemmel, aztán a bal szememet is, mert majdnem belefolyik a vér a homlokomról, de ennél több időt nem adok, hogy kifújjuk magunkat. Ő megint székkel védekezik és támad, de ez most bárszék, ami szívás, mert fém és masszív, de ez van. Amikor felém lendíti a szék alját, fürgén kitérek előle, nem blokkolom, mert még a végén eltörné vele az alkaromat. Megnehezítette a dolgomat, de nem adom fel. Utánam fordul, én viszont elkezdek kihátrálni a szűkösebb folyosóról, kitérve a szék elől, de folyamatosan csalogatva azzal, hogy próbálkozom. Az üvegről ezzel lemondtam, de majd találok mást. Gyorsan megunom viszont ezt a keringőzést, ezért inkább megállok, aztán fogást váltva dobókésként alkalmazom mindkét evőeszközt, erőteljes, precíz és lendületes dobásokkal célozva gyors egymásutánban a fejére, aztán ha azt épp védi, akkor a karjára, hogy legalább gyengítsek rajta. Mondjuk akkor sem zuhanok össze, ha nem sikerül, ezúttal nem veszek semmit a kezembe, csak magam elé emelem az ökleimet és Davidre meredek.
– Fejezzük ezt be méltón – morgom az orrom alatt. Nem játszadozni akarok, hanem pontot tenni ennek a végére. Ha pedig rám támad, én felkészültem várom, kitérve, blokkolva és sűrűn viszonozva az ütéseket. Szerencsére ő nem tudja, hogy még van nálam egy toll.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Csak megforgatom a szemem a visszakérdezésére, mert ennél gyerekesebb választ el sem tudtam volna képzelni. Mondjuk ez új, mert kivételesen nem a hegyibeszéd következik, amiben kifejti, hogy én történtem vele, de visszafogom magam és nem világosítom fel róla, hogy a legutolsó találkozásunkkor ő jelentette ki, hogy nem kér belőlem, nem fordítva. Én sosem mondtam, hogy ne érdekelne. Minden olyankor baszódott el, amikor pont hogy túlságosan érdekelt és nem tudtam józanul gondolkodni. Erről viszont gondolom nem fogunk soha megbeszélést folytatni.
Amikor már másodszorra hozza fel a börtönt, kezdem elhinni, hogy komolyan beszél, bár fogalmam sincs a miértekről. Megint meglep, amikor valami gúnyos válasz helyett az igazságot önti szavakba – vagy legalábbis most nem kételkedem a szavaiban. A kép még nem teljes, mert ezek szerint feladta magát és még be is vallott egy gyilkosságot, amire semmi szükség nem lett volna, a miértek pedig pont hiányoznak. Jó, azt, hogy feladta magát, talán még meg is tudnám érteni, de például a szülei miért nem beszélnek vele? Ez nonszensz. Lehet, hogy róluk is eldöntötte, hogy nem kíváncsiak rá. A nyelvemen van egy sajnálom, mert bár most nem használta ki a minden a te hibád, Shay kártyát, mindketten tudtuk, miért dezertált... de nem akarok bocsánatot kérni tőle. Az ő döntése volt. Nem egyszer, nem kétszer és nem is háromszor mondtam el neki, hogy jobb, ha távol tartja magát tőlem, mindent tudott, mégis így döntött. Az én egyetlen vétkem az volt, hogy hagytam.
Visszanyelek minden kérdést és választ, ahogy visszautasítom az evést gondolatát is. Inkább egy vodka nyakát kapom el, aztán elvonulok és bezárkózok az egyik hálószobába, hogy pihentető alvás helyett részese legyek életem egyik legpokolibb éjszakájának valaha.

Miután a pokoli éjszaka a reggelbe nyúlik és olyan dolgokat kell átélnem újra és újra csak és kizárólag miatta, amilyeneket jól tudom, hogy akármit is vett abba a csökönyös, nárcisztikus fejébe, nem érdemlek meg, nem kicsit leszek dühös. Ezt a dühöt pedig úgy döntök, ideje tettekké formálni.
Mire késő este hazaér, én már készenlétben várok. Nem kötözött meg és nem zárt be sehova, ezért talán ő is számít rá, hogy nem kedves fogadtatásban lesz része, de nem érdekel, ha nem lesz meglepetés a támadás. Az üveg elől sikerül elhajolnia, de épp emiatt előlem már nem tud. Ugyan a hajamba markolva igyekszik távol tartani magától, fogást azt találok rajta, nem esek vagy csúszok le róla, és hiába ken fel a falra, én ezt csak kihasználom, hogy ellökjem magunkat tőle és kiessen az egyensúlyából. Amikor az oldalamba üt, a levegő egy fújtatással szorul ki a tüdőmből, de ez nagyon kevés ahhoz, hogy kifogjon rajtam. Sikerül elérnem, hogy elessünk, és hiába jön ki neki szerencsésen a helyzet, egy pillanatig sem tétovázok. Már nyúl is utánam, így nem érem el az üveget, de ahogy visszahúz maga felé a földön, én visszakézből lendítem hátra a könyökömet, az arcát célozva vele. Persze már rögtön a kezeimre pályázik, de a lábaimat is használom, a felsőteste köré kulcsolom őket, összeakasztom a bokáimat a hátán, de ebben most nincs semmi szexi, mert teljes erőmből préselem össze a térdeimmel, és lehet, hogy nagyobb nálam, de én sem vagyok gyenge. Igyekszem kivédeni a fogásait és közben újra és újra az arca és a torka felé célzok az öklömmel, de ha sikerült is elkapnia a kezeimet, messze nem nyert. Megvárom, hogy teljes testsúlyával rájuk nehezkedjen, és amikor ez megtörtént, az egyik kezemet egy hirtelen és erőteljes mozdulattal a fejem fölé rántom, ezzel kibillentve az egyensúlyából abba az irányba, a lábaimmal pedig már segítek is rá arra, hogy le tudjam fordítani és szó szerint le tudjam rúgni magamról. Nem ugrok rá, nem vagyok hülye; pont hogy az ellentétes irányba vetődök, egy mozdulattal fel is pattanva a földről, és a mozdulat közben előhúzom a nadrágom száraiba rejtett kést és villát. Komikus látvány, de nem megenni fogom, csak sajnos pont blokkolja az üveget, amit használni akartam. Ha sikerült közben bevinnie ütés(eke)t és esetleg vérzek, a kézfejem hátuljával törlöm meg az arcom, zihálva és fújtatva meredek rá, aztán stabilan marokra fogom a fegyvereimet, megfeszített testtel az arcom elé emelem a kezeimet és már támadásba is lendülök. Most nincsenek opciók. Én az életemért küzdök. Amint sikerült közel férkőznöm hozzá, keresem a védtelen oldalát vagy pontjait, de ha nem hagy ilyet, akkor bevetem a lábaimat is. Talán emlékezhet még, hogy attól sem leszek szívbajos, ha elkapja a bokám. Sőt.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Már megint azt csinálja. Már megint úgy néz rám, mintha őrültség lenne, amiért véletlenül azt feltételezem róla, hogy legalább egy kicsit is normális ember. Egyszerűen nem értem, mi van a fejében, illetve azt kezdem kapizsgálni, de egyáltalán nem látom tisztán, hogy miért. Oké, igen, tudom a slágert, én tettem ezt vele, de engem nem az érdekelne, amit hisz és bemagyarázott magának, hanem ami tényleg történt. Az az ember, aki tegnap éjjel megerőszakolt, nem jött volna el Izraelbe azért, hogy kiszabadítson annak a karmaiból, aki ugyanezt csinálta, legfeljebb befizetett volna az előadásra egy popcornnal. Vagy ő is beszállt volna.
– Mi a fasz történt veled? – mormolom a kérdést félhangosan, pedig nem vagyok kíváncsi a válaszra. Legalábbis nem az övére, azt már ismerem.
Végül köztes megoldással, de hagyom neki, hogy ellássa a karomat is, bár még mindig nem teljesen tudtam összerakni ezt az enyém vagy-megerőszakollak és nem bánom-ha megvágod magad egy üvegszilánkkal aggódni kezdek háromszöget. Mondjuk amilyen zavaros most a fejem, csak megfájdul az ilyesfajta erőlködéstől, úgyhogy inkább hagyom is. Egyelőre. Csak egy költői kérdést teszek fel a végére, amivel az ittlétem nagyjából megkapja a szexrabszolga szalagcímet, de igazából? Már meg sem lep vagy ráz a dolog. Fáradt vagyok. Nem tudom, hány napja nem aludtam a gázai akció miatt, aztán jött a szociopatává avanzsált exem és beleszart a ventilátorba.
– Szóval tényleg voltál börtönben – állapítom meg felvont szemöldökkel. – Csak nem feljelentett az egyik hasonmásom nemi erőszakért? – kérdezem humortalanul. Tényleg nem értem, mi a szar történt vele, mert eddig csak abba a részébe avatott be, hogy nyilván mindenért is én vagyok a felelős.
A kajából nem kérek, köszönöm szépen, de a villát azért elteszem, aztán felfedezem a dolgozószobát is, és onnan meg egy üveg vodkát szerzek. Szerencsére nem állít meg semmiben és még csak hozzám sem szól, szóval nyugodtan elvonulok, bezárkózok, leiszom magam, aztán reménykedem némi alvásban.

Legutóbb a kórházban és az azt követő időszakban volt ilyen szörnyű éjszakám. A vodkával megint csak azt értem el, hogy nehezebben ébredtem fel a rémálmaimból, így aztán bőven volt időm elmerülni a pokol mind a hét bugyrában, ahol Doron és David már felváltva, nagy egyetértésben élték ki magukat rajtam, én pedig hiába kiabáltam egyre kétségbeesettebben David nevét, csak ugyanazzal a hideg, kegyetlen és közönyös arccal válaszolt, amit újonnan magára növesztett. A láz miatt nem tudtam ébren maradni, az álmaimat viszont nem tudtam elviselni. Még azt sem dolgoztam fel reggel, hogy szerencsére nem törte rám az ajtót. Mondanám, hogy kihánytam a lelkemet is, de nem sok minden volt a gyomromban és aztán ugyanúgy vodkával öblögettem, amitől csak visszaájultam az ágyba hogy minden kezdődjön elölről.
Valamikor délután lehet, amikor előmászok a szobából és megpróbálom valamennyire rendbe hozni magam. Megmosom a fogam és az arcom, aztán újra megfürdök, mert még a hajam is ragad az izzadtságtól. Fáradtabb vagyok, mint voltam, mert ezzel az éjszakával és fél nappal lelkileg is végleg kimerültem, amitől kibaszottul dühös leszek. Megtalálom a lasagne-t a hűtőben, de csak beleköpök és kibaszom a kukába úgy, ahogy van. Vodkát ebédelek és azzal is hidratálok, mert félig öntudatlanul egy fokkal elviselhetőbb a létezés és a testembe visszatért minden fantomfájdalom. Most már az egész kibaszott lakást fel tudom túrni; átkutatok minden ajtót, ablakot, erkélyajtót, minden szobát, szekrényt, polcot. Fogalmam sincs, mikor fog ideérni az a faszkalap, de várni fogom. Csak azért, hogy ne tudjak neki előnyt nyújtani, átnézem az általa választott ruháimat, és bár legszívesebben felgyújtanám az egész zacskót úgy, ahogy van, majd akkor gyújtogatok, ha ő is itt van. Romantikusan. Kénytelen vagyok felvenni egy nadrágot és egy felsőt, mert ezek nem lógnak, így nem tud majd belekapaszkodni. Felfegyverzem magam azzal, amim van: tollak, villák, de még a kurva vajazókésből is teszek el, mert hiába nem hegyes és éles, használható. Mivel egy kicsit tisztább fejre lesz szükségem, lecserélem a vodkát vízre, ami nem segít teljesen, de arra elég lesz, amire kell. Az üveget egyébként is feláldozom: eltöröm a pult oldalán, hogy legyen szúrófegyverem is, olyan, amit tudok tartani a nyakánál úgy, hogy ne kaszaboljam fel a saját kezem.

Mikor meghallom a lift csilingelését, már készenlétben állok. A gyűlöletteljes, mélységes harag fűt és telepumpálja a vérem adrenalinnal. Amikor a kulcs a zárba csúszik, megszorulnak az ujjaim a másik üveg nyakán. Csak azt várom meg, hogy benyisson, a következő pillanatban a sarok mögül előtörve már hajítom is felé a félig teli, súlyos konyakosüveget. Nem várom meg a becsapódást, mert számítok rá, hogy esetleg időben lehúzza a fejét, és az sem zavar, ha igen, és ezért üvegszilánok robbannak szét mögött az ajtón; én már felé rohanok és egyenesen rávetem magam, de nem úgy, ahogy ő szeretné.
– Te aljas rohadék! – üvöltök rá, ahogy szó szerint ráugrok, belecsimpaszkodva a nyakába, hogy hozzáférésem legyen a legvédtelenebb részekhez, mielőtt esélye lenne távol tartani azoktól. Az a célom, hogy valahogy satuba tudjam fogni a nyakát, vagy legalább elég biztosan áthurkolni, mert akkor a lendületemet kihasználva a lábammal elrúgom magunkat a faltól, hogy a földre essük. Azt sem baj, ha én kötök ki alul, mert az adrenalin működik és én már nyúlok is a falhoz odakészített és előre félbetört üvegért, hogy most végre ne habozzak.

zene: End This Way megjegyzés:  

I just can't compromise, apologize

there's nothing you can say
we both knew it would always end this way

Nem tudom eldönteni, hogy felhorkanni, nevetni, vagy valamit hozzávágni lenne-e kedvem, mikor elkezd a romantikán gúnyolódni. Nem azért, mert én bármi romantikusra is gondoltam volna – ezt nyilván ő is tudja –, hanem mert az ezen való gúnyolódás több mint nevetséges az ő szájából.
– Pont amennyire, mint amennyire te vagy romantikus – jegyzem meg szárazon. Milyen kurva romantikus volt az előző éjszakánk is.
Persze már megint csak azt csinálja, amihez neki épp kedve van. Elveszi tőlem az üvegszilánkot, megint pakolgatni kezd és mikor megjegyzést teszek rá, az egész újra az én hibám. Nyilván. Mondjuk semmi nem képmutatóbb, mint az, ahogy most a sebeim miatt aggódik, úgy nézegetve és fertőtlenítgetve őket, mintha bármi tétje lenne is annak, mi a fasz van velem. Persze nem könnyítem meg a dolgát közben és megjegyzés nélkül sem hagyom, de a válasza eléri, hogy ezúttal én is hallassak egy száraz, örömtelen nevetést.
– Ha tényleg elhiszed, amit most mondtál, nagyobb a baj a toronyban, mint gondoltam – vetem oda gúnyosan. A fizikai sérülések talán begyógyulnak az idővel, de alig több mint egy napja tért vissza az életembe és már most olyan sebeket okozott, amik ugyan nem láthatóak, de soha nem fognak sem eltűnni, sem begyógyulni.
Tovább küzdök ellene, míg a tekintetével világossá nem teszi, hogy ezzel azt kockáztatom, hogy újra megkötözzön, márpedig a kezeimre még szükségem van. Csak ezért hagyom békén, de ezt is csak addig, míg el nem érünk a felkaromhoz, amihez le akar vetkőztetni. Dulakodni kezdünk, mert ezt nem vagyok hajlandó hagyni, ő meg azt nem hagyja, hogy ellenkezzek, de végül sikerül vele kiegyeznem abban, hogy majd én szabaddá teszem neki a felkarom, aztán azt csinál, amit akar. Ennek megfelelően cselekszem is, de nem vetkőzök le, tényleg csak szabaddá teszem neki a területet, aztán tűrök, ameddig ő fertőtleníti és beköti a felkarom. Még mindig gyomorforgatóan nevetségesnek találom ezt az egész gondoskodósdit, mégsem erre teszek megjegyzést, csak megkérdezem, mégis mire számítsak. A válasza mondjuk egyáltalán nem lep meg, de ezúttal nem engedek utat a gúnyos nevetésnek, csak csendben rápillantok a szemem sarkából, figyelve, ahogy felkel a kanapéról.
– Jó mélyre süllyedtél. A szüleid biztosan büszkék rád – állapítom meg. Tudom, hogy erre majd jönni fog a minden a te hibád, Shay kiselőadás, de a szavai már lepattannak rólam, inkább azzal kötöm le magam, hogy újra felöltözzek és a zoknit is visszahúzzam a lábamra, mert az a lábfejem már fázik. David közben odahozza nekem a kérdésemben is emlegetett kaját, mire csak felhorkanok.
– Nem vagyok éhes – közlöm egyszerűen, de ha már volt ennyire előzékeny, a villát elveszem a lasagne mellől és magamnál is tartom, miközben felkelve elkezdem felfedezni a környezetemet. Nem őt akarom meggyilkolni vacsora közben a villával – még –, a dolgozó- és könyvtárszobát fedezem fel – könyvtár egy lakásban, beszarás –, és előbbinél a piás szekrény elég vonzónak tűnik a falnál. Rituálisan kellene meggyilkolni azt, aki szobahőmérsékleten tartja a vodkát, de nem fogok közelebb menni Davidhez, hogy megnézzem, van-e a fagyasztóban is. Nem baszakodok poharakkal, kinyitom az üveget és meg is húzom amolyan belső fertőtlenítés gyanánt, aztán visszacsavarom a kupakot és azt is magamnál tartom. Egy szó nélkül sétálok el David előtt, mert én aztán kurvára nem fogom semmiért az engedélyét kérni és nem is jelentem be neki, hova megyek és mit csinálok, de rohadt fáradt és tompa vagyok, szóval nem is most fogom eltörni a fején a vodkásüveget. Átbotorkálok arra a részre, ahol a szobák voltak, és találomra kiválasztom a legtávolabbit. Bemegyek, bezárom magam mögött az ajtót kulcsra – igen, tudom, be fog jönni, ha be akar, de legalább fel fogok rá ébredni és nyerek vele időt –, aztán egyik kezemben a villát, másikban a vodkásüveget szorongatva bebújok a takaró alá. Fogyasztok még az üveg tartalmából, hátha az kellően eltompítja az agyam egy viszonylag normális alváshoz, mint régen, aztán arra az oldalamra fordulok, ami nincs bekötve és a fegyvereimet a mellkasomra szorítva lehunyom a szemem, hogy legalább minimálisan megpróbáljak regenerálódni.

zene: End This Way megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

Az utóbbi körülbelül 36, vagy ki tudja hány órában az első elégtételem, amikor kénytelen keresgélni egy kicsit, mielőtt megtalálná, melyik fürdőben barikádoztam el magam. Persze arra nem számítottam, hogy ne tudna bejönni, ha akar, de ezen a ponton már egy kis kibaszás is jól esik. Figyelem, ahogy kinevet, de nem igazán hat meg, mert én is tudom, hogy nevetségesen nézek ki, de ennél jobb fegyverem egyelőre nem volt ellene. Az meg sem fordul a fejemben, hogy általa választott ruhákban flangáljak, amit vele is közlök, de olyan komolytalanul kezel, mint egy hisztis gyereket, pedig ennél azért jóval alaposabb okot adott arra, hogy tartsak tőle. Az már sokkal viccesebb, amikor a törölközőn lévő vér és az arcom aggasztani kezdik. Aggasztani! Haláli.
– Ha még egyszer megpróbálsz hozzám nyúlni, valamelyikünk meg fog halni – ígérem meg a hátának, amikor közli, hogy az alfelem állapotát majd megnézi magának. Meg a nagy faszt. Noha szeretném azt hinni, nem vagyok biztos benne, hogy ő lenne az, aki holtan végzi, mert egyrészt a fölény még mindig nála van, hacsak nem szerzek valahogy lőfegyvert, másrészt továbbra is én vagyok az egyetlen kettőnk közül, akinek ez a helyzet nem könnyű. Ettől még bánom, hogy olyan rohadt gyenge voltam azzal a késsel, amikor azelőtt megoldhattam volna ezt a helyzetet, mielőtt ilyen mélyre süllyedtünk volna.
Megkönnyebbülök, amikor megint eltűnik, bár az hamar kiderül, hogy nem igazán vagyok a helyzet magaslatán. Lehet, hogy a forró fürdő nem volt jó ötlet, de kurva jól esett, szóval ez van. Az üvegtálnak annyi, de ez nem az én problémám, aztán elvágom a kezem és a lábam is, de... úgy döntök, ez sem az én problémám. A földön fekve a lábamba állt szilánkot bányászva fel sem tűnik, hogy visszatért az én börtönőröm.
– Pedig nem rossz ötlet, csak előbb biztosnak kell lennem abban, hogy lenyelted a kulcsot – felelem elgondolkozva. Leengedem a lábam, a kicsi, de hegyes és éles szilánkot tanulmányozom és azon is elgondolkozom, kinek a nyakában mutatna jobban. Persze amikor kipróbálnám a sajátomban, már ott is van mellettem és megfogja a csuklómat, mire úgy nézek rá, mint egy durcás kisgyerek, akitől elvették az új játékát.
– Biztos, hogy nem – ellenkezek egyszerre a láz és a 25 fok ellen, és csak azért hagyom, hogy elvegye a szilánkot, mert ha túl sok helyen vágom el a kezem, használhatatlan lesz ellene is. Amikor értem nyúl, az már más kérdés, automatikusan lököm el a kezeit és gurulok oldalra, de nem veszem észre, hogy be vagyok lassulva, szóval még le sem érek a hasamra, amikor már megint rajtam van a keze, aztán egy szédítő ívet leírva ismét fejjel lefelé találom magam a vállán.
– Rohadt idegesítő ez az új módi – morgom és csak mert jól esik, megajándékozom egy rúgással. Annyira azért nem vagyok lázas, hogy a kezeimmel elkezdjem a fenekét csipdesni, de jobb stratégiával sincs időm előállni, mert rövid úton a kanapén puffan a hátam. Már ülnék is fel, de David tenyere masszívan érkezik a mellkasomra, hogy visszanyomjon, és amikor ficeregni kezdek, még a ruháimba is belekapaszkodik, hogy ott tartson, másik kezével pedig a megvágott tenyerem ujjait feszíti szét.
– Milyen megható! Amit nem te csinálsz velem, az máris érdekel? – gúnyolódok vele. Nem könnyítem meg a dolgát, nyilvánvalóan tovább ficergek, vergődök, megpróbálom ökölbe szorítani a kezem, elhúzni a kezem, lefejteni magamról az ő kezét... Aztán amikor a lábamért nyúl, először felé rúgok, mire ráül a lábamra. Felhorkanok, feltornázom magam valamennyire ülésbe, hogy akkor csépelni kezdjem, de amikor egy ponton megunja és a lábamat elengedve kapja el mindkét kezem, leszorítva őket és rám meredve, akkor szavak nélkül is megértem, mit akar ezzel üzenni. Fújtatok egyet, kirántom a kezeim az övéi alól, de abbahagyom az ütlegelést, mert ameddig nem vagyok megkötözve, még mindig több lehetőségem van. A szakadt harisnyák egyébként sem hatnak meg, nem azért vettem magamra ennyit, hogy a lábfejem védjem és ott nyerjek időt, és ez legalább nem is az a lábam, amihez a tollat rejtettem. Hagyom érvényesülni, ha már ilyen nagyon gondoskodó kedvében van, de aztán amikor nagy levegőt véve a felkaromra és a felsőtestemet takaró ruhákra néz, azonnal rázni kezdem a fejem.
– Felejtsd el! – közlöm vele, és már támasztom is meg magam, hogy egy mozdulattal leugorjak a kanapéról, de mivel még mindig a lábamon ül, a súlya nem ereszt. Ő elszánt, én nem hagyom magam, és ennek az eredménye egy olyan mini-birkózás a kanapén, ami régen még komikus is lett volna, de talán még most is az lenne, ha nem történt volna az, ami. Számomra ez most olyan érzés, mintha már most az életemért küzdenék, de David nem hagyja magát és erősebb is nálam...
– Elég! – emelem fel a hangom és közben egy pillanatra le is állok a dulakodással, hátha ő is megadja nekem azt az egy pillanatot. Ha igen, akkor ránézek és összepréselem az ajkaimat. – Ha én csinálhatom, megnézheted a karom, oké?! – ajánlom fel az egyetlen élhető opciót. Ha elfogadja, akkor a szemeimet rajta tartva kezdem el kihámozni magam a meglehetősen zilált összevisszaságba rendeződött ruhák rétegei alól... részben. Szerencsére ezek is nagyok rám és lógnak rajtam, ezért tulajdonképpen elég félig kiszabadulnom a pulóverből és letolni a vállamról két felső anyagát a könyökhajlatomig. Szerencsére a legalsó felső ujjatlan, így azt még csak lejjebb sem kell tolnom. Felülök és a másik oldalam megtámasztom a kanapén, hogy meg tudja nézni a felkaromon a sebet és azt csináljon vele, amit akarjon.
Miközben ő ellát, én magam elé bámulva nézem a fényűző lakást, aminek a konyhája nagyobb, mint amekkora házunk Tel-Avivban volt, és nem értem, hogy a francba kerülünk ide.
– Szóval mi a terv, David? Hátralevő életünkre bezárkózunk ebbe a lakásba és ez lesz a mi elbaszott happily ever afterünk? Vagy csak engem zársz be és néha hozol kaját, meg kiéled rajtam magad? – kérdezem még mindig a konyhát nézve, nem őt.

zene: End This Way megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

Úgy érzem, David inkább arra számított, hogy majd minden másodpercben próbálkozni fogok valamivel, de ennél azért alaposabban szeretném átgondolni a dolgokat. A kifárasztásra sem tudok játszani, mert velem ellentétben ő aludt a gépen is, szóval vagy visszájára sülne el a dolog. Talán rám telepszik némi enerváltság is az elmúlt alig egy nap hirtelen felfordulását, de főleg az egyre velősebb érzelmi - és testi - sokkokat követően. Nem tudom. Az biztos, hogy nem fogok az ő szabályai szerint játszani, de egyre biztosabb vagyok benne, hogy mi most bizony a míg a halál el nem választ véresen komoly kapujába érkeztünk.
Kiderül, hogy a lakás nem is az övé és a megszólalásából már összerakom a képet én is. Beszólok neki, de az önkritika szele meg sem legyinti, csak nevet, pedig nem viccnek szántam. Amikor az egyik hálóba kezd magával rángatni, ösztönösen állok ellen, amennyire tudok, mígnem kiderül, hogy csak bezárni akart. Szerencsére egyedül. Több fronton is előkészítem, hogy ki tudjak baszni vele, megnehezítsem a dolgát és még fegyvert is szerezzek, aztán végre rendesen megfürdök. A karom állapota elég aggasztó... lenne, ha érdekelne, de így csak magamra veszem a többrétegű szerelést, felfegyverkezem, aztán várok.
Már nem kell sokat ücsörögnöm, hogy meghalljam az érkezését. A kérdéseit és megjegyzéseit nyilván figyelmen kívül hagyom, de érzek némi elégtétel amiatt, hogy nem ide nyit(na) be először. A leszakadt zárakat neki kell majd kimagyaráznia, én meg nem aggódom, mert ha meg is éljük azt a pillanatot, mikor újra fürdeni fogok, a fejemet tenném rá, hogy van itt még legalább három fürdőszoba valahol. Persze elkerülhetetlen, hogy ide is bejusson, aztán nyilván kinevet, de én ugyanolyan kifejezéstelen arccal nézek rá.
– Nem fogok olyan ruhákat hordani, amiket te választottál – felelem, mintha nem néznék ki belőle semmi mást az ízlésére vonatkozóan, csak latex cuccokat. Igazából az sem érdekelne, ha ízléses darabok vannak a zacskóban, mert bár kötve hiszem, hogy ez létezhet, soha nem tennék a kedvére ilyesmivel. Akkor már inkább a granny-szerkók. Mondjuk azt nem kötöm az orrára, hogy rétegesen is öltöztem, nem csak rondán.
Figyelem, ahogy körbenéz, az ujjaim megszorulnak az üvegtál körül, bár a karommal nem tudnék jól a fejére célozni innen. Aztán mintha elkomorulna, rám néz, és ezúttal nekem támad kedvem röhögni, bár nem engedek utat a hangnak.
– Vicces, hogy érdekel. Azt is tudni akarod, hogy van a seggem? – kérdezek vissza, nem mintha válaszra számítanék. Figyelni kezd, én pedig visszabámulok, bár kezdem elég furcsán érezni magam. Már annál is furcsábban, hogy nem fázok körülbelül hat réteg ruha alatt. Aztán David felmordul... és elmegy. Felszalad a szemöldököm, főleg, amikor az egyetlen ajtó, aminek a becsapódását hallom, az a bejárati ajtó.
Kissé szédelegve kelek fel, a tálról viszont megfeledkezem. Kicsúszik a kezemből és ripityára törik a padlón, mire a számon pedig egy upsz csúszik ki. Jó ötletnek tűnik ebből is felfegyverkezni, de ahogy némileg koordinálatlanul rámarkolok egy nagyobb darabra, az megvágja a kezem is. Dupla-upsz. Sziszegve, a kezemet rázva teszek most le erről, még a végén lehet magamat találnám el. Persze az sem lenne rossz. Kikacsázok a fürdőből, valami szúrja a talpam, de csak amikor már a kibaszottul hatalmas nappali-étkezőbe érek tűnik fel, hogy a zokni-harisnya rétegekbe is beleállt egy kisebb szilánk, megvágva a lábam. Tripla-upsz. A hátam mögé nézve véres foltok jelzik az útvonalat, amin végigjöttem, és ez valamiért egy kalóztérképet juttat eszembe, ami hirtelen nagyon vicces gondolatnak tűnik. Kuncogva ülök le a földre, a vérző tenyeremmel rajzolok a padlóra egy nagy X-et, aztán mellé fekszek, mintha én lennék a kincs, pedig csak egy nagy rakás szemét vagyok. Egy kicsit forog velem a szoba, de azért felemelem a lábam és kiszabadítom a szilánkot az anyagrengetegből.
Csak ekkor tűnik fel, hogy David már ott áll néhány lépésnyire tőlem; nem is hallottam jönni.
– Sok mindent kell majd megmagyaráznod a szenátorodnak – közlöm vele. Leengedem a lábam és közvetlen közelről kezdem szemlélni a megszerzett szilánkot.
– Szeretnél sokat takarítani? – kérdezem, de nem nézek rá. – Én nem. Mondjuk nem is érdekelne, csak itt hagynálak. – Tovább szemezek a szilánkkal, aztán merő kíváncsiságból a saját nyakamhoz fogom azt. Ezt meg tudnám csinálni? – Szívesen megölnélek, de nem bízok magamban. Miért van itt ilyen hideg? Elférne a padlófűtés egy ekkora kéglibe – váltok témát teljesen összefüggéstelenül.

zene: End This Way megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

Mivel jelenleg nem látok más megoldást, hagyom magam sodródni az árral. A repülőutat főleg a stewardess segít átvészelni, de azt nem hagyom neki, hogy annál többet próbáljon segíteni, mint amennyit szabad. Szerencsére landoláskor biztos lehetek benne, hogy tényleg megértette, amit mondtam neki, így érte nem aggódom – magamért igen, mert még nincs használható tervem, de majd lesz. A kocsiban várom Davidet – nem igazán van más választásom –, de amikor érdektelenül válaszolok a kérdésére, nem csatlakozom a mosolyához és ahhoz sem, amikor a méreteimre kezd utalni. Emlékszem, régen hányszor és milyen könnyedén csináltunk ebből viccet, de most leginkább csak hányingerem van a közös emlékeinktől.
– Nem reménykedtem – felelem egyszerűen, mert tényleg nem, csak a puszta tényre világítottam rá, hogy akinek van szeme, az látni is fog. Amikor átnyúl előttem az övért, elfordítom a fejem és belepréselem magam az ülésbe, a csípőmet pedig kitolom egészen az ülés távolabbi oldalára, szinte félig le is csúszva az ülésről, hogy minél távolabb kerüljek a kezeitől. Nem mondok semmit és ha kinevet sem reagálok rá, csak magam elé meredve nézek kifelé a szélvédőn. Sokkal fontosabb, hogy megfigyeljem és memorizáljam az útvonalat és a környéket.
A mélygarázsban mintha keresné a parkolóhelyet, ekkor kezdek először gyanakodni arra, hogy ez csak valami ideiglenes megoldás. Amikor kinyitja nekem az ajtót és nem nyúl értem, egy pillanatra bizalmatlan gyanakvással nézek rá, de aztán inkább gyorsan kiugrok, mielőtt meggondolja magát és mégis hozzám ér. Sajnos nem találkozunk senkivel, de legalább hosszabb liftútnak nézünk elébe. Tizennyolcadik emelet. Hát, az ablakon való kiugrást egyelőre kizárom a listáról. Felérve a folyosóról is csak egy ajtó nyílik, amihez neki kulcsa is van, beérve pedig a riasztót is ártalmatlanítja. Körbenézek, hogy legalább egy első benyomásom legyen a helyről, de csak azt tudom megállapítani, hogy hatalmas. David megjegyzésére rápillantok.
– Nem hiszem, ameddig kinyalod nekik – jegyzem meg szárazon. – De legalább eggyel nagyobbra váltottál a diplomatáknál – teszem hozzá ugyanilyen hidegen. Mindketten tudjuk, hogy ez nem dicséret volt, persze a mostani helyzetünkben különösen nevetséges, hogy annak idején miért öltem meg azt a nőt, és hogy David milyen hálás volt. Biztos furcsa érzés lehet szembeköpni saját magadat.
Már meg sem lep, amikor megint magával kezd vonszolni, de amikor a nyitott ajtó mögött meglátok egy hálószobát, azonnal befékezek és megpróbálom kirántani a karom az ujjai közül. Erre persze csak még erősebben fog és rángat, és már felkészülök rá, hogy most úgy fogok küzdeni, mint az életemért... de aztán belök az ajtón és rám zárja azt.
A szoba csendjében már ki merem engedni azt a reszketeg, megkönnyebbült sóhajt.
– Legalább eloldozhattál volna, te faszkalap – morgom az orrom alatt. Persze feltalálom magam, csak sokkal kényelmetlenebb megint előreszenvedni a kezeimet – főleg a sajgó és lüktető felkarommal –, aztán meg rengeteg időmbe kerül a fogaimmal kioldani a csuklóimat összetartó csomót. Megkönnyebbülök, amikor végre ismét szabaddá válnak a kezeim, átmozgatom a vállaimat, a csuklóimat, és élvezem, hogy végre visszatér beléjük a vérkeringés. Felfedezem a szobát, a szekrényeket, a fürdőszobákat, a vécéket – mi a szarnak ennyi minden egyetlen hálószobához?? –, és bár a ruhák között csak tipikus luxy rich granny clothes van, úgy döntök, ez legalább biztosíték David ellen. Magamhoz veszek valami zebramintás-szerű szövetnadrágot, alá három harisnyát, zoknit, és négy nagyibugyit. Felülre találok ugyan viszonylag normális felsőket, ebből csak kettőt veszek le, meg melléjük valami undorítóan púderrózsaszín selyemblúzt, és még arra egy fekete-fehér virágmintás... köntösszerű valamit. Minél több és minél nevetségesebb, annál jobb. Felmarkolom a szerzeményeimet, beviszem az egyik fürdőbe, aztán megint átkutatok mindent, potenciális fegyvereket keresve. Sajnos csak két tollat találok, meg a fürdőszobában nehezebb berendezési tárgyakat, még manikűrkészlet sincs, de ez is több, mint a semmi. Az ágy mellől magammal viszek egy széket is, aztán bezárom minden fürdő és vécé ajtaját, magammal viszem a kulcsokat, végül pedig bezárom magam a fürdőkádas fürdőszobába és a székkel eltorlaszolom az ajtót. Ezt oldd meg, baszd meg.
Nyugodtan vetkőzök le és engedek magamnak egy kád fürdővizet, mert tudom, hogy előbb fogom meghallani, hogy jön, mint hogy bejuthatna. Végre alaposan megfürdök, megmosom a hajam, lemosom magamról a mocskot. A karomon is kimosom a sebet, de nem tudom, ez mennyit segít rajta, mert már be van gyulladva. Majd meglátjuk. Érzek is magamon némi erősödő tompaságot, de nehéz eldönteni, hogy csak kimerült vagyok-e, vagy lázas, főleg a forró fürdőben. Végül meg sem zavar ebben. Megtörölközök az egyik nagy, puha fürdőlepedővel az egyik szekrényből, jól össze is vérezem, de nem az én problémám. Megtörlöm a hajam egy másikkal, megfésülködök a polcon talált fésűvel, aztán beöltözök, és amikor ezzel is megvagyok, leülök a sarokba a földre. Az egyik tollat a fantasztikus ruháim ujjába, a másikat a zokni szárába rejtem. Magamhoz veszek egy súlyos üvegtálat is, amiből kiborítom a vattapamacsokat a mosdókagylóba.
És várok.

zene: End This Way megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

Szar érzés belegondolni, hogy nincs használható tervem. David – nyilván – az össze számításomat keresztbe húzza, az egyetlen esélyem az lenne, ha megszabadulnék tőle, de annyira azért nem vagyok hülye, hogy hátrakötött kezekkel kezdeményezzek újabb közelharcot. Pedig az éjszaka történtek után már fogna az a kurva penge. Átkozom magam a saját gyengeségemért és átkozom őt azért, amivé vált. Hiába próbál engem hibáztatni mindenért; tudom, hogy mit basztam el, azért vállalnám is a felelősséget, de ezt nem én csináltam.
Lehetnék neki hálás, amiért hagyja, hogy távol tartsam magamtól, de ennél visszásabb és nevetségesebb dolgot kitalálni sem lehetne. Az övemet a stewardess csatolja be a gépen, aztán kiengedne ő a mosdóba is, de David feltételeit hallva inkább én magam mondok le róla. Kurvára nem fogok bemenni vele a mosdóba, se nem fogom hagyni neki, hogy végignézze. Később nagy kegyesen még enni és inni is kér nekem, de rövid úton közlöm vele, hogy ha ő akar megetetni, inkább küldesse is vissza az ételt. A megjegyzésére megvonom a vállam.
– Nem az én problémám – közlöm vele rá sem nézve. Nem fog tudni megtömni, sem most, sem később, mert legfeljebb az öklendezési reflexemet aktiválná vele, és még ha le is erőltetne valamit a torkomon, azonnal az ölében látná viszont. Jobb lesz, ha erre is kitalál valamit, ha már olyan kibaszottul furfangos, de ha nem, akkor sem nekem kell majd kiásni a gödröt, szóval legyen az ő baja. Lehet, hogy kinevet, mert szélsőséges gondolatnak találja mindezt, de akkor elfelejti, hogy ki vagyok képezve mindenfajta fogságra.
Ismét a stewardess az, aki talán sajnálatból, talán kötelességből, de némi vacillálás után leül mellém és megeteti velem az ételt, előtte és utána belém diktálva egy-egy pohár vizet is. Megköszönöm neki, mert ez több, mint amit ebben a helyzetben bárkitől is remélhetnék, de aztán alig egy óra múlva ismét megjelenik, hogy megpróbálja rávenni Davidet, hogy engedjen ki a mosdóba vele. Ezzel már tényleg meglep, de az még váratlanabb, hogy David belemegy. Nem néztem volna ki belőle, de ettől még nem leszek hálás az alapvető szükségleteimért. Persze burkoltan megfenyegeti szerencsétlen nőt, rá is hozza a frászt, de mégsem hátrál meg, amiért már sokkal inkább tudok hálás lenni. Amikor rám néz, biccentek, ezért kicsatolja az övem, aztán elkísér a mosdóhoz, ahol – érthető okokból – nehézkesen, de lefejti a kezemről a béklyót. Fintorogva húzom végre előre a kezeimet és tornáztatom meg egy kicsit a vállaimat, aztán miközben a csuklóimat masszírozva az ajtóért nyúlnék, a nő hátrales a válla felett, mielőtt fojtott hangon hozzám hajolna.
– Jól vagy? Szükséged van segítségre? Értesíthetem a hatóságokat landoláskor... – mondja szinte csak lehelve a szavakat. Hálásan pillantok rá, egy apró mosollyal a szám sarkában, de megrázom a fejem.
– Ne sodord bajba magad – felelem egyszerűen. Az éjszaka történtek után már bármit kinézek Davidből és tényleg nem akarom, hogy a puszta jóakarás ártson ennek a nőnek. Látom, hogy összeszorítja az állkapcsát, a szemei azonban megtelnek félelemmel, ezért amikor lassan, de bólint egyet, elhiszem neki, hogy megértette a helyzet súlyát. Bemegyek a mosdóba, és csak azért nem zárom magamra az ajtót, mert remélem, hogy ha Davidnek eszébe is jutna mégis erre járőröznie, ez elég biztosíték lesz neki, hogy nem rosszalkodok odabent. Elvégzem a dolgomat, aztán örömmel fedezem fel, hogy az ilyen luxusgépeken még olyan is van, hogy bekészített nedves törlőkendő. Ez sokat segít abban, hogy elviselhető(bb) állapotba hozzam az alfelem, bár a fehérneműmről már nem igazán tudom eltüntetni David ottlétének bizonyítékát. Végre tényleg rendesen visszaöltözök, bár a felkarom túlságosan fáj ahhoz, hogy megpróbáljam megmozdítani magamon a felsőm hosszú ujját. A rajta levő szakadást próbálom úgy igazítani, hogy tudjak vetni egy pillantást a sérülésre, ami egyáltalán nem néz ki jól, a környező bőr is be van pirosodva és forrónak érződik, de erről is úgy határozok, hogy egyelőre nem az én problémám. Fintorogva visszarángatom rá a vértől megkeményedett anyagot, aztán elhagyom a mosdót. Megkönnyebbülök, hogy még mindig csak a nő vár rám, némi bizonytalansággal szorongatva azt a bizonyos köntös övet, de én szó nélkül hátat fordítok neki és hátrateszem a kezeimet. Az hamar kiderül, hogy ő érthető okokból nem igazán jártas ilyesmiben, mert egyszerűen csak elkezdi a csuklóim köré tekerni az övet, szóval halk szavakkal instruálom, hogyan csinálja rendesen. A végén fél rendesen meghúzni is, de szólok, hogy kösse szorosabbra, mert tényleg nem akarom, hogy David ártson neki. Megköszönök neki mindent, aztán hagyom, hogy visszakísérjen, ahol szerencsére David is elégedett a kötözésemmel, ezért békén hagyja a nőt. És engem is.
Az út hátralevő részében sem nézek rá vagy szólok hozzá. Nem is alszom, csak sztoikus mozdulatlanságban ülök a helyemen, zsibbadó és égő vállakkal, az odalent és a karomban érzett fájdalommal tartva ébren magam. Nem küzdök, mert egyelőre egyébként sem lenne értelme. Majd ha kínálja magát a lehetőség, vagy végre odaérünk bárhova is, ahol lesz értelme tervezgetni. A landolás után hagyom, hogy odarángasson a kocsijához és beültessen, egyetlen pillantásra sem méltatva a kétfős illusztris társaságot a másik autónál. Tompának és fáradtnak érzem magam, de nem engedek a késztetésnek.
Persze mikor David visszaérkezik, rögtön fenyegetőzni kezd, mire vetek rá egy oldalpillantást.
– Azt hittem, te mindig azt teszed, amihez kedved van – mondom először válasz helyett, aztán újra előre nézek. – Ha megállsz egy pirosnál, a hülye is észre fogja venni, aki benéz az ablakon, hogy hátra van kötve a kezem, de nem terveztem passzióból kifejelni az ablakot, ha erre gondolsz – adom meg neki az érdektelen választ. Nekem aztán tényleg tökmindegy, berak-e a csomagtartóba vagy nem. Felesleges lenne arra építenem, hogy egyáltalán bárki is felfigyelne arra, ha SOS-t tátogok az anyósülésről; ennél sokkal biztosabb tervre és stratégiára lesz majd szükségem és az az igazság, hogy az éjszaka után nincs kedvem felesleges kockázatokkal esetleg feldühíteni Davidet, mert elhiszem neki, hogy újra megtenné. Ezt persze soha nem fogom neki bevallani.
Tartom a szavam egyébként akkor is, ha valami csoda folytán megbízott bennem és nem küldött a csomagtartóba. Nem jókislány vagyok, csak mérlegelek és nem történik olyan vagy látok olyat, amit úgy ítélnék, hogy megéri a kockázatot. Az útvonalat persze annál jobban figyelem, memorizálom az utcákat és a környékeket, feltérképezek, hogy szükség esetén meglegyenek az A, B, C és D terveim is menekülésre, rejtekhelyre, segítségkérésre. A célunkat érdekesnek találom, mert ez sokkal drágábbnak néz ki annál, mint amire számítanék tőle, de visszanyelem a de felvitte a dolgodat a jóisten megjegyzésemet. Nem mondok semmit és az arcom is kifejezéstelen marad, ellenben kíváncsian várom, hogy tervez egy ilyen fancy helyen feltűnés nélkül kiszedni a kocsiból és bárhová is kísérni.

zene: End This Way megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

Emlékszem még, milyen volt, amikor a kórházban hittem azt, hogy a világom kifordult a sarkaiból. Minden értelemben össze voltam törve, de amikor megláttam Davidet, azt hittem, azért van ott, hogy esélyt adjon nekem. Tudom, hogy szerinte nem fogtam fel a tetteim súlyát és következményeit – ezt mostanra elég világossá tette –, de én nem mondom el neki, mekkorát téved; valószínűleg úgysem hinné el. Pedig nagyon is értettem, nagyon is éreztem, nagyon is tudtam. Ugyan én is átmentem a gyász minden időszakán, mert nem tudtam elképzelni nélküle az életem, sokszor gondoltam rá, hogy felkeresem. Beszélni akartam vele, miután időt adtam magunknak, bocsánatot akartam kérni, hátha ő is...
Egyszer meg is próbáltam, de Lazare résen volt és megállított, aztán inkább ki is csempészett az Államokból. Az már az én döntésem volt, hogy nem jöttem vissza; lebeszélt róla és engem meggyőzött, hogy ha David eddig nem keresett, miért lenne hirtelen kíváncsi rám. Elfogadtam, hogy lemondott rólam. Sok időt töltöttem Indonéziában, és a közös emlékeink fájdalmas mocsarában vergődve kigyógyítottam magam az önsajnálatból. Megtanultam újra a régi lenni, elzárni az érzelmeimet és nem hagyva meg vele kapcsolatban sem mást a haragon kívül. Haragudni könnyű volt; az kevésbé fájt.
De most már haragudni sem tudok rá. Nem a szó hétköznapi értelmében. Valami sokkal mélyebb, sokkal rosszabb dolgot érzek, mert még fel sem fogtam, hogy váratlanul visszatért az életembe, egyik sokk jön a másik után. Nem egyszerűen csak megváltozott, hanem egyáltalán nem ismerek rá. Felkaparja a gondosan ápolt felszínt, felfedezteti velem, hogy még mindig nem csak haragszom rá, hanem ennél sokkal több érzés rejlik a mélyben, de aztán az árulásnak egy olyan formáját választja, ami bennem a legrosszabb rémálmaimban sem merült volna fel soha. Eddig türelemjátéknak fogtam fel ezt az egészet, de egyszeriben ráébredek, hogy ő nem játszik. Nem egyszerűen csak haragszik rám. Valószínűleg teljes szívéből gyűlöl, amiért képes megtenni velem ezt, lesüllyedve egészen odáig, ahonnan akkor megmentett. És miközben már ténylegesen megerőszakol, úgy néz a szemeimbe, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Mintha ez tényleg az én hibám lenne.
Nem szimplán összetörik bennem valami nagyon mélyen; az a szív, amit ő keltett életre és épített fel, én pedig mélyre ástam és rozsdás vaspántokkal felszerelt csapóajtó alá zártam, most spontén öngyulladással megsemmisül.
Nem telik el sok idő azzal, hogy az ágyon ülve mozdulatlan némaságban figyeljem őt, mert bejelenti, hogy ideje indulnunk. Meglep, hogy a nő segítőkészséget mutat velem szemben, de talán csak ő sem néz és hallgat végig ilyesmit jóérzéssel. Igazából szerencséje van, hogy ő nem élt át ilyesmit a majomarcúak között. Hagyom, hogy segítsen két fokkal normálisabb állapotba varázsolni, és bár érzelmeket még mindig nem engedek a felszínre, halkan megköszönöm neki. Látom, hogy a nem sokkal ezelőtti eseményeknek köszönhetően újra vérezni kezdett a felkarom és igazából alaposan összemocskolta a takarót is, miközben David leszorított rá, de ez nem az én problémám. Nem lepne meg, ha máshol is véreznék, de ennek sosem adnék hangot és sosem adnám jelét. Kifejezéstelen arccal hagyom, hogy David kirángasson a szobából, amikor pedig a csomagtartóhoz vezet, csak megvetően felhorkanok, mert ezek szerint nagyon is tart attól, hogy bepróbálkoznék valamivel. Azt mondjuk várhatja, hogy majd hagyom, hogy bárhol máshol is hozzám érjen; ha megpróbálja, így vagy úgy, de leállítom. Ha kell, megrúgom, lefejelem, ellököm, vagy mindhárom egymás után, de az biztos, hogy nem fogja rám tenni a kezeit, magamtól is bemászok. Nem azért, mert ennyire együttműködő vagyok, hanem mert úgysem hagyna más választást, akkor meg már inkább hozzám se érjen.
Ugyanezt eljátszom akkor is, amikor megáll a kocsi és nem sokkal később kinyílik a csomagtartó. Ha megpróbál benyúlni értem, páros lábbal rúgok kifelé és azt sem hat meg, ha sikerül eltalálnom mondjuk a gyomorszáját, véletlenül. Nem hagyom, hogy hozzám érjen, ehhez megint bevetek bármit, míg nem hagyja, hogy magamtól másszak ki onnan. Utána persze már megint rángat magával, amit egészen addig hagyok, míg le nem ültet és az övért nem nyúl. Egy pillanat alatt felhúzom a lábaimat az ülésre, a mellkasomhoz, hogy ne tudjon az ölemnél matatni.
– Ne nyúlj hozzám – szűröm a fogaim közt, aztán a stewardess felé intek a fejemmel. – Ha ragaszkodik hozzá, majd ő becsatolja az övet – közlöm hidegen, és hacsak nem akar nekiállni az ülésen birkózni, kénytelen lesz ezt elfogadni. Én igazából le se szarom, mi van az övemmel; ha lezuhanunk, úgysem ez a szövetdarab fog megmenteni, bár Davidet is inkább az motiválhatja, hogy fel tudok-e csak úgy kelni az ülésből vagy nem. A stewardessnek mindenesetre hagyom, hogy bekössön, ha David ragaszkodik hozzá.
Nem figyelek a biztonsági intézkedések magyarázatakor – sem –, csak kifelé bámulok az ablakon. Nem mozdulok, pedig a kezeim már fájnak és zsibbadnak és perpillanat az ülés is a lehető legkényelmetlenebb és legfájdalmasabb testhelyzet, de nem adom meg Davidnek az örömöt, hogy ezt lássa rajtam. Csak órákkal később veszem fel az épp arra jövő stewardesszel a szemkontaktust, közölve vele, hogy ki kell mennem a mosdóba, mire ő bizonytalanul Davidre pillant. Ha alszik, érdektelenül megvonom a vállam, hogy felőlem aztán felébresztheti és engedélyt kérhet nekem, hogy pisiljek. Persze ezt is csak díszkísérettel tehetném meg.
– Hajlandó vagy kint várni? – kérdezem, de miután világossá teszi, hogy vagy ez, vagy nyitva hagyom az ajtót előtte, elfordítom róluk a tekintetem.
– Akkor felejtsük el – bámulok ki újra az ablakon. Inkább egy vesegyulladás, mint bármelyik opció.
Ezt fenntartom az út hátralevő részére is. Az ilyesmi nem okoz problémát, ahogy az alvásmegvonás sem, inkább az esett volna jól, ha felkelhetek egy kicsit és az éjszaka történtek után legalább minimálisan rendbe szedhetem magam odalent, de előbb halok meg mint hogy ezt az orra előtt csináljam. Ha esetleg közben ételt vagy italt hoznának, ugyanaz a szabály érvényes, mint az övnél: Davidet nem vagyok hajlandó a közelemben tudni, szóval hacsak nem hajlandó a stewardess vagy a másik nő segíteni nekem ebben, akkor megvagyok evés és ivás nélkül is.

zene: End This Way megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

+18
Mindig, mindenre van válasza. Viszket a bőröm a gondolattól, hogy más nőket kefélt, pláne azt képzelve, hogy én vagyok az, de ő erre válaszul is csak a fejemre olvassa, hogy a rabja vagyok. Gúnyosan felnevetek.
– Szó szerint, nem igaz? – kérdezek vissza. Azt már fel sem vetem, ő mit szólt volna ahhoz, ha minden éjjel másik fickó ágyába fekszem azt képzelve, hogy épp ő kefél meg, mert tudom, hogy csak gúnyolódna és újabb képzeletbeli tőröket állítana belém. Megváltozott, de csak ezután jövök rá, mennyire.
Volt idő, amikor nem gondoltam volna, hogy bárki érintését el tudnám viselni, most viszont neki köszönhetően új erőre teszek szert. Túlélek egy újabb erőszakot. Ha valaki valaha azt mondta volna nekem, hogy David egyszer ezt teszi velem, kiröhögöm és elvágom a torkát - még az elmúlt két évben is. Most azonban itt vagyunk és megtörténik. El kell telnie egy kis időnek, mire ezt felfogom, de amikor megteszem és ezzel szembesítem is, csak újabb adag nárcisztikus gyűlöletet hány rám, engem állítva be az egyetlen bűnösnek, engem vádolva önzéssel, miközben épp bevallottan a saját kénye-kedvére használja a testem és nem érdekli, én akarom-e. Amikor a hajamba markolva magára kényszeríti a tekintetem, pislogás nélkül állom a pillantását, az arcom pedig gyűlöletteljes fintorba torzul.
– Neked sem ártana egy tükör – sziszegem. – Higgy, amit akarsz, de nem én tettelek ezzé a kibaszott szörnyeteggé. Te magad váltál azzá.
Nem adom meg neki az örömöt, hogy lássa a fájdalmat az arcomon. Megacélozom magam, megfeszítem a testem és még a szemeimet sem fordítom el róla. Végig őt bámulom, hadd lássa csak, mit csinál. Hiába rándul meg a testem a fájdalomtól, hiába szeretne összetörni és sírni bennem az a Shay, akit annak idején ő hozott létre, olyan mélyre rejtem magamban, amennyire mélyre csak tudom. Ez nem David. Nem az én Davidem. Nem teszek és nem szólok semmit, csak hagyom, hogy kiélje magát, miközben le sem veszem róla a tekintetem. Az árulásnak és a csalódásnak ez a mélysége sokkal jobban fáj, mint amit tesz velem.
Amikor végez, pont úgy hagy ott, mint valami állatot. A ruháimat is csak alig-alig igazítja meg, majd mint aki jól végezte dolgát, visszaül bagózni a székre. Sokáig nem mozdulok meg, mert meg kell emésztenem, ami történt és fel kell dolgoznom minden feltörő érzést, de nem adom meg neki az elégtételt, hogy szenvedni lásson. Még fel is ülök, ahogy korábban, és semmi jelét nem adom annak, hogy fájdalmaim lennének, csak bámulom őt kifejezéstelen arccal, szótlanul.
A segítség nem várt helyről érkezik. Amikor David közli, hogy indulunk, a nő lép oda hozzám, bár először reflexből elrántom tőle a karom, ahogy hozzám ér. Barátságtalanul meredek rá, mire ő a ruháim felé int a fejével, én pedig meglepődök, amiért egyáltalán érdekli, de ha David hagyja, én is hagyom neki, hogy rendesen megigazítson rajtam mindent, amennyire tud. Davidhez egyetlen szót sem szólok és még csak nem is mutatok érzelmeket. Akkor sem, ha hozzám szól, akkor sem, ha rángat; akár a kibaszott csomagtartóba is bezárhat, nem érdekel.
Csak a lehetőséget keresem. Egy gyanútlan járókelő, akinek segítségért kiálthatok. Az esély, hogy előrevegyem a kezeimet - hiszen az kevésbé feltűnő. A lehetőség, hogy ha mögötte ülök, satuba fogjam a nyakát az összekötött csuklóimmal. Bármi. Járjon az bármilyen következménnyel akár rá, akár rám nézve.

zene: solve coagula megjegyzés:  

maybe I'm just a mystery, I can end up your misery

in the end, we all end up in a garbage dump
but I'll be the one that's holding your hand

+18
Nem kellene meglepődnöm, főleg nem rajta, mégis felkészületlenül sodródom az árral és most nem azért hagyom, hogy ő irányítson, mert ezt akarom és titkon élvezem, hanem mert tényleg nincs választásom. A testem ugyan elárul, mert még mindig pontosan úgy játszik velem, mintha külön neki teremtettek volna, de az elmémet nem tudja megfertőzni. Legalábbis nem úgy, mert a szavaival igenis megmérgezi a tudatomat. Nem akarom tudni. Nem akarom tudni, hogy úgy vitt nőket az ágyába, hogy közben még azt is képzelte, hogy én vagyok az. Bezzeg a saját hibáit azt képtelen elismerni.
– Szóval szánalmas pótlékokban kerestél vigaszt, de még a nagy bosszúhadjáratod végén is csak ott lyukadtál ki, hogy engem akarsz? – fújtatok megvetően. Még hogy én vagyok a mártír. Még be is vallja, hogy minden, amit tett, csak kicsinyes bosszú volt, mert hiába mentettem meg az életüket, ő az egészben csak azt képes meglátni, hogy mindezt hogyan tettem. Forr a vérem, most már a dühtől is, de miért is érdekelné őt, hogy mi van velem? Csak abból indul ki, amit eddig előcsalt belőlem, legalábbis ezen a ponton még ezt hiszem, mert a testem eddigi reakciói legalább valamennyire megkönnyítik a dolgát. Nem teljesen és nem eléggé; a méretei és az én elmúlt két és fél évem kínzó ellentétet alkotnak, amivel talán nem lenne akkora baj, ha nem lennék megkötözve. A bennem keltett feszültséget és gyűlöletet én is le tudnám ezzel vezetni, csakhogy minden, amit csinál valami másra emlékeztet, és nyilván meg sem hallja – vagy nem is érdekli –, amikor legalább minimális enyhítést kérek. Nem. Nem érdekli semmi, csak tovább hajszolja a saját élvezetét, két kézzel szorítva az ágyra, míg az egész lassan sokkal jobban átfolyik abba a valami másba, mint ahogy indult a dolog.
Akkor veszítem el végleg a fonalat, amikor sikerül átfordítanom a fejem és meglátom a nőt, ahogy minket bámul a másik ágyról. Gondolkodás nélkül üvöltök rá, mert hiába zavarodtak össze teljesen a szereplők, ez most már mindenben emlékeztet a legrosszabb rémálmaimra, amiktől több mint egy éven át nem tudtam szabadulni. Végleg lekapcsolok, da David persze ezt is csak élvezi. Gúnyosan mormog a fülembe éttermekről, mert nyilván fogalma sincs semmiről. Nem mintha most már egy kicsit is hinnék abban, hogy érdekelné, ha tudná. Ezért sem könnyebbülök meg, amikor elhagyja a testem, mert csak áthelyez, hogy ugyanott folytassa, ahol abbahagyta, közben arra kényszerítve, hogy én a másik ágyon alvást tettető nőt nézzem.
Mit gondolsz, mit szólna most hozzád a te hősszerelmes Rómeód, hm? Mire gondolna, ha így látna téged, Shayana? A kép egy pillanatra teljesen átvált; David nem felettem van, hanem az ágyon fekszik, kifejezéstelen tekintettel nézve engem és hagyva, hogy a felettem levő Doron azt tegye velem, amit csak akar. Pislogok egyet, a kép visszavált, és nekem felfordul a gyomrom. Pedig megmondta, hogy ugyanolyan, mint ő, de én nem vettem komolyan. Ökölbe szorulnak a kezeim, minden izmom megfeszül és darabossá válik a légzésem, de nem adom meg neki az örömöt, hogy összetörjek. Csak harag és gyűlölet lángol fel a szívemben, mert arra a pontra már eljutottam egyedül, hogy kizárólag ezzel reagáljak.
Ezért sem tud megijeszteni, amikor megáll és megszólal. Oldalra fordítom a fejem, hogy fel tudjak nézni rá, és ezúttal a szemeimben már nyoma sincs annak az áruló vágynak sem, amit az előbb még sikerült felébresztenie a szánalmas testem még szánalmasabb érzékeiben. Nem; színtiszta gyűlölettel meredek rá, mert már pontosan annak látom, ami.
– Tedd csak meg, David – szűröm a fogaim közt hidegen. – Úgysem érdekel, mit mondok vagy akarok, te csak elveszed, amit te akarsz, nem? Nem kell játszanod az agyad, csak csináld. Legyél olyan, mint ő. – Megfeszítem a törzsem izmait hogy kissé fel tudjam emelni hozzá a felsőtestem és szinte rávicsorogjak.
– Szólítsalak is úgy? Szeretnéd? Hívjalak Doronnak? Attól még jobban begerjednél? – sziszegem dühtől eltorzuló hangon.
– Persze ő legalább megtette azt a szívességet, hogy bedrogozott előtte – köpöm még oda, kétélű tőrt használva. Neki is biztosan szép emlékei vannak a bedrogozásról, és eddig úgy tudtam, Doront is gyűlöli, szóval ha azt a faszszopót még jobbnak is állítom be nála, azt remélhetőleg még érzékenyebb fogja érinteni. Vagy nem. Hiszen bevallotta, hogy egyformák. Talán még bóknak is veszi.
Én mindenesetre visszaeresztem a felsőtestem az ágyra és hagyom, hogy kiélje magát. Úgysem tudom lebirkózni magamról, akkor már a küzdelmem örömét is elveszem tőle.

zene: solve coagula megjegyzés: