Meglehetősen megkönnyíti a munkába járásomat, hogy a rendelőm a lakásom földszintjén található. Azt hiszem, ha másképp lenne, minden áldott nap késve érkeznék, mert akárhogy is igyekszek, mindig az utolsó pillanatban készülök el. Csak még megnézem ezt, megcsinálom azt, elpakolom amazt és hasonló dolgok okán lépek kapkodva ma is a fekete magassarkúmba, mellyel a szolid kosztümöm immár tökéletes párterapeuta külsőt kölcsönöz a viselőjének, azaz nekem. Érdekes ügyfelet várok a mai első időpontomra, reggel kilencre, amihez csupán három perc kell még, így aztán a lépcsőn is úgy trappolok lefelé, hogy magassarkúm kopogása a fadeszkákon egy elefántcsorda menetelését idézi. De a lényeg, hogy még időben vagyok ahhoz, hogy a rendelőként kialakított dolgozó szobában előkotorjam az érkező személy aktáját. Ugyanis Killian Blackstone egy régi kliensem, aki a nejével járt hozzám. Reméltem, hogy sikerült házasságukat a megfelelő mederbe terelni, de mivel tegnap azzal hívott fel, hogy egyedül jönne el hozzám, ha nem baj, mert olyasmi történt, amivel már nem tud egyedül megbirkózni, úgy sejtem nem igazán enyhült a kettejük közt kialakult feszültség. Nem tudtam és nem is akartam volna nemet mondani, hiszen kötelességemnek érzem, hogy megpróbáljak segíteni neki, ha már eddig nem sikerült. Kíváncsi vagyok mi történhetett de, ha minden igaz, perceken belül megtudom. A karórámra pillantok, miközben sietve meglocsolom a rendelőben leledző szobanövényeket, végül a csengő hangját hallva az ajtóhoz sietek. Útközben újfent eszenbe jut, hogy talán ideje lenne felvennem egy asszisztenst, mivel hála az égnek egyre több a kliens, de valahogy nehezemre esne bárki másnak átadni a munka bármely részét. Valahogy mindig mindent én akarok csinálni, mintha bárkinek is azt kellene bizonygatnom, hogy megy ez egyedül is. Minden esetre felkészültem már az ügyre olyannyira, hogy szinte megöl a kíváncsiság, mi miatt fordul ma hozzám Killian. Remélem, nem történt semmi olyasmi, ami helyrehozhatatlan vagy meg nem változtatható, mert bár krízis helyzetben voltak a feleségével, azért jobb lenne tudni, hogy sikerült segítenem nekik.
Tegnap este veszekedtünk Nadie-vel. Ez nem lenne annyira meglepő, hiszen mostanában csak erre vagyunk képesek, de valamiért mégis, ez a mostani alkalom valahogy jobban a szívemre hatott, mint kellett volna. Talán a bűntudat miatt? Valószínűnek tartom. Igazából nem kellett volna újra felhívnom Ravent, hogy időpontot kérjek tőle, hiszen a párterápiás próbálkozásunkon már rég túl vagyunk, mert rájöttünk, hogy nem működik, viszont az a kétségbeejtő helyzet áll fenn, hogy nincs kihez fordulnom. Nincsenek igazán közeli barátaim, hiszen a munkám tölti ki az életem nagy részét, és ezek amúgy is olyan dolgok, amit akár még a legjobb barátommal sem szívesen osztanék meg, ha ugyan lenne ilyen. Nem maradt hát más lehetőség, beszélni akarok valakivel, muszáj, mert a végén úgy érzem, beleőrülök a bűntudatba, a bizonytalanságba, és ebbe az egész helyzetbe.
Tehát reggel az irodámból távozom, nem otthonról. A veszekedés után képtelen voltam otthon maradni, ezért inkább bejöttem túlórázni, most pedig reggel, mint ahogy lassan már szokásommá vált, távozom, habár a beszélgetés után tervezek is egyből visszajönni, miután ledöntöttem magamba az ébrenléthez szükséges kávémennyiséget. Mint mindig, most is teljesen pontosan érkezem a megbeszélt időpontra. Nem is habozok sokat, pontban kilenckor megnyomom a csengőt, akár még órát is lehetne igazítani a pontosságomhoz. - Szia. – Üdvözlöm egy halvány mosollyal, ami viszont elég hamar el is tűnik az arcomról. Az első alkalommal már egyből megállapodtunk abban, hogy tegeződni fogunk, mert így mindenkinek kényelmesebb volt. Miután beenged, visszafojtok egy nagyobb sóhajt, és próbálom kicsit összeszedni a gondolataimat, mielőtt bármibe is belekezdenék.
- Azt hiszem, nagy baj van. – Ennyit arról, hogy átgondolom, mielőtt megszólalnék. Úgy látszik jobban felzaklatott ez az egész, mint ahogy eredetileg gondoltam. - Vagyis… – Megint igyekszem összeszedni az össze-vissza ugráló gondolataimat, több-kevesebb sikerrel. - Hoztam kávét. – Nyújtom neki az egyik papírpoharat benne az éltető nedűvel, hogy ezzel is húzzam kicsit az időt. A sajátomat már nagyrészt megittam. Feltűnő lehet, hogy nagyon nem úgy viselkedem, mint ahogy általában szoktam, hiszen rólam lehetne mintázni az összeszedettség és a nyugodtság szobrát, már amikor Nadie nem hoz ki a sodromból, de ez a mostani viselkedésem még ahhoz sem hasonlítható. Zavart vagyok és csapongó. Mint aki, nem teljesen van itt.
Nem olyan régi eset, mikor Killian és a felesége hozzám jártak. Igazság szerint elég tisztán emlékszek rájuk és tudom, hogy nem kis problémáik voltak. Leginkább az, hogy talán már, csak az tartja őket össze, hogy tisztelik egymást, mint házastársak és ragaszkodnak egymáshoz az együtt töltött idő miatt. De, hogy van-e még köztük szerelem? Magam sem tudtam eldönteni, viszont ilyen esetekre is vannak megoldások. Fel kell idéztetni a páciensekkel, hogy miért is szerettek egymásba, valamint új, érdekes randihelyszíneket ajánlani. Fel kell dobni a kapcsolatukat, hiszen a legtöbb esetben az unalmas mindennapok miatt tör elő az érzés, hogy az ember tovább akar lépni. Killian nem okoz csalódást. Pontosan érkezik, mint mindig, foglalkozását tekintve pedig nem is csodálkozom ezen. Ha késtek is valaha pár percet, biztos vagyok benne, hogy az Nadie számlájára írható inkább, hiszen mi, nők, képesek vagyunk órákig készülődni még arra is, hogy a sarki boltig lesétáljunk. Nem akarom megvárakoztatni, így a csengetés után rögtön az ajtóhoz sietek, hogy szokásos széles mosolyommal a képemen kitárjam előtte és beinvitáljam. -Szia! Pontos, mint mindig! Gyere be, kérlek.- állok is picit odébb, hogy kényelmesen be tudjon sétálni mellettem, de már ekkor látom rajta, hogy valami nagyon nincs rendben. Legalábbis, az ábrázata és a kissé meghajlott háta is búskomorságról árulkodik, holott emlékszem, Killian végig nagyon összeszedett volt, mikor ide jártak a feleségével. Csodálkoztam is, hogy tudja ennyire megőrizni a hideg vérét. Még olyankor is, ha a kérdés az volt, hogy "Mi az, ami felbosszant a másikban?", hiszen akkor konkrétan az a feladat, hogy vágják egymás képébe őszintén, mi is a bajuk. Sajnos ahhoz, hogy valamit megjavítsunk, előbb meg kell vizsgálnunk, hol is romlott el. -De mi történt?- pislogok rá tanácstalanul, hiszen ez az egy mondat úgy hat az emberre, mint amikor egy szappanopera epizódjának végén történik valami izgalmas, csak épp várni kell a következő részig, hogy kiderüljön, mi? Azaz őrjítő kíváncsiság lesz úrrá az emberen. Nagy baj van. Ebből mire is következtethetnék? -Nagyon köszönöm. Ez jó ötlet volt.- mosolyodok el hálásan, ahogy felém nyújtja az egyik kávés poharat, majd biccentek a fejemmel a "rendelőm" felé, ami igazából inkább hasonlít egy nappalihoz vagy egy dolgozó szobához. Íróasztal, könyves polcok, két fotel, egy kisebb kanapé és persze pár szobanövény. Általában én szoktam az íróasztalnál ülni, a vendégeim pedig vagy a két fotelon, vagy a kanapén. Általában nem szoktam megmondani hova üljenek, mert még az is elég árulkodó tud lenni, hogy ki, mit választ. Ha a párocska a két, egymástól fél méterre lévő fotelba huppan le, az már sejteti, hogy talán túlságosan is elhidegült a kapcsolat, míg a kanapé azért valamennyire összeköti őket. Most viszont célirányosan elfoglalom az egyik fotelt és megvárom, hogy Killian leüljön a másikba. Az arcát látva elég nagy baj lehet, ahhoz pedig, hogy ilyesmiről beszélgessünk elengedhetetlen a közvetlenebb viselkedés részemről. -Ha úgy érzed, hogy készen állsz, nyugodtan kezdheted. Nekem bármit elmondhatsz, tudod jól.- hiszen ezeket a köröket már réges-rég végig futottuk, mivel a terápiának van egy azon része is, mikor a két személlyel direkt külön-külön beszélgetek, hiszen sokszor előfordul, hogy jobban meg tudnak nyílni, ha a másik személy nincs ott. Olyasmit is ki mernek mondani, amit a szeretett -vagy épp már meggyűlölt- személy előtt nem szívesen mondanának.
Mint mindig, most is nagy mosollyal fogad, amit ugyan viszonzok, de láthatóan ez sem igazi. Annyira csaponganak a gondolataim, és annyira össze vagyok zavarodva… nem is emlékszem, hogy mikor volt ilyen utoljára, talán apám halála után, mikor hirtelen minden az én nyakamba szakadt. De megoldottam. Valahogy ezt a helyzetet is meg lehet oldani, nem igaz? Legalábbis ebben reménykedtem akkor, mikor felhívtam Ravent, hogy időpontot kérjek tőle. Az invitálására csak biccentek, és el is indulok a már ismerős helyiség felé, ahol elhelyezkedem az egyik fotelben. Tudom, hogy bármikor belekezdhetnék, de még mindig próbálom összeszedni a történteket a fejemben, hogy ne katyvaszként hagyják el a számat a szavak. Hogy időt nyerjek, lehúzom a maradék kávémat és utána még egy darabig az üres papírpoharat birizgálom, mielőtt ránéznék és megszólalnék.
- Megint veszekedtünk. – Kezdek bele végül egy sóhajjal. - Nem, mintha ez olyan meglepő lenne. Most már ez a napi program. Vagy elkerüljük egymást, vagy csak akkor szólunk a másikhoz, hogy ha feltétlenül szükséges, és általában ennek a vége a veszekedés. – A hangom inkább beletörődő, mint dühös, már hallatszik belőle a véglegesség, hogy már nem is hiszek abban, hogy ez a házasság valahogy még működőképes lehet. - Soha nem gondoltam volna, hogy végül ez lesz a vége. Csalódott vagyok magamban és az egész helyzetben, mert érzem, hogy főleg az én hibám az, hogy ennyire eltávolodtunk. Ő is mindig szerette a munkáját, de én egy kicsit átmentem mániákusba. Lassan oda jutottam, hogy a munkámat jobban szeretem, mint őt, és inkább az irodában töltöm az időmet, ahelyett, hogy otthon lennék, hogy beszélnem kelljen vele, pedig a gyerekek hiányoznak. A fiam teljesen eltávolodott tőlem, ami természetes, hiszen kamasz, de van egy olyan érzésem, hogy túl kevés időt töltök vele, és úgy látom, mintha valami problémával küszködik, amit már nem tud megoldani egyedül. A lányokkal is eltávolodtunk egymástól. De mégsem ez az a nagy probléma. – Most jön a neheze. Megint kicsit elhallgatok, és kinézek az ablakon, hogy kicsit összeszedjem magam. A papírpoharat már egészen összenyomtam a kezeim között.
- Jött egy új beosztott a részlegembe. Igazából nem lenne benne semmi különleges azon kívül, hogy elképesztően fiatal egy ügynökhöz képest, és előbb nézné ki belőle az ember, hogy titkárnő, nem pedig hogy egy tehetséges FBI-os. De ettől függetlenül nagyon jó munkaerő, értékes ötletei vannak, bevethető, mert tényleg olyan tehetséges, mint ahogy a jelentésekben írták. Kezdetben csak emiatt figyeltem fel rá. Jó volt látni, hogy tényleg ezt szeretné csinálni, hogy ő is ugyanakkora szenvedéllyel szereti a munkáját, mint én. Aztán pedig egyszer csak azon kaptam magam, hogy megtörtént… megint éreztem ugyanazt a szikrát, amit régen Nadienél. – Egészen elfehérednek a kezeim úgy szorítom már azt a szerencsétlen poharat. - Annyira tudom, hogy ennek nem így kellene lennie. Eddig sem csaltam meg a feleségemet, akármennyire is eltávolodtunk egymástól, és a jövőben sem tervezem, mert tisztelem annyira őt, hogy ne tegyem meg. Ráadásul a lány… mert még csak lány, többszörösen is tabu a számomra, hiszen annyival fiatalabb nálam, és a beosztottam. Tehát ebből következik, hogy nem is lesz semmi, de az érzést nem tudom eltüntetni akármennyire is szeretném. Szörnyű ember vagyok. – Most már a padlót szuggerálom inkább. Hát tessék kimondtam. Most már nem vonhatom vissza, és nem tehetek úgy, mintha ez nem létezne. Mert sajnos nagyon is létezik.
Látom rajta, hogy valami komoly baj van. Nem kell ehhez pszichológus radarral rendelkezni, mert szerintem bárki észre venné, aki egy kicsit is ismeri Killiant, hogy őrlődik mélyen legbelül és egyáltalán nem a jelenben van. Valami leköti a gondolatait, valami már-már felemészti legbelül és olyannyira foglalkoztatja, hogy a megszokott összeszedettség nyoma sem látszik rajta. Viszont tudom jól, hogy nem ronthatok ajtóstul a házba. A legfőbb, szinte szent szabályunk az, hogy megvárjuk, amíg az ügyfelünk úgy érzi, hogy "most már képes vagyok megnyílni", így csupán annyit tehetek, hogy közömbös, hétköznapi megjegyzésekkel megpróbálom oldani a hangulatot. Mikor aztán végül megszólal és hallom azt a nagy sóhajt, mely szinte kiszakad a tüdejéből, csak feszülten figyelek és bólintok, hogy értem. Tudom, hogy folytatni fogja akkor is, ha nem közlöm, hogy folytassa, csak épp ez a mondat volt most a ragtapasz ezen a seben. Innentől jön az, hogy mélyebbre ásunk és megnézzük, mi a helyzet abban a sebben. Elfertőződött vagy szépen gyógyul, legalábbis azt hiszem, ez a megfelelő metafora arra, amit csinálunk itt jelenleg. -Értem.- bólintok ismét és eszem ágában sincs megzavarni abban, hogy szépen összeszedje a gondolatait és elmondja, mi is az, ami igazán bántja. Mert érzem, hogy legfőképp nem az a gond, hogy veszekedtek már megint és ahogy egyre inkább bele lendül rájövök, hogy elkezdte saját magát hibáztatni azért, ami történt. Azért, mert eltávolodtak, mert képtelenek boldogan együtt élni vagy, mert nem tudnak úgy elsétálni egymás mellett, hogy ne vita legyen a vége. Nehéz és szomorú dolgok ezek, de valahogy manapság azt látom, hogy egyre több házasság jut el erre a pontra. Azt hiszi mindenki, hogy a legnehezebb dolog a szerelemben az, hogy megszerezzük a kiszemelt személyt, de tévednek. Összecsiszolódni, kompromisszumot kötni és élni együtt sokkal de sokkal nehezebb. Főleg, ha az ember közben változik, hibázik vagy kiábrándul. Csendben figyelem Killiant, aki idő közben kipillant az ablakon és felkészül a következő nagy ugrásra. Nem régóta ismerem és talán nem olyan jól, mint akár a felesége vagy valamelyik rokona, de azt tudom, hogy jó ember. Biztosan meg vannak a maga hibái, de már a munkája is azt jelzi másoknak, hogy olyasvalaki ő, aki törődik másokkal. Az egyetlen hátulütő ilyenkor, ha az ember annyira elkezd másokkal foglalkozni, hogy végül épp azokra nem szán elég időt, akikre kellene. A szerelem idővel szeretetté enyhül. A ragaszkodás megszokássá szelídül, míg végül már-már unalmassá válik. Aztán érkezik egy új, egy érdekesebb és az ember azon kapja magát, hogy ismét meglegyintette az a könnyed szellő, ami a boldogságot ígéri. -Az első és legfontosabb dolog, amit le kell magaddal tisztáznod, hogy ettől még nem vagy rossz ember, Killian. Van, hogy az ember elbizonytalanodik és van, hogy valami új és izgalmas sokkal vonzóbbnak tűnik, mint a régi.- pillantok rá szelíden és megértőn, mert bár soha nem voltam még hasonló cipőben, mégis meg tudom érteni, hogy mi miatt érez úgy, ahogy. Amikor a hétköznapok feszültsége eluralkodik egy kapcsolaton vagy házasságon, az ember akaratlanul is keresi a könnyebb megoldást. Valamit, ami kiszakítja a hétköznapokból és boldoggá teszi. -A második, ami nagyon fontos, hogy letisztázd magadban, mit is akarsz igazán.- bólogatok is a mondandóm mellé, mert talán ez még sokkal fontosabb, mint az első mondatom. Az ember hajlamos az első gondolatok alapján dönteni és cselekedni anélkül, hogy végig gondolná mit is tesz. -Fel kell idézned magadban, hogy mi az, ami miatt beleszerettél a feleségedbe. Mik voltak azok a dolgok, melyektől úgy érezted, hogy el akarod őt venni és családot akarsz alapítani. Végig kell gondolnod, mi volt az, ami jó volt és mi volt az, ami rossz. Mi miatt romlott el? Miért veszekedtek mindig? És a legfontosabb kérdés, hogy vajon boldogabbak lennétek-e egymás nélkül vagy épp ez, csak egy hullámvölgy?- teszem fel azokat a kérdéseket, melyeken érdemes ilyenkor eltöprengnie az embernek, melyeket végig kell zongorázni, még mielőtt olyan döntést hozna, ami végleges és talán visszafordíthatatlan. Hiszen itt, már nem csak Killianről és Nadie-ről van szó, hanem a gyermekeikről is. -Biztos vagy benne, hogy nem csak egy fellángolás? Nem csak az a megtévesztő érzés uralkodott el rajtad, hogy valami új és izgalmas dolog várhat rád? Hiszen érthető, ha az ember belefárad kicsit a mindennapokba. Talán, már Nadie sem olyan, mint régen volt, de ez természetes, hiszen Gyerekeitek vannak, ami több gonddal jár és több figyelmet igényel mindkét szülő részéről. Egymásra talán, már nem tudtok annyi időt szánni, mint régen és idő közben fiatal szerelmespárból szülőkké váltatok.- próbálom a megfelelő szavakat és mondatokat használni, de amit én ilyenkor tehetek, az leginkább az, hogy feltegyem a helyes kérdéseket, melyeket az ügyfél jobb esetben átgondol, rosszabb esetben pedig meg sem hall. -Talán mesélhetnél kicsit arról, amikor megismerted Nadie-t.- kúszik lágy mosoly az arcomra, hiszen mindig is imádtam azokat a történeteket, ahol a két gyanútlan ember végül egymásba szeret. Érdekesebbnél érdekesebb helyzeteknek köszönhető olykor, hogy két szív végül egymásra talál és tekintve, hogy az én szerelmi életem egyenlő a nullával, szomjazom az ilyen sztorikra. Na nem, mintha nem került volna már szóba Killianék története, de talán ez épp a legjobb alkalom most arra, hogy Kill felidézze a történteket.
Továbbra sem tudom megérteni magamat. Enyhülést várok Raventől, hogy igazolja a tetteim helyességét, de közben tudom, hogy az, amit még ugyan nem is teszek meg, de gondolok, az nem helyes. Egyszerűen nem. Mégis várom azt a bizonyos szalmaszálat, amibe kapaszkodhatok még, hogy talán mégsem rontottam el teljesen még az életemet, és talán még lehet belőle valami jót kihozni. Igaz, hogy ebben már évek óta bízok és az óta egyre csak rosszabb lett a helyzet, és nem tagadom, hogy ebben nem is szerepet játszottam azzal, hogy a problémák elől nekem könnyebb volt a munkámba elmenekülni, minthogy megoldjam azokat, de a hit, hogy ez még rendbe jöhet, nagyon sokáig ott lebegett a szemem előtt. Aztán jött Ivy, és ezek az új régről ismerős érzések, amikről már azt hittem, hogy soha többé nem fognak felbukkanni. De felbukkantak, és hirtelen nem tudok mihez kezdeni velük. - De én nem akarom, hogy ez így legyen. Alapvetően olyan ember vagyok, aki gyűlöli a változásokat, aki a megszokott, nyugodt kis életére vágyik, már évek óta. Nincs szükségem olyan érzésekre, amik felbolygatják a világomat, én a régi életembe akarok visszatérni, mikor még minden rendben volt. – Na, igen ám, de ahhoz tenni is kéne valamit. Próbálkoztam? Igen, határozottan, de valahogy Nadievel mindig sikerült elbeszélnünk egymás mellett,és a próbálkozások rendre füstbe mentek. Valahogy így lehetetett ez az ő részéről is.
- Tehát, az, hogy mit akarok, az teljesen világos. Nem fogok semmi meggondolatlant tenni, végül is felnőtt férfi vagyok, aki képes uralkodni az érzésein. Még akkor sem tennék semmit, ha nem lenne feleségem és gyerekeim, hiszen a beosztottamról van szó. Valahogy majd elnyomom ezeket az…érzés kezdeményeket és folytatom az életem, ott ahol abbamaradt. – Legalábbis ez az elképzelés, de hogy mennyire tudom majd tartani magam hozzá? Végül is, az önuralmammal soha sem volt probléma, amikor kellett, akkor mindig az érzéseim elé tudtam helyezni a józan gondolataimat, de az elmúlt pár nap kicsit túl sok volt nekem, és tényleg szükségem volt arra, hogy beszéljek valakivel. Talán így később majd jobban fogom érezni magam. Legalábbis minden reménységem ebben a beszélgetésben van, hogy ha csak egy kicsit is, de feloldjon, amiért olyan gondolataim támadtak, amik több szempontból is lehetetlenek.
- Igen, tudom… én is ezt próbálom tenni. – Mondom halkan, mikor mondja, hogy fel kell idéznem mi miatt is szerettem bele Nadiebe. Pedig erre egyszerű a válasz, mert még mindig szeretem. Igaz, hogy nem úgy, mint régen, és habár ezzel nehéz szembenézni, de sajnos ez így igaz. - Mindent szerettem benne. A makacsságát,a határozottságát, azt, ahogyan minden helyzetben képes megállni a helyét, hogy képes voltam mellette önmagam lenni, hogy mindig képes volt mosolyt csalni az arcomra. Szerettem, hogy alig vártam, hogy lássam egy nehéz nap végén, hogy utána csak összekuporodjunk a kanapén, ahogy azt is mikor először láttam az arckifejezését, mikor a gyerekeinkre nézett. Naphosszat tudnám sorolni, hogy miért szerettem és mi az, ami miatt szeretem még mindig, mert vannak dolgok, amik sosem múlnak el, hiába romlottak meg. – Ez pedig a legfájdalmasabb az egészben. - Hogy mi miatt romlott el? Igazából fogalmam sincs. Valahogy az idő elteltével teljesen eltávolodtunk egymástól. Tény, én egyre többet dolgoztam, egyre fontosabb lett a karrierem az életemben, és keveset voltam otthon. Egy idő után ő is egyre többet dolgozott, és úgy kezdtünk el egymás mellett élni, mint két idegen, akik régen alig várták, hogy lássák egymást, de ez valahogy elmúlt a sokadik este után, mikor nem mentem haza túlóra miatt, vagy épp ő nem ért rá mert dolgozott, vagy éppen a gyerekekkel töltöttük el azt az időt, amit magunknak szántunk. A veszekedéseink mindig apró dolgokból indulnak ki. A legtöbbjére nem is emlékszem, de mindig az lesz a vége, hogy egymást hibáztatjuk, amiért úgy alakult ez az egész, ahogy. – Az utolsó kérdésen el kell alaposan gondolkoznom. Vajon ez tényleg csak egy hullámvölgy lenne, ami évek óta tart? Nem, ezt nem hiszem. - Azt kívánom, hogy bárcsak az lenne. Egy hullámvölgy, amit ki lehet javítani, és visszatérni a régi kerékvágásba. De azt hiszem, ez már tényleg nem lehetséges. Azt hiszem, boldogabbak lennénk egymás nélkül. – Talán ez a bevallás ment eddig a legnehezebben, de sajnos nagyon is igaz.
- Örülnék, ha csak fellángolás lenne. – Mondom egy kissé keserű mosollyal. - Ha csak az lenne nem dúlt volna ennyire fel. A fellángolásokat könnyen ki lehet oltani, és akadt pár azért az évek alatt, mert nem vagyok fából. De azokat mindig könnyű volt figyelmen kívül hagyni és egy idő után elmúltak. De ez… ez most egészen más, ami őszintén megijeszt. – Vallom be megint csak teljesen őszintén. - Nadie továbbra is egy nagyszerű nő, és sajnálom, hogy nem boldog, mert szeretném, hogy az legyen. A gyerekeink ugyan boldoggá teszik őt, de én már nem tudom azzá tenni, és ez szomorít el a legjobban, mert megérdemelné, hogy az legyen. Hogy újra az az életteli nő legyen, akit régen megismertem, mert tudom, hogy ott van az még benne valahol, csak már nekem nem mutatja ki, mert túl sokat csalódott bennem. Ami persze teljesen érthető. – Igen, tényleg magamat hibáztatom. - Rányitottam zuhanyzás közben, ő pedig behúzott nekem egyet. – Egyből el is mosolyodok az emléken. - Erős ütése volt, betörte az orromat. Már akkor eldöntöttem, hogy nekem ő kell. – Kár, hogy nem láttam bele a jövőbe, hogy tudjam, hogy rosszul fog alakulni. De azt hiszem, még akkor is belevágtam volna, hiszen nagyon szép éveink voltak együtt, amiket semmiért sem cserélnék el.
Elképesztően furcsa egy férfi szájából ilyen dolgokat hallani és bár Killian épp azt meséli, hogy mennyire elcsavarta a fejét egy jóval fiatalabb lány, mégis azt kell mondjam, hogy remek ember lehet. Nem azért, mert ez történt vele, hanem azért, mert visszafogta magát. Szerintem ez egy becsülendő dolog, csak az a baj, hogy manapság emiatt nem jár akkora tisztelet egy férfinak, mint kellene. Helyette inkább közlik a haverok, hogy "hülye vagy" meg ilyesmi bölcseleteket vágnak az ember fejéhez, amitől, csak még rosszabbul érezheti magát. Én viszont örülök, hogy ezt hallhatom tőle és szerintem, ha erről tudna a felesége, ő is díjazná. Hiszen annak ellenére, hogy tényleg válságban van a házasságuk, Killian mégsem lépett félre. Azt hiszem, épp ez a házasság lényege, hogy bármi történjék is, nem szegem meg az eskümet. -Sajnos, a változás az élet velejárója. Akár rossz, akár jó nekünk, nem lehet tenni ellene és ez persze vonatkozik ránk is. Te és Nadie is változtatok az évek során és, már csak az a kérdés, hogy tudtok-e így is együtt működni vagy sem.- közlöm vele együttérzőn, majd kicsit közelebb hajolok és úgy folytatom. -Tudom, hogy most magam ellen beszélek, de előfordul néha, hogy ez a változás olyan erőteljes, hogy azok, akik egykor imádták egymást, végül úgy válnak el, mint az ellenségek. Pláne, ha csak az egyik fél változik.- dőlök vissza a fotelem háttámlájához, mintha épp most árultam volna el egy hatalmas nagy titkot valakinek, pedig nem így van. Szerintem ezzel Killian is tisztában van, hiszen ő is láthatott már olyanokat, akiknek kész felüdülés volt a válás. Nekem is el kell fogadnom, hogy nem minden házasságot tudok megmenteni, ahogy egy orvos is tudja, hogy lesz olyan páciense, aki meghal. -Szerintem te is ugyanúgy változtál, ahogy Nadie és az életetek, már pedig így nem lehet visszakapni a régit és amúgy sem az az élet célja, hogy minden maradjon olyan, amilyen. Új akadályok jönnek, új célok és új kanyarok.- vonok vállat, de ábrázatom azt sugallja, hogy borzalmasan sajnálom azt, ami velük történt. Hiszen, azok szerint, amiket már meséltek nekem, olyan lehetett az életük, mint valami romantikus film. Nagy szerelem, boldogság, család... most mégis darabokra akar hullni az egész. Nem irigylem őket, de tényleg. -Gondolod, hogy a végsőkig ki tudsz majd tartani?- kérdezem kíváncsian, mert bár hiszek az elhatározásában, de azért a nőket is ismerem. Főleg a fiatal leányzókat, akiknek már-már hízelgő, ha egy házas pasi fejét el tudják csavarni. Aztán persze az is lehet, hogy kölcsönös a vonzalom. Ki tudja? -Ezekről beszéltél már ilyen őszintén Vele is?- biccentem kissé oldalra a fejem, miközben meghatottan végig hallgatom, hiszen nem minden nap hall ilyesmiket az ember lánya. Főleg én nem, aki egyedül van, pedig mindent megadnék azért, hogy valaki így szeressen és így kitartson mellettem, mint Killian Nadie mellett. És ez persze visszafelé is igaz. Szeretik egymást, ragaszkodnak egymáshoz, de mégis olyan ez, mintha valaki a Titanicba kapaszkodna annak ellenére, hogy tudja: el fog süllyedni. Pedig, meg tudnák menteni a hajót, de olyan, mintha mindketten belefáradtak volna, de remélem, hogy tévedek. -Próbáltál mostanában figyelmesebb lenni Nadie-vel? Kicsit úgy viselkedni, mint régebben?- kérdezem őszinte kíváncsisággal, hiszen kinézem Killből, hogy próbálkozott, de az sem kizárt, hogy inkább feladta. Mindez attól függ igazán, hogy Nadie vevő lenne-e a változtatásra, hiszen ahhoz mind a ketten kellenek. Nem elég, ha csak Killian akarja megmenteni a házasságukat. Sajnos, nem elég. Erre pedig akkor jövök rá igazán, mikor ő is kimondja, hogy talán jobb is, ha vége. Ez az a pont, amit ha fontolgat az ember, az már régen rossz. Amíg még, csak őrlődik, hogy baj van, vita van, addig nem vészes az egész. Menthető a helyzet. Ilyenkor viszont, mikor már az ember úgy érzi, hogy talán jobb is lenne egymás nélkül... nehéz. Láttam én már csodát, mikor válás után két hónappal kibékült egy pár, de ez nem történhet meg mindig. Van, amikor tényleg jobb, ha az ember tovább lép én viszont, még mindig remélem, hogy velük nem így lesz. -Biztos vagy ebben? Elképzelted már, milyen érzés lenne egy új, idegen lakásban ébredni? Nadie, a gyerekek és minden olyan dolog nélkül, amit az évek során megszerettél? Biztos vagy benne, hogy az jobb lenne?- ráncolom a homlokom, miközben nehezebbnél nehezebb kérdéseket vágok Killianhez, de az én dolgom az, hogy ezekre felhívjam a figyelmét. A válás nem könnyű, ha pedig gyerekek vannak, akkor végképp nem. Sokan hajlamosak azt hinni, hogy az lesz a megoldás, ha külön válnak útjaik, de van, aki épp ezek után jön rá, hogy nem is azt akarta. -És szerinted boldog lennél azzal a nővel? Nem csupán testi vonzalomról van szó ezek szerint, de biztos vagyok benne, hogy ez tenne boldoggá? Előtte mindenképp véget kellene vetned az eddigi életednek, de erre fel is készültél? Tudod, nem a legbölcsebb dolog az egyik kapcsolat vége előtt már a másikat keresni még, ha te épp nem is kerested, csak rád talált.- sőt, ez az egyik legmegfontolatlanabb dolog, hiszen fenn áll a veszélye, hogy kiderül, az ember tényleg csak valami újat keresett, aztán megbánja, amit tett és magába roskad. Nem véletlenül tanácsoljuk ilyenkor azt, hogy szánjon mindenki magára egy kis időt. Tisztulni, helyre tenni dolgokat nem fél órás munka és nem is egy-két nap alatt zajlik le. -Próbáltad már elmondani mindezeket Nadie-nek? Hogy hiányzik a régi énje vagy, hogy mennyire szeretted azt a Nadiet? Egy nyugodt, őszinte beszélgetés mindig segít.- jegyzem meg finoman, de persze nem az én dolgom, hogy eldöntsem, mihez kezdjen. Nekem csupán tanácsokat kell adnom és rávilágítani a lényeges dolgokra, de nem láncolhatom őket egymáshoz. Minden erőmmel azon vagyok mondjuk, hogy valamiképp segítsek nekik, de mi a teendő, ha az ember már talán nem is tud segíteni?
Nem szeretem a változásokat. Tökéletesen el lettem volna a megszokott kis életemben, az idők végezetéig. Talán ez az egyik másik fő ok, amiért még mindig nem váltunk el egymástól. Az első nyilvánvalóan a gyerekek, a második, hogy még reménykedünk mindketten abban, hogy helyre lehet hozni ezt a házasságot, a harmadik pedig, hogy annyira kapaszkodok a megszokott világomba, hogy nagyon nehezen adnám a fejemet a válásra. De valahogy az én életem mindig ilyen. Elindul egy adott irányba, aztán hirtelen történik valami, egy haláleset, egy tragédia, vagy éppen ez az elhidegülés, és hirtelen megint azon kapom magam, hogy egyedül állok az élettel szemben és ez borzasztó érzés tud lenni. A hosszú ideig felépített dolgok, mind összeomlanak, és az élet még a képembe is röhög, hogy ezt neked nyomorult ember, építsd újra, ha tudod. - Jó lenne, ha ez a változás, inkább pozitív irányba ment volna el. – Mondom egy apró, bár kissé keserű mosollyal. Tényleg, miért nem lehetett így? Még mindig azon gondolkozom, hogy volt-e olyan pont a múltban, amikor még meg lehetett volna fordítani ezt a folyamatot a jó irányba. Ha egyszer időben érek haza egy megbeszélt randira? Ha egyszer Ő nem alszik el a kimerültségtől, mert a gyerekek leszívták az energiáit? Nem tudom. Most pedig már kár is azon gondolkozni, hogy mi lett volna, ha. - Igen, sajnos. Ez fárasztó. – Mondom sóhajtva, mikor az új kanyarokról és új célokról beszél. Talán, ha még olyan fiatal lennék, mint ő, képes lennék jobban alkalmazkodni ezekhez a változásokhoz, de most már ez cseppet sem annyira egyszerű feladat.
- Fogalmam sincs. – Vallom be őszintén a kérdésére. - Egyelőre még bízok az önuralmamban, és tudom, hogy ő sem csábít szándékosan. Nem olyan típusú lány. Igyekszem majd minél távolabb kerülni tőle, amennyire csak megtehetem, aztán bízom a legjobbakban. Szerencsére elég ritka az olyan alkalom, amikor kettesben vagyunk, ez pedig kifejezetten szerencsésnek nevezhető dolog, mert így kevesebb az esélye annak, hogy elvesztem azt a híres-neves önuralmamat. – Remélem, valóban sikerül majd ellenállnom neki, bármilyen szituáció is adódik. Nem szeretném azzal Nadie-t bántani, hogy a háta mögött megcsalom. Egyszerűen nem is olyan ember vagyok, aki ezt tenné a feleségével, még akkor sem, ha a házasságunk már megromlott. - Próbáltam. Régebben. De sosem adódott rá igazán lehetőség, mint említettem, bármikor, mikor leülünk beszélgetni, abból veszekedés lesz, akármilyen nyugodtak is voltunk az elején. – Nehéz ezt bevallani, de sajnos így van. Aztán már felesleges is lett volna próbálkozni, ha úgyis tudom, hogy mi lesz a beszélgetések vége. Inkább igyekeztem elkerülni bármilyen féle beszélgetést, ami lehet, hogy sokat rontott a helyzeten.
- Hogy biztos vagyok-e ebben? – Kérdezem, kicsit keserűen felnevetne. - Nem, én már semmiben sem vagyok biztos. Tudom, hogy nekem nem lenne jobb, mert még távolabb kerülnék a gyerekeimtől, és minden minimális esély elveszne arra, hogy ezt még helyre tudjuk hozni, de talán Nadie-nak… neki talán jobb lenne. Fájna neki is az elején, de, mint ahogy már említettem, csodás nő, hamar összeszedné magát és talán sikerülne találnia maga mellé olyan valakit, aki igazán boldoggá tudja tenni, nem úgy, mint én. – Mondom halkan. - Nem tudom, hogy én boldog lennék-e azzal a másik nővel. Igazság szerint eszembe se jutott, hogy a válás után egyből hozzá meneküljek, hiszen egyrészt nem csak az az egyetlen akadály, hogy nekem feleségem van, hanem ennél jóval többről is szó van, bár nyilván ez az egyik fő oka annak, hogy nem engedhetem, hogy bármi is legyen köztünk. Szóval nem, egyértelműen nem oldaná meg ez a helyzetet, és nem rohannék egy másik nő karjaiba. – Ez pedig így is van. Ivy a beosztottam, a mentorom lánya, és sokkal, de sokkal fiatalabb nálam. Kell ennél nagyobb tabu? Nem hiszem. - Ó, persze. Segítene. Ha tudnánk beszélgetni egymással. De nem tudunk. – Pedig sokszor kívánom azt, hogy ne legyen így. Oké, tény és való, hogy már egyre kevésbé próbálkozom, bár szerintem ezzel ő is így van.
Sajnos, az élet nem mindig terelődik olyan mederbe, ami nekünk is tetszik. Van, hogy igen komoly feladatot állít elénk, sőt olyan is van, hogy az eredetileg jónak hitt útról le kell térnünk és egy másikon folytatni az utat. Nem tudom, mi irányítja igazán az életünket. Jó lenne hinni sokszor, hogy valaki odafentről gondoskodik rólunk vagy épp ő szívat minket, de szerintem inkább a saját tetteinknek köszönhetjük a sorsunkat. Minden a tetteink következménye, legyen az jó avagy rossz. -Sajnos, az élet folyton változik, ahogy mi is. Talán, ez a legfőbb gond, hogy az évek során mindketten megváltoztak.- próbálok tanácsot adni nyugodt ábrázattal, de már magam sem tudom, mi a teendő Killian házasságával kapcsolatban. Érdemes még megpróbálni megmenteni, avagy olyan későn döbbentek rá, hogy baj van, hogy már nincs mit rendbe hozni? Figyelmesen végig hallgatom Killt, miközben azon töprengek, hogy vajon hogy történhet meg ilyesmi két emberrel, akik egykor őrülten szerették egymást? Tényleg ennyire megromolhat egy csodás szerelem a sok változó tényező hatására? Gyerekek, munka, kevesebb randevú. Persze, az ember szereti érezni, hogy szeretik és, ha nem igazán találkoznak, nehezen megy. Se érezni, se éreztetni nem tudja már úgy az ember a szerelmét, és talán ez képes azt gyökerestől kitépni. De, ha marad akár egy aprócska mag is, akkor talán érdemes lehet megmenteni, nem? -Tudod, Kill, én mindig is azt vallottam, hogy ahol egyszer tűz tombolt, ott mindig marad parázs. Ha egy picike is, de marad. Az ember minden szerelemnél és szakításnál elzár magából egy darabkát annak a személynek és sosem kesz már közömbös számára, de vajon ez olyan szerelem, amire már rá is kell csukni az ajtót?- tudom, borzasztóan filozofikus tudok lenni, de másképp nem tudom érthetően kifejezni ezeket az érzelmeket és folyamatokat. A lényege az, hogy örökké szeretni fogják ők egymást egy bizonyos szinten. A kérdés csak az, hogy múltbéli avagy jelenlegi szerelemként akarnak-e rá gondolni? -Lenne egy tanácsom, vagy inkább ötletem, amit talán érdemes lenne kipróbálniuk. Mondjuk ezt jobb lenne úgy megbeszélni, hogy Nadie is itt van, de így csak neked mondom el.- sóhajtok egy nagyot, miközben felkészülök arra, amit mondani akarok. Hiszen, nem mindegy, hogy mit és hogyan mondok ilyenkor. Semmiképp sem jó, ha bármit is félre érthet az, aki szemben ücsörög velem. -Talán az lenne a legjobb, ha kicsit belekóstolnátok a különlétbe.- bököm ki a lényege, majd pár pillanat hatás szünet után folytatom. -Úgy talán kiderülhetne, hogy együtt akartok-e még maradni, vagy sem és te is át tudod élni, milyen lenne a gyerekek és Nadie nélkül, valamint ő is megtudhatná, tényleg a külön válás lenne e a legjobb döntés, vagy van, amin tudnátok javítani az együttmaradás érdekében.- próbálok érthetően fogalmazni, de kétlem, hogy Kill ne értené, miről is beszélek. Talán, ő is megpróbálta már elképzelni, milyen lenne külön élniük, de a tapasztalat mégis csak jobb, mint a képzelet. -Ehhez persze az is fontos, hogy a lehető legtávolabb tartsd magad attól a nőtől. Ha pedig úgy döntesz, hogy nem akarsz küzdeni a házasságodért, mert talán már nincs miért, akkor elkezdhetsz azon gondolkozni, mihez kezdj a fiatal kolléganővel. Addig viszont nem érdemes az egyébként is bonyolult helyzetet még ezzel is bonyolítani.- mondom el őszintén a véleményem, hiszen valóban, cseppet sem hiányzik ebbe a helyzetbe egy jóval fiatalabb leányzó, aki eltereli az ember figyelmét a fontos döntésekről. Itt a hangsúly most a gyerekeken van leginkább, hiszen az ő jövőjük is a tét, nem csak a szülőké. -Meg tudnád oldani, hogy legközelebb Nadie is eljöjjön? Vagy, ha meg tudod esetleg beszélni vele ennek a különlétnek a lényegét, az is jó.- tárom szét karjaimat, hiszen ahoz én már annyira nem kellek. Kivéve, ha ketten nem jutnak igazán semmiben sem dűlőre, de remélem, ezt azért meg tudnák ők szépen beszélni egymás között. Hogy merre tovább és hogyan?
Ahogy a mondás tartja: a sors útjai kifürkészhetetlenek. Sokszor mikor azt gondolja az ember, hogy mi lett volna ha, ezt vagy azt másképp csinálja, akkor biztos más mederbe sodorja az eseményeket és ez így is van. Sok minden egészen máshogy alakulhatott volna, ha a múltban olyan döntést hozok, ami jó vagy rossz irányba terelte volna az életemet, de ezen most már kár is keseregni, mert ami történt, azon nem lehet változtatni. Nem szabad a múltban ragadnom, hanem a jövő felé kell tekintenem, és arra, hogy vajon, mit tehetek azért, hogy az jobb irányba alakuljon. Legalábbis erre kell törekednem és nem arra, hogy keseregjek, ami már megtörtént. - Igen. Valószínűleg ez a legnagyobb gond. - De az, hogy tudom mi a probléma, az nem könnyíti meg sokban az, hogy hogyan is lehetne javítani ezen. - Ebben lehet valami. Mármint, nem múlhat el teljesen egy ilyen szerelem. – Szeretném ezt hinni, hogy ez tényleg így van, hiszen imádtam Nadiet, egy pillanatig sem hazudtam neki, mikor azt mondtam, hogy vele akarom leélni az életemet. Legalábbis akkor tényleg és komolyan így gondoltam. - Szeretném, ha inkább nyitva maradna az ajtó, de egyre jobban kezdem elveszíteni az ebbe vetett hitemet. – Ezen pedig az Ivy-s szituáció sem segít, sőt. Csak még több kétség merül fel bennem önmagammal kapcsolatban.
Csendben hallgatom a javaslatát, és hazudnék, ha erre se gondoltam volna. De olyan nehezen veszi rá magát az ember! Arra is, hogy elköltözzön egy időre, még akkor is, ha így se sok időt töltök otthon. Főleg azért annyira nehéz, mert így még jobban eltávolodnék a gyerekeimtől. A válásra is ezért veszem nehezen rá magam, és szerintem ezzel kivételesen tökéletesen egyetértünk a feleségemmel. Egyikünk sem akarja, hogy bármelyikük is megszenvedje a mi problémáinkat és igyekszünk őket a lehető legtávolabb tartani a mi problémáinktól. De most már annyira elfajult a helyzet, hogy lehet, hogy már őket sem tudjuk megvédeni és bele fognak keveredni. Ezt pedig nagyon nem akarom, akkor inkább a válás, vagy a különélés. - Igen. Talán ezt kellene tennünk. – Bólintok Raven szavaira, bár nem túl lelkesen. De igen. Jobb először egy kisebb lépés, mint egy nagy, ami a válás lenne. - Ó, hidd el, mindent megteszek ennek érdekében. Amikor csak tehetem, elkerülöm. – Ez így is van, de ez cseppet sem jelenti, hogy ez olyan egyszerű is, mikor minden porcikám azt kívánja, hogy a közelében legyen.
- Nem tudom… megpróbálhatom. A megbeszélést is, bár nem fűzök hozzá sok reményt. – Vallom be, hiszen ha eddig nem tudtuk megbeszélni egymással a gondjainkat, akkor mi változtatna ezen hirtelen? De egy próbát megér. - Köszönöm, Raven. – Nem mondom, hogy túlságosan sikerült volna megnyugodnom, de az kicsit segített, hogy kibeszélhettem magamból a problémáimat és nem magamban kell emésztgetnem, hanem volt valaki, aki meghallgatott és próbált segíteni. Ez pedig sokat jelent. - Azt hiszem nem is tartalak fel tovább, amúgy is vissza kell mennem, dolgozni. – Előtte pedig mindenképpen be kell ruháznom egy újabb kávéra. - Ha sikerül beszélnem vele, vagy rábeszélnem arra, hogy eljöjjön, akkor újra felhívlak. – Mondom, bár a hangomban egyértelműen lehet hallani, hogy annyira, hiszek ebben, mint a mikulásban. Lassan felkelek, és lelkiekben újra felkészülök egy munkával és kísértésekkel teli napra. - Köszönöm, hogy meghallgattál és a tanácsokat is, mint mindig, hasznosak voltak. Legyen szép napod! – Mosolygok rá még mindig kissé haloványan, de aztán végül ki is indulok. Hát vágjunk bele a mai napba is.
Kezdőlap
