Valahogyan Maddie-nek a délután volt a megnyílás utcafrontja, most nekem a színház az. Az emlékek megrohamoznak és cseppet sem bánom, hogy eljöttünk ide. Az ember egy idő elfelejti hogyan is kell szórakoznia, vagy kiszakadnia a szürke hétköznapokból. Sokáig a munkának éltem, mert nem láttam más jövőképet. A katonaság megtépázta a lelkemet és hiába szerettem volna folytatni az ottani feladatkörök teljesítését ezek sajnos elmaradtak Greg halála után. A PSTD úgy szippantott be, mint a legádázabb ellenségem és hosszú hónapok kellettek ahhoz, hogy felismerjem nem vagyok jól. A katonaság után célirányosan változtattam meg a hivatásomat és az ottani szanitéc munkakör helyett a kutatóorvosi szféra felé fordultam. Majdnem két évet húztam le a Harvardon, hogy a sclerosis multiplexet tanulmányozzam. Rengeteg új élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam és nem adtam fel a reményt, hogy megtaláljam az öcsémet. Félembernek éreztem magam akkoriban és ez volt az egyik fő célom, hogy egyesüljön a családunk. A munka aztán mindenről szólt és a magánélet a háttérbe szorult. Mia kicsinált és köze volt Jason eltűnéséhez is. Nem akartam kapcsolatot és újabb csalódást sem, de aztán jött Meena. A nők nehezen jutottak el hozzám, de neki mégis sikerült kiskaput találnia. Meglett az öcsém is, szinte már minden sínen volt, de mégsem éreztem az igazinak. A megmentésre váró helyzet másnéven az áldozat bőrébe bújt felvezetés ismerősen csengett és erre egy másik szőkeség vezetett rá. Gyűlöltem a pszichológusokat, nem hittem a módszerünkben és jómagam is kerültem ezen szakágat, de valahogyan Maddie meghazudtolta a sajátjait és más véleményt kezdett átformálni bennem. Emberek voltak ők is ugyanolyan problémákkal, de a betegek elől rejtegették a hibájukat. Maddie aztán előttem borult ki Edna halála után és átértékeltem a sztereotípiákat. Megtalálni a közös hangot elsőre? Furának is tűnt, hogy vele minden könnyedén ment. Semmilyen görcsös megszólalás vagy feszengés nem volt a társaságában. Szerettem vele lógni és kutyákról meg kórházi szituációkról beszélgetni. Nem is kívánhattam volna többet, de akkor még nem álltam készen, hogy elgondolkodjak a komolyabb folytatáson. A betegségem kiújult és elemi erővel tört rám a Becks féle látogatás után. Norát hamar engedtem be az életembe és nem mértem fel, hogy mekkora károkat fog okozni az öcsémmel való kapcsolatomban is. El akartam tűnni a föld színéről és a legjobb úton voltam afelé, hogy megsemmisüljek. A hamvaimból éledtem újjá és lettem napról napra erősebb. Maddie-nek ebben nagy szerepe volt és a hálám valami mélyebbé alakult át az eltelt hónapok során. Leti volt a búfelejtőm, de igazán sohasem tudtam kizárni a fejemből a szőkeséget. Eljött Alaszkába is, nem hiszem, hogy sokan képesek lettek volna rá. Maddie mindig többre tartotta a másikat és a második helyre száműzte saját magát. Hasonlók voltunk az áldozatszerepben, de rá kellett ébresztenem, hogy nem egészséges, ha mindig mások igényeit elégíti ki. Fogalmam sincs, hogy mekkora harcos lesz és meddig fogja bírni a terhet, mert egyszer elfogy az energia, de akkor ott akarok lenni mellette, hogy érezze nincs egyedül. Űznek a gondolatok és az anyámat juttatja az eszembe. Régi emlék tör a felszínre, de ha már színházban vagyunk, akkor beavatom, hogy miken mentem keresztül. Az édesanyámat dicsőítettem, mert az életemnél is jobban szerettem őt. Az emléke kicsit sem halványult el, mondhatni az évek múlásával immár az öcsémen és magamon láttam a nevelése eredményét. Hibákat követtünk el, de mindenki próbálta a jó döntéseket meghozni az életében. Jason apuka lett és Hannah a legjobb dolog, ami valaha történt vele. Az a kislány egyszer büszke lesz az apukájára és ha nem is sokszor mondom neki, hogy én is az vagyok, attól még így gondolom a dolgot. Biztosan sort fogunk keríteni egy komolyabb testvéri beszélgetésre is.
- Az is volt. – bólogatok a kijelentésére és a kezét simogatom közben.
– Az anyáknak az a feladatuk, hogy a legjobbat lássák a gyermekeikben. – gondolkodom el félhangosan, de aztán leesik, hogy ő nem volt ennyire szerencsés a szülei kapcsán. – Sajnálom, hogy neked ebben nem volt részed. – már majdnem kimondom, hogy te csinálhatod majd másképpen, de aztán a kérdésemet más formában teszem fel. A családalapítás azt hiszem, hogy minden pár esetében egy sorsválasztó kérdés, és ha nem egyeznek a vélemények meg a célok, akkor nincs is értelme a közös tervezésnek. Meghallgatom és kíváncsian döntöm oldalra a fejemet, hogy lássam az arcát közben. A kisfiúra elmosolyodom, de a második baba hallatán már szárba is szöknek az ajkaim.
- Igazán remek döntés. – helyeselek neki. – Az anyámról. – vallom be neki. – Elértem már abba a korba, amikor a karrierem a csúcson van és nem a munka az első. Megtehetem, hogy életem végéig ne dolgozzak, mert elég tőkét gyűjtöttem össze. Egyszer Jamie barátom mondta, hogy a pénz nem számít, ha boldog akarsz lenni…oda gyerekek kellenek. Igaza volt. – fürkészem a kéklő örvényt. – Gyerekeket akarok, saját családot. Irigykedem az öcsémre Hannah miatt. Az elején még nehezteltem is, mert úgy gondoltam, hogy nem lesz képes felnevelni. A múltja nem tehette lehetővé, de felnőtt a feladathoz. A nagybácsi szerep jó, de valaki szájából azt hallani, hogy apa…erre vágyom. Képes lennél megadni nekem, ha eljön az ideje? – teszem fel a mindent eldöntő kérdést.

A jelenben ragadni nem fáj és talán most értékelem igazán a pillanat varázsát. Az élet csupán momentumokat ad és azokból táplálkozunk. A boldogság egy szeletnyi vidámság, örömteli mámor a végtelenségben és a tudat, hogy biztonságban vagyok, a megfelelő helyen a megfelelő emberrel és a megfelelő időben. Az életfolyamomon végigkalauzolva már láttam megannyi tényezőt, ami nem volt jó és ez a hármas nem állt fel. Szerettem létezni és sokszor valóban azt hittem, hogy boldog vagyok, aztán utólag rá kellett jönnöm, hogy nincs így. Átvertek, elhagytak és még sorolhatnám a listát, de ezek tettek azzá, ami ma vagyok. Az édesanyám azt mondta volna, hogy Jake bízni kell abban, hogy a legjobb része még hátravan. Egy kis igazságot véltem felfedezni a mondandójában. Megküzdöttem a démonjaimmal és ha nem is voltam rendben teljesen attól még jó úton haladtam az önsegítés felé. Már nem láttam azt, hogy mindenáron benne akarok maradni a nagy testvér szerepében, mert az öcsém is felnőtt. Mindannyian elkövettük a saját hibánkat, de ezeknek köszönhetjük, hogy a kapcsolatunk erősödött. Évek kellettek hozzá, hogy visszataláljunk egymáshoz és a legmélyebb bugyrokat is meg kellett járnom, hogy ezt megértsem. Az életben semmi sincs ingyen, talán a szeretet, de azért annak is megannyi árnyalt oldala van. A szüleim szerettek és mégsem egyformán. Az édesanyámból sugárzott a melegség és a biztonságérzet, az apám meg szigorúan néha már-már távolságtartóan bánt velünk, de mégis egy kis részem elhitte, hogy kedvel legalább. Mindenki másképpen éli meg a szeretetet is, de az biztos, hogy szeretve voltam. Az öcsémmel egy különleges kapocs fog össze, néha bizony bele kellett bújnom az apám bőrébe és rendre inteni, de aztán megértette, hogy a mögöttes tartalom a féltés és az ő védelme lenne. Az apám is hasonló cipőben járhatott. Nem álltam messze a kijelentéstől, hogy inkább hasonlítok rá, mint az anyámra, de addig még nem jutottam el, hogy be is ismerjem ezt. A szülői mintákat nehezen hagyjuk el és bennem is ott burjánzott a Lester vér. A felmenőimet le se tudtam volna tagadni, de el is kanyarodtam az igazi gondolatmenettől. A boldogság nem órákban mérhető, ha annyira filozofikus hangulatban akarok lenni, akkor az idő, mint fogalom nem is létezik. Belül érezzük, hogy most egyensúlyban van minden és nem siettetjük a dolgok bekövetkezését. A társaság a fontos és a vele megélt érzések. Bennem aztán számtalan kimondatlan emóció kavarog a színházlátogatás alkalmával. Régebben megfordultam erre, de most más az egész légkör. Az édesanyám és a vele töltött idő jut az eszembe és azok az értékes pillanatok. Akkor még nem gondoltam rá, hogy meg fog halni, vagy már alig fogom tudni feleleveníteni az arcát és a hangját, de az illata a mai napig megvolt. Rajongtam érte, de én sem voltam különb gyermek, mint mások. Ellenkeztem, veszekedtem és néha benyögtem, hogy nem szeretem. A korommal együtt járó negatív érzések előjöttek, de most mindent megadnék azért, hogy láthassam. A tekintetem a semmibe vész, amikor leülünk a páholyban és mesélni kezdek róla. A legbelsőbb titkaim kerülnek a felszínre. Az egyetlen ember, akivel anyuról beszélgettem az öcsém volt. Nem akartam mások előtt megnyílni és a gyerekkoromról mesélni. Maddie más, ahogyan sok mindenben. A kivétel erősíti a szabályt. A barátságunk az eltelt időszakok alatt elmélyült és már nem számított, hogy ki és hol hibázott. A múltat nem írhattuk át, de a jelenben tehettünk azért, hogy a kapcsolatunk egyre jobb és jobb legyen. Bevallom, de már egy kicsit úgy éreztem, hogy megérkeztem. A betegsége előtt is sokat agyaltam ezen, hogy mit is jelentünk a másiknak? Sose mondtuk ki, mert nem volt helyénvaló az érzéseinkről beszélni, és mégis valami hozzá kötött. A szerelem a rózsaszín ködről meg a nyálas zenékről szól, én valami mást véltem felfedezni magamban. Az összetartozás egy bizonyos kor felett nem a szenvedélyről szól meg a szexről. Megtörtént közöttünk nem is egyszer és kívántam őt, de annál sokkal többet is. Nem értem be azzal, hogy megfektessem, reggel jó lett volna maradni és a szemébe nézni, amikor kinyitja a szemét. Nem féltem tervezni se. Alaszka a szívem másik felét egészítette ki, mert igazán az a hely nyugtatott meg. Utáltam a nagyvárosban lenni, ott is nőttem fel, ezért valami másra vágytam felnőttként. Jó lett volna, ha ott maradhatok, de akadtak még befejezetlen ügyeim New Yorkban. Maddie hozott ide és a fránya betegsége, amire most nem akartam gondolni. Tudatosan zártam ki a jövőt, mert a jelenben lenni sokkal könnyebb volt. Ma sok minden kiderült róla is, megint újabb információkkal lettem gazdagabb. Beengedtem a családom körébe és megismerte az öcsémet meg az unokahúgomat is. Hannah egy újabb mérföldkő, mert csak keveseknek nyilatkoztam róla. Dorian még mindig veszélyben volt és nem akartam rászabadítani a kartell egyik emberét sem. A házamban elvolt és a munkája sem teljesen hivatalos keretek között zajlott, ha jól értesültem róla. Fontosak voltak mindannyian nekem és ezért is számított, hogy mit szólnak Maddie-hez. Az első akadályokat jól vették. Megnyugvással töltött el a képzeletbeli áldás, de majd négyszemközt is beszélgetnem kell az öcsémmel erről. A mostban az a szép, hogy távolabb mehetek az időfolyamon. Elképzelhetem a nagy vágyamat is, hogy talán egyszer én is apuka leszek. Felteszem a mindent eldöntő kérdést is…amire eleinte nem kapok választ. A bólogatás megy és meg is mosolygom őt, ahogyan az a bizonyos kék tekintet az enyémbe kapaszkodik. A válasz megérne egy lövést is…igen.
- Valóban? – kérdezek vissza, hogy jól hallottam-e őt, de igen. A keze az arcomra simul és egy csókban forrunk össze. Engedek a késztetésnek, hogy átöleljem a derekát, de aztán meg is szakad a mozdulat. Eljátszunk a gondolattal, hogy milyen család lennénk.
- Nem is tudom. Kicsit féltékeny vagyok Hannah és Dorian kapcsolatára…határozottan kislányt akarok. – csücsörítek egyet, de aztán megszólal a csengő odalent és besereglenek az emberek.
- Idő van…ideje nézni egy kis mesét. – helyezkedem vissza, de úgy, hogy a székkel közelebb megyek hozzá és oldalról csúsztatom be a kezemet a derekára, és megvárom, hogy elsötétüljön a terem. A mobiltelefonok kikapcsolására szólítanak fel, aztán el is húzódik a függöny a színpadon. Meseország te csodás…

Sosem terveztem a nőkkel, vagyis az elsőn kívül. Mia az első szerelem volt, akitől nehezen szakadtam el testben és lélekben is. Azt a kapcsolatot sokáig gyászoltam és nem is igazán akartam túllendülni rajta, mert jobb volt az álca mögé bújni, mint szembesülni a valódi érzéseimmel. A szerelem aztán kihunyt és a szívem megedződött. Kemény páncélt növesztettem köré, és megtanultam létezni nélküle. Az orvosi pályafutásomnak köszönhettem, hogy nem lettem függő, mint az öcsém. Dorian rossz társaságba keveredett nélkülem, de aztán visszatalált a jó útra. Amennyiben nem az életmentés mellett tettem le a voksomat szerintem nem éppen a jó irányba mozdult volna el az életem. A sok gyilkolás után arra se akartam gondolni, hogy egykoron az amerikai sereg tagja voltam. A hányinger kerülgetett, ha a front az eszembe jutott. A PTSD nem került el a leszerelés után sem, de sokáig nem vettem tudomást a tünetekről. A munkába temetkeztem és egyik napról a másikra terveztem csak. Az öcsém megtalálása mindent felülírt akkoriban még a magánéletemet is beáldoztam ennek a célnak. Nem néztem a nőket, maximum a testi szükségleteimet elégítettem ki egy-egy pásztorórában. Férfi vagyok és bizony olykor nincs is jobb egy érzelemmentes szexnél. A legtöbben ezen felháborodnak, de egy normális embernek hozzátartozik a hétköznapi elvárásaihoz. Az életünk része a vágyódás és a feszültséglevezetés. Az elköteleződés szóba sem jöhetett, amíg Meenát az utamba nem sodorta a szél. Más volt, mint a többiek, de sajnos annyira sérült, mint én. A tanítós munkáját akarta ott hagyni, de még azt sem engedte meg, hogy segítsek neki érdemben. A végén már feladtam és elengedtük egymás kezét. Újabb nőmentes időszakot könyvelhettem el, de aztán jött egy újabb szőkeség. Maddie a kórházban sok orvos figyelmét felkeltette. Elég volt ránézni és mindenki máris egy üres termet keresett vagy éppen a mosdót. Pletykák keringtek róla, amikor praxisra jött, vagy a pszichiátrián kereste fel a betegeket. Nem is igazán adtam a szóbeszédre, de aztán sikerült valahogyan szóba elegyednünk és láss csodát mi lett a vége? A közös pontok az első pillanattól kezdve megvoltak közöttünk. Kiderült, hogy ő is rajong a kutyákért, nem veti meg a sportokat sem és ugyanúgy a munkájának él. Gyönyörű volt és okos…veszélyes kombináció. Sosem tagadtam le, hogy bejött, mint nő, és mégsem startoltam rá egészen addig, amíg el nem jött velem a szánhúzó versenyre. Kemény ki lettem kosarazva akkor és egy kisebb mosolyszünet is beállt közöttünk akkoriban. Edna halála változtatott meg mindent…és tudom, hogy mikor vesztem el igazán. Lemondani az érzésekről nem nehéz, de felismerni, hogy vannak annál rémisztőbb. A társaságában időzni jó volt, de azt átlátni, hogy ennél többet akarok…nos az arculcsapás ébresztett rá. Az agydaganata, hogy véges idővel rendelkezünk. Mire várjak? Ha nem jöttem volna utána soha többet nem tudtam volna tükörbe nézni. Nincs más opció arra, hogy más műtse meg. A legjobbak között vagyok, és mégis tudom, hogyha elvállalom az operációt, akkor abba bele is roppanhatok. Az etikai szabályokkal megyek szembe, de nem tehetem át másra a felelősséget. Könnyebb lenne egy kollégát hibáztatni, ha rosszul sül el, de a terhet én fogom cipelni. Maddie fontos lett a jelenben és a jövőben is. Valami megváltozott bennem és olyan kristálytisztán láttam, hogy vele akarok lenni, mintha öntudatra ébredtem volna. Nem véletlenül mutattam be az öcsémnek és az unokahúgomnak. Nem véletlenül utaztam vissza New Yorkba. A színházban fel kell tennem a kérdést, hogy mit tervez…akar-e gyereket és ha igen, akkor képes lenne-e velem lenni. Más körülmények között nem tettem volna fel neki, de az esetünk nem tűr halasztást. Nem gondolhatok a holnapra, ha csak a ma adatott meg. Megkönnyebbülök és szeretettel csókolom meg őt. Imádom a haja illatát, a szája formáját, és a szeme csillogását. Egy szóval ki tudnám fejezni, de mégsem mondom ki. Az előadás fojtja belénk a szót, és csak óvatosan a derekára simított kézzel merülök el a színdarabban. Eleinte csak jókat mosolygok és csakis a színészekre fókuszálok, de Maddie többször fordul felém és hunyja le a szemhéját.
- Minden rendben? – suttogom a fülébe, de érdemleges választ nem kapok. A fészkelődése úgy az első felvonás végéhez közeledve fokozódik. Nem vagyok ostoba, hogy tudjam baj van. A kérdés, hogy mennyire kell aggódnom érte és közbeavatkoznom, ha a helyzet úgy hozza. Már nem sok van hátra, hogy kimenjünk, de azt már nem várja meg. Hirtelen pattan fel és már ott sincs csak a függöny lebben fel a távozására. Nagyot sóhajtok és kiemelem a telefonomat, hogy megnézzem mennyi az idő. Alig múlt fél kilenc, de a közönségből nem sokan fordultak felénk. Felemelkedem a székről és a nyomába eredek. Két ajtóval arrébb találom meg a női részleget és előbb a folyosón körbe kémlelve lököm be az ajtót és megyek be. A kékjeimmel a fülkéket kutatom és kettőn be is kopogok.
- Maddie itt vagy? – félek, hogy elájult, de akkor már látnám legalább a testét. Leguggolok a harmadik előtt és meglátom a fekete ruháját.
- Kérlek nyisd ki az ajtót. – nem kell sokat várnom rá és máris szembesülök a hamuszürke arcával. Szótlanul préselem be magamat mellé és ülök le a földre, hogy az ölembe húzzam a fejét.
- Csak lélegezz, amíg el nem múlik. – nyújtom ki az egyik lábamat és most a nyakára simítva a mutatóujjamat tapintom ki a pulzusát. Számolok magamban és a falnak vetem a hátamat. Még nem túl heves, ami jót jelent. A hajával játszadozom szótlanul és ha rám tekint az ölemből akkor erőtlenül mosolyodom el.
- Voltam már szarabb randi helyszínen is. – simítok az arcára.

A színházas történet egy random ötlet volt az estére és már én magam is vágytam az efféle kikapcsolódásra. Ritkán fordulok meg ilyen helyeken, de ha a társaság adott, akkor nem is kérdés, hogy meg fogom tenni. New York számtalan lehetőséget kínál fel, ha a kultúra a központi téma, akár mehettünk volna múzeumba is, de valami különleges programra akartam elhozni mielőtt elutazom Seattle-be. Neki is elmondtam már, hogy szükségem van a Steve-vel való találkozóra. A másik idegsebész valamikor a mentorom volt és nem is volt kérdés, hogy ki fogom kérni a véleményét Maddie műtétjével kapcsolatban. A bizonytalanság legapróbb szikráját is elmulasztottam volna, mert nem engedhettem meg, hogy hibázzak. A megerősítés néhány órás repülőútra volt innen, de nem bántam meg, mert addig is lesz időm, hogy kiszellőztessem a fejemet és átgondoljam a velünk történt eseményeket. A ma este mégis más, mert a színdarab kezdése után nem sokkal már érzékelem, hogy Maddie jókedve alább hagy. Nem tehet róla, de látom, amikor felé fordulok, hogy lehunyja a szemét. Be kellett volna adnom még egy adag injekciót indulás előtt, de annyira talpon volt egész nap, hogy eszembe se jutott. A végén visszacsap az energiaszintje is, mert napok óta nem mozdult ki Jared lakásáról. Ma kocsikáztunk, sétáltunk meg sütiztünk, aztán segített az öcsémnek is. Kimerültek a tartalékai. A pillantásom visszatéved a színpadra és megint elkalandoznak a gondolataim. A kezem a derekán pihen, ha esetleg jobban megszédülne vagy szimplán nem érezné stabilnak a széket. A kosztümök egyediek és innen látva megint gyereknek érzem magamat. Izgatottan várom a következő jelenetet is, de még a kastélyba érve Bella saját dala szólal fel. Az első felvonás nemsokára véget ér és ki is mehetünk a levegőre, ha arra van szüksége, de megelőz. Az előbbi kérdésemnek nem sok haszna van, mert rohan is kifelé. A szomszédos páholyban ülőknek fel sem tűnik az itteni dráma. Sóhajtva emelem ki a telefonomat és úgy döntök, hogy utána megyek. Nem igazán tudom, hogy merre keressem az elején. A mosdók mindkét oldalon megtalálhatóak, de a megérzéseim után menve jobbra kanyarodok el. Be is nyitok, mert senki nincs a folyosón. Megszólítom őt, de az első két fülkéből nem kapok választ. A harmadik esetében már le is hajolok és meglátom az ismerős fekete ruhát. Megkérem óvatosan, hogy engedjen be és ha nyílik az ajtó, akkor bepréselem a testemet a szűk térbe. Nem lepődöm meg azon, hogy a földön ül. Jómagam is helyet foglalok mellette és az ölembe húzom a fejét, hogy ne legyen egyedül. A hideg segít neki abban, hogy a fejfájása enyhüljön, de ha sokáig marad idelent, akkor meg fog fázni és arra most nem lenne szüksége. A haját simogatom és a nyakán ki is tapintom a verőerét. A számolás csiga-lassan megy, de mondhatni még szerencsém van. Talán megússzuk a kórházat és csak annyiban ér véget az esténk, hogy haza kell vinnem, de ez még nem most fog eldőlni. A szavak helyett a tettek beszélnek és csendben cirógatom őt, nem sürgetem, hogy álljon fel. A pillanat a miénk és van időm arra is, hogy körbenézzek idebent. A kékjeim megállapodnak a WC-papír tartón. A színház méltóan akadnak feliratok is különböző előadásokból a falon. Elmosolyodom ezen, és ha erőre kap egy kicsit, akkor lesütöm a szememet és őt fürkészem.
- Hidd el mesélhetnék és nem a mosdó a legrosszabb. – oszlatom el a kételyeit erről a dologról.
- Az iskolában egyszer randiztam egy csajjal, aki a takarítós szertárban akart találkozni. A döglött patkány csak az ízelítő belőle. – fintorodom el és megfogom a kezét. – Nem sokról. Ha jól hallom, akkor nemsokára szünet lesz. Az első felvonás végén jártunk már. – felelem neki és megvárom, hogy kissé normalizálódjon a levegővétele.
- Nem kell beöltöznöd. Inkább legyen rajtad kevés ruha. – emelkedik meg a szemöldököm egy pimasz mosoly kíséretében. A tenyerembe adott puszira csak lehunyom a szemhéjamat és újabb percekre hunyom le a szememet én is. A hangzavar be is következik és nem kell egy perc sem, hogy kinyíljon az ajtó. A nők özönlenek be és jönnek a pikáns részletek.
- Nem tudom elhinni, hogy valaki elhozta a gyerekét az esti előadásra. Sírás meg kérdések hada mindenhol. Nem is értettem a felét. Kinek kell gyerek komolyan. – a megvető hangsúlyból lejön, hogy egyeseknek nem tetszik a közönség milyensége. Mutatom Maddie-nek, hogy maradjunk csendben.
- Ne is mondd nekem. Most szült a húgom. Ez már a harmadik gyereke, aztán nincs harminc. Fogalmam sincs, hogy minek szül gyereket, ha a férje távol van. Tudod milyen ez a katonaság. – még páran megfordulnak, de a legtöbben az előadást dicsérik. Az egyik kopogtatásnál szólalok fel én, hogy foglalt, jó egy kicsit elmásítom a hangomat. A magasabb frekvencia nem áll jól nekem, de azért igyekszem. A húszperces szünet végéhez közelítünk, mire felnevetek.
- Ígérd meg, hogy nem leszünk ilyen szülők, akik csak panaszkodnak. – csavarom az egyik szőke hajtincsét az ujjam köré.
- Jobb már? – érdeklődöm az állapotát tekintve. – Ha igen, akkor megpróbálhatsz felülni. – elveszem a kezem, ha arra lenne szüksége.

A színházas látogatást egyikünk sem úgy tervezte, hogy az első szünet megkezdése előtt a mosdóban kötünk ki. Ember tervez és isten végez. A rosszulléteket nem lehet befolyásolni ebben a szakaszban és az is felér egy csodával, hogy nem ájult el vagy lett rosszabb az állapota. Az elmúlt napokban sokat gyengélkedett a szőkeség és tudtam, hogy nem várhat tovább a Seattle-i látogatásom. Steve-vel már több ízben egyeztettem telefonon, és megnyugtatott, hogy mindent át fog nézni csak küldjem el e-mailben Maddie kórtörténetét. Belegondolni is szörnyű volt, hogy ő lesz egy orvosi konzultáció tárgya. A mentoromhoz fűződő bizalmam eddig töretlennek bizonyult, de tartottam tőle, hogy majd rossz hírekkel szolgál. Félrenéztem valamit és nem vettem észre, hogy milyen a daganat elhelyezkedése? Valóban kioperálható és a nyúlványok nem érnek el például fontos idegpályákat? Számtalan kérdés kering a fejemben miközben a puha és selymes hajtincseket morzsolom el az ujjaim között. A szemét fürkészem és csendben hallgatom a légzését. Néha szaggatott és nem éppen nyugodt, de ahogyan a percek haladnak előre valami megváltozik. A testtartása már nem annyira merev és kezd ellazulni az izomzata is. Két előjele lehet a dolognak…a szervezete a maradék energiát emészti fel az émelygés kapcsán és a kórházban kötünk ki, vagy energiát gyűjt és átvészeljük az éjszakát egy erősebb gyógyszerrel. A kísérleti pirulákban nem hittem, nagyon kevés alkalommal biztattam arra a betegekre, hogy részt vegyenek hasonlókban. A rák ellen nem sok mindent tehetünk és Maddie esetében is elkerülhetetlen lesz a kemo vagy a sugárkezelés. Féltettem a mellékhatásoktól, mint a hajhullás és az aluszékonyság vagy a hányinger, de még mindig jobb őt olyan állapotban látni, amivel meg tudok küzdeni. A műtő félelmetes lesz, ha elérkezik a napja, hogy betoljam oda. Elkerülhetetlenül játszottam végig a jelenetet a fejemben és nem győztem elűzni a rossz véget. Most is csak magamban őrlődők miközben a mosoly reményt biztosít neki. A kettesben töltött időt csak a mosdóba beáramló nők szakítják félbe. Csendben maradunk, mert nincs kedvem magyarázkodni, hogy férfilétemre mit keresek egy női mellékhelyiségben. Nem dugunk vagy ilyesmi, de akár az is lehetett volna. Humorral űzöm el a helyzet komolyságát és néha a szememet forgatom meg a kint zajló párbeszéd alatt. Nem mindenkinek való gyerek ez tény és ha valaki belátja, hogy nem az a típus, aki családot akar alapítani, akkor ne is vágjon bele. Nem igazán díjaztam, ha valaki ilyen véleményen volt, de nem is ágáltam ellene. A tömeg elmegy és eljön az a pillanat is, amikor kettesben maradunk ismét kivéve az előbbi dolgot, hogy nőnek változtattam el a hangomat.
- Panaszkodni fogunk, mint a többiek? – vigyorgok rá, de ebben biztos vagyok, hogy kivédhetetlen. A szülők sem tökéletesek csak emberek és a gyereknevelésre nem lehet száz százalékosan felkészülni. Amennyiben valaki mégis feltalálta az ellenkezőjét akkor attól külön interjút fogok kérni és az utolsó szóig le fogom jegyezni a szavait. A felállással kapcsolatban segítek neki, ha nem ellenkezik és szépen sikerrel is járunk. Minden mozdulatára figyelek a lépések alatt. A mosdó mellett állok meg, mint egy testőr.
- Nem nézel ki annyira rosszul. – cukkolom egy kicsit. – Wednesday az Addams family-ből most nagy barátnőd lenne. – kacsintok rá, de aztán felém fordul és belém kapaszkodik. Nem feltétlen a nyakamba borul, de közel állunk egymáshoz és megérzem megint a haja illatát. A hátára simítom a kezemet, de aztán el is távolodik, hogy a szemembe tudjon nézni. A kimondott szavaknak mindig súlya van, akárcsak most. A homlokomat az övének döntöm és a derekára vezetem a szabad karomat.
- Én is, de jobb lenne, ha ma este már nem esnél össze. – mosolyodom el és egy rövidke puszival fojtom belé a kikívánkozó mondandóját. Törékeny a teste, már érzem a derekán is, hogy fogyott.
- A mai nap már így is fantasztikus volt, de most az lenne a legjobb, ha hazamennénk. A mesével tudjuk pótolni a darabot. – vetem fel és ha már eltávolodom tőle akkor megfogom a kezét és összefűzöm az ujjainkat.
- Irány a Lester rezidencia. – jegyzem meg a tükörképünknek és kitárom a lengőajtót. A tömeg eloszlott, mert megkezdődött a második felvonás is. A lépcsőn óvatosan vezetem le és már megyek is, hogy kikérjem a kabátunkat a ruhatárból. A hölgy furán néz ránk, ezért csak, hogy ő hallja egy megjegyzést teszek.
- A feleségem nem bír a vérével és meg kell értenie, hogy jobban vágyom a szexre, mint egy színdarabra. Köszönöm a kabátokat. – kacsintok rá és otthagyom a leforrázott hölgyeményt. A kijárat pár lépésre van és azt hiszem, hogy mindkettőnknek jót tesz a friss levegő.
- Na…a kocsiig sétálunk. – a kezét az én kabátom zsebébe csúsztatom be a sajátommal együtt és átsétálunk az épület mögötti utcába. Minden annyira más ma este, de nem akarom megfejteni a titkát. Felnézek az égre és picit kifújom a bent tartott levegőt, mire csak egy kis pára képződik.
- Planetáriumba is mehettünk volna. – a kocsihoz érve ki is nyitom neki az ajtót és besegítem, aztán megkerülöm a járművet és beülök a volán mögé.
- Választhatsz egy számot és valami kaját is kell vennünk útközben. Nem tudom te hogy vagy vele, de nem akarok egészségeset enni. Meki jöhet? – vigyorgok rá, mert valóban nem ártana egy kis étel a gyomromnak.

Maddie rosszullétének végét várom, de nem tudom, hogy milyen következményeket hoz magával. Kicsit dorgálom magamat, hogy elhoztam a színházba, mert ez nagy falatnak tűnt. A szünetig sem bírta ki és az arcán is látszik, hogy mennyire fáradékony. A sápadtság mellett a szeme alatti karikák sem fognak eltűnni és nekem előadhatja, hogy mennyire fitt, de mindketten tudjuk, hogy napokig az ágyat nyomta előtte. Kedveltem őt, és tudtam, hogy a határokat is képes feszegetni, de megnyugszom amikor látok egy kis színt visszatérni az arcába. Az émelygés a velejárója lehet a fejfájásnak, de ha nem múlik el, akkor még az is megeshet, hogy a kórházban kell elvégeztetni néhány vizsgálatot a meglévőkön túl. Az agy éppenséggel egy alattomos szervünk, mert egyik napról a másikra is óriási változások következhetnek be. Képtelenség nyomon követni az agyi hullámokat, ha nem tartjuk bent a beteget. Maddie még nem szorult rá, hogy ágyhoz szegezzem, de ami késik az nem múlik el. A pillantásom mindeközben a szeme világát fürkészi és egy jövőbeli ábrándképről beszélgetünk, ahol mi leszünk a szülők. Elképzeltem vele, talán ő volt az egyetlen, akivel ez ment. A nők azt gondolják, hogy a pasik nem szoktak tervezni vagy álmodozni arról, hogy mi lesz egy nővel. Akkor elő sem fordulna, hogy eljegyzünk valakit és a házasságra adjuk a fejünket vagy éppen gyereket vállalunk. A kor is szerepet játszott abban, hogy elgondolkozzak az utódpótláson, de mégis valahogyan ez mindig bennem volt. Anya és apa nem élhették meg, hogy felnőjünk, de lett időközben egy unokájuk is. Hannah az öcsém életének az értelme. Bízom benne, hogy akivel mostanság randizgat, de még nem találkozhattam vele…kitart a testvérem mellett. Jason is megérdemelné a boldogságot, a kérdés az, hogy el fogják-e fogadni a lányát. Tudom, hogy nem sokat beszélgettünk mostanában, de neki már Hannah is az élete részét képezi. Lett egy célja és baromi büszke vagyok rá. Egyedülálló szülőként óriási kihívások a hétköznapok is, de megbirkózik vele. Látom a szemében a tüzet, ha a kislány kerül szóba és az is látszik, hogy nem a fejére ejtették, de ekkora szeretetet még nem táplált más irányába. Nekem is lesz lehetőségem megtapasztalni, hogy milyen valakinek azt mondani, hogy szeretlek kislányom vagy kisfiam? Mindig azt mondják, hogy még a jobbik fele van hátra és ma este szentül hittem, hogy ennek így kell lennie. Maddie-nek meg kell gyógyulnia és…gyereket szülnie nekem. Ha rajtam múlna akkor elrabolnám és elvinném egy szigetre, ahol csak ketten vagyunk és a kutyáink. Ijesztő sokaknak, hogy egyetlen személlyel éljék le az életüket, de ahogyan a szemébe nézek nekem egyáltalán nem rémisztő…izgalmas, hogy van valaki, aki elvisel és nem menekül el az igazi valómtól. Maddie látott már a legrosszabb pillanatomban is és segíteni akart. Olyan kötődésre vall ez, amit kevesen birtokolnak. Előbb volt a barátom, mint a többi érzés és ez a tartós alapunk egyik stabil oszlopa. Mindig is úgy képzeltem el, hogy a leendő párom valamilyen szinten a legjobb barátom is lesz. Nem tudnám elképzelni, hogy valakivel ne hasonló célok és erkölcsi értékek legyenek. Mindenesetre sok minden megfogalmazódik bennem a toalettben töltött idő alatt. A felállással meg a kimenetellel lelassulunk. Esély sincs rá, hogy visszamenjünk a páholyba és nem is tartanám jó ötletnek az állapotát tekintve. Összefűzött ujjakkal kérem ki a kabátokat és hagyom kétségek között a ruhatáros nőt. A fenekemre csúszott kéz miatt elmosolyodom és odahajolok Maddie-hez, hogy a fülébe suttogjak.
- Ki mondta, hogy nincsenek színésznői képességeid? – incselkedek vele és ha már felvette a kabátját, akkor én is a sajátomat, hogy kiléphessünk a hideg éjszakába. Manhattan még ekkor sem alszik, de különösebben nem zavar a sok ember a környezetünkben. A szőkeséggel könnyedén veszek el a saját kis világunkban. Mindenem megvan és egy pillantást vetek az égboltra is.
- Nem tudom, csak mindig is érdekelt, hogy milyen lenne kizárni a fényszennyezést és úgy látni a Nagy Almát. – fogom a kezét és vissza is vezetem rá a tekintetemet. – Na látod nekem is megannyi hely van, amit nem láttam. Mindig csak a munka és a lakásom között ingáztam vagy kutyát sétáltattam valamilyen parkban. Alaszka ebben más, ott látod a csillagokat. A szobádból nem. – vigyorgok és meg is találjuk hamar a kocsinkat. Beülve egyből leveszem a kabátot és hátradobom, aztán meg bekapcsolom az övemet, de Maddie a táskájában matat.
- A kesztyűtartóban találsz egyet. – mutatok oda és ki is nyitom neki előre. – Na neee mondd….akkor Mamma Mia is lesz? – vetem fel, mert a zenekar nem ismeretlen a korosztályom számára. – Jobb randi ez, nem? – odahajolok hozzá és az arcomat mutatom. – Egy puszit kérek indulás előtt…sőt követelem. – megvárom, hogy cuppanjon is és ha ezzel végzett akkor egyesbe teszem az autót és elindulok.
- Volt már egy kis ideje, hogy ettünk. – nagyon nem kell irányító, mert minden utcasarkon akad egy meki, de én mégis egy kicsit távolabb megyek.
- Tudod mi maradt még ki nekem…az, hogy advent időszakban megnézzem azt a baromi nagy karácsonyfát a Rockefeller Centerben. – kacsintok egyet és elkanyarodok jobbra, hogy megkeressem a meki drive-os vonalát.
- Mit enne a kisasszony? – nyúlok hátra a pénztárcámért.

Tényleg azon vagyok, hogy a hátunk mögött hagyjuk ezt a remek is hangulatot a mosdóban, de nem tudom kiverni a fejemből a sápadt arcát és az egyre kihunyó fényt a szeméből. Tartja magát, hiszen erősnek szeret mutatkozni, de a betegség előbb vagy utóbb előcsalogatja az igazi arcát. Maddie harcos alkat, de kevés alkalommal foglalkozik a saját igényeivel. Most is biztos vagyok abban, hogy olyan gondolatok kísértik, hogy miért nem tudott pár órával később rosszul lenni vagy este ágynak esni, mert az előadásnak mennie kell. Nem halunk bele, ha nem megyünk vissza a második felvonásra, még ennek ellenére is tudjuk, hogy mivel végződik a történet. A jó nyer és az átok megtörik. Meséken nőttünk fel és kizártnak tartom, hogy éppen ő ne nézett volna hasonlókat. Valahogyan a lányokban kialakul egy szükséglet a varázslatok iránt és ez felnőttkorukra sem múlik el. Számtalan nővel találkoztam már életem során, de a szőkeség néha mindegyiken túltesz mármint ezen a téren. Kiderül a végén, hogy nem is orvosnak készült, hanem meseszereplőnek vagy nem is tudom. Mindenesetre mosolyogva konstatálom, hogy a szédülés alábbhagyott és az arcszíne sem valami hamuszürkére hajaz. A ruhatárban még megejtünk egy érdekes diskurzust az ott dolgozó hölggyel, akinek az arcára van írva, hogy mennyire nem helyesli az idő előtti távozást. Nem kértünk engedélyt, hogy kimenjünk, mert amúgy sem érzem, hogy magyarázattal tartoznék bárkinek is az irányába, de akkor is néha kiakasztanak az emberek meg a fene nagy előítéleteik. Bizony a rosszallása nem szimpatikus és egy lapáttal is ráteszek a jelenetünkre, hogy érezze mennyire romlott teremtések vagyunk. Kifelé menet még váltok egy pillantást a szöszivel és aztán kikísérem a hidegebb időjárási területre.
- Ebben benne voltunk mind a ketten. – vonom meg én is a vállamat és most jobban lekötnek a felettünk lévő aranyló pettyek, melyek beszínezik az égboltot. Mindig is szerettem volna közelebbről megnézni őket, de ebben a városban nem sok mindent lehet szabad szemmel látni a fényszennyezettség miatt.
- Az erkélyen más lenni, de talán, ahol te laksz nincs ennyi felhőkarcoló és más a fekvése is a területnek. – vissza kellene emlékeznem a pontos lakcímre, de azért ennyire nem jó a memóriám. Kézen fogva közelítjük meg a kocsit és elsőként megvárom, hogy ő üljön be és csak utána merészkedem odáig, hogy elfoglaljam az ülésemet a volán mögött. Az illat a kutyáimra emlékeztet, gyakran utaznak velem és mindenhol szőr van hátul is, de azért akad légfrissítőm is, de Samira és Dózer illatát nehéz elűzni. Becsatolom magam és a kábelt is megmutatom neki, hogy aztán a telefonját csatlakoztassa és felcsendüljenek a svéd zenekar dalai. Nincs különösebb bajom vele, de mégis lányos vonalon mozog, de ma este legyen az ő terepe a zeneválasztás. A legtöbb dolgot is odaadnám azért, hogy mosolyogni lássam őt.
- Húha…retró buliban még nem voltál…diszkógömb? – incselkedem vele és egy puszira tartom oda az arcomat, hogy még indulás előtt bezsebeljem a jussomat. A közös jeleink működnek és nem érzem azt, hogy túl lenne erőltetve a téma közöttünk. Vele egyszerűbbnek tűnik az este is, nem veszekszünk azon sem, hogy hol együnk. A meki megfelel neki, ahogyan nekem is, ezért nem kérdés, hogy merre visz az utunk először. Útközben észre is veszem, hogy mennyire ki van világítva a város. Közeledik a szeretet ünnepe és minden erről árulkodik akár a kirakatok üvege vagy éppen a lámpákra aggatott színes fények.
- Előfordulhat, hogy még kérek puszit, de nem tudom az árát. New York egyébként nagyváros és annyi minden maradt ki belőle, hogy külön bakancslistát írhatnék csak ide is. – sóhajtok fel, de az én gondolataim már a kaja körül járnak.
- Ha már sült krumpli akkor kell mellé fagyi is. Naa… - nézek rá, mert egy kicsit fennakad ezen. – tudom, hogy mennyire finom vele. Ki kell próbálnod. – a folytatásban már egészen másról folyik a szó és a korcsolyázás meg a karácsonyfa kerül terítékre.
- Hát…nem mondanám, hogy nagy szakértője vagyok. Elesni nem fogok, de nem is lesz a kedvencem. – vetem fel neki, de amint elkezd mesélni már minden világossá válik.
- Sosem hittem volna rólad, hogy ilyennel szórakoztál az egyetem alatt. A végén még az is kiderül, hogy szeretsz sportolni csak jól titkoltad eddig. – kiteszem az indexet és elkanyarodok jobbra, mert elértünk a mekihez.
- Legközelebb fogadást fogunk kötni egy helyi csapatra. – hangsúlyozom ki és lehúzom az ablakot, hogy leadjam a rendelésünket a nőnek. Pár percet kell csak várnunk, hogy továbbhaladjunk a következő ablakhoz.
- Ideadnád nekem a kártyámat? – a pénztárcát az előbb vettem az ölembe és a sebváltó mellé ejtettem. A csajszi türelmetlen az arcára van írva, de én cseppet sem sietek sehová. Az összeg elhangzása után a csomagot beemelem az utastérbe és gazdát cserél a kártya is, amíg le nem húzza. Mire nem jó a digitális világ, szinte már alig hordok magamnál készpénzt. A végén elköszönök és felhúzom az ablakot.
- Kukkants bele minden megvan? – kanyarodok ki és most belövöm a Rockefeller Centert, mint célállomást.
- Úgy tűnik, hogy etetned kell majd és mesélned kell arról a korcsolyás időszakról. Nekem fagyival jöhet a krumpli. – biccentek és fél kézzel masírozok végig a sztrádán.

Sokan azt gondolnák, hogy merev vagyok, mert nem szeretem a változásokat az életemben, de annyira tudok spontán is lenni, mint amennyire feltételezik az ellenkezőjét. Maddie mellett nem nehéz annak lennem, mert a színházas történet is valahogyan kezdődött, de aztán a körülmények felülírták az esti tervünket és máshol kötöttünk ki. Szerettem volna megnézni a darabot, de látszólag nem volt jól és nem óhajtottam végigszenvedni valamit, ami helyett szórakozhatunk is, ha még maradt egy kis energiája. A mosdóban nem nézett ki jól és számtalan folytatás játszódott le a lelki szemeim előtt, de végül megerősödött annyira, hogy visszasétáljunk a kocsihoz és egy kis mekis kitérőt tegyünk a Rockefeller Center felé. Ki gondolta volna a nap elején, hogy turistáskodni fogok abban a városban, ahol egy ideje laktam már. Bevallom, de nem szerettem annyira a felhajtást és a szívem visszahúzott a havas tájra, de most még azt sem bántam, hogy itt voltam. A társaságomon volt a hangsúly. Maddie egyszerre könnyed és lélegzetelállító. Mindig is rajongtam azért, ha beszélgetni kezdtünk. Pezsegtünk és másnak a közelében nem éreztem úgy, hogy hazataláltam. Nem érdekelt, hogy egy puccos étteremben vagy éppen a mekiben vagyunk, mert tudtam, hogy vele garantált a minőségi időtöltés. Most sem csalódom benne, mert a rendelésleadása közben is már ABBA dalokat hallgatunk és múltbéli utazásra tévedünk az emlékek örvényében.
- Sokan félnek kipróbálni új ízeket, de ez verhetetlen és ha igazi amerikai akarsz lenni, akkor egyértelműen a bakancslista első helyén áll. – mosolyodom el, mert közben oda is érünk, aztán leadjuk a kaja kívánságainkat. A következő ablaknál fizetek, de előbb megkérem a szőkeséget, hogy adja át a kártyámat, mert nem érem el. A hölgy nem túl szimpatikus mialatt a jobbik arcomat mutatom felé. Az ellenőrzés után még egyet intek, aztán már ki is fordulok az ellenkező irányba és a gázba taposok, hogy ne maradjunk a szélső sávban.
- Őrület, hogy mennyien vannak az utakon… - sóhajtok egyet és az egyik kezemmel a kormányon dobolgatok a másikkal meg a zacskó szélét húzom el, hogy megnézzem a tartalmát.
- Az illata isteni, és már éhen veszek, ne várass meg. – sürgetem, hogy mártsa bele nekem a krumplit a fagyiba és már nyújtom is a nyelvemet, hogy a számba adja az érdekes kombót.
- Hmm…ez marha jó. – nyelek egy nagyot és most azt hallgatom, hogy mit mesél nekem a korcsolyázásról. Annak idején egyszer sem került szóba közöttünk, pedig Alaszkában lett volna lehetősége is rá, hogy kipróbálja.
- Ezek alapján már most féltékeny vagyok Adamre. – csóválom meg a fejemet, mert nem szeretem, ha hímneműek kerülnek a mesébe, de tudja biztosan, hogy csak viccelődöm.
- Nem igaz…te meg a 10 fős csapat…valahogyan nem fér össze a fejembe a kép rólad, ahogyan másokkal szocializálódsz. – ugratom, de mégis úgy ismertem meg őt, aki nem igazán kedveli a nagy társaságot, és ha teheti, akkor a kutyájával van, vagy éppen a munkában.
- Az egyetem után elfelejtettél kapcsolatokat építeni. – halkítom le most a zenét, hogy jobban halljam őt és ne vonja el más a figyelmemet.
- Az apukád mindig csak akkor kerül elő, ha valamit venni kellett, de a dadusod nagy forma lehetett. Tartod még vele a kapcsolatot? – tudom, hogy eltérek a témától, de annyiszor emlegette már őt, hogy kíváncsivá tett. A szüleimen kívül ránk maximum a nagyszülők vigyáztak, és néha egy-egy fiatal csaj, de nem volt mellettünk állandó dada. A fejemben mindig úgy képzeltem el, hogy ez csak a nagyon gazdagok kiváltsága.
- A korcsolya egy új bakancslistás élmény lesz. Nos…hát én hokiztam Oroszországban, a gimi alatt meg sportlövészetet csináltam. Senki nem gondolta volna rólam, hogy ilyen érzékem lesz hozzá. Alaszkában meg beleszerettem a szánhúzásba…istenem mekkora élmény annyi kutyát terelni és átívelni a havas terepet. Nekem a futás sosem jött be, valahogyan nem élveztem a cél nélküli dolgokat. A lövészet meg hosszabb távon is megmaradt. Amennyiben jó kislány leszel és érdekel a dolog, akkor egyszer elviszlek a pályára és megmutatom, hogy milyen érzés célozni. – emelem meg a szemöldökömet és elfogadok még egy krumplit. A tábla jelzi, hogy hamarosan megérkezünk.
- Itt aztán bőven akad ember…várj nem ma kapcsolják fel a fényeket a fenyőfán? – jut eszembe, mintha reggel olvastam volna a neten hasonlót, de az is lehet, hogy tévedek. Mindenesetre le kell kanyarodnom a lámpáknál és ki is szúrok egy zárt parkolóházat.
- Talán, ha szerencsénk van, akkor még van hely. – reménykedve kanyarodok be és nyomom meg a gombot.
- Ez az. – lelkesülök fel és a sorompó felemelkedése után már megyek is felfelé, mert ez az épület több emeletesnek tűnik. A harmadikon valahogy sikerül találnom egy helyet, szóval le is csapok rá és oda parkolok be. A motort le is állítom, aztán elveszem a kólámat és belekortyolok.
- Sportok kilőve…én valami pikánsabb terepre vonulnék át. Kivel csókolóztál először? – oldalasan fordulok és az övemet is kicsatolom, hogy jobban elférjek kajálás közben.

Régebben én is az a tipikus férfi voltam, aki a szexre utazott és minél több lányt csábított az ágyába. Nem mondom, hogy nem éltem ki magamat még a kórházon belül is akadtak nővérek, gyakornokok és rezidensek is, akik befeküdtek alám, de tartósat egyik oldalon se értem el. Sok időnek el kellett telnie ahhoz, hogy a komolyabb felé orientálódjak. Mia után nem vágytam az együttélésre csakis a szükségleteim kielégítésére. Bőven volt rá partnerem és mégis valami hiányzott. Egy idő után az ember rádöbben, hogy a szex önmagában nem ragasztó, de jó alapja lehet egy kapcsolatnak. Mindig két részről kell megvizsgálni az adott viszonyt. A felek értelmesek és a helyén kezelik az aktusokat, amik nem szólnak másról, mint a kölcsönös támogatásról vagy már belepofátlankodik az érzelem is. Nálam ezt csak úgy lehetett elérni, ha beszélgetésbe bonyolódtam valakivel és szimpatikusnak találtam az adott felet. Maddie eleinte nem tűnt fel, de azon a délelőttön a kantinban aztán mégis szemet szúrt. Ki ne figyelne fel egy szőke bombázó doktornőre? Többen már említették őt, de nem tulajdonítottam nagy dolgot neki, de aztán szóba elegyedtünk és azt vettem észre két órával később, hogy baromira élvezem vele a társalgást. Mindenről átfogóan csevegtünk, kiderült, hogy van egy husky-ja, nekem akkor kettő volt a városban és nem is említettem neki Alaszkát. Az életem nem szólt másról, mint az orvoslásról és a kutyákról. Valahol már az is nyerő volt, aki ebben a kettőben utazott. Rögtön meg is hívtam magammal egy szánhúzó versenyre. Persze nem sikerült annyira jól a közös kiruccanás, de soha nem felejtem el, hogy milyen érzéseket keltett bennem. A külseje egyértelműen bejött, de annál nagyobb nyomot hagyott bennem. A személyisége érdekelt és ezt már régen tapasztaltam meg akkoriban. Nem tudom, hogy miképpen jutok erre a felismerésre, de a kocsiban megint eluralkodik rajtam az ismerős emóció és az otthonos csevej miatt meg is szűnik körülöttünk a világ. Félig a vezetésre figyelek, de a fejemet többször fordítom felé a mekis kajarendelésünk után. Részben neki kell etetnie, mert nincsen több kezem a kormány végett, de közben meg hallgatom, hogy miket mesél nekem. Miért van az, hogy nem tudok betelni vele ennyi idő után sem?
- Jól van az, hogy te nem veszed észre milyen hatással vagy a férfiakra már nem újdonság, de mindenkiről azt hinni, hogy a barátod akar lenni egy kicsit naiv még tőled is. – hajolok oda, hogy be tudjam kapni a krumplit és a fagyit egyszerre. Imádom ezt a kombót és néha, ha van lehetőségem eljutni valami gyorsétterembe, akkor nem hagyom ki.
- A fiúknak kellenek a különböző trükkök hogyan hódítsanak meg lányokat. Nem mindenki nézhet ki olyan jól, mint én…és mellesleg rendelkezhet életmentő státusszal. Ez mindig előnyt jelentett. – kacsintok rá és most áttérünk arra, hogy mennyire más lett az egyetem után.
- Már van felesége Adamnek. – esik le az állam és aztán felnevetek. – Nem lepődöm meg azon, hogy a kutyád és az asszisztensed lett az elsőszámú barátod New Yorkban. – gondolkodom el és akkor oldalra nézek.
- Mi lenne, ha közösen mennénk el…akár Coloradoba? Tudom, hogy sok az út, de már olyan régen nyaraltam, hogy nem is emlékszem rá. Érdemes lenne felvenned a kapcsolatot a régi csapattal…nem szándékozom belerondítani a képbe, de meg kell ismernem azt a férfit, aki tud korcsolyázni. – ingatom a fejemet és most rákanyarodok a Rockefeller Center útjára. Nemsokára le is parkolok az egyik üres helyre és úgy folytatjuk a beszélgetést meg az evést, hogy most már nekem is felszabadulnak a kezeim.
- Négy unoka ejha…na még egy valaki a listán, akit meg kell látogatnunk….nem is lesz egyetlen szabad hétvégénk se. – jegyzem meg és eszembe jut valami.
- Tudod akkor érdemes lenne elmennünk LA-be is…élnek ott rokonaim, vagyis az apám öccse. Fredről nem sokat beszéltünk és akkor rá is nézhetnék a házra, hogy milyen állapotban van. – bontom ki a hamburgeremet és nekiállok falatozni a burgonyával együtt.
- Alaszkában mindig különleges a tél és ha szerencséd van, akkor a sarki fény is látható. Kihagyhatatlan. – iszok bele a kólámba és meg is nézi a karácsonyfaállítás időpontját.
- Megnézzük. – eszek tovább és intimebb területre tévedek a nagy elsőkkel kapcsolatban.
- Hogy lehet fogadásból? – pislogok kettőt, de elfogadom a felém kínált hambit és beleharapok egyet, de majdnem kifolyik a szám szélén a szósz.
- Gyors mentést. – kérem őt meg, hogy keressen elő nekem egy szalvétát. Amennyiben sikerül, akkor megvárom, hogy letörölje a számat és mélyen a szemébe nézek.
- Tudod…én menő voltam. Két évvel volt idősebb a csaj és tizennégy voltam. Olivia tapasztalt volt már, így nekem egyáltalán nem volt kellemetlen…inkább én voltam gáz hozzá képest. Hmm…első szex…házibuli és az egyik legmenőbb lány volt akkoriban a suliban. Ginny Miller volt a neve és én voltam neki is az első. Jártunk utána vagy két hetet és dobtam Lindáért…nagyobb mellei voltak. – vonom meg a vállamat és megint iszok egy keveset.
- Tudod, ha találkoznék vele szerintem mindketten nevetnénk, hogy mennyire hülyék voltunk akkoriban. - hallgatok el
- Volt kellemetlen szexuális élményed? – kérdezek rá a következőre és kicsit le is tekerem az ablakot, mert kezd melegem lenni.

Érdekes rádöbbenni, hogy olykor mennyire felszínesek vagyunk és észre sem vesszük a másik igazi arcát. Maddie eleinte egy szép szőkeségnek látszott, de a vele töltött órák megcáfolták azt a felvetést, hogy a csinos arc mögött ne lenne valami értelem is. Mindig is jobban vonzódtak azok a nők, akik okosak is voltak, mert hosszabb távon mégis olyan mellett köt ki az ember, akivel beszélgetni is lehet és nemcsak egymás szép szemét nézni. A betegsége egy új fejezetet nyitott kettőnk életében és habár önszántanból hagytam el annak idején, de pont annyira önálló döntés volt az is a részemről, hogy visszatérjek és küzdjek érte. Alaszkába nem sokan jönnének utánam. Kifogásokat is kereshetett volna, de egyértelműen azért jött, mert tudni akarta, hogy mi van velem. Akkor és ott szembe kellett néznem az igazsággal. Vannak még emberek, akik törődnek velem és hiába lököm el őket, ha fontos vagy valakinek, akkor úgy fogad el, ahogy vagy. A menekülés nem megoldás a kételyekre, és erre itt a példa. Az agydaganat egy csúfos betegség, és soha nem gondoltam volna, hogy éppen nála fog kialakulni ez a kór. Rengeteg beteget láttam elbukni ezen az úton és nem kívántam, hogy ő is beálljon a sorba. Az orvosi énem állt harcban az emberrel, aki érzett. A hidegséget el kellett zárnom, majd akkor fogom elővenni, ha a műtőbe lépek. Ott nem emlékezhetek vissza a közös emlékekre, ott nem fantáziálhatok egy jövőképről, aminek a részese lesz. A jelenben kell maradnom, hogy meg tudjam teremteni a jövőt. Félelmetes és idegesítő belegondolni, hogy mi vár ránk, de most nem akartam ezzel is foglalkozni. A színházban átélt rosszullét után úgy láttam jónak, ha elindulunk másfelé és eszünk is valamit, ha nem ellenkezik a szervezete a bevitt táplálék után. Az akaratereje megvolt és ezt imádtam benne. Égett a tűz a szemében, ahogyan mesélt a múltjáról, az abban résztvevő szereplőkről. A szüleiről nem sok jót hallottam, de Mrs. Linard az egyik kedvenc támasza. Mindenkinek volt olyan az életében, akihez ragaszkodott és akitől színtiszta szeretetet kapott. Az exek és a barátok is egy fontos témakör. Nagyon keveset beszél magáról, és úgy általában nem is igazán számít, hogy mi zajlik benne, de éppen ezért kellenek olyan pillanatok is, ahol a főszerep nála van. Élvezettel hallgatom a történeteket miközben megállok a kocsival és a mekis kaját pusztítjuk el, mintha ez lenne a világ legfinomabb gourmet étele.
- Micsoda rágalom…nem ügyvédnek tanultam. – kapok a szívemhez megjátszott sértődöttséggel, de folytatjuk a kifejtett gondolatmenetet.
- Nem is hittem volna rólad, hogy nem tudsz különbséget tenni egy komoly jelölt és egy dugásra váró suhanc között. – ingatom meg a fejemet, mert ennél többre tartom őt. A kínos jelenetek azonban nem maradhatnak ki senki múltjából sem, tehát megvárom, hogy beavasson a részletekbe, de csak a cukkolásom marad a porondon.
- Hát nem is tudom. Fizetnél is érte, ha adnék? – a címzésre a tekintetem az ajkára vándorol, de el is fordul tőlem mielőtt bármit is csinálhatnék. Az itala fontosabb és most a kirándulásokra fókuszál, amit szívesen be is tartok, ha jobban lesz.
- Nem szép dolog az ígérgetés. – biggyesztem le a számat, de Fredre kérdez rá.
- Néha felhívom telefonon, mert ő felel a házért. LA tetszene neked, és ha még jó kislány leszel, akkor megnézzük a hírességek sétányát is. A gazdagok körében felnőni…tudod milyen hatást gyakorol egy magamfajtára? – érdeklődöm. – Ne csodálkozz azon, ha egocentrikus leszek, meg istenkomplexussal is meg kell küzdenem. Ha nem lettem volna orvos, akkor talán a színjáték illene hozzám…híres színészként el tudnál képzelni? – kapok be még egy krumplit a burgerem mellé.
- Az utazás a kedvencem, de Alaszka lesz a szívem helye. – sóhajtok fel nosztalgikusan, mert hiányoznak a kutyák és az időjárás is, pedig itt is tél van. Egy ideig csendben eszünk és a fenyőfa is szóba kerül, de a parkolóban ideális témaként felmerül az első csók és szex. Úgy gondolom, hogy nem árt feltérképeznünk egymást egy komolyabb döntés előtt.
- Üvegezés közben? Ugyan már…mennyire lehettél naiv, hogy ez bevállaltad? – forgatom meg a szemeimet, de a közös vezetéknév hallatán meg is döbbenek.
- A sors keze…vajon most mi lehet velük? – morfondírozok ezen, de a másik ötlet, hogy mi lett volna, ha egy iskolába járunk.
- Nem tudom, akkor még nem nagyon érdekeltek az okos lányok. Mondjuk hiába lettél volna stréber, ha belemész egy naiv üvegezésbe, akkor simán becsábítottalak volna egy hét perc a mennyországban játékra is. Összezárva egy szekrényben…az is lehet, hogy örökre megutáltál volna. – vetem fel a saját elméletemet. Egyre izgalmasabb a dolog és már a szexnél járunk.
- Lance…hát a rosszfiúk már csak ilyenek. – vonom meg a vállamat és kicsit bele is nyalok a fagyiba.
- Nos…van egy hely. Repülőn még nem csináltam, pedig de szerettem volna. – döntöm én is hátra a fejemet és kinézek a városra.
- Levegőben…és a mosdóban. Ez még bakancslistás…hát de a Rockefeller Centerben se…szóval…ki tudja mit hoz az este. – kacsintok rá és megiszom a maradék kólámat is.
- Ha összeszedted magad, akkor lassan indulhatnánk, mert lemaradnunk a fényekről. – szedem össze a szemetet és nekilátok a pakolásnak.

Nem is olyan régen még az alaszkai havat szemléltem és abban a hitben léteztem, hogy a múltamban mindent lezártam. Leticia mellett ébredtem fel és ő volt a gyógyír a lelkemre, hogy elfelejtsek egy másik nőt. Maddie-t nehéz figyelmen kívül hagyni. A szépsége az egyik oka annak, hogy az emberek felfigyelnek rá, de közben végtelenül kedves és okos mellé. Néha azon viccelődtem, ha az okos Barbie-t kellene megneveznem, akkor ő lenne az, de csak magamban becéztem így. Anchorage a menekülésem záloga és ha nem jött volna utánam, akkor valószínű, hogy még mindig ott lennék és a betegségéről meg úgy semmiről sem tudnék. A családom kikészített és jobbnak láttam, ha hátat fordítok a problémáknak, mintsem megoldjam őket. Nem voltam szívbajos, de sok évembe telt az is, hogy megtaláljam az öcsémet, aztán jött a hír, hogy van egy húgom is. Számtalan megmagyarázhatatlan érzelem kezdett kibontakozni bennem és nem tudtam a helyén kezelni ezeket. Nem akartam pszichológushoz menni, soha nem hittem a rendszerben és azért tartottam kutyákat, hogy velük feledtessem el a gondjaimat. Samira és Dózer az életemet jelentették és sokáig csak őket tekintettem a bizalmasaimnak. Jason ugyan visszatért az életembe, de nem tudtuk ott folytatni, ahol abbahagytuk. El kellett fogadnom, hogy nélkülem is felnőtt és bizony nem lett rossz személy belőle. A kislánya felbukkanása pedig igazán éretté tette (nem mindenben, de igyekszik). A helyemet kerestem a világban és a létezésem okát, de idáig kételkedtem abban, hogy van ilyesmi. Maddie aztán rávilágított néhány tényre és kezdtem visszatalálni önmagamhoz, hogy aztán ő veszítse el egy kicsit a lelkét. A betegsége derült égből villámcsapásként sújtott le ránk. A rák nem az a fajta állapot, amit bárkinek kívánnék, de az elejét akartam venni az általános eljárásnak. Nem volt kérdés, hogy utána fogok jönni New Yorkba és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy jobban legyen, kerül amibe kerül. A konzultáción is túl voltam már egy kollégámmal, pontosabban az egyik mentorommal, akivel a napokban fogok személyesen is találkozni. Sajnos az idő telik és bármennyire is idilli a mai este sajnos nem halogathatom a távozást. Maddie műtétére hamarosan sort kell keríteni és nekem ott kell lennem fejben, hogy tudjam mit teszek. A kikapcsolódás mindkettőnkre ránk fér és habár a tervezett színházi előadást félbehagytuk, akadt más program is, amivel élhettünk a Nagy Almában. Röhejes, hogy megint karácsony előtt állunk és az év végét nem Alaszkában, hanem itt fogom tölteni, nagyobb valószínűséggel a kórházban. Nem saccoltam meg, hogy mikor lenne esedékes a kitűzött operáció, de így is veszítek pár napot a Seattle-be tett látogatásommal. A gyógyszerek egy ideig stabilizálják az állapotát, de garanciát nem nyújtanak. A kemoterápiát meg el sem kezdhetjük a műtét előtt, mert azzal az esélyeit fogom rontani. Nem olyan nagy a tumor, hogy ne lehessen eltávolítani, csak éppen az elhelyezkedése a problémás. Az agy nem olyan terület, ahova csak simán belevág egy sebész. Sok-sok éven át gyakoroltam és nemcsak a gyakorlati részét, hanem az elméletet is. A félelem minden egyes beavatkozás előtt ott munkál bennem. Senki sem tökéletes, de néha azt érzem, hogy egy orvosnak annak kell lennie, mert mások életével játszik. Maddie fontos nekem, és ezért annyira kényes ez a szituáció. A mosolygásom nem apad el a különböző témák között, de az agyam hátsó zugában ott van a kétely, hogy mi lesz velünk, ha ezt folytatjuk. Ma megkérdeztem tőle, hogy lenne-e a gyerekeim anyja. Vágyom rá, hogy ő legyen az Igazi, mert most így gondolom, de mi lesz velem, ha elveszítem őt? Az álmok szétfoszlanak és ott maradok egyedül a nagy házban. Szeretem nézni az arcát és a gödröcskéket a szája sarkában, a csillogást a szemében…mert ezek teszik azzá, akibe szerelmes lettem. Évelődünk a múltunk szereplőivel, és nem érzek igazi féltékenységet sem, mert tudom, hogy nincs értelme. Olykor rádöbbenünk, hogy a múltunk résztvevői pont azért lettek azzá, mert beteljesítették azt, amiért beléptek az életünkbe. Maddie a jelenem és a jövőm is egyben. A kaja lassacskán fogy, figyelemmel követem, hogy mennyit eszik és iszik, de a rosszullét után ezek ígéretes eredmények.
- Ne mondd már, hogy nem tudsz elképzelni színészként. – kapok a mellkasomhoz nevetés közben. – Egyenruha meg rendőrök? Nincs neked véletlenül valamilyen fétised? – szalad fel a szemöldököm, de nem firtatom a vágyait, ha neki ez jön be, akkor majd egyszer eleget is teszek neki. – Biztosíthatlak, ha megúsztam az apám büntetését, akkor jól színészkedem. Egy ügyvédnek hazudni…isteni képesség. – forgatom meg a szemeimet, aztán lassan befejezem a készülődést is, mert a szemetet sikerül összeszednem és a mellettem lévő tartóba tennem. A zacskóból még most is kiérződik a kaja illata, főleg a krumplié. A szexpózok már jobban fekszenek az én fantáziámnak is, de arra nem készülök fel, hogy elvonja a figyelmemet. Hirtelen cuppan az ajka az enyémen, de máris automatikusan nyúlok át érte, de el is távolodik tőlem.
- Ez aljas volt, ugye tudod? – kérdezek vissza és ráhagyom a többit, mert én még mindig azt akarom, hogy rám másszon.
- Egyszerűen, mert nem bírtam akkoriban az okos csajokat és a nagy mellek vonzottak. – vonom meg a vállamat.
- Ugyan már ki nem akar repülőn szexelni? – reflektálok rá, mert ha nem így lenne, akkor nem lenne folyton foglalt a mosdó a levegőben.
- A kocsi túl egyértelmű. – kacsintok egyet és közben ki is szállok az autóból, hogy elinduljunk a vásár felé. A kezét megfogva követem a tömeg irányába és ha nem a korcsolyapálya mellett állnánk meg, akkor meg is lepődnék.
- Nagyon okos döntés és hidd el, hogy nem akarod látni az én bénázásomat odakint. – mutatok arra, de azért örülök neki, hogy ezt most kihagyjuk. A forró csoki téma engem nem hoz lázba, de tudom, hogy neki az alkohol most szóba sem jöhet, de én bátorkodom a forralt bor mellett voksolni.
- Én meg egy sima vörös forralt bort kérek, ha nem bánod. Szeretem az édeset, de a kaja után simán fel fog szívódni. – vakarom meg a hasamat és ránk kerül a sor is. Meghagyom, hogy kikérje az italokat, de a fizetést már magamra vállalom.
- Első pont…én vagyok a pasi, ezért a randin hagyod, hogy fizessek. – tolom el a kezét és odaadom a poharat inkább.
- Mit szólnál, ha utána vennénk egymásnak valami bazári dolgot. Kapsz tíz percet meg én is, hogy találjunk valamit és utána ennél a bódegánál taliznánk. – vetem fel az ötletet, ha van benne egy kis játékos kedv miközben belekortyolok a boromba.

A karácsony már jó ideje nem tartozik a kedvenc ünnepeim közé. Gyerekként még megvolt a varázsa és előszeretettel gyártottam anyával a mézeskalácsokat meg írtam levelet a mikulásnak, de miután meghaltak a szüleim nem éreztem úgy, hogy nagy kedvem lenne fát állítani. Bevallom azért igyekeztem Jason kedvében járni és megtenni mindent azért, hogy megőrizzem neki a hangulatot, de nehezemre esett. Az első kettesben töltött évben még arra sem volt pénzünk, hogy normális ajándékkal lepjem meg, ezért kitaláltam egy saját hagyományt. Otthon, amit csak találtunk azt megsütöttük. Érdekes ízvilága volt az édességeknek meg az egyéb köreteknek, de együtt csinálhattuk. Nem érezte akkora hiányát a tesóm annak, hogy a tradicionális élményekben úszkáljon. A gimi alatt még a gyámhatóságnak is hazudnunk kellett, különben elvették volna tőlem az öcsémet és mindketten árvaházba kerülünk. Arra hivatkoztam, hogy egy távoli nagybácsi vigyáz ránk, csak sokat utazik és ezért vagyunk sokat egyedül. Kijátszottam a törvényt, de csakis azért tettem, hogy ne válasszanak el bennünket. Felnőtt fejjel meg mással gyűltek meg a bajaim. Az oroszországi tél alatt megtanultam a különbséget az amerikai és európai karácsony között, itt a Jézuska hozta a fát meg az ajándékokat is, nem a télapó. Külön napot szenteltek az öregnek, de mókásnak tartottam, hogy egy új kultúrát ismerhettem meg. A fronton nem volt jelentősége annak, hogy ünnepnap volt vagy sem, mert a harc nem állt meg. A fiúkkal ittunk egyet lefekvés előtt és ki-ki megpróbálta elérni a szeretteit, vagy levelet írt a közeli rokonoknak és barátoknak. Más volt akkoriban megélni a hiányukat, de aztán újabb események tettek róla, hogy ne álljon közel hozzám ez a nagy felhajtás.
A visszatérésem után éveken át egyedül voltam az ünnepek alatt is és amíg nem dolgoztam orvosként, addig bizony csak a kutyákkal vészeltem át ezeket a napokat és abban bíztam, hogy egyszer viszontláthatom a testvéremet majd. Imádkoztam érte, hogy életben legyen és valóban teljesült ez az egy kívánságom. Az orvosi lét alatt már az ügyeletes lettem, aki bevállalta a családosok elől a dupla műszakokat is. Azzal nem volt bajom, ha dolgozni kellett, mert addig sem kattogtam a problémákon. Meglepődnének az emberek, ha tudnák, hogy mennyire forgalmas tud lenni a műtő abban a pár napban. Nem panaszkodtam, hiszen anyagilag stabilan álltam, de hiányzott a társaság az életemből. Magányosnak lenni nem feltétlen rossz, de hosszabb távon megváltoztatja a gondolkodásmódot és az emberekhez való viszonyulást is. A bizalmi kérdések álltak az első helyen a Miás eset után és senkivel sem jutottam el odáig, hogy hosszabban élvezzem a kapcsolat előnyeit. Az összebújós és meghitt esték kimaradtak a szótáramból, de már annak is örültem volna, ha valaki hazavár. Idáig nem szembesültem a törékeny illúzióval, de ahogyan beszélgetek Maddie-vel a kocsiban egyre jobban rám tör a szomorúság. Ez a nő lenne a megváltás, akivel el tudnám képzelni az életemet, de még az sem biztos, hogy megéri az ünnepeket. Olykor felütötte a fejét a sok kétely, mert nem lettem volna ember, ha nem latolgatom a rosszabbik forgatókönyvet. A tudásom legjavát bele fogom adni az operációba, de mindig ott van az a kis százalék, hogy mi van, ha még ez sem elég. A könnyed nevetése és a sztorik, melyek velünk történtek meg felvillanyoznak. Annyi estén át akarok neki mesélni a gyerekkoromról, a családomhoz fűződő emlékekről, az öcsém csínytevéseiről, vagy akár a hibáimról, az álmaimról és a vágyaimról. Végre találtam valakit, aki megért és ott van az esélye annak, hogy elveszítem őt. A szentimentalitás nem az erősségem, de a jelenben megragadok minden alkalmat, hogy vele legyek. A hezitálás elmaradt a betegsége kiderülése után, mert most itt van a helyem. Nem érdekel, hogy mit kell tennem azért, hogy velem maradhasson, mert minden követ meg fogok mozgatni az érdekünkben. Maddie-nek élnie kell és erre törekszem a jövőben is. A sorban állás közben oldalról figyelem őt, aztán úgy teszek, mintha lekötnének a forró csokik és borok fajtái. Mi következünk a pultnál és rá is hagyom a rendelést, mert én biztosan maradok a hagyományos forralt bor mellett, viszont azt nem engedem meg neki, hogy kifizesse az italokat. A régimódi énem még nem halt ki, szóval kiegyenlítve a számlát el is veszem a poharamat.
- Kihagynám ne haragudj, de nem rajongok túlzottan a forró csokiért. – fintorodom el és most a bor köt le, de eszembe jut egy kis játék, aminek aztán hangot is adok. A lényege, hogy egymásnak kell választanunk valami jelképes ajándékot, amiről eszünkbe jut a másik. A lelkesedése még engem is mosolyra fakaszt.
- Remélem kitalálsz majd a tömegből. Tíz perc múlva találkozunk ugyanitt. – intek egyet és lehörpintem a maradék boromat, mert nincs kedvem azzal sétálni a sok ember között, de sikerül megégetnem a nyelvemet.
- Hogy a fene vinné el. – káromkodok egy sort és a legközelebbi kukába hajítom ki az üres műanyagot, de kivívom ezzel egy anyuka rosszallását is. Micsoda ocsmányságot mondhattam, amiért így kell nézni rám? Mindenesetre zsebre dugom a kezemet és elindulok a standok között. Az égvilágon mindent lehet kapni erre és a bőség zavara enyhe kifejezés lenne a vásárra, de éber vagyok. Sok minden megfordul a fejemben, hogy mit kellene adnom neki, de még nem láttam meg az igazit. A kaja szagától most még éhesebb leszek, pedig előbb ettünk a kocsiban. A sor végén meglátok egy érdekesnek tűnő bácsikat.
- Jó napot. – köszönök rá, mire csak felpillant rám.
- Adjon isten. Segíthetek? – a kezében lévő szoborka megtetszik és egy kis business után már meg is van a számomra tökéletes ajándék. Kissé borsósnak találom az árát, de egyszer élünk alapon nyújtom át a zöldhasúakat a férfinak. A papírba csomagolt szerzeménnyel indulok vissza a boros bodegához. Kisebb forgalmi zavarba keveredem, de meg is érkezem és kiszúrom a szőkeséget is.
- Helló. – köszönök rá és most elsőként teszem fel az egyik könyöklőre az ajándékomat. A papír alatt egy faangyalka pihen a nevével ellátva.
- Mert egy igazi szőke angyalka vagy. – mosolyodom el, amikor kibontja előttem. – A bácsi a nevedet is ráírta…nem az egészet én maradtam a Maddie mellett. Mondd csak ki, hogy rossz ötlet volt. –[/i] harapom be az alsó ajkamat.

Az ajándékvásárlásban nem vagyok erős, de mindig igyekeztem nem másra sózni ezt a feladatot, mint ahogyan a filmekben szokás feltüntetni, hogy mennyire elfoglaltak az orvosok és képtelenek egyedül megküzdeni az ünnepi forgataggal. A valóságban elmondható az, hogy aki akar szakít rá időt és energiát is. Mondjuk az elsőből nem sok van a váltott műszakvezetések között, de én amondó vagyok, hogy legyek inkább én a bűnös, de legalább nem más választja ki helyettem az ajándékokat. Sokszor mellényúltam és előfordult, hogy az illető a nemtetszését fejezte ki az irányomba a választásom kapcsán, de akkor sem vettem zokon. A családi karácsonyok alkalmával rengeteg baklövés szerepelt a listámon, de ezek azért váltak emlékezetessé, mert a testvéremnek ajándékoztam vagy éppen a szüleimnek. Belegondolva már nem is tudom megmondani, hogy mikor volt egy igazi karácsonyom a szeretteim körében. A kórházban töltött munkaóráknak is megvoltak a maga előnyei, de az a tipikus érzés sokáig nem talált rám. Kiveszett belőlem az ünnep szelleme és nem vártam annyira, hogy mi lesz. Idén talán egy fokkal másabb a készülődés korszaka, mert most is az első gyertyagyújtásra készülünk a New York-i tömeggel, holott ezeken nem vettem részt előtte sem. Ma az elsők kerülnek be a naptárba és nem bánom azt, hogy végül nem a színházban folytatódott az este. Szerettem az előadásokat és megvolt a maga hangulata, de Maddie rosszulléte felülírta a programot és más után kellett néznünk. A lényeg, hogy jól érezze magát és csak annyit tegyen meg, ami még nem feszegeti a határait. Hosszú napokon át az ágyat nyomta és már azon se csodálkoztam volna, ha a színházba nem jutunk el, de most velem szemben a forró csokiját szürcsöli és úgy ki van pirosodva az arca, mintha megjárta volna a közeli felhőkarcolók tetejét. Tisztában vagyok vele, hogy a hideg teszi ezt vele, de mégis sokkal jobb azt látnom, hogy van szín az arcán és nem kell attól tartanom, hogy megint kidől. Az édes italokkal nem voltam kibékülve, de annyi még belefér a limitembe, hogy egy kis bort igyak. A vezetéssel nem lesznek gondok és ennek az alkoholtartalma sem nagy. A felénél már húzom a számat és ki is dobom a poharat, mert az alján maradt a sok fűszer. Az ötletem a derült égből villámcsapásként effekttel érkezik, de elnyeri a szőkeség tetszését. Most először érzem azt az este folyamán, hogy ezt nem kellene elbaltáznom. Milyen emléke maradna rólam, ha rossz ajándékot választok neki? A tíz perc még férfiidőben is mérve egy tökéletes periódus arra, hogy beszerezzek valami apróságot neki a vásárban. A Rockefeller környékén mindig nagy a tömeg, de egészen fura a részesének lenni. A kocsit még időben tettük le, mert szerintem a környéken már nem igazán van szabad hely, de nem is érdekel, hogy mások hogyan boldogulnak. A megbeszélt időpontot megjegyzem és elindulok a bódék között. Sok minden megfordul a fejemben, hogy mit vegyek neki, de egyik sem az igazi. Megállok egy kozmetikai pult előtt, de életemben nem láttam a felhozatalát és ez nem is annyira személyes. Tudok ennél jobbat is választani. A vásár egy harmadát tudom le öt perc alatt, amennyire lehetséges a sodródás az árral, de aztán kiszúrok egy öreg bácsit, ahogyan a kezével faragja a kis szobrokat. Beugrik az angyalka és nem sokat agyalok azon, hogy odalépjek és megkérdezzem a részleteket. Se perc alatt vési bele a „Maddie” nevet én meg elégedett vigyorral az arcomon egyenlítem ki a kevésnek nem mondható összeget érte. A csomagolással együtt rejtem el a kabátom takarásában, aztán visszaindulok a forralt boros helyre. A megbeszéltek után sikerül befutnom, de a szőkeség is késik egy keveset. Az egyik könyöklőt foglalom be és adom át neki elsőként az ajándékomat. Bevallom, de egy picit félek, hogy felsülök előtte. A kezdeti némaságával egyenes arányosságban növekszik a gyomromban lévő csomó, de aztán mikor megszólal egy hatalmas kő esik le a szívemről és kihúzom a felsőtestemet is.
- Megnyugodtam akkor. – fújom ki a levegőt és a karjaimba zárom egy ölelésre. A hála sok formában nyilvánulhat meg, de a szeme csillogása mindent elárul. A kezéből átveszem a sajátomat is és érdeklődve forgatom meg az ujjaim között. A látvány megérne egy misét, mikor felismerem a hógömb belsejében lévő tájat.
- Ez… - nem jutok szóhoz - …ez szuper. Még sosem volt állandó Alaszkám. – vigyorodom el és a jobbommal a mellkasomhoz húzva csókolom meg a homlokát.
- Még visszatérünk oda és a havazást itt sem fog elkerülni minket. – magyarázom neki, amikor lenézek a szemébe. – Köszönöm. – suttogom és átölelve rejtem a szabad zsebembe a gömböt.
- El tudod tenni az angyalkát? – nem akkora és ha jól látom, akkor neki is van egy nagyobb zsebe. Mindenesetre, ha útra készen vagyunk, akkor megfogom a kezét és a fa irányába indulok meg vele.
- Lassan meglesz a kivilágítás és az első gyertyagyújtás is. – mondom neki és most megpróbálok egy olyan helyet keresni, ahonnan jobban látjuk a fát, de innen lentről ez nehéz feladat lesz, aztán eszembe jut egy másik ötlet.
- Gyere velem. – ragadom meg a kezét és kivezetem onnan, hogy a szemközti épületbe a szomszédos utcába vezessem be. A lakóépület nem mostani, de szerencsére van benne lift.
- Ugye nem félsz a magasban? – kérdezek rá, aztán elhívom a felvonót és mikor jelez, akkor kinyitom előtte az ajtót.
- Szabad a kisasszonynak. – megvárom, hogy beszálljon és a legfelső emelet gombját nyomom be.
- Sosem szerettem azt, amit az átlag csinál. – magyarázok neki és nézem ahogyan egyre feljebb jutunk.
- Ne kapjon el a ház gondnoka. – mosolyogva érkezünk meg, és mikor kilépünk még egy kicsit lépcsőzni kell.
- Fogd meg a kezemet. – kérlelem és lassú tempóban megyünk fel a tetőre. Az időjárás hidegebb, de a látvány meg fogja érni.
- Naa… - tárom ki az ajtót és odasétálunk a széléhez. Majdnem egy magasságban vagyunk a Centerrel és rálátni a fára.
- Már megy a visszaszámlálás. – mutatom meg neki a kijelzőn, ahol éppen a 8-nál tartanak. Hátulról ölelem meg és mikor kigyulladnak a fények, akkor a fejére hajtom az államat.
- Hehe…boldog adventet? – suttogom a fülébe és aztán óvatosan magam felé fordítom.
- Felkérhetem a hölgyet egy táncra? – nyújtom ki felé az egyik kezemet.