A piszkos titkok felderítése után a kutyák tesznek róla, hogy egyikünk se unatkozzon. Samira imád a központi szerepben tetszelegni, de kezdtem azt hinni, hogy kicsit megkomolyodtak, de csak áltattam magam, ha arra asszociáltam, hogy egy kutya képes az ösztönökön túl fejlődni. Nagyon szerettem őket, de mégis bennük volt a játékosság és hiába éreztem magamat szétesve, nekik kellett az, hogy valami róluk is szóljon. Nem akartam belelátni a miértekbe, mert az is lehet, hogy Jesse-t üdvözölte ezen a módon. Ceaser is igényt tartott a szukára, akárcsak a szőkeség hímje. Kicsit szembe köptem volna magamat, mert egyből az Alaszkában történt események jutottak eszembe. A szerelmi háromszög erős túlzás lenne a részünkről, de nem tagadhatom le, hogy lefeküdtem Lettivel és Maddie-vel is. Az egyikkel igyekeztem elfelejteni a másikat, és ez bizony nem a legjobb módon sült el. A menekülésemnek az újrakezdésről kellett volna szólnia, de az élet megint közbeavatkozott. Nem éppen úgy alakultak a dolgok, ahogyan pár hónappal ezelőtt elterveztem, de most jelenleg a házam emeletén lépkedve egy cseppet sem bánom, hogy hazajöttem. Nem feltétlen a város hiányzott, vagy a munkám…de igenis jó volt látni a családomat, egy kicsit visszatérni a biztonságos közegbe. Az öcsém bolondos, olykor őrült, de az én vérem. Jó érzésekkel töltött el, hogy kijöttek odalent a szöszivel, de az jobban izgatott, hogy mit szólt az unokahúgomhoz. Nem rettent meg a múltjától sem. Hannah az életünk szerves részét képezi, és hiába nem én vagyok a vér szerinti apja, ez még nem jelenti azt, hogy nem gondoskodom róla, vagy nem fontos tényező az életemben. Vannak hibák, melyeket megbán az ember, de úgy hiszem, hogy az öcsém nevében is elmondhatom, hogy a kislánya felbukkanását nem bántuk meg. Új értelmet kapott, céljai lettek és kezdett felnőni. Már nem feszengtem úgy a jelenlétében, mint a családi veszekedés alkalmával. Árulásnak vettem, hogy ismerte a húgunk párját, és ráadásul nem is igazán vett részt a vita elhárításában. Végül ez vezetett oda, hogy felismerjem az igazságot. Nem cselekedhetek mindenki helyett, nem mondhatom meg mi a hiba, és hogyan éljék az életüket. Maddie halogatása is eleinte bosszantott, de aztán lenyugodtam. Feltettem magamnak a kérdést, hogy miképpen cselekednék, ha rólam derülne ki, hogy beteg vagyok? Az óráim meg vannak számlálva és addig ismert életem egyik pillanatról a másikra hullik szét. A darabkákat keresem és be akarom passzírozni a helyére, de oda már nem illik. Maddie hasonlón mehet keresztül, és az egyedüli támogatója az unokatestvére. Az én szüleim meghaltak, de neki nagyon is él az apja…ezt biztosan tudhatom és mégsem fordult meg a fejében, hogy felhívja. Nem erőltettem a témát, de kíváncsi lettem volna az egész történetre. Részleteket már kaptam belőle, ezért is terveztem, ha ezen túljutunk, akkor el fogunk látogatni a szülővárosába. Los Angeles sem fog kimaradni, de talán jobban vágyom rá, hogy megismerjem a gyökereit, mint gondolná. Az én esetemben most betekintést nyerhet oda, mert ott van az otthon, ahol az öcsém és az unokahúgom is. Az öltözködés közben is zakatolnak az agytekervényeim, fogalmam sincs, hogy hova akar menni és mit akar csinálni. Nem gátolhatom meg benne, de közben halálra aggódom magamat. Az elkészülés után még beugrok a fürdőbe, hogy rendbe szedjem az arcomat is, mert valami egészen nyúzott állapotot tükröz. A másnaposság sosem könnyű, főleg nem harminc felett. Az egyetemen megtanultam az összes hátrányát, de tegnap este nem bírtam nemet mondani Jarednek. Mindkettőnkre ráfért egy-két pohár, hogy levezessük a felesleges energiákat. A mosakodás után le is megyek az emeletről és a lépcsőforduló alján pillantom meg a kis duót.
- Nincs liszt. – mosolyodom el és kitárom a két karomat, hogy most átvegyem Maddie-től a kislányt. – Milyen jó illatok jönnek a konyhából. Nem vagy fáradt? – nézek a két szeme közé, aztán egyszerűen elveszem tőle Hannah-t. – Nyugodtan menj el mosdóba, vagy ülj le. Nemsokára indulunk…szeretnél még előtte valamit? – a válasza függvényében cselekszem, de nem maradunk egyedül, mert megérkezik a hiányzó láncszem is. – Itt a lányod, ideje átvenned. – adok még egy puszit Hannah arcára és immár a kisebbik Lester kezébe adom át és elmegyek a konyhába. – Na szépen vagyunk, kifelé… - mutatok a hátsó udvar felé és egytől-egyig kizavarom a rendbontókat. Az idő nekik kedvez, ezért be is hajtom a konyha felőli ajtót és megkeresem a seprűt. A konyhában áll a bál, én pedig gyorsan feltakarítok, amíg Maddie vissza nem ér. A kíváncsiság furdalja az oldalamat, de nem merek nyíltan rákérdezni, hogy merre akar menni.
- Na, indulhatunk? – vetem fel és a kocsikulcsokat visszaszerezve indulok meg a kijárat felé. – Vigyázz a kutyákra öcskös, majd visszajövünk értük. – jegyzem meg és előre engedem a szőkeséget, hogy aztán utánamehessek. A kocsi mellett termek és mindent elintézek, aztán ha már kényelmesen elhelyezkedett, akkor megkérdem az irányt.
- Bocs…mármint kocsival akartál menni? – bizonytalanodom el a biztonsági övcsattal játszva.

Nem kis idegesség társul a ma délutáni program mellé. Dorian mellett még otthonosan mozogtam és abban a környezetben éreztem magam a legjobban, ahol a családom és a számomra fontos emberek találkoztak. Áltathatnám a kis lelkemet azzal, hogy nem érdekel mit gondol az öcsém a szőkeségről, de úgyis tudja, hogy adok a szavára. Jason nem szokott komoly lenni, de néha bizony előfordul, hogy előadja az érettebb oldalát. Hannah mellett kénytelen volt megtapasztalni a felnőttlét kellemetlen részét is. Egy kislánynak nemcsak ételre, ruhára és szeretetre van szüksége, hanem egy biztos pontra. A kisebbik Lester sokáig buborékban létezett, megadtam neki mindent és óvtam a gonosz valóságtól. Az elválásunk részben miatta történt, amikor kimentem Oroszországba, részben pedig azért, hogy valóra váltsam az álmomat és katonaorvosként helytálljak a fronton. A kettőnk útjai akkor váltak ketté, de egy percig sem bántam meg így utólag látva az egészet. Addig elhittem, hogy nélkülem nem tud boldogulni, de aztán rá kellett jönnöm, hogy én voltam képtelen távol maradni tőle. Az őrületbe kergettem az agyamat a keresésével…mennyi éjszakám és nappalom ment rá, hogy végül megleljem a kiindulási ponton. Mi sem volt természetesebb, hogy Los Angelesben találkoztunk újra. A történetünk korántsem ért véget, de ez a mai nap nem rólunk szól. Maddie-t avattam bele az életem egy olyan szegletébe, ahova kevesen jutottak be. Az iránta táplált bizalmam gyökerei már sokkal mélyebbre nyúlnak, mint a bennem kavargó emóciók. A családi perpatvar után nála találtam menedéket és ő vezetett át azon a sötét időszakon. Nem vagyok büszke arra, hogy pisztollyal fenyegettem és átvitt értelemben elraboltam, de ha akkor nincs ott…talán már nem is élnék. Az öcsém nem igazán tudja, hogy akkoriban mi történt velem, csak szimplán egyetlen szó nélkül eltűntem. Az egyik felem szeretett volna megbocsájtani neki, de a tüskéket nem bírtam kihúzni és a bőröm alá ivódtak. Kemény küzdöttem az elsüllyedés ellen és mára elmondhatom, hogy egy egészségesebb verzióm van jelen. A kocka megfordult és Maddie lépett a helyembe. Egyikünk se gondolta volna, hogy az alaszkai felbukkanása után egy műtéten fogunk rágódni. Hasztalan küzdenem ellene, nagyon is tisztában vagyok vele, hogy pár héten belül az asztalon fog feküdni és én leszek az, aki belevág az agyába. A józan eszem már felkészítette a végtagjaimat, fejben készülök a konzultációra is a másik sebésszel, és mégis ott van az a DE. Nagybetűkkel ordítanám bele a szőkeség arcába, hogy válasszon mást, mert nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni az operációt. Hányszor beszélgettem Jamie-vel, Nortonnal arról, hogy mit jelent a beteg és a családtag közötti különbség. A sebészeknek meg kell tanulniuk elválasztani a beteget (mint embert), és lényt, akit felvágnak. A műtőben nincs helye a kételynek, egyetlen hiba is végzetes lehet. Az egyetemen nem tanítják meg, hogy miképpen zárjad ki a jelent és nekem most nemcsak ezekkel a tényezőkkel kell számolnom, hanem az érzésekkel is. Maddie nem közömbös és soha nem is volt. A címke nélküli viszonyunk akárcsak egy ezer gyökérrel rendelkező fa. Már fogalmam sincs honnan indult és mikor gabalyodott össze az övével, de nem tudok elszakadni tőle. Hónapok teltek el, menekültem az életem elől, de talán előle is. Alaszkában megtaláltam a lelki békémet, de biztosan állíthatom, hogy nem voltam boldog. A lelkem szomjazott az elnyomott vágyak iránt. Családot akartam. Nemcsak Jamie számolta vissza a napokat, hanem én is. Közeledett a bűvös negyven és egyetlen gyermeket, de még egy feleséget sem tudtam felmutatni. A saját öcsém leelőzött ebben. Én akartam apuka lenni, de neki adatott meg. Irigykedtem rá? Igen! A fenébe is, de már nem volt kedvem játszmákba bonyolódni. A legjobb az lett volna, ha nyíltan Maddie elé állhatok, de a betegsége felülírt mindent, ezért a háttérbe szorítottam a kérdéseimet és csak arra koncentráltam, hogy túléljünk. A programváltozás sem éppen kifejezetten tetszett, mert nem árulta el nekem, hogy merre akar menni. Fáradtnak láttam és karikás szemekkel már az is bennem volt, hogy lefektetem, de nem kényszeríthettem semmire. A mosoly általános kísérőmmé vált a délelőtt óta, de a gyomrom liftezett, amikor elbúcsúztunk az öcséméktől és beültünk a kocsiba. Kaptam egy címet és ott ültem, mint egy hülye. Mit akar csinálni…miért látom ennyire furának ma?
- Nem kell semmit mondanod. Az öcsém már egy ideje meg akart ismerni, és Hannah…annyit meséltem róla, hogy vétek lett volna kihagyni, ha már New Yorkban vagyok. – vonom meg a vállamat vezetés közben. Nincs szükség rá, hogy köszönetet mondjon nekem, mert csak feszültebbnek fogom érezni magamat, ha elkezd hálálkodni. Mit kezdjek azzal, ha már nem lesz velem? Az út további részében nem igazán csevegünk. A GPS szerint két percen belül ott is vagyunk. A múzeum láttán kissé felemelkedik a szemöldököm, de beállok a parkolóba és leállítom a motort is. Jobb ötlet híján kiszállunk és a kocsi mellett állok meg, mint valami töketlen fráter. A kulcsokat a zsebembe csúsztatom, aztán felpillantok a közeledésére.
- Öhm…minden rendben? – aggódva nézem őt mialatt átöleli a felsőtestét, mintegy védekező állásba helyezkedve. Most akar ejteni, vagy a műtétet lemondani? Idegességemben a hajamba túrok, mire elhangzik egy morbid kijelentés.
- Milyen túszejtés…mi van? – emelkedik meg a hangom, mert kezdek összezavarodni. – Kivel voltált itt? – ezernyi kérdés fogalmazódik meg bennem és hamarosan választ is kapok egy-kettőre.
- Igen…hallottam róla. – nyugtatom le az idegrendszeremet, de már ökölbe szorult a kezem az előbb és nehéz onnan visszajönni. Szeretnék világosan látni, de a miértek váratnak magukra.
- Maddie mi történt? – halkan reflektálok, de a szemében félelem csillog. A torkom szorul össze erre és hiába minden düh, gyorsan száll el. A kezemet nyújtom felé és az ujjainkat összefonva vonom közelebb magamhoz, hogy aztán a háta mögé igazítva nézzek le a kékjeibe.
- Ha ezt szeretnéd…menjünk. De előtte tudnod kell, hogy bárki is tette ezt veled, az bűnhődni fog így vagy úgy. Gyere. – lehelek egy apró csókot az ajkaira aztán a kezét fogva irányítom a bejárat felé. Lazán andalgok vele a cél felé, és ha megtorpanna, akkor megállok és abban a tempóban folytatom, mint ő.
- Nem sietünk. – suttogom és ezt a robosztus épületet figyelem. Vajon ki akart túszokat ejteni itt? Hol voltam én?

Kissé talán bizonytalanul látok neki ennek a délutáni látogatásnak, mert nem tudom, hogy mi a cél és Maddie tulajdonképpen mit tervez. Ha első alkalom lenne még szóvá is tenném, de a programváltozásról nem mi tehetünk. Jared kivonta magát a forgalomból és az újdonsült szomszédjával tölti az idejét, amit száz százalékosan meg tudok érteni. Ráfért már egy csaj, aki előre veszi és valami kölcsönös szimpátia alapján elindítja a párkapcsolat rögös útján. Vehettem volna példát róla, de engem csakis a szőkeség tartott lázban eme kontextusban. A lányokat már észre se vettem és Letti volt az utolsó, akivel bármilyen vonzalom felébredt volna. Még mindig vannak fenntartásaim azzal kapcsolatban, hogy mennyire volt jó ötlet az, hogy ők ketten találkoztak, de Alaszkában elkerülhetetlen lett volna. A tényeket sosem mondtuk ki, de abban az időszakban nem voltunk együtt és nem kellene bűntudatot sem éreznem emiatt, csak hát mégis érzek. Butaság a megtörtént dolgokon emésztenünk a kis lelkünket, de látva Maddie állapotát egy aljas féregnek tartom magamat. Utánam jött, mert aggódott és azzal háláltam meg, hogy lefeküdtem mással? Nem került szóba azóta sem, akadtak más problémák és prioritások is, de nem sodorhatjuk örökké a szőnyeg alá, mert vissza fog köszönni a valóság és a szarkupac is. A kocsiban elrejtem a valós emóciókat, melyek jelenleg bennem tombolnak. Mosolygok és próbálok nyugodtnak tűnni, de valamiért mégis zavar, hogy ennyire idegesnek látom őt is. Az úton néha felém pillant, de a testtartása és az arcvonásai is arról árulkodnak, hogy messze jár fejben. Meg akar futamodni a műtét elől? Milyen ellenérveket hozzak fel, hogy meggyőzzem, ha ez a beszélgetés bekövetkezik? Nem erőszakolhatom rá a javaslatomat…de bíztam benne, hogy más áll a háttérben és nem ez. A kormányon való dobolgatásomat végül a parkolóba való beállás töri meg. Nem értem, hogy mit keresünk egy múzeum előtt, bár annak sem nevezném az épületet. Egyszer jártam már itt, akkor egy orvosi konferenciára voltam hivatalos. Ma nem tartanak semmit, különben már ki lenne plakátolva. Csendesen állítom le a motort és szállok ki a járműből, aztán bevárom a szőkeséget is. A parkolóban ácsorgunk és néha az épület felé sandítunk. A nyelvemen van a kérdés, hogy mit keresünk itt, de megelőz és belekezd egy történetbe. Nem igazán tetszik az irány amerre haladunk. Túszejtés, meg társai? Mikor akart nekem erről szólni? Persze, hogy az az első reakcióm, hogy meg akarom védeni őt mindentől, de nem voltam jelen és ez még jobban duzzasztja a mellkasomban növekvő bűntudat halmazt. Megakadályozhattam volna, hogy átéljen egy ilyen traumát, ha nem menekültem volna el a saját életem elől. Megnyugodni nem fogok, de látva a kétségbeesést a kékjei sűrűjében nem áll szándékomban tovább feszíteni a húrt, csak simán magamhoz vonom és egy csókkal űzőm el a kezdeti feszültséget, ami kettőnk közé ékelődött. A pillantásom többször járja be a teste minden vonalát, hogy össze ne essen vagy simán eldőljön, mint egy krumplis zsák. Az ujjainkat összefűzve vezetem fel a lépcsőn a bejárathoz közeledve. Egyáltalán nem sietek, mert nem tudom, hogy milyen hangulatban van. A receptoraim már tapogatóznak, de nehéz lenne megállapítani, hogy fél, vagy csak szimplán felkészül lelkiekben egy sokkal nagyobb lépésre. Később a gondolatok szavakká formálódnak és elkezd beavatni a részletekbe is. Az idegen lány, mint tanítvány és a pszichológiai előadás nem áll messze Maddie jellemétől. Kivételes alkalmak kellettek ahhoz, hogy valakinek nemet mondjon. Ráfért volna, hogy néha magát helyezze előtérbe, de mivel ütötte volna el az időt, ha nem a tanítással? Nagyot sóhajtok a folyosón elhaladva és biccentek a biztonsági őr felé is. A kezét nem eresztem el és ha arra van szüksége, hogy megálljunk egy-egy pontál, akkor én is úgy teszek. A falak nekem nem mondanak semmit, de látom rajta, hogy megint valahol az emlékei útvesztőjében jár.
- Szóval itt voltatok aznap és kintről jöttek a zajok. Mi történt azután, hogy elbújtatok? – kérdezek rá a folytatásra, hogy érezze nincs egyedül. A galéria termének küszöbén állunk, de valahogyan egyikünknek sincs most kedve bemenni, hogy valami extravagáns művész képeit vesézzük ki. A lényeg a helyszínen van és az emlékek visszaidézésén.
- Tudod utólag már mindenki okosabb, de akkor sem tudtál volna másképpen cselekedni. Milyen lenne, ha az ember előre látná azt, ami vele fog történni? Biztosan egyesek mázlisták lennének, de azt hiszem, hogy akkor nem lenne semmilyen izgalom az életben. Tudva az elkerülhetetlent az benne a szép, hogy zajlik. Érted, hogy mire célzok? – fordítom egy kicsit magam felé, ha engedi és közelebb lépek a falhoz, hogy el tudjanak menni mellettünk.
- Bármennyire is azt érzed, hogy nem tettél meg mindent, ez nem igaz. Karin és te hogyan menekültetek meg? Ez még gyanítom hátra van. – mosolyodom el bátorítóan, ha valóban meg akarja velem osztani. Maddie sok mindenen ment keresztül az elmúlt hetekben, és időt kell hagyni neki a gyógyulásra. A testi tüneteknek mindig lelki okok adnak teret, csak ezt későn ismertem fel a saját példámban is. A hátára vezetve a kezemet vezetem tovább és most az egyik kiugró felé haladunk, ahol terveim szerint megállunk egy kis pihenőre is, hogy ne hajtsa túl magát.

Mindenre számítottam a mai délutánt illetően, de arra nem, hogy egy múzeumban fogok kikötni. Pontosan annak sem nevezném a helyszínt, de Maddie ide hozott el és most már az indok is megszületett. A néhány hónappal ezelőtt történt trauma ott szunnyadt a belsőjében és a mai napot választotta ki arra, hogy feldolgozza az eseményeket. Meghökkenek néha ezen a szőke lényen. Maddie végtelenül segítőkész nőszemély, de ha magáról van szó, akkor hajlamos elbagatellizálni a problémákat és csak jóval később reagálni rá. Nem borította ki, amikor fegyvert tartottam a fejéhez. Épeszű ember menekülőre fogta volna, de ő beszállt mellém a kocsiba és együtt hajtottunk el a naplementébe. Nem a romantikán lenne a hangsúly, hanem a biztos támaszon. Életemben nem éreztem úgy, hogy bárki is mellettem állna és mellette a törékeny, a sérülékeny valómat is kimutathatnám. A férfiak úgy vannak kódolva, hogy erősnek és magabiztosnak kell lenniük. A Darwin-i elképzelés talán a külső jegyekben megállja a helyét, de borzasztóan tévedett abban, ha az érzelmek terén a férfiakat teszi meg a teremtés koronájának. Az emóciókat megélni nagy kihívás egy magamfajtának is, nemhogy a többi létező és lélegző hímnek a föld kerekén. Bevallom, de tetszik ez az új szerep, amit rám ölt Maddie. Én vagyok hirtelen a támasz, a mindenben segítő valaki…és ez erővel ruház fel. Az életem felét abban a hitben éltem le, hogy csakis én tudok megoldani problémákat, de a testvérem rám cáfolt. Hirtelen húzta ki a lábam alól a talajt, hogy nem kellek. A szüleim halála után a nagy testvér nemcsak annyit jelentett, hogy meg kell védenem az öcsémet, hanem fel is kellett nevelnem. A kötelesség és a felelősségtudat kéz a kézben járt, mint valami szerelmes pár, és mégis elbuktam. Ma viszont minden értelmet nyer. Mennyivel másabb az, ha bíznak benned és úgy kérnek belőled. Maddie-nek szüksége van rám. Hívhatott volna mást is, de velem akarta megosztani ezt a szörnyűséget. Az egyik felem máris rohanna, hogy feldarabolja azokat a túszejtőket, de ennyi idő távlatából be kell látnom, hogy csakis abban lehetek a bástyája, ha hagyom neki feldolgozni a traumát és közben a kezét fogom. A parkolóban még nem volt ennyire nyilvánvaló, hogy mire készülünk. A lépcsőn felfelé hozzáigazítottam a lépéseimet, és megnyugszom. A szerepem a társ volt. Nagybetűkkel is körbe írhattam volna a fogalmat, de akkor sem lett volna elég. A folyosón elhaladva egy külső szemlélő vagyok az általa kivetített emlékörvényben. A székek és a falak nekem nem mesélnek, de neki igen. Türelmesen hallgatom végig, kérdésekkel segítem ki, ha egy pillanatra megakadna. Nem születtem kifejezetten pszichomókusnak, de ösztönből jön, hogy mit kell csinálnom.
- Nem is azt mondtam, hogy másképp kellett volna cselekedned. – mosolyodom el, és ha készen áll a folytatásra, akkor a hallgatásba burkolódzom és a megfelelő helyeken bólogatok.
- Bárki más hasonlóan cselekedett volna. A bénultság az első reakció…én is voltam hasonló helyzetben…mármint, amikor az agyam lefagyott. – hangoztatom, de most nem az én emlékeim számítanak.
- Műholdas telefon…mi volt a tanítványod valami kém? Még én sem hordok műholdas telefont pedig szolgáltam a seregben… - ingatom meg a fejemet a másik résztvevőn.
- Érdekes is lenne olvasni mások gondolatában. A filmek és a könyvek nem tükrözik a valóságot. – fejezem ki a véleményemet.
- A katonák is számtalan módszert tanulnak a kiképzésük alatt arra nézve hogyan lehet megölni egy embert, de amikor találkozik a valóság…már nem olyan könnyű meghúzni a ravaszt. Egyszer meséltem neked a bajtársamról. Greg annyi idős volt akkor, mint az öcsém. Hülyéskedtünk is, hogy örökbe fogom fogadni. Nem számítottunk rá, hogy aznap meg fognak támadni bennünket. Annyi sebesült volt, nem is tudtam, hogy kihez menjek oda először. Ray feláldozta magát, amikor sikerült magam alá vonnom Greget. Egy ideig működött, hogy visszatartsam, de aztán valami félrement és a következő pillanatban átlőtt mellkassal feküdt a karjaim között. – nyelek egy nagyot. – Bármit is tanultam…akkor minden átértékelődik benned. Nincsen jó és rossz. A gyilkolás nem az én műfajom, nem véletlenül tértem haza és adtam a fejemet a gyógyításra. – engedek meg egy mosolyt az irányába, aztán megszorítom a kezét és közelebb húzom magamhoz.
- Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan volt Maddie. Nagyon bátor voltál…és az, hogy ma eljöttél újra ide…azt kell gondoljam, hogy sokkal bátrabb vagy, mint az öcsém. – heccelem egy kicsit, de aztán komolyra fordítom a szót. – Nem vagyok agytröszt, de azt szokták mondani, hogy minden rossz élményt újra lehet írni, ha akarod. Ez a hely lehet valami újnak is a kezdete. Mit szólnál ahhoz, ha belógnánk a kiállításra és megnéznénk a képeket, aztán vennénk valamit a büfében és felmennénk az emeletre…van egy jó hely, amit annak idején cigizés közben fedeztem fel az egyik orvosi konferencia alkalmával. – bízom rá a döntést, de mielőtt még felelne egy csókkal fojtom belé a szót.

Maddie sokszor lep meg a cselekedeteivel és a gondolataival is. Számtalan módon fejezte már ki, hogy mennyire fontos vagyok neki, de ahogyan haladunk előre még mindig akadnak kételyeim. Mostanság a betegsége játszik nagy szerepet abban, hogy ne legyek biztos az érzelmeim szilárdságában. A szüleim elvesztése után nehezen nyitottam az idegenek felé, de talán a nők jobban megsínylették a minta nélkül maradt fiút. Az öcsémmel zavaros és bonyolult kapcsolatot ápoltam, nem is vártam el senkitől, hogy tudja mit jelent felnevelni a tulajdon öcsédet. Nekem ez egyszerre volt felelősségvállalás és valami sokkal erősebb érzelem kezdete. Hiába váltam el tőle akár évekre is, ettől még baromira nem éreztem magamat teljes embernek, ha nem volt benne a mindennapjaimban. Megváltoztunk, de az alapok maradtak és ehhez fűződtek az én erőviszonyaim is. A Mia utáni évek kérdőjelekkel a fejemben teltek el. Mit rontottam el, hogy lelépett egy másik férfival? Meena-nak miért volt meggyőzőbb a gyógyszerek és a munkája, mint én? Valahogyan a második hellyel kellett beérnem és baromira untam már, hogy még a saját életemben is csak én vagyok a második. Lépnem kellett, hogy ne süllyedjek el a betegségem adta illúziókban. A kezemet egyetlen nő fogta végig, akivel éppen jelenleg is vagyok. Maddie hamarabb lett a barátom, mint valami több és ezért volt annyira nehéz lavírozni a határok között. Hazel csak egy futókaland volt, akkoriban nem tudtam, hogy Maddie mit akar tőlem és őszinte leszek, de az alaszkai menekülése után nem sok esélyt láttam rá, hogy közelebbről is megismerkedjünk. Az akkori csók elcsattanása részben az én hibám volt, és sejtettem, hogy nem áll készen valami komolyabbra. Beigazolódott, hogy én se voltam igazán nyitott egy kapcsolatra. Az élet mindig próbára tett bennünket, de megint egymás mellett kötöttünk ki. Már nem hunyhattam szemet a tények felett. Maddie utánam jött Alaszkába ismételten. Nem simán felkeresett, hanem utánam repült két hónappal a szakításunk után. Kellett volna ennél jobb bizonyíték arra, hogy valaki az első helyre tett? Égett a pofám, hogy vígan éltem az életemet a havas tájakon és egy másik nőt engedtem az ágyamba. Mindenki követ el hibákat, és lehet nem vette a szívére, de akkor is beszélnünk kell majd róla, ha egyszer úgy döntünk, hogy közösen próbálunk jövőt építeni. A betegsége miatt nem éreztem rá késztetést, hogy megejtsem ezt a komolyabb beszélgetést. A mai nap könnyed és érzelmes, amilyen egy normális hétköznap lenne, ha újból New Yorkban telepednék le. A baj csak az, hogy nincs kedvem hosszabb ideig a városban maradni. A szőkeség miatt húzom az időt és gondolkodok most hetekben, de ha valami történne vele, vagy esetleg a műtét után más irányba megyünk…nincs maradásom. Doriannel még nem beszéltem a terveimről, de ha már megemlítette, hogy kísérjem el a bölcsődébe, akkor talán lesz időnk arra is, hogy kielemezzük a fene nagy magánéletemet is. Nem ártana érdeklődnöm Raelyn felől is, mert én már lassan nyitott könyv leszek neki, de ő nem mond semmit. A lényeg, hogy megint elkalandoznak a gondolataim mialatt a múzeum előterében sétálgatunk. Titkok…igen egy újabb lepel hull le a múltjáról. A túszejtés azt hiszem a filmekben él igazán, de ha valaki átéli a valóságban is, akkor nem marad nyomtalanul a lelkünkben ez az élmény. Maddie sem kivétel ez alól, hiszen ember. A tévhitekkel ellentétben az orvosok is esendőek, meg félelmekkel teliek. Nem létezik a tökéletes sebész fogalma. Aki hosszú éveken át elfojtja az érzelmeit, akkor akad más út, ahol előbb vagy utóbb, de ki fognak törni. A saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy én is csak egy vagyok a sok közül. Jamie sem különb, meglett a maga baja. A műtő csak egy színdarab része, az életünk egy olyan szakaszát szimbolizálja, ahol mások lehetünk, mint amik valójában vagyunk. A félelmeivel kapcsolatban bennem is feléled egy régi emlék, amit meg is osztok vele. Greg halála nagyon megviselt nem sokkal utána jöttek ki a PTSD első tünetei rajtam.
- Az volt, de már a múlté. – szomorúan mosolyodom el, mert nincs kedvem mélyebben belemenni a témába. A testünk közé ejtett ujjainkat jobban összefűzőm és amikor közelebb jön én is csökkentem a távolságot. Meg kell állnom vele, hogy a szemébe tudjak nézni és elmondani a véleményemet az esetről. A mosolya kezdetleges, de a szeme csillogása összetéveszthetetlen. A csókkal gyűröm le a maradék kételyét is. Nincs egyedül, éreznie kell, hogy ebben a hajóban már ketten evezünk. A kékjeiben elveszve nem is tudok reagálni a kimondott szavakra. Üvölt róla, hogy mennyire ragaszkodik…és nekem a szívem sajdul bele, mert mi van, ha csak ennyi adatott nekünk?
- Te is nekem. – viszonzom a pillantását és enyhén lejjebb tekintve mérem végig az ajkai mozgását, az életteli piros arcát és a számomra fontos kék lélektükröket.
- Együnk. – bólogatok és a kezét fogva vezetem át a büfés pulthoz. A néni csak aranyosan szemléli a párosunkat, mielőtt odaérnénk.
- Mit adhatok kedveskéim? – elengedem a kezét és odahúzom a választékot rejtő laminált papírt magunk elé.
- Öhm…hú de rég ettem egy jó melegszendvicset, és a tea..nekem egy meleg tea lesz. – vetem fel, aztán Maddie-re lesek. – Két linzert is kérnénk majd. – először az volt a tervem, hogy felmegyünk az emeletre, de a mostani állapotát látva maradok az itteni helyfoglalás mellett.
- Még valamit? – mosolyog ránk és ha itt végzünk, akkor kiegyenlítem a számlát és a szememmel keresek egy szabad asztalt.
- Ott a sarokban tökéletes lesz. – mutatok előre és kijelölve az utat sétálok oda vele az oldalamon. Szokatlan módon nem várom meg, hogy velem szemben üljön le, hanem a mellettem lévő székre irányítom le a fenekét. Amennyiben ezzel is megvolnánk, akkor két oldalt ragadom meg a szék lábait és az én két combom közé húzom.
- Még sose voltál ennyire közel. – incselkedem vele, a térdem a lábának csapódik, miközben a kezeimet a combjára vezetem és ott is tartom.
- Ma este mi lenne, ha elmennénk színházba? Még sosem voltunk…felöltözhetnél szépen. – simítok végig a kézfején.

Szeretném, ha a történtek fényében egy kicsit jobban érezné magát a szőkeség. A folyosókon haladva néha megtorpan és akkor vele együtt én is lassításba kezdek. A gondolataim elkanyarodnak, de azért a másik felem éber és minden rezdülését figyelemmel követi. Orvos vagyok, nincs olyan, hogy minden percben totálisan megfeledkeznék önmagamról. A környezetem tanulmányozása szinte kötelező érvényű, de nála még ennél jobban is a jelenben kell maradnom. A betegsége kiszámíthatatlan és nem szeretném, ha nagyon feszegetné a határokat. Mentálisan és fizikailag is jól kell lennie a műtét időpontjára. Régebben nem hittem abban a teóriában, hogy a lélek megölheti a testet, de most már látom, hogy a kettő között nagyon is sok az összefüggés. A megszokott sémát törtem meg amikor rájöttem, hogy a betegeimnek szüksége van a lelki támogatásra is, így bevontam egy másik részleget is a gyógyulási folyamatba. A többi osztályvezetőtől eltérően már nemcsak a szike használata számított. A konzultációk nagy része egy pszichológus jelenlétében telt el. Emlékszem, hogy mennyire utáltak amiatt, hogy szemszöget váltottam és bevezettem egy új szabályt. Az operációk sikeressége volt a bizonyítékom. A betegségek alattomosak, de minden alkalommal belőlünk indulnak ki. A felismerés megterhelő volt, és most a múzeumban mászkálva csak hatványozottan állíthatom, hogy nem térhetek le az útról. Maddie még nem tudja, hogy mire készültem, de ha eljön a megfelelő idő, akkor be fogom avatni. Talán nem kellene sokkolnom vele, de jobb megbeszélni a részleteket, mintsem hideg zuhanyként érje majd a dolog.
A traumák átélésében nem vagyok szakértő, a papírom is hiányzik róla, de abban biztos lehetek, hogy a megérzéseim nem vernek át. Maddie valamilyen módszert alkalmaz magán is, hogy jobban legyen. Nagyot nőtt a szememben, hogy szembenéz a félelmeivel és nem sepri a szőnyeg alá. Éveken át tettem hasonlót és nem is olyan régen a felszínre törtek a problémák. Éppen egy pszichológus nem látná át, hogy ennek mekkora jelentősége van? Igazából nála simán lehetne a válasz az igen, mert magára mindig csak utolsóként gondol, és csak akkor tesz már valamit, ha a végét járja. Mikor fogja meglátni, hogy többen is segíteni akarunk? Jared aggódik érte, ahogyan én is. Nem lesz egyedül a betegséggel, nem fogom magára hagyni a bajban. A kiszolgáltatottság rémisztő, a jövőbe való tekintés meg egy horrorfilmbe illő esettanulmány. Nem is forszírozom mi lesz velünk akár egy hónap vagy egy év múlva. A jelek szerint bármi megtörténhet és magamat sem érzem annyira stabilnak, hogy eljátsszam a gondolattal. Fura kettősség munkál bennem amiatt, hogy meg fogom operálni őt. Senki másra nem bíznám ez már egyértelmű, de akkor, ha valami balul sülne el, akkor én leszek a hibás, hogy nem adtam át másnak. Ördögi kör a részemről, de magamban tartom a kételyeket. A délutáni sétánk a galéria előtt róla szól és a túszejtős történetről. A harag nem múlt el a belsőmben, csak átalakult. Igaza van abban, hogy nem tehetek már érte semmit, mármint valószínű rács mögött vannak az elkövetők, és ennyivel be kell érnem. A végén úgy döntünk, hogy elengedjük a sérüléssel járó emlékeket és a büfé felé vesszük az irányt. Kedvelem azokat a napokat, amikor hasonló tevékenységeknek szentelhetem az időmet. Az okokat most nem nézem, hogy miért vagyunk itt, de megnyugvással tölt el, hogy mellettem van. A néni kedvesen fogad bennünket, viszont én vagyok az, aki a kezébe veszi az irányítást. A választás rám hárul, Maddie nem túlságosan tér el az enyémtől, ezért miután kiegyenlítem a számlát egy üres asztalt keresek kettőnknek. A sütikkel és az italokkal együtt foglalunk helyet, de mielőtt kicsit távolabb kerülne tőlem a két combom közé húzom őt a székkel együtt.
- Sosem voltam az, aki csak a megszokottra utazna. – a mosolyom a fülemig ér, és kellemesnek vélem a keze tapintását az arcom peremén. A színházat egy ideje terveztem már, csak még nem volt alkalmunk, hogy nyélbe üssük az ötletet.
- Látom a kedvedre való lenne az esti program. – pillantok a kék lélektükrökbe, de annyira felspannolja magát, hogy már a ruhákról és a leendő választékról csevegünk. Nincs ellenemre a dolog, és addig nem is szólalok meg, amíg neki van mondanivalója. A sütire bólintok és kinyitom a számat, amikor a villát az ajkaim közé dugja az édességgel együtt. Szinte a nyelvemen olvad el mialatt én a két kezemmel a combjain támaszkodom meg és úgy hajolok előre.
- Nos… - nyalom meg a szám szélét. – A készülődésre elég időd lesz, még nem vagyunk elkésve semmivel. Nincs kedvem drámai darabokhoz, ezért a Szépség és a szörnyetegre gondoltam. Nem tudom hogyan állsz a mesékkel, de talán ez most éppen jó lesz mindenki hangulatához. – mosolyodom el és iszok egy kevés folyadékot is a süti mellé.
- Jöhet a következő kör. – sürgetem meg őt, hogy továbbra is etessen meg. Mások számára érdekes lehet a párosunk.
- Négy óra van, hétkor kezdődik az előadás, intézem a jegyeket is. Az egyik rehabilitációs központ, amit támogatok…nos ott van egy régi ismerősöm, aki szabadidejében színházjegyekkel foglalkozik. Írok is neki. – veszem ki a zsebemből a telefont, hogy megírjam a kérésemet. Az üzenet után egy ilyen válasz érkezik Hollytól.
„Vedd úgy, hogy el van intézve. A színház előtt a portán át tudjátok venni a jegyeket. Jó szórakozást. ????” Ez gyorsan ment, és felmutatom Maddie-nek is a választ.
- Vissza kell mennem a kutyákért, az lenne a legjobb, ha ott zuhanyoznál le, mert nagyobb hely van nekik. Beugrunk a ruhádért és visszatérünk a Lester rezidenciára. – elégedetten konstatálom az ütemtervet.

Maddie néha kettősséget szül a viselkedése kapcsán. Az egyik pillanatban még egy komoly szakembernek látom és az öcsém is megijed tőle, aztán jön a kislányos oldala és meglepődöm, hogy egyáltalán sikerült elvégeznie az orvosi egyetemet. Nem kicsinylem le a tudását, csak szokatlan az évődő és játékos lánykával találkozni, ha állandóan a segítőkész és felnőtt oldalát részesíti előnyben. Az elmúlt hetekben felváltva volt közöm mindkettőhöz, de ez betudható annak is, ahogyan a hangulata alakult a betegség napvilágra kerülése óta. Fogalmam sincs, én miképpen dolgoznám fel, ha velem történt volna meg, az ami miatt most ő szenved. Nem a támadásra célzok, hanem az agyában végbemenő folyamatokra. Orvosként azt tanácsolnám, hogy élvezze ki az időt, de ne veszítse szem elől az esélyeket. A műtét kockázatos és nincs garancia arra, hogy elegendő is lesz a teljes gyógyuláshoz. A rizikót nekem kell vállalnom, de közben ott van a férfi is, aki aggódik érte, aki csak civilben van jelen. Szeretném, ha az együtt töltött időben legalább egy kis időre elfeledkezne arról, hogy mi vár rá a közeljövőben. Jared tartogatta azt a bizonyos telefonhívást, akár egy életmentő kötelet dobnak a fuldokló után a vízbe. Számítottam rá a napokban, és ahogyan pár nappal ezelőtt láttam őt…nem is mondtam volna, hogy ma délután egy múzeumban fogunk ülni és gondtalanul nevetgélünk. Az élet érdekes szituációkat tud produkálni, de én piszok szerencsés vagyok, hogy a lent helyett most a fentet preferálja. A sápadt arcszín mellé egy kis piros is társul, imádom, hogy a legapróbb részletekben is el tud veszni, ha valami felizgatja a fantáziáját. A színház kiemelt szerepet kapott, pedig az ötlet most ugrott ki a fejemből. Évek óta nem vettem részt hasonló kulturális programon, mondjuk az orvoslét mellett már az is kikapcsolódásnak érződött, ha időben estem be az ágyba, vagy megittam a haverokkal egy sört. A randis…mert ez valami hasonló lesz igazából kimaradtak a felhozatalból. New York megannyi lehetőséget kínál a szórakozásra és a művelődésre is, de még a negyedét sem használtam ki. A süteményes etetés bejön, meg is támaszkodom a kisasszony combján és úgy követelem magamnak a következő falatot. Nem rest egy kicsit váratni, de végül megkapom. Kicsit jobban oda kell hajolnom, hogy a fogammal lehúzzam a villa széléről, de a számban köt ki az édesség. Nagyokat nyelek és a jobbommal a poharam után nyúlok, hogy beleigyak, de csak pár kortyot, aztán válaszolok is a felvetett témára.
- Nem tudtam, hogy ekkora meseszerető voltál, mondjuk melyik lány nem szereti ezeket…és igen a Hófehérke…elég vagány csaj lehetett a hét törpével. – gondolkodom el a hangosan, de szó szerint kiguvadnak a szemeim a Tarzan említésére.
- Ősember fétised van? – szökik ki az ajkaim közül, de nem bírom ki nevetés nélkül. Elképzelem, ahogyan a kis szőkeség a tv képernyőjén függ és megállás nélkül az indákon ugráló pasast figyeli.
- Mindig is a nehéz esetek vonzódtak, mi? – csipkelődők vele elsősorban magamra célozva.
- A hivatástudatot most már tudom honnan eredeztethető. – elhallgatok az édesanyja felmerülésén. Odaát Alaszkában se hozta fel, pedig kérdeztem.
- Szép neve van az anyukádnak. – nem fogom boncolgatni, hogy milyen kapcsolata van vele, egyáltalán életben van-e. Az apjáról tudok, őt igazából már elhelyeztem egy képzeletbeli listán a nem szimpatikus személyek között.
- Az én anyukámat Rachel-nek hívták. Majd mutatok képet otthon. – mosolyodom el és fogadom a következő villás akcióját. A hallgatásom elnyerése a cél, de közben a telefonomon pötyögök a jegyek végett, de sikerrel zárul a próbálkozásom.
- Jesse legyen az én gondom…Samira már hiányolta. – kacsintok egyet és amikor az üzletet nyélbe ütöm még egy puszit is kapok jutalmul.
- Máskor nem is jár ez, csak ha színházba viszlek este? – kérdezek vissza és most a kezdeményezést átvéve az ajkaimra tapadok. Kiveszem a kezéből a villát és az asztalra téve a kezeimmel kelyhet formálok az arca körül. Puhatolózóan csókolom meg a felső ajkát, aztán folytatom a szája szegletében, de még nem használom a nyelvemet.
- Nem hallottam, hogy kérted volna… - suttogom az ajkai találkozásába. Kicsit önző vagyok, de szeretném, ha beleremegne az élménybe.
- Nyisd ki a szemed Maddie…nem ér, ha nem látsz közben. – parancsolok rá vidáman és aztán óvatosan csókolom meg. Amint érzékelem, hogy szétnyílnak a húsos szirmai, akkor a nyelvemmel is áttolulok és szépen elmélyítem a kis játékunkat. Ösztönszerűen fonódnak össze a karjai a nyakam körül, de egy percre se bánom a műveletet. Megfeledkezve a múzeumról és a többiekről, aztán eleresztem és a térdére támaszkodom és egy homlokcsókkal zárom le.
- Na, edd meg a maradékot, ez orvosi parancs. Utána mennünk kell, hogy élőben is lássam azt az emlegetett ruhát. – megiszom a maradék italomat és ha végzünk, akkor összeszedem a tányérokat is, és visszaviszem a néninek. A kezét megfogva vezetem ki a múzeum előterébe és a pillantásommal a kijáratot kutatom.
- Gondold végig, hogy mi kell otthonról. – nézek az órámra és a kezünket összefonva ki is sétálunk a parkolóba. Az ajtót kinyitom előtte és megvárom, hogy beüljön, aztán elfoglalom a helyemet a volán mögött.
- Üzentem az öcsémnek, hogy húzzon fel új ágyneműt. Bízom benne, hogy akad a házban, mert ha nem, akkor el fogom küldeni vásárolni. – avatom be jókedvűen és a lakása felé vesszük az irányt.

A múzeumos túra után, ami aztán vegyes érzéseket tartogatott utána valahogy kikötöttünk a büfében és egy cseppet se bántam, hogy lelassítottuk a délutánt. Az idő szaladt, de nekünk szünetre volt szükségünk. A menekülés a gyengék fegyvere, de néha töltekezni is kell a nagy csaták előtt. Maddie napok óta nem volt ennyire jól és kicsit aggódtam is amiatt, hogy ez csak átmeneti állapot, de próbáltam a háttérbe szorítani a dokis énemet. Sok mindent láttam az elmúlt években a pályafutásom alatt. A kórházban töltött évek egy része megkeserített, de közben fel is készített a halálra. A mindennapjaim részét képezte és habár egy-két eset megviselt, orvosként az ember megszokja, hogy az élet velejárója. Maddie-t óvni szerettem volna az eshetőségektől és igyekeztem megadni neki a hétköznapiságot. New York és Alaszka között hetek teltek el, de mindkettőnknek kijutott a rosszból. A süteményes évődés és a mesék világa azonban egy kis reményt ad ahhoz, hogy ne búslakodjunk annyit. Természetesen az agyam egy része kattog az utazás miatt, sok dologról kell tárgyalnom a másik idegsebésszel, de azt hiszem, hogy megéri a küzdést. A tekintetem többször vándorol át a szőkeségre és magamba iszom a látványt ahogyan mosoly kúszik az ajkára vagy éppen elpirul, mert rám néz és nem bír ellenállni a sármomnak. A hülyének is egyértelmű lenne, hogy vonzódik hozzám, habár ez kölcsönös és én nem szaladgálok vörös orcával, de az ágyékomban nagyon is érzem a rám gyakorolt hatását. A sarokban foglaltunk helyet és a székét a két lábam közé húztam, hogy rabul tudjam ejteni. A színház ötlete a semmiből érkezik és nem is igazán gondolom át, csak megrendelem a jegyeket estére. Évek óta lakom ebben a városban, de még színházba nem mentem el. A munkám mellett csoda, ha normális kaját ettem vagy kimozdultam, de mégis néha nem árt a kulturális sokk is a szervezetemnek.
- Bonyolult összetettsége? Tarzan nem éppen a bonyolult karakterek egyike…ősember. A kapcsolatok tipikus kerülője. – fogadom el a felém kínált édességet és azon majszolok mialatt ő beszél. Be nem áll a szája, de ekkor tudom, hogy legalább sínen vagyok és kicsit sikerült kiszakítanom a jelenből.
- Egyszer olvastam valahol egy cikket arról, hogy az érzelmileg sérült emberek a legjobbak az ágyban, de cáfolj meg, ha nem így van. – nyújtom ki a nyakamat és egy mosollyal szívózom vele. Egyikünk családja sem a legjobb példa a tökéletes mintára, de azt hiszem, hogy pontosan ezért akarunk eltérni az átlagtól. Bennem már egy ideje érik, hogy apává akarok válni, de nem hangsúlyoztam ki eléggé, hogy készen állok a családalapításra. Maddie nem ijedt meg Hannah-tól, amit jó jelnek is vélhetnék, de nála sohasem lehet tudni, hogy éppen mi jár a fejében. A karrierje fontos, de közben nő is…bizony előbb vagy utóbb választania kell, vagy már régen meghozta ezt a döntést és tudatosan zárkózik el a babaprojekt elől?
- Tényleg a gyerekneveknél vagyunk? – nevetek fel és meghallgatom a variációkat. – Az Olivia tetszik, volt egy olyan nevű barátnőm a gimi alatt. Mondjuk akkor sokan fordultak meg az ágyamban. Soha nem állítottam, hogy a jók közé tartoztam volna. – vonom meg a vállamat, és most az én anyukám nevét hozom fel. Rajongtam érte és a szívem egy része fáj is a veszteség miatt, de már annyi éve történt.
- Rólam nem fogsz látni kompromittáló képeket, de az öcsémről szívesen mutogatok. Nem gondolod, hogy ez sértené a személyes jogaimat? – biccentem fel az államat és a szemébe mélyedek.
- Ó, igen. – felelek neki a támadásra, de a csók jobban lefoglal és a közöttünk lévő távolság csökkentése. Megszakítva a játékunkat megkérem rá, hogy egye meg a maradékot és aztán, ha végeztünk, akkor a kocsi felé terelem a kisasszonyt. Minél hamarabb visszaérünk a házhoz, annál több időnk lesz elkészülni az estére. Nem vagyok rest észben tartani, hogy álljak meg a lakása előtt a ruha miatt. A női készülődés megint lepipál és az ajtóban állva nézem végig a mérgezett egérre hajazó manőverét.
- Mindened megvan? – a táskát elveszem tőle, kapásból kettő is landol a kezemben. A ruhájából nem látni semmit, mert elcsomagolta és valami játék is a keze ügyébe kerül.
- Ne vigyem én le a ruhát is? Mondjuk a lift nem ártana most. – vetem fel, és ha készen van máris kiveszem a kezéből a maradékot is.
- Nem sokan mondhatják el magukról, hogy saját hordozó fiújuk van. – kacsintok rá a lépcsőn lefelé, mert ugyan minek is szerelnének egy házba felvonót? Az ajtót kitárom előtte és a kocsiig meg sem állunk. A csomagtartóba pakolok be és beülve a volán mögé az előttünk lévő útra koncentrálok.
- Megtennéd, hogy írsz egy sms-t a nevemben Jason-nek? A kutyáknak most kellene nyers húst adnia. – közlöm és a kormányt jobbra rántom el. A forgalom elviselhetetlen a délutáni csúcsforgalomban, de szerencsére negyedórán belül a házunk előtt állítom le a motort.
- Kipakolok hátulról. Menj csak előre a kulcs a táskámban van. – mutatok neki a hátsóülésre és összeszedem a maradék szatyrokat is. Nekem hála a lakásunk tágas és ikerépület, szóval kert is akad hozzá. A pillantásom a kutyákat keresi, de természetellenesen nagy a csend.
- Hahó? – Hannah sikkantását követően már mindent értek. A cipőmből bújok ki a vetkőzés közepette és kukkantok be a nappaliba. Samira tütüszoknyában, Jesse koronával a fején és Ceaser Dózerrel együtt teáskészlet körül fekszik és ül…Hannah meg középen töltögeti a vizet a műanyag csészékbe. Dózer belenyal és a hang forrása az utána kapott nyalástól van.
- Döbbenet mire képes az unokahúgom. – rázom meg a fejemet a mutatványa előtt.
- Helló ördögfióka. – integetek neki és már rohan is felénk.
- Jaj kincsem. – kapom fel és megpörgetem a levegőben aztán puszikkal halmozom el.
- Az apád hol van? – kérdezek rá és mielőtt beljebb mehetnénk Dorian hasonló felszerelésben jön ki a konyhából, mint a kutyák.
- Teadélutánt tartottatok? – emelkedik meg a szemöldököm.

Orvosként mindig a realisztikus oldalt kell képviselnem, mert nem lehetek optimista, miközben valakinek esélye sincs a gyógyulásra. Maddie mellett ülve azonban nem villogtathattam meg a reális érvekkel rendelkező énemet, mert akkor saját magamba döftem volna a kést és nem belé. A jó dolgokra kell fókuszálnunk, örülnöm kell, ha nem szorul rá egy kis fájdalomcsillapítóra, vagy étvágya van az édességek iránt. Ezek apróságoknak tűnnek, de az agydaganatok sokkal agresszívabban pusztítják el az emberi testet, mint más daganatfélék. A hiedelmekkel ellentétben itt a központi idegrendszert támadják meg a sejtek és sokkal kényesebb is ez a terület, ha kezelésről van szó. Szóval bátran kijelenthetem, hogy az örömöm és a mosolyom sokkal őszintébbnek hatott, mint általában szokott lenni, ha esélyekről kell beszélnem. Neki minden követ megmozgatnék, mert számomra is fontos személy lett. Az érzelmi érintettség más megvilágításba teszi az esetet és tudom, hogy hidegvérrel kellene a jövőbe tekintenem és majd annak is eljön az ideje, hogy a keményebbik felem kerekedjen felül, de egyelőre a mai napot szerettem volna abban a biztonságos közegben megtartani, ahol fel tud lélegezni és nem egyből betámadom a lehetséges kezelési metódusokkal. A lelkemnek is jót tett volna, ha ma estére elszakadunk a valóságtól és így jött az ötlet, hogy menjünk színházba. A napját se tudnám megmondani, hogy mikor voltam utoljára hasonló programon. Az iskolás években kötelező volt és talán odaát Seattle-ben is akadt egy-egy alkalom, ha a kollégákkal mentünk el, de önszántamból régen hajtottam fejet a kultúrának. Az orvoslás mellett nincs idő a kikapcsolódásra, vagyis erre a formára vajmi kevés. Nem rendelkeztem fix időpontokkal és hónapokkal előre lefoglalni valamit nem vallott volna rám. Maddie-nek szüksége volt az elterelésre és azt hiszem, hogy jó úton jártam a sikerességem tekintetében.
A galériához tartozó büfében ütjük el a rossz emlékek utáni feloldási pillanatokat. Még most sem igazán tetszik a történet, és ha itt lettem volna, akkor kiakadtam volna korábban is, de utólag már nem sokat tehetek az ügyben, maximum annyit, hogy támogatom lelkileg benne. Nem vagyok a szavak embere, én a tettekben hiszek. Az evés és a könnyed csevej flörtölős pillanatokat szerez mindkettőnket még hozzá annyira, hogy totálisan sikerül kizárni a külvilágot. Nem érdekelnek, hogy hányan bámulnak meg kettőnket és az sem, hogy kinek tetszik az elfoglalt asztalunk vagy a hangos nevetésünk.
- Az ősember nem fog változni, bármennyire is belemagyarázod a kis tanulmányaidat. A meséknek az a lényege, hogy higgyünk egy másik világban, ahol a jó mindig győzedelmeskedik és a gyerekek megtapasztalhatják, hogy mire képes a fantázia. A mágia nem a tudományon alapszik. – ingatom meg a fejemet tudálékosan, pedig ezt is meg lehet magyarázni, de nincs kedvem többet látni bele.
- Egyszerűen valld be, hogy ezek a zsánereid, akik nem tudnak normálisan kommunikálni. – húzom ki a gerincemet és most az ő combján támaszkodom meg, amíg az utolsó falatokkal etet meg a süteményből.
- Na… - védekezek a gyerekkori képek kapcsán. – Biztosan akadnak képek, de inkább Los Angelesben. nem igazán hoztuk el az emlékeinket. – rovom meg érte, de nem túl szigorúan.
- A kisebbik Lester fél tőled, nem tudom, hogy feltűnt-e…nem igazán rajong azért, hogy mások olvassanak belőle. – nevetek fel és megiszom a maradék kólát is, hogy indulásra készek legyünk. A csók után el is startolunk, mert az első megálló az ő lakása lesz, hogy összeszedje a holmikat. Nem tartom fel, de sorjában kerülnek a kezembe különböző táskák és kiegészítők.
- Nem kell, még nem dőltem el. – hagyom rá, csak igyekezzen, mert lassan bepisilek és már rám férne egy kis zuhany is a nagy esemény előtt. Az imáim meghallgatásra kerültek, mert a következő tíz perc alatt összekészül és máris a Lester rezidencia felé vehetjük az irányt.
- Nála már régóta más nyelv a menő. – vetem fel és bízom benne, hogy nem vár ránk akkora rendetlenség, hogy még azzal is foglalkozni kelljen. Nem titok, hogy ott fogunk aludni és remélem ezt a drága öcsém is felfogja. Maddie unokatestvérét nem akarom zavarni az esedékes randija közben, nekünk meg a ház nem kicsi egy ottalvós bulihoz. Mondani se kell, hogy a fogadtatás nem marad el. A távollétünkben a kutyák lettek az új teadélután résztvevői meg az öcsém természetesen. Ki is nevetem, amikor átlépjük a küszöböt és megpillantjuk az alakját a tiarában.
- Naaa… - pakolok le az előtérben és becsukom az ajtót is. – Nem fogsz ebben látni, hacsak nekem is lányom születik…de az még messze van. – hagyom rájuk és most az öcsémre nézek.
- Neki jobban áll, mint nekem. – fogadom el a puszit és utána szabadjára engedem. Jason csak hápog és mutogat utána. – Mit néztek meg? – kérdez rá némi féltékenységet felfedezve a hangjában. – A szépség és a szörnyeteget. – válaszolok és megindulok, hogy felemeljem az unokahúgomat. – Szia…hercegnő. – puszilom meg őt és végignézem a seregén. – Ma itt alszunk mi is, szóval keresd elő a tiszta ágyneműket…remélem még van. – pillantok sokat sejtetően a testvéremre. – A kutyák jól vannak, ahogyan látom. – ingatom meg a fejemet és átadom Hannah-t az öcsémnek. – El kell mennem pisilni…annyit ittam. – szaladok is az alsó szintre és bezárkózom a fürdőbe. Nem tart sokáig a művelet és már megyek is vissza a játszótérbe, de amint leülök a földre a három kutyám egyszerre támad be. – Helló… - vakargatom meg a hatalmas bundákat és elterülök a földön, hogy egy kicsit élvezzem az ő szeretetüket…

Miért nem vagyok pusztán orvos és gondolkodom úgy, mint egy sebész? Már az egyetemen megtanuljuk a különbséget egy orvos és egy sebész között. A gondolkodásmód teszi csak a differenciát, mégis árnyaltabb a kettő közötti metszet. Mindkettő esetében elmondható, hogy életmentés a cél, de csakis ez az egyetlen vonulat. Az eszköz teszi mássá a történetet és itt van az, ahol nekem a kettő találkozása nem feltétlen kielégítő. Életekről dönteni nem kiváltság, ahogyan sokan hiszik. A belénk fektetett hit egy újabb felelősségvállalás, aminek súlya alatt rengetegen roppannak össze a jelöltek közül. Az orvos szem előtt tartja a beteg igényeit, egy kicsit talán enged az érzelmeknek is, hiszen közvetlen kapcsolatban áll az emberrel. A sebész ellentétben ezzel a testet látja és a vágásra váró területet. A munka neki abban rejlik, hogy felnyisson valakit és helyre tegye a károkat. A műtőben remekel, érzelemmentesen tekint a páciensre, mint egy megoldásra váró feladatra. A munkánk sokkal összetettebb és bonyolultabb, mint amire az emberek az egyetem után számítanak. Valóban megtanulod, hogyan kell jól használni a szikét, a testen belül milyen folyamatok zajlanak, egyes betegségeket miről fogsz megismerni, de az igazi feketeleves akkor köszönt be, amikor elkezded a rezidensi időszakodat. Nemcsak a feletteseid szekálnak, tiszteletet követelnek a nővérek, műtős kollégák is. Mindenki alulról kezdi a ranglétrát, és ekkor találkozik először hús-vér betegekkel is. A könyvek hasábjain feltüntetett képek elvesznek a memóriádban, mert amint megérintesz egy égési sérülést, már nemcsak azon kattog az agyad, hogy melyik fejezetben olvastál róla, hanem illatok és benyomások is társulnak mellé, akárcsak az igazi műtétek esetében. A csapatban rejlik az erő, és ha valaki sebész létére azt hiszi magáról, hogy a tökéletességet róla mintázták, akkor nagyon téved. A láthatatlan kezek és elismerések teszik ki a siker nagy részét. A tudás magában nem hatalom, ha nincs érzéked az emberekhez és nem szocializálódtál eléggé…igen jó sebész lehetsz, de orvosból csak középszerű leszel. Megannyi szakorvosjelölttől hallottam már, hogy a műtétek nem olyan nehezek, mint egy konkrét esetet végigvezetni és felállítani a diagnózist, miközben megpróbálnak emberségesnek megmaradni. A félelem egy alap funkciónk. Az ismeretlen és a változás utáni kérdőjelek a kórházakban a mindennapjaink részét teszik ki. Meg kell küzdeni vele, különben, ha leblokkolsz, akkor mások láthatják annak kárát. Ebben a cipőben járok most én is sajnos. Sebésznek kellene lennem, mert az előttem álló feladat kihívás és életem munkája lehet, de ott van a háttérben az ember, az orvos, aki szoros kapcsolatban áll a betegével. Tetőzzük a képletet azzal, hogy itt az érzések dominálnak. Maddie nem csupán egy test, vagy egy félelmet ismerő beteg. Az életem részét képezi kisebb-nagyobb megszakításokkal, akinek szüksége van rám és a tudásomra. Bennem is vannak kételyek, de valami más is. Mi lesz akkor, ha nem sikerül a műtét? Nemcsak egy beteget fogok elveszíteni, hanem annál sokkal többet. Sokszor a számon volt már, hogy kimondjam neki nem vállalom, de az utolsó pillanatban táncoltam vissza és szántam el magamat arra, hogy elutazzak Seattle-be a konzultációra és meggyőzzem a kis agyamat, hogy ez az opció nem él. Sebészként a kudarc nem ismert állapot, én is tudok így viselkedni, mert a műtőben kételynek helye nincs. A kezem nem remeghet meg, ha valakinek az agyában turkálok. Nem gondolhatok majd arra, hogy előtte csókoltam, vagy a közelemben engedtem. El fog jönni az ideje annak, hogy egy kicsit eltávolodjak tőle, de csakis azért fogom tenni, hogy meglépjem ezt az akadályt. A mosolya most is csak arról árulkodik, hogy bízik bennem, miközben megérkezünk a lakásomba. A többiek otthon a nappaliban teáznak, mi meg nagy pakkokkal együtt cipekedünk be az előtérbe. A látvány magáért beszél és szabadjára is eresztem a szőkeséget, hogy nyugodtan lakja be a területet, mialatt én kicsit egyesülök a kutyákkal és a családommal.
Samira és Dózer nem bírnak a vérükkel és egyenesen a földre küldenek.
- Elég legyen. – szólok rájuk lágyan és a kezemmel ott érem a szőrüket, ahol csak tudom. Mind a ketten fontos szerepet töltenek be az életemben, de Ceaser-t sem szeretném mellőzni, vagy Jesse-t. Mind a négyen rám vetődnek és kapok nyálas puszikat meg egy kis fingást is az orrom alá.
- Mit esznek rajtad? – fintorodik el a testvérem és vissza is szólnék, de túlságosan lekötnek a tappancsok.
- Amit rajtad nem. Okos vagyok és hűséges társ. Fogalmad sincs róla, hogy mi a felelős állattartás. Hat éves sem voltál, amikor kinyírtad az aranyhalat azzal, hogy túletetted. – nevetek fel az emléken, de nem hagyja annyiban az öcskös.
- Mit vártál tőlem? Anya azt mondta, hogy ne felejtsem el, különben többet nem kapok háziállatot és akkor már hörcsögöt akartam. – felülök a szőnyegen és Hannah-ra nézek.
- Belé is több felelősség szorult, mint beléd. Még jó, hogy nem kaptál hörcsögöt anno. – megvakarom Jesse fejét, aztán felállok a földről és egy fejpuszit nyomva az unokahúgom üstökére elindulok, hogy kaját töltsek ki a négylábúaknak. A hatalmas zsákból ötször is ki kell mernem, de már rajzanak is, hogy rávessék magukat a tálakra.
- Ez az. – megnézem, hogy mi lehet a szőkeséggel, de akkor jön ki a fürdőből, amikor felérek az emeletre.
- Ejha…ma a fekete a menő? – pillantok végig rajta egy mosoly kíséretében, de nem vagyok rest elkapni a derekánál fogva és pofátlanul végigmustrálni a testét.
- Jó választás. Tetszik a hajad is, keveset látom felfogva. Na megyek én is. – csókolok bele a nyakába.
- Ne halj bele a várakozásba. – kacsintok egyet és egy fehér pólót, egy fekete nadrágot és egy fekete zakót veszek ki a szekrényből. Nálam nem tart sokáig a zuhany, pasiból vagyok, ezért a készülődés tíz percnél többet nem vesz igénybe. A zakóba bújok bele és megyek ki a szobába.
- Hahó…na itt vagyok. – támaszkodok meg az ajtófélfán és onnan lesek bele a kék szemeibe.
- Lassan indulhatunk is. – vetem fel az ötletet. – Hacsak előtte még nem mész kacsázni egyet Hannah-val a kádba. Imád rombolni. – vigyorodom el.

A mai program inkább Maddie-nek kedvez és nem is tudom, hogy miért nem jutott hamarabb az eszembe, de igyekeztem a legjobbat kihozni a napból. Az elmúlt időszakban visszahúzódott a csigaházába és a betegségéről sem igazán akart nyilatkozni, pedig mindketten tudtuk, hogy elkerülhetetlen a téma. Nem akartam nyaggatni és rémképeket festeni az állapotáról, de azt sem szerettem volna, ha teljesen kizárja a kockázatokat, amivel a műtét járhat. Odahaza készülődés közben is többször akadok meg a folyamatban, mert az agyam azon kattog, hogy mi lesz vele és mit fogok rosszul csinálni, ha eljön a pillanat, hogy a szikém alá feküdjön. A nyomást nem tudom elűzni és kizárni sem, mert egy rizikós beavatkozásról van szó, mégis azon vagyok, hogy ne érezze rajtam a feszültséget. A délutáni dolgok után meg végképp nem hiányzik egyikünknek sem, hogy vitát generáljak. A galériában tett látogatás alatt nem is egyszer nyeltem vissza a véleményemet, mert szívem szerint behúztam volna azoknak a fickóknak, akik túszejtés helyszínéül választották az épületet és őt is magukkal sodorták. Mi lett volna, ha nem ennyire szerencsés? Már esélyem se lett volna beszélgetni vele? Tudom, hogy miattam szakítottunk, mert időre és távolságra volt szükségem…most mégis felháborodva érzem magamat. Nem volt joguk félelmet kelteni benne és ismét feléled bennem a védelmezési ösztön. Nem lehetek ott minden szituációban, és nehezen küzdöttem meg azzal is, amikor az öcsémmel lazultak meg a kötelékeink. A nagy testvér szerepéből kilépni nem volt egyszerű művelet és belátni, hogy nélkülem is boldogul már alapjában elképzelhetetlen volt. Sosem gondolkodtam azon, hogy mit akarok én, mert az életem kész terveken alapult. Meg kellett felelnem az elvárásoknak és nem hagyhattam cserben az öcsémet. Rám volt utalva, de az évek elszaladtak és bizony felnőtt. A saját hibáit követte el, és már nem lehettem mellette. Anya és apa elvesztése óriási zűrt kavart bennem, és még most is nehezen engedem el a gyeplőt, ha a számomra fontos emberekről van szó. Maddie ennek a körnek a részét képezte, és megint ott álltam, hogy ne üssem bele mindenbe az orromat, és legyek megértő. A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőben tehetek ellene, hogy nehogy még egyszer valaki úgy gondolja, hogy szabad préda. Az esti szettemet úgy szedem ki a bőröndből, mert az itteni ruháknak állott szaguk van. A fehér póló lezser és a felé emelt zakó teszi a megjelenésemet egy kicsit ünnepélyessé. A színház megköveteli a puccparádét és Maddie hozza a szintet. Nem kérdez túl sokat, de látszik, hogy kicsit bizonytalan, pedig, ha tudná, hogy mennyire bejön nekem. Irtó szerencsés vagyok és talán az arcomról is leolvasható a dolog, mert Dorian az indulás előtt rám kacsint. Néha meg tudnám fojtani egy kanál vízben, de nem cserélném el az öcsémet. Idegesítő és szétszórt, de Lester és ez pont elegendő ahhoz, hogy megtanuljam elfogadni a hibáival együtt.
Az út nem tart sokáig, de még elcseszünk néhány percet a megfelelő parkolóhely megtalálásával. Az utca lejjebb van, de Maddie-n még ez sem fog ki. Komolyan mondom olyan, mint egy kislány, aki most megy életében először hasonló eseményre. Nem kérdeztem róla, hogy mennyi előadáson vett részt, de ez lesz az első, ahol velem van…reménykedem, hogy nem is az utolsó. A mosolyosom levakarhatatlan és szinte az oldalamba olvad, mert nem mozdul mellőlem egy tapodtat sem a sétálás alatt. A keze éppen csak, hogy hozzáér az enyémhez.
- Hát…lassan kiderül. Azt olvastam róla, hogy a klasszikus mesét vették alapul a díszlethez és a kosztümökhöz is. Van belőle kedvenc szereplőd? – érdeklődöm és végighúzom a hüvelykujjamat a kézfeje peremén, mégsem fogom meg neki teljesen. Totálisan izgatott és nem látja a szeme előtt történő jeleneteket sem, de végül közbe kell avatkoznom és a derekára csúsztatva a jobbomat a másik oldalamra terelem át, hogy ne üsse el a biciklis.
- Figyelj oda. – kérlelem és be is megyünk az előtérbe. A berendezés káprázatos, de máris a kasszát keresem a tekintetemmel.
- Ott is van. – mutatom neki és először odamegyünk, hogy átvegyem a jegyeket.
- Jó estét Lester névre van két foglalásom. – a hölgy már veszi is elő a borítékot és kedvesen adja oda.
- Jó szórakozást. – a borítékból kiemelve nekem egyből feltűnik, hogy hova szólnak a jegyek, de nem mutatom meg a szőkeségnek.
- Gyere…menjünk. – irányítom át a hallba, és megvárom, hogy csatlakozzon. A tömeg csak gyűlik és még ki sem nyitották a termeket. A figyelmemet nem kerüli el, hogy hirtelen nekem dől és a homlokát az enyémnek dönti.
- Héj… - ölelem át hátulról és nem túl feltűnően fogok rá a lapockájára.
- Azt hiszem, hogy az Orient express. – felelem neki csendesebben, de már az orvosi oldalam kapcsol be.
- Mi lenne, ha felmennénk a büfébe? Talán kevesebben vannak. – unszolom, ha már stabilabb és szorosan magam mellett tartva lassan lépkedünk felfelé fokról fokra. A fenti részen már nincs akkora tömeg és sikerül kiszúrnom egy fotelt is. Meg sem várom, hogy ellenkezzen simán letolom rá és az oldalammal egy biztos támaszt nyújtok neki, onnan nézek le rá.
- Kérsz egy kis vizet? Van perec is. – emelkedik meg a szemöldököm.

- Jake gyere már…mert el fogunk késni. – fülelek, és tudom, hogy anya már ideges miattam, de nincs kedvem színházba menni. Állandóan azzal nyaggatnak, hogy ki kell használni az alkalmat, amíg az öcsém nem érkezik meg jelentsen ez bármit is. Anya türelmes velem, de azt hiszem, hogy ma este valamiért mégis sikerül előcsalogatnom a rosszabbik énjét. A gömbölyödő pocakja jelzi a testvérem jövetelét, de elképzelni, hogy ezek után a gólya hozza. Beszélgettem az ovistársakkal és Ryan-nek például van egy húga. Azt mondta, hogy neki is ezt adagolták be, aztán a mamája eltűnt pár napra és a papájával töltött idő után egyszer csak hazahozták a síró csomagot. Etették minden jóval, rengeteg ajándékot kapott a húga érkezése előtt, de aztán le lett szarva és most többször kell azért is szólnia, hogy figyeljenek rá. Nem akartam testvért. Nem kértem a mikulástól sem, a húsvéti nyuszinak se írtam, hogy érdekelne még egy valaki, de mégis megkaptam azt a hírt, hogy nagy testvér leszek és ez mennyire menő dolog. Velem is az lesz, mint Ryan-el…el fognak felejteni és akkor mehetek majd világgá hamuba sült pogácsával, mint a mesében? Duzzogva hajtom be a szekrényajtaját és a sötétben gubbasztok tovább.
- Jake Lester nem szólok még egyszer. Ketten megyünk. Apa üzleti úton van…szeretném, ha ma este nem játszadoznál velem. – mérgelődik anya és hallom az egyre közeledő lépteit. Másodperceken belül felfedi a búvóhelyemet is. Sóhajtva egyet tárja ki az ajtaját a szekrénynek és leül mellém a földre, habár ez elég nehezen megy neki és csak oldalasan tudja.
- Mi bajod van…tényleg mondd el, mert biztosan nem az, hogy nem akarsz színházba menni. – mosolyodik el a szokásos módon és ettől mindig megered a nyelvem.
- Nem akarok úgy járni, mint Ryan. – nem érti, hogy kire célzok először.
- Az ovistársad az? – unszol arra, hogy beszéljek tovább.
- Igen. – fújom fel az arcom mindkét oldalát. – Megszületett a húga és azóta már nem is kap semmit, és nincs is ideje rá a mamájának. Nem akarom az öcsémet. Küldd vissza a gólyának. – bökök a hasára. Ahelyett, hogy rám szólna csak megingatja a fejét és halkan felnevet.
- Ez nem olyasmi, amit vissza lehet küldeni Jake. – simogatja meg a hasát szórakozottan. – Megígérem neked, hogy nem fog olyasmi történni veled, mint Ryan-el. Apával együtt nagyon szeretünk és ez akkor sem fog megváltozni, ha megszületik a kis testvéred. – a kezét nyújtja felém, hogy kimásszak a szekrényből.
- Ígéred? – kérdezek rá még mindig a sértődöttet játszva. – Ígérem manó. Gyere ide. Szeretlek. – nem kell több, hogy kimásszak és a karjai közé fészkeljem a testemet. Anyának mindig méz illata van és valami virágé, de nagyon szeretem őt. Azonnal elszáll a rossz kedvem is, és perceken belül kéz a kézben szállunk be a kocsiba. Az előadás nem is annyira köt le, de anya keze és az, hogy hozzábújhatok még szebbé teszik nekem az estét.
- Tetszik a darab? – suttogja nekem a sötétben, és rápillantva bólintok egyet.
- Igen, de Bella olyan unalmas. Nem szeretem a lányokat. – ismerem be, mire csak megpuszilja a fejem búbját.


A feltörő emlékeknek hála ugyanaz az érzés fogalmazódik meg bennem Maddie-vel, mint amit anyával éreztem. Hozzám bújik az emeleten, amikor szédül. Nem tudtam hirtelen más megoldást kitalálni, mint a büfé és a fotel. A víz említésére bólintok és egy kevés időre el is válok tőle. Nincs merszem beismerni, hogy mennyire anyára emlékeztet ezekben a percekben, mert be is könnyesedem ezen időtartam alatt. A büfében pohár nélkül tudok csak vizet vásárolni, ezért egy kis üveggel térek vissza és azt nyújtom át neki.
- Nincs gond, de erről szokjál le, hogy mindenért elnézést kérsz. – rovom meg őt szerényen és ha már nem kell több víz neki, akkor elveszem az üveget és felsegítem a fotelról.
- Igazán nem baj. Ez egy random ötlet volt és ketten találtuk ki a galériában, szóval erős túlzás a nagy készülésem. – emlékeztetem őt, de ha már indulásra kész, akkor megfogom a kezét és a páholyok felé terelem. A jegyszedő nő elkéri a jegyünket, amit oda is adok, és miután szabad utat enged nekünk, akkor először a szőkeséget vezetem be oda, és csak utána lépek be a nézőtérre én is.
- Ejha…nem mostanában jártam erre. – nézek körül. Az első emeleten kaptunk helyet, de máris tetszik, hogy saját páholyunk lesz és nem fognak zavarni minket. A kapcsolataim csodára képesek. Elhúzom a harmadik előtt a függönyt és betessékelem a hercegnőt.
- Tádám előállt a remek páholyunk. – segítek neki leülni és ha már stabil, akkor én is befoglalom a székemet. Kellemes a légkör, már odalent is gyülekeznek az emberek.
- Innen pont rálátni a színpadra. – hajolok ki és visszafelé egy rövid puszit nyomok az arca oldalára.
- Óvatosan a magassággal. – figyelmeztetem őt és amin eddig kattogtam most el is mondom neki.
- Anyával láttam ezt a darabot, mielőtt az öcsém megszületett. Nem akartam eljönni, mert féltem, hogy soha többet nem lesz alkalmam anyával kettesben lenni. Megígérte, hogy nem fog a háttérbe szorítani…mégis ez volt az igazi és talán utolsó anya-fia programunk. – hallgatok el egy percre.