Van bennem némi félelem, ahogy talpam újra az amerikai földet érinti. Öt napot töltöttem Marseilleben, további egyet Nizzában, az anyai ági rokonoméknál. Mondanám, hogy kihasználtam a szabadidőmet arra, hogy a sűrű időszak után kicsit kiürítsem a fejemet, hisz lényegében ez történt, de a valódi ok, amiért újra „haza” mentem az ennél sokkal komplexebb. Igen, még mindig otthonomnak tekintem Franciaországot, hiába éltem ott sokkal kevesebbet, mint New Yorkban. Elveszem az útlevelemet a biztonsági őrtől, aki végignéz rajtam. Nem kérdez semmit, mert végülis látja, hogy a francia nevem ellenére New Yorki vagyok, úgyhogy a két desztináció között teljesen evidensen mozgok, de valamit furcsállhat rajtam. Még hátranézek rá, némiképp megnyugszom, hogy ő már a következő személlyel foglalkozik, úgyhogy haladok tovább a JFK repülőtéren ezúttal sem kicsi emberáradattal.
Napi szinten gondolkodok el azon, hogy van-e értelme folytatni a nővérem iránti nyomozást, de mindig arra a következtetésre jutok, hogy igen, mert nem bírnám azt mondani különösebb indok nélkül, hogy hagyjuk abba. Nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel ennyi év után sem, így hát megérte a magánnyomozó barátommal kisebb kiruccanást tenni a francia Riviérára. Persze külön-külön mentünk és érkeztünk, hogy legalább az esélyét megadjuk magunknak, hogy ne gyanúsítsanak meg minket kormány elleni nyomozással. Bármennyire is demokratikusnak gondolja magát Amerika, valóban marhára nem az, itt sem lehet mindent megtenni és ezt az is jól bizonyítja, hogy vigyáznunk kell magunkra.
Ezekkel a gondolatokkal szállok be a reptéri megőrzőben letett kocsimba. A megérzésem azt súgja, hogy át kellene vizsgálnom, nem rejtettek-e el benne valamit, vagy éppenséggel kívülről szerelték meg, első látásra azonban nem történt beavatkozás. Fel vagyok készülve rá, hogy bármikor szamon kérhetnek, mégis úgy gondolom, hogy már csak a munkám miatt sem én leszek az, akit elsőként súlyos atrocitás fog érni. Julianért jobban aggódom ilyen téren, de tudom, ő biztonságban megúszta ezt az utat.
Útközben mutatkozik meg állapotomon a jetlag. Sikerül elcsípnem a hétfő reggeli forgalmat, úgyhogy van, hogy több etapot is várnom kell, mire átjutok egy lámpán. A harmadik ilyen után döntöm el, hogy nem fogom tovább sanyargatni magam, hanem megreggelizek valahol. Általában szoktam figyelni a táplálkozásomra, de ezt kicsit túltoltam Marseilleben, szóval most leginkább valami kalóriadús tipikus amerikai fajtára vágyom, avagy teljesen mindegy, csak adjon annyi erőt, hogy átérjek Manhattanan és eljussak Jersey City-be a lakásomig.
Kicsit későn kapcsolok, hogy egy tök jó hely mellett készülök elhajtani éppen, úgyhogy az álmosságomhoz képest egészen nagy lendülettel hajtok be a parkolóba és nyomok rá a fékre, amik, mivel Teslám van, kellően hangosan szólalnak meg az alig hallható motorzajhoz képest. Kiszállok, ezúttal már nem felejtem el, hogy itt nem húsz fok van, úgyhogy a kabátomba is bebújok, mert azért tüdőgyulladást nem kellene kapnom. Lényegében ezen a röpke mozdulatsorom alatt nézek végig a mellettem lévőn, tekintetemet bevonzza a fekvő pozícióban lévő motor, ami valljuk be, nem a természetes megjelenési formája még egy álló motornak sem, úgyhogy fenntartja a kíváncsiságomat a látvány és arról a tulajdonosára pillantok. Egy kicsit összeszűkülnek a szemeim, mert valahonnan rémlik nekem a fiú, de mivel marhasokat lapozgattam az elmúlt időszakban Sora facebookját, nem telik sokba összeraknom, hogy Brad áll mellettem és egyébként tényleg ő volt az a srác, akinek összeraktam legutóbb a szétesett mobilját.
- Szia! Valami gond van? Kell segítség? - mutatok a kidőlt motorra, miközben odalépek mellé egyből a másik kezemet felé nyújtva, hogy kezet fogjunk üdvözlésképpen. - Bradley, igaz? Az Artemis hotelből… - Nem várom el, hogy emlékezzen rám, nem beszéltünk eddig többet, mint három perc, az ő korában pedig nekem sem a magamfajta férfiak arcaival volt tele az eszem, hanem inkább a szebbik nem képviselőivel.

Megtanultam figyelni a környezetemre, kiélezték az érzékeimet arra, hogy vegyem észre a nem szokványos dolgokat, úgyhogy még így fáradtan is kiszúrom a vízszintesben fekvő motorral együtt Bradley arcát a padkánál. Mivel ismerős arcot látok, ezért nálam alap dolog, hogy nem csak elsétálok mellette, hanem ha mást nem, egy kézfogásra csak odamegyek hozzá, ezesetben viszont még úgy is érzem, hogy talán segítségére lehetek.
Elismerően bólintok, úgy látszik, az aprólékosság nem csak rám ennyire jellemző, hanem Bradre is, kétségkívül ledöbbenek, hogy még azt is tudja rólam, hány éjszakát szálltam meg a hotelben. Ha pedig ezt tudja, lefogadom, azt is, hogy a napok egy részében nem egyedül voltam ott.
Azt mondta „csávó”. Na akkor ezek szerint mégsem kell aggódnom annyira a ráncok miatt, amikről egyik tiszttársam magyarázott.  
- Touché - adok hangot elismerésemnek és most elsőként egy francia, ám sportból igencsak híres szó kerül a nyelvemre. Még vissza kell állítanom az agyamat az angol nyelvre. - Nagyon képben vagy a dolgokkal. Szép! - Szavaim még a hotel nyüzsgő életére vonatkoznak, szemeimmel viszont már a motort kezdem el vizsgálni, de nagyon hamar jön is a megerősítés, hogy bizony jók az amúgy atomfizikát nem igénylő megérzéseim, valóban a motor adta meg magát.
- Menet közben hallottál, vagy éreztél valamilyen rendellenességet? - Értem, hogy nem indul be, de azért, ha motorikus baja lenne, az már menetközben is érezhetőnek kellene lennie. Megnézem a kipufogót, de mivel nem látok benne semmit, ezért leguggolok a motorhoz. Szerencsére nem egy olyan típussal rendelkezik Brad, aminél le kellene bontani minden borítást, hogy hozzá lehessen férni a hajtóműhöz. Bár ezt így nem lehet nagyon megítélni, de feltételezem nem a csapágyakkal, vagy azok kenésével lenne a probléma, bár a crossmotoroknak az az egyik leggyakoribb meghibásodásuk amiért szó szerint hegyen-völgyön is átmennek velük.
- Nem, valóban nem. De jobban voltam fáradt, mint éhes, úgyhogy egy percig se érezd magad miattam zavarban. - Nem nézek rá, mert szemeimmel még mindig a motort fürkészem, de tudom, hogy mire akar utalni, végtére is egy kajálda mellett állunk. Kissé jobban a motor alá nézek, ahol elszórtan ugyan, de megszáradt sárt fedezek fel, ezért a kerékre pillantok, látok-e a barázdákban kavicsnyomot.
- Mennyit mész vele terepen? - Ez igazából lényegtelen, meg annyira nem is meglepő, hogy egy ilyen motort nem csak aszfalton használnak, de érdekel azért, hogy milyen élményekben van vele része, mert baromi jó dolognak tartom, igaz, én nekem eddigi élményem csak cyclo crossban van, az sem túl sok, mivel rendszerint országúti kerékpárom volt.
- Késésben vagy? Merre tartottál éppen mielőtt cserbenhagyott téged ez a járgány? - Hétfő reggel van, gondolom, hogy vagy munkába, vagy egyetemre tartott éppen. Bár az Artemis Hotel nem erre van, úgyhogy vagy iskola, vagy edzés, netán valami egyéb teendője lehet. Eközben arrébb megyek, mert ő is leguggol a járműhöz, Brad jobban ismeri ezt a típust, ez kétségtelen, szóval mivel én nem találtam semmi szembetűnőt alul, megnézem mit tehetek a kormány tájékán.
Már csak a miheztartás végett is lecsavarom a tanksapkát, érzem, hogy enyhén olajos lesz tőle a kezem, de ez most nem számít, majd megtörlöm később valamiben. Viszont amennyire „csak a miheztartás végett” szándékoztam megnézni a benzintartályt, annyira meglep, amit látok. Vagy éppenséggel az, amit nem látok benne.
- Te figyelj már… mikor tankoltad ezt meg utoljára? - nézek rá immáron teljesen felegyenesedve, míg másik kezemmel egy zsebkendőt húzok ki zsebemből és megtörlöm vele mind pedig a tartálysapkát, mind pedig az azt tartó kezemet.

Nem jó hír, hogy minden jól ment a járgánnyal, mielőtt látszólag teljesen oktalanul nem indult volna be újra, mert ezzel aligha jutunk közelebb az igazsághoz. Jobb ötlet híján elkezdem átnézni tüzetesen, talán észreveszek valamit, ami rendellenes és az ő szemét már meg sem ragadja, annyira hozzászokott a saját motorjának kialakításához.
Egy pillanatra visszanézek Bradleyre, mikor mondja, hogy nem nagyon jár vele terepen, ellenben aszfalton rendesen koptatja a gumikat. Érdekes belegondolni, hogy ez miért lehet így, révén, hogy ha aszfaltra kell neki, akkor miért a cross motort választott, ami még negyvenfokos emelkedőn is képes felkapaszkodni a sziklákon, ha valaki ügyesen adagolja neki a gázt. Az ok pedig, ismerve az anyját nem a pénz. Sora és a családja meg tudna fizetni neki egy nagyobb testű motort is, mondjuk egy Yamahat, amivel lehet rendesen repeszteni. Persze Sora tipikusan a zéró-veszély híve, régen is az volt, most is az, ezt leszűrtem a hotelben a Henesseyzés közben is, szóval lehet meg is érkeztünk a válaszhoz, hogy miért egy cross motort látok szemeim előtt. De nehogy már ennyire szófogadó legyen, hogy tényleg nem használja ki motorjának előnyeit…
- Nagy hiba, de te tudod - mosolyodom el, de nem ítélkezek, csak a véleményemet osztom meg vele. Én biztosan szétszedném a hegyeket-völgyeket ezzel a darabbal, legalábbis addig, amíg nem töröm össze magam. De hát minek élek, ha nem élvezem ki?
- Fontos óra… lett volna? - Múltidőben már, ahogy érzem. - Majd a srácok úgyis átküldik az anyagot. - tartom szóval, csak hogy ne némán fogdossam össze a motorját és egyben próbálom visszaadni belé az életet, mert eléggé úgy látom, hogy ideges. Gondolom a motor miatt és nem az óra miatt. - Az egyetemi óráim felére sem jártam be anno és mégis mindenről képben voltam, helyette inkább ötvennel, hatvannal repesztettem a főutakon biciklivel. - Készülni kellett a selejtezőkre. Közben felállok és a kormány tájékát veszem szemügyre. Lecsavarom a tanksapkát és lehet, de csak lehet, hogy ráleltem a probléma forrására. Nem vagyok egy motor zseni, a repülőkhöz jobban értek, de benzin nélkül egészen biztosan nem fog elindulni.
- Akkor nem csoda, hogy kiürítetted - mosolygok, míg megtörlöm a kezem és a sapkát is valami olajtól, vagy piszoktól, nem tudom, mi ez. A benzin hamar elpárologna a kezemről. Úgy veszem ki szavaiból, hogy megvan a tényleges és egyedüli ok, nem feltételezhető, hogy más elromlott volna, szóval le is veszem az ujjamat a járműről. Én sem szeretem, ha más tapogatja az enyémet, ez ilyen fiús szokás, tudom.
- Örülök, hogy segíthettem. - Pár lépést teszek a padka felé és kidobom a zsebkendőt a közeli kukába, miközben elmosolyodom a visszautasíthatatlan (szó szerint) ajánlatán.
- Köszönöm a meghívást, Mac & Cheeset - felelem egész gyorsan a kérdésére, mialatt szembe fordulok vele. Nem vagyok az a fajta, aki húzza a száját és sorra közli a „nem tudom” kifejezéseket, ha azt kérdezik, mit enne. Általában tisztában vagyok vele, milyen ízre vágyom, a triatlonos éveimből pedig megmaradt szokásnak, hogy gyakran tisztát eszek. Úgyis lemozgom, de legalább gyorsan nagy energiát ad. - Arra meg azért vigyázz, lehet még egyszer nem fogja túlélni a kijelző - mutatok az ujjai között pörgetett mobilra, miközben felnevetek. Legutóbb is ezt csinálta, nagyon menő, ahogy zsonglőrködik a telóval, de ha leesik... ezek nem Nokiak.
Megfogalmazódik bennem, míg belépünk a kajáldába, hogy elmegyek Bradnek a közeli kútra egy kanna benzinért majd az evés után, de egyelőre ez még ráér. Ilyen reggeli órákban azért vannak páran, de bőven akad még üres asztal. Kérek egy Mac & Cheeset és egy erős kávét, bár a Franciaországban főzött egyébként javarészt olasz kávék után az erős kifejezés egészen álomszerű. Az amerikaiak nem ismeri az erős kávékat, de még a gyengéket is felvizezik. Megvárom, hogy Brad mit lép, ő is eszik-e, vagy már evett, nem tudom mi a terve.
- És miért nem viszed terepre a motort? Porolhatnád a földet vele rendesen - teszem karba kezeimet és egyenes háttal a háttámlának döntöm hátamat, míg figyelem Brad vonásait. Hihetetlen, külsőre mennyire tiszta anyja! Érdekel, hogy milyen ember ő, milyen fiút hozott a világra Sora és milyen elvek szerint neveli. Húsz év, kerekítve. Nem lehet még húsz, mert akkor láttam volna a kerekedő hasát Sorának, bár azt egy ideje sejtem, hogy már akkor terhes volt Sora a volt férjétől, mikor velem szakított. Vagy közvetlenül utána lett az, nem tudom, ennyire még nem akartam turkálni Sora múltjában és nem is voltam elég bátor, hogy feltépjem azokat a sebeimet, amikről úgy tudtam, hogy már beforrtak.

Ha Bradley gimis lenne még, akkor lehet beültetném a kocsimba, kitenném a suli előtt, aztán valahogy elvontatnám a motorját helyette, akár az otthonához is, így viszont, hogy egyetemista, én felteszem a két kezemet. Már felnőtt ember, el tudja dönteni, hogy mi a fontos neki, úgyhogy én nem szándékozom őt befolyásolni. Amúgy sem lenne korrekt, ha én próbálnám meg rávenni, hogy siessen órára, miközben anno engem is alig lehetett a padok között tartani. Ezzel együtt pedig az is evidens nekem, hogy nem fogok én részletekbe menően mesélni Soranak, maximum azt jegyzem majd meg neki, hogy találkoztam a fiával, megint és segítettem neki megtankolni a motor. Meg történetesen azt is, hogy kajáltunk egy jót.
- Most miért? Isteni tud lenni, ha nem csapják össze! - nézek rá felvont szemöldökkel, szó mi szó, nem sok emberrel találkoztam, aki nem szereti a választott kajámat, noha tetszik, hogy ennyire őszinte jellemmel bír Brad. Nem Sora az anyja véletlenül?
Egy újabb sikeres telefonmentés után bemegyünk az étterembe és helyet foglalunk egymással szemben. Borzasztó hogy, Franciaországban úsztam a nosztalgikus mámorban, amiért végre otthon érezhettem magam, erre most visszajövök az Egyesült Államokba és az útszéli kajándákra jellemző unalmas piros színű bőrülések láttán is előtör belőlem az „itthon vagyok” érzés. Valószínűleg kimaxolom a kettős állampolgárság adta életérzést.
Úgy érzem, valamibe beletenyereltem a motorozással kapcsolatban és valóban, nem tud teljesen meglepni, hogy az anyja kerül szóba. Oh istenem, hát igen, az a nő mindent észrevesz, egy fikarcnyi érzelmet sem lehet előle eltitkolni, nemhogy még külső jellemzőket. Azt hiszem, ha együtt maradtunk volna anno, mellettem már most ősz lenne és nem ilyen fiatalos. Bár igaza van Bradleynek, amiről nem tud, az nem fáj, feltehetőleg azt sem tudta volna, hogy mi történt velem épp Irakban, vagy más helyeken. Ennek ellenére én egy olyan ember vagyok, aki nagyon közvetlen és meg is szeretném osztani másokkal az élményeimet, anno sem tudtam titkolózni Sora elől és nem csak azért, mert úgyis észrevette volna. Én akartam, hogy tudja, mi van velem, mit érzek. Nyitott könyv voltam számára régen. Most? Most valószínűleg már nem. Ellenben Bradley egy olyan könyv, aminek épp csak most nyitottam ki a fedőlapját és irtó kíváncsi vagyok, hogy mit rejtenek a sorok.
- Szóval nem díjazná, ha terepen is mennél vele. Bár az tény, hogy menni kellene még néhány kilométert, hogy találj egy jó területet állatkodni a motorral. - A verseny említése viszont meglep. - Gyorsaságin mentél? Vagy… ez is olyan illegális versenyzés? Hallottam, hogy újra kezd divatba jönni a rendfenntartók nagy örömére. - Megmosolygom az utóbbi szavaimat és hiába én is egyfajta rendfenntartó lennék, összességében nem szándékozom állást foglalni a versenyzők és a zsaruk között. Viszont nem ússza meg, hogy ne térjek vissza egy kérdés erejéig az anyjára. Nem akarom Sorával húzni az agyát, de pár kérdéstől talán még nem fog kikelni magából.
- De azért jól kijöttök? Főként most, ebben a nehezebb időszakban? - Szeretném óvatosan tudatni vele, hogy hallottam az apja haláláról, persze nem akarom elrontani a hangulatot sem, ezért csak mellékesen érintem a kényes témát. Ellenben Bradley hamburgere nagyon jól néz ki, az én Mac & Cheese-em sem rossz, bár van rajta egy furcsa sajt, amihez én még franciaként sem vagyok hozzászokva.
- Jó étvágyat! Szép darab - mutatok elismerően az elé rakott ételre, majd beleszúrom villámat a tésztába. - Desszertre gondolsz? - Ilyen reggeli órákban egyáltalán van már komolyabb desszert? Mondjuk kávé mellé szoktak edni fánkot, amihez nekem speciel nincs gusztusom már évek óta. De majd meglátjuk, miután benyomtam a tésztát.
Rágások közepette felpillantok rá a tisztáról és még néhány másodperc erejéig várok a válasszal, hogy lenyeljem az épp számban lévő falatot. Jó néven veszem a kérdését, mert mindig szívesen beszélek a sportról.
- Huszonkét éves koromig hivatásos triatlonos voltam. Rengeteget tekertem a városban és hegyi országutakon is míg készültem a versenyekre. Legalábbis amíg el nem tört a lábam és ezért buktam a világbajnoki selejtezőt, majd új edzőm lett, akivel nem találtuk meg a közös hangot, szóval végül abbahagytam az egészet és inkább bevonultam a hadseregbe - mesélem el neki a teljes sztorit dióhéjban. Én annak a híve vagyok, hogy ha már beszélgetünk, ne titkolózzunk és rejtsük el a sztorikat tőmondatokkal. Na meg valamiért csak megkérdezte, szóval teszem azt… érdekli a bringázás? - De hobbiszinten még most is eljárok időnként, remek edzés, segít, hogy kikapcsoljam az agyam. Miért? Te is szoktál?

Észreveszem, hogy halkabban ejti ki az „illegális” szót a száján, ennek ellenére én mozdulatlanul figyelem őt, mert tudom, hogy senki sincs körülöttünk, aki, ha megtudja, hogy ez a fiú illegális versenyeken vesz részt, egyből megy is beköpni őt. Hacsak nem egy zsaru ül épp mögötte, ami pech, de még abban az esetben is úgy gondolom, hogy a rendőr a kislábujját sem lenne hajlandó megmozdítani az információ hallatán. Ők is úgy működnek, mint bármely másik ember: amíg nem szól a felettesük, hogy menni kell, addig nem fognak önhatalmúan cselekedni. Avagy még egy zsaru sem fogja lerövidíteni a reggeli időszakát, hogy nyakon csípjen egy sugdolózó fiút, aki a hamburgerére vár. A szituáció pikatériája, hogy én is egy rendfenntartó erő része vagyok, de mint láthatja rajtam, az illegális szavon sem akadok fent és nem is nézem le, amiért keresi az adrenalint. Majd az anyja rászól úgyis, ha baja lesz.
- Igen, az kicsit sem vicces. Ha gyorsaságin egy motorral elszállsz, akkor az minimum kórházzal végződik. Már amennyiben nincs kiképezve a tested, mint az élsportolóknak, hogy nagy erőhatásokkal szemben is szívós legyen és nem vagy speciális védőfelszerelésben. - A kettő együtt kell ahhoz, hogy valaki elkerüljön komolyabb sérüléseket, hiszen a védőfelszerelés megvéd, de egy erősebb ütés azért még így is roncsolja a csontokat és izmokat. Kell az erőnlét a bukásokhoz is. Megértem, hogy Sora miért nem díjazza ezt nála. Ha nekem lenne egy ilyen korú fiam és észrevenném, hogy vágyik hasonló élményekre, akkor szervezett keretek között vinném magammal extrém sportolni (mert a gyorsasági motorverseny is annak mondható) és kikötném, hogy kőkemény edzések mellett csinálhatja csak és kellő védőruházattal, valamint oktatók társaságában. És mindezek mellett bíznék abban, hogy mivel megengedem neki, hogy részt vegyen extrém élményekben, ezért nem akar majd illegálisan, a tudtom nélkül szórakozni. Mert ez az, szórakozás. De mivel nem az én fiam, így nem szólhatok bele Sora nevelésébe. Feltételezem, agyvérzést kapna, ha mindezekről tudomást szerezne.
Nem tudom, miért, de hosszasan emésztem magamban azt a szót, hogy „anyu”. Mintha ebben a pillanatban tudatosulna bennem igazán, hogy Sora tényleg egy anya és én épp a fiával beszélgetek, pedig ezzel a ténnyel eddig is tisztában voltam. Csak most a csontomig hatolt a felismerés, ami ledöbbent és be kell látnom, hogy az a Sora, akit én ismertem, ő már nagyon távoli emlék.
- Gimiben osztálytársak voltunk. Sok időt töltöttünk együtt akkoriban - mosolyodom el. Megfordul a fejemben, hogy elmondom neki, hogy jártam az anyjával és összességében ebben semmi kivetnivalót nem érzek, pláne, hogy most ő is abban a korban van, mint amiben anno mi voltunk, de tekintettel arra, hogy nemrég hunyt el az apja, óvatosan bánok a témával. Nem akarom közölni vele, hogy az anyja velem is együtt volt még mielőtt megismerte volna azt a férfit, aki egészen eddig Bradley életének részese volt. Túl tapintatlan húzás lenne azok után, hogy látom rajta, mennyire érzékeny téma ez még. Őszintén szólva, megértem.
- Részvétem - veszem én is halkabbra. Úgy érzem, nem lenne helyes, ha bármi mást is hozzáfűznék az őszinte együttérzésemen kívül a friss sebei miatt. A kiérkező ételek viszont szerencsére részben új hangulatot adnak a beszélgetésnek.
Felkúszik szemöldököm Bradley utalásától. Nocsak, kis szemtelen. Pofátlanul fiatal, most is csak erre tudok gondolni, ahogy ránézek.
- Nekem jelen esetben benzint jelent, amit a motorod fog elfogyasztani, miután itt végeztünk. - Én is tudok szemtelen lenni és nem is vagyok rest megmutatni neki, hogy bennem emberére találhat. A motornak is kell időnként repeta, máskülönben nem indul be, nemde? És ha már motor, meglep, hogy bicikliről kérdez, de örömmel osztom meg a történetemet.
- Hát az nem most volt akkor. - Bár az ő korát nézve azért nem is annyira rég. Közben úgy döntök, hogy leveszem a kabátomat és a mellettem lévő üres szék háttámlájára helyezem rá. Lehet Sora jobban örülne, ha inkább bringázna, még annak ellenére is, hogy valószínűleg PTSD-je lenne a bicikli láttán, amiért én anno annyit estem-keltem nagy tempónál és aminek a vége az lett, hogy eltörtem a lábam. Majd szakítottunk. De ez most szerencsére nem tartozik a beszélgetéshez.
Kérdését hallva még bekapom a villámra felszúrt orsótésztákat és míg lenyelem őket, egy kisebb sóhajjal hátradőlök. Azon gondolkozok éppen, hogy mennyire menjek bele a részletekbe, nem azért, mert bármi titkos lenne, hanem mert nem tudom, ténylegesen is mennyire érdekli őt a téma. De végül úgy döntök, hogy bedobom a mélyvízbe, aztán ha túl mélynek bizonyul, majd dobok neki mentőövet.
- Tudod, mi az a CRO? - nézek rá kíváncsian, mert sok fiatal jól ismeri ezt a katonatiszti formát a különböző játékokból. - Tulajdonképpen ők a légierő egyik különleges harci alakulatának mentésre, vagy annak előkészítésére specializálódott katonatisztjei. Stratégiai, műveleti és taktikai tervezéseket végzünk, mielőtt harci műveleteket hajtanánk végre. - Ez lett volna hát a mélyvíz, de ha még érzem a figyelmét, fordítok neki szívesen. - Vagyis leegyszerűsítve, nem frontokon jelenlévő katonák vagyunk, hanem kimenekítéseket, rajtaütéseket és a hadsereghez tartozó egyéb egyedi küldetéseket végzünk. - Nem megyek bele jobban, csak ha kérdez. Igazság szerint a CRO, mint Combat Rescue Officer az magába foglalja a pozíciómat és a rangomat is. Figyelem arcát, kíváncsi vagyok reakciójára, mert különböző arckifejezéseket láttam már a katonai pozíció hallatán másokon. Egyesek elsápadnak és nem tudnak mit kezdeni a tudattal, mások szeme csillogni kezd és vannak, akik leginkább egy lépést tennének hátra. Kis hatászszünetet követően visszahajolok a tésztám fölé.
- Na és te mit tanulsz? Mi lesz belőled az egyetem után? - „Mi leszel, ha nagy leszel” kevésbé degradáló változata hangzik el tőlem. Azt tudom, hogy egyetemista és szabadidejében besegít az anyja munkahelyén, de attól még biztosan van neki is egy álma, vagy minimum egy saját elképzelt életújta és feltételezem, mivel Sorara nagyon ráerőltették a szülei (Brad nagyszülei), hogy vigye tovább a hotel vezetését, ezért ő nem tervezi nagymértékben befolyásolni Brad karrierjét. De ez csak egy feltételezés, mint mondtam, rég volt már, hogy elmondhattam magamról azt, hogy jól ismerem Sorát.  

Éreztem, hogy kihallja hangomból a turpisságot, hiába próbáltam finoman és a nevelőapjára való tisztelettel fogalmazni. Kis ideig elgondolkodok, hogy mennyire menjek bele a részletekbe, nem is válaszolok egyből, de aztán kiderül az arcom és elmosolyodom.
- Gimi alatt és az egyetemi első évünkben napi rendszerességgel találkoztunk. Bár, ha pontos akarok lenni, akkor az első gimis éveket nem venném bele, mert akkor nem egy volt a baráti társaságunk - válaszolom meg szó szerint a kérdését és ezúttal kifejezetten arra törekedek, hogy ne is mondjak többet. Nagyjából öt éven keresztül voltam Sora mindennapjainak a része és ebből három volt az, amiben kis túlzással és a szülei nagy bánatára, de elválaszthatatlanok voltunk. Biztosan tudja Bradley, hogy megy ez ebben a korban, hiszen ő is most pont abban az időszakban van, mint amiről mesélek neki. Ha pedig még pontosabb és egzaktabb választ szeretne tőlem, úgyis rákérdez. Rábízom, mennyit akar tudni, mennyire akarja hallani az izgalmasabb részleteket.
Miután elárulom neki a szándékomat, miszerint a motornak kellene repeta, nem nekem és kissé elmerülünk a motorozás örömében, meglepve tapasztalom, hogy érdekli őt a hivatásom. Sokan csak elkönyvelnek egyfajta katonának, elvégre ugyanúgy néznek ki, terepszínű ruha, fegyverek, veszélyes környezet… pedig tulajdonképpen katona és katona között is hatalmas különbségek vannak. Úgy gondolom, hogy az, hogy ezzel tisztában van Bradley már bizonyítja, hogy a kíváncsisága és az intelligenciája túlmutat az átlagon, még a fiúk körében is.
Ennek ellenére nem várom, hogy tudja, mi az a CRO, nem is lep meg, hogy nem találkozott még ezzel a kifejezéssel, hiába lett népszerű a rövidítés különféle videójátékokból. Mivel előre nem tudom, hogy miként fogja fogadni a hivatásomat, ezért meglehetősen átlagos hangsúllyal indítok és folyamatosan figyelem az arcát.
- Ha civilek kerülnek bajba, ráadásul bombázás során, ami egyfajta tömegpusztító fegyver, akkor minden erőt mozgósítanak, oda nem feltétlenül kell különleges alakulat, de persze ez is példa, sőt, kirendeltek már ilyen területre is egyszer. Szerencsére nem Amerikában. - Mivel szerteágazó a munkánk, ezért ez sem zárható ki, de ha magamtól kellene példát mondani, akkor nem a civileket érő épületbombázásokat hoznám szóba. - De helyénvalóbb példa mondjuk az a szituáció, amikor túszokat kell kiszabadítanunk katonai bázisokról, netán rejtekhelyekről, vagy más sebesült katonákat kell kijuttatnunk a veszélyes övezetből - egészítem ki csak a miheztartás végett. Nem tudok elmenni Brad szóhasználata mellett, ami egyszerre mosolyogtat meg és nyűgöz le. Természetesen egyik sem negatív értelemben. „Nem unalmas, sőt, izgalmas és menő”. Annyira régen használtam már ezeket a jelzőket a munkám során, de az is lehet, hogy mivel eredendően katonacsaládban nőtem fel, ezért merőben más szemlélettel gondoltam a katonák mindennapjaira. És valóban… kétségkívül izgalmas és menő, mondhatjuk annak, bár aki benne van és átéli ténylegesen is a mindennapokat, azok ennél komolyabb, befásultabb szavakkal dobálóznának. Noha magamat elég modern és laza embernek tartom, most mégis pofán csap a valódi fiatalság gondtalan gondolkodásmódja és szóhasználata. Legyen hát izgalmas és menő, beállok a sorba, beállok Bradley mögé és elmosolyodom a véleményén.
- Mondjuk, ha aktív frontra küldenének harcolni, akkor nem éppen az lenne a gondod, hogy unatkozol, vagy hogy ugyanazokon a hang-frekvenciákon durrannak el a fegyverek. - Felnevetek. Haj, Bradley… ha anyád ezt most hallaná sírva is fakadna! De nekem tetszett, igaz, ezek után inkább nem mondom meg neki, hogy a karrierem első felében én is ilyen „unalmas katona” voltam Irakban és volt olyan időszak az ott töltött évek során, amikor csak kvázi rendfenntartóként voltunk jelen az országban. Az élet nem csak menő dolgokról szól sajnos. - De valóban, én is szeretem a mostani pozíciómat, megérte a sok kiképzést végig csinálni hozzá. Aztán meglátjuk, meddig maradok CRO. Még bírom a strapát, de el fog jönni az az idő, amikor már szeretnék kissé tudod, „unalmasabban” élni - nézek rá kezdetben komolyan, aztán újra elmosolyodom. - De te ezt még úgysem tudod átérezni, nagyon helyesen. - Mikor húsz éves voltam, megpusztultam már akkor is, mikor két egymást követő napom ugyanolyan volt. Ki nem állhattam, ha nem volt adrenalin, ha nem történt semmi. Ebben talán hasonlítunk, csak épp van köztünk jó pár évnyi korkülönbség.
Ha az előbb én nyűgözhettem le őt, most ő teszi ezt velem, minek hatására meg is áll kezemben a sajtfoltos villa. Meglep az egyetemi tanulmánya, még fel kell fognom, mennyi közös van bennünk.
- Klassz! NYU? - kérdezem belecsapva a közepébe. - Oh igen, a jó kis 3D tervezés, mennyit nyomkodtam anno éjszakánként a Solid edget meg az AutoCAD-et. - Csak én annyira nem élveztem. - 2018-ban végeztem el ott a gépészmérnökit - mutatok magamra és ezzel jókedvűen bevallom, hogy a tanulmányaink egészen egyeznek. Nem teljesen, mert én az első képzésemet otthagytam a francba, mivel utáltam tanulni és nem nekem való volt a politikai gazdaságtan, de aztán sok évvel később újra padba ültem. Kellett egy diploma, hogy CRO lehessek.
- Nem tagadom, ezzel most megleptél. Meg a repülők mechanikájával is. Szép karrier lesz ebből! - Elismerően bólintok és míg kiszedem a tányéromban lévő maradék tésztát is, rájövök, hogy őt már minden bizonnyal tanítja Julian. Jesszusom!
- Mondd csak, nem tanít neked elméleti fizikát Julian Carter? Csak mert ha igen, akkor részvétem és szólj, ha szerinted indokolatlanul meg akar buktatni, mert jövök és intézkedem az érdekedben. - Tudom, Dr. Julian Carter, de úgyis mindenki tudja róla, hogy elől-hátul, jobbról-balról doktor, úgyhogy én ezt feleslegesen nem teszem elé. Már csak azért sem, mert nekem ő örökké az Iraki háborúban megismert katonatársam, illetve barátom marad és nem egy agyondoktorált professzor. Persze semmi baj nincs Juliannel, csak én is tudom, mennyire szereti a fizikát és ha belelendül… akkor nem tudom, hogy tudnak körmölni a diákok. Azt sem tudom, én mit tettem volna akkor, ha a diákja lettem volna, lehet felálltam volna és kisétáltam volna a teremből, vagy diszkréten fehér zászlót lengettem volna neki jelezvén, hogy ezt a csatát feladom.
- Köszönöm a reggelit - teszem le végül a villát az üres tányér mellé, de nem kezdek el mocorogni, megvárom míg ő is befejezi a burgert. Addig megiszom a kávémat.

Arcom valószínűleg felét sem tükrözi a bennem rejlő döbbenetnek, amik a tanulmányai hallatán lepnek el. Fel kell ismernem, hogy Bradley pont ugyanazt a szakot végzi el ugyanazon az egyetemen, amit én is hat évvel ezelőtt. Ez még önmagában nem jelentene szenzációt, de elnézve, hogy mennyire sok egyetem van New Yorkban és azoknak hány szakja van, mégiscsak kis esély volt arra, hogy ugyanazokat az élményeket éljük át, csupán időben kissé elcsúsztatva. Látom, ő ezen annyira nem dob hátast, megértem, ilyen fiatalon nekem is más volt az ingerenciaküszöböm. Sokkal több behatás ért nap mint nap, olyan dolgokra vontam meg a vállamat, amik ma már elgondolkozásra késztetnek.
- Szerintem nem, az eleje a legnehezebb - kulcsolom össze karjaimat és egy kicsit megmozgatom a lábaimat, mert az elmúlt egy napban túl sokat ültem és kezdenek elernyedni az izmaim. - Ha az elején túljutsz az alapozó tárgyakon, utána az izgalmasabb része már kvázi ajándékként hat majd. Legalábbis én így éreztem - teszem hozzá, hisz vétek lenne általánosítani, de azért a mérnökök többsége ezzel egyetértett anno is. Pláne, hogy azon a fránya elméleti fizikán túl kellett jutni, amit anno még nekünk nem Julian tartott, hanem egy másik oktató, ebből adódóan, ismerve Juliant, sejtem, hogy most sokkal nehezebb elvégezni az fizikát, mint azelőtt. Nem irigylem Bradleyt. Felnevetek arra, miként jellemzi Juliant, ezek után kétségem sincs, hogy egy emberre gondolunk, mindössze ő sokkal szabadszájúbban írta körül a professzorát. Míg elpusztítja a hamburgerének utolsó falatait is, addig mesélek.
- Ő azután jött az NYU-ra, hogy én végeztem, úgyhogy szerencsére elkerültük egymást. Nem is professzorként ismerem őt, csak mesélte nekem, hogy ott tanít. Mi tulajdonképpen még az iraki háborúban ismerkedtünk meg, akkoriban mindketten a seregben szolgáltunk és ugyanahhoz az expedíciós egységhez tartoztunk. - Szándékosan nem említem a jelenleg zajló közös nyomozást, aminek során a nővéremet próbáljuk megtalálni, az nem kifejezetten oszt-szoroz a lényeg szempontjából. Biztosan untatná Bradleyt is, plusz nekem sem egyszerű téma. - Ezért is mondom, hogy ha kell bármi, igazolás, jegyzet, javítási lehetőség, el tudok járni az érdekedben. - Elmosolyodom, elvégre láthatja, hogy attól még, hogy katona vagyok, a protekciót jól ismerem. Sőt, így ismerhetem igazán, elvégre még az amerikai hadsereget is mindenhol gondosan átszőtték a korrupciós és protekciós szálak. De így működik a világ, ezért természetes, hogy ha Bradley kérné, akkor támogatom őt a magam lehetőségeivel.
- Semmit - vágom rá határozottan, mielőtt elkezdene újra noszogatni, hogy csak azért is költsem a pénzét. A helyzet az, hogy nem szorulok semmi másra, már a kávémat is megittam időközben. - Na de menjünk, tankoljuk meg a motort. - Nem vagyok egy sokáig tétovázó típus, ha látok magam előtt feladatokat, akkor szeretem azokat minél hamarabb és minél gördülékenyebben elvégezni, úgyhogy látva, hogy ő is végzett, felállok és fizetést követően távozok a kajáldából Bradleyvel az oldalamon.
- Négy literes a tankja? - Asszem annyi egy átlagos cross motoré, de ha nem, úgyis kijavít. - Más nem kell? Olaj, gumi rendben? - Ha a guminyomás makulátlan, akkor talán a legegyszerűbb, ha itt hagyjuk a motort, a kútról meg kannával hozunk bele benzint. Én egymagam, vagy ketten, ez már részletkérdés, nem tudom, mennyire akarja egyedül hagyni itt a motort, noha amúgy is a parkolóban állna az egyetememnél is. Nem igazán szokták ezeket ellopni, pláne, ha kirögzíti és magánál tartja a kulcsát.
- Jössz velem, vagy megvársz itt? - bökök a Tesla Model 3-as autómra, amivel érkeztem. Hozzáteszem, szépen fogok kinézni egy elektromos autóval a benzinkúton, de ezzel az összeférhetetlen látvánnyal együtt tudok élni.

Látom, hogy nem tudja könnyen megemészteni, mikor a karrieremről beszélek, vagy csak érintőlegesen hozom szóba, mint ahogy azt az egyik egyetemi oktatójával kapcsolatban is teszem. Nem baj, én adok időt neki, már amennyiben erről van szó és nem értem félre a szűkszavú reakcióját.
A számla rendezése után aztán jobb indulni, mert még van dolgunk. Attól még, hogy a hasunk tele - ami azért mindenképpen fontos -, a motor még nem lett megetetve, úgyhogy ideje ezt pótolni. Még szerencse, hogy ráérek a mai napon, egy-két dolgot beterveztem ugyan, de semmi időponthoz köthetőt.
Meglep, hogy milyen nagy benzintartálya van a motornak. Lényegében elég annyi bele, amennyiven pár napig még elhasználja, aztán az iménti eset után úgyis jobban fog vigyázni rá, hogy ne ürítse ki teljesen. Mivel más baja nincs, így Bradley döntésének megfelelően ketten ülünk be az autómba. Látom, hogy nagyon nézi a műszerfalat, mialatt én bekapcsolom a zenét és kifordulok a parkolóból.
- Tetszik? - nézek rá mosolyogva ahogy hallom a reakcióját. A kérdésére viszont meglepődve pillantok magam elé az útra. Látom, tényleg érdeklik a járgányok, motorok, autók, repülők. Le se tagadhatná, hogy fiú, mondjuk szerintem helytelen női és férfi tulajdonsággal illetni az emberek érdeklődését.
Mivel nem számolok igazság szerint kétszáz kilométerekre, még Franciaországban sem, itt Amerikában pedig eleve nem nagyon nézem a távokat, a városban teljesen máshogy hatnak, valamint eleve mérföldben írja ki a kijelző, ezért reflexből nem tudok neki előállni egy számmal.
- Jó hát akkor matekozzunk. - Ha már mérnök. Hozzáteszem, elvileg nekem is az, de gyakorlatilag aligha érzem magam nagybetűs mérnöknek, én még mindig tipikusan katonaaggyal rendelkezem. - Töltőtípustól és áramerősségtől függ, de ahol szoktam tölteni, ott nagyjából tizenöt perc alatt tesz bele 175 mérföldet, ami közel 280 kilométer. Vagyis kétszáz kilométerhez elég tíz-tizenegy perc. De nem szoktam így kiszámolni. - Számolok neki hangosan. - Teslak felé kacsintgatsz? - kérdezek rá függetlenül attól, hogy tudom, hogy még Sora nem engedi neki az autót. De nem is ez volt a kérdés, hanem az, hogy mi tetszik neki.
Nem kell sokat gurulnunk, nem messze van egy kút, aminek parkolójában megállok. Ritkán járok most már ilyen helyekre, noha vannak akkumulátor töltők is kihelyezve, de azért ennél könnyebben meg szoktam oldani én a „tankolást”. Míg beszélgetünk az autókról, közben kiszállok, aztán bemegyek (gondolom Bradleyvel) az épületbe és érdeklődöm, hogy miként tudok náluk kannát szerezni, majd, ha megkapjuk, megtankolom és kifizetem. Bradley meghívott reggelire, ezt a kicsivel több, mint öt liter benzint meg kifizetem én neki, szerintem ez így rendben van. Még egyszer ellenőrzőm, hogy nem koszos-e bárhol a kanna és után rakom csak be a kocsi vezetőülés mögötti lábrészre.
- Ha már számok. Mi volt a legnagyobb sebesség, amivel valaha mentél? - Gondolok a motorjára természetesen és persze nem azért hozom ezt most szóba, mert menten telibe akarnám nyomni a gázpedált, csak érdekel, hogy mennyire szereti a sebességet. Kíváncsi lettem, mi neki a gyors, ha már megemlítette, hogy versenyez. Közben elindulok vissza a kajálda irányába és az ő válasza után és is elmondom a saját nézőpontomat a témát illetően.
- Én ilyen tekintetben érdekes vagyok, mert kerékpáron imádok hajtani, mint az őrült és azért bőven van, hogy száz felett hasítok le egy domboldalon. Vadászrepülőn is ültem már, - mely megint csak nem meglepő, hiszen a légierőnél vagyok -, és imádtam kihasználni a gép erejét. Viszont autóval meglepően nem vagyok egy száguldozó típus, nem szeretek gyorsabban menni, mint amit a forgalom, vagy a biztonságérzetem megenged. - Oké, maradjuk annyiban, hogy amit a forgalom megenged, mert a biztonságérzetem határa kellően megnőtt már az idők során. Feltéve, ha egyedül vagyok. Ha valaki mással, aki nem katona, akkor igen gyorsan lecsökken ez a bizonyos magabiztosság és egyből elkezdem védeni a társamat lényegében bármilyen veszélytől. Nem csak azért, mert ez a munkám, termé-szetemből adódóan is.

Elmosolyodom, mikor szóba hozza a Veyront, mert valamiért nekem az az autó viccesen néz ki, de éppen ezért nagyon karakteresnek tartom, megértem, miért tetszik Bradleynek annyira. Nekem kifejezetten nem jön be az az autó, de ez csak az én véleményem és nem látom értelmét annak, hogy ezt hangoztassam, pláne, hogy Bradley érezhetően nagyon fellelkesül az autós téma iránt. Nem ismerem még annyira a srácot, de ebből a közel fél órából egyértelműen kiderült róla, hogy ami nem érdekli őt, arra mennyire semmitmondó válaszokat ad, míg, ha valami felkelti a figyelmét, akkor vagy szavakkal, de minimum a tekintetével ezt meg is mutatja. Ami szerintem jó dolog, elvégre nem kell nagyítóval keresnem őt, az embert a bőre alatt. Egyszerű személynek tűnik, nem kertel és ez manapság különlegesnek számít sajnos.
A Koenigseggnél már érződik, hogy tényleg a sebesség megszállottja, ami érződött is rajta amikor bent ettünk és a motorversenyzésről beszéltünk. Noha - ahogy mondja is -, nem épp olcsó autókat sorol fel. Tisztában vagyok vele, hogy az anyja (és annak családja) egészen jómódú, nem véletlenül ismertem meg őt a Trinity gimiben, de azért kíváncsi vagyok, hogy mi Sora álláspontja ezzel kapcsolatban azontúl, hogy eleve nem akarja, hogy a fia autót vezessen.
- Szóval el tudod magad képzelni mondjuk tíz év múlva, hogy egy Maseratival hasíts végig New York utcáin? - kérdezem mindenféle megvetés nélkül, de aztán meg is adja a választ. Vannak, akik sportautóval mennek még munkába is, úgyhogy ez nem lenne újdonság. - Mi tagadás, menő lenne. - Ez kétségtelen és ha már tényleg ennyire szereti az ilyen autókat, én kívánom, hogy összejöjjön neki. Előbb-utóbb bekerül abba a korba, amikor már Sora nem igazán szabhat határt a vágyainak, nem korlátozhatja többé, úgyhogy csak munka és spórolás kérdése, hogy ez mikor valósul meg.
A benzinkúton aztán egész hamar és könnyedén elintézzük a kannába tankolást, úgyhogy nem parkoltatom sokáig az elektromos hajtású autómat ebben az amúgy sem túl nagy parkolóban mielőtt szép csendben visszaindulnánk a motorhoz. A negyvennégy lóerő ugyan jó támpontot ad, de jól tudom, hogy az nem minden. Autóknál jobban be lehet határolni, hogy mekkora lehet a végsebessége, noha azoknál is sokat számít a tömeg. A kerékpárnál nálam fel van szerelve mindig egy sebességmérő, én szeretem látni, hogy mennyivel megyek. Bár régen sokkal több kütyüt használtam az edzések során, még az elégetett kalóriákat és a szívverésemet is kijelezte, de ma már nem versenyszerűen űzöm, úgyhogy nem aggatok magamra mindenféle eszközöket. Nyilvánvalóan motornál is fontos szempont az aero, hogy Bradley mennyire „fekszik rá” áramvonalasan a járgányára, bármennyire is furcsán hangzik ez egy cross motor esetében.
- Akkor azért nem mellőzheted a védőfelszereléseket - felelem, mert az tény, hogy 44 lóerőnél azért kell a bukó. Mondom ezt én, aki lényegében úgy bicajozik, hogy csak bukósisakja van, de valamiért a biciklinél nem is elterjedt a testet védő felszerelés. A ruhák is olyan milliméter vékonyak, hogy egyből szakadnak, ha aszfaltot érnek. A kérdésére elmosolyodom, sőt, fel is nevetek.
- Azt akarod, hogy padlózzam le, mi? - nézek rá sunyi tekintettel. - Persze, megmutatom egyszer, viszont nem most, mert tudtommal neked jelenleg is órán lenne a helyed - szól belőlem a felelősségteljes férfi. Oké, ettünk egyet, az első óráját már úgyis bukta, de így, hogy megtankoljuk a motort már el tud jutni az egyetemig. - De ha tényleg bemész és nem hagyod ki a mai napot, akkor megígérem, hogy egy nap elmegyünk és megmutatom a végsebességét neked, rendben? - Számon tudom kérni Juliant pár óra múlva, hogy tényleg ott van-e a kölyök, úgyhogy nem érdemes hazudnia. Aztán emelem a tétet.
- Viszont, ha ennyire szereted a sebességet és a repülőket is, nyáron lesz katonai nyíltnap, ahol némi előzetes fizikai felmérés után néhány szerencsés beülhet egy F-22B vadászgépbe. Most úgy néz ki, hogy én is vezetni fogok majd egy ilyen gépet, úgyhogy, ha szeretnél és anyád is engedi, megpróbálom elintézni, hogy te legyél az egyik szerencsés. - Na ott aztán lesz sebesség és lesz erőhatás. Persze ehhez az kell, hogy fizikuma tényleg rendben legyen, de ahogy végigmértem már, ez nem hiszem, hogy probléma lesz, hacsak nincs valami szívrendszeri, vagy más betegsége, amit nem hagyhatunk figyelmen kívül. Ami pedig az életkorát illeti... ezt meg kell kérdeznem, mivel tudtommal még nincs huszonegy. Nem tudom, van-e erre valami előírás. De térjünk vissza a földre. Tudom, hogy csak viccelt, el is mosolyodok, de azért én egyből elgondolkodom azon, hogy tényleg lehet-e ennek relevanciája.
- Le. - Idén is mentem már hegyi szakaszt. - Viszont nem nagyon tudnánk a szó szoros értelmében versenyezni egymással, mert nem leszek olyan gyors, mint te a motorral. Lefelé még csak-csak, de amint kicsit kilapul a terep, esélyem sincs az izomerőmet összemérni a motorerőddel. - Ezt bevallom büszkén, mert ez a valóság. Nem vagyok szuperhős, hiába dagad az izom a combjaimon. - Meg amúgy sem akarnám, hogy száz felett hasíts lefelé, mert a végén még szakadékban kötsz ki. - Nem tudom, hogy számolnék el a lelkiismeretemmel, Soráról meg nem is beszélve, de talán, ha majd meglátom, mit tud Bradley a motorral, a jövőben valamikor megpróbálhatjuk egy kevésbé szerpentines szakaszon. Csak mint mondtam, ha nem elég meredek, akkor esélyem sincs tartani vele a tempót. Ez azért más, mintha beülne velem az autómba, vagy éppenséggel egy F-22-esbe. A kocsimat még vezethetné is, abba belemennék, a vadászgépnél pedig tudom, hogy nem lehet baja, hiszen én szabom meg ott, hogy milyen manővereket hajtok végre a bemutatórepülésen. Feltéve persze, ha nem szervezik át a programomat, de ebben az esetben a nyíltnapon elvinné helyettem majd más társam.
Közben visszaérünk a parkolóba, én meg fogom a kannát és megvárom, míg Bradley a motorjához ér. Ha lecsavarja a tanksapkát, lassan emelem a kanna alját, hogy pontosan öntsem a benzint és ne menjen félre, pláne ne a cipőmre, vagy a ruhámra.