Úgy érzem sikerült mindig is sajátosan értelmeznem a figyelemelterelést, aminek vagy az lett a vége hogy még mélyebbre mentünk az aktuális témába vagy olyan másikba kevertem magamat amiből végül én kívántam menekülni. Szerettem körbejárni az emberek gondolkozását és véleményét, de több alkalmat tudnék felhozni amikor nem a terveim szerint jöttek össze a dolgok. Ma a két fiú esetében is eléggé elszabadultak a szándékaim és igen, utólag belegondolva talán nem ez volt a legjobb téma amit felhozhattam volna. Most mondjam azt, hogy de legalább nem esnek majd egymás torkának egy gyerekkori csíny miatt. Heves tiltakozó fejrázással reagálok először Jake szavaira, de aztán el is mosolyodok mellé. - Ilyenről szó sincs. Ez nem egy olyan traumának volt elkönyvelhető, ami meghatározta a felnőttkoromat. - vonok vállat, hogy cáfoljam a vádakat, de a két testvér szópárbajától elnevetem magamat. - Megkockáztatom, hogy a rendőrségen éjszakáznánk. Bármilyen módon is próbálnád ezt megfogalmazni számukra, sehogy se lenne kevésbé abszurdabb. - gondolkozom el, mert egy másodpercre őszintén megfordult a fejembe, hogy mit is mondhatnék. De tényleg csak egy másodpercre. Égnek emelem a tekintetemet és a fejemet is csóválom mellé ahogyan megakadnak a három testvér gondolatától, de a kérdése továbbra is szórakoztat. - Úgy gondolod feljegyzéseket vezettem róluk meg pontoztam is őket? - reagálok Jason kérdésére. - Egyszer láttam őket, aztán nem volt nehéz kitalálni a többit. - ezek azok az emlékek amikről nem gondoltam volna, hogy bármikor is előjönnek, aztán tessék, itt vagyunk. Ők azonban már kitértek Hannahra, én meg védelmezően a két kis fülére tapasztom a tenyeremet. - Hé, ez nem szép vele szemben. Bárhogy is, milyen édes kis csoda lett. - leheletnyit megcsikizem őt amire kuncogni kezd, én meg még jobban elmosolyodok. - Ott a pont. - ért velem egyet Jason. - Legalább egyetlen normális legyen már a Lester vérvonalon. És nem, mi már veszett ügyek vagyunk mielőtt túlgondolnád. - mutogat röhögve egyszer magára, egyszer pedig Jake-re. Az egész szomszédokkal kapcsolatos társalgásnak azonban a kutyák közbeavatkozása vet véget, ami egyenlő azzal, hogy a fiúk biztosan nem fognak végezni a sütivel, ezért sóhajtok egyet, majd úgy döntök, hogy jobb ha Hannahval együtt veszem át az irányítást miután egy-két dolgot még megosztok Mr. Lesterrel. - Talán? Majd figyelünk a jelekre. - ígérem meg mosolyogva. Jared úgysem fog ez szót sem kibökni, még ha vallatni is kezdjük akkor sem. A köztes állapotról sose beszél nehogy elszólja magát, ha meg utána sem jön össze semmi, akkor meg azért nem. Csak a sikerek és semmi más. Még a végén kiderülne, hogy az ő csábító eszközei sem jönnek be minden egyes alkalommal. Jól esik most Jake érintése a karom mentén és egy pillanatra hagyom, hogy mindez magával ragadjon. Megfordul a fejemben, hogy visszahúzom őt a konyhába, de mivel tiszta liszt, így erről muszáj lesz most letennem. Aztán meg arra is ráeszmélek, hogy válaszolnom is kellene neki. - Nem fogom, csak úgy érzem tényleg szükségem van most erre. - meg arra is, hogy Ő is ott legyen velem. - Kérek bő egy órát. - gondolkozok el ezen, majd egy mosollyal ajándékozom meg őt. Újra felmerül bennem, hogy pontosan mik is a szabályok kettőnk esetében? Ha megfogom a hajamat érintő kezét azt megtehetem? Ha odahajolok, hogy nem sokáig tartó búcsúzásképp egy puszit nyomjak az arcára, az megengedett? Végül elengedem, de a kérdések továbbra is megválaszolatlanul maradnak bennem. Még szerencse, hogy az évek során sikerült elsajátítanom hogyan kezeljem az ilyen helyzeteket. - Na tündér, mutassuk meg a fiúknak hogy kell ezt csinálni. - Hannah a helyére kerül, én meg egy pohár hideg vizet töltök magamnak és iszom is meg mielőtt belekezdenék. Jake-nek és magamnak is megígértem, hogy nem kockáztatok. A sütés teljesen lefoglal, meg Hannah is, aki ugyanúgy igényli a figyelmemet. Vajon a saját lányom milyen természetű lesz? Képes leszek arra, hogy felelősséggel tartozzak más iránt miközben az önmagammal alkotott kapcsolat is sokszor bizonytalan és zavaros? Mondhatnám, hogy ezek a gondolatok a jövőre is tartoznak és egyelőre semmilyen körülmény nem elég biztos ahhoz, hogy aggódnom kellene azon milyen anyává válok egyszer. Ennek ellenére élvezem a Hannahval közös perceket, főleg azt a kihívást, hogy nevetést csaljak elő belőle. Vajon mennyire lenne tolakodó, ha egy csomó csinos kis ruhával lepném meg őt? Emlékszem, hogy kislányként élveztem, ha kipakolhattam a szekrényemet és magamra próbálhattam a különböző összeállításokat. Hannah vajon élvezné vagy ő olyan kislány lesz akit nem hoz lázba annyira a divat? Egy biztos: már most mindenki oda meg vissza van érte, ez pedig kezdetnek nem rossz. A süti elkészültével ismét felkapom Hannaht, majd csatlakozunk a többiekhez. - Jöhetünk? Nem úszik már senki sem lisztbe? - érdeklődök tőlük, de azért Hannaht közelebb húzom magamhoz, hogy megvédjem az újabb meglepetésektől.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
A piszkos titkok felderítése után a kutyák tesznek róla, hogy egyikünk se unatkozzon. Samira imád a központi szerepben tetszelegni, de kezdtem azt hinni, hogy kicsit megkomolyodtak, de csak áltattam magam, ha arra asszociáltam, hogy egy kutya képes az ösztönökön túl fejlődni. Nagyon szerettem őket, de mégis bennük volt a játékosság és hiába éreztem magamat szétesve, nekik kellett az, hogy valami róluk is szóljon. Nem akartam belelátni a miértekbe, mert az is lehet, hogy Jesse-t üdvözölte ezen a módon. Ceaser is igényt tartott a szukára, akárcsak a szőkeség hímje. Kicsit szembe köptem volna magamat, mert egyből az Alaszkában történt események jutottak eszembe. A szerelmi háromszög erős túlzás lenne a részünkről, de nem tagadhatom le, hogy lefeküdtem Lettivel és Maddie-vel is. Az egyikkel igyekeztem elfelejteni a másikat, és ez bizony nem a legjobb módon sült el. A menekülésemnek az újrakezdésről kellett volna szólnia, de az élet megint közbeavatkozott. Nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogyan pár hónappal ezelőtt elterveztem, de most jelenleg a házam emeletén lépkedve egy cseppet sem bánom, hogy hazajöttem. Nem feltétlen a város hiányzott, vagy a munkám…de igenis jó volt látni a családomat, egy kicsit visszatérni a biztonságos közegbe. Az öcsém bolondos, olykor őrült, de az én vérem. Jó érzésekkel töltött el, hogy kijöttek odalent a szöszivel, de az jobban izgatott, hogy mit szólt az unokahúgomhoz. Nem rettent meg a múltjától sem. Hannah az életünk szerves részét képezi, és hiába nem én vagyok a vér szerinti apja, ez még nem jelenti azt, hogy nem gondoskodom róla, vagy nem fontos tényező az életemben. Vannak hibák, melyeket megbán az ember, de úgy hiszem, hogy az öcsém nevében is elmondhatom, hogy a kislánya felbukkanását nem bántuk meg. Új értelmet kapott, céljai lettek és kezdett felnőni. Már nem feszengtem úgy a jelenlétében, mint a családi veszekedés alkalmával. Árulásnak vettem, hogy ismerte a húgunk párját, és ráadásul nem is igazán vett részt a vita elhárításában. Végül ez vezetett oda, hogy felismerjem az igazságot. Nem cselekedhetek mindenki helyett, nem mondhatom meg mi a hiba, és hogyan éljék az életüket. Maddie halogatása is eleinte bosszantott, de aztán lenyugodtam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miképpen cselekednék, ha rólam derülne ki, hogy beteg vagyok? Az óráim meg vannak számlálva és addig ismert életem egyik pillanatról a másikra hullik szét. A darabkákat keresem és be akarom passzírozni a helyére, de oda már nem illik. Maddie hasonlón mehet keresztül, és az egyedüli támogatója az unokatestvére. Az én szüleim meghaltak, de neki nagyon is él az apja…ezt biztosan tudhatom és mégsem fordult meg a fejében, hogy felhívja. Nem erőltettem a témát, de kíváncsi lettem volna az egész történetre. Részleteket már kaptam belőle, ezért is terveztem, ha ezen túljutunk, akkor el fogunk látogatni a szülővárosába. Los Angeles sem fog kimaradni, de talán jobban vágyom rá, hogy megismerjem a gyökereit, mint gondolná. Az én esetemben most betekintést nyerhet oda, mert ott van az otthon, ahol az öcsém és az unokahúgom is. Az öltözködés közben is zakatolnak az agytekervényeim, fogalmam sincs, hogy hova akar menni és mit akar csinálni. Nem gátolhatom meg benne, de közben halálra aggódom magamat. Az elkészülés után még beugrok a fürdőbe, hogy rendbe szedjem az arcomat is, mert valami egészen nyúzott állapotot tükröz. A másnaposság sosem könnyű, főleg nem harminc felett. Az egyetemen megtanultam az összes hátrányát, de tegnap este nem bírtam nemet mondani Jarednek. Mindkettőnkre ráfért egy-két pohár, hogy levezessük a felesleges energiákat. A mosakodás után le is megyek az emeletről és a lépcsőforduló alján pillantom meg a kis duót. - Nincs liszt. – mosolyodom el és kitárom a két karomat, hogy most átvegyem Maddie-től a kislányt. – Milyen jó illatok jönnek a konyhából. Nem vagy fáradt? – nézek a két szeme közé, aztán egyszerűen elveszem tőle Hannah-t. – Nyugodtan menj el mosdóba, vagy ülj le. Nemsokára indulunk…szeretnél még előtte valamit? – a válasza függvényében cselekszem, de nem maradunk egyedül, mert megérkezik a hiányzó láncszem is. – Itt a lányod, ideje átvenned. – adok még egy puszit Hannah arcára és immár a kisebbik Lester kezébe adom át és elmegyek a konyhába. – Na szépen vagyunk, kifelé… - mutatok a hátsó udvar felé és egytől-egyig kizavarom a rendbontókat. Az idő nekik kedvez, ezért be is hajtom a konyha felőli ajtót és megkeresem a seprűt. A konyhában áll a bál, én pedig gyorsan feltakarítok, amíg Maddie vissza nem ér. A kíváncsiság furdalja az oldalamat, de nem merek nyíltan rákérdezni, hogy merre akar menni. - Na, indulhatunk? – vetem fel és a kocsikulcsokat visszaszerezve indulok meg a kijárat felé. – Vigyázz a kutyákra öcskös, majd visszajövünk értük. – jegyzem meg és előre engedem a szőkeséget, hogy aztán utánamehessek. A kocsi mellett termek és mindent elintézek, aztán ha már kényelmesen elhelyezkedett, akkor megkérdem az irányt. - Bocs…mármint kocsival akartál menni? – bizonytalanodom el a biztonsági övcsattal játszva.
A konyhában eltöltött pillanatok egy egészen kellemes időszakba vezérelnek vissza. Mrs. Linard sok mindenre megtanított a közös éveink során és voltak dolgok amikhez egyenesen ragaszkodott, a sütemény készítés pedig egy ilyen momentum volt. Sokat mesélt arról, hogy az unokái ugyan még nagyon fiatalok ehhez, de mihelyst felérik a konyhapultot, az összes tudását szeretné átadni nekik. Egyfajta módnak érezte ezt, amivel valaki kifejezheti a másik iránt érzett szeretetét függetlenül attól, hogy az pontosan milyen természetű. Akkoriban ittam a szavait és legjobb tudásom szerint gyűjtöttem magamhoz az elhullajtott információmorzsákat, hogy a jövőben majd én magam is Mrs. Linard helyébe találjam magamat. És bár a költözésem után ritka alkalmak voltak azok amikor otthon sütésre adtam volna a fejemet, de időnként jól esett, ha finom illatok lengik be a lakást, hiszen otthonosabbá tették és előhozták azon érzéseket melyeket Mrs. Linard mellett tapasztalhattam. Ma sem volt kérdéses, hogy a fiúk katasztrófába forduló próbálkozása után besegítsek egy kicsit a konyhába. Az elmúlt időszakban amúgy is azon kaptam magamat, hogy egyszerűen nem tudok mások segítségére lenni, így ma jó érzés volt egy darabot újra átnyújtani a körülöttem lévőknek. Mire elhagyjuk a konyhát már nyoma sincs a korábbi lisztes őrületnek, ezt pedig Jake a kérdésem hatására meg is erősíti, ellenben az ő érdeklődése apró fejrázást vált ki belőlem válasz gyanánt. Egy kósza pillanatra pedig még hagyom magamat, hogy elidőzzön rajta a tekintetem, aminek következtében el is fojtok egy mosolyt. Hónapokat átívelő hetek teltek el, de a mai napig az újdonság hatásával ér fel, hogy valaki még képes volt belopni magát a szívembe. Talán kimondani még azt ami számomra is mostanra nyilvánvalóvá vált nem állok készen, de ettől még nem kevésbé jelentőségteljes az, hogy ő az egyik legfontosabb személy az életembe. Csak remélni tudtam, hogy így kimondatlanul is sikerül átadnom ezt számára. Jared váratlan bejelentésével egy másik programot választok, amit egy ideje halasztok - egyáltalán nem véletlenül. Jake ugyan kezdetben nem kerül beavatásra és a kocsiban is a címet mondom el neki, de úgy érzem most szükségem van erre. A műtétem napja rohamosan közeledik, rajtam pedig egyre inkább az uralkodik el, hogy a teendőim hosszabb listát alkotnak, mint a megmaradt időm. Próbálok másképp gondolni erre, de sokszor ez nem csak ennyire egyszerű. - Köszönöm, hogy ma elhoztál a családodhoz. El sem tudom mondani mennyire sokat jelentett és nagyon jól éreztem magamat velük. - a csendet én töröm meg az út során, habár annyira kavarognak a gondolataim, hogy biztonságosabb álcának hatott most a szótlanságba burkolózni. El is mosolyodok a szavaim mellé, mert bár nem sok idő telt el mióta elhagytuk a Lester rezidenciát, de örömmel emlékszem vissza az ott töltött percekre. Ugyanakkor némi idegesség is ott lakozik bennem, hogy a kitalált programom miképpen fogja majd érinteni őt. A lehetőségeink épp annyira voltak korlátozottak, mint végtelenek is. Ügyelnem kellett arra, hogy ne feszítsem túl a határaimat, de közben azt is érzem, hogy ki kell használnom ezt az adott alkalmat. Nem tudhatom mit hoz a holnap, sőt még azt se, hogy a ma délután mivel lep meg, így a jelenre kell összpontosítanom. A robusztus épület parkolójában nézek csak fel és nem tudom figyelmen kívül hagyni mennyire gyorsan kapcsol az agyam, hogy megakadályozzon abban amire készülök. Habár egy percnyi időhúzást akár meg is engedhetek magamnak, ami közben Jake is beavatásra kerül mit is keresünk egy múzeum parkolójába. Közelebb sétálok hozzá, majd a pillantásomat még egyszer az épületre, aztán pedig Jake-re vezetem fel, mintha az ismerős vonások bátorságot adnának a folytatásra. Tagadhatatlan, hogy ez így is van, máskülönben nem lennék itt vele. - Tudod mikor szembesülsz azzal, hogy az agyaddal nincs minden rendben, akkor először a sokk az ami megvéd attól, hogy egyszerre öntsenek el az érzelmek. Aztán telnek a napok és azt veszed észre, hogy rengeteg kérdésre akarsz választ kapni. Mintha az egész amit addig a pontig félrelöktél teljes valójában törne felszínre. Aztán azt is, hogy le akarsz egyszerre zárni mindent és megtenni azokat amiket halogattál. - a karjaimmal fogom át magamat, de a folytatás sem marad el. - Nem akarsz semmit sem arra bízni, hogy az idő majd megoldja helyetted, mert szükséged van az irányításra azzal kapcsolatban hogyan találsz megoldást egy felmerült problémára. - gondolkozom el, majd élesebben szívom be a levegőt. - Amikor legutóbb ezen a helyen jártam egy túszejtés közepébe kerültem. Nem lett semmi bajunk fizikailag, de mindketten tudjuk, hogy ez sosem ennyire fekete és fehér. - mosolygok fel rá együttérzően. - Hallottál már arról a terápiás módszerről ahol a továbblépéshez szükségünk van arra, hogy újra azon a helyszínen legyünk, ahonnan úgy érezzük valóban sosem szabadultunk ki? Nekem ez az a hely. - fejemmel enyhén az említett épület irányába biccentek. - Hajlamosak vagyunk megkerülni csak a problémát, de attól még az nem múlik el. Életem egyik legrosszabb pillanata volt és persze, érezhettem úgy, hogy elindultam valamiféle javulás felé, mert kevesebb alkalommal jutott eszembe, azonban továbbra is úgy érzem lezáratlan maradt. Szóval szerettem volna kipróbálni valamit emiatt. Mostanában annyi minden más van ami alapból nyugtalanít és ha van olyan amivel úgy érzem enyhíthetek ezen, akkor nem akarok azzal a tudattal élni, hogy nem próbáltam meg minden tőlem telhetőt. - magyarázom el neki mindazt ami a gondolataimban kavarog, aztán a lényegre is kitérek. - Az egyik módszer vagy lépés az ilyen esetekben, hogy egy adott rossz élményt kiváltunk egy jóval, így bármikor visszatérünk gondolatban a történtekhez, akkor lesz még egy plusz, ami a segítségünkre lesz, hogy ne legyen többé annyira megterhelő. Én szeretnék visszamenni oda és az lenne a kérdésem, hogy velem tartanál? - pillantok fel a kék szempárba a válasz után kutatva. - Tudom jól, hogy ennél ezerszer izgalmasabb programon is részt vehetnénk.. - teszem hozzá mellékesen, mert vannak más és máshova szóló ötleteim is, csak úgy éreztem egy próbát megér. Az pedig, hogy miért van ehhez szükségem plusz főre? Létezik egy olyan személy mindannyiunk számára, aki mellett biztonságban érezzük magunkat és számomra ezt Jake testesíti meg. Tudom, hogy bármilyen érzések fognak el majd odabent, amíg Ő ott van, addig reményeim szerint képes vagyok kezelni őket.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Nem kis idegesség társul a ma délutáni program mellé. Dorian mellett még otthonosan mozogtam és abban a környezetben éreztem magam a legjobban, ahol a családom és a számomra fontos emberek találkoztak. Áltathatnám a kis lelkemet azzal, hogy nem érdekel mit gondol az öcsém a szőkeségről, de úgyis tudja, hogy adok a szavára. Jason nem szokott komoly lenni, de néha bizony előfordul, hogy előadja az érettebb oldalát. Hannah mellett kénytelen volt megtapasztalni a felnőttlét kellemetlen részét is. Egy kislánynak nemcsak ételre, ruhára és szeretetre van szüksége, hanem egy biztos pontra. A kisebbik Lester sokáig buborékban létezett, megadtam neki mindent és óvtam a gonosz valóságtól. Az elválásunk részben miatta történt, amikor kimentem Oroszországba, részben pedig azért, hogy valóra váltsam az álmomat és katonaorvosként helytálljak a fronton. A kettőnk útjai akkor váltak ketté, de egy percig sem bántam meg így utólag látva az egészet. Addig elhittem, hogy nélkülem nem tud boldogulni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy én voltam képtelen távol maradni tőle. Az őrületbe kergettem az agyamat a keresésével…mennyi éjszakám és nappalom ment rá, hogy végül megleljem a kiindulási ponton. Mi sem volt természetesebb, hogy Los Angelesben találkoztunk újra. A történetünk korántsem ért véget, de ez a mai nap nem rólunk szól. Maddie-t avattam bele az életem egy olyan szegletébe, ahova kevesen jutottak be. Az iránta táplált bizalmam gyökerei már sokkal mélyebbre nyúlnak, mint a bennem kavargó emóciók. A családi perpatvar után nála találtam menedéket és ő vezetett át azon a sötét időszakon. Nem vagyok büszke arra, hogy pisztollyal fenyegettem és átvitt értelemben elraboltam, de ha akkor nincs ott…talán már nem is élnék. Az öcsém nem igazán tudja, hogy akkoriban mi történt velem, csak szimplán egyetlen szó nélkül eltűntem. Az egyik felem szeretett volna megbocsájtani neki, de a tüskéket nem bírtam kihúzni és a bőröm alá ivódtak. Kemény küzdöttem az elsüllyedés ellen és mára elmondhatom, hogy egy egészségesebb verzióm van jelen. A kocka megfordult és Maddie lépett a helyembe. Egyikünk se gondolta volna, hogy az alaszkai felbukkanása után egy műtéten fogunk rágódni. Hasztalan küzdenem ellene, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy pár héten belül az asztalon fog feküdni és én leszek az, aki belevág az agyába. A józan eszem már felkészítette a végtagjaimat, fejben készülök a konzultációra is a másik sebésszel, és mégis ott van az a DE. Nagybetűkkel ordítanám bele a szőkeség arcába, hogy válasszon mást, mert nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni az operációt. Hányszor beszélgettem Jamie-vel, Nortonnal arról, hogy mit jelent a beteg és a családtag közötti különbség. A sebészeknek meg kell tanulniuk elválasztani a beteget (mint embert), és lényt, akit felvágnak. A műtőben nincs helye a kételynek, egyetlen hiba is végzetes lehet. Az egyetemen nem tanítják meg, hogy miképpen zárjad ki a jelent és nekem most nemcsak ezekkel a tényezőkkel kell számolnom, hanem az érzésekkel is. Maddie nem közömbös és soha nem is volt. A címke nélküli viszonyunk akárcsak egy ezer gyökérrel rendelkező fa. Már fogalmam sincs honnan indult és mikor gabalyodott össze az övével, de nem tudok elszakadni tőle. Hónapok teltek el, menekültem az életem elől, de talán előle is. Alaszkában megtaláltam a lelki békémet, de biztosan állíthatom, hogy nem voltam boldog. A lelkem szomjazott az elnyomott vágyak iránt. Családot akartam. Nemcsak Jamie számolta vissza a napokat, hanem én is. Közeledett a bűvös negyven és egyetlen gyermeket, de még egy feleséget sem tudtam felmutatni. A saját öcsém leelőzött ebben. Én akartam apuka lenni, de neki adatott meg. Irigykedtem rá? Igen! A fenébe is, de már nem volt kedvem játszmákba bonyolódni. A legjobb az lett volna, ha nyíltan Maddie elé állhatok, de a betegsége felülírt mindent, ezért a háttérbe szorítottam a kérdéseimet és csak arra koncentráltam, hogy túléljünk. A programváltozás sem éppen kifejezetten tetszett, mert nem árulta el nekem, hogy merre akar menni. Fáradtnak láttam és karikás szemekkel már az is bennem volt, hogy lefektetem, de nem kényszeríthettem semmire. A mosoly általános kísérőmmé vált a délelőtt óta, de a gyomrom liftezett, amikor elbúcsúztunk az öcséméktől és beültünk a kocsiba. Kaptam egy címet és ott ültem, mint egy hülye. Mit akar csinálni…miért látom ennyire furának ma? - Nem kell semmit mondanod. Az öcsém már egy ideje meg akart ismerni, és Hannah…annyit meséltem róla, hogy vétek lett volna kihagyni, ha már New Yorkban vagyok. – vonom meg a vállamat vezetés közben. Nincs szükség rá, hogy köszönetet mondjon nekem, mert csak feszültebbnek fogom érezni magamat, ha elkezd hálálkodni. Mit kezdjek azzal, ha már nem lesz velem? Az út további részében nem igazán csevegünk. A GPS szerint két percen belül ott is vagyunk. A múzeum láttán kissé felemelkedik a szemöldököm, de beállok a parkolóba és leállítom a motort is. Jobb ötlet híján kiszállunk és a kocsi mellett állok meg, mint valami töketlen fráter. A kulcsokat a zsebembe csúsztatom, aztán felpillantok a közeledésére. - Öhm…minden rendben? – aggódva nézem őt mialatt átöleli a felsőtestét, mintegy védekező állásba helyezkedve. Most akar ejteni, vagy a műtétet lemondani? Idegességemben a hajamba túrok, mire elhangzik egy morbid kijelentés. - Milyen túszejtés…mi van? – emelkedik meg a hangom, mert kezdek összezavarodni. – Kivel voltált itt? – ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem és hamarosan választ is kapok egy-kettőre. - Igen…hallottam róla. – nyugtatom le az idegrendszeremet, de már ökölbe szorult a kezem az előbb és nehéz onnan visszajönni. Szeretnék világosan látni, de a miértek váratnak magukra. - Maddie mi történt? – halkan reflektálok, de a szemében félelem csillog. A torkom szorul össze erre és hiába minden düh, gyorsan száll el. A kezemet nyújtom felé és az ujjainkat összefonva vonom közelebb magamhoz, hogy aztán a háta mögé igazítva nézzek le a kékjeibe. - Ha ezt szeretnéd…menjünk. De előtte tudnod kell, hogy bárki is tette ezt veled, az bűnhődni fog így vagy úgy. Gyere. – lehelek egy apró csókot az ajkaira aztán a kezét fogva irányítom a bejárat felé. Lazán andalgok vele a cél felé, és ha megtorpanna, akkor megállok és abban a tempóban folytatom, mint ő. - Nem sietünk. – suttogom és ezt a robosztus épületet figyelem. Vajon ki akart túszokat ejteni itt? Hol voltam én?
Amióta elolvastam Jared üzenetét, annyiszor ejátszottam a gondolattal, hogy jó ötlet lenne meglépnem a terveimet vagy sem. Még mindig volt bennem egy gát, ami nem akart semmit csak felejteni és a jövőre bízni miképpen alakul ennek a múltból visszaköszönő eseménynek a sorsa. Ami viszont számtalanszor előkerült a pácienseimmel tartott terápiák során, hogy azért mert valamit képletesen a szőnyeg alá söpörtünk az attól még nem tűnt el örökre. Valamikor muszáj lesz szembenéznünk vele és eldöntenünk hogyan akarjuk onnantól tovább. Vannak esetek ahol a másiknak történő megbocsájtás a kulcs, hogy elengedjük a vállunkon nehezedő terhet, de olyan is van amikor nem ennyire személy központú a dolog. Amikor nem tudunk konkrétan egy valakire haragudni, mert a helyzet az, ami horgonyként szegez az eseményekhez. És bár úgy érezzük butaság egy hely iránt ellenszenvet érezni, mégis újra meg újra visszatérnek a rossz élmények akárhányszor közel engedjük magunkhoz a valóságot. A kocsiban ülve ezen a határvonalon egyensúlyozok. Egyszerre érzem magam félelemtől megbénulva és felkészülten. Mintha ketté szakítanának az elhatározásaim és egyszer az egyik, majd a másik irány dominál. De érdekes felfedezésként érint, hogy elég csak egy másodpercig visszatérnem a jelenbe és Jake arcára pillantanom ahhoz, hogy tisztább legyen a kép. Biztonságot ad, stabilitást. Amióta ismerem, azóta mindennél ami kételyként felmerült bennem, ő erősebbnek bizonyult. Felforgatta a világomat a szó jó értelmében és miközben én magammal hadakozva úgy éreztem, hogy visszaesek a szokásaim szakadékjába, ő mindig egyfajta védőhálót biztosított mielőtt ez megtörténhetett volna. Ma pedig pont erre van szükségem. Elmondani neki hogy hova megyünk annyira zavaros lett volna, még ha tudom is a miértjét. 'Úgy örülök, hogy kettesben maradtunk, így véletlenül nem jönnél el velem arra a helyre ahol rosszul éreztem magamat?' Határozottan kedvcsinálónak hangzik. Noha bár ez továbbra is a felszínen tartotta magát, azért mellette igyekeztem egy normális érvet is mellékelni a megérkezésünk után, hogy tudassam vele miért is választottam pontosan ezt a helyet. Olykor vetettem egy lopott pillantást Jake arcára, másszor meg mindenre is fókuszálni egyszerűbbnek tűnt mint a szemeibe nézve vallomást tenni. Én sem vagyok teljesen biztos a dolgomba, de ha most nem lépem meg, akkor ez velem marad és csak bánni fogom az elszalasztott lehetőséget. Tudom, hogy ez így elmondva neki egyszerre túl zavaros, túl őszinte és váratlan, melyet a reakciója is alátámaszt. Az eközben felmerült kérdéseire azonban csak akkor tudok választ adni amikor a keze beleegyezően megtalálja az enyémet az ígéretével meg egy apró csókkal együtt. Bármilyen feszültség is uralkodjon most el bennem, de a védelmező magatartása megrepeszti annyira annak jeges páncélzatát, hogy egy mosolyt csaljon ki belőlem. - Emiatt nem kell aggódni, mert már aznap elkapták őket, szóval bármit is tesznek velük ezek után azt mi nem irányíthatjuk. - kezdek bele és aligha tudom figyelmen kívül hagyni a szívem hevesebbre váltott ütemét ahogyan végül megközelítjük az épület ajtaját. Ennek hatására jobban kapaszkodok a kezébe és mielőtt figyelemelterelés gyanánt belekezdenék a mondanivalómba egy mélyebb lélegzetet is veszek. Örülök, hogy velem tart, mert hát bárhogyan is alakul ez a program, de azt legalább nem mondhatom, hogy meg sem próbáltam. - Miután visszamentél Alaszkába én elvállaltam, hogy pszichológiát oktatok egy egyetemistának, akivel még egy előadásom alatt találkoztam. Új terep volt számomra, de a kezdeti aggodalmak után egészen kezdtem megtalálni a ritmusomat ezzel kapcsolatban. - kezdek bele, de azzal a lendülettel folytatom is. - Szerettem volna valami színt is vinni az oktatásba a száraz tényeken kívül így a második óránk során eljöttünk egy pszichológiai előadásra, amit itt tartottak. - az épületbe érve nem esik nehezemre felidézni azt a napot. A különböző italokkal és üres poharakkal zsúfolt és összetolt asztalokat amelyek a terem szélén kaptak helyet, ahogyan tisztán látom magam előtt a középre helyezett útmutató táblát aminek most nyoma sincs, meg a rengeteg embert akiknek beszélgetése egybeolvadt minél többen várakoztunk a kezdésre. - Volt még negyed óránk az előadásig így Karinnal megnéztük még a képeket, aztán megkerestük a mosdót is. Az eset után annyiszor elgondolkoztam, hogyha felmentünk volna a mi emeletünkre akkor miképpen alakulhatott volna másképp vagy ha egy nappal később jövünk, de tudjuk hogy ez nem éppen segítőkész megoldás. Utólag mindig okos és tisztán látóbb mindenki, ha leültek a sokk hatásai. Ekkor hallottuk meg először kintről a kiabálást és a jelenlévők zúgolódását, majd bújtunk el az egyik fülkébe. - itt elhallgatok egy kicsit, hogy teret adják az emlékeimnek. A kapkodó mozdulatok megelevenednek előttem ahogyan ketten zsúfolódtunk be a szűk helyre és alig mertünk levegőt venni nehogy lebuktassuk magunkat. Ezt követően felnézek most Jake arcára. - Annyira rémült volt mindenki, pedig odabentre csak tompábban szűrődtek be a hangok és mégis.. - körülnézek, majd a korábban emlegetett folyosó felé irányítom magunkat. Most többnyire kihaltnak hat az épület és az őrökön kívül csak néhányan járkálnak be és jönnek ki a galériának feltüntetett részlegről. Lehetett volna az a nap ugyanilyen nyugodt is, mint most, de sajnos nem így alakult.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Kissé talán bizonytalanul látok neki ennek a délutáni látogatásnak, mert nem tudom, hogy mi a cél és Maddie tulajdonképpen mit tervez. Ha első alkalom lenne még szóvá is tenném, de a programváltozásról nem mi tehetünk. Jared kivonta magát a forgalomból és az újdonsült szomszédjával tölti az idejét, amit száz százalékosan meg tudok érteni. Ráfért már egy csaj, aki előre veszi és valami kölcsönös szimpátia alapján elindítja a párkapcsolat rögös útján. Vehettem volna példát róla, de engem csakis a szőkeség tartott lázban eme kontextusban. A lányokat már észre se vettem és Letti volt az utolsó, akivel bármilyen vonzalom felébredt volna. Még mindig vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt jó ötlet az, hogy ők ketten találkoztak, de Alaszkában elkerülhetetlen lett volna. A tényeket sosem mondtuk ki, de abban az időszakban nem voltunk együtt és nem kellene bűntudatot sem éreznem emiatt, csak hát mégis érzek. Butaság a megtörtént dolgokon emésztenünk a kis lelkünket, de látva Maddie állapotát egy aljas féregnek tartom magamat. Utánam jött, mert aggódott és azzal háláltam meg, hogy lefeküdtem mással? Nem került szóba azóta sem, akadtak más problémák és prioritások is, de nem sodorhatjuk örökké a szőnyeg alá, mert vissza fog köszönni a valóság és a szarkupac is. A kocsiban elrejtem a valós emóciókat, melyek jelenleg bennem tombolnak. Mosolygok és próbálok nyugodtnak tűnni, de valamiért mégis zavar, hogy ennyire idegesnek látom őt is. Az úton néha felém pillant, de a testtartása és az arcvonásai is arról árulkodnak, hogy messze jár fejben. Meg akar futamodni a műtét elől? Milyen ellenérveket hozzak fel, hogy meggyőzzem, ha ez a beszélgetés bekövetkezik? Nem erőszakolhatom rá a javaslatomat…de bíztam benne, hogy más áll a háttérben és nem ez. A kormányon való dobolgatásomat végül a parkolóba való beállás töri meg. Nem értem, hogy mit keresünk egy múzeum előtt, bár annak sem nevezném az épületet. Egyszer jártam már itt, akkor egy orvosi konferenciára voltam hivatalos. Ma nem tartanak semmit, különben már ki lenne plakátolva. Csendesen állítom le a motort és szállok ki a járműből, aztán bevárom a szőkeséget is. A parkolóban ácsorgunk és néha az épület felé sandítunk. A nyelvemen van a kérdés, hogy mit keresünk itt, de megelőz és belekezd egy történetbe. Nem igazán tetszik az irány amerre haladunk. Túszejtés, meg társai? Mikor akart nekem erről szólni? Persze, hogy az az első reakcióm, hogy meg akarom védeni őt mindentől, de nem voltam jelen és ez még jobban duzzasztja a mellkasomban növekvő bűntudat halmazt. Megakadályozhattam volna, hogy átéljen egy ilyen traumát, ha nem menekültem volna el a saját életem elől. Megnyugodni nem fogok, de látva a kétségbeesést a kékjei sűrűjében nem áll szándékomban tovább feszíteni a húrt, csak simán magamhoz vonom és egy csókkal űzőm el a kezdeti feszültséget, ami kettőnk közé ékelődött. A pillantásom többször járja be a teste minden vonalát, hogy össze ne essen vagy simán eldőljön, mint egy krumplis zsák. Az ujjainkat összefűzve vezetem fel a lépcsőn a bejárathoz közeledve. Egyáltalán nem sietek, mert nem tudom, hogy milyen hangulatban van. A receptoraim már tapogatóznak, de nehéz lenne megállapítani, hogy fél, vagy csak szimplán felkészül lelkiekben egy sokkal nagyobb lépésre. Később a gondolatok szavakká formálódnak és elkezd beavatni a részletekbe is. Az idegen lány, mint tanítvány és a pszichológiai előadás nem áll messze Maddie jellemétől. Kivételes alkalmak kellettek ahhoz, hogy valakinek nemet mondjon. Ráfért volna, hogy néha magát helyezze előtérbe, de mivel ütötte volna el az időt, ha nem a tanítással? Nagyot sóhajtok a folyosón elhaladva és biccentek a biztonsági őr felé is. A kezét nem eresztem el és ha arra van szüksége, hogy megálljunk egy-egy pontál, akkor én is úgy teszek. A falak nekem nem mondanak semmit, de látom rajta, hogy megint valahol az emlékei útvesztőjében jár. - Szóval itt voltatok aznap és kintről jöttek a zajok. Mi történt azután, hogy elbújtatok? – kérdezek rá a folytatásra, hogy érezze nincs egyedül. A galéria termének küszöbén állunk, de valahogyan egyikünknek sincs most kedve bemenni, hogy valami extravagáns művész képeit vesézzük ki. A lényeg a helyszínen van és az emlékek visszaidézésén. - Tudod utólag már mindenki okosabb, de akkor sem tudtál volna másképpen cselekedni. Milyen lenne, ha az ember előre látná azt, ami vele fog történni? Biztosan egyesek mázlisták lennének, de azt hiszem, hogy akkor nem lenne semmilyen izgalom az életben. Tudva az elkerülhetetlent az benne a szép, hogy zajlik. Érted, hogy mire célzok? – fordítom egy kicsit magam felé, ha engedi és közelebb lépek a falhoz, hogy el tudjanak menni mellettünk. - Bármennyire is azt érzed, hogy nem tettél meg mindent, ez nem igaz. Karin és te hogyan menekültetek meg? Ez még gyanítom hátra van. – mosolyodom el bátorítóan, ha valóban meg akarja velem osztani. Maddie sok mindenen ment keresztül az elmúlt hetekben, és időt kell hagyni neki a gyógyulásra. A testi tüneteknek mindig lelki okok adnak teret, csak ezt későn ismertem fel a saját példámban is. A hátára vezetve a kezemet vezetem tovább és most az egyik kiugró felé haladunk, ahol terveim szerint megállunk egy kis pihenőre is, hogy ne hajtsa túl magát.
Rossz tulajdonságaink egyike, hogy úgy érezzük jobb mindent magunkba őrlődve elrendezni, mintsem elmesélni a velünk történeteket a külvilágnak. Úgy érezzük elég erősek vagyunk ahhoz, hogy felülkerekedjünk azon bármi is ér minket és igen, egy darabig talán ez így is van. Azonban minél több mindennél járunk el ezzel a módszerrel, annál inkább veszítünk el az erőnkből általa míg a végén azzal találjuk szembe magunkat, hogy már az apró kezelhetetlenségek is elviselhetetlenné válnak. Olykor nem árt lejjebb engednünk azokat a falakat, hogy ne találjuk magunkat egy zárt szobába, ami az idő múlásával és eseményeivel egyre szűkösebbé válik. A hivatásom egyik úgymond 'előnye', hogy első kézből lehetek szemtanúja mit eredményez hosszútávon az érzelmeink elnyomása így megpróbálok az ellenkezője szerint cselekedni és arra buzdítani másokat is. Természetesen sokszor ez nem ennyire egyszerű és ha még ismerjük is a helyes megoldást, akkor is hajlandóak vagyunk a végsőkig elmenni, hogy ne veszítsük el az irányítást. Valamikor önmagunk jövünk rá mire van szükségünk, máskor meg a külső tényezők ébresztenek rá erre. Az én esetembe az idő rohanása. Ahogyan a mai programunk menetébe csöppenünk, úgy a bennem felhalmozódott bizonytalanság sem lesz többé annyira hangsúlyos. Minél többet mondok, minél beljebb merészkedek, úgy azzal arányosan arra is rájövök, hogy ha már belekezdtem, akkor nem táncolhatok vissza a legelején. Ennek folyamatában Jake támogatása most mindennél fontosabb számomra. Ezeregy más programon is részt vehetnénk, mégsem érzem rajta azt, hogy alig várná a távozást. Figyelmesen hallgat, a kezemet fogja a memória ösvényén tett sétánk közben és velem van. Ez pedig elmondhatatlan energiával halmoz fel ahhoz, hogy végre szembe tudjak menni azzal, ami hetek óta nyugtalanít. Meglepően érint még engem is, hogy ennyire intenzíven élnek az emlékeimben a történtek. Valahol mindig reménykedünk, hogy a probléma félrelökésével majd annak a lenyomata is halványul. Aztán valami eszünkbe juttatja és rájövünk, hogy a megkerülés csak elodázta az elkerülhetetlent, mi meg még részben ugyanott ragadtunk azon a bizonyos napon. - Egy darabig csak vártunk és hallgatóztunk, majd mikor már kevesebb zaj szűrődött be odakintről, akkor bújtunk elő csak mi is. - válaszolok a kérdésére, de közben fejben abban a fojtogatóan apróra zsugorodott mosdóban járkálok idegesen, kezemben a cipőimmel és leterhelve a tehetetlenség és a félelem érzésével. - Igen, értem. - mosolygok fel rá megerősítően. - És lehet hibásan, de úgy gondolom hiába ismernéd a jövőd részleteit, a vele érkező érzelmi világra akkor sem lehetne felkészülni. Az adott helyzet mindig másképpen alakul, még ha kézhez is kapjuk a forgatókönyvet. - gondolkozom el. - Ha akkor tudtam volna mi történik, akkor is ugyanitt kötöttem volna ki. - apró vállvonással reagálok, közben pedig lépteimet úgy igazítom, hogy ne maradjak le Jake mellől. A folytatás előtt azonban aprót sóhajtok. - Szóval kijöttünk a fülkéből és próbáltunk megoldást találni hogyan meneküljünk ki ebből és segítsünk a többieknek is. Bár azt mondhatnám most neked, hogy bekapcsolt a túlélő ösztönöm és szupernő módjára felülkerekedtem a rossz fiúkon, de nem, totálisan lefagytam. - a fejemet csóválom. - Mármint úgy képzeld el, hogy az agyam leblokkolt teljesen, ideges voltam és nem bírtam megállni egy helyben. Volt egy pillanat amikor azt hittem Karin majd megelégeli a dolgot és leüt valamivel. Ő sokkal összeszedettebb volt nálam. - mosolyodok el ennek tényén. - Még műholdas telefon is volt nála, eltudod ezt hinni? - kérdezek rá. - Én meg ott voltam mint merő idegesség, járkáltam fel s alá, közben meg olyan terveket szövögettem, amik nem biztos, hogy beváltak volna. Szürreális volt a helyzet, mert részben azt érzed tudod mit kell tenned, részben meg igazából teljesen tanácstalan vagy. - vallom be most már egyáltalán nem érezve úgy, mint akit olyan körülmények győztek le, amit amúgy tudott volna kezelni. Nem tudtam volna. Szeretnénk ugyan azt hinni, de valójában nincs meg mindenhez a megfelelő tudásunk és a körülmények is válogatják, hogy mit használhatunk fel a már meglévő tudástárunkból. - Mellékesen van egy rossz hírem. Bármit is látsz a filmekben, abból éles helyzetben semmi sem válik be. Tudod mélyen belül reménykedtem, hogy majd jön az a hirtelen nagy átkattanás, ami szokott és összefogva kijátsszuk és leverjük a rossz fiúkat. Fejben jónak tűnt, csak gyakorlatban nem. És amúgy is, miután Karin segítséget kért a telefonjával, addigra ránk találtak, szóval ha lett volna tervünk, se lett volna utána. - fintorodok el emiatt. Valljuk be, nem az időhiány lett volna amúgy sem az egyetlen hibásan elgondolt tényező. - A mai napig amúgy nem vagyok tisztában azzal, hogy mire is volt pontosan szükségük, amiért ez volt a megoldás, de hát a kétségbeesés sokszor hülye döntésekre késztet. - teszem hozzá még ezt elgondolkozóan. Néhány festményen kívül nemigen volt más amiért megérte volna ekkora kockázatot vállalni.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Mindenre számítottam a mai délutánt illetően, de arra nem, hogy egy múzeumban fogok kikötni. Pontosan annak sem nevezném a helyszínt, de Maddie ide hozott el és most már az indok is megszületett. A néhány hónappal ezelőtt történt trauma ott szunnyadt a belsőjében és a mai napot választotta ki arra, hogy feldolgozza az eseményeket. Meghökkenek néha ezen a szőke lényen. Maddie végtelenül segítőkész nőszemély, de ha magáról van szó, akkor hajlamos elbagatellizálni a problémákat és csak jóval később reagálni rá. Nem borította ki, amikor fegyvert tartottam a fejéhez. Épeszű ember menekülőre fogta volna, de ő beszállt mellém a kocsiba és együtt hajtottunk el a naplementébe. Nem a romantikán lenne a hangsúly, hanem a biztos támaszon. Életemben nem éreztem úgy, hogy bárki is mellettem állna és mellette a törékeny, a sérülékeny valómat is kimutathatnám. A férfiak úgy vannak kódolva, hogy erősnek és magabiztosnak kell lenniük. A Darwin-i elképzelés talán a külső jegyekben megállja a helyét, de borzasztóan tévedett abban, ha az érzelmek terén a férfiakat teszi meg a teremtés koronájának. Az emóciókat megélni nagy kihívás egy magamfajtának is, nemhogy a többi létező és lélegző hímnek a föld kerekén. Bevallom, de tetszik ez az új szerep, amit rám ölt Maddie. Én vagyok hirtelen a támasz, a mindenben segítő valaki…és ez erővel ruház fel. Az életem felét abban a hitben éltem le, hogy csakis én tudok megoldani problémákat, de a testvérem rám cáfolt. Hirtelen húzta ki a lábam alól a talajt, hogy nem kellek. A szüleim halála után a nagy testvér nemcsak annyit jelentett, hogy meg kell védenem az öcsémet, hanem fel is kellett nevelnem. A kötelesség és a felelősségtudat kéz a kézben járt, mint valami szerelmes pár, és mégis elbuktam. Ma viszont minden értelmet nyer. Mennyivel másabb az, ha bíznak benned és úgy kérnek belőled. Maddie-nek szüksége van rám. Hívhatott volna mást is, de velem akarta megosztani ezt a szörnyűséget. Az egyik felem máris rohanna, hogy feldarabolja azokat a túszejtőket, de ennyi idő távlatából be kell látnom, hogy csakis abban lehetek a bástyája, ha hagyom neki feldolgozni a traumát és közben a kezét fogom. A parkolóban még nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy mire készülünk. A lépcsőn felfelé hozzáigazítottam a lépéseimet, és megnyugszom. A szerepem a társ volt. Nagybetűkkel is körbe írhattam volna a fogalmat, de akkor sem lett volna elég. A folyosón elhaladva egy külső szemlélő vagyok az általa kivetített emlékörvényben. A székek és a falak nekem nem mesélnek, de neki igen. Türelmesen hallgatom végig, kérdésekkel segítem ki, ha egy pillanatra megakadna. Nem születtem kifejezetten pszichomókusnak, de ösztönből jön, hogy mit kell csinálnom. - Nem is azt mondtam, hogy másképp kellett volna cselekedned. – mosolyodom el, és ha készen áll a folytatásra, akkor a hallgatásba burkolódzom és a megfelelő helyeken bólogatok. - Bárki más hasonlóan cselekedett volna. A bénultság az első reakció…én is voltam hasonló helyzetben…mármint, amikor az agyam lefagyott. – hangoztatom, de most nem az én emlékeim számítanak. - Műholdas telefon…mi volt a tanítványod valami kém? Még én sem hordok műholdas telefont pedig szolgáltam a seregben… - ingatom meg a fejemet a másik résztvevőn. - Érdekes is lenne olvasni mások gondolatában. A filmek és a könyvek nem tükrözik a valóságot. – fejezem ki a véleményemet. - A katonák is számtalan módszert tanulnak a kiképzésük alatt arra nézve hogyan lehet megölni egy embert, de amikor találkozik a valóság…már nem olyan könnyű meghúzni a ravaszt. Egyszer meséltem neked a bajtársamról. Greg annyi idős volt akkor, mint az öcsém. Hülyéskedtünk is, hogy örökbe fogom fogadni. Nem számítottunk rá, hogy aznap meg fognak támadni bennünket. Annyi sebesült volt, nem is tudtam, hogy kihez menjek oda először. Ray feláldozta magát, amikor sikerült magam alá vonnom Greget. Egy ideig működött, hogy visszatartsam, de aztán valami félrement és a következő pillanatban átlőtt mellkassal feküdt a karjaim között. – nyelek egy nagyot. – Bármit is tanultam…akkor minden átértékelődik benned. Nincsen jó és rossz. A gyilkolás nem az én műfajom, nem véletlenül tértem haza és adtam a fejemet a gyógyításra. – engedek meg egy mosolyt az irányába, aztán megszorítom a kezét és közelebb húzom magamhoz. - Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan volt Maddie. Nagyon bátor voltál…és az, hogy ma eljöttél újra ide…azt kell gondoljam, hogy sokkal bátrabb vagy, mint az öcsém. – heccelem egy kicsit, de aztán komolyra fordítom a szót. – Nem vagyok agytröszt, de azt szokták mondani, hogy minden rossz élményt újra lehet írni, ha akarod. Ez a hely lehet valami újnak is a kezdete. Mit szólnál ahhoz, ha belógnánk a kiállításra és megnéznénk a képeket, aztán vennénk valamit a büfében és felmennénk az emeletre…van egy jó hely, amit annak idején cigizés közben fedeztem fel az egyik orvosi konferencia alkalmával. – bízom rá a döntést, de mielőtt még felelne egy csókkal fojtom belé a szót.
Magamat is meglepem azzal milyen könnyedén avatom be Jake-t a velem történtekbe. Természetesen kezdeti félelmek és a hatásszünetek amíg fejben újraélem azt a napot ugyanúgy előjönnek, de ezúttal nem riaszt el az akadály, hanem sokkal inkább ösztönöz a folytatásban. Egy kezemen meg tudnám mutatni hány embert fogadtam a bizalmamba az életem során. Odahaza Philadelphiaba voltak barátnőim, akikkel olykor összejártunk, de aztán jött Lance majd a költözés és a nagy része lemorzsolódott. Férjhez mentek vagy csak szimplán elsodródtunk egymás mellől, de ez megesik. Legfőképpen akkor hogyha egy-két személy a csapatba csak azért volt jelen, mert máshoz tartoztak. Így amikor az a személy eltűnt, ők se jelentkeztek többé. Időnként persze érkeztek bejegyzések találkozókat emlegetve, de miután sose jött ki úgy igazán, hogy mindenkinek jó legyen, ezért több próbálkozás ezzel kapcsolatban sem történt. Őszintén szólva nem esett nehezemre egyedül lenni. Nem hiányoztak az átbulizott éjszakák, mert olyan hivatást választottam, ami mellett nem bántam, hogy a magánéletem csak egy a tó közepén ringó csónakba rekedt. Olykor külső segítséggel megmozdult egy kicsit, de sosem annyit ami kibillentette volna az életemet a megszokott ritmusából. A családommal nem tartottam a kapcsolatot és Jared meg Evan voltak azok, akik magukkal hozták azt a pluszt amely még belefért a magánéletembe. Alyssa meg Hank tettek arról, hogy hadilábon álljak a bizalommal, ezért nem is kerestem görcsösen a partneremet. Most itt állva Jake mellett mégis örülök, hogy az életem része lett. Egyszerűen nem tudnék elképzelni most már egy olyan világot aminek Ő nem a része, még ha sokszor akadályokba is ütközünk, de valahol mégis úgy érzem, hogy tanulunk belőlük, majd összefogva megoldjuk. Egymás mellett lassan tanuljuk meg hogyan legyünk türelemmel a másik iránt, mert mindkettőnket megbélyegzett a múlt. Úgy érzem, hogy ő is meg én is idegen terepre merészkedünk, de ezt leszámítva szeretem kettőnkben, hogy megértésünkkel segítünk a másiknak túljutni a nehézségeken. Jake mellett nem érzem azt, hogy falakat kellene vonnom magam köré, mert tartanék az ítéletétől. Magam lehetek minden kis csomagommal együtt, amiket évek óta hurcolok és ha úgy érzem, akkor egyiket elővehetem, hogy vele együtt megélhessem és dolgozhassak rajta amíg végleg el nem tűnik. A túszejtés napja még ennyi idő elteltével is egy lezáratlan pont. Felidézni ugyan egyáltalán nem könnyű, de sokat segít ahogyan a kezemet fogja és támogat. Nem sürget, nem tekint rám úgy, mint aki selejtes lenne, mert egy csontváz előkerült a szekrényéből, ezzel pedig még jobban befészkeli magát a szívembe, hogyha ez egyáltalán még lehetséges. A műholdas telefonnal kapcsolatos kérdésén sikerül halkan felnevetnem, majd végül a fejemet is megcsóválom mellé. - Nem tudhatjuk, hogy a mai fiatalokat mire készítik fel. Az is lehet mi vagyunk lemaradva. - vonom meg finoman a vállamat enyhe tanácstalansággal. Természetesen kezdeti meglepettségem után mégis azt kell, hogy mondjam, Karin telefonja nélkül még rosszabb helyzetbe lettünk volna. Jól esik, hogy nem kell neki újra és újra magamat magyaráznom és igyekszik azzal nyugtatni, hogy minden tőlem telhetőt megtettem. Meglehet, hogy magamba már jó párszor átvettem mit tehettem volna másképp, de most segít, hogy nem csak a saját véleményem az egyetlen bástyám az elégedetlenkedő gondolataimmal szemben. - Nagyon nem. - sóhajtok egyet, aztán elhallgatok, mert most Ő dönt úgy, hogy beavat a gondolataiba és egyúttal a bizalmába. Közben pedig ahogy minél többet tudok meg a történetéből úgy hüvelykujjammal a kézfejét cirógatom, hogy érezze: itt vagyok vele. - Nagyon sajnálom. Borzalmas lehetett átélni ezt. - őszinte szomorúsággal pillantok fel a kék szempárba és húzódok közelebb hozzá amennyire csak megtehetem. - Tudom jól. - sóhajtok egy kicsit beletörődően. - Csak hát akaratlanul is mindig keressük azokat a lehetőségeket amikkel talán másképp alakult volna. Aztán a végén rájövünk, hogy tényleg mindent megtettünk, amit csak lehetett, ahogyan te is akkor, még ha nehezen is fogadjuk el. - az arcán simítok végig, de nem tudom elrejteni a mosolyt, ami apránként az arcomra íródik fel ahogyan elmondja mennyire bátor voltam. A nyelvém hegyén van az a szó amivel összefoglalhatnám mit is érzek iránta, de csak remélhetem, hogy a tekintetem árulkodóbb és bátrabb, mint én magam. - Ez igazából nagyon is okos ötlet, szóval kérlek ne becsüld le... - folytatnám, de a csókja teljesen kizökkent, aminek viszonzása közben kezemmel a válla mentén simítok végig. Lehetséges ennyi idő alatt így megszeretni valakit? - Fontos vagy nekem nagyon, ugye tudod? - suttogom az ajkaiba. - Sokat jelent, hogy ma itt vagy. - egy rövid puszit megengedek még magamnak, mielőtt újra a szemkontaktust keresném vele amellyel azt jelzem, hogy igenis komolyan gondoltam a szavaimat, közben pedig a kezét is megfogom. - Nagy gond lenne, ha felcserélnénk a sorrendet és a büfével kezdenénk? Úgy érzem tudnék most enni. - mosolygok fel rá és csakis a jelenlétére koncentrálok, mert a minket körülvevő hely még mindig nem vált teljesen a kedvencemmé.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Maddie sokszor lep meg a cselekedeteivel és a gondolataival is. Számtalan módon fejezte már ki, hogy mennyire fontos vagyok neki, de ahogyan haladunk előre még mindig akadnak kételyeim. Mostanság a betegsége játszik nagy szerepet abban, hogy ne legyek biztos az érzelmeim szilárdságában. A szüleim elvesztése után nehezen nyitottam az idegenek felé, de talán a nők jobban megsínylették a minta nélkül maradt fiút. Az öcsémmel zavaros és bonyolult kapcsolatot ápoltam, nem is vártam el senkitől, hogy tudja mit jelent felnevelni a tulajdon öcsédet. Nekem ez egyszerre volt felelősségvállalás és valami sokkal erősebb érzelem kezdete. Hiába váltam el tőle akár évekre is, ettől még baromira nem éreztem magamat teljes embernek, ha nem volt benne a mindennapjaimban. Megváltoztunk, de az alapok maradtak és ehhez fűződtek az én erőviszonyaim is. A Mia utáni évek kérdőjelekkel a fejemben teltek el. Mit rontottam el, hogy lelépett egy másik férfival? Meena-nak miért volt meggyőzőbb a gyógyszerek és a munkája, mint én? Valahogyan a második hellyel kellett beérnem és baromira untam már, hogy még a saját életemben is csak én vagyok a második. Lépnem kellett, hogy ne süllyedjek el a betegségem adta illúziókban. A kezemet egyetlen nő fogta végig, akivel éppen jelenleg is vagyok. Maddie hamarabb lett a barátom, mint valami több és ezért volt annyira nehéz lavírozni a határok között. Hazel csak egy futókaland volt, akkoriban nem tudtam, hogy Maddie mit akar tőlem és őszinte leszek, de az alaszkai menekülése után nem sok esélyt láttam rá, hogy közelebbről is megismerkedjünk. Az akkori csók elcsattanása részben az én hibám volt, és sejtettem, hogy nem áll készen valami komolyabbra. Beigazolódott, hogy én se voltam igazán nyitott egy kapcsolatra. Az élet mindig próbára tett bennünket, de megint egymás mellett kötöttünk ki. Már nem hunyhattam szemet a tények felett. Maddie utánam jött Alaszkába ismételten. Nem simán felkeresett, hanem utánam repült két hónappal a szakításunk után. Kellett volna ennél jobb bizonyíték arra, hogy valaki az első helyre tett? Égett a pofám, hogy vígan éltem az életemet a havas tájakon és egy másik nőt engedtem az ágyamba. Mindenki követ el hibákat, és lehet nem vette a szívére, de akkor is beszélnünk kell majd róla, ha egyszer úgy döntünk, hogy közösen próbálunk jövőt építeni. A betegsége miatt nem éreztem rá késztetést, hogy megejtsem ezt a komolyabb beszélgetést. A mai nap könnyed és érzelmes, amilyen egy normális hétköznap lenne, ha újból New Yorkban telepednék le. A baj csak az, hogy nincs kedvem hosszabb ideig a városban maradni. A szőkeség miatt húzom az időt és gondolkodok most hetekben, de ha valami történne vele, vagy esetleg a műtét után más irányba megyünk…nincs maradásom. Doriannel még nem beszéltem a terveimről, de ha már megemlítette, hogy kísérjem el a bölcsődébe, akkor talán lesz időnk arra is, hogy kielemezzük a fene nagy magánéletemet is. Nem ártana érdeklődnöm Raelyn felől is, mert én már lassan nyitott könyv leszek neki, de ő nem mond semmit. A lényeg, hogy megint elkalandoznak a gondolataim mialatt a múzeum előterében sétálgatunk. Titkok…igen egy újabb lepel hull le a múltjáról. A túszejtés azt hiszem a filmekben él igazán, de ha valaki átéli a valóságban is, akkor nem marad nyomtalanul a lelkünkben ez az élmény. Maddie sem kivétel ez alól, hiszen ember. A tévhitekkel ellentétben az orvosok is esendőek, meg félelmekkel teliek. Nem létezik a tökéletes sebész fogalma. Aki hosszú éveken át elfojtja az érzelmeit, akkor akad más út, ahol előbb vagy utóbb, de ki fognak törni. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy én is csak egy vagyok a sok közül. Jamie sem különb, meglett a maga baja. A műtő csak egy színdarab része, az életünk egy olyan szakaszát szimbolizálja, ahol mások lehetünk, mint amik valójában vagyunk. A félelmeivel kapcsolatban bennem is feléled egy régi emlék, amit meg is osztok vele. Greg halála nagyon megviselt nem sokkal utána jöttek ki a PTSD első tünetei rajtam. - Az volt, de már a múlté. – szomorúan mosolyodom el, mert nincs kedvem mélyebben belemenni a témába. A testünk közé ejtett ujjainkat jobban összefűzőm és amikor közelebb jön én is csökkentem a távolságot. Meg kell állnom vele, hogy a szemébe tudjak nézni és elmondani a véleményemet az esetről. A mosolya kezdetleges, de a szeme csillogása összetéveszthetetlen. A csókkal gyűröm le a maradék kételyét is. Nincs egyedül, éreznie kell, hogy ebben a hajóban már ketten evezünk. A kékjeiben elveszve nem is tudok reagálni a kimondott szavakra. Üvölt róla, hogy mennyire ragaszkodik…és nekem a szívem sajdul bele, mert mi van, ha csak ennyi adatott nekünk? - Te is nekem. – viszonzom a pillantását és enyhén lejjebb tekintve mérem végig az ajkai mozgását, az életteli piros arcát és a számomra fontos kék lélektükröket. - Együnk. – bólogatok és a kezét fogva vezetem át a büfés pulthoz. A néni csak aranyosan szemléli a párosunkat, mielőtt odaérnénk. - Mit adhatok kedveskéim? – elengedem a kezét és odahúzom a választékot rejtő laminált papírt magunk elé. - Öhm…hú de rég ettem egy jó melegszendvicset, és a tea..nekem egy meleg tea lesz. – vetem fel, aztán Maddie-re lesek. – Két linzert is kérnénk majd. – először az volt a tervem, hogy felmegyünk az emeletre, de a mostani állapotát látva maradok az itteni helyfoglalás mellett. - Még valamit? – mosolyog ránk és ha itt végzünk, akkor kiegyenlítem a számlát és a szememmel keresek egy szabad asztalt. - Ott a sarokban tökéletes lesz. – mutatok előre és kijelölve az utat sétálok oda vele az oldalamon. Szokatlan módon nem várom meg, hogy velem szemben üljön le, hanem a mellettem lévő székre irányítom le a fenekét. Amennyiben ezzel is megvolnánk, akkor két oldalt ragadom meg a szék lábait és az én két combom közé húzom. - Még sose voltál ennyire közel. – incselkedem vele, a térdem a lábának csapódik, miközben a kezeimet a combjára vezetem és ott is tartom. - Ma este mi lenne, ha elmennénk színházba? Még sosem voltunk…felöltözhetnél szépen. – simítok végig a kézfején.
Annyira egyszerű teret engedni a rossznak, vele együtt a negatív gondolatoknak egyaránt. Észre sem vesszük, hogy apránként milyen hatást gyakorol ránk csak akkor mikor teljes egészében felhalmozódik és egyszerűen egyre nehezebben lélegzünk a súlyuk alatt. Az utóbbi időben számomra sem alakult ez másképp, így amikor azt mondom, hogy hálás vagyok minden egyes szabadban töltött percért, abban semmi túlzás nincsen. Jared elviselt, de tisztább pillanataimban, amikor felülkerekedtem a fáradtságon és a rosszulléteken, láttam rajta, hogy segítene, de ő sem tud mit kezdeni a helyzetemmel. Együtt voltunk tanácstalanok és kedvetlenek. Sokszor úgy éreztem húztam őt is magammal az általam létrehozott örvénybe és erre némi bizonyítékként szolgál az, hogy egyből programot szervezett mihelyst én is jobban lettem. Bár megértethettem volna vele, hogy nem kell állandóan őriznie, hanem nyugodtan élheti az életét, de bármit is mondtam volna, ő kézzel-lábbal ellenkezett volna velem. Ő neki nem vagyok teher és szívesen van velem. Mégis akkor miért érzem magamon a bűntudat jeleit amiért visszafogtam őt? Jared egy csak azon a listán, ami lezáratlanul maradt az életembe és amin jelenlegi programunk is ugyanúgy helyet kapott. Még a mai napig sokszor kívülállónak érzem magamat ebben a helyzetben, de amikor most végigjárom újra Jake társaságában, az újra ráébreszt, hogy igenis itt voltam, átéltem, de sosem éltem meg igazán. Kerülgettem óvatosan, mintha attól majd varázslatos módon eltűnnek ezek a kellemetlenségek. Mondanom sem kell, hogy ez mindig is naiv gondolat volt, bármit is élt át az ember lánya. Szembenézni vele nehéz, beszélni is róla, de valamelyiket meg kell tennünk ahhoz, hogy elfogadjuk miképp ez is a lényünk része és élve jöttünk ki belőle. Nem engedhetjük, hogy végül a veszélyből kikerülve győzzön le minket. Jake nagyszerű partnerem ebbe és jobbat nem is kívánhatnék. Nehezen adom meg a bizalmat másoknak, de ő vele az ismeretségünk kezdete óta lassan építettük fel kettőnk kapcsolatát. Beavattuk a másikat, miközben rétegenként bontottuk le a falakat ami végül egyre közelebb hozott minket. Mégis hallani tőle, hogy számára is ugyanúgy fontos vagyok egy olyan megerősítés, ami biztosítja, hogy jól döntöttem vele kapcsolatban és ennek ténye csak még inkább mosolygásra késztet. Persze, egy komolyabb beszélgetéssel még tartozunk egymásnak, de egyelőre nem bűn kiélveznünk ezt a napot. A kérésem után a büfé felé vesszük az irányt, én meg a figyelmemet csak a jelen apró mozzanataira összpontosítom. Nem gondolok a múltra, a jövőre, a hellyel járó kellemetlen élményekre, amik észrevehetően kezdenek a háttérbe húzódni most hogy nem engedünk teret neki, hogy a felszínen maradjanak. Inkább Jake-re figyelek és ez határozottan kellemes élmény. Már az első találkozásunk alkalmával is helyesnek találtam őt, de akkor csak futólag érintkeztünk. Köszönések a folyosón, majd mindenki rohant, hogy a munkájával törődjön. Aztán a kávégép előtt sor került a személyes bemutatkozásra is. Itt figyeltem fel először a szeplőire, amik emlékszem, hogy már akkor megfogtak. (és azóta se engedtek) Ezután a hangja volt ami megtetszett. Mindenki ismeri azt az érzést amikor annyira megfogja valakinek a hangja, hogy csak azt kívánod: beszélj még. Mondj valamit, bármit, csak legyek részese ennek. Odahaza Phillybe Evelyn mindig úgy jellemezte ezt, hogy szívesen mesélhetne neki az illető esténként. Igen, most teljesen átérzem. Aztán a többi meg jön magával és apránként fedezed fel a másikat. A mosolyát, a szemeit, minden kis szokását ami egésszé varázsolja számodra azt az egyetlen személyt és azon kapod magad, hogy a leghétköznapibb dologtól is fülig ér az arcodon a mosoly, mert még szerethetőbb lesz tőle. Jake ilyen. Sokkal, de sokkal több van benne annál, mint amit ő hisz magáról és sokkal jobb ember is annál. - Nekem is megfelel ugyanez. - válaszomat egy mosollyal egybekötve adom tudtára, aztán keresünk magunknak egy helyet miután a rendelésünket kézhez kaptuk, de mielőtt leülhetnék, ő neki egészen más tervei akadnak. - Azért ez így teljesen kimeríti a maximális kényelem és élmény fogalmát. Igazán jó értékeléseket fogok adni. - nevetek fel halkan, közben meg a szemeit fürkészem. - Emlékeim szerint egy nagyon kicsit voltam már hozzád közelebb, de az másokra nem tartozik. - simítok végig kezemmel az arcán, azonban a jókedvemet nem tudom leplezni. Mielőtt azonban bármit is mondhatnék ő egy ötlettel áll elő, ami gyorsan felül is írja minden megfogalmazni készülő gondolatomat. - Komolyan?! - kérdezek vissza lelkesen. - Benne vagyok. Egyértelműen benne. - erősítem meg. - Hiszed vagy sem, de még nem voltam színházba. Jártam már moziba, állatkertbe, vidámparkba még cirkuszba is, de a színház kimaradt. - vallom be egy vállvonás keretében. - És képzeld, nemrégiben vettem egy csini ruhát így most végre elvihetem egy körre. Nem vagyok az a nagyon vásárolgató típus, de nem tehettem meg, hogy otthagyom. Szinte szuggerált. - mesélem el neki poénkodva. - Viszont előtte tennünk kell majd egy kitérőt a lakásom felé, mert azóta is a szekrényembe lapul. - gondolkozom el mellékesen, majd most elnyúlok a sütiért és egy darabot török le belőle. - De ez tényleg egy jó ötlet. Reklámoztak most valami darabot amit érdemes megnézni? - térek vissza az eredeti témára érdeklődően, mert sikerült kicsit elkanyarodnom. És amúgy sem vagyok tisztában, hogy mostanában mik vannak választékon a szórakoztatás terén. - Kérsz? - nyújtom most már felé az újabb sütiből letört darabot.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Szeretném, ha a történtek fényében egy kicsit jobban érezné magát a szőkeség. A folyosókon haladva néha megtorpan és akkor vele együtt én is lassításba kezdek. A gondolataim elkanyarodnak, de azért a másik felem éber és minden rezdülését figyelemmel követi. Orvos vagyok, nincs olyan, hogy minden percben totálisan megfeledkeznék önmagamról. A környezetem tanulmányozása szinte kötelező érvényű, de nála még ennél jobban is a jelenben kell maradnom. A betegsége kiszámíthatatlan és nem szeretném, ha nagyon feszegetné a határokat. Mentálisan és fizikailag is jól kell lennie a műtét időpontjára. Régebben nem hittem abban a teóriában, hogy a lélek megölheti a testet, de most már látom, hogy a kettő között nagyon is sok az összefüggés. A megszokott sémát törtem meg amikor rájöttem, hogy a betegeimnek szüksége van a lelki támogatásra is, így bevontam egy másik részleget is a gyógyulási folyamatba. A többi osztályvezetőtől eltérően már nemcsak a szike használata számított. A konzultációk nagy része egy pszichológus jelenlétében telt el. Emlékszem, hogy mennyire utáltak amiatt, hogy szemszöget váltottam és bevezettem egy új szabályt. Az operációk sikeressége volt a bizonyítékom. A betegségek alattomosak, de minden alkalommal belőlünk indulnak ki. A felismerés megterhelő volt, és most a múzeumban mászkálva csak hatványozottan állíthatom, hogy nem térhetek le az útról. Maddie még nem tudja, hogy mire készültem, de ha eljön a megfelelő idő, akkor be fogom avatni. Talán nem kellene sokkolnom vele, de jobb megbeszélni a részleteket, mintsem hideg zuhanyként érje majd a dolog. A traumák átélésében nem vagyok szakértő, a papírom is hiányzik róla, de abban biztos lehetek, hogy a megérzéseim nem vernek át. Maddie valamilyen módszert alkalmaz magán is, hogy jobban legyen. Nagyot nőtt a szememben, hogy szembenéz a félelmeivel és nem sepri a szőnyeg alá. Éveken át tettem hasonlót és nem is olyan régen a felszínre törtek a problémák. Éppen egy pszichológus nem látná át, hogy ennek mekkora jelentősége van? Igazából nála simán lehetne a válasz az igen, mert magára mindig csak utolsóként gondol, és csak akkor tesz már valamit, ha a végét járja. Mikor fogja meglátni, hogy többen is segíteni akarunk? Jared aggódik érte, ahogyan én is. Nem lesz egyedül a betegséggel, nem fogom magára hagyni a bajban. A kiszolgáltatottság rémisztő, a jövőbe való tekintés meg egy horrorfilmbe illő esettanulmány. Nem is forszírozom mi lesz velünk akár egy hónap vagy egy év múlva. A jelek szerint bármi megtörténhet és magamat sem érzem annyira stabilnak, hogy eljátsszam a gondolattal. Fura kettősség munkál bennem amiatt, hogy meg fogom operálni őt. Senki másra nem bíznám ez már egyértelmű, de akkor, ha valami balul sülne el, akkor én leszek a hibás, hogy nem adtam át másnak. Ördögi kör a részemről, de magamban tartom a kételyeket. A délutáni sétánk a galéria előtt róla szól és a túszejtős történetről. A harag nem múlt el a belsőmben, csak átalakult. Igaza van abban, hogy nem tehetek már érte semmit, mármint valószínű rács mögött vannak az elkövetők, és ennyivel be kell érnem. A végén úgy döntünk, hogy elengedjük a sérüléssel járó emlékeket és a büfé felé vesszük az irányt. Kedvelem azokat a napokat, amikor hasonló tevékenységeknek szentelhetem az időmet. Az okokat most nem nézem, hogy miért vagyunk itt, de megnyugvással tölt el, hogy mellettem van. A néni kedvesen fogad bennünket, viszont én vagyok az, aki a kezébe veszi az irányítást. A választás rám hárul, Maddie nem túlságosan tér el az enyémtől, ezért miután kiegyenlítem a számlát egy üres asztalt keresek kettőnknek. A sütikkel és az italokkal együtt foglalunk helyet, de mielőtt kicsit távolabb kerülne tőlem a két combom közé húzom őt a székkel együtt. - Sosem voltam az, aki csak a megszokottra utazna. – a mosolyom a fülemig ér, és kellemesnek vélem a keze tapintását az arcom peremén. A színházat egy ideje terveztem már, csak még nem volt alkalmunk, hogy nyélbe üssük az ötletet. - Látom a kedvedre való lenne az esti program. – pillantok a kék lélektükrökbe, de annyira felspannolja magát, hogy már a ruhákról és a leendő választékról csevegünk. Nincs ellenemre a dolog, és addig nem is szólalok meg, amíg neki van mondanivalója. A sütire bólintok és kinyitom a számat, amikor a villát az ajkaim közé dugja az édességgel együtt. Szinte a nyelvemen olvad el mialatt én a két kezemmel a combjain támaszkodom meg és úgy hajolok előre. - Nos… - nyalom meg a szám szélét. – A készülődésre elég időd lesz, még nem vagyunk elkésve semmivel. Nincs kedvem drámai darabokhoz, ezért a Szépség és a szörnyetegre gondoltam. Nem tudom hogyan állsz a mesékkel, de talán ez most éppen jó lesz mindenki hangulatához. – mosolyodom el és iszok egy kevés folyadékot is a süti mellé. - Jöhet a következő kör. – sürgetem meg őt, hogy továbbra is etessen meg. Mások számára érdekes lehet a párosunk. - Négy óra van, hétkor kezdődik az előadás, intézem a jegyeket is. Az egyik rehabilitációs központ, amit támogatok…nos ott van egy régi ismerősöm, aki szabadidejében színházjegyekkel foglalkozik. Írok is neki. – veszem ki a zsebemből a telefont, hogy megírjam a kérésemet. Az üzenet után egy ilyen válasz érkezik Hollytól. „Vedd úgy, hogy el van intézve. A színház előtt a portán át tudjátok venni a jegyeket. Jó szórakozást. ????” Ez gyorsan ment, és felmutatom Maddie-nek is a választ. - Vissza kell mennem a kutyákért, az lenne a legjobb, ha ott zuhanyoznál le, mert nagyobb hely van nekik. Beugrunk a ruhádért és visszatérünk a Lester rezidenciára. – elégedetten konstatálom az ütemtervet.
Mindig is közelebb álltak a szívemhez a művészettel kapcsolatos helyek és események, szóval ha úgy adódott miképpen be tudtam szorítani egy kirándulást a napirendembe, akkor jobban igényt tartottam egy túrázásra vagy egy múzeumlátogatásra, mint a tengerparti napozásra. Utóbbit csak akkor viseltem el, amikor a hőség már nem volt annyira nyomasztó. Amikor feltámadt egy kicsit a szél és más társaságod nem maradt, mint a hullámok hangja meg a kellemes érzés, hogy nem kell küzdened egy hűvös helyért. Oké, ez rendkívül specifikus, de ebben az esetben nagyon is ragaszkodom a feltételeimhez. Többek között ezért is örülök Jake ötletének. Idejét nem tudnám megmondani mikor voltam egy randin.. vagyis ez az lenne? Ha most gyors és mentális kirándulást tartanék kettőnk helyzetével, akkor ez egy igen és talán is lenne egyszerre, de mindenesetre közös program címkék nélkül. Két ember élvezi egymás társaságát meg az előadást, amire már most kíváncsiság uralkodik el bennem úgy, hogy annak pontos kiléte még várat magára. Jake mellett meg amúgy is jól érzem magamat, szóval bármerre is vigyen minket a nap folytatása, én nyugodt vagyok, hogy támaszkodhatok kettőnk dinamikájára. Hiányzott már a kimozdulás... meg Ő is. Szeretem Jaredet, de egy kis távolság mindkettőnknek jót tesz majd és ha már az unokabátyám is kihasználja, akkor én miért ne tenném? A büfében nincsenek sokan, de az én koncentrációm amúgy is egy emberre összpontosul. A sütimmel kínálom meg, közben meg programtervet rakok össze hova is kellene még mennünk a színház előtt, talán egy kicsit túl is pörögve az egészet. Mesélek neki a nemrégiben vett ruhámról amelyet még nem volt alkalmam felvenni és már az feldob, hogy erre most sort keríthetek. Egy kezemen meg tudnám számolni, hogy a munkámhoz illő formális darabjaimon kívül mennyi elegáns és egyben csinos ruha bújik meg a szekrényem mélyén. Egy esküvőre majdnem sikerült eljutnom úgy két éve talán, de másfél héttel a ceremónia előtt lefújták az egészet. A vőlegény kikezdett a koszorúslánnyal, szóval a nagybetűs káosz meg mondjuk úgy sajnos filmbe illően szokásos. Azóta meg nem igazán jutottam el erre vagy arra, de néha én is örültem, hogy meglephetem magam valamivel. Teljesen elkalandozok most a ruhámat illetően, de Jake keze ami most a combomon pihen meg a süti visszahoz a jelenbe. - Szeretem azt a mesét, szóval úgy gondolom jól kifogunk jönni. - mosolygok rá, aztán a kérésére először ő kap egy falatot a sütiből, majd magamat is megjutalmazom vele. - Tarzan és Csipkerózsika mellett az egyik kedvencem, a Hófehérke viszont sosem jött be igazán. Említettem már, hogy gyerekként Tarzan volt a férfi ideálom? - nevetek fel halkan. - Azt ne kérdezd miért. Voltam vagy 9 éves körül talán amikor kijött a mese belőle és szinte minden másnap megnéztem. Rettenetesen idegesítő lehettem. - vonom meg finoman a vállamat, de a süti adok-kapok verzióját sem felejtem el. - Emlékszem, hogy Alyssa.. anya, szóval ő ezt egy közös tulajdonságnak vélte. Elmondása szerint azért voltam ráfüggve, mert mindkettőnknek a rejtélyes férfiak jönnek be, akik szégyentelenül szeretik mutogatni magukat. - égnek emelem a tekintetemet erre. Poén, hogy ezt követően egyik pasim sem volt hasonlítható Tarzan nyers kinézetéhez és még a viselkedés sem passzolt. - Valószínűsíthetem, hogy olyan fiatalon pontosan ez volt az oka amiért tetszett. Utólag persze szeretem azzal vigasztalni magamat, hogy Tarzan emberré fejlődésének folyamata nyűgözött le, de ez már sose fog kiderülni. - az italomból is iszok egy kicsit, majd megajándékozom Jake-t egy mosollyal. - Ne haragudj, elkalandoztam. De amit mondtál, az úgy teljesen jó lesz. Jessenek remélem sikerült megbarátkoznia a többiekkel és nem ment teljesen az öcséd agyára. Bár a lakásomhoz közeli parkba ahova általában járunk ott elég jól kijön egy Sonny nevű beaglevel. - gondolkozom el ezen. - Csak tudod, van az a mondás, hogy a kutya is egy idő után olyan lesz, mint a gazdája, aztán nem kellene csodálkoznom, ha Jesse is átveszi az én vad életmódomat. - folytatom tovább szórakozottan. - Azért én úgy gondolom most jót tesz neki, hogy ott van a többiekkel. - adom hozzá végül az újabb gondolataimat és csak remélem, hogy nem untatom vele teljesen őt. Ő úgyis hasznosabban töltötte az idejét, mert amíg én a múltban kalandoztam, addig ő már meg is szerezte a jegyeket. - Kész meglepetés vagy, Lester. - meg ezen kívül fantasztikus is sok szempontból, amiért lehetetlen nem egyből megszeretni őt. - De tetszik. Nagyon is. - áthajolok hozzá és egy puszi nyomát hagyom a száján. - Összemaszatoltalak sütivel. Szívesen. - és hogy ez mennyire igaz? Arról senkinek nem kell tudnia.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Maddie néha kettősséget szül a viselkedése kapcsán. Az egyik pillanatban még egy komoly szakembernek látom és az öcsém is megijed tőle, aztán jön a kislányos oldala és meglepődöm, hogy egyáltalán sikerült elvégeznie az orvosi egyetemet. Nem kicsinylem le a tudását, csak szokatlan az évődő és játékos lánykával találkozni, ha állandóan a segítőkész és felnőtt oldalát részesíti előnyben. Az elmúlt hetekben felváltva volt közöm mindkettőhöz, de ez betudható annak is, ahogyan a hangulata alakult a betegség napvilágra kerülése óta. Fogalmam sincs, én miképpen dolgoznám fel, ha velem történt volna meg, az ami miatt most ő szenved. Nem a támadásra célzok, hanem az agyában végbemenő folyamatokra. Orvosként azt tanácsolnám, hogy élvezze ki az időt, de ne veszítse szem elől az esélyeket. A műtét kockázatos és nincs garancia arra, hogy elegendő is lesz a teljes gyógyuláshoz. A rizikót nekem kell vállalnom, de közben ott van a férfi is, aki aggódik érte, aki csak civilben van jelen. Szeretném, ha az együtt töltött időben legalább egy kis időre elfeledkezne arról, hogy mi vár rá a közeljövőben. Jared tartogatta azt a bizonyos telefonhívást, akár egy életmentő kötelet dobnak a fuldokló után a vízbe. Számítottam rá a napokban, és ahogyan pár nappal ezelőtt láttam őt…nem is mondtam volna, hogy ma délután egy múzeumban fogunk ülni és gondtalanul nevetgélünk. Az élet érdekes szituációkat tud produkálni, de én piszok szerencsés vagyok, hogy a lent helyett most a fentet preferálja. A sápadt arcszín mellé egy kis piros is társul, imádom, hogy a legapróbb részletekben is el tud veszni, ha valami felizgatja a fantáziáját. A színház kiemelt szerepet kapott, pedig az ötlet most ugrott ki a fejemből. Évek óta nem vettem részt hasonló kulturális programon, mondjuk az orvoslét mellett már az is kikapcsolódásnak érződött, ha időben estem be az ágyba, vagy megittam a haverokkal egy sört. A randis…mert ez valami hasonló lesz igazából kimaradtak a felhozatalból. New York megannyi lehetőséget kínál a szórakozásra és a művelődésre is, de még a negyedét sem használtam ki. A süteményes etetés bejön, meg is támaszkodom a kisasszony combján és úgy követelem magamnak a következő falatot. Nem rest egy kicsit váratni, de végül megkapom. Kicsit jobban oda kell hajolnom, hogy a fogammal lehúzzam a villa széléről, de a számban köt ki az édesség. Nagyokat nyelek és a jobbommal a poharam után nyúlok, hogy beleigyak, de csak pár kortyot, aztán válaszolok is a felvetett témára. - Nem tudtam, hogy ekkora meseszerető voltál, mondjuk melyik lány nem szereti ezeket…és igen a Hófehérke…elég vagány csaj lehetett a hét törpével. – gondolkodom el a hangosan, de szó szerint kiguvadnak a szemeim a Tarzan említésére. - Ősember fétised van? – szökik ki az ajkaim közül, de nem bírom ki nevetés nélkül. Elképzelem, ahogyan a kis szőkeség a tv képernyőjén függ és megállás nélkül az indákon ugráló pasast figyeli. - Mindig is a nehéz esetek vonzódtak, mi? – csipkelődők vele elsősorban magamra célozva. - A hivatástudatot most már tudom honnan eredeztethető. – elhallgatok az édesanyja felmerülésén. Odaát Alaszkában se hozta fel, pedig kérdeztem. - Szép neve van az anyukádnak. – nem fogom boncolgatni, hogy milyen kapcsolata van vele, egyáltalán életben van-e. Az apjáról tudok, őt igazából már elhelyeztem egy képzeletbeli listán a nem szimpatikus személyek között. - Az én anyukámat Rachel-nek hívták. Majd mutatok képet otthon. – mosolyodom el és fogadom a következő villás akcióját. A hallgatásom elnyerése a cél, de közben a telefonomon pötyögök a jegyek végett, de sikerrel zárul a próbálkozásom. - Jesse legyen az én gondom…Samira már hiányolta. – kacsintok egyet és amikor az üzletet nyélbe ütöm még egy puszit is kapok jutalmul. - Máskor nem is jár ez, csak ha színházba viszlek este? – kérdezek vissza és most a kezdeményezést átvéve az ajkaimra tapadok. Kiveszem a kezéből a villát és az asztalra téve a kezeimmel kelyhet formálok az arca körül. Puhatolózóan csókolom meg a felső ajkát, aztán folytatom a szája szegletében, de még nem használom a nyelvemet. - Nem hallottam, hogy kérted volna… - suttogom az ajkai találkozásába. Kicsit önző vagyok, de szeretném, ha beleremegne az élménybe. - Nyisd ki a szemed Maddie…nem ér, ha nem látsz közben. – parancsolok rá vidáman és aztán óvatosan csókolom meg. Amint érzékelem, hogy szétnyílnak a húsos szirmai, akkor a nyelvemmel is áttolulok és szépen elmélyítem a kis játékunkat. Ösztönszerűen fonódnak össze a karjai a nyakam körül, de egy percre se bánom a műveletet. Megfeledkezve a múzeumról és a többiekről, aztán eleresztem és a térdére támaszkodom és egy homlokcsókkal zárom le. - Na, edd meg a maradékot, ez orvosi parancs. Utána mennünk kell, hogy élőben is lássam azt az emlegetett ruhát. – megiszom a maradék italomat és ha végzünk, akkor összeszedem a tányérokat is, és visszaviszem a néninek. A kezét megfogva vezetem ki a múzeum előterébe és a pillantásommal a kijáratot kutatom. - Gondold végig, hogy mi kell otthonról. – nézek az órámra és a kezünket összefonva ki is sétálunk a parkolóba. Az ajtót kinyitom előtte és megvárom, hogy beüljön, aztán elfoglalom a helyemet a volán mögött. - Üzentem az öcsémnek, hogy húzzon fel új ágyneműt. Bízom benne, hogy akad a házban, mert ha nem, akkor el fogom küldeni vásárolni. – avatom be jókedvűen és a lakása felé vesszük az irányt.
Általában nehezen ment, hogy összefoglaljam másoknak a gyerekkoromat, mert ha jobban belegondolok, akadtak jó pillanatai is, csak hajlamosak vagyunk a rosszat éveken keresztül magunknál őrizgetni, a jót meg alábecsülni. Velem sem volt másképp és ez a mai napig sokszor gondot okoz. De ha a fiatal énemet kellene bemutatnom, akkor a mesék egyértelműen az egyik tényezőt tennék ki, ami a személyiségemet formálta. Hank a nap nagy részében nem volt otthon vagy éppen az irodája mélyén bújta a munkájával kapcsolatos dokumentumokat, Alyssa meg bizonyára a világáról sem tudott. Aztán néha amikor tisztább napjai voltak, leült mellém és anyaként viselkedett. Popcornt csinált, chipset bontott és becsempészett még édességet is a felső szekrényből, ahol Hank tartotta az ügyfeleitől kapott bonbonokat, italokat, egyebeket. Olyankor jókat nevettünk és mire Hank kidugta a fejét az irodájából, mi cinkos pillantást vetettünk egymásra Alyssaval, szánkat összeszorítva hogy ne buktassuk le magunkat a korábban befalt csokival. Aztán mikor Hank magunkra hagyott, nevetni kezdtünk amiért sikerült megőriznünk a közös titkunkat. Kislányként ez olyan volt újra meg újra, mint egy újabb remény arra hogy a családunk teljes lehet. Majd Alyssa pár nap múlva megint nem aludt itthon és amikor Hank rajtakapott, hogy néha a mellettem üresen hagyott helyre pillantok, akkor csak annyit szólt: Madelaine, ő már csak ilyen. Minél előbb elfogadod, annál egyszerűbb lesz mindkettőnknek. Idővel persze elfogadtam. Igaz hetek kellettek hozzá meg Hank atyai rivallása, de egyszer úgy keltem fel, hogy már nem várom többé. És ha mégis visszajött? A szobámba bújva vártam meg amíg Hank el nem küldi. Ezek azonban szerencsére nem mérgezték a mesék iránti szeretetemet és pont emiatt beszélek ennyire lelkesen Jake-nek ezekről. Meg persze a színház ígérete is rásegített erre. - Lehet az volt, de őt nem sikerült sosem megkedvelnem. - vonok vállat egyszerűen Hófehérke kapcsán, de aztán a következő kérdése halk nevetést vált ki belőlem, majd feltartom irányába mutatóujjamat is mellé. - Ne, ez szörnyű...ki ne mond ezt így még egyszer. - szórakozok tovább és körbe is tekintek egy pillanat erejéig hátha más is fültanúja volt a beteges énem nyílt felfedésének. - Inkább maradjunk annál, hogy a bonyolult kis összetettsége ragadt meg. Jobban hangzik. - jegyzem meg, de a következő kérdésénél egyből leesik a célzása, így örömmel rá is játszom erre, ha már így felhozta. - Tagadni sem tudnám. - erősítem meg a felvetését. - Mindig is úgy gondoltam, hogy a nehéz esetek mögött olykor egy csodálatos személy lakozik, aki mellett megéri végig kitartani. Örülök, hogy hallgattam az ösztöneimre. - ugyan elmosolyodok, de ettől a szavaimat komolyan gondolom. Lehet nem egyszerű személy.. de komolyan, melyikünk az? Mégis egy olyan ember, aki mindig képes lenyűgözni valamivel. Remélem, hogy egy nap sikerül vele is elhitetnem ezt. Aprót és egyetértően bólintok amikor anya nevét dicséri meg, aztán erről eszembe is jut egy korábbi emlék. - Egyszer mesélte, hogy még a születésem előtt sokat vitáztak Hankkel a nevemet illetően. Ő Allisont szeretett volna, hogy hasonlítson az övéhez, Hanknek meg az Olivia tetszett. Az sosem derült ki, hogy kaptam végül a nevemet. Őket ismerve biztosan ráböktek csak a naptárra vagy bevontak egy harmadik személyt, aki helyettük döntött. - a fejemet csóválom emiatt. - Mindent összevetve örülök, hogy végül nem lettem Allison. - vallom be, majd elmosolyodok ahogyan az ő anyukája kerül szóba. - Milyen szép. - pillantok fel a kék szempárba. - Örülnék nagyon a képeknek. - a mosoly még hangsúlyosabb lesz az arcomon már csak annak a gondolatától is, hogy beavat még egy fontos részletébe az életének. - Aztán a kiskori fotóid se maradjanak ám ki. Cserébe egyszer majd én is előszedem a sajátjaimat. - alkudozok vele mielőtt a sütihez nyúlhatnék amiről nagyon gyorsan sikerül elterelnie a figyelmemet. Ahogyan minden másról is - legfőképpen arról hol is vagyunk jelen pillanatban. - Ragaszkodsz hozzá, hogy időnként ilyen támadásnak legyél kitéve? - az ártatlannak induló pusziból lassan csók lesz, az én szívem meg egyből hevesebben reagál erre a lépésére miközben közelebb húzódok is hozzá. Karjaim egyből megtalálják a helyüket és bele is feledkezem kettőnk pillanatába. Most minden annyira egyszerű és gondtalan. A közösen szervezett programok ígérete, az addig még elvégzésre váró teendők amelyek hétköznapibbak nem is lehetnének mégis most különös izgatottságba tartanak. Egy kis időre minden normális még ha mellette a jövő többnyire bizonytalannak hat. A homlokomon hagyott puszi mosolyt csal ki belőlem a szavai meg halk nevetést. - Igenis, Dr. Lester. - azzal magamhoz veszem a villámat és egyáltalán nem esik nehezemre eltüntetni azt amit a tányéromon hagytunk. A kocsiban ülve már mentális listát készítek magamnak arról, hogy miket is kell elpakolnom, miközben ő az öccsét emlegeti. - Ne legyél vele ilyen szigorú. Majd végső soron elfoglaljuk a szobáját. - mosolygok rá, aztán feljegyzetelek magamnak egy újabb dolgot a telefonomba mielőtt a memóriám vicces kedvében lenne aztán a felét otthon hagynám. - Egyébként meg elég lenne a kezembe nyomnod egy párnát és egy takarót, aztán bárhol elalszok. Szinte az egész gyerekkoromat végigutaztam és annyiféle helyen aludtam már, hogy nincsenek túl nagy igényeim. - fűzöm hozzá mellékesen, miközben a tekintetem róla most a mellettünk elhaladó tájra fókuszál. A lakásom semmit nem változott mégis szokatlan itt lenni ennyi nap távollét után. - Sietek! - jelentem ki biztatóan, aztán egyből a szobámba megyek mire rájövök, hogy a fürdőbe akartam, szóval át is rohanok oda. Egy kis táskába mélyesztem el a legfontosabbakat, aztán visszamegyek a szobámba, hogy előkeressem a ruhámhoz illő táskát, de az nincs a helyén. - Nem láttál véletlenül egy.. - kezdenék bele, hogy Jake segítségét kérjem, de aztán az előszobai fogason rá is lelek a vágyott darabra. - Tárgytalan. Ezeket kérlek megfognád nekem? - a két táskát adom át neki, hogy én a ruhámért még visszamenjek ami teljesen érintetlennek tűnik a szekrényem mélyén. Egy ruhazsákba csomagolom akasztóval együtt, aztán körbenézek, de úgy érzem minden megvan. Még Jesse kedvenc játékáért lehajolok és a ruhához tervezett cipőért is. - Azt hiszem megvagyok. - pillantok ki Jake-re a ruhazsák mögül, aztán át is veszem tőle a táskámat. - Bocsi, hogy így felpakoltalak. Iszok még egy pohár vizet aztán mehetünk. Te kérsz valamit? - kérdezek rá a konyha felé menet.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
A múzeumos túra után, ami aztán vegyes érzéseket tartogatott utána valahogy kikötöttünk a büfében és egy cseppet se bántam, hogy lelassítottuk a délutánt. Az idő szaladt, de nekünk szünetre volt szükségünk. A menekülés a gyengék fegyvere, de néha töltekezni is kell a nagy csaták előtt. Maddie napok óta nem volt ennyire jól és kicsit aggódtam is amiatt, hogy ez csak átmeneti állapot, de próbáltam a háttérbe szorítani a dokis énemet. Sok mindent láttam az elmúlt években a pályafutásom alatt. A kórházban töltött évek egy része megkeserített, de közben fel is készített a halálra. A mindennapjaim részét képezte és habár egy-két eset megviselt, orvosként az ember megszokja, hogy az élet velejárója. Maddie-t óvni szerettem volna az eshetőségektől és igyekeztem megadni neki a hétköznapiságot. New York és Alaszka között hetek teltek el, de mindkettőnknek kijutott a rosszból. A süteményes évődés és a mesék világa azonban egy kis reményt ad ahhoz, hogy ne búslakodjunk annyit. Természetesen az agyam egy része kattog az utazás miatt, sok dologról kell tárgyalnom a másik idegsebésszel, de azt hiszem, hogy megéri a küzdést. A tekintetem többször vándorol át a szőkeségre és magamba iszom a látványt ahogyan mosoly kúszik az ajkára vagy éppen elpirul, mert rám néz és nem bír ellenállni a sármomnak. A hülyének is egyértelmű lenne, hogy vonzódik hozzám, habár ez kölcsönös és én nem szaladgálok vörös orcával, de az ágyékomban nagyon is érzem a rám gyakorolt hatását. A sarokban foglaltunk helyet és a székét a két lábam közé húztam, hogy rabul tudjam ejteni. A színház ötlete a semmiből érkezik és nem is igazán gondolom át, csak megrendelem a jegyeket estére. Évek óta lakom ebben a városban, de még színházba nem mentem el. A munkám mellett csoda, ha normális kaját ettem vagy kimozdultam, de mégis néha nem árt a kulturális sokk is a szervezetemnek. - Bonyolult összetettsége? Tarzan nem éppen a bonyolult karakterek egyike…ősember. A kapcsolatok tipikus kerülője. – fogadom el a felém kínált édességet és azon majszolok mialatt ő beszél. Be nem áll a szája, de ekkor tudom, hogy legalább sínen vagyok és kicsit sikerült kiszakítanom a jelenből. - Egyszer olvastam valahol egy cikket arról, hogy az érzelmileg sérült emberek a legjobbak az ágyban, de cáfolj meg, ha nem így van. – nyújtom ki a nyakamat és egy mosollyal szívózom vele. Egyikünk családja sem a legjobb példa a tökéletes mintára, de azt hiszem, hogy pontosan ezért akarunk eltérni az átlagtól. Bennem már egy ideje érik, hogy apává akarok válni, de nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy készen állok a családalapításra. Maddie nem ijedt meg Hannah-tól, amit jó jelnek is vélhetnék, de nála sohasem lehet tudni, hogy éppen mi jár a fejében. A karrierje fontos, de közben nő is…bizony előbb vagy utóbb választania kell, vagy már régen meghozta ezt a döntést és tudatosan zárkózik el a babaprojekt elől? - Tényleg a gyerekneveknél vagyunk? – nevetek fel és meghallgatom a variációkat. – Az Olivia tetszik, volt egy olyan nevű barátnőm a gimi alatt. Mondjuk akkor sokan fordultak meg az ágyamban. Soha nem állítottam, hogy a jók közé tartoztam volna. – vonom meg a vállamat, és most az én anyukám nevét hozom fel. Rajongtam érte és a szívem egy része fáj is a veszteség miatt, de már annyi éve történt. - Rólam nem fogsz látni kompromittáló képeket, de az öcsémről szívesen mutogatok. Nem gondolod, hogy ez sértené a személyes jogaimat? – biccentem fel az államat és a szemébe mélyedek. - Ó, igen. – felelek neki a támadásra, de a csók jobban lefoglal és a közöttünk lévő távolság csökkentése. Megszakítva a játékunkat megkérem rá, hogy egye meg a maradékot és aztán, ha végeztünk, akkor a kocsi felé terelem a kisasszonyt. Minél hamarabb visszaérünk a házhoz, annál több időnk lesz elkészülni az estére. Nem vagyok rest észben tartani, hogy álljak meg a lakása előtt a ruha miatt. A női készülődés megint lepipál és az ajtóban állva nézem végig a mérgezett egérre hajazó manőverét. - Mindened megvan? – a táskát elveszem tőle, kapásból kettő is landol a kezemben. A ruhájából nem látni semmit, mert elcsomagolta és valami játék is a keze ügyébe kerül. - Ne vigyem én le a ruhát is? Mondjuk a lift nem ártana most. – vetem fel, és ha készen van máris kiveszem a kezéből a maradékot is. - Nem sokan mondhatják el magukról, hogy saját hordozó fiújuk van. – kacsintok rá a lépcsőn lefelé, mert ugyan minek is szerelnének egy házba felvonót? Az ajtót kitárom előtte és a kocsiig meg sem állunk. A csomagtartóba pakolok be és beülve a volán mögé az előttünk lévő útra koncentrálok. - Megtennéd, hogy írsz egy sms-t a nevemben Jason-nek? A kutyáknak most kellene nyers húst adnia. – közlöm és a kormányt jobbra rántom el. A forgalom elviselhetetlen a délutáni csúcsforgalomban, de szerencsére negyedórán belül a házunk előtt állítom le a motort. - Kipakolok hátulról. Menj csak előre a kulcs a táskámban van. – mutatok neki a hátsóülésre és összeszedem a maradék szatyrokat is. Nekem hála a lakásunk tágas és ikerépület, szóval kert is akad hozzá. A pillantásom a kutyákat keresi, de természetellenesen nagy a csend. - Hahó? – Hannah sikkantását követően már mindent értek. A cipőmből bújok ki a vetkőzés közepette és kukkantok be a nappaliba. Samira tütüszoknyában, Jesse koronával a fején és Ceaser Dózerrel együtt teáskészlet körül fekszik és ül…Hannah meg középen töltögeti a vizet a műanyag csészékbe. Dózer belenyal és a hang forrása az utána kapott nyalástól van. - Döbbenet mire képes az unokahúgom. – rázom meg a fejemet a mutatványa előtt. - Helló ördögfióka. – integetek neki és már rohan is felénk. - Jaj kincsem. – kapom fel és megpörgetem a levegőben aztán puszikkal halmozom el. - Az apád hol van? – kérdezek rá és mielőtt beljebb mehetnénk Dorian hasonló felszerelésben jön ki a konyhából, mint a kutyák. - Teadélutánt tartottatok? – emelkedik meg a szemöldököm.
Bevallom eléggé tartottam ettől a helytől meg a velejáró élményektől. Hetek múltán is nyomasztóan éltem meg az itt történteket, de mostanra úgy érzem egy részétől megszabadulhattam, ebben pedig Jake jelenléte és támogatása nagyon sokat segített. Nem láttam rajta jelét, hogy őrültségnek tartaná az ötletemet vagy ne értené meg mennyire szükségem van erre. Nála jobb embert keresve se találhattam volna akivel most szívesebben lennék itt. Azt viszont álmomban sem gondoltam volna, hogy egy mesehős személyéről fogunk eszményi vitát folytatni mégis szórakoztatónak találom amiért ez így alakult. - Jake, olyan nincs hogy csak egy ősember. - kezdek bele szinte már tudományosan és nagy erőfeszítésekre van szükségem, hogy közben ne röhögjem el magamat. - Ő részben elveszett és bár a hiányt kitöltötték mégis Jane megjelenésével a világa 180 fokos fordulatot vesz. - itt már mosolyogni kezdek és a fejemet is ingatom mellé. - Talán egy kicsit tényleg sokszor néztem meg. - adom meg magam végül és csak remélem, hogy nem most írtam alá azt a meghatalmazást ahol komplett idiótának mutatom be magamat előtte. Jókat mosolygok az érzelmileg sérült emberek mellett szóló érvek újabb pontján, de a reakció sem marad el a részemről. - Eddig jó eredményeket kaptunk, de úgy vélem nem árt még több teszt kört elvégezni. Természetesen csakis a tudomány kedvéért. - az utóbbit gyorsan fűzöm hozzá közben viszont szórakozottság csillan fel íriszeim mélyén. Izgatottság uralkodik el rajtam, hogy még többet megtudhatok a családjáról és közben én sem tartom meg magamnak a sajátomról az emlékeimet. - Felkészültnek kell lenni mindenre. - vonom meg finoman a vállamat. - Magamat ismerve egyetlen vállalható név se jutna eszembe még akkor sem mire szegénykém megszületne. - nevetek fel halkan. - Ugyan már, Lester! Nem kell zsarolási alap az öcsédről. Azt pedig ne akard velem elhitetni, hogy egyetlen olyan képed sincsen amire ha ránézel egyszerűen csak az jár a fejedben, hogy miértmiértmiért. - ívesebben terül el arcomon a mosoly közben meg a szemeit fürkészem. - Például Alyssa egyszer készíttetett rólam egy fotósorozatot még úgy egy éves korom környékén. A mai napig kísértenek. - osztom meg vele és most is elég csak kimondanom ahhoz, hogy megelevenedjen előttem mind a húsz rémületbe kergető kép és a kék színben pompázó fotóalbum. Sokszor bánom, hogy a gondolatok kitörlését még nem sikerült feltalálni. Egy részem most igazán díjazná a csók után ha visszahúzódhatna a lakása kényelmébe Mr. Lesterrel, a másik meg alig várja hogy kiöltözzön és színházba menjen az őrületesen jóképű társaságával. Nehezen is megy az elszakadás tőle, de muszáj haladnunk, ha nem akarunk elkésni. Mindezek ellenére elraktározom magamnak ezeket a perceket későbbre is. A lakásomba gyorsan megy a pakolás, aminek szegény Jake lesz az áldozata. - Ne haragudj, máris átveszek valamit. - bocsánatkérően pillantok fel rá, mert igazából sosem esett nehezemre a cipekedés. - Állj be a sorba drágám és vésd fel a nevedet a hosszas lista alá ahol a lakók kértek egy lift beszerelését. Vagyis pontosítok... - tartom fel mutatóujjamat itt. - megjavítását. Életembe nem hallottam még annyi szakmai kifogást amit ennek a témának a kapcsán hoztak fel egy-egy lakásgyűlésen. Szóval elfogadtuk: lépcsőzünk. - magyarázom el neki miért kell ezt a pár lépcsőfordulót megtennünk. Nem lehetetlen megszokni, beletörődni, de határozottan elég ahhoz egyetlen vele kapcsolatos megjegyzés, hogy az ember lánya mérgelődni kezdjen az egy a sok közül igazságtalanság miatt ami éri őt élete során. Jake kérésére meg is írok egy üzenetet Jasonnek, de a kapott válasz miatt megemelkedik a szemöldököm. - Oké, szerintem megértette, de az összefüggéstelen válaszból ítélve a távollétünkben elsajátított egy idegen nyelvet is. - megmutatni nem tudom neki, hiszen vezet, de én azért még egyszer nekifutok az elolvasásának. A 'rendbrbn, kösxiönnnpöm' érdekes visszacsatolás. Reméljük eljutott az infó rendesen. Ennek bizonyítéka azonban a házba lépés után értelmet is nyer ahol egy nem mindennapi teaparti fogad minket kutyástól meg mindenestül. - Oh, ez.. - ennyi szökik ki az ajkaim közül mire Jason is megjelenik kezében a telefonját cipelve. - Bocs az üzenetért. Hannah zokon vette amiért teázás közben elő mertem szedni a telefont. - sóhajtva egyet helyet is foglal a földön valahol a kutyák mellett, de amikor tekintete a lányára téved egyből nyoma sincs neheztelésnek, csak rajongásnak. - Megesik. Értettünk mindent. - mosolyodok el, aztán Jake-re pillantok. - Szerintem nagyszerűen festenél este egy tiarával a fejeden. A rózsaszín kiemelné a szemeid színét. - a szórakozottságom továbbra se tűnik el, Jason meg áthajol a lányához és kezeivel két oldalról befogja apró füleit. - Ez az este meg tiara valami beteges hálószobai játékra utal vagy mentek valamerre? - most már elengedi Hannaht közben minket is figyel két koccintás és egy képzeletbeli teafogyasztás közben. - Képzeld a bátyáddal színházba megyünk. - válaszolok izgatottan. - Erről jut eszembe, megyek is a csomagjaimért aztán irány egy frissítő zuhany. Sietek! - egy puszit nyomok Jake arcára és először kimegyek a kocsihoz, hogy magamhoz vegyem a dolgaimat amivel korábban sikerült felpakolnom őt. Reméltem, hogy a rosszullét még kibír pár órát nélkülem. Mindenesetre felkészülök mindenre.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Orvosként mindig a realisztikus oldalt kell képviselnem, mert nem lehetek optimista, miközben valakinek esélye sincs a gyógyulásra. Maddie mellett ülve azonban nem villogtathattam meg a reális érvekkel rendelkező énemet, mert akkor saját magamba döftem volna a kést és nem belé. A jó dolgokra kell fókuszálnunk, örülnöm kell, ha nem szorul rá egy kis fájdalomcsillapítóra, vagy étvágya van az édességek iránt. Ezek apróságoknak tűnnek, de az agydaganatok sokkal agresszívabban pusztítják el az emberi testet, mint más daganatfélék. A hiedelmekkel ellentétben itt a központi idegrendszert támadják meg a sejtek és sokkal kényesebb is ez a terület, ha kezelésről van szó. Szóval bátran kijelenthetem, hogy az örömöm és a mosolyom sokkal őszintébbnek hatott, mint általában szokott lenni, ha esélyekről kell beszélnem. Neki minden követ megmozgatnék, mert számomra is fontos személy lett. Az érzelmi érintettség más megvilágításba teszi az esetet és tudom, hogy hidegvérrel kellene a jövőbe tekintenem és majd annak is eljön az ideje, hogy a keményebbik felem kerekedjen felül, de egyelőre a mai napot szerettem volna abban a biztonságos közegben megtartani, ahol fel tud lélegezni és nem egyből betámadom a lehetséges kezelési metódusokkal. A lelkemnek is jót tett volna, ha ma estére elszakadunk a valóságtól és így jött az ötlet, hogy menjünk színházba. A napját se tudnám megmondani, hogy mikor voltam utoljára hasonló programon. Az iskolás években kötelező volt és talán odaát Seattle-ben is akadt egy-egy alkalom, ha a kollégákkal mentünk el, de önszántamból régen hajtottam fejet a kultúrának. Az orvoslás mellett nincs idő a kikapcsolódásra, vagyis erre a formára vajmi kevés. Nem rendelkeztem fix időpontokkal és hónapokkal előre lefoglalni valamit nem vallott volna rám. Maddie-nek szüksége volt az elterelésre és azt hiszem, hogy jó úton jártam a sikerességem tekintetében. A galériához tartozó büfében ütjük el a rossz emlékek utáni feloldási pillanatokat. Még most sem igazán tetszik a történet, és ha itt lettem volna, akkor kiakadtam volna korábban is, de utólag már nem sokat tehetek az ügyben, maximum annyit, hogy támogatom lelkileg benne. Nem vagyok a szavak embere, én a tettekben hiszek. Az evés és a könnyed csevej flörtölős pillanatokat szerez mindkettőnket még hozzá annyira, hogy totálisan sikerül kizárni a külvilágot. Nem érdekelnek, hogy hányan bámulnak meg kettőnket és az sem, hogy kinek tetszik az elfoglalt asztalunk vagy a hangos nevetésünk. - Az ősember nem fog változni, bármennyire is belemagyarázod a kis tanulmányaidat. A meséknek az a lényege, hogy higgyünk egy másik világban, ahol a jó mindig győzedelmeskedik és a gyerekek megtapasztalhatják, hogy mire képes a fantázia. A mágia nem a tudományon alapszik. – ingatom meg a fejemet tudálékosan, pedig ezt is meg lehet magyarázni, de nincs kedvem többet látni bele. - Egyszerűen valld be, hogy ezek a zsánereid, akik nem tudnak normálisan kommunikálni. – húzom ki a gerincemet és most az ő combján támaszkodom meg, amíg az utolsó falatokkal etet meg a süteményből. - Na… - védekezek a gyerekkori képek kapcsán. – Biztosan akadnak képek, de inkább Los Angelesben. nem igazán hoztuk el az emlékeinket. – rovom meg érte, de nem túl szigorúan. - A kisebbik Lester fél tőled, nem tudom, hogy feltűnt-e…nem igazán rajong azért, hogy mások olvassanak belőle. – nevetek fel és megiszom a maradék kólát is, hogy indulásra készek legyünk. A csók után el is startolunk, mert az első megálló az ő lakása lesz, hogy összeszedje a holmikat. Nem tartom fel, de sorjában kerülnek a kezembe különböző táskák és kiegészítők. - Nem kell, még nem dőltem el. – hagyom rá, csak igyekezzen, mert lassan bepisilek és már rám férne egy kis zuhany is a nagy esemény előtt. Az imáim meghallgatásra kerültek, mert a következő tíz perc alatt összekészül és máris a Lester rezidencia felé vehetjük az irányt. - Nála már régóta más nyelv a menő. – vetem fel és bízom benne, hogy nem vár ránk akkora rendetlenség, hogy még azzal is foglalkozni kelljen. Nem titok, hogy ott fogunk aludni és remélem ezt a drága öcsém is felfogja. Maddie unokatestvérét nem akarom zavarni az esedékes randija közben, nekünk meg a ház nem kicsi egy ottalvós bulihoz. Mondani se kell, hogy a fogadtatás nem marad el. A távollétünkben a kutyák lettek az új teadélután résztvevői meg az öcsém természetesen. Ki is nevetem, amikor átlépjük a küszöböt és megpillantjuk az alakját a tiarában. - Naaa… - pakolok le az előtérben és becsukom az ajtót is. – Nem fogsz ebben látni, hacsak nekem is lányom születik…de az még messze van. – hagyom rájuk és most az öcsémre nézek. - Neki jobban áll, mint nekem. – fogadom el a puszit és utána szabadjára engedem. Jason csak hápog és mutogat utána. – Mit néztek meg? – kérdez rá némi féltékenységet felfedezve a hangjában. – A szépség és a szörnyeteget. – válaszolok és megindulok, hogy felemeljem az unokahúgomat. – Szia…hercegnő. – puszilom meg őt és végignézem a seregén. – Ma itt alszunk mi is, szóval keresd elő a tiszta ágyneműket…remélem még van. – pillantok sokat sejtetően a testvéremre. – A kutyák jól vannak, ahogyan látom. – ingatom meg a fejemet és átadom Hannah-t az öcsémnek. – El kell mennem pisilni…annyit ittam. – szaladok is az alsó szintre és bezárkózom a fürdőbe. Nem tart sokáig a művelet és már megyek is vissza a játszótérbe, de amint leülök a földre a három kutyám egyszerre támad be. – Helló… - vakargatom meg a hatalmas bundákat és elterülök a földön, hogy egy kicsit élvezzem az ő szeretetüket…
Nem túlságosan az a fajta vagyok akinek könnyedén megy a spontán viselkedés. Aztán időnként mégis megtörténik, de az utána lévő pár órában biztosan az agyam nem jó néven veszi a tervezés hiányát. Amióta csak eljöttem Phillyből ez az életem része volt. Az egyetemet valószínűleg túl sem éltem volna a naptáram nélkül, ahol legalább ötven féle javítás sorakozott fel az állandó változások miatt. Aztán a lakásom hűtőjén is ott virít egy naptár, ami sokszor inkább olyan jegyzetek tárháza amiket nem kellene elfelejteni. Míg másoknak normális időpontokat tartalmazhat egy naptár, nekem egy pénteki naphoz például az van felírva, hogy ne felejts el tejet venni vagy hogy Jesse már megint eltűntette a játékát, szóval a héten irány másodszorra is a kisállat bolt. Persze, akkor felmerül a kérdés, hogy miért nem csak egyszerű jegyzeteket pakolok ki? Jogos felvetés, de van magyarázatom is hozzá. Egyszerűen nem akarom, hogy a fél órás válogatást igénylő naptáram kihasználatlan legyen, márpedig az én szabadidős programjaim száma miatt üvöltene az ürességtől. Így legalább azt a látszatot keltette mindig is, hogy élek annyira amennyit a társadalom megkíván. És hogy miért kanyarodtam ki erre? Mert Jake megismerése után ez a percről percre történő beosztás kényszere alábbhagyott. Vele megengedhetem magamnak, hogy úgy mondjak igent egy programra, hogy közben az egyetlen idegesség amit érezzek az az izgatottság miatt legyen és ne amiatt, hogy minek mit kellene követnie. Mert mellette tudom jól azt, hogy minden rendben lesz és ha mégis valami félresiklik, akkor annak megoldása nem kilátástalan vagy olyan ami egyszerre és nyomasztóan rám hárul. Szóval mikor az esti színház ígérete felszínre került a válaszom egyértelmű igenként tört elő belőlem. Máskor már attól frászt kaptam volna, ha két nappal előtte bejelentettek volna egy közelgő programot. Most meg alig várom, hogy elmenjünk és ez sokat mond arról mit is jelent ő számomra. Talán félelmetesnek kellene lennie ennek a ténynek, de az elmúlt napok és a kapott hírek után ez egy olyan boldogság forrás aminek minden percét szeretném maximálisan átélni. Megnevettet azzal ahogyan belemegy a kavargó gondolataim őrületébe. Ha valakinek azt mondtam volna, hogy elemezzük ki az ősembereket és vonjunk párhuzamot Tarzannal, akkor azt mondta volna, hogy elment az eszem. Jake ezzel ellentétben a társaságom lesz ebben amiért ha akarna sem tudna jobban lenyűgözni. Csak reménykedni tudok benne, hogy a tekintetem kifejezőbb azzal kapcsolatban mennyire is kedvelem őt, miközben a mesék értelmét taglalja nekem. - Mhm, legyen..bűnösnek vallom magamat. - vetem oda megadóan és bájos vállvonással ahogyan a nehéz esetek iránti rajongásom kerül szóba. Mindig is szerettem őket - legfőképpen azt az egyet, aki most velem szembe ül. Lebiggyesztem kicsit az ajkaimat amikor kiderül, hogy nincsenek a közelben kiskori képei, de aztán egyből megváltozik az arckifejezésem és csodálkozva magamra mutatok amikor a testvérére terelődik a szó. - Tőlem? Ugyan már. Semmi félelmetes nincs bennem és valljuk be még sosem került rá sor, hogy kielemezzem őt. Gondolod segítene neki eloszlatni ezt a butaságot, ha szembenézne a félelmeivel? - gondolkozok el, de kétlem. Egyszerűen nem mindenki szereti, ha szembesítik a valósággal, köztük valamikor én sem. Azért remélem ez idővel átalakul benne és nem mindig a gonosz boszi leszek neki, aki a megjelenésével próbálja ellopni a gondolatait és a gyerekkorát. A közösségi ház elhagyása után nem sokat időzünk a lakásomba, mert nagyjából körvonalazódott bennem az út során, hogy mit vennék fel vagy mire van pontosan szükségem. Ezután viszont egyenes út vezet minket vissza a Lester rezidenciára, amit egy érdekes üzenetváltás keretében sikerül átadni az öccsének, aki a megérkezésünk után magyarázatot ad erre, ha amúgy nem hinnénk a saját szemünknek. Aztán még jön Jake megjegyzése a jövőbeli lányáról, én meg készülődés címszó alatt kimentem magamat mielőtt az idegeim tönkremennének. Hányszor is került ma szóba a gyerek téma közöttünk? Azért a fürdő felé igyekezve már nem tudom visszafogni, hogy ne mosolyodjak el ezen. Egyszer csodálatos apa fog válni belőle! A zuhanyzást követően a magammal hozott kétféle szettre pillantok. Először azt szedem elő amit már korábban is említettem neki, majd táncolom bele magamat. A tükrön összegyűlt párát egyik kezemmel letörlöm, aztán felmérem a végeredményt. Hümmögve egyet fogom fel a hajamat, majd apró fintort vágok és végül oldalra igazgatom. Úgy már jobbnak tűnik, valami mégsem az igazi. Az viszont észrevehető a tükörképemen, hogy kipihentebbnek tűnök, még ha párszor a nap folyamán éreztem is enyhe szédülést, de mivel csak pillanatokról volt szó, így felül tudtam kerekedni rajta. Még kétszer - háromszor fordulok, aztán kibújok végül a ruhából és felpróbálom a másikat. Ez egy elegánsabb, fekete szett, de ez már elsőre sem vált ki belőlem bizonytalanságot, ami jó pont. A hajamat most a változatosság kedvéért egy lófarokba kötöm fel és egy leheletnyi sminkkel is feldobom az összképet. Mivel már korábban rendet tettem magam után a fürdőbe, így a kezeimbe kapott magassarkúmmal lépek ki onnan, de majdnem sikerül elsodornom Jake-t. - Oh, szia. - mosolyodok el egyből. - Még a végén leterítelek itt a nagy lendületben. - teszem még hozzá a kék szempár fürkészése közben, aztán lepillantok magamra. - Nos, hogy tetszik? Jó leszek így majd? - forgok körbe egyet előtte, hogy kikérjem a véleményét.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
Miért nem vagyok pusztán orvos és gondolkodom úgy, mint egy sebész? Már az egyetemen megtanuljuk a különbséget egy orvos és egy sebész között. A gondolkodásmód teszi csak a differenciát, mégis árnyaltabb a kettő közötti metszet. Mindkettő esetében elmondható, hogy életmentés a cél, de csakis ez az egyetlen vonulat. Az eszköz teszi mássá a történetet és itt van az, ahol nekem a kettő találkozása nem feltétlen kielégítő. Életekről dönteni nem kiváltság, ahogyan sokan hiszik. A belénk fektetett hit egy újabb felelősségvállalás, aminek súlya alatt rengetegen roppannak össze a jelöltek közül. Az orvos szem előtt tartja a beteg igényeit, egy kicsit talán enged az érzelmeknek is, hiszen közvetlen kapcsolatban áll az emberrel. A sebész ellentétben ezzel a testet látja és a vágásra váró területet. A munka neki abban rejlik, hogy felnyisson valakit és helyre tegye a károkat. A műtőben remekel, érzelemmentesen tekint a páciensre, mint egy megoldásra váró feladatra. A munkánk sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint amire az emberek az egyetem után számítanak. Valóban megtanulod, hogyan kell jól használni a szikét, a testen belül milyen folyamatok zajlanak, egyes betegségeket miről fogsz megismerni, de az igazi feketeleves akkor köszönt be, amikor elkezded a rezidensi időszakodat. Nemcsak a feletteseid szekálnak, tiszteletet követelnek a nővérek, műtős kollégák is. Mindenki alulról kezdi a ranglétrát, és ekkor találkozik először hús-vér betegekkel is. A könyvek hasábjain feltüntetett képek elvesznek a memóriádban, mert amint megérintesz egy égési sérülést, már nemcsak azon kattog az agyad, hogy melyik fejezetben olvastál róla, hanem illatok és benyomások is társulnak mellé, akárcsak az igazi műtétek esetében. A csapatban rejlik az erő, és ha valaki sebész létére azt hiszi magáról, hogy a tökéletességet róla mintázták, akkor nagyon téved. A láthatatlan kezek és elismerések teszik ki a siker nagy részét. A tudás magában nem hatalom, ha nincs érzéked az emberekhez és nem szocializálódtál eléggé…igen jó sebész lehetsz, de orvosból csak középszerű leszel. Megannyi szakorvosjelölttől hallottam már, hogy a műtétek nem olyan nehezek, mint egy konkrét esetet végigvezetni és felállítani a diagnózist, miközben megpróbálnak emberségesnek megmaradni. A félelem egy alap funkciónk. Az ismeretlen és a változás utáni kérdőjelek a kórházakban a mindennapjaink részét teszik ki. Meg kell küzdeni vele, különben, ha leblokkolsz, akkor mások láthatják annak kárát. Ebben a cipőben járok most én is sajnos. Sebésznek kellene lennem, mert az előttem álló feladat kihívás és életem munkája lehet, de ott van a háttérben az ember, az orvos, aki szoros kapcsolatban áll a betegével. Tetőzzük a képletet azzal, hogy itt az érzések dominálnak. Maddie nem csupán egy test, vagy egy félelmet ismerő beteg. Az életem részét képezi kisebb-nagyobb megszakításokkal, akinek szüksége van rám és a tudásomra. Bennem is vannak kételyek, de valami más is. Mi lesz akkor, ha nem sikerül a műtét? Nemcsak egy beteget fogok elveszíteni, hanem annál sokkal többet. Sokszor a számon volt már, hogy kimondjam neki nem vállalom, de az utolsó pillanatban táncoltam vissza és szántam el magamat arra, hogy elutazzak Seattle-be a konzultációra és meggyőzzem a kis agyamat, hogy ez az opció nem él. Sebészként a kudarc nem ismert állapot, én is tudok így viselkedni, mert a műtőben kételynek helye nincs. A kezem nem remeghet meg, ha valakinek az agyában turkálok. Nem gondolhatok majd arra, hogy előtte csókoltam, vagy a közelemben engedtem. El fog jönni az ideje annak, hogy egy kicsit eltávolodjak tőle, de csakis azért fogom tenni, hogy meglépjem ezt az akadályt. A mosolya most is csak arról árulkodik, hogy bízik bennem, miközben megérkezünk a lakásomba. A többiek otthon a nappaliban teáznak, mi meg nagy pakkokkal együtt cipekedünk be az előtérbe. A látvány magáért beszél és szabadjára is eresztem a szőkeséget, hogy nyugodtan lakja be a területet, mialatt én kicsit egyesülök a kutyákkal és a családommal. Samira és Dózer nem bírnak a vérükkel és egyenesen a földre küldenek. - Elég legyen. – szólok rájuk lágyan és a kezemmel ott érem a szőrüket, ahol csak tudom. Mind a ketten fontos szerepet töltenek be az életemben, de Ceaser-t sem szeretném mellőzni, vagy Jesse-t. Mind a négyen rám vetődnek és kapok nyálas puszikat meg egy kis fingást is az orrom alá. - Mit esznek rajtad? – fintorodik el a testvérem és vissza is szólnék, de túlságosan lekötnek a tappancsok. - Amit rajtad nem. Okos vagyok és hűséges társ. Fogalmad sincs róla, hogy mi a felelős állattartás. Hat éves sem voltál, amikor kinyírtad az aranyhalat azzal, hogy túletetted. – nevetek fel az emléken, de nem hagyja annyiban az öcskös. - Mit vártál tőlem? Anya azt mondta, hogy ne felejtsem el, különben többet nem kapok háziállatot és akkor már hörcsögöt akartam. – felülök a szőnyegen és Hannah-ra nézek. - Belé is több felelősség szorult, mint beléd. Még jó, hogy nem kaptál hörcsögöt anno. – megvakarom Jesse fejét, aztán felállok a földről és egy fejpuszit nyomva az unokahúgom üstökére elindulok, hogy kaját töltsek ki a négylábúaknak. A hatalmas zsákból ötször is ki kell mernem, de már rajzanak is, hogy rávessék magukat a tálakra. - Ez az. – megnézem, hogy mi lehet a szőkeséggel, de akkor jön ki a fürdőből, amikor felérek az emeletre. - Ejha…ma a fekete a menő? – pillantok végig rajta egy mosoly kíséretében, de nem vagyok rest elkapni a derekánál fogva és pofátlanul végigmustrálni a testét. - Jó választás. Tetszik a hajad is, keveset látom felfogva. Na megyek én is. – csókolok bele a nyakába. - Ne halj bele a várakozásba. – kacsintok egyet és egy fehér pólót, egy fekete nadrágot és egy fekete zakót veszek ki a szekrényből. Nálam nem tart sokáig a zuhany, pasiból vagyok, ezért a készülődés tíz percnél többet nem vesz igénybe. A zakóba bújok bele és megyek ki a szobába. - Hahó…na itt vagyok. – támaszkodok meg az ajtófélfán és onnan lesek bele a kék szemeibe. - Lassan indulhatunk is. – vetem fel az ötletet. – Hacsak előtte még nem mész kacsázni egyet Hannah-val a kádba. Imád rombolni. – vigyorodom el.
Az öltözködési stílusomról egy szó juthatna a kritikusok eszébe: unalmas. Valljuk be - valahol természetesen fájna -, de nem állnának messze a valóságtól. Nem vagyok a bevállalós típus, aki rikító színekkel vagy rövid és kivágott szettekkel szórakoztatná a környezetében élőket. Persze a szemem olykor megakadt egy-egy a stílusomtól eltérő darabon, de aztán mindig lebeszéltem magamat róla, hisz úgysem lett volna bátorságom kimozdulni benne az utcára. A négy fal közé meg minek? Köszönöm szépen, én nagyszerűen éreztem magamat a csinos blúzaimmal, ceruzaszoknyáimmal vagy éppen a lazább, farmer-póló párosításaimmal. Azonban az én kedvemet is izgalom-fokozatra kapcsolta, hogyha olyan programon vehettem részt, ami megkívánta, hogy mélyebben tanulmányozzam a szekrényem tartalmát vagy rosszabb esetben átadjam magamat a sürgető pániknak, ami a boltokból-boltokba rohangálást jelentette. Ugyan az évek során túlzottan nem szaporodtak el ezek az események, így ebből a szempontból is örültem, hogy ma végre mégis lesz alkalmam - reményeim szerint - lenyűgözni valamivel a partneremet. Az első választás reménytelensége sem veszi el a kedvemet, habár egy részem természetesen bánja, hogy az elképzelés nem találkozott a valósággal. Egy módszert azonban már évek óta alkalmazok, mégpedig hogy mindig adok magamnak egy második lehetőséget. Ha pedig az sem válik be? Akkor teret engedhetünk egy kis pániknak meg az újratervezésnek. Előbbi elsajátítását mostanában úgyis mester szintre emeltem, mert az életem alakulását figyelembe véve hiába kapaszkodtam bele egy ötödik verzióba is, valahogy minden elképzelésem elbukott. Ma jól esik ezért egy kis kontroll magam meg a napom felett, mert legalább nem nyomaszt az az érzés, hogy bármivel próbálkozok is, a bizonytalanság már készen áll, hogy az utamat állja benne. Az utolsó simítások indítanak el kifelé a fürdőből meg majdnem Jake-nek is neki. Egyből mosoly szökik az arcomra és levakarhatatlan részévé válik minden közelébe eltöltött plusz másodpercnek. - Az ilyen visszajelzéseket szeretem. - a vállára simítom a kezemet és ha tehetném még kiélvezném kettőnk lopott pillanatát, de az idő vészesen rohan mellettünk és erre ő maga is emlékeztet. Így bár nehezen is, de a nyakamra hintett csókjával beérve engedem el őt végül. Azért az ezt követő mélyebb sóhajtás egyértelmű jele annak, hogy bármibe is jelenik meg előttem, az biztosan megbolondítja majd a belső értékeimet. Határozottan nem az első eset lenne. A táskám tartalmát nézem át még utoljára - immáron a harmadik alkalom után. Mentségemre szóljon, kicsit máshol járok fejben és amikor felpillantok belőle az ismerős hang hallatán akkor már tudom, hogy egy ötödik sem ártana. Szó szerint semmire nem emlékszem, hogy mi lapul a táskámba. - Oké, most csak szimplán igazságtalan vagy! Hogyan várhatod el, hogy így az előadásra koncentráljak? - mosolyodok el egyből, majd belebújok a cipőmbe és csak ezután sétálok mellé. - Jól nézel ki, Lester. - egy puszit nyomok az arcára, tenyeremet pedig mindeközben a mellkasán pihentetem, mint aki az érintés erejével is próbálja elraktározni a látványt. - Igen, ez határozottan nehéz lesz. - jegyzem meg halkabban, aztán sóhajtok is egyet mellé, mint aki megbékélt a sorsával. Ennek ellenére egyáltalán nincs egyetlen okom sem panaszra.
Parkolót keresni a színház közelébe olyan, mint tűt a szénakazalba, de azért egy utcával lejjebb sikerül végül találnunk egyet, ami ugyan nem hosszasan, de sétát igényel. A bennem elhatalmasodó izgatottság eközben egyre nagyobb méreteket ölt, melynek létézését csak mértékkel igyekszem mutatni a külvilág felé. Még a végén elkergetném vele a partneremet, aztán végképp nem tudnék figyelni az előadásra. - Annyira kíváncsi vagyok hogyan oldották meg az egészet. Bennem nincs egy kicsi színészi tehetség sem, így mindig rácsodálkozok, hogy mások mennyire tehetségesek. - osztom meg vele, de közben ahogyan egymás mellett haladunk és a kisujjam az övét súrolja, a gondolataim egyrészt elkanyarodnak abba az irányba, hogy hogyan érintené, ha megfognám a kezét? Zavarná őt vagy tetszene neki? Annyira elszoktam már attól, hogy egy férfi társaságában mozduljak ki az otthonomnak nevezett vackomból, szóval érthető amiért nem vagyok tisztában a mi lehet vagy nem lehet kategóriával. Korábban amikor a túszejtésről meséltem neki ő kezdeményezett, viszont az egy egészen más helyzet volt. Most így nyugodtabb körülmények között is megengedett? A gondolataim annyira elkalandoznak, hogy meg is érkezünk. Egy előadás épp akkor ér véget így többen sétálnak kifelé és olyanokból is akadnak páran, akik velünk fognak majd egy nézőtéren lenni. Közelebb araszolok Jake-hez, hogy ne keveredjek el mellőle a forgatagban és mivel egy kicsit várakozunk kell, ez valamennyire megkönnyíti a dolgomat. Ami viszont feltűnik, hogy a friss levegő utáni hirtelen változást a szédülésem nem díjazza, így ösztönösen fogom meg a kezét és egy pillanat erejéig a homlokomat is a vállának hajtom. Úgy tűnik, hogyha kizárom a nyüzsgést és csak egy biztos pontra koncentrálok, az segít, mert mihelyst csak az illatára figyelek vagy a közelségére a fejemben kavargó káosz is némiképp csillapodni kezd. - Milyen előadás volt előtte? - kérdezek rá figyelemelterelésként, mert egyelőre nem látok semmit kiírva erről. Vagy szimplán én nem vettem észre.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
A mai program inkább Maddie-nek kedvez és nem is tudom, hogy miért nem jutott hamarabb az eszembe, de igyekeztem a legjobbat kihozni a napból. Az elmúlt időszakban visszahúzódott a csigaházába és a betegségéről sem igazán akart nyilatkozni, pedig mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen a téma. Nem akartam nyaggatni és rémképeket festeni az állapotáról, de azt sem szerettem volna, ha teljesen kizárja a kockázatokat, amivel a műtét járhat. Odahaza készülődés közben is többször akadok meg a folyamatban, mert az agyam azon kattog, hogy mi lesz vele és mit fogok rosszul csinálni, ha eljön a pillanat, hogy a szikém alá feküdjön. A nyomást nem tudom elűzni és kizárni sem, mert egy rizikós beavatkozásról van szó, mégis azon vagyok, hogy ne érezze rajtam a feszültséget. A délutáni dolgok után meg végképp nem hiányzik egyikünknek sem, hogy vitát generáljak. A galériában tett látogatás alatt nem is egyszer nyeltem vissza a véleményemet, mert szívem szerint behúztam volna azoknak a fickóknak, akik túszejtés helyszínéül választották az épületet és őt is magukkal sodorták. Mi lett volna, ha nem ennyire szerencsés? Már esélyem se lett volna beszélgetni vele? Tudom, hogy miattam szakítottunk, mert időre és távolságra volt szükségem…most mégis felháborodva érzem magamat. Nem volt joguk félelmet kelteni benne és ismét feléled bennem a védelmezési ösztön. Nem lehetek ott minden szituációban, és nehezen küzdöttem meg azzal is, amikor az öcsémmel lazultak meg a kötelékeink. A nagy testvér szerepéből kilépni nem volt egyszerű művelet és belátni, hogy nélkülem is boldogul már alapjában elképzelhetetlen volt. Sosem gondolkodtam azon, hogy mit akarok én, mert az életem kész terveken alapult. Meg kellett felelnem az elvárásoknak és nem hagyhattam cserben az öcsémet. Rám volt utalva, de az évek elszaladtak és bizony felnőtt. A saját hibáit követte el, és már nem lehettem mellette. Anya és apa elvesztése óriási zűrt kavart bennem, és még most is nehezen engedem el a gyeplőt, ha a számomra fontos emberekről van szó. Maddie ennek a körnek a részét képezte, és megint ott álltam, hogy ne üssem bele mindenbe az orromat, és legyek megértő. A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőben tehetek ellene, hogy nehogy még egyszer valaki úgy gondolja, hogy szabad préda. Az esti szettemet úgy szedem ki a bőröndből, mert az itteni ruháknak állott szaguk van. A fehér póló lezser és a felé emelt zakó teszi a megjelenésemet egy kicsit ünnepélyessé. A színház megköveteli a puccparádét és Maddie hozza a szintet. Nem kérdez túl sokat, de látszik, hogy kicsit bizonytalan, pedig, ha tudná, hogy mennyire bejön nekem. Irtó szerencsés vagyok és talán az arcomról is leolvasható a dolog, mert Dorian az indulás előtt rám kacsint. Néha meg tudnám fojtani egy kanál vízben, de nem cserélném el az öcsémet. Idegesítő és szétszórt, de Lester és ez pont elegendő ahhoz, hogy megtanuljam elfogadni a hibáival együtt. Az út nem tart sokáig, de még elcseszünk néhány percet a megfelelő parkolóhely megtalálásával. Az utca lejjebb van, de Maddie-n még ez sem fog ki. Komolyan mondom olyan, mint egy kislány, aki most megy életében először hasonló eseményre. Nem kérdeztem róla, hogy mennyi előadáson vett részt, de ez lesz az első, ahol velem van…reménykedem, hogy nem is az utolsó. A mosolyosom levakarhatatlan és szinte az oldalamba olvad, mert nem mozdul mellőlem egy tapodtat sem a sétálás alatt. A keze éppen csak, hogy hozzáér az enyémhez. - Hát…lassan kiderül. Azt olvastam róla, hogy a klasszikus mesét vették alapul a díszlethez és a kosztümökhöz is. Van belőle kedvenc szereplőd? – érdeklődöm és végighúzom a hüvelykujjamat a kézfeje peremén, mégsem fogom meg neki teljesen. Totálisan izgatott és nem látja a szeme előtt történő jeleneteket sem, de végül közbe kell avatkoznom és a derekára csúsztatva a jobbomat a másik oldalamra terelem át, hogy ne üsse el a biciklis. - Figyelj oda. – kérlelem és be is megyünk az előtérbe. A berendezés káprázatos, de máris a kasszát keresem a tekintetemmel. - Ott is van. – mutatom neki és először odamegyünk, hogy átvegyem a jegyeket. - Jó estét Lester névre van két foglalásom. – a hölgy már veszi is elő a borítékot és kedvesen adja oda. - Jó szórakozást. – a borítékból kiemelve nekem egyből feltűnik, hogy hova szólnak a jegyek, de nem mutatom meg a szőkeségnek. - Gyere…menjünk. – irányítom át a hallba, és megvárom, hogy csatlakozzon. A tömeg csak gyűlik és még ki sem nyitották a termeket. A figyelmemet nem kerüli el, hogy hirtelen nekem dől és a homlokát az enyémnek dönti. - Héj… - ölelem át hátulról és nem túl feltűnően fogok rá a lapockájára. - Azt hiszem, hogy az Orient express. – felelem neki csendesebben, de már az orvosi oldalam kapcsol be. - Mi lenne, ha felmennénk a büfébe? Talán kevesebben vannak. – unszolom, ha már stabilabb és szorosan magam mellett tartva lassan lépkedünk felfelé fokról fokra. A fenti részen már nincs akkora tömeg és sikerül kiszúrnom egy fotelt is. Meg sem várom, hogy ellenkezzen simán letolom rá és az oldalammal egy biztos támaszt nyújtok neki, onnan nézek le rá. - Kérsz egy kis vizet? Van perec is. – emelkedik meg a szemöldököm.
Mindig volt egy olyan oldalam, ami őszintén tudott örülni és rajongani hogyha rátalált arra ami felkeltette az érdeklődését. Az egyetemi éveim során az évfolyam társaim sokszor találkozhattak ezzel, hiszen minden egyes kis sikerélményt őszintén megéltem. Aztán egyszer csak felnőttem és az örömöm egy szolidabb formát öltött amellyel a környezetem felé tudathattam érzéseimet. Valahol azonban mindig is sejtettem, hogy az aki akkor voltam nem tűnt el teljesen. Azonban arra nem számítottam, hogy pont annak a férfinek a társaságában fog felszínre törni, aki rendkívül fontos nekem. Eddig is furán éltem meg a kapcsolataimat és bár akadtak jobb napjaim az életembe megfordult partnereimmel, de bizonyára annyira nem voltak fontosak, hogy biztonságosnak érezzem megmutatni igazi valómat. Jake mellett nem érzem azt, hogy színlelnem kellene, hisz az ismeretségünk kezdete óta megtapasztalhatta milyen az amikor összeszedett vagyok, ahogyan a Maddie féle káoszt is ami nem feltétlenül jár kéz a kézben a könnyed természetemmel. Láthatta ugyanakkor azt is milyen vagyok teljesen padlóra kerülve amitől bár megkímélhettem volna őt. A francba, én nem akartam szembenézni azzal akivé válni kezdtem a diagnózis megismerése után, de ez is csak arra szolgált bizonyítékot, hogy bízhatok benne és abba hogy nem menekül el tőlem, ha nem éppen vagyok önmagam. Talán részben ez az ingázás a bizonytalanság és a remény között hozta elő belőlem a gyermeteg lelkesedésemet. Megígértem magamnak ott az ágyba fekve, hogyha az energiám is úgy engedi akkor maximálisan megélek majd minden másodpercet, amit kapok. Nem akarom számolgatni mennyit oszthatok be, egyszerűen érezni akarom, hogy tényleg élek és nem csak létezek egyik napról a másikra. Az örömöm Jake mellett most tényleg a legőszintébb amilyennel csak szolgálhatok. Felvillanyoz a társasága, a programunk meg az együtt töltött idő. Ki ne lenne egy ilyen helyzetben boldog? Persze azt kifelejtettem, hogy ez egy cseppnyi figyelmetlenséggel jár, amiért majdnem egy biciklivel harcolok meg, ha Jake nem figyel oda rám. - Sajnálom és kevésbé leszek közveszélyes. - felmosolygok rá, de szívem szerint apróra zsugorodnék. Ne rontsd el ezt Maddie! Most ne. A kérdésére azért felelek és egyértelműen Csészit meg Bellet mondom. Indoklásként pedig hozzáfűzöm, hogy mindig is irigyeltem azt a hatalmas könyvtárat. Ez az érzés meg azóta se múlt el. A színházba elérve eleinte tűröm az embereket. Nem volt bajom sosem a tömeggel, de tény hogy szűkebb társaságba komfortosabban éreztem magamat. Ma sem érzem magamat feszélyezve, sokkal inkább csak az újdonsült mentális poggyászom az ami kevésbé tűr. Számítottam rá, hogy tartalékolnom kell az energiáimmal, mert a szervezetem nem lesz kegyes hozzám. Most sem olyan rossz, mint a gyógyszer előtt, de azért kellemesnek se mondanám. Inkább olyan kapaszkodj és zárd ki a külvilágot figyelmeztetés és jó tanács is egyben. Ezért nem vagyok makacs és közelebb bújok partnerem vállához, hogy a jelenléte körülöleljen abba a biztonságos buborékba, amibe úgy érzem sokszor, hogy csak mi létezünk. Most is csak erre van szükségem és amikor megkapom el is fojtok egy az elégedettség táplálta sóhajt. - Biztosan nagyszerű lehetett az is. - dünnyögöm a zakójába, majd magamba szívom az illatát. Valószínűleg emiatt érzem úgy, hogy az én fejembe folytatódik az Orient következő felvonása. - Mehetünk, persze. - egyezem bele mosolyogva. - Gondolom a két színdarab közötti átmenet mindig ilyen. - merengek el ezen és mikor beérünk a büfébe rendesen jól esik a csendesebb közeg - na meg a fotel sem egy utolsó szempont. Elhelyezkedem úgy, hogy azért Jake közelébe maradjak, majd a kérdésére felpillantok a kék szempárba. - A pohár vizet megköszönöm, hogyha hozol nekem. - mosolygok fel rá hálásan. - Perec helyett meg egy Jake Lester mosolyt is kérek elvitelre. Mindig tetszik, ha láthatom. - a fejemet a fotel támlájának hajtom, közbe meg nem veszem le róla a tekintetemet. A támasz meg az ülő helyzet miatt most szerencsére kevésbé forog a világ. Pedig gyerekként mennyire imádtam a körhintákat. Legfőképpen azokat amiket kis fehérbe meg rózsaszínbe pompázó teáscsésze formájú ülőhelyek alkottak. Mrs. Linard ha nem hallotta legalább négyszer, hogy 'ez az utolsó és mehetünk', akkor egyszer sem. Bármennyire is szeretem a nosztalgiát, de hahó, most már tényleg szeretnék kiszállni! Amikor visszatér a vizet átveszem tőle és egy úttal meg is köszönöm neki, majd csak egy-két korty után szólalok meg. - Sokkal jobb most így és ne haragudj, hogy okozom itt a mellékes problémát. - apró fintort vágok, majd körbetekintek. - Annyira készültél, hogy ma eljöhessünk ide és olyan hálás meg boldog vagyok, hogy meg tudnálak csókolni érte. És még az se lenne eléggé kifejező azzal kapcsolatban mit érzek most. - halk nevetés hagyja el az ajkaimat, majd a hátán simítom végig kezemet. - Komolyra fordítva a szót tényleg jobban vagyok és nem engedem, hogy bármi is elrontsa ezt az estét nekünk. - teszem még hozzá, de valóban készen állok. Szóval ha úgy érzi vagy idő van és mindketten ezt akarjuk akkor mehetünk, hogy egy estére részesei legyünk a mesék varázslatos világának.
“ Just give me a reason, just a little bit's enough Just a second we're not broken just bent, and we can learn to love again It's in the stars, it's been written in the scars on our hearts We're not broken just bent, and we can learn to love again.”
- Jake gyere már…mert el fogunk késni. – fülelek, és tudom, hogy anya már ideges miattam, de nincs kedvem színházba menni. Állandóan azzal nyaggatnak, hogy ki kell használni az alkalmat, amíg az öcsém nem érkezik meg jelentsen ez bármit is. Anya türelmes velem, de azt hiszem, hogy ma este valamiért mégis sikerül előcsalogatnom a rosszabbik énjét. A gömbölyödő pocakja jelzi a testvérem jövetelét, de elképzelni, hogy ezek után a gólya hozza. Beszélgettem az ovistársakkal és Ryan-nek például van egy húga. Azt mondta, hogy neki is ezt adagolták be, aztán a mamája eltűnt pár napra és a papájával töltött idő után egyszer csak hazahozták a síró csomagot. Etették minden jóval, rengeteg ajándékot kapott a húga érkezése előtt, de aztán le lett szarva és most többször kell azért is szólnia, hogy figyeljenek rá. Nem akartam testvért. Nem kértem a mikulástól sem, a húsvéti nyuszinak se írtam, hogy érdekelne még egy valaki, de mégis megkaptam azt a hírt, hogy nagy testvér leszek és ez mennyire menő dolog. Velem is az lesz, mint Ryan-el…el fognak felejteni és akkor mehetek majd világgá hamuba sült pogácsával, mint a mesében? Duzzogva hajtom be a szekrényajtaját és a sötétben gubbasztok tovább. - Jake Lester nem szólok még egyszer. Ketten megyünk. Apa üzleti úton van…szeretném, ha ma este nem játszadoznál velem. – mérgelődik anya és hallom az egyre közeledő lépteit. Másodperceken belül felfedi a búvóhelyemet is. Sóhajtva egyet tárja ki az ajtaját a szekrénynek és leül mellém a földre, habár ez elég nehezen megy neki és csak oldalasan tudja. - Mi bajod van…tényleg mondd el, mert biztosan nem az, hogy nem akarsz színházba menni. – mosolyodik el a szokásos módon és ettől mindig megered a nyelvem. - Nem akarok úgy járni, mint Ryan. – nem érti, hogy kire célzok először. - Az ovistársad az? – unszol arra, hogy beszéljek tovább. - Igen. – fújom fel az arcom mindkét oldalát. – Megszületett a húga és azóta már nem is kap semmit, és nincs is ideje rá a mamájának. Nem akarom az öcsémet. Küldd vissza a gólyának. – bökök a hasára. Ahelyett, hogy rám szólna csak megingatja a fejét és halkan felnevet. - Ez nem olyasmi, amit vissza lehet küldeni Jake. – simogatja meg a hasát szórakozottan. – Megígérem neked, hogy nem fog olyasmi történni veled, mint Ryan-el. Apával együtt nagyon szeretünk és ez akkor sem fog megváltozni, ha megszületik a kis testvéred. – a kezét nyújtja felém, hogy kimásszak a szekrényből. - Ígéred? – kérdezek rá még mindig a sértődöttet játszva. – Ígérem manó. Gyere ide. Szeretlek. – nem kell több, hogy kimásszak és a karjai közé fészkeljem a testemet. Anyának mindig méz illata van és valami virágé, de nagyon szeretem őt. Azonnal elszáll a rossz kedvem is, és perceken belül kéz a kézben szállunk be a kocsiba. Az előadás nem is annyira köt le, de anya keze és az, hogy hozzábújhatok még szebbé teszik nekem az estét. - Tetszik a darab? – suttogja nekem a sötétben, és rápillantva bólintok egyet. - Igen, de Bella olyan unalmas. Nem szeretem a lányokat. – ismerem be, mire csak megpuszilja a fejem búbját.
A feltörő emlékeknek hála ugyanaz az érzés fogalmazódik meg bennem Maddie-vel, mint amit anyával éreztem. Hozzám bújik az emeleten, amikor szédül. Nem tudtam hirtelen más megoldást kitalálni, mint a büfé és a fotel. A víz említésére bólintok és egy kevés időre el is válok tőle. Nincs merszem beismerni, hogy mennyire anyára emlékeztet ezekben a percekben, mert be is könnyesedem ezen időtartam alatt. A büfében pohár nélkül tudok csak vizet vásárolni, ezért egy kis üveggel térek vissza és azt nyújtom át neki. - Nincs gond, de erről szokjál le, hogy mindenért elnézést kérsz. – rovom meg őt szerényen és ha már nem kell több víz neki, akkor elveszem az üveget és felsegítem a fotelról. - Igazán nem baj. Ez egy random ötlet volt és ketten találtuk ki a galériában, szóval erős túlzás a nagy készülésem. – emlékeztetem őt, de ha már indulásra kész, akkor megfogom a kezét és a páholyok felé terelem. A jegyszedő nő elkéri a jegyünket, amit oda is adok, és miután szabad utat enged nekünk, akkor először a szőkeséget vezetem be oda, és csak utána lépek be a nézőtérre én is. - Ejha…nem mostanában jártam erre. – nézek körül. Az első emeleten kaptunk helyet, de máris tetszik, hogy saját páholyunk lesz és nem fognak zavarni minket. A kapcsolataim csodára képesek. Elhúzom a harmadik előtt a függönyt és betessékelem a hercegnőt. - Tádám előállt a remek páholyunk. – segítek neki leülni és ha már stabil, akkor én is befoglalom a székemet. Kellemes a légkör, már odalent is gyülekeznek az emberek. - Innen pont rálátni a színpadra. – hajolok ki és visszafelé egy rövid puszit nyomok az arca oldalára. - Óvatosan a magassággal. – figyelmeztetem őt és amin eddig kattogtam most el is mondom neki. - Anyával láttam ezt a darabot, mielőtt az öcsém megszületett. Nem akartam eljönni, mert féltem, hogy soha többet nem lesz alkalmam anyával kettesben lenni. Megígérte, hogy nem fog a háttérbe szorítani…mégis ez volt az igazi és talán utolsó anya-fia programunk. – hallgatok el egy percre.
Izgulok a programunk folytatása miatt és nem csak amiatt, hogy itt vagyunk, hanem azért is, hogy mikor térnek vissza a rosszulléteim. Ezért mikor a tömeg miatt a szédülés erősebben jelentkezik és már csak az segít hogyha egy kicsit leülök, akkor egyből elfog az aggodalom melynek nem félek hangot is adni partneremnek. Egy valami már az ismerkedésünk során is tetszett, mégpedig hogy őszintén képes kifejteni a véleményét. Ez pedig nálam sokszor rendkívül hasznos tud lenni, hogy ne kalandozzak el fejben a túlgondolás tengerén. A víz jól esik, de úgy érzem muszáj elnézést kérnem amiért nem mennek velem zökkenőmentesen a dolgok. Nem mintha ehhez egy rosszullét kellene, mert mindig tehetségem volt ahhoz, hogy megnehezítsem az életemet, egyben meg másokét is a kacifántos értelmezéseimmel. Most sem térek el túlságosan eredeti valómtól. - Úgy lesz. - ígérem meg habár nem kizárt, hogy lesznek bakik a két átmenet közben. Kezdésnek nevezhetjük fejlődésnek, hogy nem kértem bocsánatot a korábbi sajnálkozásomért. A víz után stabilabbnak érzem az állapotomat, de azért a fotelből való felkelésnél elhanyagolom a hirtelen mozdulatokat. Nincs szükség most arra, hogy a földön kössek ki, mert meggondolatlanul feszegetem a határaimat melyeknél nem árt megtalálni az egyensúlyt. Valamikor több teret kapok kibontakozni, máskor meg még a sok is kevésnek bizonyul. Jake lépteit követve jutunk el a helyünkre ahova a jegyünk szól és a páholyhoz érve a szavam is elakad egy pillanat erejéig. A színházaknak amúgy is megvolt a magával ragadó hangulatuk, de innen fentről ez még jobban feltűnik és egy pár másodperc leforgásáig magamba iszom az elénk terülő látványt. Innen mindent fantasztikusan látni majd. - Ez hihetetlen. - szólalok meg végül a helyzet hatása alatt és újra érzem, hogy az izgatottabb énem kerül a felszínre, akit úgy tűnik valahol a büfé környékén hagytam kóborolni és csak most ért utol minket. Evan kikészül, ha elmesélem neki mi mindenbe volt ma részem és még az előadás el sem kezdődött. Az egyik kedvenc témája volt az évek során nem létező szerelmi életemet elemezgetni. Mindent is tudni akart, holott legtöbb alkalommal én magam se tudtam mit mondhatnék neki. Nem különösebben éreztem, hogy kiváltottak volna bármiféle érzést belőlem azok a próbálkozások melyekkel csak sokszor úgy pazaroltam az időmet, mert másképpen le se tudnám írni azokat a találkozókat. A gesztus kedves volt, de ennyiben általában ki is merült, én meg nem voltam az egyéjszakás kapcsolatok híve meg azoknak sem, amelyekbe nem adom bele az érzéseimet, önmagamat meg a bizalmamat. Az türelmet meg időt igényelt volna és a legtöbbnek egy nap volt a lejárati ideje. Most nem ez a helyzet. Jelenleg túl sokat is érzek egyszerre - természetesen a legjobb értelemben. Nincs megjátszás vagy elmerengések hol lennénk inkább, mint ahol jelenleg vagyok. Most minden a helyén van és ez jó érzést hagy hátra maga után. Jake puszija hoz vissza a jelenbe én pedig felpillantok rá, majd egyből el is mosolyodok. - Kapaszkodni fogok és nem szuggerálom sokáig a nézőteret. - ígérem meg neki némi szórakozott éllel a hangomban, de aztán elhallgatok amikor egy számára fontos emlékbe avat be. Mindenféle túlgondolás nélkül fogom meg most a kezét és azután kezdek el beszélni amikor már úgy érzem azzal nem fogom őt kizökkenteni a gondolataiból. - Sajnálom, hogy nem lehetett több időd vele. - a kézfejét cirógatom őszinte kijelentésem közben. Alyssa mindig is túl csapongó és távoli volt, hogy kötődni lehessen hozzá, így a hiánya sem hagyott akkora űrt, mint amekkorát Jake érezhetett akkor és még most is. Nekünk nincsenek említésre méltó közös élményeink és ha mégis, akkor azokat egy idő után szerettem úgy elkönyvelni, mint egy képzeletbeli élmény amelyet a valóság helyett a vágyaim formáltak. Számomra könnyebb volt így megérteni miért volt egyszer a törődő nő, akire szükségem lett volna, majd máskor meg egy idegen ki csak betolakodott időnként az életünkbe, hogy újra káoszt hagyjon maga után. Hank se volt jobb, de ő legalább néha megerőltette magát, hogy a látszatát keltse a szülő szerepnek. - Szeretnél róla mesélni, hogy milyen volt vagy milyen közös szokásaitok voltak? - érdeklődök tőle kedvesen, mert tolakodni sem akarok nála. Már ez is jelentős számomra, hogy ezzel az emlékkel megbízott, viszont tudatni akartam vele azt is, hogyha szüksége van erre, én bármikor meghallgatom bármi is jusson még eszébe. Nem fogom őt olyan szövegekkel fárasztani, hogy sokkal könnyebb hogyha kiadjuk magunkból az érzéseinket, mert tudom milyen véleménnyel van erről és nem szeretném, ha jobban elzárkózna tőlem. Őt megismerve kezdtem még inkább belátni, hogy nem mindig egy módszer segít és hogy a nap végén talán az számít csak igazán, hogyha van valami vagy valaki akibe/amibe kapaszkodhatunk annak érdekében hogy jobban legyünk.
Kezdőlap
