Szerencsére Hadriannek megeredt a nyelve, amit Enzo próbált a lehetőségei szerint a legjobban és leghatékonyabban meg is ragadni. Hevesen jegyzetelt, átkozódva magában, hogy pont a mai napon felejtette el diktafonját magával hozni a tanúvallomás hivatalos helységen kívüli meghallgatására. Megpróbált minden részletet papírra vetni, az elején még mondatokban, nem sokkal később már csak címszavakban írva. “Nagy távolság a lakhely és a munkahely között”; “Hivatalos viszony, felületes beszélgetések”. Be kell látnia, hogy a másiknak igaza van, nincs még megalapozottság, a jogászias dumával és a hatósági intézkedésekkel való fenyegetéssel nem ment sokra, pedig döntő többségben ez épp elég szokott lenni, hogy valaki félelmében a létező összes gondolatát és a sértettel való találkozások minden egyes másodpercét - rettegve a következményektől - felidézze és elkezdjen csacsogni korlátok és fékek nélkül. Baljósló volt az az attitűd és viselkedés, amit Hadrian Rutherford magából sugárzott, túlzottan kérdezősködött, beleszólt a munkába, nem mellesleg pedig kérdőre vonta a nyomozót a dolgok számára ideális menetrendjéért. Természetesnek tartotta, hogy a kamerafelvételek megtekintése után a fiút hallgassa meg, hiszen jelenleg első számú gyanúsított volt a fejében. Nem volt más potenciális és reális lehetőség, Molly Reed élete kibogarászhatatlanul rejtélyes volt, nem voltak köztudomású vagy kisebb utánajárással felfedezhető barátai, jó ismerősei, a bár, ahol dolgozott nem igazán teregette ki az alkalmazottai szennyesét, a kamerafelvételt is csak hatósági végzés után adták át, a szülei a nevén és a születési idején kívül csak a fejükben élő kislány jellemét tudták előadni, az egyetlen, akit pedig arcra pontosan felismerhetett a videón, inkább kritizál, mintsem segítene. Idegesítették a körülmények, ugyanis, sokakkal ellentétben, ő tényleg igazságot akart szolgáltatni, rá akart találni a huszonéves pultosra, aki egyik percről a másikra a homályba veszett. Tudta, hogy fegyelmi eljárás indulna ellene, ha hatósági titkokat teregetne ki az őt kísérő fiatalnak, így ráharapott a nyelvére, mielőtt a feszültségtől kiokosítást tartana és olyan dolgot is elárulna, amit törvény tilt a számára. Óvatosan és körültekintően próbált ellátni, mely idővel egyre nehezebbé vált, szinte kihívást állítva elé, ahogy Rutherford számos határt átlépve folytatta a pökhendi stílusát. Milyen könnyű is egy laikusnak magyarázni arról, mit is tegyen egy nyomozó, mit sem sejtve az eljárások mögött meghúzódó rengeteg, kacifántos jogszabályról, amik megsértése az állásába is kerülhet. Mindenesetre ezt nem köti rá a másik orrára, érett akar maradni. - Ha többször is hazakísérte a sértettet, bizonyosan feltérképezte a viselkedését és a jellemét, ha csak felületesen is. Az eltűnés napján nem érezte úgy, hogy Molly Reed feszült, ideges vagy jobban fél a kelleténél? - kérdezgette tovább. - A szülei nem tudnak magáról, állításuk szerint a lányuk mindig egyedül érkezett. Ez azonban nem jelent semmit, egy huszonéves lány életét már nem látják át a felmenői, ne aggódjon - sóhajtott fel, majd végignézte, ahogy Hadrian túlbuzgóságból már vissza is indul a kávézóba annak érdekében, hogy vele tarthasson majd a híresneves munkahelyre. Készülne utánaszólni, kérdőre vonni, hogy mégis mit képzel magáról, de inkább csak legyint egyet és ráhagyja a másikra ténykedését. Nem telik el sok idő, amíg Rutherford újra megjelenik, így aprót biccentve elindul a kocsija felé, mutatva a megfelelő irányt a másik számára. A hideg, szeles idő miatt összehúzza kabátját, megpróbálva elrejteni nyakát. A szövet felröppen háta mögött, tépázva ruháját. - Molly Reed telefonját csak bírói engedéllyel követhetjük le, amire már akkor beadtam a kérelmet, amikor megkaptam az ügyet. Várunk. De én addig se szeretek tétlenül ülni - jegyzi meg, túl sokat is mondva ezzel. Egy bő 15-20 perces séta várt rájuk, melynek úticélja a kocsma volt, mely Molly Reed munkahelyeként szolgált. “Dohányzott” - jegyzetelte le gyorsan menet közben. - Remélem tudja, hogy maga mivel nem a hatóságoktól van, így csak meghatározott keretek között mozoghat, ha nem akar jogszabályokat áthágni. A törvény tiltja a magánszemélyek önkéntes nyomozását, viszont együttműködhet a hatóságokkal, ez egy lehetőség. Kérem, ne essen túlzásba - pillantott rá a fiúra. - Rámutat arra a lányra, aki gyakorta dohányzott Molly Reed-el, illetőleg imitálja nekem az aznapi eseményeket. Hol találkozott vele először, milyen útvonalon haladtak végig, hazáig kísérte vagy sem - sorolta fel parancsszerűen a kéréseit.
Ahogy az ő vigyora köddé vált, úgy emelkedett meg az én szemöldököm, hiszen mindketten rá kellett, hogy jöjjünk, hogy meg lehet rosszul ítéltük meg a másikat. Már pedig akkor másik szemszögből való megközelítés szükséges. Én legalábbis így tanultam. S mivel, hogy idekint hűvös is volt, illetve ő sem állított meg, sem szavakkal, sem fizikailag, így bementem a kabátomért, és függően, hogy jött-e utánam vagy kint várt meg, válaszoltam neki. - Nem ő az egyetlen, akit hazakísérek, kísértem, és nem kell hozzá barátságos kötnünk, hogy ez megismétlődjön. Kicsit olyan ez, mint a futárkodás. Mivel az út hazáig hosszabb volt, beszélgetünk alatta, így igen, azt hiszem kicsivel többek lettünk, mint ismerősök, de nem hiszem, hogy megütöttük volna azt a tényleges baráti kapcsolatot. Számot ugyan cseréltünk, és facebookon is bejelöltük egymást, de nem beszélgetünk online és nem hívott, csak ha szüksége volt a kíséretemre buliból vagy munkahelyről. Azt gondolom semmi olyasmit nem árult el, amit ne árulna el egy hozzá hasonló barátságos lány a padon mellette ülő öreg hölgynek, aki vele együtt várja buszt. - feleltem, azt gondolom fair módon a kérdéseire, s mivel, hogy nem ellenkezett korábban, vagy kerestünk egy buszmegállót, hogy az vigyen a célig, vagy... hát ha kocsival jött, izgalmasabb és krimisebb volna, abban ülni és a bárig menni. A kényelemről nem is beszélve. - A szülei meg sem említettek? Vagy nem kérdezett rá, hogy emlékeznek-e rám? - mert nem ártana tudni, bár csekély esélyt adnék rá, hogy közük legyen a lányuk eltűnéséhez, viszont teljesen ki sem zárható. - A főnöke, akitől a kamera felvételeket elkérte, hogy nyilatkozott Mollyról? - érdeklődtem tovább én is. Több fajta főnök létezik a világon, de általánosságban kettő említhető. Aki le se szarja az alkalmazottait, de ha olyan helyzetbe kerül, hogy beszéljen róluk, megállás nélkül, még összetett mondatokra is képes, csak éppen teljesen a valóság ellentettjét állítva, és van az a főnök, aki nagyon is jól ismeri, ha nem is mindet, a legtöbbet, ami újfent kérdéseket vet fel. - Gyanítom a kollégákat nem kérdezgették róla, pedig köztudott, hogyha nincs szexuális kapcsolat, esetleg rokoni szál, vagy korábbi ismeretség a főnök és alkalmazott közt, akkor a kollégáktól fogjuk megtudni a tutit. Legalábbis a valódibb dolgokat. - válaszoltam, remélhetőleg már úton a hely felé, ami még ha nincs is nyitva, a dolgozók már ott szoktak lenni, készülve a vendégfogadásra. Igen, elmehettem volna én is nyomozónak, de valahogy, külső szemlélőként sosem vonzott az a törvény kör, amiből maximum csak úgy léphetek ki, ha ténylegesen rossz fiúkat akarok üldözni, hogy megszegem őket. Nekem szükségem van a korlátlanságra, a szabadságra, a helyre. - Különöset? Tekintve, hogy csak oda-vissza sétáltunk, ennél azért jobban kellett volna ismernem... szerintem... - vonok vállat, mert ez az én véleményem. Azt, hogy amúgy többet tudok annál, mint, amit elmondtam, nem azért van, mert Molly beszélt róla, hanem, mert utána néztem. - Szerintem mindenkinek vannak haragosai, bár, hogy melyik milyen messzire menne el, nem tudom. - gondolkodom hangosan, feltéve, ha még követi a fonalat, illetve, vagyunk olyan közel egymáshoz útfélen, hogy halljon is. - Az mondjuk megmagyarázhatná, miért kellettem én oda. De mivel a világ alapvetően is veszélyes hely... - sóhajtom, mert úgy hiszem ezzel a kérdéssel megint nem jutottunk előbbre. - Egyébként meg nem úgy van, hogy a telefont le tudja követni a rendőrség? Biztos, hogy volt nála. - nézek rá kérdőn, hisz manapság ez is nagy segítség. Mégha az utolsó helyszínt is tudják bemérni, ahol még be volt kapcsolva a szám. Aztán ha végül is nem ragadtunk le a sikátornál, hanem így vagy úgy, de eljutottunk a-ból b-be, szépen be is sétálhattunk, hogy ott érdeklődjünk tovább. - Míg rám várt a kocsma előtt, Molly gyakran dohányzott vagy beszélgetett addig kint egy másik lánnyal, feltételezem a kollégájával. A nevét nem tudom, de ha itt van, megtudom mutatni. - pillantottam rá várakozóan, mert én így is úgy is nyomozgatni fogok vele vagy nélküle.
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.
★ foglalkozás ★ :
Barista, hacker és önkéntes "kísérő"
★ play by ★ :
Bill Skarsgård
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: Enzo & Hadrian ➧ In pursuit of Molly Reed...
Vas. 10 Nov. - 10:06
In pursuit of Molly Reed
The strange adventures of Enzo De Santis
A vigyor hamar lefagyott az arcáról, amikor realizálta, hogy függetlenül attól, mennyire súlyos fenyegetéseket intéz beszélgetőpartneréhez, az egy mukkot sem fog szólni egészen addig, amíg ő nem gondolja úgy, hogy elkezdene kitálalni. Érezte, sejtette, hogy Hadrian Rutherfordnak valamiről azért csak-csak tudnia kéne, hiszen többször is kihangsúlyozta neki bájcsevelyük közepette, hogy Molly Reed-et utoljára vele látták, mégis most is eltereli a hangsúlyt és a figyelmet a bár felé, amikor Enzo még abba is beavatta, hogy ott járt, hisz így szerezte meg a kamerafelvételeket. Az egész furcsa és ellentmondásos volt, a fiatal srác nagyon taktikusan, stratégikusan próbált kommunikálni, de egy-egy óvatlan pillanatban ilyesfajta kifejezésekkel csak megütötte a bokáját, ez viszont nem biztos, hogy teljes mértékben negatív képet festett róla. Az ügyetlensége azt mutatta, hogy tapasztalatlan még, ami miatt két alternatíva keletkezett a nyomozó fejében, Mr. Rutherford vagy teljes mértékben ártatlan csak játssza az agyát, mert ki tudja milyen fétisei vannak egy bilincs meg egy börtön iránt - ez esetben viszont szégyenletes a beszédstílusa, ugyanis feleslegesen húzza az időt, amikor Molly Reed nyomában is lehetnének már - vagy a lánynak egy rettentő béna elrablója van, aki egészen eddig hazakísérgette, most meg úgy döntött, hogy megtartja magának, de füllenteni nehezen tud, így jelenleg vékony jégen táncol. Úgy tett, mintha nem érdekelné a félvállról vett stílus, mintha nem zavarná őt az a fajta pökhendiség és udvariatlanság, amit a másik tanúsít. Határozottan és céltudatosan újból előhalászta egy mély sóhaj kíséretében a jegyzetfüzetét, kattintotta a tollat, majd Hadrian Rutherford szemébe nézett. - Egy héttel ezelőtt, amikor maga Molly Reedel beszélget a munkahelye előtt, milyen célból látogatta meg a lányt? Haza kellett kísérnie vagy esetleg más programra mentek? Csupán formális volt a viszonyuk vagy az idők során közelebb kerültek egymáshoz? - sorolta egymás után a már sokkal nyomozósabb, filmekben látott kérdéseket. - Észrevett rajta valami különöset? Akár a küllemén, akár a viselkedésén. Tud arról valamit, hogy Molly Reednek voltak-e haragosai?
Meglepően furcsán reagált nos... rám. Egyszerre volt - és nem csak tűnt, tényleg az volt -ellenségesnek és közben segítőkésznek. Nem tudom eldönteni, hogy ennyire amatőr, érzelmi szintje egyenlő egy kocka cukorral vagy titkon nagyon is szimpatizál neki, hogy segíteni akarok, noha ezt így még nem jelentettem ki. Az, hogy magamban eldöntök valamit, az meg ugye az én dolgom. Kicsit olyan az ürge, mint, amikor dacol magával, és én megkérdem tőle, hogy milyen színű almát rejteget hátul a kezében, amire fenyegető tekintettel azt feleli: Úgysem mondom meg, hogy piros. És valóban piros, mert a végén előhúzza. Csak azért nem mosolyodok el, sem beszéde alatt, sem után, mert félreérti és azt hiszi ellene dolgozom. Noha jelenleg épp mellettem sem vagyok. A célunk talán közös, rálelni a lehetőleg még épségben lévő Mollyra, de a módszereink nyilvánvalóak egészen mások. Ráadásul ütköznek. Nem magamból indulok ki, de azt gondolom az ilyen személyiség mellé, mint amilyen az övé, szar múlt társul, tele drámákkal, tragédiákkal. Igaz, az is lehet, hogy szimplán túl érzékeny volt a világ valós romlására. Az, hogy milyen hangnemben beszélt dolgokról, amik érdekeltek, már kevésbé volt felvehető a számomra. Most épp nem az a lényeg, ahogy mondja, hanem, amit mond. Tény, hogy itt legfőképpen arra lettem volna kíváncsi, hogy a szülők is rám gyanakodnak-e vagy emlegettek-e, noha utóbbi kétlem a mondandóját ítélve. Érdekelt volna, mert ugyan nem beszélgettünk, de futólag egy-kétszer biztos láttuk egymást. Nem mindig kísértem az ajtóig Mollyt, de főleg eleinte, így tűnt a legbiztosabbnak. A szülei előtt nem voltam titok, ám az, hogy az eltűnt lány miként mutathatott be az őseinek, nos, az már egészen más tészta. - Csinos? Hát ezt sem mondták még... - húztam el aprón szám, kissé komolytalanabbul, de tudomásul véve, hogy az infók hallatán sem jutottam egyenlőre előbbre, mélyet sóhajtok, ahogy csípőre tett kezekkel eltöprengem kicsit rajtuk. Én nem hibáztatom a szülőket. Manapság a rendőrség sem olyan könnyen elérhető. A sok kamu hívás miatt, sokszor egészen félvállról veszik az eltűnéseket is, pláne, ha egy fiatalról van szó. Néha figyelmet sem fordítanak rá, csak mikor előkerül valahonnan, de már holtan. A rendőrség sem megbízható, a korruptság őrzője. Kevesen vannak, akik tényleg elszántan és szorgalmasan végzik munkájuk, amelyben elfogadják a hibáikat, de továbbra is törekednek. Ha engem kérdeznek, szerintem túlfizetik őket. Enzo már is elítél - azt gondolom mindkét értelemben -, pedig csak egy kamera felvételt látott rólam és épp csak beszélgetésbe elegyedtünk, mégis már most úgy néz rám, beszél hozzám, mintha egy bűnöző lennék. Vagy csak bal lábbal kelt fel? Vicceskedve megjegyezném neki, hogy "Hű, magának aztán jó nagy keze lehet", de így belegondolva, talán sok volna ez így egymás után. Egyrészt. Másrészt, valahol még talán kissé perverzen is hangzik, ahogy ezt így emlegeti. Sajnos? Fura egy fazon. Előbb fenyeget, láthatóan alig várva, hogy olyasmit tegyek vagy mondjak, ami miatt megbilincselhet, most meg jön a sajnossal? Kissé álszent dolog. Vagy épp bugyuta, hiszen egy azon személy előtt fogalmaz így. Eltűnődve hallgatom, főleg, ahogy lelki szemeim előtt lejátszódik a kép, ahogy magasba emelem kezeim, ő pedig lábujjhegyen nyújtózkodva próbálja elérni. - Azt hittem órabérben dolgoznak. - vonom össze szemöldökeim, vagy most csak átvitt értelemben panaszkodott. Tekintete nem ijesztett meg, hangja nem sértett, annál én már nagyobb fiú vagyok, hogy ilyesmik fájjanak. Viszont úgy hiszem, itt nem csak én kockáztatok. Ha bevisz, meggyanúsít, ám kiderül, hogy ártatlan vagyok, neki fognak fejcsóválva ciccegni a kollégái, ami felér egy kettes alával. De a hibák azért vannak, hogy jóvá tegyük őket, hogy tanuljunk belőlük. Ha nem egy fontos élet múlna most mindezen, bizonyára elszórakoztatnám még magunk, hogy aztán bevigyen az őrsre, ugyanezt eljátsszuk és bizonyíték híján el kelljen, hogy engedjen. De mivel állításával ellentétben érettebb vagyok, mint gondolná és mielőbb hozzáfognék én is a keresésnek, lássa, hogy nem én vagyok a rossz. - Hé, nyugi, nem én vagyok, akit keres, nyugalom. - emelem meg kezeim megadóan, bár érezhetően egy pillanatig sem azért, ahogyan beszélt, vagy amit. - Én válaszoltam a kérdéseire, Pityke őrmester. Nem tudom mit mondhatnék még. - vonok vállat, mintha aztán ne volna még dolog, amit ne tudnék Mollyról, csak gondolat foszlányok az üggyel kapcsolatban. De mégis hogy lássam meg benne a nyomozó társat, ha ilyen ellenséges? - Talán rossz nyomon jár. - felelem, ám vele ellentétben egy percig sem gunyorosan vagy lenézően. Nem mindenkinek lehet jó szimata, és ha az egója elvakítja, könnyen léphet félre. - Talán a munkahelyén kellene kezdeni a kérdezősködést. Lehet, hogy hazakísértem, de nem töltöttem vele minden napom. A munkahelyén viszont elég sokat volt, és lássuk be, az a hely bárkinek nyitott. - vonok vállat újfent, mert igen, még arra is hajlandó vagyok, hogy ötleteljek vele, elvégre Molly eltűnése számomra is aggasztó. - Ó, várjon, hozom a kabátom, én is megyek! - emelem tenyerem felé. - Engem ott úgy is jobban ismernek, előbb megnyílnak, mint szerintem magának... A fenyegetés nem túl baráti. - fordítok hátat és ha csak nem állít meg, elindulok vissza, hogy elkéredzkedjek és felvegyem a kabátom, hogy útnak indulhassunk.
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.
★ foglalkozás ★ :
Barista, hacker és önkéntes "kísérő"
★ play by ★ :
Bill Skarsgård
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: Enzo & Hadrian ➧ In pursuit of Molly Reed...
Csüt. 7 Nov. - 17:26
In pursuit of Molly Reed
The strange adventures of Enzo De Santis
Kifejezetten szívlelte azt a személyi kört, aki azon hitben élt, hogy ha ismeri a jogait - vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy aki csak úgy véli, hogy ismeri a jogait, mert látott egy tv műsort vagy egy vicces, ügyvéd által készített 15 másodperces videót, hogy bele ne igyon a rendőrök által felajánlott vízbe, mert onnantól kezdve megszerezték a DNS-ét - akkor bármit megtehet egy nyomozóval szemben. Szerette ezt a fajta fölényeskedést, leginkább azért, mert így még jobban képes volt belegázolni valaki becsületébe, ugyanis ő volt, ha nem is az egyetlen, de az egyik legkiemelkedőbb személy az NYPD történelmében, aki ténylegesen töviről hegyire átrágta az eljárásjogi szabályokat ahhoz, hogy tudja, mikor okoz magának buktatókat és mikor jár el teljesen legálisan, még akkor is, ha nem feltétlenül jogiasan és okoskodóan fogalmazza meg a gondolatait. Ugyanis, a legfontosabb, amit tudni kell, hogy valami nem csak akkor lesz jogszerű, ha azt törvényszövegszerűen felolvassák, attól, hogy közérthetően kommunikál valaki és esetleg ahhoz társít egy vigyort, ami ezer meg egy dolgot rejthet magában, így épp elegendő félelmet okozva, még nem fogja megsérteni a jogszabály rendelkezéseit. Ez volt az aduásza, hogy nem tudták sarokba szorítani. -A szülők a tévéből tájékozódva kivárták az egyébként egyáltalán nem kötelező 24 órát, felvették a lány személyes adatait, a szülők tanúvallomásait, nagy nehezen a munkáltatóját is elértük és csak ezek után került a kezünkbe a biztonsági kamera felvétele, amin a maga csinos kis pofija tetszeleg Reed mellett - mesélte el neki teljes nyugodtsággal, de hangjában érződött a gúny és a lekicsinylés, ugyanis nem volt kedve szórakozni egy olyan fiúval, aki túl sokat hisz magáról. - Maga van a kezemben Hadrian, mivel a kamerafelvételeken tisztán kivehető az arca így megalapozott okom van arra, hogy tanúvallomásra hívjam fel, amit ha megtagad, akkor a hatóságok csak rosszat fognak feltételezni magáról. Szerintem ezt egyikünk se akarja.. már ha ártatlan - sóhajtotta el magát, színlelve a fáradtságot. - Felőlem játszhatjuk ezt a játékot, de mivel nekem se energiám se időm nincsen a mérges kopót színlelni, így kérem, ne érje el, hogy bilincset rakjak a csuklójára, ugyanis ha nagyon ellenáll, sajnos a törvény erejénél fogva teljesítenem kell a kötelezettségemet és akkor a kapitányságon beszélgetünk tovább - nézett a szemeibe, szinte tekintélyével, hangsúlyával és stílusával fölémagasodva a másiknak, mintha megszűntek volna köztük a szintkülönbségek. - Itt nem maga kérdez, hanem én, ugyanígy, ha én nem válaszolok magának, az nem ütközik semmibe, ha maga viszont visszatart a hatóságoktól információkat, amik segíthetnek, hogy egy ártatlan lányra rátalálhassunk, akkor majd találkozunk a börtön falai között. Ezt remélem, hogy az eszébe véste és végre normális, érett emberként tud kommunikálni. Kezdjen el beszélni, ha jót akar magának.
Hiába csak a szomszédos sikátor, akkor is furcsa és kellemetlen érzést nyújt az egész szituáció. Először magam miatt aggódom, és megérzéseim végül ismét beigazolódnak, hogy nyomozó, mikor beszélgetésbe elegyedünk. Pontosabban kikérdezésbe. De ahogy előkerül a kép és a rajta lévő mosolygós, ismerős arc, már jobban aggódom Mollyért, bár még mindig próbálok óvatos lenni. Viszont egy részem már most belevonná magát a nyomozásba utána, még ha külön utakon is, mint a nyomozó. Próbálok kellő távolságot tartani, nyugodt maradni, és leplezni mindazt, ami jelenleg a fejemben jár. Nehéz, mert elméletben sem egyszerű másra gondolni, és másról beszélni, de így élesben, ráadásul egy feltételezhetően alapos fickó előtt... Az őszinte aggodalmam viszont legalább előnyömmé válik. A kifejtett magyarázatomra adott reakciója viszont meglep. Pedig nem kéne. De talán nem is maga az lep meg, hogy igazam volt a foglalkozását illetően, hanem, hogy elárulja magát. Önkéntes alapon. Sőt, ha nem is teljesen, de beavat. Molly eltűnt??? Mosolyának lenéző sarkában látom, hogy neki is meg van a maga gyengéje. S noha továbbra is tartok tőle, hogy többet tud rólam, mint, amennyire itt most számítanék, de annyira nem, mint amennyire lehet, mert... nos, akkor már rég bilincsben lennék. Tehát lépés előnyben lehetek, ha ügyesen játszom. Mert miután elköszönünk egymástól, én is utána fogok nézni, és tudni mindent, amit csak lehet, ami a neten keresztül elérhető. A rendőrségi dolgokba még eddig nem ütöttem orrom, az ottani programokat meghackelni túl veszélyes még, de azt hiszem, hamarosan újabb kihívás elé fogok nézni. És bármilyen ijesztően is hangzik most mindezt, valahol izgalmasnak találom. A szürke napjaim, most ismét feldobhatom, bár sajnálatomra egy jó barát eltűnése végett, de végtére is ezért csinálom ezt az egészet. Hogy segítsek másokon. Eltette a jegyzet füzetét, tehát nem szándékszik többet beszélgetni vagy szimplán nem látja értelmét, hogy jegyzeteljen. Talán azt hiszi hazudok? Vagy, hogy nem tudok olyasmit mondani, amivel meglephetem? Mondjuk ez előfordulhat. - Több, mint egy hete...? - kérdek vissza, bár sokkalta inkább úgy, mint, aki kételkedik a másik elhivatottságában. Több, mint egy hete nem hallottak Molly felől és még csak odáig jutottak el, hogy eljöjjenek hozzám, egy ismerőséhez, aki talán nem is tud semmit? Nos, tulajdonképpen pontosan ezért is döntöttem úgy, hogy a rendőrségnek nem noszogatásra, hanem önkényes segítségre van szüksége. Ha ennyi idő alatt nem került elő... ki tudja mi van vele. De végül fel is vonom egyik szemöldököm, a nyomozót hallgatva, sőt, nem is igazán a hallottak miatt, mint a vigyorát fürkészve. Eddig lényegében teljesen érzelemmentesen állt az ügyhöz, hozzám, meg úgy látomást mindenhez a mai nappal kapcsolatosan. Aztán jött egy fölényes mosoly, és most egy vigyor? Az előző még talán, de ez a vigyor biztos nem őszinteségből fakad. Fel is vághatna újfent, de sokkalta inkább tesztnek érzem. Enyhe fenyegetés vélek felfedezni szavaiban, és némi félreértést, mert jómagam is kerülöm a konfliktusokat, és most is igyekeztem. Távol álljon tőlem, hogy veszekedjek, pláne egy nyomozóval. De az információ morzsákat azért szívesen szedegetem. Talán nem titok, azért hinti el őket, de nekem fontosak lehetnek. - Veszekedni? - vonom fel egyik szemöldököm. - Azt hiszi titkolózom? - mondjuk jól hiszi, csak rossz irányból megközelítve. - Hmm... azt gondolom, valójában semmi sincs a kezében. Ez az információ kevés, és tőlem várja a megváltást? Ha gyanúsított vagyok, vigyen be, noha szerintem akkor már rég bilincs volna rajtam. Ha pedig a segítségem kell, hát... azt lehet szépen is kérni... - vonom meg vállaim. Ez nem fölényeskedés, bár lehet, hogy hajszál híján megütöm azt a hangszínt. Segítőkész vagyok én, csupán szeretném, ha nem akarna már is a fejemre nőni. Megértem, hogy frusztrálja, hogy előttem jóval kisebb, de nyomozóként, feltételezem rendelkezik annyi intelligenciával, hogy eme gyerekes bosszúskodásokat félre tudja tenni. - De csak akkor csaphat a kezemre, olyasvalamiért, amit talán tudok, ha bebizonyosodik, hogy valóban tudtam. De mi van, ha nem árulom el, amiről nem is tud és nem is bizonyosodik be? Hé, nem én vagyok a rosszfiú... - emelem fel kezeim megadóan, végül csak elmosolyodva, mert a pszichológiai trükkökkel - amiket max amatőr szinten űzhetek - nem az a célom, hogy az őrületbe kergessem, bár a türelmének határaira kíváncsi volnék, de úgy hiszem ez jelenleg egy társasjáték, s bár én vagyok a másodlagos, meghívott játékos, képes vagyok felvenni a kesztyűt ellene. - Mit mondtak a szülei? - érdeklődtem, de arra okkal nem tértem ki, hogy mivel kapcsolatosan. Így esélyesen több információhoz jutok, és ha kapok, akkor adok is.
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.
★ foglalkozás ★ :
Barista, hacker és önkéntes "kísérő"
★ play by ★ :
Bill Skarsgård
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: Enzo & Hadrian ➧ In pursuit of Molly Reed...
Pént. 1 Nov. - 18:31
In pursuit of Molly Reed
The strange adventures of Enzo De Santis
A kétely és a gyanakvás, a “hiszem, ha látom” elv elengedhetetlen egy nyomozó életében. Ahhoz, hogy fény derülhessen az igazságra és átláthassuk az események valós sorrendjét, lefolyását és a mögötte rejlő indítékokat, minden egyes apró részletet úgy kell kezelni, mintha nem lenne igaz, egészen addig, amíg bizonyítékok alá nem támasztják annak tartalmát. Az, hogy Enzo De Santis tartózkodott attól, hogy előre levonjon következtetéseket valaki korából, jelleméből, külsejéből de akár még a priuszából is, szimplán előrevigyázatosságból eredt. Nem kotnyeleskedni akart, kötekedni vagy fejtörést okozni a pasas számára, de amíg nem lehetett biztos benne, hogy Molly Reed eltűnése hogyan is kapcsolódik hozzá - már ha egyáltalán kapcsolódik hozzá -, addig igencsak kimérten kezelte a fickót. A tekintete, a mozgása nem segített az ártatlansága bizonyításában, de mégiscsak érezte, hogy félrevezetné saját magát, ha gyanúsítottként kezelné a másikat, csak azért, mert feszült. Tekintve a lány életét egyáltalán nem volt elképzelhetetlen, hogy Molly mindennapjaiba belecsúsztak illegális dolgok is, New Yorkban könnyű elcsábulni a sötét oldalra, különösen egy Brooklyn-i kocsma pultosaként, fennáll az esélye, hogy ő és Mr. Rutherford csináltak együtt dolgokat, ami lehet, hogy csak egy ártatlan füves cigaretta elszívása volt, de akár beszélhetünk súlyosabb esetekről is, a faszi nézéséből azonban nehéz kiindulni. - Molly Reed.. - motyogta magában, hevesen jegyzetelve a nevet, úgy téve, mintha életében először hallaná. Figyelmesen fülelt a leghalkabb szóra is, néha felnézve a beszélgetőpartnerére, hogy ne veszítse el közvetlenségét, személytelenné téve a csevelyt. Hadrian kötekedése azonban villámcsapásként érte, álkapcsa megfeszült, ahogy úgy érezte, ezek szerint nem elég tekintélyes. Nem szívlelte, amikor visszaszóltak neki vagy megkérdőjelezték az erejét, azt pedig végképp nem, amikor meg akarták mondani mit csináljon. - Tudom, Mr. Rutherford, hogy önkéntes kísérő, onnan szereztem meg az elérhetőségét - mosolyogta el magát, hogy újból demonstrálhassa az erő-fölény viszonyokat. - A mosolygós, ambíciózus és merészen optimista barátnője több, mint 1 hete eltűnt. A szülei kerestek fel. Enzo De Santis nyomozó vagyok - nézett fel rá, eltéve jegyzetfüzetét, hogy kihúzva magát hangszínt váltson. - Nézze, Hadrian, igazán nincs abban a helyzetben, hogy veszekedjen, Molly Reed-et utoljára magával látták, ahogy kisétált a munkahelyéről. Maga az egyetlen, aki hasznos információkkal tud szolgálni. Természetesen, ha rendelkezik bármivel és azt nem bocsájtja a hatóságok rendelkezésére az súlyos vétség, kivéve persze, ha önmagát vádolná vele - vigyorodik el újból, ügyesen játszva az emberi érzelmekkel. - A maga döntése, hogy hogyan is folytassuk ezt a beszélgetést.
Még is mi történhetett veled Molly? A nyomozó - mert mostanra már biztos vagyok benne, hogy a bűnüldözés a foglalkozási köre - nem felel a kérdésemre, mintha fel sem tettem volna. Ignorálja, így adott a lehetőség, hogy én is így tegyek. Csupán mérlegelnem kell, hogy akkor milyen opcióim lesznek. Mert őszintén szólva nem vagyok benne biztos, hogy az információk visszatartásával nem vihetne e be az őrsre. Mondjuk szimpla szemtanúként talán nem. Ha bevinne, az már azt jelentené, hogy gyanúsított vagyok valamiben, ami Mollyhoz köthető. Vagy tévedek? Nem ártana ezeknek is utána néznem, huh. Mikor először találkoztunk, visszafogottabbnak tűnt, mint általánosságban az ember az idegenekkel, akiknek elfogadja a segítségét. Nem volt részeg, spiccesnek sem mondanám, de barátian állt hozzám végig. Ami először eszembe jutott róla, hogy ügyetlen volt. Kézfogásnál is elejtette a tárcáját. Aztán minden alkalommal mikor történt valami hasonló eszembe jutott a legelső, és meg maradt bennem, hogy igen, ő akarva-akaratlanul is ügyetlen. Az első alkalommal nem sokat beszélt, félénk volt, mint egy lány az első randin. Na persze nem a mai generációból. De sokat mosolygott, és nem tűnt gondterheltnek. Sőt, nagyon is céltudatosnak tűnt, noha céljairól akkor még nem ejtett szót. Jó társaságnak tartott, s a hazaút után is úgy köszönt el, hogy reméli még találkozunk. Aztán eltelt néhány nap és megint engem fogott ki. Ő is meglepődött, de mivel, a szórakozó hely közelebb volt hozzám, mint a többi önkénteshez, így adott volt, hogy én megyek, mert ráértem. Akkor már nyitottabban állt hozzám. Beszélt az egyetemről, arról, hogy mik a tervei a jövőre nézve, és akkor jöttem rá, hogy az ügyetlensége és céltudatossága mellett, túlságosan a fellegekben járt. Mármint az optimizmusa túl gyermeki volt. Fel sem merültek benne az akadályok, az, hogy mi van, ha a sors úgy hozza, hogy mégse jönnek össze a dolgok? Kíváncsi voltam rá. A töretlen magabiztosság szerintem nem örökölhető, de bizonyos helyzetekben tudatosíthatjuk magunkat. Példának okáért, ha van egy valamire való családi hátterünk, vagy rengeteg pénzünk, amivel az akadályokat könnyebbé, olykor pedig semmivé tehetjük. Párkapcsolatról sosem beszélt, és utána kutakodva rájöttem, hogy azért, mert nem is volt neki. Ellenben a barátokkal. Vagy inkább haverokkal? Van különbség. A képfeltöltős közösségi oldalakra is rendszeresen tolta fel a partis, otthon pihizős, barátos képeket. A harmadik alkalommal kérdezett rá, hogy máskor is elkísérem vagy csak, ha buliból indul haza. Nem akarta a véletlenre bízni, szóval számot cseréltünk, én pedig örültem, hogy bizalmat szavazott nekem. De sosem éltem vissza vele. Nem mondom, hogy nem találtam különös dolgokat a gépén vagy éppen a telefonja titkos szegleteiben, gondosan elrejtve azokat a kíváncsi szemek elől, de azt nem gondoltam volna, hogy idővel történhet is vele valami. A fickóhoz képest amatőr cipőben jártam, de nyakamat tettem volna rá, hogy mindketten a másik viselkedésének analizálásával vagyunk elfoglalva azon túl, hogy mindkettőnk információt próbált kiszedni a másikból. Előnyére szóljon, velem ellentétben, neki van jelvénye. Továbbra is alapos, és inkább biztosra megy, más különben miért kérdezné meg Molly nevét. - Molly. - felelem az én kérdésemre nem adott válasza miatt türelmetlenül csípőre tett kezekkel, mert ha már belekevernek, jogom van tudni, mibe. - Ahm... Leed... Nem. Molly Reed. - helyesbítek, hunyorgóan föl felé tekintve, mintha koponyám kevésbé használt részéről kotortam volna elő a vezetéknevét. Nem kell tudnia, hogy jobban ismerem Mollyt. Jobban, mint azt a lány is gondolná. Jelenleg nem én miattam lehet veszélyben. Figyelem közben, ahogy előszedi a kis írószerét, amely utalhatna egy óvatosabb újságíróra is, de a fizimiskája, a hangszíne vagy begyakorlott és színészi, vagy őszinte és a terep munka végett vált ennyire kiszimatolhatóvá. - Önkéntes kísérő vagyok egy alapítványnál, ami alatt azt értem, hogy idő és hely egyeztetés után, a-ból b-be, általában pedig hazakísérem azokat, akiknek szüksége van rá. - engedem le kezeim, jegyzetelő arcát figyelve pedig olykor óhatatlan is lepillantok az oldalra, ha csak nem tartja kellően elfordítva. Mert ilyen magasságból, ha látom, ahogy a toll papírt ér, hülye volnék nem kíváncsiskodnék, hiszen rá látok, így még csak nyújtózkodnom sem kell. - Gyakorlatilag így ismerjük egymást. Többször is élt a lehetőséggel. - tettem hozzá, ám mikor beszéltem, mindig az arcát vagy szemeit figyeltem. Nem vagyok túl gyakorlatias ebben, és pszichológiai ismeretségem se nagyon van, így sok mindent nem is tudnék megállapítani, azon kívül, amit eddig sejthetek. - Mosolygós, ambiciózus, és merészen optimista. - felelem, és itt érzem úgy, hogy én is követelőzhetek, így az utolsó kérdésre adott válaszom, köszönöm szépen, meg tartom magamnak. - Hé, jogom van tudni, hogy mit akar tőlem, és azt, hogy mi történt vele. - vonom össze szemöldökeim, nem fenyegetően, inkább követelőzően. - Úgy segíthetek, ha maga is segít nekem. - tettem hozzá továbbra sem engedve az előző nézésemből, bár nyilván így is úgy is segíteni fogok, hiszen egy barátról van szó. De ezt majd biztos nem fogom Enzo nyomozó orrára kötni.
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.
★ foglalkozás ★ :
Barista, hacker és önkéntes "kísérő"
★ play by ★ :
Bill Skarsgård
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: Enzo & Hadrian ➧ In pursuit of Molly Reed...
Csüt. 31 Okt. - 11:17
In pursuit of Molly Reed
The strange adventures of Enzo De Santis
A legnagyobb bölcsesség, ami generációról generációra kéne, hogy öröklődjön, az az, hogy nem hazudunk rendőröknek, nyomozóknak, bírónak vagy ügyésznek, de semmiképp sem találunk ki koholmányokat az esküdteknek, mert az esetek 99.9%-ban rosszul járunk vele. Az egyetlen, eljárásban résztvevő személy, akinek ferdíthetünk, az a saját ügyvédünk, hisz ha ő valóságként fogadja el az információkat, nem kell füllentési technikáit alkalmaznia egy tárgyalás során. A legfontosabb, hogy kikerüljük az olyan szituációkat, amelyek rossz színben tudnak feltüntetni minket, az egyenes beszéd. Egészen addig, amíg úgy formáljuk a szavainkat és fogalmazzuk meg a gondolatmenetünket, hogy ahhoz kétség, bizonytalanság, gyanakvás nem férhet, nem lehet bajunk. Ez a kérdés azonban minden volt, csak nem egyenes, s bár Hadrien nem állított semmit, kíváncsiskodása is elég volt, hogy megemelkedjen a nyomozó szemöldöke. A “Bajban van?” kifejezés ugyanis egy kétélű fegyver különösen olyasvalakinek, mint Enzo De Santis, aki a legkisebb részletet is átrágja, hogy valaminek a végére juthasson. Mivel Rutherford az egyetlen kézzelfogható nyom volt, amin képes lenne elindulni, így magától értetődővé vált, hogy ki lesz hegyezve a kifejezéseire. “Bajban van?”. Értelmezhetjük úgy, mint egy jó barát segélykérő, aggódó, féltő szavait, aki a lány fotóját látva elszörnyülködik, hogy mégis mi történhetett az ő szendeszűz, ártatlan cimborájával. Mivel férfiről beszélünk - bár ebben a világban már bárkiről beszélhetnénk -, így megfontolóra kell venni a szerelmi, vagy a szexuális szálat is, akár viszonzott, akár viszonzatlan, ám nem tud kiolvasni a tekintetéből bármilyen ehhez hasonló érzelmet. Sőt, mondhatjuk azt is, hogy semmit sem képes belőlük, így tovább megy a találgatásában. Lehetséges, hogy Molly Reed tett már rossz dolgokat az életében, megízlelte a mocskosabb, sötétebb oldal nyújtotta élvezeteket, csak eddig nem kapták el, így felvetődhet a kérdés, amit Hadrian Rutherford csak úgy érthet, hogy “Elkaptátok?”. De benne volt a biliben az az alternatíva is, hogy a fiatal fiú csak magáról akarta terelni a gyanút és filmbeillő módon válaszolgatni, röviden és tömören, de őszintén. Nem mondaná, hogy ismeri, ha nem így lenne, hisz várhatja, hogy ezek után kérdések armadáját fogják hozzáintézni. Nem hazudik. A kíváncsiskodás az egyetlen, ami kételyeket vet fel. Mindenesetre túl sok volt a lehetőség, hogy választani tudjon és elinduljon egy ösvényen, gyanakvása nem enyhült, de nem is erősödött, ehhez tovább kellett hallgatnia őt, látnia a mozdulatait, figyelni a mimikáit. - Kérem megtudná nekem nevezni a lányt, illetve elmesélni, hogy honnan ered az ismerettségük, milyen jellemként tudná leírni? Bármilyen információ, ami eszébe jut róla hasznos lehet. Azt is mondja el kérem, hogy mikor látta utoljára - vette elő apró jegyzetfüzetét és egy tollat, hogy jobban megmaradhassanak a részletek. A szó elszáll, az írás megmarad elvet követte, hisz habár agya szivacsból volt, rettentően idegesítette volna, ha a mese 90%-át megjegyzi és neki később pont arra a 10%-ra lenne szüksége.
Mindenki rettegett már attól egészen kis iskolás korában, hogy hanyagsága végett, rossz jegyet kapott, ám a nem túl pedáns szülei még mindig nem nézték meg a füzetét. Tudtuk jól, hogy idővel megtörténik, hogy a sors elől nem futhatunk, és hogy, bár van az a mondás, hogy jobb később, mint soha, lelkünk egy igen mély szegletében mindig azt kívántuk, bár csak túl lennénk már rajta. Aztán idővel ugyanez a szitu állt elő a munkahelyen, amikor elbaltázunk valamit, és végül az életben egy olyan helyzetében, ahol mindent kockára tehetünk. Hogy megbántam-e, hogy ilyen módon sikerült elmerülnöm, megbabonázódnom és elhatároznom magam a számítógépes világ színfala mögött rejtegetett kincsek mellett? Nem. Lehetnék óvatosabb? Minden bizonnyal. De túl erős az igazságérzetem, hogy kukába hajítsam eddigi tudásom, látván, hogy még a rend őrei sem képesek mindenre. Sőt, manapság egyre többször hallani őket egy mondatban a korruptsággal. Helyénvaló ez? A-a. Még is idegessé válok a tudattól, hogy olyasvalaki keres, aki eddig minden bizonnyal soha. Túl sok a lehetőség, és túl kevés az idő, hogy átgondoljam, akár a lehetséges kérdésekre adott vitathatatlan válaszaim. Mert jó volna, ha a füllentéseim nem szúrnának szemet a másik számára, mikor épp akarva-akaratlan is szorítani kezd a kötél hurkával. Nincs időm másra, csak egy gyors szemlére, azt is csak megjátszott félvállrólsággal, mellyel sokra nem megyek, csak a saját idegeimen táncikálok. Magázódtunk, de kezet nem nyújtott. Mondjuk én sem, így ebből következtetni nem igen tudtam. A jelvény szemre vételezése is elmarad, mivel kíváncsivá tesz, illetve, annyi bizonyos, hogy bármiről is legyen szó, jobb, ha ezt más kollégák nem hallják. Függetlenül, hogy ezzel az apró kis gesztussal, jókora problémát okozhatok magamnak, már csak abból kiindulva, hogyha esetleg ártó szándékkal jött, most szépen belesétálok a csapdájába. De ilyenkor azért bízom a méretem és erő fölényemben. A koppanó cigarettás dobozáról - mert ilyen idegben, minden kis rezdülésére oda kell figyeljek - felpillantok rá, amit követően bólintok is egyet. Mosolyog, de ebből sem igazán tudok merítkezni. Elpillantok a legközelebbi kolléga felé és finoman vállára téve kezem vonom magamra figyelmét. - Mindjárt jövök, oké? Addig tartsátok a frontot. - mosolyogtam rá, még ha nem is teljesen őszintén, mert hát egyrészt kitudja, hogy a "mindjárt" mit is fog takarni, másrészről meg, nem mondanám teljes bizonyossággal, hogy biztonságban érzem magam. Levettem a zöld kötényem, és kiléptem a pult mögül, hogy követve a kétes tekintetű fickót, kimenjünk. Azt hittem csak az üzlet elé, de nem okoz problémát tartani a tempót, még ha nem is tudom merre kell mennem. No persze, ha túlzóan messzire mennénk, azért megállnék, megjegyezném, mert nyilván ő sem hiheti, hogy elkísér egy kihalt részhez, bevágnak egy kocsiba és még utána is engedelmesen felelek a kérdéseikre. Lehet, hogy kicsit messzire megyek a gondolataimmal, de tekintve, hogy én sem ok nélkül vágtam bele a veszélyes hobbimba, tudom, hogy nem beszélek sületlenséget. Miközben haladok mögötte, ráérősen beérve később, eltöprengek a megjelenésén. Megint. A lépéseinek határozottságán. Most már szinte teljesen biztos vagyok benne, hogy rendőr, vagy nyomozó, és ez azt jelenti, hogy bizony-bizony bajban lehetek. Hajamba kócolva kanyarodok le végül az első sikátorba vele és minden erőmmel próbálom leplezni, hogy legszívesebben véresre harapdálnám a szám idegességemben. A cigire fejem csóválom, és mivel egyenlőre nincs szükség kezeimre, zsebre vágom őket, hogy a nadrágom mélyén lévő egy szem raktár kulccsal babráljak, ha már a szám túl feltűnő volna harapdálni. Türelmesen várok, mert, az idő akár még nekem is kedvezhet, sőt, jó részt ez csak rajtam múlik. Próbálom ki ismerni, abból, amit látok, hallok és érzek, s bár az érzékeimmel semmi gond, nehéz. Pláne, hogy nos, igen, még mindig parázok a lebukás veszélyétől. Mennyit is kapnék? 10-20 évet? Függően attól mennyi mindent tudnak meg. Akkor feszültem be csak igazán és kerekedtek el szemeim, mikor a zsebébe nyúlva előhúzta Molly képét. Némi zavartság lesz úrrá rajtam először, mert egy részem megkönnyebbül, hogy minden bizonnyal nem én vagyok a történet főszereplője, akinek a végén kapmec, a másik részem viszont hangos riadót fúj, mert ez az egész jelenet gyakorta néz vissza a nyomozós filmekből, és bevallom őszintén, így, élőben, részesévé válni, ráadásul úgy, hogy a képen mosolygó lány ártatlan jó barát számomra, újfent gombóc nő a torkomba, és nyelve egyet elkezdek magamban imádkozni, hogy ne az legyen a következő mondata, hogy meghalt. Nyilván letagadni nem fogom az ismeretségünk, mert mennyi esély van rá, hogy olyasvalakit mutat fel egy számára teljesen idegennek, akit még ismer is. Ergó ismer, és Mollyt is. Mert hogy egy nyomozó. Igen, most már biztos. De ettől a csekély információtól sem érzem magam Sherlocknak. - Igen. Bajban van? - hadarom el a kérdésére adott válaszom, mert sokkal jobban érdekel, miért beszélgetünk most Mollyról. Igyekszem felkészülni a legrosszabbakra, de azt hiszem, rejtegetni így sem fogom tudni, se a sokkot, se esetleg a gyásztól való könnyeket. Nem voltunk puszipajtások, nem mentünk át egymáshoz és nem hívtuk el buliba a másikat, hogy lerészegedve olyasmit tegyünk, ami közelebb vagy épp távolabb visz egymástól minket. De az éj leple alatt kísérve, már-már cinkostárssá avanzsálódtunk, ahogy valahogy mindig engem kapott meg. Először, utána már, ha volt rá lehetőség kérte, mert idővel jobban bízott bennem, mintha mindig új kísérőt kapott volna maga mellé. Jaj Molly, mit tettél?
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.
★ foglalkozás ★ :
Barista, hacker és önkéntes "kísérő"
★ play by ★ :
Bill Skarsgård
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: Enzo & Hadrian ➧ In pursuit of Molly Reed...
Szer. 30 Okt. - 14:55
In pursuit of Molly Reed
The strange adventures of Enzo De Santis
Amíg várakoznia kellett, végigfürkészte a kávézóban tartózkodóakat, néhány alaknál tovább is időztetve a tekintetét a kelleténél. Alapjába véve fiatalok töltötték meg a helyet, önfeledten nevetgélés közepette vesézve ki a napjaik részleteit, de az eldugottabb sarkokban pihentek középkorú vagy éppen idős vendégek is, akik újságjaikat bújva pihentek meg, felkészülve a délután hátralévő részére. Semmi különöset nem vélt felfedezni a környezetében, minden a megszokott ütemben, a megszokott számokban mutatkozott, amit egy halk sóhajjal nyugtázott, megkönnyebbülve, hogy ezzel jelenleg nem kell foglalkoznia. Külseje alapjába véve nem parancsolt tekintélyt, a 180 centit sem ütötte meg, vékony volt, beesett arccal és szemekkel, a ruhái pedig három mérettel nagyobbként lógtak rajta. Az egyetlen, ami elárulhatta foglalkozását az a határozottsága volt, az a fajta hangszín és testtartás melyet csak olyasvalaki engedhet meg magának, aki tökéletesen tisztában van a képességeivel, nem becsüli túl-, de alul sem magát, kényelmesen mozog a saját testében. A kocka azonban fordulni látszott, amikor megjelent a - kamerafelvételek alapján aligha észrevehetően, sőt, szinte kicsiként látva, de élőben több, mint 2 fejjel magasabb - fickó előtte. Bár a munkatársai attitűdjéből nem észlelt szorongást vagy félelmet, ő maga annál inkább látta sötét alaknak a férfit, akinek a szemei mintha egy univerzumnyi fájdalmat rejtettek volna. Arca csontos volt, telt ajkai vöröslöttek, álkapcsát feszítette és ujjainak tördelésével próbálta elnyomni a benne felgyülemlett feszültséget. Nem húzta elő a jelvényét, így nem tudta mire vélni a viselkedést, gyanakvóan állt hozzá a modorhoz, hiszen alapjába véve egy olyan embernek, akinek az égvilágon semmit sem kell titkolnia, nem kéne ennyire rettegnie egy ismeretlen alaktól. - Jó napot Hadrien, Enzo De Santis vagyok. Beszélhetnénk esetleg négyszemközt? - biccentett a kijárat felé, miközben cigsrettásdobozát kopogtatta egy szelíd mosoly kíséretében. Jelleméből adódóan nehezen tudta feloldani beszélgetőpartnereit, szemei tükrözték a lelkében megbúvó sötétséget, melyet húga, Layla De Santis eltűnése majd több darabban való megtalálása okozott, így karaktere alapvetően sötétnek, tartózkodónak és ridegnek hatott. Mimikáival, szavaival és gesztusával próbálta ellensúlyozni a távolságtartását, mely az esetek felében talán be is vált, kérdéses volt, hogy ennél sikert aratott-e vele. Mellőzte a kézfogást, bár az illem és a taktikusság megkövetelte volna tőle, egészen addig nem volt hajlandó hozzáérni a fiúhoz, amíg nem tudta, hogy egy ártatlan tanúval cseverészik, hanem magával a tettessel néz farkasszemet. Ha Hadrien engedelmeskedett a kérésnek meg is indult a kijárat felé, mellőzve a felhajtást, ha viszont nem volt vevő az ajánlatra, zsebének mélyéből előhúzta fényes, arany jelvényét, hogy felfedje valódi foglalkozását, ezzel nyomást gyakorolva a fiatalra. Amikor kiértek a New York-i forgatagba, újabb irányjelzéssel megindult a kávézó melletti kivilágított sikátor felé, hogy hallhassák is egymás beszédét, ne pedig szájról kelljen olvasniuk az autók heves dudálása, a ténfergő hajléktalanok ordibálása és az utcai árusok akcióit hirdető sipítozások közepette. Ott aztán megállt, majd dobozából fogaival halászott ki egy szálat, melyet mielőtt meggyújtott volna, még megkínálta a fickót is. Feszültségoldás, nem több. Ha elfogadta, a dobozt felé nyújtva engedte, hogy magának kivegyen egyet, ha elutasította, csak vállat vont. Pár másodperc telt el, amíg csak engedte, hogy a nikotin beáramoljon a testébe. Csukott szemekkel élvezte ki az érzést, ahogy az szétterjedt minden porcikájában, égetve tüdejét. - Maga ismeri ezt a lányt? - vette elő szövetkabátja rejtett zsebéből Molly Reed egyik fotóját, szándékosan nem megnevezve őt, hiszen az eltűnt személyek, különösen a huszonévesek gyakorta rejtették el valódi személyazonosságukat, esetükben inkább szökések fordultak elő, hála az égnek ritkán lettek bűncselekmények áldozatai, azonban ha mégis, általában emberrablással vagy enberöléssel lehetett találkozni.
Sosem hittem jobbnak magam senkinél, és mikor valakit megismerek, vagy kutakszom utána, igyekszem róla is a legjobbakat feltételezni. De tudom, hogy alapvetően minden nézőpont kérdése. Mert sajnos létezik, hogy valaki szimplán tényleg csak rossz, bármilyen szarul is hangzik ezt így kimondani. Ráadásul nyilván én is megszegem szabályokat, áthágok törvényeket, még akkor is, ha tetteimmel nem ártok, csak fejlődni próbálok, hogy később, segíthessek másokon és persze kereshessek is vele. Izgalmasabb meló, mint a tejhabbal rajzolgatni a kávéra. Éppen ezért, aki keres, aki tényleg nagyon keres, az felhasználó névvel rám lelhet az internet berkeiben, bár erre eddig nem sok példa volt és inkább negatív kérésekkel találkoztam, mint mondjuk egy eltűnt személy megkeresésével kerestek volna meg, vagy egy zaklató lerázásával. Viszont már a kezdetektől fogva tudatában voltam annak, hogy egy nap, ha túl óvatlan leszek, elkapnak. Mert elfognak. - Hadrien! - lépett be a raktár helyiségbe az egyik diák kolléga, nyilvánvalóan engem keresve, és csak tippelni tudtam, de talán valami kinti pakolni valóval, mert nem tűnt se ijedtnek, se dühösnek. Le is teszem az éppen kezembe lévő papír dobozt, és megspórolva, hogy vissza kelljen jönnöm miatta, hajtogatva zárom le a már megkezdett szalvétákat, hogy aztán kíváncsian hátra forduljak. Útközben is elmondhatta volna, hisz volt jó pár méter köztünk, de úgy tűnt bizalmas a dolog, mert az utolsó lépteit futva tettem meg felém, hogy kezét karomra téve, diszkréten közelebb hajolhasson... vagy fel? Nem mondom, itt már éreztem valami gyomromba kucorodó kellemetlenséget, de még csak olyasfajtát, mint, amit akkor éreztem, mikor először jöttem és a betanításom alatt, véletlenül rossz alapanyagot öltöttem az egyik gépbe, és erről valamivel nyilvánosabban tájékoztatva is lettem az akkori műszak vezető által, ami igen, elég kellemetlen volt. Pláne, hogy a gépet az nap így ki kellett vonunk a forgalomból. Jaj, ne, összekevertem a tea filtereket? - Valaki keres téged. - vette halkabbra, noha aligha hallhatta volna meg más, de ennek hallatán, nem csak a gyomrom vált pillanatokra kővé dermedve, de nyelnem kellett egyet, mert a valaki, minden, csak nem ismerős. Nem sok barátom van, olyan, akiket személyesen ismerek, de azokat főleg innen vagy a környékről ismerem, őket pedig név szerint ismerik az itteni kollégák is. Tehát a valaki olyas valakit takar, akit se ők, se én nem ismerek. A rokonok miatt nem aggódom, vér szerinti szüleim sosem ismertem és elzárkóztam a lehetőségtől, hogy kiadják adataim a számukra. A nevelő szüleim nem itt élnek. Testvérem pedig sosem volt. Megérdeklődnék, nem e mondta-e, hogy milyen ügyben, de gondolom azt is megosztotta volna a kolléga. Rejtélyes alak, aki odakint vár rám és őszintén szólva a rosszabbnál is rossz érzés fog el. Nem én volnék a legjobb hacker a világban, sőt, akadnak csoportok is, akik komolyan űzik a szakmát, tán még példával sem kell dobálóznom. Viszont a lehetőségek tárháza nem merül ki csak velük. Ott vannak a bűnözők, akik fülön csíptek, esetleg zaklatók, akiknek szemet szúrtam egy-egy szórakozóhelynél és nem tetszett nekik, hogy önkéntesen őrangyalkodom, ezzel áthúzva számításukat. Uhh, a rendőrségről pedig ne is beszéljünk. Az életbe nem tudnám kimagyarázni, hogy én mellettük állok - legalább is, mint bűnüldöző -, csak ehhez éppen olyasmiket kell tennem, amik félreérthetően rosszul néznek ki. - K-köszi. Már megyek is. - biztosítom munkatársam az igyekezetemről, de meg kell várjam, míg ő előre szalad, s talán szól, hogy hamarosan én is megyek utána. Kell egy kis idő. Nem bukhatok le az első próba tételnél, még ha váratlanul is ér ez az élesben történő esemény. Egy dolog, hogy a reflexeim sokat javultak, mikor követni kell valamit, de a szemtől szembeni beszélgetések gyakorlása sosem került előtérbe. Már pedig rákéne gyúrnom a kihallgatásos formákra is. A hazugságokra, a ferdítésekre, az akadályok megszüntetésére és nem okozására. A mimikákból való olvasásra is, és hogy miként ne áruljam el magam a puszta tekintetemmel. Nem izzadok le, de érzem, hogy a bőröm alatt, mintha megannyi kis hangya bizseregnek föl-alá, az ujjaim vége is fagyossá válik, míg a tarkóm a melegétől csípni kezd. Izgulok. De nem telik el két perc sem, és úgy lépek ki, mint, aki kíváncsi, de nem tud többet annál, mint amennyit elvárhat a másik tőle. Éppen nem állt a pultnál egy vendég sem, de ha még is, a véletlen szemkontaktus elárulhatta. Öltöny. Tehát vagy egy megfizetett hacker csapat tagja, esetleg maffiózó? Mondanám, hogy rendőr, nyomozó, de már-már szinte elvárt tőlük, hogy előkerüljön a jelvény, amit jelen pillanatban egyik kezében sem látok, főleg, mert mindkettő zsebre vágva. Bújom én már egy ideje a pszichológiai könyveket is, de gyerekcipőben járok még a látottak én jelentéseik témáiban, és elbizonytalanít, hogy egy leírás alapján, a zsebre vágott kezek a bizonytalanságot jelent(het)ik, ám az arca egészen mást sugall. Ó, nagyon is tudja mit akar! Túl gondolni sem szerencsés az egészet, mert zavart kelt a megítélőképességünkben és megérzéseinkben is. Magunkat manipuláljuk és tereljük rossz irányba. Lopva tekintettem, némán érdeklődve, de nem látványosan a kollégára, hogy ki ez a fickó, de ő - és még tán a mellette látszólag dolgozó diáklány is - csupán fejük feletti kérdőjelekkel reagálták le a dolgot. Nem volt időm, hiszen néhány lépéssel a pultnál voltam. - Helló. - köszönök röviden, még utoljára lopva le tekintve kezei felé, hátha ott van a markában valami igazolvány vagy valami, ami által beazonosíthatom legalább a - hivatalos - foglalkozását, de szinte teljesen érdektelen cselekedetnek szánva ezt a momentumig sem tartó dolgot. - Hadrian Rutherford. Miben segíthetek? - érdeklődtem, tartva a szemkontaktust. Legalább egy fejjel magasabb voltam - mint sokaknál - így, az, hogy lenéztem rá sem adott okot, hogy lenézzem. Annál azért jóval óvatosabb voltam. Sőt, pontosan tudom, hogy a szavak olykor jobban fájnak, mint egy ütés, és most bizony ott a gombóc a torkomban, míg nem közli mit akar. A legjobb lenne, ha kiderülne, hogy csak összekevert valakivel, mert őszintén szólva, odahaza nem gyakoroltam be semmiféle kifogást semmire.
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.
★ foglalkozás ★ :
Barista, hacker és önkéntes "kísérő"
★ play by ★ :
Bill Skarsgård
★ hozzászólások száma ★ :
12
★ :
Re: Enzo & Hadrian ➧ In pursuit of Molly Reed...
Hétf. 28 Okt. - 21:33
In pursuit of Molly Reed
The strange adventures of Enzo De Santis
Ha valaki évek óta nyomozóként húzza az igát, ezen belül is kifejezetten a gyilkosságokra szakosodva, nem igazán fog meglepődni, ha szörnyűségek történnek New York City eldugott utcáin, sikátoraiban, szórakozóhelyeinek árnyaltabb sarkaiban vagy épp egy családi ház melegében. Abban a tudatban hajtja álomra a fejét minden egyes nap, hogy az éjszaka során megannyi ember fog áldozatául esni hihető, bájolgó szavaknak, az alkohol adta túlzott önbizalomnak vagy a társadalom legnagyobb hibája által emlegetett , “szerelem”-ként elhíresült valaminek, ami a végzetét okozza majd. Rablások, bántalmazások, gyilkosságok tömkelege hömpölyög végig a macskaköves utakon nap, mint nap, amit egy laikus aligha vehet észre, Enzo De Santis szemét azonban kiszúrja az embertelenség, a kegyetlen, ösztönösen állati viselkedés. A város dühöng, feszült, türelmetlen, annak minden lakója a legkisebb dologért is ököllel fenyegetőzik, ordít, kiéli magát. Nem szokta meg ezt a fajta hozzáállást és modort odahaza, Olaszországban a helyiek nyugodtak voltak, napról napra éltek, nem törődve a jövőben rejlő veszélyekkel, a jelenre koncentráltak, az itteniek azonban mindig találtak valamit, amibe beleköthettek és valakit is, akin ezt levezethették. Nem értette sokszor a mentalitást, s bár sajnálatosnak tartotta, hogy ennyi munkája van, a tapasztalat és a mentális megedződés eredményeképp elkezdte az ügyeket objektivizálni, az áldozatokat pedig csak bizonyítékként szemlélni a megoldáshoz vezető ösvényen. 2024 októberében egy Molly Reed nevű lány eltűnését jelentették. Az aligha 22 éves, pultosként dolgozó hölgy rejtélyes körülmények között egy este nem tért haza többé, a szülők szigorúan kivárva a filmekben szereplő 24 órát másnap éjjelig türelmesen várták haza gyermeküket, akinek nem volt szokása kimaradni otthonról. Kitűnő eredményekkel végezte el a gimnáziumot, tanulmányai során önkéntes tevékenységekben vett részt, vezette a diákönkormányzatot, az intézmény heti rovatjának főszerkesztője volt, édesanyja elmondása szerint a Yale-re szeretett volna jelentkezni, az álma volt, hogy oknyomozó újságíró válhasson be, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva elutasították a jelentkezését, ő pedig annak érdekében, hogy a második esély varázsával élve jobban teljesíthessen a jövőben, kihagyott egy évet, New York egy eldugottabb romkocsmájában megkeresve a napi betevőjét. Másodszorra sem vették fel, így letargiába süllyedve megmaradt sima pultosnak, ellenben rengeteg barátot szerzett életvidám, nevetős és vigyorgós pofijával. Elmondások szerint nem lehettek haragosai, így nem lehetett kiindulni személyes indítékokból. Utoljára a romkocsma bejáratára néző biztonsági kamera felvételein látható, ahol egy ismeretlen, magas férfivel beszélget, majd eltűnik. Hosszas keresgélés eredményeként a nyilvántartás egy huszas éveiben lévő fiatalember nevét hozta ki, méghozzá Hadrian Rutherfordét, aki egy önkéntes program tagjaként gyakorta kísérgetett lányokat haza, biztonságot és stabilitást ígérve nekik. A szülők szerint Molly nem használt ilyesfajta szolgáltatásokat, önvédelmi órákra járt kiskorában, hogy képes lehessen megvédeni magát, így nem értették a felvételeken díszelgő pasast, ami okot adott a további nyomozásra. Enzo-nak ki kellett derítenie, hogy mégis mi történhetett aznap este, amikor Molly elveszett, az óra gyorsan ketyegett, minden egyes perc számított, ezért elindult Rutherford munkahelyére annak érdekében, hogy meghallgathassa a fiút az eseményekről. Nem akart túlzottan hivatalosan beállítani, tapasztalatai alapján az ügyfelek nehezebben beszéltek, ha csillogni látták rendőri jelvényét, így szolid ruhában, fekete öltönyben érkezett a helyszínre. Tekintete határozott volt, zsebre vágott kezekkel környékezte meg a pultot, majd elkerülve a felesleges bájcsevelyt hamar a lényegre tért. - Hadrian Rutherford-ot keresem, beszédem lenne vele - tartotta a szemkontaktust a barista lánnyal, hangjából érződött, hogy nemleges választ nem fog elfogadni.
Hétfő. A legkevésbé kedvelt nap, s mint, ahogy én sem, úgy a kollégák sem ébredtek még meg teljesen, hiába tart már javába az érkezett áru elpakolása. Többségük fiatal lány, alacsony, és nem éppen több kilónyi őrölt kávé, illetve rekeszes tejek cipelésére lett felvéve, de le a kalappal előttük, még ha félálomban is, egy szó nélkül csapódnak mellém és segítenek bevinni őket. Ha lassan is, de jókedvűen végezzük a munka fárasztóbb részét, mert valakinek ezt is meg kell csinálnia. - Galamb volt az, Hady! Én mondom, hogy galamb! Egy gigantikus, pufók, szürke galamb, haha! - kacagott jóízűen a kolléga nő mellettem, akinek épp a múlt héten történt eseményekről számoltam be, miszerint egy szárnyas, de négylábú bundás csapódott az ablakomnak. Még a nyávogást is hallottam, esküszöm! Az árnyéka is árulkodó volt, ám mire odaértem eltűnt. Szőrén, tollán, szárán. Huss! - Aaaz nem galamb volt! - ellenkezem továbbra is, persze szórakozott mosollyal arcomon, noha a rejtélyre valószínűleg sosem derül már fény. - Az is lehet, hogy patkány volt! - pukkasztott rágójával egyet, másik útitársunk a raktárba, miközben egyesével lepakoltuk a dobozokat. Még tetovált szemöldökeit is megemelgette a hangos csámcsogás közepette, ahogy kételkedő mosollyal pillantottam rá. Ahogy a vendégek, úgy a kollégák is remek gyakorló példával szolgálnak a nyomozásaim során, csupán jobban oda kell figyelnem, mikor mit mondok. Példának okáért tudom, hogy a rágózó munkatársunk a vastag smink mögött, remekül rejtegetve valódi gondjait a gyakori hangulat ingadozásaival és sok cigi szünetével pár hónappal ezelőtt vesztette el a nagymamáját. Persze a legtöbb emberrel ellentétben, ő nem tett róla megosztást, és feketébe sem borult a profilképe. Egyszerűen nem beszél róla, sőt mi azt sem tudjuk vannak e még nagy szülei. De a géphez kötött kamerája, kikapcsolt állapotban is elérhető, és amikor azt hiszi nem látja senki, késő este szinte mindig álomba sírja magát miatta. A kapcsolatukról többet én sem tudtam kideríteni, de azt hiszem ez is épp elég sokat mondó. Így mikor teljes ártatlanságomban is úgy szól hozzám, mintha a seggéből rántott volna elő, szemet hunyok felette. Nem azért, mert megérdemlem, és nem is azért, mert elnézendő dolog, de próbálok több megértéssel fordulni másokhoz, mert sosem tudhatjuk, hogy miért olyan a másik, amilyen. A másik kolléganőnk velem szemben minden nap fültől fülig érő vigyorral érkezik, mosolyog és a nap nagy részében olyan, mint egy örökké jókedvű kis konyha tündér, éppen csak nem jár lábujj hegyen, mikor épp kiszolgálja a vendégeket. Egy ember életét olvasva, sosem tudni, hogy a borítója mögött mit rejt, és bevallom őszintén azt hittem, a kisebb életbeli problémáin kívül nincs más gondja, de, mint kiderült, ő is csak jól palástolja. Az insta képei is árulkodóak, hogy egyke gyerek volt, és korán eltűnt anyja helyett egy állandóan dolgozó, egyedülálló apa nevelte, akinek sosem volt rá elég ideje. A kamaszkorát teljes bizonytalanságban élte, sokszor még az identitását illetően is, mert a gyerekkori képek között, amiket az otthoni gépének egyik eldugott szegletében találtam meg, akadnak kicsit sem korához méltó, nőies fotók és zavarba ejtő, fiús öltözetek is. A több soros, színes karkötők régi hegeket takarnak, a bokája egyik felén pedig égési nyomokat láttam, bár annak rejtélyére nem sikerült rájönnöm. - Ma is mész este? - kérdezte éppen ő, ahogy törölgette mellettem a csepp foltos csészéket, amíg én elgondolkodva töltögettem a tea filteres dobozokat. - Nem. - mosolygok felé. - Még nem hívtak. Ha pedig délig nem keresnek, általában kondi terembe megyek. - vázoltam fel a ma délutánra eső, bár még igen csak bizonytalan programot. Mindig vannak kivételes esetek, és konditerembe is csak addig járok, amíg újonnan nyílt és vannak jó kedvezmények. Mert, hogy ebből a fizetésből lakbért, rezsit, kaját, hacker holmikat és még kondi bérletet is venni, nos... nem lehet. De idővel, ha elég jónak érzem magam, szeretnék majd természetesen pénzt csinálni a "másodállásomból" is. Addig viszont marad a kávéfőzés. El is kezdtek befelé szállingózni az emberek, jobbára a munka előtti reggeliért, vagy, mert így ősszel igazán kapós a pumpkin spice latte, de arra nem számítottam, hogy lesz, aki egészen más okból kifolyólag tér be hozzánk. Idővel én eltűntem a raktárban, újabb dolgokért, amikre szükség lehet elől, és amiknek cipelgetését nem bíznám a diák lányokra, de nem aggódtam, mert elől szépen tartották a frontot.
A hero can be anyone. Even a man doing something as
simple and reassuring as
putting a coat around a little boy’s shoulders
to let him know that the world hadn’t ended.