Sylvanus & Yelyzaveta

Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

Csepp-csepp.
Zöldjei meredten nézik a rózsaszín csíkokat szétúsztató cseppeket, amik az álláról hullanak alá miután hidegvízzel próbálta kijózanítani magát. Az eredetileg fehér porcelánkagylót a szájából kiöblített vér színezi be, valamint az a minimális pár folt, ami még az ajkáról gördült le, mielőtt mostanra alvadt, húzódó sebbé állt volna össze a piros húson. Nem szép látvány, de lehetne rosszabb. Jóval. A szervezete még zsong, a sokk lassan kúszik csak odébb a tagjaiból, s addig elméje is csak nyúlós masszaként fogja fel a történteket. Majd’ egy évvel ezelőtt ez a szokásosnak számított volna, s ha nem Virgil, Jeff adta volna azt a pofont. Valami undorító, sötét zugban a lelke mélyén egy sóvárgó kis fény gyúl, mint akinek hiányzott ez. Fintorogva űzi mélyre vissza ezt az alig megfogalmazódó érzést. Zaklatottan mos újra arcot, hátha a hidegvíz segít kitisztulni, és a csuklójában fellobbanó fájdalom visszarángatja a jelenbe.
A törölközőért nyúl, apatikusan véve tudomásul, holnapra mindennek csúnya nyoma lesz. Persze ha ez egy éve történt volna a bőre nem játszana másnap ezernyi ronda árnyalatban, mert akkoriban még edzve volt ehhez. A bőr képes alkalmazkodni, kitolódnak a határai épp úgy, mint a fájdalomtűrő küszöb az agyban. De nem egy éve történt ez, hanem most. Undor húzza görcsbe a gyomrát, Jeff még a sírjából is képes megkeseríteni az életét – nos, mármint ha lenne sírja, nem pedig hamvasztása lett volna, és az anyja nem a kandallón tárolná, mint holmi megboldogult házi kedvencet. Talán ezért kárhoztatja erre a sors, és Sergio, hogy újra láthassa, mert annyi pénzt még ő sem képes teremteni, kérnie kell. A volt anyósától. Talán egy egész röpke pillanatra újra feldalol benne az az eltemetett sötét sarok; jobban járna Sergioval, ledolgozhatná nála.
Csepp-csepp.
Saját magán s az ostoba gondolatain bosszankodva húzza meg a csapot, hogy az ne csepegjen tovább, és mély lélegzetet véve űzi tova újra a botor gondolatait. Önmagára pillantva a tükörben látja a torkán a vöröslő ujjnyomokat, amik hamar fordulnak majd haragos lilába, épp úgy ahogy a csuklója, s mázlista lesz, ha a járomcsontja megússza kevésbé erőszakos színekkel holnap. Szerencse, hogy garbót szeret hordani, nem lesz szembetűnő a változás, azonban a minden nyelését kísérő szilánkos érzéssel kezdenie kell valamit, máskülönben foghatja a megfázásra a hangját vagy épp annak hiányát.
Milyen régen kellett bármi miatt is színlelnie!
A lapockája egyre jobban sajog, ahogy a sokk kezd tovatűnni, a tagjai zsibbadásával együtt. Előretűri a haját, oldalt fordul, de a látványtól felforduló gyomorral kapaszkodik meg újra a mosdókagylón. Esett már át üvegen, nem kellene sokkolnia a látványnak mégis… a bőréből kiálló üvegszilánk nem az a kép, amit szívesen nézeget. Újabb mély lélegzet, és hajlékonyságát kihasználva, sziszegve nyúl hátra, próbálva elérni a csúszós darabot, de ujja minduntalan lesiklik a vértől iszamos üveglapról.
Épp sikerül. Épphogy megkönnyebbülne, mikor a darabka csilingelő hanggal esik a kagylóba amikor meghallja a hangod. Először némán dermed meg, újra nyúlként lapulva, még a lélegzetét is visszatartja. Biztos nem hallucinált? Bár miért épp a te hangod lenne az, amivel a képzelete zaklatja? Az ajtó nyikordulására ajkait összeszorítva moccan, pánikkal a szemeiben ellenőrzi a tükörben önmagát, majd siet le eléd. Nem akarja, hogy beljebb gyere és lásd az összesepert szilánkokat, azt sem érti hogy kerülsz ide? Mi jogon nyitsz be más házába? Mert ugye az lehetetlen, hogy nyitva maradt az ajtó….igaz?
-E-egy pillanat! – kiált, illetve csak kiáltana, hangja karcos karikatúrája csak a megszokottnak, felkap egy köntöst, balszerencséjére egy selymet, ami bár takarja, a vért ami lecsorog a hátán aligha szívja hatékonyan be. Érzi lefelé haladva, hogy lejjebb és lejjebb csordogál a felkarja hátsó oldalán, de a legkisebb gondja most ez. Megzavartad. Felugrasztva, összekócolva a gondolatait, mik egyébként sem a megszokott békés medrükben folytak most. Ostoba mód siet, meg ostobább módon pánikol. Miattad. Befordulva a lépcső alján pillant meg, épp összehúzva a köntöst, akár egy szégyellős nő, holott az indíttatása koránt sem ez.
-Elnézést. – nevetségesen fogalma sincs, mi miatt is szabadkozik, ahogy megáll a nyitott ajtó mellett épp hogy nem lépve rá a maradék apró, szőnyegrostok közt megbúvó szilánkra. Ezt hozod ki belőle.
-Nahàt, emlékszik a házra! Miben segíthetek dr Arvenson? – köszörüli meg a torkát előtte, hátha kevésbé gyatra hangon sikerül kinyögnie a kérdést, de még így sem az igazi. Könnyed hangja hamiskásan cseng. Zöldjei a megszokottól eltérően most idegesen simítanak végig az alakodon, s míg egyik kezének ujjaival a köntös selymét markolja, addig másikkal az ajtó szélére fog, útjára indítva ezzel egy-kèt kövér vércseppet a padló irányába, amik már végigborzongatták a karját a könyökéig, csakhogy csúfondáros módon kössenek ki most a földön. Köztetek.

zene: cím megjegyzés:  ide •

Sylvanus & Yelyzaveta

Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

 Egy udvarias mosollyal jelzi csupán, hogy értékeli a megjegyzésed, ám belül versenyt fut magával a paranoiája, és a józan esze. Míg az előbbi feszeng amiatt, hogy betartod az ígéreted, utóbbi kivételesen felül kerekedik, és jóval több észérvvel marasztalja a talajon. Ha eddig ennyire nem érdekelt téged a szomszédság, ez után sem fog, és látható udvariasságod ellenére semmi sem garantálja, hogy a szavaid be is tartod. S ha igen? Aligha lesz jelentőségteljes a kapcsolatotokban ez a dolog. Nem több ez a hadakozás a fejében, mint pár másodperc, régen, Jeff idejében sokkal többet rágódott, és túlgondolt mindent – persze ott megvolt az oka rá.
- Inkább nehéz megfelelő társaságot találni. - hárít, ami sokkal inkább szól önmagának való hazudozásnak, mint annak, nem akar remeteként tetszelegni előtted. Nem szándékozik imponálni, nincs oka ezt tenni, de saját fülét sértené az őszinte megnyilvánulás: nem tart ott a gyógyulásban, hogy kellően feloldódjon bármi nagyobb társaságban. Amúgy sem tartozik rád, és láthatóan más magánélete sem érdekel, amit Lizvet kifejezetten értékel. Egyre jobban feloldódik, s a pletykákkal ellentétben cseppet sem érzi úgy, a stílusodban bármi kellemetlen lenne. Victor hanyatt fog esni ettől az információtól, nem mintha Lizvet lepcses szájú volna, de talán őt mondaná az egyik, és jobbára egyetlen barátjának, így biztosan be fogja adni a derekát az állandó vérszívásának: meséljen. Jeff gondoskodott róla, hogy a régi ismerősei, a barátai kikopjanak az életéből, s vitték magukkal a nyitott, életvidám, társaságkedvelő énjét is, de az adminisztrátor férfi örök optimizmusa, tagadhatatlanul ragadós, ezzel képes kinyitni Lizvet kemény falain lévő kis ajtókat.
- Igen, hisz kötelező. - gyengéd mosoly, téged fürkésző zöldjeit nem kerüli el, hogy mimikádra nem varázsolódik sajnálkozás, vagy meghatódottság, ami az este témáját illeti. Valahol meghökkenti, de míg egyeseket nem érdekelnek az állatok, úgy miért kellene mindenkit meghassanak a gyermekek? S bár saját érzései sokkal közelebbiek a téma iránt, mint a tieid, értékeli, és becsüli a hazugság és a tettetés hiányát. Jelenlétét illetően ő is ezt alkalmazza, talán Vic az egyetlen aki tud róla, hogy Lizvet is fellép az esten, a műsorlistában is csak az előadás szerepel, a táncosok nevei nélkül.
- A hagyományokat? - visszakérdezésekor szórakozott kis kunkor játszik ajkai szegletében, el se hiszi, hogy ez az, ami zavar téged. Rettentő sok teória keringett az elméjében, már-már arra is tippelni mert, naivitásod ennyire mély lenne. De nem. Egyszerűen szereted az illemet, és a régimódi dolgokat. Nehéz letagadnia, e téren szimpatizál veled, és ugyan ezt az undort, és értetlen felháborodást érzi, akárhányszor látja, fültanúja lesz maga körül annak, mennyire élesen és harsányan igyekeznek a nők felhívni magukra a figyelmet. Az irigység szikrája sincs benne, nem azért vélekedik így, mert neki ne menne s ezt frusztrálná. - Itt kissé szabadabb a kultúra, mint ahonnan Ön, vagy én származunk. - merészen von párhuzamot köztetek, de vallja, hogy nem lehet nagy a különbség. - Megértem, hogy bosszantja, olykor számomra is hihetetlen, és sokszor taszító néhány dolog. - nem áll neki tippeket osztogatni, miként kerüld el ezt a túlzott figyelmet, hisz láthatóan semmit sem teszel érte, mégis megkapod. Ami eleinte úgy mulattatta, átfordul empátiába, hangsúlya is egészen más, mint az előbbi kis kekec megjegyzése során – hisz már érti a viselkedésed mozgatórugóját, ami nem az egoizmus, vagy a figyeleméhség.
Tammy megjelenése érezhetően megtöri azt a csendes, nyugodt légkört, ami az asztalotokat belengi, sóhajtásodra elfojt egy mosolyt, nem akarja tovább provokálni a nővért, aki amúgy sem szimpatizál vele túlzottan. Felpillant, és egy együtt érző mosollyal biccentve enged utadra, nem nézve vagy fordulva utánatok, hisz a búcsú után őt már lefoglalja a feladat, hogy összeszedje az asztalon heverő halmokat, és visszatérjen a helyére. Ismét fél kezébe markolja,és magához szorítja a stócot, másik kezével felmarkolja a maradék kávéját, és kifelé menet kiüríti a poharat, majd a szemetesbe dobja. Megtorpan, ahogy hallja az erélyes szavaid, bár csak a hangsúlyt, a konkrét szavaid ilyen távolságból nem képes tisztán kivenni. Óvatosan dugja ki a fejét, és látva Tammy könnyekben úszó magárahagyottságát ismét inkább az ellenkező irányban lévőlépcsőt választja a távozásra.

- Oké csajszi, fura az arckifejezésed, mesélj! - gurul közelebb a munkatársa, alig hogy leér.
Vic természetesen részletekre kíváncsi, fantáziáid dobálja rá, és egész éjszaka csacsog a fülébe, miközben kevésbé hatékonyan jár a keze a klaviatúrán, mint Lizveté. Nehezebben telnek az órák, mert bár jelentősége nincs, mégis fel-fel pillant a falon függő órára, és a folyosóra, hátha felbukkansz. Még a szünetében is rá nem jellemző módon inkább felhagy a munkával, legyen ideje a szívességedre, ami végül reggel ér le hozzá, a kíséretedben. Viszonozza a mosolyod, miközben tisztában van vele, hogy Vic – ő biztosítja reggel számára a hazajutást -, megint kis híján tátott szájjal bámul téged.
- Köszönöm! Ha nagyon sürgős valamelyik, azt még gyorsan útba ejthetem az öltöző felé. - söpri is le maga felé a kupacot, és fel-fel lapozva megnézi a rajta szereplő neveket, kiknek kell kézbesítse. Egyet ki is ragad, az valóban útba esik, s hacsak másként nem rendelkezel a maradék stócra rak egy post-itet és felcímkézi a saját nevére, így a következő műszak biztosan nem nyúl majd hozzá. - Jó pihenést kívánok, dr. Arvenson! - búcsúzik, és odébb lép közben, a váltás, Jess már furakszik mögé, hogy lepakolja a dolgait, és szélesen rád mosolyogjon és harsányan köszönjön. Vic Lizvet helyett is lereagálja a jelenetet egy szemforgatással, s míg elindulnak az öltözők irányába, Jess igyekszik még pár szóval feltartani.
[…]
A hét végén jut el végre odáig, hogy elégedett a koreográfiával, s bár az önnön teljesítményét továbbra is úgy látja, csiszolni kell, legalább az egész összeállt már az estélyre. Fáradt izmokkal, ennek ellenére ellazultan kanyarodik be az utcába, ér haza, simogatja meg a macskákat, és fürdik meg újra – immár a kádban ejtőzve, ezzel is lazítva a tagjait a megterhelés után-, s utána a kanapén elnyúlva nyitja ki a laptopját, hozza elő az üres lapot, és áll neki bepötyögni, ami éppen a gondolatait foglalkoztatta ma. Nem vágyik hírnévre, nem is tölti fel sehova az írásait, inkább amolyan terápiás céllal ír ki magából mindent, amin épp szorong, amin épp rágódik, vagy ami kísértet épp feldereng neki a múltból. Ujjai vad játékát a kopogás szakítja félbe, mire félreteszi a gépet, és a macskákat arrébb hessegetve az ajtóhoz sétál. A kukucskálót betöltő alakra elsápad, és őrülten zakatoló szívvel néz körbe, mérlegel, de a kopogás újra felhangzik, erősebben és erőszakosabban.
- Tudom, hogy otthon vagy, követtelek hazáig. Nyisd ki, lenne egy kis elintéznivalónk! - nem felel, nyúl módjára lapul meg, de nem válik be, a hang újra fenyegető éllel szólal meg. - Nekem az is jó, ha meglátogatlak a kórházban Lizy! - morogja, ami már rábírja, hogy kinyissa az ajtót, és a torkában dobogó szívvel húzza be maga mögött. Esze ágában sincs beengedni a férfit, de tárva sem hagyhatja a macskák miatt.
- Mit akarsz? És hogy találtál meg? – balja a kilincsen, szorosan markolja, ha kell elég legyen egy apró mozdulat és már nyitja is ki, hogy aztán a biztonságos és vastag fém mögé bújva zárja ki az életéből Virgilt és azt, akinek dolgozik, Sergiot. Ismeri a férfit aki előtte tornyosul, pont annyira jól, hogy teste meg-meg remegjen, és ezt ne a hűvösebb esti szellő okozza.
-Ugyan, pontosan tudod mit akarok. Azt, amivel a férjed tartozik. Azt. – nyomul közelebb a másik, karjait emelve, ujjait összedörzsölve nyomatékosítja: pénzt.
- Jeff tartozott nem én. Nekem a szarjaitokhoz semmi közöm. – sziszegi, s habár nem szokott káromkodni, ezzel az alakkal szemben szinte levedli az illemtudását. Kiveri tőle a víz, főként ahogy felkuncog a kijelentésére, mintha csak valami jópofa viccet sütött volna el.
- De ő már nem él, nemigaz? Tudod Sergio várt a temetés után. Tiszteletben tartva a gyászod, de a türelme nem végtelen… - csippenti Lizvet állát az ujjai közé, mire a nő jobbjával elüti és undorodva fordítja el a fejét.
- Ne érj hozzám! Nem én tartozom, hagyjatok békén, mert rendőrt fogok hívni! – szavaira elkomorul a ragadozó tekintet, és durván tolakodik közelebb az aurájába a kéretlen látogató.
- Hívj csak madárka, megoszthatunk mi is egyet s mást velük. És ha elmennek….Sergio amúgy is jól szórakozott veled…emlékszel? – epe tör fel a gondolatra benne, torkát feszíti az érzés, kaparja, egy pillanatra le kell hunyja a szemét. A férfi hangja cseppet sem visszafogott, nem suttog, és ettől fellobban benne a szégyen és a düh, ami olyan tettre sarkallja, amit jobb lett volna ha kicsit átgondol: pofon csapja a férfit.
- Takarodj innen! – képtelen mással visszavágni, mellkason böki, tolja, és már az ő hangja sem visszafogott, persze csak addig, míg a vaskos ujjak az állára nem fonódnak újra, Virgil jobbja pedig nem markol a kilincset markoló kezére és tolja be az ajtót, és tolakodik be rajta ő maga is, maga előtt tolva Lizvetet, s már lábbal segítve, hogy ami eddig kint tartotta, garantáltan becsukódjon utánuk. Arca dühödt és torz, Lizvet ujjainak nyoma piroslik rajta, s hamarosan ő is kap egyet. Virgil visszakézből vágja pofon, esélye sincs, akár egy pattanó labda esik a falnak, kezével tompítva ne fejjel vegye le a vakolatot, de ajkán így is érzi a szúró fájdalmat, ám ez az arcát elborító érzés után csak amolyan másodlagos. Torkon ragadják, kapálózó, karmolni akaró kezét durván ragadja meg a férfi és taszítja a feje mellé a falnak, lapockáján érzi a nyilallást, a roppanó üveg hangját azonban elnyomja a fülében doboló pulzusa, és a pillanatnyi levegőhiány.
- Jobban teszed, ha nem húzod ki jobban a gyufát! Sergio a pénzét akarja, és hozzá is fog jutni. Vagy te adod oda neki, vagy te hajtod fel neki! – támadója lehelete beteríti az arcát, könnyek futják be a szemét és felszínesen lihegve próbál szabadulni, más eszköz híján rúg, vakon, erőtlenül. Talál, megrándul az őt lefogó test, de nem enged, sőt. Feldühödve markol a nyakára erősebben, elemeli majd erélyesen vágja a falnak amitől a lapockájába fúródó képkeret megadja magát és leesik a falról. – Gyerünk, hadakozz mèg! –
- Két….hét… - nyöszörgi, mindk hatására lazul a szorítás így köhögve jut levegőhöz.
-Mi? –
- Két hét. Ennyit….ennyit kérek. –
- Á…mégis csak tudod miről van szó! – öblös nevetés, majd egy ciccegő hang és a markolás végleg lekerül róla. – Akkor két hét madárka. – igazítja meg a ruháját Virgil, nem mintha meggyűrődött volna, majd az ajtóhoz lépve meg hátrapillant. – Lehet azt a keretet pótolni kéne… - s azzal távozik.
Lizveta pedig addig nem mozdul, míg az egyik macska kíváncsian oda nem lopakodik.
Tiszta üveg minden.
Ez sarkallja arra csak, hogy -csupán percek múltán – erőt vegyen magát és nekiálljon feltakarítani. A kép meg menthető, így azt kibányássza a keretből, feltakarít, csak ezután sétál a fürdőbe, hogy megnézze magát is. Az ajka felrepedt. Letörli a vért, csuklója sajog, háta kellemetlenül húzódik a mozdulatokra, de a szervezetében keringő adrenalintól még nem érzi tisztán a tagjait.

zene: cím megjegyzés:  ide •

Sylvanus & Yelyzaveta

Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

-Ez igazán figyelmes. – hálával ejti a szavakat-  Éjfél és fél egy közt van a hivatalos. – valóban meghökkenést vált ki belőle ez a felajánlás, több okból is. Részben mert az orvosok zöme figyelmetlen – az okok változóak, s van ami közülük érthető is -, és sem a nővérek sem az adminisztrátorok szüneteit nem tartja tiszteletben, másrészt mert ez a felajánlott figyelmesség tőled érkezik. Ez már a második, amivel rácáfolsz a hírnevedre, kezdi összezavarni, s míg más ezt bizonyára örömmel venné, egyenesen bátorításnak, Lizvet azon kezd szorongani: miért?. Nincs nagyra magával, nem hiszi, hogy a szimpátiád felé az ok…lehet csupán az ő passzivitása? Hogy nem akar máris a figyelmed középpontjában tündökölni? Minden esetre automatikusan tolakodik a nyelvére a meghunyászkodás, és az, biztosítson róla, neki ez nem ugráltatás, szeret a folyosókon sétálni, addig sem ül, elmacskásodott tagjai kioldódhatnak. Mégis habozik, megfogadta magában Jeff után, nem lesz szánalmas és gyenge, nem fog egyből védekezésbe kapcsolni, csak mert az a komfortzónáján belül van. Néma marad hát, csak pillantása és szelíd mosolya vetít feléd köszönetet.
A következő neki idézett kérdés így is görcsbe rántja a gyomrát, kellemetlen feszültséget húz a gerincébe, és bizalmatlan érzelmeket a zöldjeibe. De ez a védekező reakció feleslegesnek bizonyul, pillantásodban látja az igazi megdöbbenést. Ha képes lenne picit is elengedni magát, látná a mókás párhuzamot, amivel mondatról mondatra lepitek meg egymást, míg te a viselkedéseddel, addig ő az információkkal. Reakciódhoz társított szavaidra hatalmas megkönnyebbülés ömlik végig rajta, kiseperve az ereiből az adrenalint, amitől egy pillanatra, míg szíve visszatér a megszokott ritmusába erőtlennek és kocsonyásnak érzi a tagjait. Tökéletesebb válaszod aligha lehetett volna, s ezért bàr némán, de elképzelésed sem lehetne, mennyire hálás. Megmaradhat a háttérben, némán figyelve olykor lépteid a köveken.
-Semmi gond, csak ideiglenesen lakom ott, és nem igen járok el. – s bár nem érződik egy csepp bűntudat sem a szavaidban, mégis újabb undorító automatizmusként kínál feloldozást a saját mondatával, nem igazán gondolva át az információkat, amiket ezzel megoszt. Nem nagy horderejű, nem is lényeges, épp ezért kissé nevetségesen is hat, hogy odabiggyeszti. Miért is teszi? Talán tényleg ennyire megkönnyebbülne? Kérdésed váratlanul éri, ismét pillanatok alatt reagál, de magában mérlegelt válaszok tömkelegén fut keresztül, kiválasztva az illőt, ami passzol. – A halványsárga kétszintesben. – ezzel nem szűkíti le, ám mivel minden másik vagy fehér vagy annak valamilyen krémes tört árnyalata, az utca végi kéken kívül, talán mègis azonosítható. Sokkal részletesebben is le tudná írni, informálhatna róla, hogy kettővel odébb, vagy hogy az amelyik előtt elsétálsz viszonylag gyakran, vagy hogy a közös szomszédotok bizonyára épp olyan tolakodó vele, és szándékozik leállítani bármennyi alkalommal is megy ki a hátsókertbe, mint veled, mert minduntalan téged állít példálózása párhuzamába, mint a másik mellette lakó, akivel egy jót sem lehet elbeszélgetni!  Nála persze hozzáteszi, hogy szitter létére lehetne kicsit kommunikatívabb, míg te állandó ottlakóként szintén.  Innen is megerősítve, hogy első alkalommal sem csalt az elméje, amikor látott téged az utcán. Ám mindezek ijesztőek lennének, és ha nem is…ha két felszabadult ember közt kellemes témaindítónak is fel lehetne fogni, hát ő részéről kedveli, hogy ennyire nem tudod ki ő, s érezhetően nem is akarod. A kellemetlen megérzése mindezekre csillapodik, már-már ellazul a közeledben, mint sok férfiéban soha.
- Nos…igen. Inkább kötelező.. – kissé váratlanul éri a kérdésed, és a bizonytalan puhatolózó hangsúlyodra, nem bírja megállni, hogy ne tanulmányozza az arcod, és a rá telepedő kellemetlenül feszes arckifejezést. Megszólalásod előtti levegővételnél megfeszülve hitte, hogy kiszúrtad a reakcióját a rendőrségi papírok említésekor, de a teljesen más fennakadásra ez a stressz tova is illan belőle észrevétlenül.  Teóriák, kérdések sokasága keveredik fel a gondolataiban. Te is ennyire magadnak való lennél? Vagy csupán az ilyen rendezvényeket nem kedveled? Netán kitérnél az ott kikerülhetetlen reflektorfény elől? – A bántalmazott gyerekek helyreállító műtéteire gyűjtenek az este. – ejti el az információt mintegy mellékesen. Fogalma sincs olvastad e a papírt, bár ha ennyire meglepetésként ér, nyilvánvalóan nem, így a téma ami köré szövődik a lehetőség, hogy a kórház igazgatói tanácsa pénzes befektetőknek smúzolhasson is ismeretlen lesz. De vajon ez meggyőz? Emiatt átértékeled a menni nem akaró fintort? Felhorgad a személyes kíváncsisàga, mert a pletykák olybá’ tűnik szöges ellentétei annak, ahogy jelenleg viselkedsz vele. S ha azok nem igazak…mi nem az még? - Évente, vagy félévente, általában vagy az éves sikerek megünneplésére, és a kórház számára befektetőket vadászni, vagy mint a mostani is, valami nemesebb ügy megsegítésére. – ad választ, s ezzel nem igazán tudva megnyugtat e, vagy csak elővetíti az éves kínzatásod. – Ha ez segít, tudtommal csak a jótékonysàgi események szoktak kötelező jellegűek lenni. – toldja meg lágy hangsúllyal, és egy együttérző pillantással.
A kérdésre választ, nem vacilál, vakon nyom rá az egyikre, nem akarva feltartani tèged, hisz míg rá csak papírmunka vár, rád sokkal embert próbálóbb műszak. – Köszönöm! – hálás pillantása nem megjátszott, és átvéve a poharat nagyon koncentràl, hogy ki ne öntse közben, akaratlanul is hozzád ér, de ez olyan elkerülhetetlen, amire fel van készülve, így meg sem rezzen, csak veled együtt süllyed vissza a székre.
Tekintete újra elréved ujjaid játékán, ahogy folytatod a monoton szignózást, s poharat a szájához emelve fújja a kávét, hogy a teteje iható hőmérsékletűre hűljön. Kortyolás közben hordozza egyiktektől a másikig a zöldjeit, csendes megfigyelőjeként a közjátéknak, amibe bár említés szintjén nem vonódik bele, a pillantás amivel a medikus illeti és mellé a mosoly megkeményíti a vonásait. Egy kekec, cinikus szemöldökfelvonással jelzi a lány felé, hogy fogalma sincs mit hisz, milyen csatát nyert meg Lizvet ellenében, nem hogy nem szándékozik tenni ellene, de nagyban le is szarja. Ez a röpke közjáték feleleveníti benne, mikor még Jeff mellett kellett ilyesmit kiálljon. A férfit láthatóan izgatta a cicaharc, amit naívsàgában vívott érte, de minél többen volt része annál inkább átalakult a hevessége felszín alatt forrongó lávává majd érdektelenséggé egészen addig a napig…. Érted nem kívàn még csak hasonlóba sem fogni, pláne, hogy nyilvánvaló érdektelensèged többet árul el annak aki figyel, s ez jelen helyzetben kívülállóként roppant mód mulattatja, figyelve közben ahogy távozik a nő.
-Önnel, vagy általánosságban? – képtelen visszafogni a nyelvét, de zavartan elmosolyodva helyesbít. – Elnézést. Ha erre valóban választ kell kapjon, akkor eddig bizonyára nem vette észre mennyire népszerű. – önmagán is meglepődik, mennyire éles nyelvvel válaszol, s bár stílusa inkább pimaszul könnyed, mégsem ez a megszokott kommunikációja itt, de képtelen szelíd csomagolásba burkolni a naivitásod észrevételèt. Tényleg naív lennél, vagy ez csak egy taktika, amivel felhívod magadra a figyelmét annak is, aki egyébként nem rögtön venne észre? S ez vajon tudatos, vagy tudat alatt vonzod ennyire a nőket?  Kissé szkeptikusan időzik rajtad a lélektükreivel, mert képtelen elhinni, hogy ennyire szemellenzős lennél. Ám nehéznek és mesterkéltnek hat az a teóriája is, hogy mindezt direkt azért teszed, mert ajnározásra vágysz. Ahhoz az unalmad és az érdektelenséged túl őszinte, túlsàgosan mélyről szivárog a pólusaidból, ül ki a vonásaidra, s ez okozza azt az érzetet is talán, hogy kékjeid fagyott gleccserekként fénylenek.
-Igen, végeztünk, köszönöm az idejét. – félretolja a saját poharát, amiben még van egy kevés, és maga elé vonja előled a papírokat, átlapozva, nem hagytál e el valamit, bár alapossàgod okán ezt kétli.
-Doktor úr! –robban be a térbe egy ápolónő, aki meglepetten tapasztalja, hogy Sylanuson kívül Lizvet is ott tartózkodik, de egy hűvösebb pillantás után átsiklik felette a pillantása, megállapodva az orvoson. – Á! Jó hogy itt találom, még nem csipogtak magára? Lent a sürgősségin van egy kiugrott boka, ami csak önre vár! Felhoztam a röntgeneket, szakadás egyelőre nincs, és ahogy látjuk csont se tört le, de az ügyeletes belgyógyász nem merte visszahúzni a jóváhagyása nélkül. – lobogtatja a kemény filmlapot, néma sürgetésképp.
-Lizvet…!- ejt meg egy feszesebb mosolyt üdvözlésképp. Egyike volt az őt ellátó ápolóknak, akik tapasztaltak annyira, hogy olvassanak a sorok közt. S az egyike azoknak, akik értelmetlenül távolságtartóak vele, mióta itt kezdett dolgozni.
- Tammy – viszonozza, és rendbe szedve a papirköteget áll fel, magához szorítva, szabad kezébe felvéve a maradék kávèt. – Hagyom is dolgozni, meg egyszer köszönöm a idejét. – hálálkodik, és elsétálva Tammy mellett nekiindul kiosztani a maradék papírt amit szeretett volna.

-A beteg a hármasban van lent, kapott némi fájdalomcsillapítót de így is eléggé nehéz természetű. – kezd bele Tammy amint Lizvet kisétàlt, és elindul a liftek felé.  

zene: cím megjegyzés:  ide •

Sylvanus & Yelyzaveta

Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

- Természetesen! - könnyed mosollyal biccent, majd míg te tova libbensz, zöldjei az alakodról a monitor órájára siklanak. Némán mérlegeli, mi fér bele addig neki, mert a dolga sok, az a fél óra pedig bár soknak tűnik, de ha nekikezd valaminek túl hamar elreppen. Utál késni. Egyike az évek alatt kialakult kényszeres dolgainak a pontosság, és az azon való aggódás. Jeff sosem szerette ha pontatlan, ha lassan öltözködik – nem érdekelte ha épp zúzódások miatt merevek az izmai, vagy a sebei húzódnak -, vagy ha nem időben tálalja a vacsorát – ellenben nála megszokott volt mindez.
- Héééé csajsziiii! - gördül mellé Vic a székkel, és oldalba bökve tagadhatatlanul nőiesen emeli fel a kezeit, egyik kezében a termosza, és felsőtestével táncot imitál vigyorogva. - Az irodájába invitált. - összegzi, mintha ezzel valami olyan titkot árult volna el, amiről Lizvetnek fogalma sem lehet. Tekintete, amit a kezébe gyűjtött papír tartóról a férfira emel, jelzi: most sincs.
- Túl sokat képzelsz bele, Vic. - jelzi higgadtan, és a lehervadt lelkesedés ellen békítőn teszi még hozzá. - Mesélj, milyen fantáziakép motoszkál az agyadban.... - úgy sem fogja kibírni, hogy ne ossza meg vele a rólad szóló teóriát, hisz mint sok mindenkinek, Victornak is gyakran jársz a gondolatai között. Csak míg mások rád próbálják szabadítani ezeket, és egyértelműen jelét adják, hogy tetszel nekik, addig Victor a melegek visszahúzódásával csak fantáziál. Azt viszont sokat, és ezeket nem fél megosztani Lizvettel, aminek következtében otthon, a négy fal közt már eljátszott ő is egy-egy eszement teóriával. Ki lehetsz valójában? Mi hajthat? Mi okozhat örömöt? Mitől kúszik vegytiszta öröm a tekintetedbe? Ám mindezek kíváncsi fantazmagóriák maradtak, a mellette izgatottan vibráló férfi hatása, nem pedig azé, hogy valóban érdekelnéd.
- ...és összetalálkozna a tekintetetek, aztán.... - nem is figyel igazán arra, amit a munkatársa épp összefecseg, ő hogyan kezelné a helyzetet, és micsoda lehetőségek is rejlenek ebben. Javíthatatlan álmodozó, romantikus. Még a munkahelyére is egy-egy kötettel jár, és ha Lizvetet elragadja a hév, Vicnek pedig nincs kedve dolgozni – többségében éjszakánként – előszeretettel olvas fel részleteket, amikben a főhősök épp nevetségesen szirupos helyzetekbe keverednek. Ő azonban ebből kinőtt, túl hamar, és túlságosan is brutálisan ahhoz, hogy apró, elnéző mosolynál többre értékelje ezeket, vagy hogy higgyen is bennük.
- Nos, majd ha ezek közül bármelyik ponyvahelyzet is felmerül, minden mozzanatát elmesélem, Rapunzel. - csíp oda, miközben félbeszakítva a másik végeláthatatlan szóáradatát felkel, és összepakolva egy stócba rakja a post-ittel megjelölt kis halmokat. Míg Vic álmodozott, addig ő rendszerezte azokat a dokumentumokat is, amiket még más orvosoknak kell a mai este folyamán odaadnia – többnyire szabadságolási papírok, vagy új beosztási rend, felhívás mikor hol lesz karbantartás -, remélve, valamelyikkel összefut a folyosón, a többit pedig visszafelé jövet kiragasztja.
- Ajánlom is! Mázlista ribi! - sóhajt mielőtt vágyakozva belekortyol a termoszba, és unottan fintorogva visszagurul a számítógépéhez, és a feladataihoz, hogy végre Lizvet útjára indulhasson feléd. A mellkasához karolja a papírokat, és határozottan sétál végig a folyosón, mígnem elér az irodádig, ahol harmadszori kopogás után sem nyer bebocsátást, így az órájára pillantva, majd a folyosón sétáló nővérekre, végül leszólítva az egyiket érdeklődik a holléted felől.
„A pihenő melletti automata.”
Nem is aggódott, hogy érdeklődése ne járna sikerrel, s bár kap egy meglepően tolakodó, mérlegelő pillantást, a diskurzus le is zárul ennyiben, így ugyan némi késéssel, de befordul a sarkon, majd az ajtón az említett automatához.
- Akárcsak ön, dr. Arvenson. - bólint helyeslőn, újfent csak egy pillanatra engedve meg magának, hogy a tekintetetek találkozzon, tova is hordozza a lélektükreit az asztal felé, amin hellyel kínálod. Nem feszeng különösen, ahogy kihúzva a széket leül, majd lepakolja az adag papírt, sokkal inkább összeszedett rutinnal válogatja szét, s amiken a kis post-iteken a neved szerepel, azokat három részre szedi, de a kérésedre feltekint. Ujjai végigviszik a már megkezdett mozdulatot, amivel a nála lévő tollat eléd helyezi, no meg az egyik terjedelmes stócot. - Természetesen nem nagy kérés. - kunkorodik apró kis hálás görbület a szája szegletébe, amolyan szórakozott, amivel kimutatja a halovány hitetlenkedését, milyen udvariasan vagy képes kérni. A többség, különösen a sebészek flegma félmondatokkal, vagy azt is mellőzve dobják oda az iratokat nekik a pultba. - Az este bármikor lehozhatja őket, vagy én is fel tudok jönni értük. - cseppet sem fárasztó neki ez a pár emelet, sőt, szeret sétálni a folyosókon, szereti, ha körülötte nyüzsgés támad, s mégis ő csak néma megfigyelőként, fel nem tartva a szorgoskodókat része lehet a kórházi világnak. Van benne valami szorongás oldó, és morbidan hangzik, de megnyugtató is, hogy jelen lehet, mégsem ő az, akit épp betört fejjel tolnak a röntgenbe, vagy tubussal a torkában szállítanak a műtők felé.
A kellemes érzés, ami az udvariasságod nyomán keletkezik benne, kékjeid tolakodó, már-már gyanakvó méregetésére megkeményedik, és kőként ülepedik meg a gyomrában, súlyként húzva lefelé. Kellemetlenül nyel, zöldjei a papírokat, és az ujjaid nézik, ahogy a tollat fogod. Elidőznek az bőröd ápolt férfias textúráján, csak a váratlan, mégis felkavaró kérdésre lonc-zöldbe borulva villannak vissza fel. Most övé a méregetés, a gyanakvás ideje, mely ki is ül arca minden apró szegmensébe, ahogy vakmerően mered rád. Nem tart tovább egy minutumnál, mégis az örökkévalóságnak érzi mérlegelni, mit is válaszoljon erre. Ha hazudik, és végül összefuttok, borzasztóan kínosnak érződik majd, ám ha őszintén válaszol...végül is mi lesz akkor? Hírhedten magadnak való vagy, aligha fogod áthívni megmutatni a frissen vásárolt grilled, vagy a kanapéd.
- Egy utcában lakunk. Talán ott. Máshová nem igen járok el.- szűkre szabott válasz, dacos tekintete amik kíséretében ezt kiböki a vele szemben, egyúttal mögötted ácsorgó gyakornokra fókuszálnak, aki ennek hallatán majd' kiköpi a kávét, amit épp legurít a torkán. - Hogy? Ó, köszönöm, elfogadom. - még nem jutott hozzá a termosza teljes tartalmához, így valóban jól jön neki az a kis plusz koffein. Másrészt, hogy is fogalmaztál? „...és meg is várja, hogy végezzek velük.”
Nemet mondhatna neked. Visszamehetne. Akar is, de némi régi berögződés maradásra inti. Talán a belőled áradó hidegség, vagy a pillantásod merevsége. Egyesek azt mondják, annak, aki bántalmazva volt, egyfajta képessége, hogy kiszúrja a hasonló embereket. Míg mások, akik sosem lesznek áldozatok, ezzel a megérzéssel születnek, így tudják elkerülni a veszélyes helyzeteket. Benned van valami, ami Lizvet karját libabőrbe vonja, és ami kényszeres feszültségbe húzza a gerincét. Egyelőre azonban döntésképtelen, a megérzései súgják és érzékeltetik ezt vele, vagy a hírneved, és az azzal szöges ellentétben álló jelenlegi viselkedésed.
- Az ön elé tolt halom a lezárt esetek, amikben konzultáltak önnel, és még nem írta alá, valamint pecsételte le a szakvéleményét. A másik két kupac egyike az, amit dr. Howard küldött át, valamint a jótékonysági bálon való részvételi formalitás, a harmadik stóc két konzíliumkérő más kórházakból, túlóra elszámolások, szabadság igény, és azok aláírása, hat rendőrségi jegyzőkönyv... - itt akaratlanul is megrándul a karja, és önnyugtató mozdulattal igazítja egy tincsét a füle mögé, majd letekintve rakja rendbe a zsebe szélére felakasztgatott tollakat, a kitűzőjét miközben folytatja - ...amit kérnek, nézzen át, írjon alá és pecsételje. - húzza meg a tunikája alját, ezzel kifeszítve a gyűrődéseket az anyagon, majd elégedetten pillant fel, és ahogy a géphez érnek, némi olvasás, és tűnődés után összepréseli az ajkát. Régen nem ivott már ilyen gépből, így kapaszkodója sincs, mi lehet kevésbé rossz.  - És annak a tetejére raktam egy borítékot, amit dr. Sultz adott át, hogy kézbesítsem. - kezét közben megemelve ujjait két gomb között járatja, erősen meredve a feliratokra, mintha azok elárulnák, ki is legyen a befutó.

zene: cím megjegyzés:  ide •

Sylvanus & Yelyzaveta

Ami étel az egyiknek, az méreg a másiknak, ami elbűvölő és izgató az egyiknek, az veszedelmes csapda a másiknak.

- Üdv a mai pocsék műszakban. Nézd mit hagytak ránk a nappalosok. Én Jesst meg fogom fojtani! - alig ér be a pult mögé, már hallja Victor panaszáradatát, és a nyikorgó széket, amivel felé fordul, majd azt is, ahogy felpattan és elé siet a szintén nyikorgó papucsában. A férfi azon kevesek  közé tartozik, akikkel huzamosabban el tud társalogni, tekintve a tényt, hogy meleg, mint a frissen kisült cipó. Még így is kellett neki három hónap, hogy ne rezzenjen össze akárhányszor óriási elánnal bevágódik mellé, és rákezd a szokásos szájmenésére. - Adj valamit a kezedből csajszi...óóó az az én kávém ugye? Na, akkor azt a pakkot kérem! - rabolja is ki a kezéből a tartót, amiben a kis termoszok vannak. A macska szitterkedés szerencsés velejárója, hogy a Bouvier család nem csak a házukat bízta rá, de a csodálatos kávégépüket is, így közel egy éve szolgáltatja Vic folyékony nyugtatóját. Amiért a férfi természetesen imádja, s amiért egyébként a többiek is, mert így elviselhető szintre süllyeszti a napi idegrohamait. Hogy miért örül mégis, ha vele van beosztva? Oldja a szorongását, ami időnként rátör, és ha nem boldogul egy-egy nehezebb természetű orvossal, könnyűszerrel veszi át az intézkedést, még ha ez a harmadik félnek nem is tetszik.
Lizvet mindenkivel kedves, udvarias, és előzékeny. Szeret itt dolgozni, szereti a munkáját is, és ő tipikusan az a mazochista munkaerő, aki ha kell túlórázik, de nem hagy a másik műszaknak munkát.
Jess a másik véglet. Fiatal, magas, csodás szőke hajjal és olyan alakkal, amilyet rajzolni szoktak – kikövetkeztethető, hogy a doktorok kedvence, pláne a nőseké. Jess azonban nem nőset szeretne fogni magának, de ha egy-egy elviszi valami trópusi országba egy konferencia alkalmával...hát nem utasítja vissza.
- Köszi, nyugi, mindjárt nekiállok. Csak dr. Howard megkért, hogy ezeket szkenneljem be, és nyomtassak ki pár aláírandót amit átküldött. - lobogtatja meg a paksamétát, ami nem kevésbé terebélyes, mint ami már eleve az asztalon várja. - A jobb oldali a tiéd, a narancs termoszos. - szól a férfira, észlelve a szeme sarkából, hogy a rossz színűt vette fel. Kifújja az arcából a haját, és birtokba véve a másik széket lepakol végre, majd nekiáll egyesével beilleszteni a papírokat, és beszkennelni a gépbe. Csak e közben húzza le a csuklójáról a hajgumit, és fogja fel copfba, hogy ne zavarja a munkában. Ha lett volna ideje, összefogja kontyba, majdnem a feneke aljáig ér, így még ha fel is köti, túl feltűnő. Nem szeret feltűnő lenni. Habár az élete átlagosan telik Jeff óta, bizonyos szokások és védelmi mechanizmusok nem koptak ki, így a munkaruhája alá is – a nővérekével megegyező nadrág és tunika, csak a színe más - mindig hosszú ujjút húz, minél kevesebbet mutasson. Nem mintha szégyellné a testét – ezt mutatja az is, hogy a kórházon kívül nőies darabokat hord -, egyszerűen ezen szempontból nevetségesen maradi.
- Hú, valaki megint óriási munkakedvvel érkezett. - élcelődik Vic, ő is nekifogott már a paksamétának, de a gyorsasága és a lelkesedése is jóval csökkentebb üzemmódban ég. Küld felé egy dorgáló pillantást, de ajkai szélén mosollyal kap a termosza után, és megnyitva az emaileket nekiáll kinyomtatni egy másik nyomtatón a kért papírokat.
[…]
A név szerinti köszönés az, ami rábírja, hogy felemelje a fejét, és a pillantását elszakítsa a monitor világításáról, zöldjeivel megkeresve a hang tulajdonosát, téged. Rengetegen járnak erre, a többség csak egy „iktatni”, „a többihez” hangvételű odavakkantással dobnak a pultra dokumentumokat, ezek zöméhez fel sem pillant már, hangról beazonosítja az illetőt. Így veled sincs ez másképp.
- Szép estét dr. Arvenson! - köszönt mosolyogva, és elengedve az egeret hallgatja, mit szeretnél tőle. Victor gépelése látványosan lelassul, azon tábort erősítve, akik oda és vissza vannak érted, kedves doktor úr, így eszi a fene, amiért épp Lizvetet szólítottad meg és nem őt. Nem tudván azonban mást tenni, jobb híján hallgatózik. - Persze, ahogy Önnek kényelmesebb. - biccent aprót, és ugyan az arcodat fürkészi, de egy kósza pillanatnál nem néz tovább a gleccserként kéklő szemedbe. Nincs zavarban tőled, vagy ha úgy vesszük mindenkitől zavarban van, aki férfi. Ez mind-mind nézőpont kérdése, de a saját véleménye az, hogy ez nem is igazán zavar, jobb szó rá az elkerülés. Senkiben nem akar tévesen olyan érzést kelteni, hogy tetszik neki, s senki figyelmét nem akarja felkelteni különösebben. Hívták már randevúra, mióta itt dolgozik, ám mindet elutasította. Jess értetlenül, szúrós szemmel méregette, hisz volt köztük egy orvos, akit ő is kinézett magának, de az láthatóan nem viszonozta ezt. Lizbet viszont így többnyire néma megfigyelőként pontosan tudja, mennyire forogsz is közszájon, amióta ide kerültél. A titokzatos traumatológus, akit képtelenség két mondatnál többre feltartani a folyosón, ha nem az egyik esetéről van szó, vagy konzíliumról.
- Igazából kinyomtattam mindent, ha szeretné, és mond egy időpontot felvihetem önnek a pihenőbe is, és aláírja amikor jut ideje átolvasni. - szokásához híven előre dolgozik, s ez nem azért van, hogy személyesen neked könnyebb legyen. Mindenkivel ezt csinálja, mert érti és értékeli a munkát, amit végeztek. Került már ide. Te, bizonyára nem emlékezhetsz, hisz akkoriban nem dolgoztál itt. Három teljes éve már annak, hogy egy „balesete” után annyira szörnyű állapotban volt, amit otthon már képtelen volt ellátni, így Jeff fogát szívva, de behozta. Törés- bordák, csukló, agyrázkódás, felrepedt fej, megzúzódott járomcsont és váll, valamint megannyi horzsolás. A fejseb volt az, ami brutálisan vérzett, és az agyrázkódás miatti dezorientáltság győzte meg a néhai férjét, hogy ezt már Lizvet sem lenne képes okosban megoldani.
Aztán persze történt még megannyi ilyen, de ennyire brutális és összetett soha. Ám még így sem keresett rá soha a saját aktájára a rendszerben. A gondolatától is kiveri a víz, és a pánik elemi erővel roppantja össze a mellkasát, kiszorítva minden melegséget, és levegőt a testéből.
„Hogy s mint?” kérdésedre szándékosan nem válaszol, tisztában van vele, hogy csupán udvariassági forma, és nem valódi érdeklődés ez, amit nem bán. Nem azért, mert ne lenne képes válaszolni, a kommunikációja a férfiakkal habár olykor zavarba ejtően  suta és visszafogott, már messze nem annyira katasztrófa, amilyen volt egy éve. Sőt. A miértje, amiért nem válaszol a kérdésedre részben az, hogy nem akar feltartani, s részben az, hogy egy fél éve vagytok szomszédok.
Igen, te és ő.
Lizvet pedig szereti figyelni az utcát. Rossz berögződés nála, hogy tudni akarja ki és miért jár az utcán, nem e akar esetleg betörni, vagy nem e egy alak a múltból, akinek még hajdanán Jeffrey tartozott és most behajtani jött. Így lát téged is, amikor el-, és haza jársz. Ismeri a lépéseid hosszát, az egyszínű öltözködésed, a mindig komoly arckifejezésed....
...de te nem ismered őt. És ez neki így tökéletes. Nem akarja, hogy felismerd. Egy akar lenni az arctalan szomszédok közül, és egy akar lenni a kórházban felbukkanó adminisztrátorok közt.
- Nos? Vissza tetszik fáradni, vagy felvigyem a papírokat? - sürget, mert a pillantásod feszélyezi. Minden perccel közelebb kerül a lehetősége annak, hogy felismered.

zene: cím megjegyzés:  ide •