Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Kicsit kétkedve fürkésztem őt, amikor arról beszélt, hogy volt olyan, amikor csettintett és meg is kapta amit akart. Mondjuk elnézve a partit, az itt megforduló embereket és ezt a hatalmas birtokot meg tudom érteni, hogy tényleg ez lehetséges, egyszerűen csak belőle nem tudtam ezt kinézni. Nem tűnt egy elkényeztetett ficsúrnak, de aztán ki tudja, lehet csak kinőtte, vagy remekül leplezi és még az alkohol se tudta elérni jelenleg, hogy esetleg megmutatkozzon az igazi arca, ha az amit láttam csak egy maszk lett volna. Bár erre kb. zero esélyt láttam, mármint egyáltalán nem gondoltam azt, hogy megjátszotta volna magát bármelyik találkozásunk során.
- Remélem, hogy ez nem volt igaz az emberi kapcsolatokra… - el nem tudtam képzelni azt, hogy az milyen is lehet, ha valaki csak azért van veled, mert a családod befolyásos, vagy azért barátkozik csak veled, hogy kivegye a részét a jóból. Az biztos, hogy nem őszinte és nem is lehet valami egészséges, vagy jó hatással az emberre. Főleg, ha egyszer kinyílik a szemünk és ráébredünk arra, hogy amit igaznak hittünk, az valójában csak egy illúzió volt és nem is igazán ismerjük a másikat.
Megforgattam a szememet és egyértelmű volt, hogy jelenleg nagyon nincs olyan téren toppon, hogy érezze a poént, vagy azt hogy mit kell komolyan venni.
- Tudom! – határozottan csendült a hangom, hiszen nem azért mondtam azt, amit. Csak egyszerűen oldani akartam a feszültséget és elcseszettségét ennek a helyzetnek. Meg se fordult a fejemben, hogy fel akarna szedni, bármit is gondoljon Woolf. Barátok vagyunk és nem több. – Miért lennél szarban? Barátok vagyunk, akár van valakim, akár nincs, nem hiszem, hogy ezt befolyásolná. – kicsit értetlenül csendült a hangom, mert tényleg nem értettem mit rugózik ezen. Sose verték még be azért senki orrát, mert valakivel barátok voltak, vagyis a környezetemben biztosan nem. De aztán inkább el is engedtem, mert egyértelmű volt, hogy az agya egy részét jelenleg alkohol ködvárosába küldte, erről tanúskodott a bizonytalan és csálé járása is. Másrészről már úgy is közöltem vele, hogy jelenleg nincs senki olyan az életemben.
Amikor az üveget megszereztem, akkor elmosolyodtam, megköszöntem, majd ajkamhoz emeltem, mintha innék belőle, még a nyelést is imitáltam, aztán egyszerűen elhagytam az üveget útközben, hiszen ő se kereste, én pedig úgy gondoltam, hogy már eleget ivott. Még a végén nem csak magában, hanem a környezetében is kárt fog tenni. Plusz, ha orra esik, vagy a földön köt ki, akkor én nem Woolf vagyok, hogy könnyedén felhámozzam onnan.
- Erre azért mérget nem vennék, tekintve hogy úgy jársz, mint akinek a lába kezd önálló életet élni. – őszintén csendült most is a hangom és kicsit aggódva fürkésztem őt, ahogy háttal ment be az üvegházba. Követtem és ámuldozva vettem szemügyre az elém táruló látványt, hiszen ez csodálatos volt. Megannyi növény lelt otthonra itt, eltérőek voltak, de valahogy még is tökéletes harmóniának hatott a sok színes és kevésbé színes növény együttes létezése. Közelebb léptem az egyikhez és óvatosan megérintettem, majd közelebb hajolva meg is szimatoltam.
- Itt szoktad tölteni időd egy részét? – kíváncsian fordultam felé, amikor közölte, hogy az a kedvenc helye. – Csodálatos ez a hely. Ez anyukád munkája, vagy akadt segítsége? – hiszen gazdagabb családoknál biztosan akad kertész is, hiszen ezt a hatalmas udvart is valakinek rendben kell tartania. Egyik virágot csodáltam a másik után és kíváncsian pillantottam fel, hogy a kupolán át megpillantsam az égboltot.
- Azt hiszem minden szabad pillanatomat itt tölteném. Itt tanulnék és olvasnék is. – annyira békésnek hatott minden és közben letelepedtem mellé a hintapadra, ha többen is elfértünk rajta. – Na jó, talán most először kicsit irigyellek. – mosolyogva pillantottam rá, s ha volt rá lehetőségem, akkor picit megpróbáltam a lábammal lendítésre bírni a hintapadot. Mindig is szerettem hintázni. Csendesen fürkésztem a helyet és egy pillanatra megfordult az is a fejemben, hogy mindjárt megpróbálom egyedül felfedezni, de aztán meggondoltam magam. Nem akartam egyedül barangolni benne, ki tudja, lehet akad olyan része a helynek, ahova tilos a járás.
- Nem kellene visszamenned? A családod nem fog aggódni? – ha nem törte meg a beálló csendet, akkor hosszú perceket követően én megtettem.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Szavai hallatán összeszaladt a szemöldököm, s talán még egy fintor is keresztül rohant rajta, mintegy jelezvén, bizony nem épp látom az összefüggést a kettő között, és egyáltalán nem olyan a kettő, mint amilyennek ő gondolja.
Nem láttam összefüggést a rossz vagy épp jó katona, és a párkapcsolat között, ám lehet ez inkább annak a mennyiségnek az elfogyasztásának volt köszönhető, mint viszonylag rövid idő alatt döntöttem magamba.
Minden esetre csak megvontam a vállam, s megingattam fejem, hisz tudtam jól, bármennyire is bizonygatnák, igyekeznék biztosnak maradni magamban, és nem elhinni a koholmányokat, miszerint szar katona lennék.
-Ahm...lehet így van… - inkább teret engedtem a hallgatásnak, s igyekeztem mindent úgy hagyni, ahogy elhangzott, s nem leállni vitatkozni, hogy én pedig akkor is másképpen gondolom.
Másképp gondolom, mert velem esett meg, másként gondolom, mert az események sűrűjében bizony úgy gondoltam, hiába mondanának, vagy hallgatnának mások, vélemény nyilvánításuk után sem változna semmi sem.
Természetesen a beszélgetés haladtával, kezdtem úgy érezni, ez jelen pillanatban túlságosan magasröptű számomra, hisz nem vártam el ekkora eszmefuttatást, egyszerűen csak azt akartam, hogy valaki olyan hallgasson végig, aki nem fog velem dühöngeni, és nem támogatja azt az ötletet, hogy kapjuk el, és mutassuk meg, milyen is az, amikor barát tényleg barát, és nem egy utolsó segg, aki nem képes a nadrágjában tartani a hímtagját, csak mert megtetszett a haver barátnője.
-Kettőn...ami néha három.-vágva egy grimaszt forgattam körbe szemeim, mintha minden ellenem dolgozna, és a bűntudatom szép lassan elkezdene maga alá temetni, míg végül arra kell eszmélnem, hogy a világ legszarabb alakjának képzelem magam, amiért még ezt is elszúrtam.
Oké, az elmúlt időszakban éreztem, hogy valami nem kerek, ám igyekeztem elhessegetni, hogy bizony csak vak lárma az egész.
Mikor aztán rám morrant, meglepetten kerekedtek ki szemeim, majd inkább felkeltem onnan, hogy legalább egy cseppet képes legyek lenyugtatni elmém, és nem az alkohol mámorában úszó zavart elmémmel karöltve válaszolni zsigerből az egészre.
-Fontos az őszinteség… de hagyjuk...- intettem párat, mintha csak elakarnám hessegetni a témát, aztán hamarosan már az üvegház felé tartottunk, kezemben az itallal, miből olykor kortyoltam párat. Azt terveztem, hogy szépen leiszom magam, nem mintha jobb lenne tőle a helyzet, ám még is úgy gondoltam ,talán majd enyhülést hozhat a számomra.
-Nem vagyok benne biztos hogy micsoda...- egy pillanatra elgondolkodtam.- Pedig tudtam a fajtájét… de- megvonva vállam biggyesztettem le ajkam, majd bólintottam.-Meg!
Aztán újfent megeredt a nyelvem, beszéltem a gyűrűről, mit lehet inkább meg kellett volna tartanom magamnak, ám még is úgy éreztem, erről beszélnem kell.
-Miért nem? Van akinek sikerül. Van aki-csettintettem- és már meg is kap mindent…
jó persze meglehet nagyon fiatal koromban, még élveztem én magam is ezt az egész csodavilágot, a fényűzést, s mindazt, mi alám lett tolva szüleim által, ám lassanként az idő múlásával kezdtem rájönni, nincs mindig kolbászból a kerítés, és bizony akad olyan pillanat, mikor igen is magadnak kell megszerezni mindazt, amire vágysz, és nem támaszkodhatsz másokra folyamatosan ám mindez ezekben a pillanatokban meg sem fordult a fejemben, hisz épp elég volt eljutnom a-ból b-be, miközben lábaimnak igyekeztem parancsolni, bár nem mintha nagyon foglalkoztatott volna, épp miféle manók rángatják a lábaim útközben.
-Bezony! Majd meglátod! -felé fordítva tekintetem kacsintottam, aztán ittam egy kortyot, s tovább bandukoltam az üvegházhoz, s bizony tettem fel egy meggondolatlan kérdést, mire a válasz elérte, hogy megtorpanjak, s némi vádló él költözzön lélektükreimbe, aztán felemelve kezem védekezőn magam elé szólaltam meg még ő előtte.
-Nem akarlak felcsípni! Csak tudni akartam minden oké veled. Szar lenne minden fronton szarban lenni… - leengedve kezem újabb korty következett, aztán mikor bocsánatot kért, csak megvontam a vállam, legyintve, hogy fátylat rá.
-Hogy? Jah… bocs...igen.- azzal átnyújtottam az üveget, s onnantól kezdve nem is érdekelt, hisz nála volt.
Mikor odaértünk, megálltam az ajtóban, s felpillantottam a hatalmas üvegházra, aztán kezem a kilincsre siklott.
-Miért lenne gond? Nem fogok tönkretenni semmit! – keresztet rajzoltam szívem fölé felé fordulva, aztán háttal bementem az ajtón.
Beszédem nem a legtisztábbnak hatott, érződött rajta az alkohol hatása, s meglehet járásom sem volt egyenes, mikor megálltam egy placc közepén, széttárva karjaim.
-Íme! A mese birodalom! -odabent pálmafák, bokrok,s különböző orchideák ékeskedtek a parkszerűen elrendezett üvegházban.
Aztán letelepedtem a hintapadra, s széttártam karjaim.
-Ez meg a kedvenc helyem...bár….ha beindul az esőztető, sokkal szebb!

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- És ha azzal jönnének, hogy ne légy katona, vagy szar katona vagy, akkor azt is elhinnéd nekik, vagy kitartanál a mellett, amit a szíved diktál? – nem számít, hogy mások mit mondanak, hiszen mindig is lesznek olyanok, akik falra festik a legrosszabb víziókat, amikből lehet soha semmi se lesz. – A szívünket követni nem rossz dolog, de sajnos ez azzal is jár, hogy néha összetörik. Lesznek olyanok, akik majd azzal jönnek, hogy előre megmondták, de tudod ezek azok az emberek, akik leginkább hallgatnak akkor, ha minden jól alakul. Nem szabad őket meghallani, mert őket az élteti, ha mások elbuknak. – kisebb szünetet követően szólaltam meg, mert nem voltam biztos abban, hogy érteni fogja ebben az állapotban, hogy mire is gondolok, vagy egyáltalán ezzel segíteni tudok neki, de én így gondoltam. Mindig léteztek vészmadarak, ők sose halnak ki, de még ha nehéz is, akkor se szabad túlzott figyelmet fordítani rájuk. Az pedig, hogy a szívünket követve kerülünk a földre, nagyon is fájdalmas tud lenni, de még mindig jobb a szívünknek teret engedni, mintsem félni attól, hogy igazán éljünk.
Amikor azt említette, hogy tenni kell a kapcsolatokért, akkor bólintottam, majd lemondóan sóhajtottam annak köszönhetően, ahogyan folytatta az egészet. Megingattam kicsit a fejemet és kibámultam az ablakon. Kerestem a megfelelő szavakat, de bárcsak anyám ülne jelenleg itt, ő tudná, hogy miként öntsön lelket Joe-ba, de én? Mit mondhatnék? Egyáltalán ér bármit is a szavam, tekintve mennyire fiatal vagyok? Persze, tudom, akadnak nagyon bölcs fiatalok is, de én nem voltam biztos abban, hogy én is az vagyok. Végül a pillantásom visszasiklott rá és lebiggyesztettem az ajkamat.
- De ez nem ilyen egyszerű. – elsőre csak ennyire futotta és rövid időre megint hallgatást választottam. – Szerintem ha egy kapcsolat zátonyra fut, akkor az legtöbb esetben két emberen múlik, nem csak az egyiken. A legfőbb oka, hogy nem beszélünk a másikkal. Nem osztjuk meg velük mindazt, amit érzünk, vagy nem tetszik. Pedig senki se gondolatolvasó, nem várhatjuk el azt se, hogy kitalálja a másik, hogy mi mire vágyunk vagy mire van szükségünk. – óvatosan csendült a hangom, miközben a távolba révedtem. Kicsit bizonytalan voltam és igyekeztem megfelelően megfogalmazni mindazt, amit gondolok ezzel kapcsolatban. – Mit nem tettél meg? Nem adtad fel az álmodat? Ha szeretünk valakit, akkor sose várnánk el azt, hogy feladja az álmát, inkább támogatjuk akkor és ott vagyunk neki, ha pedig rázóssá válik ez az út, akkor pedig beszélünk róla és együtt megoldjuk, nem pedig máshol keresünk menedéket. Pláne nem teszünk úgy, mintha nem tértünk volna le az útról. – kicsit bosszúsan csendült a hangom, megdörzsöltem az arcomat. Mély levegőt vettem és lassan kifújtam, majd kicsit bocsánatkérően pillantottam le Joe, ha még mindig az ölemben volt a feje. Nem akartam őt megbántani, nem akarom felmenteni se az egész alól, de amennyit eddig tudok, az alapján szerintem a lány nagyobbat hibázott, mint Joe. Persze, simán rám lehet mondani, hogy még szinte gyerek vagyok és azt se tudom mit hadoválok, meg a sok hülye romantikus könyv miatt mondok csak ilyeneket, de nem így volt. Tényleg így gondoltam.
Nem sokkal később pedig újra a kertben voltunk az üvegház felé tartva, hiszen nem lett volna szívem nemet mondani rá, amikor rákérdezett. Érdekelt is a hely, meg úgy éreztem, hogy azt talán segíthet neki kicsit elterelni a gondolatait. Amikor újra meghúzta az üveget és kicsit kacsásan haladt, akkor eltöprengtem mit is kellene tennem.
- Mi a te növényed? Valami kaktusz? – persze ugrattam és ezt ő sejthette, mert a hanglejtésem egészen beszédes volt. – Megmutatod majd azokat is? – tényleg érdekelt és szerintem nagyon szép elgondolás volt, hogy mindegyük születésekor, vagy annak emlékére ültetett az édesanyjuk növényt.
- Sajnálom, és biztosan lesz majd olyan lány, akivel hasonlót élhetsz át, mint amire vágysz. Nem jöhet össze minden elsőre, mert akkor az élet túlzottan olyan lenne, mint egy tündérmese. – szelíden pillantottam rá, majd követtem a pillantását az épületre és hallgattam a zenét, aztán tovább indultam az üvegház felé, ha ő megtorpant, akkor a kezéért nyúltam és a fejemmel intettem, hogy menjünk.
- Még egy hely? Ezek szerint a fádnak vetélytársa is akadt? – mosolyogva fürkésztem őt, majd az újabb kérdésére egy pillanatra elgondolkoztam és hirtelen nem értettem mire is gondolhat.
- Mármint? – aztán alig, hogy visszakérdeztem és leesett. – Ne aggódj, senki se fogja betörni az orrodat, mert beszélgetünk. – na jó, azt hiszem nem nagyon kéne poénkodni. Egyből meg is bántam, hogy kimondtam, mert más esetben vicces is lehetett volna, de a történteket figyelembe véve nem. – Ne haragudj. Sajnálom. Nincs senki, egy ideje. – csak ennyit feleltem, hiszen nem gondoltam azt, hogy jelenleg az én múltbéli szerelmi életemről kellene trécselni, vagy arról, hogy jelenleg miért nincs senki. Ha lenne valakim, akkor nem a barátnőmet akartam volna elrángatni ide, hanem a páromat.
- Ihatok én is? – kérdőn pillantottam rá, mert féltem, ha csak szimplán elkérem tőle, akkor nemet mond rá, ha pedig nekem adta, akkor úgy tettem, mintha innék belőle, majd a másik kezembe átvettem és magam mellett ringattam séta közben, míg nem az egyik kőkorlátra leraktam, ahogy elhaladtunk mellette.
- Biztos nem gond, ha megmutatod nekem? – tudom, hogy mit mondott korábban Helen is, de attól még biztosra akartam menni, hogy Joe tényleg ide akar jönni. Ha kinyitotta az ajtót, akkor beléptem, hogy szemügyre vegyem az elém táruló látványt.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

-Mert mondták páran. -morogtam az orrom alatt, s igyekeztem  cseppet tisztán gondolkodni, de valahogy még sem sikerült. Úgy éreztem, ez az egész túlnőtt rajtam, és meglehet nem is kellene a családom szeme elé kerülnöm egy jó darabig, hisz csúfos kudarcot vallottam, s nem úriemberhez mérten reagáltam az egész nyakatekert helyzetre. Sokkal inkább úgy, mint egy közönséges ember. Egy ember, akit az érzései vezetnek. Egy ember, aki nem tudja kontrollálni, és megjátszani saját magát.
Meglehet talán túlságosan is érzelmes alak voltam, s emiatt nem tudtam helyén kezelni az egészet. Ám még is én magam úgy gondoltam, ennek így kellett lennie. Ha nem mutatom ki mit érzek, bizonyára olybá tűnne, egy cseppet sem érdekelt.
Pedig magamat is megleptem, mennyire kiakadtam.
Aztán kicsit beszéltünk a faházról. A faházról, mi túl fényűző volt ahhoz, hogy elmenjen egy egyszerű faháznak, mit egy gyermek rendezett be. Ez a babzsák is csak azért került bele, mert idecincáltam még valamikor.
-Igaz! Elég régóta nem másztam fel oda. – a plafon felé pillantottam.
Mikor közölte, hogy nem vagyok hülye, legszívesebben leálltam volna vele vitatkozni, hisz nem csak hülyének, de vaknak is tartottam magam, hogy egy ennyire nyilvánvaló dolgot nem vettem észre.
Úgy éreztem minden pillanat maga volt a káosz, és én magam annyira elvoltam foglalva olyasmivel, ami csak nekem volt fontos. Nem akartam elfogadni amit mondott, ám egy részemnek még is jólesett.
Újabb kérdésére grimaszoltam egyet.
-Nem. De arra megoldást jelent, hogy… igen. Tovább ostorozhatom magam. -bólintottam, már amennyire tudtam, hisz fejem ott pihent az ölében, s tekintetünk találkozott, mikor lepillantott rám.
Aztán persze kicsit másképp értelmeztem mindazt amit mondott, s meglehet lefordítottam a magam furcsa nézőpontjára.
Mikor azt mondta, nekem is közöm van a dologhoz, nem szóltam, csak sóhajtottam, hisz egyetértettem vele. Talán hogyha több időt tölthetek mellette. Talán ha úgy teszek, és hagyom az egész álmom, és mellette kötök ki, tökéletesen alakult volna a kapcsolat. Ha jó lennék. Ha azt tenném, amit tennem kellene.
-Tenni kell a kapcsolatért. De mi van, ha én voltam az, aki nem tett érte eleget? Jó hülyén hangzik, meg picsogásnak...de bosszant! Bosszant, hogy kudarcot vallottam. Bosszant, hogy nem tudtam megtenni azt, amit elvártak tőlem. – olyan kuszának hatott az egész, szóval inkább elcsendesedtem némi időre, míg szavait hallgattam. Hagytam, hogy cirógassa az arcom, s lehunytam szemeim némi időre, aztán újfent sóhajtottam.
-Meglehet igazad van.
Kat nagyobbat hibázott mint én. Nagyobb hibát vétett.
Igaza volt. Ő lépett félre. Ő volt az, ki nem bírta megvárni, míg találkozhatunk. Nem tudta megvárni. Nem tudta értékelni azt amije volt, s eldobott mindent valaki olyanért, ki elárulta a barátját.
Aztán persze bocsánatot is kértem amiért kellemetlen helyzetet generáltam, és az egész party valami olyan felhangot kapott, amitől teljesen élhetetlenné vált.
Persze megfogta az arcom is egy időben, s úgy figyeltem az arcát akkor.
S persze megköszöntem, hogy nem hagyott magamra. Rengeteget jelentett a számomra.
Reméltem egyszer igaza lesz, és tényleg jobb lesz majd idővel. Reméltem egy napon majd újra boldog lehetek, és nem csak egy mondvacsinált érzés fog elhatalmasodni felettem.
Aztán kérdésemre igenlő választ kaptam, s így aztán mosoly költözött arcomra. Lementem a lépcsősoron, kezemben az üveggel, majd belekortyoltam míg ő felvette a cipőjét.
Nyugodt léptekkel indultam meg, persze nem a legegyenesebben haladva, de épp annyira nem érdekelt, mint hogy hamarosan valóban teljesen kiürül majd, s nyilván üres állapotában is cipelni fogom magammal.
-Hatalmas az egész! Évek óta...talán még meg sem voltunk, mikor odakerült. Van benne olyan növény, ami akkor került bele, mikor születtem. Mindhármunknak akad ilyen növénye. – magyaráztam lazán, bár meglehet olykor kicsit több idő eltelt pár mondat között, s meglehet néha elkalandoztak a gondolataim, ám még is úgy éreztem, sokkal jobb érzés volt mással foglalkozni, ám még is ott voltak azok az elviselhetetlen hullámvölgyek.
-Tudod… a nagyanyám gyűrűjét akartam nekiadni...A nagyapa imádta. Gyakran összekaptak, de még is mindig szeretettel beszéltek a másikról… Tudod, azt hittem, egyszer majd mi is ...-elcsendesedtem, hisz a távolban feltűnt az üvegház kupolája, s hallhatóvá vált a zene is. Egy egész cseppet meglepett, hogy nem rontottam el teljesen a bulit, még is tudtam, ha megjelenek, bizony az egész olyan lesz, mint sötétedés után a rét. Csak a tücskök ciripelését lehetne hallani.
Útközben persze ha kellett segítettem a haladásban, bár meglehet inkább abban az esetben ő támogatott engem. Bár nélküle is az én szememben tökéletes egyenességgel, és stabilitással haladtam.
-Az üvegházban, van egy hely, amit nagyon szeretek… majd megmutatom… egy csoda! -magyaráztam, miközben egyre fogyott a távolság, és az üveget is csak lóbáltam a kezemben, szinte teljesen megfeledkezve róla.
-Veled mi a helyzet?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- Miért kellett volna belegondolnod? – kérdőn pillantottam rá és lemondóan sóhajtottam. – Egy kapcsolatban fontos a bizalom, ha gyanakodni kezdünk, akkor az már régen rossz és te bíztál benne. – komolyan csendült a hangom, miközben az agyam lázasan kattogott, hogy mit kellene még mondanom, vagy miként is enyhíthetnem a fájdalmát, amit az árulás okozott. Alapból se lehet kellemes, de ennyi ember előtt kimutatni azt, hogy átvertek és megcsaltak, nos, esélyesen még inkább szarabb érzés lehet, hiszen megannyi ideig fognak erről csámcsogni a jónépek, vagyis gondolom.
Nem vettem el tőle az üveget, pedig úgy gondoltam, hogy semmit se old meg, ha leissza magát a sárgaföldig, viszont reméltem azt is, hogy tudni fogja hol is a határ.
- Valószínűleg igazad van, de szerintem így is szép. A háznak köszönhetően pedig még magasabbra lehet mászni, hiszen egy-két ágat könnyedén elérni a tetőről. – kedvesen és szelíden csendült a hangom, hiszen mielőtt megpróbáltam volna bejutni ide, azelőtt kicsit szemügyre vettem a helyet. Legszívesebben felmáztam volna a legtetejére, hogy belássam az egész birtokot. Biztosan csodálatos kilátás nyilik onnan.
- Nem voltál hülye! – határozottan csendült a hangom és lemondóan megingattam a fejemet is. – Szerelmes voltál, az pedig, hogy csalódtál abban a személyben, akinek a szívedet adtad az nem a te hibád. Inkább azt jelenti, hogy nem érdemelt meg téged. – na jó, most egy picit kezdtem úgy hangozni, mintha az anyám beszélne, mert ő mondott nekem hasonlókat, amikor összetört a szívem, de talán igaza volt. Néha azt hisszük, hogy megtaláltuk a társunkat, de valójában nem így van és a szívünk összetörik, de ez nem jelenti azt, hogy hibáztunk vagy másoknak igazuk lett volna.
- Számít, hogy mióta zajlott? Változtatna bármin is, vagy csak még inkább ostoroznád magad? – kérdőn pillantottam le rá, miközben az ölemben pihentette a fejét. – Nézd, én nem ismerem őt, így se védeni, se máglyára nem tudom ítélni. Én csak azt mondom, amit gondolok. – hiszen ha tőlem várja a megoldást, akkor téved, esélyesen talán még Helen is jobban tudna segíteni neki, mint én. Ő ismeri a lányt és a fiát is, jobban meg tudná érteni az összetört fiút, mint én, aki nem olyan régóta ismeri Joe-t.
- Héé! Nem ezt mondtam, ne forgasd ki a szavaimat csak azért, hogy te jobban ostorozhasd magad! – kicsit feszültebben csendült a hangom, mert egyáltalán nem tetszett az, amit mondtam. – A félrelépésben is ketten voltak benne, nem csak az a fickó és igen, lehet picit neked is közöd van ahhoz, hogy ez történt, DE… - szünetet tartottam és két kezem közé fogtam a fejét, hogy találkozzon a pillantásunk. – egy kapcsolatért tenni kell. Senki se gondolatolvasó, ha számára nem volt megfelelő a kialakult helyzet, akkor beszélnie kellett volna veled és együtt kitalálni, hogy mi lenne jó. Az nem megoldás, hogy máshol keresünk vígaszt, vagy bármi mást. – végül elengedtem őt és mély levegőt vettem, miután ezt kiadtam magamból és tovább cirógattam az arcát, ha hagyta. – Szerintem ő nagyobbat hibázott, mindenki elfoglalt lesz idővel, mert a felnőttlét sose olyan, mint a gimi. – én legalábbis így láttam, az pedig régen rossz, ha valaki ezt képtelen megérteni, hiszen ott az egyetem, vagy éppen más, majd pedig a munka szippantja be az embereket, de ha szeretünk valakit, akkor várunk rá, nem pedig mellékutcákra tévedünk, ahonnan aztán visszatérünk a főútra, mintha mi sem történt volna. Ilyen nincs.  
- Nincs miért bocsánatot kérned, ez nem a te hibát. – őszintén így gondoltam, részben talán az enyém is volt, hiszen ha én nem mondom el azt, amit hallottam, akkor nem történt volna ez. Részben a bűntudat még mindig ott volt, de másrészről továbbra is úgy éreztem, hogy helyesen cselekedtem. Miután elengedte a kezemet az ölembe ejtettem és kíváncsian fürkésztem miként telepedett vissza a korábbi helyére.
- Nincs mit. – bár valójában továbbra is akadt kételyem, hogy tényleg jól tettem-e, hogy maradtam és nem léptem le. A kérdő pillantására tanácstalanság ült ki az arcomra.
- Idővel jobb lesz, csak adj időt magadnak, hogy feldolgozd. – hirtelen csak ennyire futotta, aztán inkább a némaságot választottam, mert nem akartam mindenféle hülyeséggel dobálózni, de idővel tényleg az lesz, még ha most nem is tűnik úgy.
Kérdésére meglepetten pillantottam és pár pillanatig haboztam.
- Szívesen megnézem. – lassan felálltam, majd miután lemásztam a faházból újra visszabújtam a cipőmbe is, ami ott várakozott rám a fatövében, a fűben.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

-A legutóbb, még nem gondoltam bele, mit is takart az a rengeteg nincs időm a találkozóra. Az a rengeteg órán voltam. Az a rengeteg nem tudok elmenni, mert nem érzem jól magam. – elhúzva a számat, pillantottam ki az ablakon, s húztam meg az üveget, vágva egy grimaszt, már csak azért is, hisz eléggé kesernyés volt az ital, bár mivel megoldódott a nyelvem, meglehet túl sok dolgot mondtam el első alkalommal, s meglehet bölcsebb lenne hallgatni, nem beavatni mi is történt, s mi volt ami változást okozta.
-Mert ez a fa, úgy volt szép, hogy fel lehetett rá mászni. Nem hálózták be szegek, nem tarkították ablakok a lombkoronáját...csodás volt. – kipillantottam a levelek felé, majd fel az odabent is végigfutó törzsön, mit szerencsére nem takartak el, hisz törekedtek a természetességre.
-De. Mert lett volna lehetőségem arra, hogy hallgassak az apámra, vagy épp bárki másra, aki előre megmondta, egyszer ez lesz a vége. De tudod, voltam olyan hülye, hogy nem vettem észre semmit. – meglehet meglepően őszinte voltam, ám úgy éreztem, ha egy baráttal sem lehetek őszinte, akkor nem ér semmit sem a világ.
Meglehet, kliséket mondott, ám még is olyan jólesett a társasága.
Jó persze Woolf is remek barát, és mindenben számíthatok rá, ám még is úgy gondoltam, hogy erről az egészről Blue sokkal többet tud. Sokkal több mindent mondtam el neki, nem úgy mint Woolf-nak. Úgy gondoltam, egy haverral nem osztja meg az ember fia, miféle aggályai vannak. Az ember inkább olyasvalakinek beszél a dolgairól, ki sokkal empatikusabb, és nem az az első reakciója, hogy hagyjam az egészet a francba, fektessek le valaki mást, és minden helyrejön. Nem. Az nem az én nézőpontomhoz illő.
-Úgy véled? – összekulcsoltam karjaim, miközben fejem ráhajtottam a combjára, s a plafont fürkésztem közben. – Nem tudom. Akkor miért lett ez? Vajon mióta zajlott ez? – megdörgöltem arcom néhány pillanatig szemeim előtt tartottam kezem, s pici idővel később rá kellett jönnöm, hogy ha ennyire vacakul érint, akkor tényleg igaza lehet, és tényleg sokkal többet jelentett, és mélyebben érintett az egész.
-Kettőn? -elfintorodtam. – Akkor te is úgy látod, hogy ez az én hibám is volt? Mert igen… tudod sokkal jobban érdekelt a repülés, mint sem azt tegyem, amit ő akart. – mikor cirógatni kezdte az arcom egy pillanatra nem reagáltam semmit , csak lehunytam szemeim, s hagytam, had cirógasson tovább. Jóleső érzéssel töltött el, s meglehet, nyújtott némi vigaszt is, ám tudtam, ezek a sebek, nem fognak egyhamar behegedni.
-Bocs a felfordulásért...- elfintorodtam, s mielőtt még elhúzhatta volna a kezét, ráfogtam, s másik kezemből kitettem az üveget, kinyitva szemeim ráemeltem pillantásom. – És sajnálom, hogy ilyen bonyodalomba kevertelek. Azt hittem, békésebb nap lesz majd.
Közben reménykedtem benne, hogy legalább az éjszakája nyugalmas lesz, s nem okoz gondot, hogy ekkora galiba keveredett. Persze úgy gondoltam, lehetett volna nagyobb gond is. Lehetett volna az is, hogy az esküvőn derül ki minden, honnan visszatáncolni már sokkal botrányosabb lenne, s honnan már talán nem úsznám meg némi szívfájdalommal, csalódottsággal, s egyéb apróságokkal, mik képesek talán örök időkre tönkretenni az ember életét.
-Kösz, hogy visszajöttél… Sokat jelent. – felkelve onnan visszatelepedtem a babzsákba, majd újfent ráemeltem pillantásom, s kérdés nélkül is kérdővé vált, mi azt sugallta, mi is lesz ezután?
S persze ott égett az is,hogy vajon képes lennék e jó hülye módjára megbocsájtani azt, mit elkövettek ellenem.
-Van kedved megnézni az üvegházat?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Woolf kérdése járt a fejemben, miközben minden egyes lépésnél úgy éreztem, hogy egyre nehezebb megtennem, de a lábaim még is abba az irányba vittek, amerre mások szerint meg lehet találni, nem a kijárat felé, amerre eredetileg terveztem menni. Akkor nemlegesen feleltem a kérdésre, mert nem hinném, hogy jobb lenne, de vajon tényleg így van, vagy olykor a boldogtudatlanság jobb tud lenni? Én nem vágytam utóbbira, de nem jelenti azt, hogy más is hasonlóan vélekedik, mint én vagy Woolf.
Figyeltem Joe-t, aki nagyon is egy megtört ember hatását keltette bennem, vajon ezzel ő is tisztában van, vagy úgy érzi, hogy képes nagyon is uralni az érzéseit? Arcára szökő grimasz is eléggé beszédes volt, majd miután helyet foglalt, én is úgy tettem és eligazgattam a ruhámat is.
Kérdőn pillantottam rá, és vártam arra, hogy megválaszolja a saját kérdését. Nem tudtam, hogy hova szeretne kilyukadni és igazán azt se tudtam, hogy mit is kellene felelnem. Esélyesen még a bátyámmal, vagy akár apámmal is jobban járna, mint velem. Ők talán jobban tudnák, hogy mit kellene mondani vagy tenni, vagy miként lehetne segíteni neki, hogy ne törjön össze teljesen. Hiába mondják azt, hogy a nők érzelmesebbek és bizonyos helyzeteket jobban átlátnak, átéreznek, most valahogy nem éreztem azt, hogy ez igaz lenne rám.
- Nem mindegy… - óvatosan és szelíden csendült, aggódva fürkésztem őt, majd kipillantottam az ablakon át. Figyeltem a napsugarakat, amik átjutottak a dús lombkorona hézagjai között. – Szívesen meghallgatlak, hogy mi változott a legutóbbi találkozásunk óta… - hiszen akkor úgy tűnt, hogy nem nagyon akarja ezt az egészet, vajon tényleg akarta, vagy csak annyiszor hajkurászta azt, hogy ez a helyes, hogy végén elhitte azt is, hogy erre vágyik? Nem tudom. A lélek megfejtése sose egyszerű.
Kicsit összezavarodva pillantottam rá, mert nem értettem miért mondja ezt.
- Miért rontotta el a fádat? Ha nekem ilyen épülne a fámra, akkor szinte be is költöznék. – kicsit nevetve csendült a hangom, mert képzelem mennyire dilisnek gondolnának az emberek, hiszen az én fám egy parkban van, nem pedig a kertben. – Igazán csodálatos hely. – kicsit még a vállamat is megrántottam.
Amikor mellém telepedett, akkor is már picit meglepetten fürkésztem őt, de arra végképpen nem számítottam, hogy fejét a combomnak fogja dönteni. Pár pillanatig haboztam, aztán gyengéden kicsit megsimogattam őt, mintha csak így akarnék egy kis békességet csempészni abba a káoszba, ami a felszín alatt lappanghat.
- De ez nem a te hibád, hiszen nem a mi hibánk az, ha félreismerünk valakit. Hisszük azt, ha mi őszinték vagyunk, akkor a másik is az és ez igaz minden egyébre is. – hűségre, odaadásra és még végtelenségig lehetne sorolni az egészet. – Az is lehet, hogy nem teljesen tévedtél, mert ennyi ideig senki se tudja magát megjátszani, de az érzések bonyolult dolgok, ahogy az emberi kapcsolatok is. – basszus, inkább be kellene fognom, mert kezdtem úgy érezni, hogy közhelyekkel dobálózom és nem kellene így tennem, meg talán nem is kíváncsi arra, amit gondolok, csak ki akarja adni magából. Másrészről meg szerencsére ilyen téren nem sok tapasztalatom akad, mármint szerencsére még nem igazán estem pofára, csak párszor.
- Akkor ez a te menedékhelyed. Te rendezted be? – kíváncsian fürkésztem őt, majd a házat belülről és kicsit elmosolyodtam, mert egy pillanatra magam előtt láttam őt fiatalabb korában és azt, hogy miként is rejtőzhetett itt el.
- Sajnálom, de úgy tartják, hogy kettőn áll a vásár. – hiszen ki tudja, lehet a lány is hazudott és azt mondta, hogy szakítottak, vagy szünetet tartottak, hiszen Joe gondolom főként a bázison van, így honnan lehetett volna tudni. Nem akarom a barátját se mentegetni, de szerintem Kat is pontosan olyan hibás, mint az a fiú. Nem igazán értem, hogy miért is tehette.
- Majdnem megtettem, a kapuból jöttem vissza a felfordulásra… - nem tagadom, hogy le akartam lépni. – Majd az után, hogy anyukád közölte merre vagy, úgy gondoltam, hogy nem biztos, hogy látni akarsz az egész után, így majdnem megint leléptem, de a lábaim idehoztak. – bepillantottam rá, majd a kezemet elhúztam, amivel időről időre gyengéden cirógattam az arcát, mintha csak így akartam volna enyhíteni a fájdalmát és a káoszt, ami körbeveszi őt.  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Woolf maga is tapasztalta már pár alkalommal, hogy az alkohol nem jó tanácsok osztogatója, és bizony olykor kellene kicsit megálljt parancsolni a számára, s meglehet kellene azt is erőltetni, hogy végre kicsit odategye magát, és barát legyen továbbra is a bajban, úgy, ahogy eddig is, ám még is valami úgy hozta, hogy cseppet kételkedjen magában.
-Szerinted jobb lenne tudatlannak lennie? Úgy nevelni fel valaki gyerekét, hogy közben azt hiszi az övé? – persze beavattam az események fejleményébe, és bizony ő maga sem cselekedett volna másként, s meglehet, ha másutt akadunk össze vele, bízvást még segített is volna abban, hogy móresre tanítsuk az állítólagos barátot.
-Igen… lehet. -bólintott, aztán pillanatnyilag úgy érezte, talán még büszke is lehetne magára.
Nem is tartotta fel soká a lányt, hagyta had menjen a maga útján tovább, s nagyon bízott abban, minden visszaáll a megfelelő kerékvágásba.
Szóval én meg épp a babzsákon üldögéltem, mikor Blue betoppant, s szinte azonnal letámadtam olyasmi szöveggel, mi nem épp ildomos volt egy ajtó nyitásához, ám tekintve a lelki állapotom, és azt, hogy mennyire  hülyének éreztem magam, hogy nem hallgattam senkire, meglehet még is csak helyénvalónak bizonyult viselkedésem.
Grimaszolva ingattam meg fejem, s visszatelepedtem a babzsákra, hátradűltem, s aztán fújtatva szólaltam meg.
-Nem tudom. Nem gondolkodtam semmin. Nem fogadtam meg senki tanácsát sem, és tudod mi az egészben a legszarabb?! – felülve ismét ráemeltem tekintetem, aztán ittam a poharamból, hogy aztán a következő pillanatban lecseréljem az üvegre.
-Tudod, a legnagyobb vágyam az, hogy pilóta legyek, és katona. Hogy olyan gépekkel repüljek, miről mások csak álmodoznak. Nem arra vágytam, hogy a vágyaim teljesülése előtt legyek apa… de… -összeszaladt a szemöldököm, s megvontam a vállam. – Tudod, annak ellenére, hogy csak kötelességnek indult… de mindegy! – felkeltem onnan, felálltam, s körbemutattam a helyen.
-Íme a faház, ami elrontotta a fámat! A faház, ami sosem szűnik meg, és mindig ad egy biztos pontot akkor, ha itthon vagyok…
Mikor kifejezte sajnálatát, megvonva vállam ingattam fejem, s néhány pillanattal később arra jöttem rá, hogy én magam is sajnálom.
Szóval letelepedtem mellé, ha magasabb székre, vagy fotelba ült, akkor a lábai elé, s nekidöntöttem fejem térdének, vagy combjának, attól függően, hogyan tartotta lábait.
-Azt hittem megvan. Azt hittem jól választottam, és a tiltás ellenére is kiálltam mellette...de tudod, az van, hogy mindvégig igazuk volt. És ez rohadt szar érzés.- hátravetettem fejem, rá a lábaira, majd tekintetem a plafonra szegeztem.
A szerelemről szóló megjegyzését inkább figyelmen kívül hagytam, s inkább a faházat figyeltem.
-Ez a hely...ez a hely ráépült a fámra, amit meg akartam mutatni. Te megmutattad a te fádat, én meg, nos az enyémet. – kitártam karjaim, s úgy mutattam kőrbe. – Gyakran elrejtőztem itt, ha valami olyan történt, amire nem voltam felkészülve, vagy amiről azt gondoltam, csak az apám miatt kell megtennem.
Elcsendesedve túrtam bele hajamba, s még akkor is, ha csak nem mozdult el, vagy kelt fel, fejem a lábán pihent.
-Tudod, a srác és én… gyerekkorunk óta barátok voltunk… nem gondoltam, hogy képes lehet ilyesmire mikor bemutattam őket egymásnak… - felsóhajtottam aztán ismét ittam egy kortyot az italból.  -
-Nem léptél le...

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- Tapasztalatom szerint az alkohol sose jó tanácsadó. – komoran csendült a hangom, miközben Woolf-ot fürkésztem, hiszen tényleg volt igazság a szavaimban. Gyakran az emberek emiatt kerülnek be sürgősségire, mert ittas állapotban elég nagy marhaságokat tudnak tenni. – Komolyan? – megleppetten csendült a hangom, amikor tudtomra adta, hogy ezt már ő is peccengette Joe-nak. Talán így megkönnyebbülhetnék, hogy nem okoztam akkora galibát, de valahogy a feloldozás elmaradt és továbbra is emésztettem magam. – Úgy tartják, hogy néha jobb a boldog tudatlanság, de szerintem egy kapcsolatban nincs ilyen. Az őszinteség mindennél fontosabb, még akkor is, ha az emberek csak barátok. – alig hallhatóan csendült a hangom, miközben a tömegre siklott a pillantásom. Figyeltem Joe családját, vagyis gondoltam ők ácsoroghatnak az édesanyja mellett és velük folytat elmélyült beszélgetést. Gondolom ki kellene találniuk azt is, hogy most mi lesz. Woolf szavaira sietve pillantottam rá és elhúztam a számat.
- Talán, ha nem avatkoztok annyira hamar közbe, akkor lehetett volna kedvedre való botrány. – vagy talán ha Kat is jobban próbál tiltakozni. Vajon megpróbálja majd tagadni a dolgokat, vagy értelmetlen lenne, mert úgy is mindenki tudja az igazságot már? Vajon ha Joe lehiggad, akkor másként fogja látni az egészet, képes lesz megbocsájtani neki és helyre tudják hozni, vagy egy ilyet nem lehetséges? Fogalmam sem volt, csak annyit tudtam, ha engem csalna meg a párom, akkor biztosan megmutatnám neki merre van az ajtó, de az emberek nem egyformák és itt azért többről is szó van.
Ahogy ott álltam a kisfaházikónál. a lombkorona takarásban, figyelve a távolban megbúvó hatalmas épületet, újra elfogott az az érzés, hogy talán hülyeség volt idejönnöm és inkább egyedül akarhat lenni. A barátját is elküldte, akit sokkal régebb óta ismer, miért pont az én társaságom tenne jót neki? Az enyém, aki esélyesen csak arra a szar hírre emlékeztetni, hiszen én voltam a hírhozó. Talán csak tudni akartam, hogy nincs teljesen a padlón, egy kis enyhülést akartam a bűntudatomra, amiért részben én okoztam ezt, de valahogy úgy éreztem, hogy jól döntöttem és sokkal nagyobb hibát követtem volna el, ha hallgatok. Afelől viszont akadtak kétségem, hogy most helyesen cselekedtem-e, amikor a távozás helyett hagytam, hogy a lábaim idevezessenek.
Csendesen hallgattam őt, majd követtem be a kis kuckójába, hogy aztán körbepillantva letelepedjek a földre, vagy ha akadt még ülőalkalmatosság, akkor arra. Magam sem tudtam, hogy felelnem kellene, vagy inkább nem. Ujjaimmal a ruhámat babráltam, miután kisöpörtem az arcomba hulló hajamat.
- Talán csak azért nem akartad végiggondolni, mert közben rájöttél arra, hogy valamennyire te is szeretnéd ezt és nincs teljesen ellenedre. – óvatosan csendült a hangom, majd egy köszönöm kíséretében elvettem az italt és próbáltam nem még inkább ostorozni magamat, amikor közölte, hogy 6 év ment a kukába. – Sajnálom, de érthető hogy nem gondoltál erre, hiszen egy kapcsolat alappillére az őszinteség. - én legalábbis ebben hittem, hogy egy barátságnál is ez a legfontosabb, a szerelemben pedig még inkább, hiszen ha valakivel közös jövőt akarunk elképzelni, akkor azt nem lehet hazugságokra építeni, mert akkor szép lassan a fejünkre fog omlani az épület.
- Sajnálom, hogy így alakult…. – őszintén sajnáltam, még ha azt nem is, hogy a tudtára adtam mindazt, amit véletlen hallottam meg. Beleittam az italba és újra körbepillantottam a faházban.
- Szerintem nem az, csak meg kell találni a megfelelő társat, ahogy egy csokoládé se jöhet be mindenkinek, úgy nem biztos, hogy elsőre a valódi szerelem ránk talál. – aprót sóhajtottam, mert szerintem egy rossz kapcsolat után ezt kijelenteni túlzás. Mármint persze én is tettem már hasonló kijelentéseket, de attól még hiszek abban, hogy mindaz, amiről a filmek vagy könyvek szólnak, azok igen is létezhet, mármint az igaz szerelem, mert ha nem így lenne, akkor nem lenne megannyi idős házaspár se, akik együtt öregednek meg, mint a szüleim is.
- Mi ez a hely? Ez a te titkos helyed, itt rejtőzől el a világ elől? – kíváncsian csendült a hangom, mintha csak azt remélném, ha más felé terelem el a beszélgetést, akkor az talán kicsit javíthat a helyzeten, bár egy ilyen csalódást követően fogalmam sem volt arról, hogy létezhet tényleg megfelelő téma, amiről lehet beszélgetni. Még is csak házasságra készült, vagyis eljegyzésre, meg azt hitte, hogy apa lesz…  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Vannak dolgok, mik sosem fordulnak meg az ember fejében. Vannak dolgok, amikre nem gondol, még akkor sem, mikor minden kezd a feje tetejére állni.
Meglehet, ha nem kapom meg a kezdő löketet, a véletlen kihallgatott beszélgetésről, talán nem időben gondolkodok el rajta, hogy akkor, és abban a pillanatban, azon a napon, én még csak a közelében sem voltam.
Akkor, azon a napon, bizony más elfoglaltságom támadt, s jelen helyzetben, gondolatban lehet őt is szájon vágtam volna, ám cselekedetig nem jutottam el, hisz élt a tanítás, és a tudat sem került messze, gyengébbet nem bántunk. Nőket semmmiképp.
Jó persze akadnak helyzetek, mikor azt is meg kell tenni, hisz akad olyan pillanat, mikor meg kell védeni az életünk.
Míg én a faház padlóját koptatva, üveggel a kezemben gondolkodtam, s korholtam magam, addig Woolf igyekezett menteni ami menthető, s mivel Kat sem hagyta szónélkül a dolgokat, s próbálta bizonygatni ő ilyesmit nem tett, ám annak már talán jobb, hogy fültanúja nem voltam,így ő meglepő higgadtsággal kísérte kifelé, dühös apjával egyetemben, ki biztosította lányát arról, hogy élete talán legnagyobb hibáját követte el.
Miután visszaért, elmagyarázta bátyámnak mi is volt az ok, majd megállt valahol egy itallal a kezében, vigyorogva az orra alatt, hogy míg én a kiképzéseken bohóckodtam, addig a legjobb barátom a nőmet próbálgatta, s neki mindvégig igaza volt.
Eltervezte, hogy majd szépen keres magának némi harapni valót, hisz tudta, csak kicsit több levegőre van szükségem,s épp oda tartott,mikor Bule megtalálta.
-Nem. Vele voltam, de elküldött. Nem fog hülyeséget csinálni.-legalább is ebben bízott.
A következő kérdésnél már teljes testtel szembefordult a lánnyal, s sóhajtva lépett közelebb.
-Melyik a jobb? Hogy megtudta, mielőtt elvette, vagy tudatlanság amíg magától rá nem jön? Nem hibáztál. Én mondtam, de nem gondolt bele...-megvonta a vállat, majd az smberek felé pillantott.
-Nem lett akkora felfordulás mint vártam. -persze ő maga arra számított, hogy majd jobban elagyalom a másikat, higy majd alig lehet leszedni róla, ám be kellett érnie a gyors reagálással, és a visszafogó erő szerepével.
Aztán elváltak útjaik, s én addig újra végig vettem magamban mindent, hogy vajon mióta mehetett ez az egész a hátam mögött, s mióta voltam olyan vak, hogy mind a ketten kijátszhattak.
Mikor megkoppant az ajtó, épp egy babzsákon hevertem, alkarral eltakart szemekkel, kioldott nyakkendővel, félre dobott zakóval, s összetört szívvel.
Lassanként feltápászkodtam, s figyeltem az ajtót, aztán az ismerős hangot hallva sóhajtva keltem fel, s nyitottam rá az ajtóra válasz helyett.
-Hogy lehettem ennyire vak? Hmm? 6 év ment a kukába, és tudod mi van? Egész eddig nem gondoltam végig... Nem tettem meg hiába ígértem.-megingattam fejem, s közben megálltam a babzsák előtt, kezemben ott tartva az italt, minek a fenekére akartam nézni.
-De most igen. Abban az időben nem voltunk együtt...egyik gyakorlat a másik után, ő meg nem ért rá...- fintorogva ejtettem ki a szavakat, s legszívesebben valamit összetörtem volna. Felszarvaztak, s én még csak észre sem vettem, hisz bíztam benne annyira, hogy nem feltételeztem ilyet.
Aztán odaléptem a szekrényhez, elővettem két poharat, töltöttem, s felé nyujtottam az egyiket.
Ha elvette, hát beleittam az enyémbe, s megingattam a fejem.
-A szerelem nem csak vak, de hülye is...

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Vajon tényleg létezhet olyan, hogy kegyeshazugság? Bölcsebb lett volna hallgatnom, vagy jól tettem azt, hogy elmondtam neki mindazt, amit hallottam? Örökre megutál, vagy még valaha szóba fog állni velem? Talán ez lesz a leggyorsabb zátonyra futó barátságom. Önző voltam, amiért elmondtam számára, mert képtelen lettem volna ekkora titokkal tükörbe nézni? Úgy éreztem volna, hogy átverik és joga van úgy dönteni, hogy tudja a teljes igazságot. Okosabb lett volna, ha bevonom Woolfot az egészbe és inkább ráhagyom azt, hogy tegyen belátása szerint?
Miközben elindultam a kapu felé, hogy magam mögött hagyjam a díszes társaságot és úgy mindent, hiszen nehezen tudtam volna elhinni, hogy azok után, amit felelt és miként hagyott magamra látni akarhatna még, így ennek köszönhetően is jobbnak láttam a távozás mellett dönteni. Ezernyi gondolat cikázott elmémben, de alig hogy kiléptem a kapun egy hatalmas sikolyra kaptam fel a fejemet. Riadtan fordultam vissza és megtorpantam. Tettem egy lépést visszafelé, majd pedig távozásra fogtam újra, de a moraj ami az épület felől áramlott, az újabb riadt sikoly, ami egy nőhöz tartozz újra megállásra késztettek.
Menj tovább. Ez nem a te dolgod.  – mantráztam magamnak, de végül még is sietve fogtam meg a ruhámat, hogy kicsit megemeljem és sietős léptekkel tértem vissza. Lopva pillantottam befelé, félve tettem meg egy-két lépést, hogy jobban lássak és még pont elkaptam, amint három férfi próbálja lefogni Joe-t és elrángatni a másiktól. Torkomban gombóc nőtt, majd Katre siklott a pillantásom és egyre rosszabbul éreztem magam. Nem ezt akartam. Nem ez volt a célom, hogy botrány legyen belőle, vagy hogy egymásnak essenek azzal a fickóval, de talán senki se hinné el nekem. Vajon Woolf elhinné, hogy nem volt semmi hátsószándékom az igazság kimondásával, vagy ő tényleg kinézi azt belőlem, amit a fejemhez vágott, amikor Joe-t kerestem?
Egyre rosszabbul éreztem magam és remegő lábakkal hátráltam el egészen a falig, mintha még inkább láthatatlanabbá akarnék válni. Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig állhattam ott az emberek takarásában, amikor is valaki odalépett elém. Kérdőn pillantottam fel Woolf-ra, hogy vajon mit akarhat, mert esélyesen már leesett neki a tantusz a korábbi színjátéknak köszönhetően, hogy mi volt annyira fontos.
- Utána kellene menned. – fejemmel is abba az irányba böktem, amerre Joe eltűnt. Még is csak a barátja és nem biztos, hogy most jó, ha egyedül marad ebben az állapotban. Újra végigmértem őt. – Rosszul tettem, hogy elmondtam neki amit hallottam? – igazán talán választ se akartam rá, és ha egyből nem felelt, akkor egyszerűen megpróbáltam elslisszolni mellette és kimentem a teraszra. Levegőre volt szükségem és még mindig csábítónak hatott az, hogy lelépjek és magam mögött hagyjam azt a káoszt, ami részben miattam tört ki, hiszen én voltam a hírhozó, de legalább még nem lőttek le, mert rossz hírt közöltem.
Amikor valaki gyengéden hozzáért a karomhoz, akkor összerezdültem és kérdőn pillantottam Joe anyjára. Nem értettem, hogy mit is szeretne, amikor pedig közölte, hogy merre találom a fiát, akkor még inkább összezavarodtam. Nem értettem, hogy miért nekem mondja és miért nem Woolfnak.
Nem indultam el egyből abba az irányba, amerre mondta. Egy ideig a korlátnak dőlve álldogáltam, figyeltem az embereket, a kiszűrődő zenét és egyáltalán nem értettem, hogy ezek után miként lehetséges az, hogy az emberek nem széledtek szét, hanem maradtak, pletykáltak és jól érezték magukat, mintha nem most hullott volna darabokra egy-két embernek az „álma”.
Végül először megint a kapu felé indultam el, de aztán megtorpantam. Haboztam és egyáltalán nem tudtam mit is kellene tennem. Végül még is abba az irányba vettem az irányt, amerre elméletben ő volt. Kisebb sétát követően egy faház bontakozott ki előttem, de a létra aljánál szintén megtorpantam.
Elfutni, vagy maradni?
Végül kibújtam a cipőmből, megfogtam a ruhámat és felmásztam rá, majd körbenéztem és kopogtam az ajtón.
- Bejöhetek, vagy inkább küldjem ide Woolfot, esetleg csak tűnjek el? – alig hallhatóan csendült a hangom, miközben a válaszára vártam a faház ajtajánál.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Megesik olykor, hogy az ember életében eljön egy pillanat, min nem tud, vagy épp nem akar túllendülni akár több okból is. Megesik, hogy jó, megesik hogy rossz, ám bármennyire is nem akartam elhinni a hallottakat, még is szeget ütöttek a fejemben.
Figyeltem a táncot, a mozdulataikat, hogyan érnek egymáshoz, s közben persze végigfuttattam a fejemben mindazt mi eddig elmaradt. Hány alkalom volt, mikor nem tudott eljönni egy találkozóra, mikor nem tudott eljönni az eltávon a randevúra, vagy épp egy nap hiába várni.
Pár apró pillanat, néhány nap csupán. De vajon tényleg a tánc miatt? Tényleg azért mert versenyre készült? Tényleg mert a nagynénit látogatta, vagy tényleg mert Gabriellel tartottak lányos napot?
Eddig nem gondoltam bele az időpontba se... Eddig nem futott végig a fejemben mikor fogant.
Ám most...most hogy ott álldogáltam, figyelve a táncukat, s miképpen csatlakozik hozzájuk más, kiidva poharam közelebb mentem hozzàjuk, elsőre csak azzal a szándékkal, hogy Kat-et félrevonjam, s elmondjam mindent tudok, és fogja a családját, s ballagjon haza, mert nem leszek a legnagyobb marha, kit hátán hordott a föld.
De valami elszakadt miután finoman elvontam  Kat-et a közeléből.
Elengedtem kezét, lendületből fordultam, s remélhetőleg visszafogtam magam annyira, hogy ne essen benne nagy kár, hisz öklöm az arcába csapódott, s reagálni sem volt ideje. A földre vágódott, az emberek döbbenten néztek, anya szája elé kapta kezét, Eddie apa mellkasa elé tartott karral állt, én pedig a földrekerülő barátomhoz léptem, ki meglepetten pillantott felém, aztán feltápászkodott, én meg álltam ökölbeszorúlt képpel, majd lendült a karom, s ismét képen vágtam.
-JOSEPH!ELÉG!-apa hangja dördült, de nem érdekelt, hiába fogtak le ketten is. Csak az érdekelt, hogy valóban kijött a matek, és igaza volt! Miért kellett ez? Miért kellett?
-Takarodj! És vidd a nődet is! A barátom voltál!
-Most is az vagyok Joe!-közben a szájáról törölte le a vért.
A csend mi körbevett elemi erővel csattant, egész addig míg sustorgás nem támadt.
-Joe... Nem ér annyit! Hagyd!
-Engedjetek el!
-Sosem voltál vele!
-De te igen!-megindultam felé, ám se Woolf, se Apa, se Eddie nem engedték, hogy közelebb menjek.
Hamarosan a biztonságiak vitték el onnan, Kat-et pedig az apja vonszolta el onnan, szorosan tartva a karját.
Egy idő után, miután csillapodtak a kedélyek, és a party is lassan újra feléledt, mivel megadtam a pletykát, így elvonultam Woolf társaságában, hisz ő nem hagyott magamra. Persze nem tudtam hogy szavát is adta, csak hogy ő nem hagyna cserben...
Ha Blue nem ment el, ha visszajött a hangokra, akkor végignézhette az egészet, akár az elviharzásom, akár azt, hogy Woolf utánam rohant, majd visszaküldtem, higy egyedül akarok lenni, ő pedig hagyta.
Ha Blue maradt, anya eltudta neki mondani merre találnak, ám ha nem, akkor bizony egy vacak, átpiált estét tudhattam magaménak a faházban, távol mindenkitől.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Alig, hogy leültem a padra idegesen mozgott a lábam és kerültem a pillantását. Tudtam, hogy meg kell szólalnom, hiszen én mondtam azt, hogy sétáljunk, én mondtam azt, hogy beszélnünk kell, de vajon borzalmas barát vagyok? Borzalmas vagyok, amiért egy ilyet nem akarok eltitkolni? Ezzel vajon túl sok ember életét teszem tönkre, vagy ezzel jót teszek és esélyt adok arra, hogy Joe egyszer igazán boldog lehessen, vagy már most is az, nem megjátszott a mosolya, vagy az ahogyan korábban a lányra pillantott?
Idegesen tördeltem, morzsolgattam a kezemet és mély levegőt vettem, aztán kifújtam szép lassan. Vajon el kellett volna mondanom Woolfnak és hagyni azt, hogy ő intézze úgy, ahogy akarja? Vagy ő azt mondta, hogy ez maradjon örökre titok? Ő képes lenne ilyet eltitkolni? Tudna tükörbe pillantani?
Képtelen lennék rá, ezért is kell megtudnia, még ha fennáll annak a lehetősége is, hogy hazugnak fog gondolni és elveszítek egy nem régóta ismert barátot, de legalább a lelkiismeretem tiszta marad. Inkább utáljanak azért, mert őszinte vagyok, mintsem szeressenek az emberek, mert remekül hazudok.
- Nem, vagyis nem erről van szó. – meg is ingatom a fejemet, mert nem akarok Woolfról való összezördülésemről beszélni. Nem kizárt, hogy mind a ketten kicsit hevesebben reagáltunk, de most nem akartam még erre is gondolni. Elegendő volt a másik dolog, aminek köszönhetően kicsit úgy éreztem, hogy megfulladok. Képtelen voltam sokáig magamban tartani, ki kellett mondanom. Le kellett tépnem, mint egy ragtapaszt. Arra is azt mondják, hogy gyorsan kell letépni, hát igyekeztem úgy tenni, miközben alig mertem ránézni. Féltem attól, hogy mit is olvashatnék le az arcáról.
- Igen. – bólintottam is, amikor visszakérdezett a férfinevet illetően. Tisztán rémlett, hogy melyik nevet is említették, hiszen több ismeretlen nem hangzott el.  – Nem. Tudom, hogy melyikük mondta, mert kilestem és láttam őket beszélni. – nem vagyok büszke rá, talán ki kellett volna mennem és akkor el se hangzik mindez, de minden okkal történik nem? Ennek is megvolt a maga oka, hiszen bárki is szővi a sorsfonalát, az pontosan tudta, hogy képtelen lennék örökre hallgatni ilyenről. Basszus, miért nekem kell ilyen helyzetbe kerülnöm? Főleg úgy, hogy alapból is teljesen idegennek érzem magam ebben a közegben.
Félszegen fürkésztem őt, amikor felállt, majd a fejingatását látva lehajtottam a fejemet, mintha csak egy kisgyerek lennék, aki rosszat tett.
- Nincs okom hazudni és nem ismerek senkit se, így ha kitalálnék egy nevet esélyesen egy gyakoribb nevet mondanék. – pillanathevében reagáltam vissza neki, megingattam a fejemet. – Nem várhatom el, hogy higgy nekem, de inkább utálj az őszinteségem miatt, mintsem kedvelj, mert hazudok. – figyeltem a távolodó alakját, de talán még hallotta azt, amit mondtam. Nem mentem egyből utána, még egy darabig ott maradtam, majd elindultam az épület felé, de megálltam a teraszajtóban. Rövid ideig Joe-t fürkésztem, majd Woolfra siklott a pillantásom és talán oda kellett volna mennem valamelyikhez, talán be kellett volna avatnom a barátját is, de képtelen lettem volna. Úgy éreztem, hogy ennél többet én nem tehetek. Csak alig észrevehetően billentettem a fejemmel Woolf-nak Joe irányába, aztán egyszerűen hátra arcot csináltam és elindultam a kapu felé, hogy magam mögött hagyjam ezt a partit, mert tényleg nem illek ide. Talán tényleg hagynom kellett volna, mielőtt elrontok mindent. Vagy talán csak nem akartam látni azt, hogy Joe tényleg abba fog kapaszkodni, hogy hazudok…
Nem számított igazán, egyszerűen csak azt éreztem, hogy el akarok innen tűnni. Ha elértem a kapuig, akkor még visszapillantottam az épületre, majd pár lépést követően levettem a magassarkamút és mezítláb indultam el vissza a szállodába, vagy talán máshova. Magam sem tudtam igazán.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Woolf nem igen értette, mi lehet azaz eget rengetően fontos dolog, amiről mindenképp tudnia kell a barátjának, így egyrészt hajtotta a kíváncsiság, másrészt persze várt arra is, vajon mi lesz ennek az egésznek a kimenetele. Majd persze meggondolatlanul valami olyat kérdezett, mi szemmel láthatóan a másiknak nem nyerte el a tetszését, s lélekben már fel is készült arra, hogy majd kap egy nagyobb horderejű pofont, ám az elmaradt, s helyette pusztán sértett szavakat kapott, s inkább védekezőn maga elé emelte kezeit, mintegy megadva magát, hogy semmi hasonló szándéka nem volt, s inkább hagyta a lányt elmenni a dolgára, ám az utolsó szavakat mégsem hagyhatta reakció nélkül.
-Miért kéne annak lennem?- enyhe döbbenet volt hallható hangjában. -Nem egy tárgy, hogy osztozni kelljen rajta. – morogta, aztán azzal a lendülettel hátat is fordított, hogy valahol másutt keressen magának társaságot, hisz át kellett gondolnia mindennek a lényegét. Igaz nem sok mindent láttam az eseményekből, ám nem is azzal voltam elfoglalva.
Sokkal jobban érdekelt a mulatság, s hogy igyekeztem valóban jól érezni magam úgy is, hogyha azok, kiket elhívtam, nem osztoztak annyira ebben a hangulatban. Legalább is még nem.
Azt tudtam, Woolf nem szeret táncolni, s annyira nem is ragaszkodik ahhoz, hogy a parketten töltsön el némi időt, ám ha eléri a kellő oldottságot, akkor bizony majd táncra perdül ő maga is.
Miután kicsit megtáncoltattam Blue-t, felajánlottam a séta lehetőségét, már csak azért is, hogy nyugodt körülmények között tudjunk beszélgetni, s végigfutott fejemben a gondolat, meglehet az egészet csak azért szeretné, hogy még egyszer átbeszéljük az egészet, hogy valóban ezt akarom e, mint valami aggódó kishúg, aki mindenképpen megakar bizonyosodni a másik jólétéről.
Egy idő után hagytam had engedje el karom, s így én magam zsebeimbe ejtett kezekkel bandukoltam mellette, nem törve meg a beállt csendet.
Első szavaira összefutott szemöldökkel fordultam felé, próbálva kitalálni, még is mi lehetett olyan rémes, mi ennyire felzaklatta, s arra késztette, hogy mindenképpen meg kell beszélnünk.
Mikor letelepedett a padra, én csak megálltam vele szemben, s következő kérdésére bólintottam.
-Igen. Azok. – csendes türelmességgel várakoztam, még is mikor áll elő a farbával, s veti elém a száraz tényeket, bár a baráti őszinteség rész, egy egész apró aggodalomra adott okot. – Woolf csinált valami marhaságot?
Valóban úgy gondoltam, ha valami történt, akkor nyilván az a marha követett el némi olyan dolgot, ami nem épp tűrne még csak nyomdafestéket sem, s meglehet készen állnék arra is, hogy szembe menjek barátommal, és helyre tegyem, hogyan is illik viselkedni.
Mikor azonban folytatni kezdte, jobbnak láttam, ha inkább letelepedek mellé, s meglepetten szaladt magasba a szemöldököm, majd össze, aztán megdörgölve tarkóm, támaszkodtam combomra alkarjaimmal, sóhajtottam, s emeltem rá tekintetem.
Persze nem gondoltam, hogy azért csinálná, mert tudja mennyire hezitáltam, és hezitálok még mindig az egésszel kapcsolatban, de még is megfordult a fejemben.
-Jordan? – megingattam fejem, aztán hátradűltem a pad támlájának döntve hátam, s arcomról leolvasni meglehet nem lehetett semmit.– Ugyan… nem lehet, hogy a vörös mondta? Azt mondtad, nem tudták, hogy ott vagy… - morfondíroztam, s meglehet, nem kellene ilyesminek történnie, ám még is belefészkelte fejembe magát néhány gondolat, s a kétely szikrája is ott izzott, bizonygatva, itt semmi ilyesmiről nem lehet szó.
Végül felkeltem a padról, majd visszapillantottam rá vállam felett, s megingattam fejem.
-Nem hiszem...Jordan? Ugyan…. -ismét fejet ingattam, majd megindultam visszafelé, miközben pörögtek a gondolataim. – Tudod, igazad volt. Valóban nem hiszem el. De azt sem mondom, hogy füllentenél… - azonban még is szöget ütött fejemben a gondolat, s egyre jobban véste bele magát tudatomba, hogy aztán végül magára hagyva, visszainduljak, s szerezzek magamnak egy italt, s mikor megpillantottam Kat-et táncolva, az említett egyén karjaiban, igaz a gondolat ott motoszkált fejemben, egy táncban még sem láttam rosszat. Jordan régóta a barátom volt, s mindig is jóban voltunk, így elképzelhetetlennek tűnt a számomra, hogy ilyesmit tegyen.
Mégsem kerülte el figyelmem egyetlen kósza érintés sem, mit meglehet, csak én fújtam fel annyira, hogy többet lássak annál, mint amit eredetileg jelentett.
Ha Blue odajött hozzám, két korty között szólaltam meg.
-Jordan-nel gyerek korunk óta barátok vagyunk...

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Vajon mivel követek el nagyobb hibát, ha örökre hallgatnék arról, amit véletlen meghallottam, vagy ha elmondom neki mindazt, ami a tudomásomra jutott? Vajon hinne nekem, vagy félreértené az egészet? Lenne benne annyi, hogy megpróbáljon utána járni, vagy esetleg a barátságunk könnyedén zátonyra is futna, mert hazugnak könyvelne el, vagy olyannak, aki direkt megpróbálja szétszakítani őket? A gondolatok egymást váltották, aminek köszönhetően az egyik pillanatban igazán bátornak éreztem magam, míg a másikban olyannak, mint aki örökre némasági fogadalmat tesz és többé sose fog semmit se mondani, csak ha muszáj. Egyszerre éreztem azt, hogy elveszett vagyok, ugyanakkor tettre kész is, hiszen nem hagyhatom azt, hogy ennek hiányában döntsön, hiszen alapból is akadtak kételyei, legalábbis a legutóbbi beszélgetésünkkor úgy tűnt, hogy nem biztos abban, hogy meg akarja lépni ezt.
Amikor Woolf közölte, hogy legutóbb táncolt, akkor bólintottam és sietve kerültem ki a bárhoz igyekvő embereket, hogy a pillantásommal máris őt keressem, de egyelőre még nem láttam.
- Valamiről tudnia kell, ami véletlen jutott a tudomásomra. – sietve feleltem Woolfnak, hiszen képtelen lettem volna kifejteni előtte az igazságot, hogy a barátját felszarvazták, vagyis azt hiszem ezt szokták erre mondani. Talán kicsit féltem attól, hogy ő se hinne nekem, vagy megpróbálna megakadályozni, vagy esetleg nem tudná uralni az érzéseit és neki köszönhetően botrányba fulladna az este. Egyébként is, ez csak Joe-ra tartozik, majd ő beavatja a barátját, ha akarja. – Csak ígérd meg, hogy nem hagyod magára, ha úgy látod, hogy nincs valami rendben!– aggódva és kérlelően csendült a hangom, ahogy újra rápillantottam, majd újra a táncparkettet pásztáztam, amikor is végre kiszúrtam őt, így végre célirányosan tudtam azt, hogy merre is kellene mennem, de még mielőtt eltűnhettem volna a tömegben, azelőtt a földbe gyökerezett a lábam és hitetlenkedve pillantottam a srácra.
- Tényleg ezt gondolod rólam? – egyértelmű volt, hogy megbántott még a feltételezésével. – Vagy az lenne a gond, hogy féltékeny vagy rá, amiért jóban lettünk? – esélyesen nem volt szép dolog így visszatámadni, de túlzottan zaklatott voltam ahhoz, hogy logikusan tudjak gondolkodni, arról nem is beszélve, hogy félpillanattal korábban bántott meg az abszurd feltételezésével. Megingattam nemlegesen a fejemet és inkább faképnél hagytam, mielőtt még összekapnánk, miközben szinte nem is ismerjük egymást, arról nem is beszélve, hogy azt se tudtam mennyi idő van a bejelentésig és még előtte kell beszélnem Joe-val.
Hiába értem el hozzá, hiába mondtam azt, hogy beszélnünk kéne, valahogy a bátorságom elillant és legszívesebben elfutottam volna, de még mielőtt igazán meghátrálhattam volna Joe könnyedén kapott a kezem után és vont magához, hogy táncra kelljen velem. A közelsége most viszont feszélyezett, pedig korábban soha nem volt ilyen. Követtem a pillantását, mintha meg se hallottam volna a kérdését és nagyot nyeltem.
Borzalmas ember vagyok? Szeretik egymást… de a szerelemnek őszinteségre kellene épülnie, nem? Tényleg megengedett lenne ilyen csalárdjáték, csak azért, hogy megtartsuk azt, akit szeretünk? De ha valakit szeretünk, akkor nem lépünk félre, nem? Kat tényleg szereti őt, vagy csak azért döntött úgy ahogy, mert Joe vagyonos családba tartozik és mellé még jóképű is? LÁnyról a pillantásom a táncparkett szélére vándorolt, ahol kiszúrtam a minket fürkésző Woolfot is, mire sietve kaptam el a pillantásomat, bármi is volt leolvasható az arcáról.
- Igen, a séta jó lenne. – sietve csaptam le az ajánlatra, mintha csak az életem múlna rajta, de reméltem, ha kicsit távolabb keveredek ettől a forgatagtól, ettől a sok embertől, akkor talán sikerül rendezni a gondolataimat és tudni fogom, hogy mit is kellene tennem.
Meglepetten pillantottam Joe-ra, amikor azt mondta, hogy valamit szeretne megmutatni. Pedig talán inkább azt kellene mondanom, hogy haza akarok menni és elfelejteni mindent, még őt is, a barátságunkat, mintha sose ismertük volna egymást. Vajon akkor a bűntudat nem emésztene fel a hallgatásomért cserébe? Amikor a karját nyújtotta, akkor kicsit habozva, de végül elfogadtam, viszont amikor kellő távolra értünk a többiektől, háztól, akkor elengedtem őt és tanácstalanul fürkésztem az eget, a kertet., majd őt. Apa mindig arra nevelt, hogy az őszinteség nagyon fontos, és én is mindig azt szerettem, ha őszinték velem az emberek, nem szeretem a hazugságokat, se a füllentéseket, így most is annak kell lennem, még ha jelenleg roppant nehéz is annak lenni.
- Véletlen meghallottam valamit… - alig hallhatóan suttogtam ezt, majd amikor kiszúrtam egy padot, akkor a kezéért nyúltam és magammal húztam, ha tudtam. Ha nem jött, akkor egyedül telepedtem le rá és meglapogattam magam mellett a helyet. – Barátok vagyunk, igaz? A barátok pedig mindig őszinték egymással, nem titkolnak el semmi fontosat… - kicsit akadozva beszéltem és kérdőn pillantottam rá, majd arra felé néztem, amerről jöttünk. Talán tényleg inkább el kellene futnom és eltűnni, mintha sose léteztem volna, de a lelkiismeretem nem engedte és hamarosan beszédre sarkalt. Az ujjaimmal a ruhámat babráltam, idegesen pillantottam körbe, de kerülve az ő pillantását.
- Kat nem tőled terhes. Véletlen meghallottam, amit azzal a vörös hajú lánnyal beszéltek a mosdóban. Nem tudták, hogy ott vagyok. Jordan nevű alakot emlegettek, aki nem is tud arról, hogy tőle van. – egyre halkabban csendült a hangom, miközben idegesen babráltam a kezemet, lesütöttem a pillantásomat. – Sajnálom és az se kizárt, hogy nem fogsz hinni nekem, vagy megutálsz, de nem hallgathatok erről, mert a lelkiismeretem nem hagyná. – szomorúan és félve pillantottam rá, ezernyi aggódalom lappangott a pillantásomban. Féltem attól, hogy mit fog tenni, féltem attól mi lesz a reakciója és féltem attól is, hogy megutál, hazugnak titulál, hiszen miért is nekem hinne és nem annak a lánynak, akivel úgy egymásra mosolyogtak pár pillanattal korábban. De inkább utáljon az igazság miatt, mintsem kedveljen, mert hazug maradtam, mert eltitkoltam előle az igazságot. Így legalább még képes leszek a tükörbe nézni, bárhogy is alakul az este.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Természetesen megvonta a vállát, s ráhagyta a dolgokat. Úgy érezte, ha a lány nem hisz neki, hát annyira nem mély ez a néhány perces ismeretség ahhoz, hogy nekiálljon győzködni.
Eddig nem sűrűn volt szerencséje a nőkkel hosszú távon, hát még a korabeli lányokkal, ám ezt sosem vallaná be. Sokkal jobban szeretett abban a címben tetszelegni, hogy mekkora szoknyavadász.
Aztán persze mi is megérkeztünk, s a dolgok cseppet furcsa fordulatot vettek, még is jól éreztem magam, leszámítva azt a pillanatot, mikor majdnem megfulladtam az italomtól, aztán a beszélgetés szépen szárnyalt a maga medrében tovább, s lassan mindenki ment az útjára.
Én meg bíztam benne, hogy azért nem fogja olyan hamar távozóra venni, és kicsit körbevezethetem, s talán megmutathatom neki a fámat, amit mindig is a magaménak tekintettem.
Aztán mentem kicsit bájologni a vendégekkel, beszélgettem a leendő apósommal, s természetesen a bátyámmal is szórakoztunk kicsit.
Jól éreztem magam, s úgy gondoltam, valóban jó partyt hoztak létre, annak ellenére, hogy eredetileg el sem akartam jönni, s legszívesebben a szobámban kuksolva, vagy épp visszamenve a bázisra tennék meg mindent annak érdekében, hogy kikerülhessek ebből a kötelezettségből.
Jó persze nem mondom azt, hogy nem volt bennem kétely, hogy nem éreztem azt, hogy nem állok készen, ám még is ott voltam. Eljött az ideje, hogy a saját lábamra álljak, és ne támaszkodjak másra, csak magamra.
Woolf épp az egyik pult mellett álldogált, várva az italára, mikor Blue odament hozzá, s körbepillantott, majd végül beleivott az italába.
-Ühm… nem tudom...de azt hiszem legutóbb még táncolt… -magyarázta, s tekintete kérdővé vált. – Mi olyan fontos? – pillantása értetlenné változott, aztán letette az italt, s ment a lány után, menet közben feltéve kérdését, mit nem hagyhatott kimondatlanul.
-Miből gondolod, hogy csitri módjára elrohanna? Vagy most el akarod játszani a tiltakozom részt, és tényleg odáig vagy érte, ahogy gondoltam? – persze az utolsó kérdést már csak piszkálódásból tette fel.
Aztán végignézte, ahogy megállt a parkett mellett, s hol én még mindig szórakoztam a testvéremmel, kinek végül csak átengedtem a feleségét, én meg kénytelen voltam megállni, hisz Blue lépett oda hozzám, s mondandóját partnerem úgy vette, hogy le szeretne kérni, szóval kedves mosollyal arcán lépett el tőlem, én pedig finoman vontam közelebb magamhoz, hogy aztán a zene váltásakor, a megfelelő táncba kezdjek vele.
-Miről szeretnél beszélni?- közben pillantásom Kat-re siklott, ki mosolyogva intett felém, s enyhén oldalra billentett fejjel, háta mögött összekulcsolt kezekkel billegett jobbra balra, s abban a pillanatban nagyon szépnek láttam, majd minden figyelmem a karjaimban tartott lányra összpontosítottam, s mosolyt villantottam felé.
-Vagy inkább sétálni szeretnél?-kérdeztem, miközben bedöntöttem, majd felegyenesedtünk.
Ha úgy döntött, inkább sétáljunk, akkor az illemnek megfelelően tartottam karom, hogy belekarolva induljunk tovább. Ha nem, akkor a parketten tettem fel ismét a kérdést, hogy miről szeretne beszélni velem.
Reméltem, hogy nem azt akarja mondani, hogy neki elég volt, és hazamegy, s ennek hangot is adtam.
-Remélem, nem azt mondod, hogy haza akarsz menni...még szeretnék mutatni neked valamit, amit tudom te értékelnél...-s természetesen itt arra az öreg fára gondoltam a birtokon, mire gyerekkorom óta felhúzásra került egy faház, mi nem volt épp a szívem csücske, de a fát még mindig imádtam.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- Igazán hízelgő, hogy ezt gondolod, de nem hinném, hogy annyira különleges lennék. – őszintén csendült a hangom, mert lehet sokan elkezdenék magukat dicsérni, úgy érzik, hogy ők különbek mint a többi lány, de én nem ilyen voltam.
Lányokkal kapcsolatos megjegyzésén kicsit elnevettem magam és mosolyogva fürkésztem őt. Ezek szerint míg Joe a hűséges típus, addig Woolf szoknyapecér lenne, vagy hogy is szokták jellemezni az ilyen alakokat.
Mosolyogva hallgattam őt és kicsit hitetlenkedve ingattam meg a fejemet, amikor a barátságukat emlegetve is kicsit magát „fényezte”.
Hamarosan viszont a Joe visszatért az édesanyával és a beszélgetés egészen kellemes volt, amíg nem fogalmaztam félreérthetően és persze Joe majdnem megfulladt. Megforgattam a szememet, miközben szégyenemben legszívesebben az asztal alá bújtam volna, majd amikor Helen megszólalt, akkor elkerekedett a szemem és sietve sütöttem le a pillantásomat, miközben orcám kicsit pirossá változott a zavaromnak köszönhetően. Sok mindenre számítottam, de pont nem tőle ilyen megnyilvánulásra. Hamarabb néztem volna ki valamelyik fiúból. Bárcsak megnyílna alattam a föld, de tényleg, mert a szituáción a gyors pontosításom se igazán segített. Megköszörültem a torkomat és kerültem a pillantásukat.
- Köszönöm és remélem, hogy egyszer tényleg az leszek. – egészen halkan csendült a hangom, mert még mindig úgy éreztem, hogy legszívesebben elfutnék szégyenemben, de örültem annak, hogy senki se akadt ki, s míg mások jól szórakoztak, addig talán akkora baj nincs is.
Kíváncsian hallgattam a virágokkal kapcsolatos megnyilvánulását, néha egy aprót bólintottam, mert ez ugyanolyan, mint amikor az ember rápillant egy tárgyra és eszébe jut róla valaki vagy egy kedves vendég. Bevallom még a virágokra nem gondoltam így, de tetszett mindaz, amit hallottam. Végül Joe-ra pillantottam.
- Ha lesz időd, akkor szívesen megnézem. – kicsit el is mosolyodtam, mielőtt még magára hagytam volna a díszes társaságot. Szép lassan mindenki kicsit továbbállt. Nekem is szükségem volt egy kis időre, hogy rendezni tudjam a gondolataimat és a korábbi zavarbajejtő pillanat elől is kicsit menekültem. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet kicsit felfrissítem magam és csak remélni tudtam, hogy a sminkemnek nem fogok ártani.
Természetesen mielőtt még távoztam volna, azelőtt megköszöntem az ajánlatot és megígértem, hogy megfontolom, hiszen egy idegenvezető biztosan szuper lehet, de az is lehet, hogy Woolf vagy Joe csatlakozna hozzám, így nem is rá szükség. Még meglátom, hogy alakul a következő pár napom.
A mosdóban éppen a gondolataimban elmerülve ücsörögtem, amikor is valaki beszélgetése megütötte a fülemet. Pár pillanatig egészen kellemetlenül érintett, mert nem akartam senkit se kihallgatni, de aztán a beszélgetésük magukkal sodort és csak arra eszméltem, hogy a lábamat is felhúztam és úgy ücsörögtem a lehajtott fedelen. Amikor távozásra készültetk, akkor óvatosan kinyítottam az ajtót és még elkaptam az arcukat, ahogy visszapillantottak a tükörbe. Az egyik lány nem tűnt ismerősnek, viszont a másik nagyon is. Még mondtam is valamit, mire felvontam a szemöldökömet, így könnyedén megtudtam állapítani azt is, hogy a korábbi beszédből ki melyiket is mondhatta. Sietve rejtőztem vissza a rejtekembe és jó pár percet vártam, mire előmerészkedtem.
Ennyit arról, hogy majd megnyugtatom a gondolataimat és az idegeimet.
Beszélnem kell vele!
Ne tedd! Ez nem a te dolgod! Egyébként is miért hinne neked? Nem régóta vagytok barátok.
Ehhez hasonló gondolatok és kételyek kezdtek el gyötörni, miközben elindultam vissza a terembe, de sehol se láttam Joe-t.
Muszáj elmondanom amit hallottam.
Tönkre teszed két ember életét! Ne tedd! Nincs közöd hozzá!
Inkább utáljon meg, vagy tituláljon hazugnak, mintsem ne tudjak többé tükörbe nézni, mert eltitkolom előle mindezt.
Miközben kerestem az ismerős arcokat a pillantásommal kisebb csatát vívtam önmagammal, mintha csak egy kisangyal és egy kisördög kelt volna életre, amik a vállaimon kényelembe helyezték magukat. Hamarosan kiszúrtam Woolf-ot, mire sietve elnézését kértem attól, akivel beszélt, majd a kezét megragadva magammal húztam.
- Hol van Joe? Beszélnem kell vele! – egyértelmű volt, hogy kicsit zaklatottabb állapotban vagyok és közben újra a táncparkett felé siklott a pillantásom, de túlzottan táncoltak. – Életbe vágó! – sürgettem őt, mielőtt mé esélyem lenne arra, hogy tényleg elfussak, mert hallgatni nem tudnék, de lelépni igen és talán örökre meg is utálnám magam.
Ha segített kiszúrni őt, akkor sietve hagytam magára, majd megtorpantam és visszanéztem rá.
- Ha azt látod, hogy elrohan, akkor menj utána és ne enged, hogy hülyeséget csináljon. Rendben? – reménykedtem abban, hogy nem fog akadékoskodni és ezernyi kérdést se fog rám zúdítani, mert nincs időm felelni. Végül magára hagytam és egyre lassabb léptekkel indultam el Joe felé, mintha csak elveszítettem volna a lendülettel együtt a bátorságomat is mire odaértem hozzá. Haloványan elmosolyodtam és elnézően néztem rájuk.
- Bocsánat a zavarás miatt, de esetleg beszélhetnénk? –óvatosan csendült a hangom, majd hátráltam egyet és megpillantottam Kat-et is amint éppen azzal a lánnyal beszélt. Nevetgélt és boldognak tűnt.
Mit művelek? Basszus.
Kétségbeesetten pillantottam Joe-ra, majd elkezdtem hátrálni, mert egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy melyik is a helyes. Bárcsak itt lenne Clara, ő tudná és biztosan nem is bizonytalanodna el.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Meglehet úgy tettem, de az is lehet, hogyha Joe barátot lát, akkor van benned valami különleges, amivel megéri megpróbálkozni. – villantott Woolf egy mosolyt, aztán tekintetét a lányra emelve kacsintott. Meglehet, ő maga is gyenge szövegnek tartotta, ám úgy volt vele, ha nem próbálja, meglehet elszalaszt egy lehetőséget, s sosem tudhatja meg, milyen, ha lány barátja van az ember fiának.
-Valóban szeretek ismerkedni, de most mint mondtam, nem ez a fontos. A lányok holnap is itt lesznek. – megvonta a vállát, s ki is húzta magát magabiztosan, s egy pillanatra karjait megtámasztotta tarkójánál.
-Nézd… a könny nem szégyen. Mindenki sír. Még az a fickó is, aki a legkeményebbnek mutatja magát. – meglehet ebben igaza volt, s tényleg akadt így, ám olyan embert is látott élete során, ki sosem ejtett egyetlen könnycseppet sem, még a legrosszabb pillanataiban sem. – De tényleg szerencsés, hogy haverok lettünk! – egoista megnyilvánulás volt, ám arckifejezésén láthatóvá vállt, hogy mennyire nem gondolja komolyan szavait. Bár az is meglehet, csak megjátszotta magát, s tényleg komolyan mondta.
Majd lassan megörvendeztettük őket társaságunkkal, s Anya beszélgetett kicsit kedvelt virágairól, ám meglepetésére a kedves kérdés mögött, nem a növények szeretete állt.
Blue szavaira majdnem megfulladtam az italomtól, s köhécselve fordítottam el fejem, s fojtottam el a nevetést, mi a köhögés miatt, amúgy is furcsán hatna.
Anya csodálkozott egy pillanatig, aztán cinkos mosoly futott át arcán.
-Hová gondolsz kisfiam! Nyilván nem a szexre gondol! Jobb lánynak tűnik annál! – megingatta fejét, én meg tovább köhécseltem, mire megveregette hátam. Woolf persze nevetett, s úgy tett, mintha ő nem értette volna félre a lány szavait.
-Oh! Igazán nemes hivatás! Biztosan remek orvos leszel kedves! – barátságos mosoly költözött arcára, s az ott is maradt, míg a virágokról beszéltek, mihez annyira nem tudtam, vagy épp nem akartam hozzászólni.
-Minden új növény mást jelent a szívnek. Van olyan, amit a fiaimtól kaptam. Van olyan, amit egy nyaralás alkalmával szeretem. És van olyan, ami még az anyámé volt, de nálunk jobb helyen van. – mosolyogva mesélte mindent, majd természetesen fel lett ajánlva a körbevezetés, ám meglepetésemre Blue nem élt vele. Pedig arra számítottam, hogy egy kicsit majd beszélgetünk, s átvesszük az egész dolgot, s talán még tanácsot is kérnék, de nem akartam ráerőltetni magam.
-Oké. -mosolyodtam el halványan, s még bólintottam is hozzá. -Ahogy akarod. De ha szeretnéd, akkor keress meg!
Anya pedig belecirógatott tarkóm hajába, s néhány pillanattal később, már a szállásról érdeklődött.
-Oh… jól van! Szép város a miénk! Érdemes körbenézni! Ha szeretnéd, idegenvezetőt is ajánlani tudok. – azzal felkelt, s lassan indulni készült.-Köszönöm! Élvezd! Táncolj, egyél bátran ami csak jólesik! Nézz körbe bátran! – azzal felkelt, s vele együtt én magam is, hisz Blue is távozni készült, így gondoltam megkeresem apámat, s kicsit beszélek vele pár apróságról, s megpróbálok tanácsot kérni tőle, hátha egyszer tud úgy viszonyulni a dolgokhoz, mint egy apa, és nem úgy mint egy ügyész.
Közben persze megkerestem Kat-et is, s míg váltottunk pár szót, addig  kézen fogva sétáltunk egyet a szökőkúthoz, majd elváltak útjaink, hisz Ed csábítgatott másfelé, és nem mondhattam nemet a bátyámnak.
Aztán a mosdó mellett elhaladva, még találkozott pillantásom pár ismerős lányéval, s mosollyal arcomon biccentettem feléjük, s ők lassan eltűntek az ajtó mögött, én magam pedig tovább mentem bátyámmal, hogy eljuthassunk a konyhába, ahol szokásunkhoz híven, belekóstoltunk a menübe, már csak azért is, mert gyerekként, sokkal jobban esett akkor, ha tilosban jártunk, majd jókedvűen tértünk vissza a többiekhez, hol aztán táncba vittem a nővérem, majd édesanyámat, s közben fel sem tűnt, az idő múlása, s hogy milyen rég nem találkoztam Blue-val, vagy épp Woolf-al.
Közben a mosdóban, hol elhagytam a lányokat, előkerült a táskákból pár szemceruza, szájfény, s természetesen némi púder, hogy helyrehozzák sminkjüket.
-Elegáns party! Apa sose rendezne ilyesmit.
-Mert az apád minden garast megfog… - mosolyodott el. – Kedvelem. Jópofa fickó!
A lány elnevette magát, s a másikra pillantott.
-Ugye? Anya is imádja! – sóhaj szakadt ki mellkasából.
-Figyelj… tudom, hogy nem az én dolgom, de biztos, hogy ezt akarod?- közben közelebb hajolva a tükörhöz pingálta szempilláit.
-Igen. Tuti! Nála jobbat  keresve sem találhatok.
-Igen! Valóban nagyon rendes srác! De Édesem…
-Igen tudom...szemét vagyok...de vagy ez, vagy a szégyen, és ahhoz nincs kedvem. – kirúzsozta ajkait, kedves mosolyt villantott barátnői felé.
-Tudod, van egy olyan érzésem, hogy nem is vagy terhes Édesem!
-Hát nem nyilvánvaló? Az vagyok...Csak épp az apja nem tudja...-mormogta az orra alatt, kicsit furcsább hangon, hisz épp alsó ajkát kente.
-Azt hittem elmondtad neki!
-Nem. Jordan nem tud semmiről...de így a legjobb. Így biztos lesz a háttér.
-Csak pofára ne ess. – kissé negédes hangon jegyezte meg mindezt, majd hamarosan csend lett odabent.
Én pedig odakint lassan már a sógornőm pördítettem táncra, miközben bátyám annak barátnőjével táncolt, s igyekezett elcsaklizni a nejét.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


A visszakérdezésére csak felvontam a szemöldökömet és mielőtt még felelhettem volna rá tovább beszélt, mire elmosolyodtam és megingattam a fejemet.
- Nem pár pillanattal korábban azt ecsetelted, hogy nem hiszel a lány-fiú barátságban? Most meg azt mondod, hogy talán még barátok is lehetünk? – játékosan csendült a hangom és kicsit pimasz mosollyal fürkésztem őt, mert jelenleg kicsit olyannak hatott a szituáció, mintha saját magát cáfolná meg. – Amúgy csak azért mondtam, mert gondoltam szeretsz ismerkedni, megragadni a lehetőségeket. – pillantásom a tömegre siklott, aztán újra rajta állapodott meg. Egyértelmű volt, hogy nem csak a csajokra gondolok, hiszen több fejesnek mondható alak is itt volt, legalábbis az egyenruha erről árulkodott, mert nem mindenki döntött az egyszerű öltöny mellett.
- Szerencsés, hogy van ilyen barátja, olyan, aki férfi létére is simán felvállalja azt, hogy szokott sírni. – hiába volt kicsit komolynak mondható a téma, attól még úgy éreztem, hogy egy kisebb ugratás belefér és remélhetőleg, hogy ő se fogja túlzottan mellre szívni az ilyen fajta megnyilvánulásaimat. Arra, hogy nem nőt szerezni jött csak egy bólintással feleltem, hiszen nem ismertem és nem is igazán volt véleményem Woolf-ról, vagy a szokásairól, meg amúgy sincs közöm hozzá.
Szemforgatás volt a jutalma a kézmozdulatának köszönhetően, de nem vágtam hozzá semmit se. Még egy ártatlan szalvétát se. Ismerem az illemet és nem akartam már az előtt rendbontóvá válni, hogy egyáltalán elkezdődne az esemény. Nem igazán értettem a vesés megjegyzését, de nem tettem szóvá, helyette inkább csak bólintottam és hallgattam őt, miközben néha a pillantásommal a tömeget pásztáztam.
A bemutatást követően szóba került az üvegház is és megnyugodtan, hogy nem lőttem mellé a tippemmel, de a kérdését hallva sietve ráztam meg nemlegesen a fejemet és még kicsit a kezemet is magam elé tettem.
- Nem igazán, mert a növények helyett az emberitest jobban vonz. – kedvesen csendült a hangom, majd amikor rájöttem, hogy félreérthető lett kicsit a feleletem sietve szólaltam meg. – Orvosnak készülök, nem pedig növényekkel fogok foglalkozni. Nem igazán értek hozzájuk, anya az, aki nagyon imádja őket. Én csak néha segíteni szoktam. – hiszen neki tényleg volt egy kicsike virágoskertje, meg a házban is akadt jó pár cserepes növény, amit Joe már láthatott, legalábbis egy részüket. Néha még inni és enni is elfelejtek tanulás közben, nem hogy még növényekről gondoskodni. Ha rajtam múlna, akkor szerintem pár havonta tuti kipusztulnának.
- Anya is mindig ezt mondja. Meglát egy új növényt, ami új inspirációt ad számára. – mosolyogva fürkésztem Joe édesanyját, majd Joe-re pillantottam és aztán Woolfra. Esélyesen ez egy üvegházzal meg még inkább így van.
- Nagyon kedves vagy, de nem akarlak elrabolni a vendégektől. Még a végén azt hinnék, hogy elraboltak, vagy megszöktél. – hálásan pillantottam rá, de tényleg nem akartam kellemetlenséget okozni, vagy azt érezze, hogy több időt kell szentelnie nekem, mint esetleg másik vendégnek. Biztos vagyok abban, hogy a leendő menyasszonya is jobb szeretné őt itt tudni, mintsem egy idegen csajjal mászkáljon.
- Nekem van szállásom, kivettem egy szobát az egyik közeli hotelben. Gondoltam, ha már ellátogattam a városba, akkor maradok is pár napot, hogy majd felfedezzem. – hiszen ki tudja, hogy mikor lesz lehetőségem arra, hogy újra itt legyek. Ki akartam használni. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt arról, hogy meddig szokott tartani egy ilyen eljegyzés. Vajon itt is hajnalig mulatnak, vagy ezekben a körökben normális emberi időben végetér? Kíváncsian fürkésztem Woolfot, mert érdekelt volna mit súgott Joe-nak, de persze azt maximum csak ők ketten tudhatták. Mosolyogva pillantottam a nőre és megköszörültem a torkomat.
- Csodálatos a parti. Gyönyörű az otthona. – általában nem jelentett gondot az, hogy beszélgetést kezdeményezzek, de most még is kicsit zavarban voltam és féltem attól, hogy nagyon kilógok innen, vagy nehogy valami hülyeséget csináljak. Még akkor se, ha esélyesen ezeket az embereket soha többé nem fogom látni, legalábbis a többséget tutira nem.
Végül kisebb szabadkozás közepette én is magára hagytam Joe-t és az édesanyját, mert ki kellett mennem a mosdóba. Nem tagadom annak kutatása közben megfordult az is a fejemben, hogy meg kellene szöknöm és lelépni, mert hiába örült annak, hogy itt vagyok, attól még mindig elveszettnek éreztem magamat és olyannak, mint akinek nagyon nincs itt a helye. Főleg, hogy nem is olyan régóta ismerjük egymást, hiába is mondjuk azt, hogy barátok vagyunk.
Esélyesen nem a vendég számára kijelölt illemhelységbe sikerült tévednem, mert itt nem állt sor és nem is kellett tolongani az emberek között, de már nem érdekelt, hiszen a szűkség nagyúr, meg gondoltam itt legalább kicsit rendezhetem a gondolataimat is, mert senki se fog zavarni és én se fogom azt érezni, hogy minél előbb távozzak, mert másnak is be akar jutni.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Nos, nem ismerem, de hálás vagyok neki. – jóleső érzéssel töltött el, hogy még is eljött, még akkor is, hogyha ahhoz egy barátnő kellett, s nem is annyira önszántából érkezett. Persze akkor sem sértődtem volna meg, ha valami oknál fogva, mégsem vitte volna rá a lélek, és a barátnő szava, hisz valóban, ez egy teljesen más világ volt… valami olyasmi, amiben elég gyakran ufónak érzi magát az ember.
-Értem. Hát akkor majd egy következő alkalommal. – aprót bólintva húzódott mosoly arcomra, s lassan már ott is voltunk az asztal felé, s természetesen a legjobb barát sem hiányozhatott egy ilyen pillanatról, mint valami támasz, vagy épp egy olyan pont, kivel nem kell annyira komolyan, s tiszteletteljesen kommunikálni.
Aztán persze hamarjában magukra kellett hagynom őket, és kettesben maradtak egy ideig, míg én leróttam a kötelező köröket.
-Egy darabig biztos működik… aztán átcsap az egész valami másba, és már nem úgy gondolsz a másikra, mint az a hülye haver, vagy a kemény csaj, aki nem fél kimondani a véleményét. – megvonta a vállát. – Nem vagyok nagy szakértő, de… széttárta karjait, s villantva egy mosolyt emelte fel poharát, hogy igyon egy kortyot. – De szerintem csak ideig óráig működik az ilyesmi. Évekig nem. – ez persze az ő egyéni véleményét képezte, s meglehet teljesen komolyan is gondolta szavait. Meglehet, egyik pillanatról a másikra majd eljön a pillanat, és akad számára is valaki, akivel barátok lesznek talán, aki elfogadja a rengeteg marhaságot, és együtt nevet vele, s a végén több lesz, mint egyszerű barátság.
Aztán a rögtönzött tósztra koccintottak, s minden mehetett tovább a maga medrében, ám némi döbbenet még is csak kiült arcára, mikor  felfogta, miféle kijelentés is hagyta el a lány száját.
– Miből gondolod, hogy unalmasnak találnám a társaságod?  - karba font karokkal dőlt hátra székében. – Ez itt nem az én világom. A pajtás miatt jöttem el, és nézz oda, te vagy a bónusz! Két ide nem illő alak… és képes lennél lepattintani, ahelyett, hogy megismernél? Ki tudja! Lehet mi is barátok leszünk! – hangja komolyan csendült, s arckifejezésén is látszódott, mennyire komolyan gondolja szavait.
-Nem. – megingatta fejét. – Az ő élete. Neki kell élnie. Ha idővel megbánja, hát üsse kavics! Ott leszek, hogy sírjak vele! – büszkén húzta ki magát.-Mármint? Miféle lehetőségről? Nők vannak, és lesznek is. Most, nem azért jöttem, hogy nőt szerezzek magamnak. – mosolya kiszélesedett, s olyasfajta magabiztosság áradt belőle, mint aki nem ismer lehetetlent.
Számára egyszerű kérdést tett fel, s mikor a másik fuldokolni kezdett, zsebkendőt nyújtott felé. Nem spilázta túl, hisz nem kezdett a másiknak lilulni a feje, hogy komolyabb baja lenne a félrenyelésen túl. A válasz következtében elnevette magát, s látványosan végigmérte a másikat.
-Érdekes jelenség lennél három mellel… de szemmel láthatóan nincs annyi… meg aztán túl szép vagy ufónak… - aztán vállat vont, s hátradűlt székében. – Nem hazudnék semmit az ő nevében… ilyen dolgot biztos nem! – megingatta fejét.
A csak barátok vagyunk kijelentésre blabla kézmozdulatokat tett, s kicsit odébb húzódott, hátha a lány valamit hozzá akarna vágni, aztán felszaladt szemöldökkel pillantott a lányra, s hajolt közelebb.
-Ilyesmiről nem beszéltünk… - megingatta fejét. – A lábadnak nincs veséje kis butus… de jó pár éve ismerjük egymást. Együtt kezdtük ezt az egészet. Lassan eljutunk addig, hogy letelik a két év, és repülhetünk mi is.
Nem tudom mibe is gyalogoltunk bele anyával, de mikor odaértünk, csend fogadott, s természetesen be is mutattam őket, aztán helyet foglaltunk az asztaluknál, hova a nap folyamán több alkalommal is szándékoztam visszatérni.
Anya arcára sokatmondó pillantás költözött némi időre, ám csak akkor vehették észre, ha elég szemfülesek voltak, hisz nem kerülte el figyelmét, mikor Blue megütögette a mellkasom, s természetesen Woolf karjai is mellkasa előtt kötöttek ki karba fonva.
-Ilyesmit nem tettem. – hanyag eleganciáva csúsztattam balom zsebembe, majd anyára pillantottam, ki figyelmét a lánynak szentelte.
-Örülök Kedvesem! Igen van. Sok időt töltök ott. Szeretem a növényeket. Talán te is kedveled őket? – tekintete felcsillant, s még több érdeklődést mutatva fordult Blue felé, én meg csendben ültem mellettük, s szavak nélküli beszélgetést folytattunk talán Woolf-al, majd megvonva vállam vettem el az egyik poharat, s hagytam, hogy töltsön bele némi italt, hogy aztán magának is kerítsen.
-Hosszú évek munkája van benne, de még nincs teljesen kész! Mindig akad rajta mit csinosítani.
-Anya remekül ért a növényekhez. Csodás keze van! Eddig talán egy olyan volt, amit elveszített. – mosolyodtam el, mire ő finoman megszorította kezem.
-Ha szeretnéd, szívesen megmutatom.- mosolyodtam el, s közben anya is bólintott.
-Remek gondolat! Bátran vezesd körbe a barátaid. Itt töltitek az éjszakát? Hosszú lenne az út hazáig! – felváltva nézett egyikről másikra.
Woolf bólintott, s megengedett magának egy mosolyt, majd itala lenyelése után, egy Igen asszonyommal elintézte a dolgot, majd felkelt, meglapogatta vállam, fülemhez hajolva súgott valamit, mire körbeforgattam szemem, aztán távozott.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- Valójában majdnem én se jöttem el, ha nincs Clara és nem találja meg a meghívót. - bűnbánóan pillantottam rá. -  Tudom, hogy barátok vagyunk, de még is kicsit úgy éreztem, hogy nem kellene itt lennem. – picit habozva szólaltam meg, mert nem akartam megbántani, de hazudni se akarok, hiszen eddig is őszinték voltunk egymással. Továbbra is szeretném, ha ez így maradna, hiszen a hazugság könnyedén belerondít a bizalomba és azt nehéz helyreállítani, vagy néha képtelenség. – Amúgy őt hívtam, de pont ma utaznak el a családjával, így nem tudott jönni. – kicsit még meg is rántottam a vállaimat, miközben befelé sétáltunk az épületbe.  
Joe válaszát hallva elnevettem magam és játékosan, alig észrevehetően meglöktem őt a csípőmmel, amikor kicsit pimaszkodni kezdett az evőeszközökkel kapcsolatban. Láttam már pár filmet és remélhetőleg részben igaz, amit ott látni, meg majd meglesem mások éppen mihez nyúlnak és akkor tuti nem hibázok.
Meglepetten pillantottam Woolfra, amikor elmondta a véleményét arról, hogy ő mit is hitt rólunk, vagy inkább mit is remélt.
- Miért is gondoltad ezt? Esetleg nem hiszel abban, hogy egy lány és fiú lehetnek barátok? Meg miért a hűséget említed és nem a szerelmet? Szereti a barátnőjét, nem? – őszintén érdeklődve csendült a hangom és nem azért, mert le akarnék csapni Joe-ra, hanem sokkal inkább annak köszönhetően amit legutóbb mesélt. Nagyon érdekel, hogy Woolf mit is tud, mert vajon élete legnagyobb hibáját készül elkövetni, mert tényleg nem a szívére hallgat, vagy van ott érzelem is a kötelesség árnyékában?
Elvettem a felém nyújtott poharat és koccintottam mosollyal az arcomon.
- Akkor a ma estére, de ne érezd úgy, hogy muszáj mellettem maradnod, vagy kitűntetned a figyelmeddel. – barátságosan csendült a hangom, újra végignéztem a tömegen, mígnem a pillantásom újra a fiún állapodott meg. – Ha akad olyan, aki felkeltette az érdeklődésedet, akkor nyugodtan vesd be magad, én megleszek itt. – a szabad kezemmel meglapogattam finom az asztalt is, hogy értse mire gondolok, vagy az is lehet, hogy kimegyek a kertbe, ha nem tilos és sétálok egyet. Miközben beleittam az italba kíváncsian hallgattam az újabb megszólalását. – Tudom, de attól még aggódhatok érte. Te nem aggódsz, hogy esetleg hibát követ el és bánni fogja? – sietve haraptam rá a nyelvemre, mielőtt még többet mondanék, mert fogalmam sem volt arról, hogy vajon mibe is lett beavatva és talán eddig sikerült még nem túlzottan kikotyogtam azt, hogy Joe bizonytalan, nem biztos abban, hogy ezt akarja. Kötelességnek mondta, nem pedig olyannak, amire vágyik, pedig ennek az eseménynek az ember egyik legboldogabb napjának kellene lennie. Csak egy bólintással feleltem arra, amikor beavatott abba, hogy milyen régóta is ismeri egymást Kat és Joe.
- Ebben az esetben nem kellene bevetned magad, mielőtt lemaradsz a lehetőségekről? – követtem a pillantását, mert ugyan akadt egy-két ismerős arc, akikkel már találkoztam apám miatt, de igazából fogalmam sem volt arról, hogy kicsodák ők. Újra az ajkamhoz emeltem a poharat és éppen ittam, amikor az újabb kérdéseinek köszönhetően félrenyeltem és elkezdtem fuldokolni. Sietve ütögettem meg a mellkasomat, miután leraktam a poharamat. Kis ideig még fuldokoltam, de szerencsére nem lett komolyabb bajom, ha a segítségemre sietett, akkor igyekeztem őt is megnyugtatni, hogy már jobban vagyok. Megköszörültem a torkomat és közelebb hajoltam. – Talán lehet azért, mert három mellem van, vagy van egy harmadik szemem is, vagy lehet ufó vagyok. – persze csak ugrattam és kicsit kuncogni is kezdtem, főleg, ha olyan arcot vágott. – Ezeket tényleg ő mondta, vagy te gondolod ezt és úgy adod elő, mintha az ő szavai lennének? – még mindig kicsit köhögve beszéltem megtöröltem szalvétával a számat, de szerencsére már nem néztek annyian minket, mint az incidens közepette. – Fogalmam sincs, hogy miért fordult ez meg a fejedben, hiszen éppen nősülni készül, vagyis ez csak eljegyzés, de akkor is. – megrántom a vállaimat. – Másrészről nem régóta ismerjük egymást, csak barátok vagyunk. – reméltem, hogy nem fogja tovább feszegetni ezt a témát, mert lehet idővel kicsit kényelmetlenül érintene, de azt se értettem, hogy miért mesélt rólam a haverjának, vagy éppen miért ezeket említette. Arról nem is beszélve, hogy kicsit azért fúrni kezdte az oldalamat, hogy vajon mit mondhatott még. – Kérdezhetek valamit? Mond csak, kiveséztétek a lábaimat is, az illetlen betoppanásomat? – nem is tudom, hogy miért kérdeztem rá, de meg is bántam pillanatok alatt és sietve legyintettem, hogy felejtse el. - Ti mióta ismeritek egymást? – inkább kicsit hadarva újabb kérdést szegeztem neki, mintha azzal az előzött képes lennék messzire sodorni.  
Hamarosan viszont újra társaságunk akadt, de már nem egyedül tért vissza, hanem az anyukájával. Sietve álltam fel és a kezemet nyújtottam felé, hogy bemutatkozzam, de Joe megelőzött, mire megforgattam a szememet és játékosan megütögettem a mellkasát és dallamos hangom megszólaltam, miközben őt fürkésztem.
- Ezt már megbeszéltük, hogy felejtsd el kinek a lánya vagyok, mert egyáltalán nem lényeges és nem is számít. Lassan kezdem úgy érezni, hogy láthatatlanul a homlokomra tetováltad már.  – még a fejemet is megingattam, miközben a kezemmel meglapogattam újra a mellkasát és fel se tűnt, hogy ez mennyire illetlen vagy fura lehet másoknak. Amikor kapcsoltam, sietve ejtettem vissza a kezemet, hogy a nő felé forduljak.
- Örülök a találkozásnak, Blue vagy Bells. – ha Helen ölelésre vont, akkor viszonoztam azt, de ha csak kezet fogtunk, akkor annak tettem eleget, azt követően újra helyet foglaltam. Kerültem Woolf pillantását, főleg a korábbi megjegyzése miatt. – Igazán csodálatos parti. – hirtelen azt se tudtam, hogy mit mondhatnék. – Jól láttam, hogy van egy üvegház a birtokon? – a kupola egy része látszott befelé jövet, de az is lehet tévedek és teljesen más épületről van szó, de hirtelen nem tudtam mit is kellene mondanom. Vajon az előkelők mikről szoktak beszélgetni, van valami bevett szokás?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Oh… hát hatalmasak azok a fák, szóval simán elnyelheti a kísérőd! – bólintottam fürgén, s még arrafelé is tekintettem, hová képzeltem az incidenst, aztán mosolyt villantva felé emeletem ismét rá tekintetem. – Úgy gondoltam, hozol magaddal valakit… vagy az apád nem enged el egyedül… -morogtam az orrom alatt a puszta tényt, hisz úgy gondoltam, majd hoz magával valakit, ha mást nem, akkor majd a barátnőjével érkezik, hisz nem tudtam magam sem, hogy mennyi időt tudok majd mellette lenni, bár reméltem, hogy lesz azért némi lehetőségünk beszélgetni, ha egyszer már meghívtam, ám magam sem értettem miért is vitt erre a döntésre a lélek.
-Nem lógsz ki. Igazán csinos vagy. Senki sem mondaná meg, hogy nem vagy közülük való. – hangom biztatón csendült, aztán elindultam vele az asztalok irányába, majd felvont szemöldökkel néztem rá, kissé meglepett ábrázattal. – Nem gondoltam, hogy gondot okoz kiválasztani, melyik a süteményes villa… -jegyeztem meg kissé poénkodva, s még a szemeim is megforgattam hozzá. – Nyugi. Nem fog senki sem sandán nézni, ha nem a halvillát használod a halhoz… bár azt hiszem az pont nem lesz. Ne izgulj! – aztán érkezett Woolf, és immár hárman mentünk az asztal felé, s közben hagytam, had beszélgessenek, ám nem vitték túlzásba.
Pusztán leültettem őket az asztalhoz, hogy aztán elnézést kérjek, és távozzak, ám Blue nem tudta időben megfogni kezem, hisz már nagynéném kezéért nyúltam, hogy aztán ő odahúzhasson egy ölelésre, és kicsit odébb vezethessen, s útját kezdhette a kedélyes csevegésünk.
Woolf utánunk nézett, majd sóhajtott.
-Nem mutatott be minket egymásnak, de tudod, azt hittem, hogy nem csak barátok lesztek… kicsit több annál, de ez a marha hűbb annál. – morogta az orra alatt, majd mosoly ült ki képére a lány szavai nyomán.
-Kézcsókot? Áh! – legyintett, aztán megemelte az egyik poharat, s a lány felé nyújtotta. – Inkább koccintsunk! Orvosolni kell az egészet! Úgy hiszem, lesz időnk megismerkedni. Joe barátja, az én barátom is!– mosolyt villantott, s ha megtörtént akkor beleivott az italába. – Ne aggódj érte! Nincs cukorból. Tudod, régóta együtt vannak a lánnyal. – körbenézve kereste tekintetével a másikat, s mikor megtalálta a másik lányt, felé mutatott. – Még szinte gyerekek voltak… -magyarázta, s ivott pár kortyot az italából, aztán elkényelmesedett.
Elvett egy falat rágni valót az asztal közepére elhelyezett tálból, elegánsan a szájába helyezte, s úgy állapodott meg tekintete egy másik asztaltársaságon.
-Csupa fejes… csupa olyan figura, akikkel jobb jóban lenni. -morogta, aztán a lánynak szegezte kérdését. – Mond csak… hogy hogy csak barátok vagytok? Szép vagy… tökéletes… Joe szerint kedves, és mulatságos lány vagy… szóval… mi az oka? – rátámaszkodott az asztal lapjára, s kicsit közelebb hajolt.
Mind e közben én meglátogattam Kat-et, és a szüleit, s gyengéden karolva át derekánál, ő hozzám hajolt egy pillanatra, puszit nyomott arcomra, letörölte róla rúzsa foltját.
-Had igazítsam meg… - a nyakkendőm után nyúlva, már igazította is, én pedig hagytam, s mosolyogva fürkésztem arcát, annak ellenére, hogy nem tudtam, mit is kellene éreznem, vagy épp tennem. Egyszerűen csak arra tudtam gondolni, hogy lehet nem az eszemre kellene hallgatnom.
Miután végzett, csókot nyomott ajkaimra, mit viszonoztam, s némi beszélgetés után, ballagtam el megkeresni anyámat, hogy bemutathassam neki barátaimat.
-Anya… -mellé lépve érintettem meg könyökét. – Szeretnék neked bemutatni pár embert.
-Már is drágám! – mikor hozzám szólt, mindig kedves mosoly ült arcára, s úgy érezhettem, a legcsodásabb anyám van a világon. Egy kincs volt a maga szókimondó módján.
Miután végzett a beszélgetéssel, mellém lépve karolt karomba, s már vezethettem is barátaim asztalához, hol aztán megálltunk.
-Srácok… ő az Édesanyám… Mrs. Helen Weaver. Anya… ők a barátaim. Woolf, és Bluebell Muray kisasszony. Az édesapja a parancsnokom.
Anya közelebb lépve hozzájuk nyújtott kezet, majd telepedett le melléjük, s megpaskolta maga mellett a széket, így nekem is helyet kellett foglalnom.
-Joe már sokat mesélt rólatok! Nagyon várta, hogy eljöjjetek. – mosolyogva szorított rá Blue kezére, s másikkal meg is paskolta azt. – Örülök a találkozásnak!

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Azt hinné az ember, hogy ilyen helyek már csak a filmekben léteznek, mert tényleg úgy festett, mint egy mesebeli kastély, még ha nem is volt várfala, vagy tornyai, amik az égik nyújtóztak, de akkor is csodálatosnak találtam már magát az épületet, a díszítés pedig még inkább különlegesebbé tette a helyet. Miután a kisebb ütközésem visszarántott a valóságba, hamarosan megpillantottam őt a lépcsőtetején. Kíváncsian fürkésztem a nőt, aki mellette állt, hiszen egyértelmű volt, hogy nem Kat az, de fogalmam sem volt arról, hogy ki is lehet. Rövid ideig ahogy korábban az impozáns épületen és a pompás díszítésen felejtettem a pillantásomat, most úgy Joe-n. Fura volt ennyire kiöltözve látni őt, de még is valahogy róla jobban el tudtam hinni azt, hogy ide tartozik, mint magamról. Igazán fess volt a megjelenése, amikor pedig széttárta a karját, megrántottam a vállaimat és elmosolyodtam, ahogy egyre közelebb ért.
- Szia! – barátságosan csendült a hangom, amikor viszont a kezemért nyúlt, majd még csókot is hintett rá, akkor megrökönyödve pillantottam rá. – Ne csináld, vagy ez valami sznob szokás, hogy mindenki kezét agyon csókolgatjátok? – na jó, lehet bölcsebb lett volna lakatott tennem a számra, de egy ölelést jobbnak hatott volna, mint ez a tette. Kellett pár pillanat mire kapcsoltam és igazán felfogtam, hogy mit is kérdezett. – Nem, valójában az előbb löktem be a tuják közé, mert rájöttem, hogy sok helyes és gazdag fazon lézeng itt. Gondoltam, így nagyobb szerencsém lehet, ha egyedülállónak és elveszettnek mutatom magamat. – próbáltam a lehető legkomolyabban előadni, de a vége felé kuncogni kezdtem. Olyan volt, mintha kisebb bolondozással akarnám kicsit oldani azt a feszültséget, amit a birtokra való belépésemet követően kezdtem el érezni. Zavaromban a hajamat kezdtem igazgatni. – Igen, egyedül érkeztem. – emeltem rá a pillantásomat, majd újra lopva körbepillantottam és úgy éreztem, hogy talán olyan vagyok, mint egy szürke kisegér eme színes társaság forgatagában.
- Örülök, hogy te így érzed. Én úgy érzem magam, mint aki nagyon kilóg innen és rajtad kívül senkit se ismerek. – kicsit le is biggyesztettem az ajkamat és az elveszettség nem csak a hangomban bújt meg, hanem a pillantásomban is, ahogy figyeltem a hömpölygő sokaságot.
- Köszönöm. – újra ott volt a mosolyom az arcomon és hálásan pillantottam rá, amikor azt mondta, hogy csinos vagyok. Végül kicsit félszegen belé karoltam. Olyan volt az egész, mintha a mindig talpraesett és bátor Bells pillanatok alatt illant volna el és helyette még számomra is ismeretlen énem keveredett elő ebben a közegben. – Rendben, de mond, hogy nem hatmillió fogást fogtok felszolgálni és barkochbázni kell majd, hogy épen melyik evőeszközt kell használni. – részben ugrattam, másrészről nem. Nem igazán jártam még ilyen helyen, étteremben, meg pár katonai rendezvényen már megfordultam, de ez merőben másabb volt.
Befelé menet hamarosan újabb társaságunk akadt, mire elmosolyodtam és megingattam a fejemet.
- Én pedig azt, hogy egy igazi bajkeverőt is beengednek ide. – nem nagyon ismertem őt, de reméltem, hogy nem fog emiatt megsértődni és kicsit én is fellélegeztem, hogy legalább akad még egy ismerős arc, még ha ő is idegennek számított.
Hagytam, hogy Woolf keze a vállaimon pihenjen, miközben a hármasunk megindult az asztalok felé és közben igyekeztem nem tudomást venni az olykor ránk tévedő kíváncsi szempárokról.
- Ennyire rossz lenne a kantin, hogy még ide is jobb jönni? – kicsit hitetlenkedve felvontam a szemöldökömet, majd az ajkamba haraptam, mert nem akartam megbántani Joe-t, de jelenleg még egy gyorskajáldában is szívesebben ültem volna.
- Joe? – sietve kaptam a keze után, ha tudtam és amennyiben találkozott a pillantásunk, akkor egy kisebb aggódást olvashatott ki a pillantásomból. – Jól vagy? Biztosan ezt akarod? – meg kellett kérdeznem, hiszen a korábbi beszélgetésünk után még mindig nehezen tudtam elhinni azt, hogy tényleg meglépi ezt, miközben ő nem erre vágyik. Persze, nem sok közöm volt hozzá, de attól még a barátom. Ha nem tudtam még időben felé nyúlni és elsétált, akkor ez nem történt meg.
Amikor magunkra hagyott, akkor kicsit idegesen simítottam végig a ruhámon, igazítottam meg a hajamat és a társaságomra pillantottam.
- Minket még hivatalosan be se mutattak, Bluebell vagyok, te pedig Woolf, ha nem tévedek. – mosollyal az arcomon fordultam felé és a kezemet felé nyújtottam. – Csak a kézcsókot hagyjuk, elég bizarr szokás. – tettem még hozzá kicsit nevetve, miközben a pillantásom néha elvándorolt és Joe-t kerestem a tömegben.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Sosem gondoltam, hogy egyszer majd ennyire nem akarok egy ilyen partyt. Egy partyt, ami arra volt hivatott, hogy tápláljon valami olyasmit, amivel létrejön valami más.
Meglehet, igaza volt Blue-nak, és tényleg az lenne a legjobb, ha azt tenném amit a szívem diktál, és nem azt amit a józan ész, de a becsület tudatom még mindig meg van.
Bíztam benne, hogy hamar lerendezhetem, és végül majd helyre áll a rend, és lesz olyan pillanat az életünkben, hogy ismét úgy nézhetünk egymásra, mint akik tiszta, őszinte, és igaz szerelemben élnek.
Meglehet sokat gondolkodtam az egészen, és majdnem megfutamodtam, ám még sem tettem meg. Maradtam, és most otthon álltam a vendégeket várva, mosollyal képemen, mesterkélt tartással, pont úgy, mint egy úri fiú, ki mindig tudja mikor mit kell mondani, s hogyan szólítson meg másokat, hogy azok teljes bizalommal legyenek iránta.
Kézfogások, kedélyes csevegések, s hozzá még csatlakozott a beszéd magamról, hogy igen, még mindig katona vagyok, és az is maradok, s ettől semmi sem fog eltéríteni, ha már eddig eljutottam.
Épp túl voltam egy kézfogáson, s beszélgetések hadán, mikor megpillantottam őt, miközben engem tartott szemmel. Én végigpillantottam magamon, s  ezzel mutattam is, kitárva karom, vállat vonva, aztán visszaintettem, s elnézést kérve hagytam ott a többieket, hogy köszönthessem őt is.
-Szia! – mosoly költözött arcomra, miközben finoman megfogtam kezét, s apró csókot hintettem kézfejére, némi meghajlás közepette.- Egyedül jöttél?- elengedve kezét körbepillantottam, s kíváncsian kutattam a tömegben más „ismeretlen” arc után, hátha hozott magával valakit, hisz a meghívón is szerepelt, hogy hozhat magával valakit.
-Jó látni valaki olyat, aki nem csak az apám miatt érkezett. – megdörgölve tarkómat pillantottam lábaimra, majd tekintetem végigfuttattam ruháján. Igazán csinosnak találtam. Tetszett a ruha kékje, s a frizurája is rendkívül nőies volt.
-Nagyon csinos vagy. – aztán karom nyújtottam felé. – Gyere. Megmutatom merre találsz italt, harapnivalót, és melyik asztalnál fogsz ülni.
Nyugodt léptekkel haladtam mellette, s mikor megpillantottam Woolf-ot, villantott felém egy mosolyt, széttárta karjait, körbeforgott, megigazgatta nyakkendőjét, majd színpadiasan meghajolt Blue előtt.
-Kezeit csókolom! Nem gondoltam, hogy egy ilyen szépséget is elhív a nagyfiú! – széles mosollyal arcán karolta át vállam, mire elengedtem Blue-t, s ő átfordult, hogy beállva közénk, mindkettőnk vállát átkarolja.
-Woolf egyszerűen csak örül, hogy részese lehet egy ilyen partynak, és nem kell a kantinban rohadnia… - fűztem hozzá, miközben tovább haladtunk az asztal felé, ám ha Blue hozott magával valakit, akkor ez a kis közjáték meglehet kimaradt, és nyugalmasabb körülmények között kísértem őket a helyükre.
Ha így hármadban ballagtunk arra, akkor egy idő után megálltam az egyik asztal mellett, s rámutattam a táblára.
-Ez lesz az asztalotok. A kötelező formaságok után érkezem. Lesz értelme itt maradnom. – mosolyodtam el, s egyre nagyobb hálát éreztem, amiért eljöttek a barátaim.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- A személyiség is fontos. – álltam a pillantását és kertelés nélkül válaszoltam, majd egyszerűen el is engedtem a témát, ahogyan ő is tette a másikkal. Helyette maradt az, hogy úgy ücsörögtünk földön, mintha kisgyerek lennénk és játszottunk. Hol az egyikünk próbált beletalálni a doboztam, hol a másikunk a kártyalapokkal.
Rövid ideig némaságba burkolództam és elgondolkodtam azon, amit a mobillal kapcsolatban mondott, majd egy aprót bólintottam, mert részben igaza volt azzal, amit mondott, de nem teljesen értettem vele egyet, ez pedig ki is ült az arcomra.
- Megvan az előnye is, nem kell aggódnod amiatt, hogy tényleg épségben valaki hazaért-e, akkor hallhatod a másik hangját, amikor akarod, vagy ha nem tudtok valami miatt találkozni, akkor is beszélgethettek. – ez picit úgy hangzott, mintha Clara mondaná, legalábbis számomra, mert hasonló érveket zúdítót ő is rám, meg még ennél jóval több érvvel hozakodott elő, de én most csak ezeknek adtam hangot. – Másrészről nem jelenti azt, hogy a másik fel is veszi a hívást, ki is lehet kapcsolni. – amivel esélyesen én élnék is, mert kinézem, hogy a barátnőm szinte állandóan akkor azon akarna lógni, nekem viszont szükségem van arra, hogy néha csak egyedül legyek. Meg tanulás közben is jobb szeretem, ha nincs ami elvonja a figyelmemet.
Meglepettség kiült az arcomra, amikor elárulta, hogy miféle is a családja. Egy pillanatra még a számat is eltátottam, majd sietve csuktam be, mielőtt még inkább furábbnak gondol.
- Ezek szerint olyan nagyot nem is tévedtem és wow. – hirtelen csak ennyire futotta, majd elmosolyodtam. – Tényleg nem tűnsz olyannak, mint aki arany kanállal a szájában született és mindene megadatott. – őszintén csendült a hangom, mert nem tűnt tipikus sznobnak, ahogyan nem is volt fellengzős, vagy beképzelt, ahogyan pökhendi se. – Ígérem, hogy soha nem fogok vörös szőnyeget teríteni a lábaid elé, továbbra is csak egy katona leszel a szememben. – ezt már kicsit játékosabban ejtettem ki, mert úgy tűnt, mintha picit feszélyezné az, hogy milyen családból is származik. Gyengéden még kicsit meg is cirógattam az arcát, aztán a fejemmel a doboz felé intettem, hogy ő jön.
A kacsintását látva újra elnevettem magam és meg is ingattam a fejemet, mint aki nem teljesen hisz neki, de nem ragoztam tovább. Nagyon időm se lett volna rá, mert pillanatokon belül meg is érkeztek érte, mire mind a ketten felálltunk és elindultunk kifelé.
Amikor megölelt, akkor viszonoztam azt, majd még egy puszit nyomtam az arcára.
- Minden rendben lesz. – csak ennyit súgtam a fülébe, mielőtt még elengedett volna, aztán figyeltem a távolodó alakját. Láttam, hogy a sofőr miként nyitja ki neki az ajtót és már majdnem visszamentem a lakásba, amikor is megszólalt, mire picit értetlenül pillantottam felé, de azért bólintottam, hogy rendben van és szavakkal is megerősítettem.



Nem igazán értettem a meghívót, ahogyan azt se, hogy miért is kaptam. Már a leírás alapján is egyértelmű volt, hogy nem illek abba a közegbe és amúgy se ismerek senkit se. Első gondolatom az volt, hogy nem megyek el, de aztán Clara is meglelte a borítékot és mire észbe kaptam volna addigra már ruhát vásároltunk nekem. Szerettem volna, ha ő eljön velem, ha már jelenleg más kísérő nem jöhetett szóba, de nem ért rá. Pont aznap utazott el ő is, így egyedül maradtam. Apa persze aggódott és nem értette, hogy miféle barátom van Washingtonban, mire egyszerűen füllentettem és azt mondtam, hogy az egyik egyetemi társam lakik ott. Nem akartam Joe-t se bajba keverni, ahogyan arról se volt fogalmam, hogy vajon tényleg elhinnék-e azt, hogy csak barátok vagyunk. Főleg, hogy nem is olyan régóta ismerjük egymást. Miután elfoglaltam a szállást, amit pár napra kivettem, hiszen ha már itt voltam, akkor gondoltam kicsit körbe is fogok nézni, de most készülődnem kellett, ha nem akartam elkésni.
Kicsit távolabb állt meg a taxi, hiszen láttam, hogy mindenféle puccos autókkal érkeznek az emberek és nem akartam taxival megérkezni, jobbnak láttam kicsit inkább sétálni, miközben megigazgattam a ruhámat és a hajamat is, az azóta beszerzett mobilon pedig üzentem Clara-nak is, hogy itt vagyok.
Belépve a kapun ámuldozva vettem szemügyre az elém táruló látványt, mert hirtelen úgy éreztem magam, mintha valami Disney mesébe csöppentem volna, vagy valamelyik fantasy könyv kastélyába, ahol éppen bált tartanak. Minden annyira gyönyörű volt, viszont sikerült annyira elbambulnom, hogy nekimentem az egyik hatalmas cserépnek, ami szerencsére eléggé stabilan állt, így nem borult fel, de azért páran felém néztek, akik éppen akkor haladtak el mellettem. Kínomban elmosolyodtam, majd hátra pillantottam, mert egyre inkább úgy éreztem, hogy én innen nagyon kilógok a ruhám ellenére is, hiszen míg esélyesen a többség ruhája méregdrága volt, addig az enyém nem. Habozásom közepette elveszetten pillantottam körbe, hogy tovább menjek, vagy inkább megszökjek. Ha találkozott a pillantásunk, akkor rövid ideig elidőzött rajta és alig észrevehetően intettem is neki.