Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Csak megrántottam a vállamat, de nem mondtam semmit se, mert másabb volt a két férfi, de ha egyszer valaki azt kérdezné meg, hogy kivel szöknék meg inkább, egyértelműen Patrick lenne a válaszom. Nekem ő szimpatikusabb és helyesebb is volt, de felesleges lett volna erre több szót pazarolni, így nem is tettem.
Pár pillanat erejéig kicsit morcosabban pillantottam rá, amikor rám hozta a frászt, de szerencsére nem rontotta el a kedvünket a kisebb tréfája. Hamar visszatért a jókedv és hamarosan már útra is keltünk, hogy kicsit jobban felfedezzük a várost. A hinta felhozatala pár pillanat erejéig megállásra késztetett és az se lett volna gond, ha teszünk egy kis kitérőt, hiszen tényleg akad több játszótér is a környéken, vagy akár később is útba ejthetünk egyet, ha kedvet kapna hozzá.
- Nos, ha kedved kapnál hozzá, akkor szólj és útba ejtünk egyet. – mosollyal az arcomon pillantottam rá, hogy aztán szép lassan magunk mögött hagyjuk a parkot, mígnem eszembe jutott egy másik opció is, amivel kicsit gyorsabban tudnánk haladni. Szeretek biciklizni, még ha ebben a városban nem is veszélytelen, ugyanakkor a dugókat egészen jól ki lehet vele kerülni, vagy éppen a metrós heringjáratot is. Mindig ügyeltem olyankor a biztonságra is, mert nem egy idióta miatt szeretnék meghalni és pont nem érdekel, hogy mások szerint mennyire idióta dolog bukósisakot viselni.
- Majd tekerünk pár kört, és ha nem megy, akkor visszavisszük és megyünk mással. – nem akartam semmit se erőltetni, még ha kicsit túlzottan lelkesnek is tűntem részben amiatt, mert magammal húztam egészen a kölcsönzőig, ahol megtorpantam, amikor ő is megállt és nem akart egyből bemenni.
Kíváncsian pillantottam rá, hogy vajon mi történhetett, majd az ötletét hallva elpillantottam mellette az egyik busz irányába, ahol egy kisebb tömeg várakozott. Mielőtt viszont felelhettem volna meg is fogta a kezemet és magával húzott, majd a keze a derekamra siklott, mire meglepetten pislogtam párat. Nem csak amiatt, hogy milyen hirtelen öltötte magára azt a szerepet, mintha egy pár lennénk és mi is a csoporttagjai közé tartoznánk, hanem amiatt, hogy éppen szabályt akar szegni. Igaz, hogy sokkal felszabadultabb volt, mint a legutóbbi találkozás során, de ezt nem néztem volna ki belőle.
Kicsit még kábán ültem le mellé, miközben lopva körbepillantottam, de úgy tűnt, hogy senkinek se szúrtunk szemet.
- Rendben. – aprót még bólintottam, miközben a karjával átölelt, majd a fejemet a vállára hajtottam, miután kicsit közelebb csúsztam hozzá, majd a kezemet a combjára simítottam, mintha tényleg egy pár lennénk. Figyeltem a várost, miközben hallgattam az idegenvezetőt is, mígnem a percek múlásával felé pillantottam.
- Nem gondoltam volna, hogy szabályszegő vagy. Úgy tűnt eddig, hogy számodra azért fontosak a szabályok betartása, és maximum nagyon ritka esetben szegnéd meg. – suttogva beszéltem, hogy más ne hallhassa. Esélyesen, ha valaki minket figyelt, akkor annak úgy tűnhetett, mintha csak valami édeset és szerelemittas dolgot suttogtam volna a fülébe. – Ha ennyire nem vonzott a biciklizés, akkor mehettünk volna másként is. Nem félsz, hogy bajba fogunk keveredni? – kíváncsian pillantottam rá, majd amikor hosszabb ideig valaki rajtunk felejtette a pillantását, akkor elmosolyodtam, majd sietve adtam Joe arcára egy puszit, hogy aztán még inkább hozzábújjak, és úgy élvezzem a városnézést.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Akkor megszívtam! Nem kedvelem a pasast! - körbeforgattam szemeim. Engem egy olyan fickóra emlékeztetett, kivel néhány évvel ezelőtt sodort össze az élet, és mindig mindent jobban akart tudni. Örökös lázadó, akinek nem lehetett megmondani mit kellene tennie. Jó persze annak a filmnek nem ez a lényege, de egyszerűen nem az jött le, hogy romantikus filmről lenne szó. - Elvis karakteres figura! Nem mondhatod, hogy Swayze jobb… - körbeforgattam szemeimet, vágtam egy grimaszt is mellé.
El is hanyagoltam a témát, illetve akartam hanyagolni, de úgy tűnt, nem igen gondoltunk arra, hogy ennyire kelendő lesz ez a téma.
-Minden! - egy pillanatra nagy mozdulatokkal lendítettem a karjaimmal, jelezvén, hogy valóban minden ilyesmi szépen otthon marad.
Persze igyekeztem ráhozni a frászt, és persze sikerrel is jártam. Azt is megúszva, hogy nem estem le onnan, ami némi büszkeséggel töltött el. Nem leesni egy faágról, amin hátrálsz, úgy, hogy még csak el sem akadsz semmiben sem, hatalmas teljesítmény volt.
A medve a következő alkalommal otthon fog maradni, bár nem akarnám megmondani, hogy valóban lesz még egy ilyen alkalom, de mivel jól éreztem magam, és végre kiszabadultam a megszokott körforgásból, arra ösztökélt, hogy tovább nyújtsam ezt a mai napot.
Mikor már a földön álltunk, elgondolkodtam egy pillanatra, aztán határozottan megingattam a fejem.
-Nem...visszamenni nem kell. Bár a hinta… -megdörgöltem tarkómat. - Már nagyon rég nem hintáztam.
Igazat megvallva, nem zavart a dolog, hisz nem voltam az a fajta gyerek talán csak egész kicsi koromban, mikor a hinta érdekelt, és lekötött annyi időre, hogy a többiek elintézhessék azt, amit elterveztek maguknak, vagy a bébicsőszünk leülhessen a padra csacsogni a többiekkel, míg én lefoglalom magam a játszótéren.
A bicikli olyan dolog volt az életemben, mi nem igen volt megkövetelve, de legalább megtanultam bringázni.
-Tudok… de rég nem használtam ezt a tudásom… bár azt mondják, sosem lehet elfelejteni… - megpiszkáltam a tarkómat.
Reméltem nem ragaszkodik hozzá nagyon. Nem akartam bringázni, de megbántani sem állt szándékomban, hisz annyira lelkesen haladt a kölcsönző felé, hogy igazából szívem sem volt elrontani a kedvét, aztán még is kibukott belőlem.
-Mi lenne ha inkább városnéző busszal mennénk? - mutattam rá az egyikre, s megragadtam a kezét, mielőtt még beléphetett volna az üzletbe, aztán átkarolva a derekát indultam meg vele a tömeggel, hogy aztán felkerüljünk a buszra, teljesen ingyen, felhúzva őt az emeletre, hogy a nyitott részen foglaljunk el két szabad helyet, hisz nem is lett volna tele. Két emberrel több, vagy kevesebb, nem igen számítana.
A látszat kedvéért átkaroltam vállát, feltettem egyik lábam a másikra, hogy bokám a combomon pihenjen, aztán a füléhez hajoltam.
-Nyugi! Nem lesz gond! Csak légy természetes! - suttogtam, aztán villantottam felé egy mosolyt, s tekintetem  övébe fúrtam, kacsintva egyet.
A busz hamarosan elindult, már ha útközben nem állított meg, hisz akkor nélkülünk ment el, bár szerintem sokkal mókásabb lenne így bejárni a város egy szeletét, ám ha nem akarta, hát elengedtem a dolgot, s maradhatott a bringázás.
Ám ha ott ültünk a buszon, hamarosan közeledtünk az első látványosság felé, miközben az idegenvezető lelkesen magyarázott a környékről, a tóról, és arról milyen is volt jó néhány évvel ezelőtt a környék.
Közben el is feledkeztem a karomról, mit ugyan ott tartottam átvetve a vállán.  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Jóízűen nevettem, szinte már alig tudtam abbahagyni, amikor a riszálással és Elvissel jött. Próbáltam olykor kicsit leplezni, vagy visszafogni a nevetésemet, de egyszerűen nem ment, ahhoz túlzottan is bolondos volt a kialakult helyzet. Miután sikerült visszanyernem az önuralmamat és a nevetést abbahagyni elmosolyodtam és kérdőn pillantottam rá. – Milyen magabiztos valaki, pedig lehet tévedsz, hiszen nem kizárt, hogy inkább Patrick Swayze stílusa jön be, és nem Elvis riszálása. – kicsit kihívóan pillantottam rá és pimasz volt a mosolyom is, de amennyire ő bolondozott, annyira tettem én is, de azért valljuk be Patrick megannyi nőiszívet megdobogtatott a Dirty Dancingnek köszönhetően.
- Szóval minden titkos dolog otthon zajlik, úgy hogy senki se hallhassa. – összegeztem az egészet, maximum ha tévedek, akkor remélhetőleg ki fog javítani. Kicsit még szomorúan le is biggyesztettem az ajkaimat, mint aki részben bánja azt, hogy se a gitározásnak, se az éneklésnek soha nem lehet majd a fültanúja.
Amikor meghajolt, akkor ismét elmosolyodtam, majd ijedten sikkantottam egy aprót, amikor úgy tett, mint aki mindjárt leesek, mire megforgattam a szememet. – Nem vicces! – mormogtam az orrom alatt, miközben a szívem heveseb dobogott még az ijedtségnek köszönhetően és a szavaim mellé kapott egy kicsit szúrósabb pillantást is.
- Nem, nem ragaszkodom hozzá és jó helye lesz otthon. – hamar visszatért a játékos hanglejtésem és a mosolyom is neki köszönhetően. Kíváncsian fürkésztem őt, hiszen míg eleinte nem tűnt valami szószátyárnak, vagy éppen bolondosnak, addig most egészen azzá vált. Arról nem is beszélve, hogy olykor kicsit kezdett összezavarni is egy-egy megjegyzésével. De mindennek ellenére is egyre inkább örültem annak, hogy egymás mellé sodort minket a mai nap és örültem annak is, hogy ennyire felengedett, legalábbis a múltkorihoz képest határozottan fesztelenebb volt.
Miután letett a földre sietve hátráltam el tőle, megszakítva ezzel a szemkontaktust is, mintha csak a körülöttünk életre kellő hangzavar hirtelen érdekesebb lett volna, mint az a „furcsa” momentum, ami pár pillanatra életre kelt közöttünk, miközben lesegített a fáról.
- Ha szeretnéd, akkor visszamehetünk hintázni, vagy kereshetünk hagyományos hintát is. Akad pár játszótér a környéken. – hangom játékosan csendült, de felőlem útba ejthetünk egyet, mert én szeretem a hagyományos hintákat is, ha éppen nem foglalt gyerekek által, akkor volt már, hogy befoglaltam az egyiket és egészen magasra szálltam vele.
Egy pillanatra elgondolkoztam a kérdésén, majd mosolyogva pillantottam rá, miközben a pandát magamhoz öleltem.
- Tudsz biciklizni? – lehet fura kérdés volt, de nem mindenki tudott, ha pedig igen volt a válasza, akkor megfogtam a kezét és kicsit szaladva elindultam az egyik irányba, hogy biciklit béreljünk. Mármint ha nem volt ellenére. Sietve álltam meg az üzlet előtt, majd mosolyogva pillantottam rá. – Nos, mit szólnál egy biciklis városnézéshez, aminek az egyik úticélja lehet az óriáskerék? – reménykedően csendült a hangom, de ha nagyon ellene lett volna, akkor inkább a tömegközlekedésre esett a választásom. A taxi drága és felesleges luxus lett volna, viszont ha a biciklizés tetszett neki, akkor besétáltam az üzletbe, hogy elmondjam két biciklire lenne szükségünk és két bukósisakra is, hiszen a biztonságról se szabad megfeledkezni. Ha pedig utóbbi mellett döntöttünk, akkor miután elvettem a sapkát játékosan pipiskedni kezdtem és a fejére húztam mielőtt még esetleg tiltakozni tudott volna.  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Elgondolkodni. Elgondolkodni, hogy miért is vagy valaki mellett, aki iránt semmit sem érzel. Maradni, és arra gondolni, hogy egyszer talán változni fog az egész, s tiszta érzések kapnak helyet. Reménykedtem benne, megtörténik, és nem marad üresség. Kötelesség tudat, mert ezt kell tenni. Mert ez a helyes.
Csendben maradtam, nem emeltem szót tovább, inkább igyekeztem terelni a témát.
Aztán a gitár témánál kicsit lazábbra vettem a figurát, majd felvontam szemöldököm, vágtam egy grimaszt.
-Valóban jó lenne ha kimondanám amit gondolok? Ha kimondom, hogy nem riszálom olyan tökéletesen mint Elvis...-ismét grimaszoltam, aztán még hozzá tettem.-A végén elveszted a fejed, és sikoltozva alélsz el!-megvonogattam szemöldököm, kacsintottam egyet, majd elnevettem magam.
-Néha ha elkap a hév, éneklek, de azt is csak otthon.- egyre jobban kezdtem elengedni magam.
Szerettem a zenét, de nem akartam olyan lenni, akinek ez jelenti a mindennapjai csodáját.
A zene olyan dolog, ami az én életemnek csak egy nagyon apró szeletét fogja kitölteni.
Aztán a fára terelődött a téma, s erre a helyre. Valóban emlékeztetett arra a régi fára, hol aztán felkerült egy faház, mi aztán már nem csak az enyém volt, s javarészt kevesebb időt töltöttem ott, ám végül mégis megbékéltem vele.
-Igazán megtisztelő!-meg is hajoltam, aztán igyekeztem úgy tenni, mint aki majdnem lepottyan, de nem akartam ráhozni a frászt, így inkább maradt a támaszkodás, és a biztos állás, a hátrálás után.
-Oooh borzasztó! Miért is lenne szükség rá? De ha ragaszkodsz hozzá, el is hozhatod...-mosolyodtam el, majd leszálltam a fáról, s segítettem neki is lejönni onnan.
Egy ideig karjaimban tartottam, tekintetünk összekapcsolódott némi időre, majd leengedtem, s kicsit kíváncsiskodtam, vajon mit fogunk még megnézni.
-Legyen az óriáskerék! Ha már a hintázás kimaradt!-egy cseppet sajnáltam, hogy nem ültünk fel arra a hintára, ám úgy gondoltam, a medve sokkal jobb lesz, mintsem némi hintázás.
Ha megindultunk, nyugodt léptekkel mentem mellette, figyelve a környezetet, az elhaladó embereket, a tóban úszkáló kacsákat.
-Mivel akarsz odamenni?-pillantottam felé.-Gyalog? Busz? Taxi?
Ha megadta a választ, nyugodt tempóban haladtam arrafelé, s ha úgy alakult, hogy valamilyen járművel mentünk, fizettem az utad odáig. Ha akart, közben beszélgethettünk, ha nem, akkor csendben telt el az idő, míg oda elértünk.
Közben teljesen megfeledkeztem az időről, miről meglehet nem kellett volna megfeledkeznem.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Egy pillanatra elgondolkodtam azon, amit mondott és míg éreztem, hogy el kellene engednem a témát, addig sajnos még nem ment. Egyszerűen csak úgy éreztem, hogy ezt még muszáj kimondanom és remélhetőleg nem emiatt fog mindjárt magamra hagyni.
- Értem, viszont ha így is van, akkor is el kellene gondolkozni azon, hogy egy boldogtalan ember nem tud másokat boldoggá tenni, így talán míg azt hiszi jót tesz, addig nem kizárt, hogy valójában nem így van. Egyszerűen csak illúziót teremt. Főleg, mivel így esélyt se ad arra, hogy a másik megtalálja a boldogságot, vagy legalább viszonzásra leljen az, amit ő érez. – talán túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy helyesen lásunk ebben a témában, én legalábbis biztosan, de a szívem és az eszem is azt diktálta aminek hangot adtam. Illetve elképzelni nem tudtam volna azt, hogy olyan kapcsolatban ragadjak, ahol nem vagyok boldog, csak azért, mert ezt diktálná a kötelesség. Ezzel szerintem nem csak magammal, hanem a másik féllel is kicsesznék, de az is lehet tévedek, mert ha ilyen helyzetbe keverednék, akkor másként döntenénk. Végül,  ha mondott is még valamit erre, akkor se feleltem már, nem akartam elrontani a napunkat ilyen téren és nem akartam még inkább talányokba se bocsátkozni.
Mosolyogva hallgattam a fán ülve a gitározással kapcsolatos gondolatait, amikor pedig Elvist is belekeverte a beszélgetésbe, akkor elnevettem magam és jókedvről árulkodott a pillantásom is.
- Csak bökd ki, amit gondolsz és ne foglalkozz annyit azzal, hogy mások mit gondolhatnak rólad. – kicsit komolyabban csendült a hangom, ahogy a szavába vágtam, mert nehezen tudnám elhinni azt, hogy olyat tudna mondani, ami miatt egyből leírnám őt. Mosolyom visszaköltözött az arcomra miközben újra beszélni kezdett. – Meg se fordult a fejemben, hogy ilyen hátsószándékod lenne, de attól még szívesen meghallgattam volna, de talán majd egyszer. – ártatlanul megrántottam a vállamat is, mert tényleg nem gondoltam arra, hogy szerenádot adna, vagy ha játszana, akkor azt jelentené, hogy le akarna venni a lábamról. Szimplán csak kíváncsi voltam.
Amikor próbált nagyképűnek tűnni, akkor ismét elnevettem magam, kuncogásom betöltötte a köztünk lévő teret és szinte már fülig érő mosollyal fürkésztem őt. Grimasza pedig csak tovább növelte a jókedvemet.
- Milyen önzetlen valaki, de ha már gitározás, akkor énekelni is szoktál mellé, vagy csak zenélsz? – kíváncsian fürkészem őt, miközben elvesztem pár másodperc erejéig az engem fürkésző kékségben, ami kicsit a legtisztább és legszebb kék égboltra emlékeztetett.
Örültem annak, hogy neki is tetszett ez a hely és tudta értékelni, hiszen ismerek olyat, akinek ha megmutatnám is, akkor se értené, hogy miért is jó itt elrejtőzni, meg biztosan fel se mászna. Clara ilyen volt.
Meglepetten emeltem rá a pillantásomat a megjegyzését hallva, de nem mondtam rá semmit se. Részben amiatt, mert hirtelen nem tudtam volna mit felelni arra, hogy egyszer talán nem haza viszi a lába, másrészt meg valahogy kicsike esélyt láttam továbbra is arra, hogy egyszer a semmiből felbukkanna itt. Még akkor is, ha nagyon is élveztem a társaságát és a beszélgetést vele. Miután megemlítette, hogy kicsit az ő régi helyére emlékezteti ez a fa, akkor még is megtaláltam a hangomat és a megfelelő szavakat.  
- Nos, ha így van vagy lesz, akkor örömmel osztom meg veled a helyet. Még akkor is, ha már éppen kényelembe helyeztem magam. – barátságosan csendült a hangom, aztán pedig aggódalom ült ki az arcomra, amikor felállt és elkezdett hátrálni. Egyértelmű volt, hogy kicsit a frászt hozta a tettével rám. – Ha nem gond, akkor ma nem szeretném gyakorolni az orvosi tudásomat, így inkább… - pillantásommal mutattam, hogy inkább üljön le, mert eléggé magasan voltunk ahhoz, hogy akár komolyabb baja is eshessen, ha véletlen rosszul lépne.
Kicsit felvontam a szemöldökömet és elmosolyodtam.
- Jó ezt tudni, de sajnos a gardedám nem hiszem, hogy itt lesz máskor is. – persze, hogy csak ugrattam, mert sejtettem, hogy rám értette azt, amit mondott,  legalábbis reméltem, de valahogy egyszerűbbnek tűnt elpoénkodni a helyzetet, mintsem szembe nézni ama jóleső érzéssel, ami a lényemben szétáradt a szavai nyomán.
Végül én is lejjebb másztam, amikor pedig elég közel voltam már hozzá, akkor elfogadtam a felém nyújtott kezet, miután a pandát leejtettem a földre és hagytam, hogy leemeljen a fáról. Rövid időre pedig egyszerűen elvesztem a pillantásában, és ama érzésekben, amiket azzal váltott ki, ahogy a karjában tartott, amikor aztán elengedett kicsit zavartan pillantottam félre és léptem hátrébb. Nem értettem, hogy mi történt, vagy mi is kelt életre pár másodperc erejéig. Sietve vettem fel a plüsst és kicsit lesöpörtem.
- Mit szólnál egy kis hajókázáshoz, vagy a szabadságszoborhoz? Megnézhetnénk akár Staten Islandon az óriáskereket is.  - kicsit hadarva beszéltem a korábbiakhoz képest, de nekem ez szinte fel se tűnt, hiszen még mindig kicsit össze voltam zavarodva és zavarban voltam.  Benedvesítettem az ajkamat, és ha valamelyik ötlet tetszett neki, akkor elindultam a megfelelő irányba mellette sétálva.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Szép dolog az elhivatottság. Főleg, ha őszinteségből fakad, szóval elismertem mindazt amit mondott.
Eszembe jutott a felcserünk, ki ugyan egy cseppet még ügyetlen, de ugyan olyan tegetséges lesz, mint bármelyik elődje. Elmosolyodtam egy pillanatra, majd megvontam a vállam.
-Az már az akkor és most poblémája lesz. Nem a jelenemé. Addig még el is kell jutni. -kihúzva magam ejtettem kezem zsebembe még odafele menet, s bár szavaimra nem vàrtam választ, tudtam, megérti miről beszélek.
Aztán cseppet komolyabb vizekre eveztünk, vagy én lettem túlságosan komoly, hisz kérdése, vagy épp csak kijelentése felvetett pár problémát.
Szavai elgondolkodtattak, s egy futó grimasz szaladt végig arcomon.
-Meglehet. De az is lehet, saját magának akaregfelelni. A kötelességtudatnak. Annak, hogy azt kell tennie. Még ha őszinte érzelmeket nem érez.-morfondíeoztam, aztàn érkezett is a kijelentésem, miszerint túlságosan komoly lett a téma, s inkàbb nem is folytattam a gondolatmenetet, hisz nem akartam elrontani a napját, meg aztán az enyémet sem, az ilyesfajta lelkizéssel.
Mikor már odafent ültünk a fán, szóba került a gitár is. Miféle dolgok felé el nem kalandozik az ember fia, egy szép lány társaságában...
-Nem állt szándékomban Elvist játszani, vagy ilyesmi.-mosolyom kiszélesedett.-Nem vagyok olyan...hogy fogalmazzam meg, hogy ne írjam le magam végleg?-zavartan túrtam meg hajam, majd dörgöltem meg tarkómat.- A legjobb ha annyit mondok, nem akarok vele hódítani! Egyszerűen csak szeretem.
Visszakanyarodtam néhány pillanatra Elvis felé gondolatban, még mindig keresve a megfelelő kifejezést, hisz a nem vagyok olyan ruganyos, és a belehalna a lábam, ha sokáig úgy mozognék, elég félreérthető lenne, így maradtam a hódítás részénél, s részemről le is csengett ez a téma.
-Nem hiszem. Nem lenne rá időm. Ott mással kell foglalkozni, és nem a gitár húrjait pengetni. Az csak egy hobbi!- megingattam a fejem, s kicsit helyezkedtem, aztán tekintetem rá emelve nevetve ingattam meg a fejem.
-Isten ments! Nem vehetem el szegény pára kenyerét!- tetetett nagyképűséggel húztam ki magam, s érintettem meg mellkasom, aztán grimaszoltam.- Nem. Kihagynám a lehetőséget!
Mondhatnám azt is, hogy nem illene a renomémba, s hogy ha valaki olyan észrevenne, egy hamar a családom tudomására jutna, mi annyira nem lenne mókás.
Aztán megjegyeztem, milyen szuper egy titkos hely. Egy hely, ami csak az övé, s érkezett a gondolat is, hogy mennyire szerettem a saját helyem.
-Ki tudja! Egyszer talán nem haza visz az utam...-visszaültem rendesen, megtámasztva magam kétoldalt, s úgy emeltem rá tekintetem.
-Meglehet, hogy csodás innen a kilátás, és ez a fa, kicsit olyan, mint az enyém volt... -felügyeskedtem magam állásba, elléptem a fa törzséig, kitárva a karom. Persze ügyeltem arra, mivel újfent háttal közlekedtem, nehogy lepebderüljek onnan, hisz nehéz lenne elmagyarázni, mért törtem össze magam.
-Meghát a társaság sem utolsó...-megvonva vállam leszélltam a fáról, majd nyujtottam felé karom, hogy leszedjem onnan, vagy csak segédkezet nyújtsak, ha túl magasan volt.
Ha elértem, s elég bátor volt, akkor játszi könnyedséggel emeltem le onnan, néhány pillanat erejéig karjaimban tartva, arcomra siklott mosollyal, majd leengedtem a földre, s távolabb léptem tőle.
-Akad még megmutatásra érdemes hely, amit mindenképpen látnom kellene?-körbepillantva laza eleganciával ejtettem zsebembe kezem, s úgy pillantottam körbe, majd kilépve a fák takarása alól, vártam a válaszra, s arra, vajon merre fog vezetni.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

- Az, hogy segíthetek az embereknek és életet menthetek. – komolyan csendült a hangom, miközben ráemeltem a pillantásomat. – Néha csak ennyire egyszerű. – teszem még hozzá, hogy biztos lehessen abban, hogy az igazat mondom. Vannak nehezebb napok, amikor úgy érzem, hogy szívesen feladnám, vagy éppen még se leszek jó orvos, de aztán mindig emlékeztetem magam arra, hogy ez a vágyam és képes vagyok rá. Láttam szörnyűségeket és hallottam már sok borzalmas történetet is, így olykor inkább amiatt is aggódtam, hogy lelkileg vajon mennyire fogom bírni, de reméltem azt, hogy jól döntöttem és nem lesz gond.
- De helyette meg ott lesz sok más dolog, amiért aggódhatsz, nem? – hanglejtésemből érezhető volt, hogy nem kötekedni akarok, egyszerűen csak úgy gondolom mindennek van hátránya is, nem csak előnye. – Ugyanakkor biztosan remek érzés lehet, hogy ilyen téren is a magad ura lehetsz. – hiszen az emberek erre vágynak leginkább, nem? Mármint arra, hogy ők irányítsák a saját életüket.
Kíváncsian fürkésztem őt és kicsit meglepett azzal, amit mondott és ezt könnyedén le is olvashatta az arcomról. Magam sem tudom miért, de kicsit úgy éreztem, mintha tapasztalatból beszélne, de az is lehet, hogy csak volt olyan ismerőse akinél látta azt, hogy a kötelesség mire veheti rá az embert. Nem ismertem őt, így elhamarkodottan se akartam megítélni. – Azt hiszem igazad van, viszont ha valaki azért van valakivel együtt, mert ez az elvárt, akkor az szomorú, mert ez azt jelenti, hogy még mindig másoknak próbál megfelelni a saját boldogsága helyett. Aki pedig nem boldog, az másokat se tud igazán boldoggá tenni, vagyis idővel szerintem már biztosan nem, mert idővel nem marad benne boldogság, amiből képes lenne még adni. – kicsit megrántottam a vállaimat, hiszen látni olykor boldogtalan embereket, látni azt, hogy mennyi mindent feláldoznak olykor az emberek másokért, de egyszer elfogy a feláldozható részünk és akkor már nem fog semmi se maradni, ezért is fontos az, hogy magunkkal is törődjünk, mielőtt netalán élőhalottá válnánk. – Kicsit az, de néha kellenek komolyabb témák is. - viszonzom a mosolyát, de ennél többet nem mondok. Ha el akarja engedni a témát, akkor könnyedén megteheti, én nem fogom újra felhozni, mert az is tény, hogy én se gondoltam volna, hogy ennyire komoly dologba fogunk belebonyolódni, amikor azt mondtam, amit.
- Magad miatt akarsz megtanulni, vagy csak valakit le akarsz venni a lábáról? – lehet kicsit pimasznak hatott a kérdésem, de azért ritka volt, hogy egy férfi tud és szeret is főzni, főleg az ő korában. Arról nem is beszélve, hogy ráadásul még katona is volt és nem szakácsnak akart ott se állni, hanem pilótának. Amikor ő büszkén kihúzta magát, akkor elmosolyodtam, majd a tájat fürkésztem.
- Élcelődnének rajtad? – lehet nem kellen ennyit kérdezni, de sajnos ez volt az egyik legnagyobb hibám, hogy hamarabb mondtam ki dolgokat mielőtt még végiggondolhattam volna azt, hogy mit is mondok. Ez pedig igaz volt a kérdésekre is.
- Ha gondolod ezt könnyedén kideríthetjük, hogy mi is a helyzet. A parkban mindig akadnak zenészek, biztosan az egyik kölcsönadná a gitárját. – kihívóan pillantottam rá pimasz mosoly kíséretében. Nehezen tudtam volna elhinni azt, hogy belemenne ebbe, így végül inkább élveztem a szellő játékát a faágon ülve, figyeltem az embereket, akik nem is sejtették azt, hogy valaki fentről figyeli őket. Figyeltem a kacsákat miként úszkálnak a tavon, majd amikor ismét megszólalt, akkor felé fordultam.
- Ezek szerint, akkor te nem akartad azt a lombházat? – kíváncsian fürkésztem őt, mert a gyerekek általában szeretik az ilyen helyeket és ott is el lehet bújni, ha akar az ember, vagyis gondolom. – Sajnálom, hogy többé nem volt titkos helyed. – vagy legalábbis nem az, hiszen lehet utána talált magának másik helyet.  Szembe fordultam vele, miközben átvetettem a lábamat az ágon és a medvét magam elé ültettem.
Mosolyára mosollyal feleltem, majd nemlegesen megingattam a fejemet.
- Nem, mert elfoglalt vagy és te magad mondtad, hogy ha kimenőt is kaptok, akkor is általában hazamész és nem a városban maradsz, így miért is kellene aggódnom? – kérdőn fürkésztem őt. – Mármint ezek alapján nehezen tudnám elhinni azt, hogy egyszer itt talállak, vagy te találsz itt, mert annyira elvarázsolt volna ez a hely, hogy inkább ezt választod a megszokott dolgaid helyett. – megrántottam kicsit a vállaimat, majd az ég felé emeltem a tekintetemet, miközben pár pillanatra lehunytam a szememet és élveztem a lombkorán át szűrődő napsugarak cirógatását. A válaszomból pedig érezhető volt az is, hogy azt se állítottam, hogy bánnám azt, ha egyszer még is megcáfolna.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Akkor mi hajt előre? A kihívás? Bár lehet nem látom megfelelőn. - magyaráztam, s igazán kíváncsi voltam, mi is az, ami hajtja egyre előre, és sarkallja arra, hogy orvos legyen, és végigvigye az egészet. Tekintve mennyi rémes dolgot láthat, s meglehet nem nézném ki egy ilyen törékenynek tűnő lányból, hogy van gyomra néhány dologhoz. Vagy lehet csak az általánosítás az, ami egyre azt mondatja velem, az elismerés végett csinálják a legtöbben, és nem azért, mert érdekli is.
-Nem tudom… Ha meglesz az engedélyem, és szert teszek egy saját gépre, biztos nem megyek sehová ha nem muszáj rendes járattal. - megvontam a vállam, s körbeforgattam szemeim. -Nem keverednek el a csomagjaim, nem késem le a járatot, nem kell a csatlakozás miatt aggódnom. - mosolyom kiszélesedett néhány pillanat műve alatt.
-Egyszer biztosan! - zsebembe ejtettem kezem, s úgy haladtam mellette. - Az a kapcsolat mélységétől függne. - megtúrtam hajam, zavartan elmosolyodtam. - Ilyenben nem gondolkodtam. Tudod, egy kapcsolat sok mindent felül ír. Főleg, ha azért van, mert Te is úgy akarod. De ha az egész csak azért van, mert ezt dobta a gép, és ez a helyes, vagy az elvárt, akkor meg kell tenned, és olyankor inkább egymagad mennél mindenfelé. - megvontam a vállam, aztán ráemeltem tekintetem. - A szerelem felülírja az egyén érzéseit, és közbeavatkozik a mi. De ez túl komoly téma… nem gondolod? - vontam fel szemöldököm, újfent elmosolyodva, s hagytam, lábaim had vigyenek egyre tovább, mígnem odaértünk végre a parknak azon részéhez, hová vezetni akart, mit megakart mutatni a számomra.
-Szeretek főzni. A tudást még össze kell szedni, de egész jól haladok! - büszkén kihúztam magam, s elégedett voltam saját magammal. Elvégre az én koromban elég kevesen tudnak főzni, főleg ha még katonáskodásra is adják a fejüket, vagy épp anya szoknyája mellett tengetik mindennapjaikat, hisz anya mindent megtesz amit csak tud.
-Nem cipelem magammal. A négy fal között tökéletes, itt meg...ide nem kell ez a hóbort! - néztem a vízen úszkáló kacsákat, a szél játékát a fák lombjai között, s elégedettséget éreztem abban a pillanatban.
Elégedett voltam a döntésemmel, még akkor is, hogyha tudtam, nem lenne szabad itt lennem. Nem lenne szabad ennyire elkóborolnom, de akartam egy olyan napot, vagy épp kora estét, amikor azt teszek, amit valóban akarok is.
-Nem. Szó sincs róla. Csak van amivel az ember nem szeret kérkedni. Meg aztán mi van, ha totál béna vagyok? - mosoly terült szét arcomon, aztán bohóckodtam kicsit, mielőtt feltettem volna magam mellé, aztán ültem ott egy ideig, szinte észre sem véve, hogy kezem hozzáért az övéhez, s csak jóval később eszméltem fel, hogy nem ott volt a mancsom, ahol lennie kellene, így egy idő után megtámaszkodtam combjaimon, s úgy dűltem előrébb egy kis időre.
Szavaira bólintottam, s végig a vizet fürkészve lógattam lábaim, majd nekivetettem hátam a fa törzsének, s átvetettem lábam az ágon.
-Jó ha van egy titkos helye az embernek. Ahová csak ő jár, és másnak még csak eszébe sem jutna odamenni...- elmélkedtem ismét a tónak szentelve figyelmem.
-Mikor gyerek voltam, a házunk birtokán, volt egy hatalmas fa. Mindig is szerettem oda elbújni. Felmászni a legmagasabb pontjára, hogy senki se zavarhasson. Aztán egy idő után, lett rajta egy faház, és vége lett a titkos helynek. -rápillantottam, felhúztam fél lábam, s karom térdemre fektettem.
-Nem félsz, hogy most már nem is olyan titkos ez a hely? - vontam fel kérdőn szemöldököm, s mosolyom is megjelent arcomon.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

- Nem, egyáltalán nem az elismerés miatt szeretnék orvos lenni. – komolyan csendül a hangom egy kisebb grimasz kíséretében, mert tényleg nem erről van szó. Szeretnék segíteni az embereknek és esetleg reményt hozni a legkiszolgáltatottabb helyzetükben is, még ha mindenre nem is létezik gyógymód.
Kíváncsian hallgattam, hogy miért is azt az országot mondta. Mosoly kúszott az arcomra közben és néha alig észrevehetően bólintottam, hogy tudja figyelek rá. Elnevettem magam azon, amit mondott és már éppen nemlegesen megráztam volna a fejemet, hogy egyáltalán nem hangzana hihetőbben a történet, amikor felemelte a mutatóujját. Nem tűnt csapodárnak, de aztán ki tudja, hiszen néha a farkasok is báránybőrbe bújnak.
- Ezek szerint, akkor rendes járattal nem is utaznál el, hanem csak akkor, ha te vezetheted a gépet? – kicsit meglepetten csendült a hangom, mert emiatt talán kicsit makacsnak is gondoltam őt, de ki tudja talán tévedek. Ugyanakkor szép cél volt és reméltem, hogy egyszer valóra fogja tudni váltani. – Remélem teljesülni fog és még az elvárásaidat is felül fogja múlni ez az utazás. – őszintén csendült a hangom, miközben mosollyal az arcomon kívántam neki ilyen téren minden jót. Remek érzés tud lenni, ha egy-egy álmunk valóra válik.
- Ahh, szép. Szóval őt nem vinnéd magaddal, hanem itthon hagynád, és mi van akkor, ha ő is szívesen elutazna? – felvontam kicsit a szemöldökömet, miközben őt fürkésztem. Ha lehetőségem adódna egyszer, akkor én biztos nehezen tudnék lemondani egy ilyen utazásról.
Séta közben magamhoz öleltem a medvéd és kicsit közelebb lépve haladtam mellettem, mert New York nem csak arról híres, hogy sose alszik, hanem arról is, hogy az utcák általában mindig tele vannak emberekkel és ez most se volt másképpen. Nem sürgettem a válasszal, türelmesen vártam, hogy átgondolja a hobbival kapcsolatos dolgait. Álltam a pillantását és az arckifejezésem eléggé árulkodó volt, hogy csak is az igazság érdekel.
- Csak szeretsz, vagy tudsz is főzni? – ritkaság az, hogy egy pasi szeret főzni, legalábbis a környezetemben az volt. – Olvasni én is szeretek. Miket szoktál olvasni? És magaddal hoztad a bázisra is a gitárodat, vagy csak akkor hódolsz eme szenvedélyednek, ha hazautazol? – érdeklődve fürkésztem őt és reméltem, hogy nem megyek az agyára a túl sok kérdéssel, maximum nem fog válaszolni vagy leállít. Egyik dologra se volt kötelező felelnie. – Miért csak négy fal között? Csak nem szégyenlős vagy? – persze utóbbival csak ugrattam, mert eddig a kiállása pont ennek ellenkezőjéről árulkodott. Inkább tűnt határozottnak, aki tisztában van az adottságaival is, de még se él vele vissza, de szégyenlősnek biztosan nem mondanám őt, maximum hamarosan kiderül, hogy tévedtem.
Elnevettem magam és kicsit hitetlenkedve megráztam a fejemet arra, ahogyan visszakérdezett. Kicsit még a szememet is megforgattam.
- Szeretek olvasni, mint már említettem. Ha a szüleimet kérdeznéd, akkor szerintem ők idesorolnák a szabályszegés iránti kalandvágyamat is. – kicsit elnevettem magam, mert tényleg régebben sok helyre belógtam, csak hogy semmiből se maradjak ki. – Szeretek görkorcsolyázni és korcsolyázni is. Ott van még a túrázás is. – kicsit megrántottam a vállaimat, mert utóbbira mostanában sokkal kevesebb időm jutott, mint szerettem volna, de a tanulás nagyon lefoglalt és nyáron se engedhetem meg azt magamnak, hogy lazsáljak. Nem veszíthetem el az ösztöndíjamat, de azért majd szakítani akarok időt a barátaimra, az életre és a hobbijaimra is.
Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk a parkra elnavigáltam magunkat a kedvenc helyem felé és pillanatok alatt már az egyik vaskosabb faágon ültem a magasban. Nevetésem dallamosan csendült, amit a bohóckodásával csalogatott elő és mosollyal az arcomon fürkésztem őt.
Pár pillanat erejéig meglepetten pillantottam le a kezünkre, amikor megéreztem az érintését, majd inkább a tájnak szenteltem a figyelmemet és nem húztam arrébb a kezemet se, mert biztos voltam abban, hogy ez pusztán véletlen volt a részéről miközben helyezkedett.
- Igen, pontosan. – egy igenlő bólintás kíséretében pillantottam rá, aztán lehunytam a szememet és kicsit az ég felé emeltem az arcomat. Élveztem a lombkorona hézagjain át bejutó napsugarat és elvesztem rövid időre a madarak dallamát hallgatva. Itt képes voltam mindig elveszni, meg tényleg kicsit jó érzés volt olykor kiszakadni a város zajából.
Amikor megszólalt, akkor mosollyal az arcomon pillantottam rá és rövid időre elvesztem az engem fürkésző kékségben. Örültem annak, hogy ő is annak látja ezt a helyet.
- Te vagy az első. – könnyedén vallottam be, hiszen kár lenne tagadni, majd az ölemben pihenő medvére pillantottam. – Nem kell mindenkinek tudnia, hogy hol talál meg, ha éppen nem reagálok egy üzenetre vagy hívásra. Ahogy mondtad, ez egy mentsvár a világzaja elől és kicsit az emberek elől is. – hangom barátságosan csendült. – Néha a fatörzsnek dőlök, felrakom a fülesemet miután kicsit elcsendesedett az elmém, hogy aztán itt tanuljak, vagy olvassak. Olyankor könnyedén képes vagyok elfeledkezni arról, hogy egy zűrzavaros város közepén vagyok. Neked volt valaha ilyen helyed? Faház, vagy akár más? – kíváncsian pillantottam rá, hiszen filmekben is olykor akadnak olyan gyerekek, akik hatalmas birtokon nőnek fel, vagy csak akad egy kert és ott is kapnak lombházat. Nekem is akadt ilyen osztálytársam, igaz ott a nagyszüleinél volt ilyen, nem itt, de akkor is.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Vagy felelőtlen. - el is csendesedtem, nem akartam tovább feszegetni a dolgokat. Épp elég volt az a tudat, hogy egy a szülei ellen lázadó kölyök vagyok, ki katonának állt, csak dacból. A többi apróságot inkább megtartottam magamnak. - Lázadni egy dolog. A nagyobb teljesítmény ott van, hogy tudjál megmaradni az elképzeléseidnél, és ne add be a derekad. - megvontam vállam újfent, majd körbepillantottam még ott üldögélve, aztán inkább róla kérdeztem, s az álmairól, és lássuk be, sokkal kellemesebb témának hatott, sem mint az, ami engem kezdett körbelengeni.
-Igaz! Olykor érdemes. Meg biztos jó érzés lehet megmenteni mások életét. De nem az elismerés végett… vagy még is? - ráemeltem tekintetem.
Én magam szerettem az egészet. A kihívást, a veszélyt, azt, hogy nem lehet tudni mi fog rád várni a következő pillanatban, még akkor is, ha még a kiképzések elején járunk. Valahogy úgy éreztem, lassan készen állok, és végre eljutok oda, ahová szeretnék. Ami mindennél többet jelentett a számomra.
-Mert messze van. Hosszú az út odáig. Meg rengeteg képet láttam a cseresznye virágzásról… de ne nézz valami nyálas balfácánnak. Egyszerűen csak szépnek találom. - elmosolyodtam, aztán széttártam a karjaim. - Vagy hihetőbb lenne, ha azt mondanám, a lányok miatt mennék? - mosolyom kiszélesedett, cseppet pimasszá vált, aztán felemeltem mutató ujjam, jelezvén, nem gondoltam komolyan. - Nem tartom magam ennyire csélcsapnak. A távolság vonz benne, s hogy Én repülhetném le a távot. - magyaráztam, miközben ráemeltem tekintetem, s mutatva a távolságot intettem kezemmel, balról jobbra.
-Meg talán vonz a viszontlátás gondolata is. Visszaérkezni, aztán betoppanni a nőhöz, aki várt rám. egyszer... - megvontam a vállam, aztán kicsit csendben voltunk, míg elvittem a szemetet, ő pedig a medvével bíbelődött, aztán persze meglett a döntés is, hogy hová kellene elmenni, s mivel a városnál maradtunk, így letettem az tükörlabirintusról.
Ő pedig vállalta, hogy mutat valami szépet. Valami olyat, ami számára szép, én pedig mentem mellette, zsebembe ejtett kezekkel.
-Nehéz kérdés. Mostanában nem bővelkedek hobbikban. Adj kis időt gondolkodni… - valóban elgondolkodtam vajon mi is lehetett a hobbim. - A hazugság, vagy az igazság érdekel? - felé fordítottam tekintetem, s közben hunyorítottam, s vágtam egy grimaszt is. - Ha hazudni akarnék, azt mondanám, csupa pasis dolgot szeretek. Sújt emelni, tréningezni...sört vedelni a haverokkal, grillezni. Az igazság pedig, hogy szeretek olvasni… kirándulni… tanulok gitározni gyerekkorom óta, de szigorúan csak négy fal között. És szeretek főzni. - vállam ismételten megrándult, miközben ismét rá pillantottam, míg ő közelebb lépett hozzám, hogy ne sodródjunk el egymástól a tömegben.
-Na és neked? Azon kívül, hogy falatnyi szoknyákban zavarod meg szerencsétlen katonák mindennapjait, és a Doktornők gyöngye címre pályázol… - valóban kíváncsi voltam, vajon mivel is ütheti el az idejét.
Közben odaértünk a tónak egy olyan részére, hol még nem jártam, honnan még egy alkalommal sem néztem rá a tájra.
Míg felmászott, elvettem a medvét, s tartottam, míg helyezkedett, aztán miután odakerült hozzá ismét, egy ideig zsebre tett kézzel figyeltem, majd szavai végén vigyázzba vágva magam tisztelegtem egyet, s felmásztam mellé.
Megtámaszkodtam magam mellett, s észre sem vettem, kezem mikor súrolta az övét, csak figyeltem a víz mozgását, a kacsák úszkálását.
-Szóval ez egy mentsvár a számodra...búvóhely? -  innen valóban nem volt rálátás a titkos helyen, s a nyugalom, s hogy a közelben csak a madarak, és a fa ágainak motozása törte meg a csendet, elnyomva a város által keltett neszeket. Klassz volt.
Ráemeltem tekintetem felé fordítva.
-Gyönyörű… - kedves mosoly ült képemre, míg kékjeim barnáiba fúrtam némi időre, hogy aztán ismét a vizet figyeljem. - Mutattad már valakinek, vagy engem ért a megtiszteltetés, hogy elhoztál erre az eldugott kis zugba?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

- Ezek szerint egyik szülőd az. – kicsit óvatosan szólaltam meg, mert ez csak sejtés volt a részemről az alapján amit mondott, de simán lehet tévedek és félreértettem valamit. - Viszont legalább szerencsés vagy olyan téren, hogy mertél ellentmondani és inkább az álmaidat követni, vagy legalábbis lázadni. Sokan nem lennének elég bátrak ehhez, inkább némán szenvednének. – ismerek olyat, aki nem az álmait követte, hanem azt, amit elvártak tőle. Egyáltalán nem boldog, persze akad olyan is, aki idővel megszereti a rákényszerített szakmát is, de ez ritka, legalábbis én még nem nagyon találkoztam ilyen személlyel.  
Részben tényleg emiatt nem avattam be, másrészről meg úgy éreztem, hogy ez túlzottan személyes ahhoz, hogy csak úgy egy idegennek elmeséljem, vagy talán igazán jogom se lenne hozzá, hiszen apát ez jobban érinti, mint engem, így inkább nem is kezdtem magyarázkodásba, hanem egyszerűen elengedtem a témát.
- Nem, de igazából itt se mindig veszélytelen. – rántom meg a vállaimat, hiszen itt is hallani olykor egészen meredek történeteket, hogy mik történnek az orvosokkal. – De olykor megéri a veszélyt vállalni azért, hogy segíteni tudjunk másokon. – ennyit füzök még hozzá egy kisebb vállrándítás keretében. Ő is veszélyes hivatást választott, így talán számára részben érthető az, hogy ennek ellenére is miért vállalnám a kockázatot. Tényleg segíteni szeretnék.
Mosolyogva hallgattam őt és egy picit meglepetten pislogtam pár perc erejéig.
- Miért pont Japán? A kultúrája miatt, vagy a vidék vonz? – kíváncsian fürkésztem őt, mert tényleg érdekelt, hogy miért is erre esett a választása. – Jól hangzik. Szívesen felfedezném én is a világot. – tényleg jó lenne egyszer eljutni minél több helyre, de esélyesen ez az álmom soha nem fog teljesülni. Igen, részben a pénz miatt nem, másrészről meg lehet nem minden földtájra mernék elmenni egyesegyedül, pontosan amiatt, mert túlzottan veszélyes lenne.
Egyetértően bólintok arra amit mond, mert én is így gondolom. Félni nem rossz dolog, de aki nem fél az vagy őrült, vagy csak hazudik. A félelem elengedhetetlen a túléléshez, egyszerűen csak nem szabad hagyni azt, hogy túlzottan befolyásoljon minket, a döntéseinket.
Hamarosan pedig jöhetett egy kisebb bolondozás, a nevetését hallva kiszélesedett a mosolyom és ártatlanul pillantottam rá, miközben a válaszára vártam, hogy mihez is lenne kedve. Miután eldőlt, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a helyet sietve pattantam fel, s míg ő kidobta a szemetet addig én kicsit formába ráztam a pandát, hogy ne legyen annyira kilapított.
- Ez nehéz lesz, hiszen mindenkinek mást jelent a szép, de gyere, megmutatom az egyik kedvenc helyemet. – fejemmel is billentettem egyet, hogy merre is induljunk el. Gyalog vágtam neki az útnak, mert szerintem egy 10-15 perces séta nem a világ vége és közben is lehet nézelődni, hiszen New York zűrzavaros és mindig akad látnivaló.
- Van valami hobbid, vagy a katonaság minden idődet kitölti? – lopva pillantottam rá, miközben kerülgettem az embereket, néha kicsit közelebb lépve hozzá, hogy ne közöttünk sétáljanak át és zavarjanak bele a beszélgetésbe.
Ha kérdezett, akkor válaszoltam neki, ha nem akkor az út további részében csendesen ballagtam mellette, mígnem elértünk a Central Parkhoz.
- Tudom, klisés, de imádom ezt a helyet. Gyere, megmutatom a kedvenc zugomat. – ha nem volt semmi kifogása az egész ellen, akkor elvezettem egy kis rejtett zughoz, ahonnan csodálatos kilátás nyílt a vízre, viszont egészen rejtve volt a megannyi fa és bokor között. Felé nyújtottam a pandát, miután pedig megfogta elkezdtem felmászni az egyik fára, amikor felértem az egyik ágra, akkor visszanyúltam a maciért, majd kicsit előrébb csúsztam rajta, mígnem helyet foglaltam és magamhoz öleltem a pandát, hogy nehogy leessen. Órákig el tudok itt üldögélni, miközben senkinek se szúrok szemet, viszont innen még jobb kilátás nyílik a parkra. – Gyere! Innen nézd meg! Vagy adjam parancsba? – mosolyogva pillantottam rá és még intettem is egyet a kezemmel, hogy jöjjön már, ne kelljen könyörögni neki.  Utóbbival persze csak heccelni akartam őt és ezt a bolondos hanglejtésem is könnyedén elárulta. Ha  én fel tudtam ide mászni, akkor neki ez játszikönnyedséggel menni fog. Lombkorona között tökéletes kilátás nyílt a parkra, a vízre és az emberekre is, viszont minket egészen elrejtett.
- Szeretek itt ücsörögni, főleg, amikor egyszerre menekülnék el a világ elől, de közben még se. – jó tudom, ennek se sok értelme van, de néha egyszerre hagytam volna a hátam mögött mindent, ugyanakkor még se. – Nos, mit gondolsz? Elég szép? – mosolyogva fordultam felé és kicsit kihívóan pillantottam rá, mintha csak azt akarnám sugallani, hogy nehogy merjen mást mondani, pedig nyugodtan mondhatja azt, hogy neki ez se nem különleges, se nem szép, attól még nekem az fog maradni.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Szerintük, jogásznak kellene mennem. Szerintük azon a pályán kellene mozognom, és tovább vinni a tudást.-elfintorodtam. Igaz, inkább apám volt a vaskalaposabb ezen a téren, s ő akart ragaszkodni ahhoz a régi családi hagyományhoz, mivel eddig nem sűrűn dacoltak.
-Nem lennék képes egy iroda asztala mögött kuksolni, és mások szennyesének kitisztogatásával, vagy elkendzésével foglalkozni. Börtön lenne.- megingattam a fejem, aztán ittam pár kortyot.-Pár évig beakartam adni a derekam, mondván igaza van, és az a helyes út, de áh! Nem lényeg. Itt vagyok, és azt csinálom amit akarok.
Arról persze mélyen hallgattam, hogy egyszer felakartam hagyni vele egy lány miatt. Felhagyni az egésszel, és valami teljesen mással foglalkozni. Meglehet, túl gyerek voltam akkor még.
Nem mintha annyival idősebb lennék, de jó pár tapasztalattal biztos gazdagabb leszek, s vagyok is.
Olyan szívesen kérdeztem volna, még is miféle mondatokat, milyen pillanatokat is csípett el kisebb korában, ám még is hallgattam, s tiszteletben tartottam az elharapott mondat titokzatosságát. Nem rám tartozott.
-Jogos! Sosem tudhatod mit használnék fel ellene. - nem voltam olyan. Nem alakoskodt, nem játszottam meg magam. Tisztelet alapját képezte, még akkor is, ha jópár alkalommal borsot törtünk az orra alá a Parancsnoknak, csak mert elegünk volt belőle.
-Az se a legveszélytelenebb foglalkozás. Határok nélkül. Hallottunk pár dokiról, kiket úgy kellett kimenteni a lázadók markaiból. Közel a halálhoz. -nemes feladatnak tartottam, s tisztában is voltam vele, közel ugyan olyan veszélyes, akár az a pálya, mit én tűztem ki cél gyanánt magam elé.
Kérdése elgondolkodtatott pár pillanatra míg hátradültem székemben.
-Egyszer szivesen elmennék Japánba. Én vezetném a gépet... Vagy egy világ körüli útra.- persze simán megtehetném akár most is, hisz nem kellene agyalnom azon, miből is lesz finanszírozva, de nem akartam olyan kölyök lenni, kinek az apja millióit tolják a valaga alá, s feszít a drága autókban.
Magam erejéből, magam vagyonából, bár lehet a zsoldomból nem jutnék nagyon messzire.
-Bolind aki nem fél. Aki azt mondja, nincs benne félelem, az vagy elmebeteg, vagy hazudik.-hangom nagy komolyságról árulkodott, akár csak arcvonásaim. A félelem szerves részét képezte az ilyen életvitelnek, s ki nem félt még igazán...nos ahhoz nem akarnék túl közel kerülni egyik helyzetben sem.
-Megértem. Itt is akadnak szép helyek. Nem kell ahhoz szükségszerűen másfelé menni.-bólintottam, aztán összepakoltam az üres cuccokat, hogy majd egyszerre lehessen eldobni mindegyiket.
Elgondolkodtam, mit is szeretnék igazán, s mi is lenne a legjobb. Eszem azt súgta, ideje lenne összeszedni a többieket, hogy aztán indulhassunk időben vissza a bázisra, ám még is égett bennem egy aprócska lázadás. Lázadás, hogy vele kell mennem.
Vele mennem, s bizonyítani, ha a helyzet úgy kívánja, nem vagyok karótnyelt!
Aztán mikor a medvével kezdett el bohóckodni, elnevettem magam.
-Hát hogy mondhatnék nemet egy ilyen tanácsra?- mosolyogva ingattam meg fejem, keltem fel, s dobtam el a szemetet, hogy aztán zsebre dugott kézzel várakozzak, majd indulhassunk kifelé a vidámparkból.
-Mutass valami szépet!

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Hátra dőltem a székben, miközben kíváncsian fürkésztem és hallgattam őt, közben elfogyasztottam a hotdogomat is. Megtöröltem szalvétával a számat és egy pillanatra elgondolkoztam azon, amit mondott.
- Szerintük minek kellene tanulnod? – fogalmam sem volt arról, hogy milyen lehet az, ha a szülői elképzelés és az álmunk eltér a jövőnket illetően. Nekem nem kellett ilyen téren szembe menni a családommal, ahogyan a bátyámtól se vártam el apám, hogy katonának álljon csak azért, mert ő az volt.  Azt hiszem, hogy ilyen téren nagyon is szerencsések vagyunk. – Érdekes, hogy a lázadásod ennyire messzire sodort, de talán pontosan ott vagy, ahol lenni akarsz. Mármint biztosan csak úgy senki se vállalná azokat a megpróbáltatásokat, amikben az elmúlt évek alatt részed lehetett. Ehhez azért kell erő és kitartás, meg elhivatottság is. – legalábbis én így gondoltam, hiszen még az orvosin is akadt olyan, aki megfutamodott, mert rájött arra, hogy ez még se neki való. Szerintem ezzel nincs gond, mert sokkal jobb megtalálni azt, amire igazán vágyunk, mintsem kényszerből megtanulni valamit, hogy utána mindig is utáljuk a munkákat.  
- Most már így van, de még emlékszem gyerekként elkapott mondatfoszlányokra… – sietve harapok az ajkamba és elhallgatok, mert nem tudom mennyire is bízhatok meg a velem szembe ülő férfiban, apát pedig nem akarom kínos helyzetbe hozni. Nem akarok róla olyat elmesélni, amiről jobb ha nem tud egy idegen, egy rábízott katona. – Sajnálom, én csak nem akarok olyat elmesélni, amiről nem tudom, hogy apa akarná-e, vagy nem hogy más is tudjon róla. Ez az ő élete, de a lényeg az, hogy volt olyan időszak, amikor még mehetett terepre. – csak ennyit mondok és azt megtartom magamnak, hogy csak egyszer tette meg az emlékeim szerint, utána inkább azt mondta, hogy vagy leszerel, vagy pedig átadja a tudását másoknak, mert többé nem fog bevetésre menni. Tudom, hogy részben miattunk hozta meg ezt az áldozatot, emlékszem még miként omlottam sírva a karjaiba kicsiként, amikor sérülten jött haza. Talán az a pillanat hozott mind a kettőnk életébe nagy változást.
Sietve elveszek egy krumplit és azt rágcsálom, hogy leplezzen a zavaromat, vagy éppen azt, hogy az emlék kicsit elszomorított és kizökkentett. Nem minden emlék vidám, olykor akadnak igazán szomorúak is.
- Szeretnék egy-két helyre eljutni, de ha egyszer sikerül befejeznem az orvosit, akkor az is lehet dobbantanék. Persze, sok minden történhet addig, de nem kizárt, hogy akkor egy időre belépnék az Orvosok Határok Nélkül szervezetbe, hogy ott tudjak segíteni, ahol leginkább szükség van orvosra. – tudom, hogy anya és apa is aggódnának értem, de akkor se mondanák azt, hogy ne tegyem azt, amit a szívem diktál, vagy talán lehet egyszer kivételesen megpróbálnának meggyőzni arról, hogy itt is szükség van orvosra. Nem tudom, de ez még messzinek tűnik, addig még sok mindent meg kell tanulnom és még megannyi nehézség vár rám. Meg persze ott van az is, hogy ki tudja miként is alakulnak a következő évek, hiszen egyetlen pillanat alatt képes az ember magánélete fenekestül felbolydulni. – Te szeretnél valahova eljutni, vagy van olyan állomás, ahol szívesen lennél hosszabb ideig? – kíváncsian pillantok rá, majd elveszem az innivalómat és iszom pár kortyot miután a sültkrumplit is elpusztítottam az utolsó darabig.
Csak bólintok arra, amit mond és nem pontositok a kérdésen, hiszen csak azért mertem megkérdezni, mert most is itt vannak, nem pedig hazament. Ezért gondoltam azt, hogy netalán máskor is inkább a városban lézengtek a barátaival, ha akad egy-egy szabadnapjuk, mintsem több órányi utat tett volna meg hazáig.
- Várod már, hogy éles bevetésen legyél, vagy azért van benned miatta félelem? – lehet hülye kérdésnek hat, de tényleg érdekelt és egyébként is vannak olyanok, akik soha nem vallanák be azt, hogy félnek valamitől. Szeretik erősnek és legyőzhetetlennek mutatni olykor magukat az emberek. Pedig szerintem a félelem normális érzés, legalábbis bizonyos fokig biztosan az, mert azt is túlzásba lehet vinni.
– Néha volt, hogy négyesben elutaztunk valahova. Van egy bátyám is, aki jó pár évvel idősebb nálam, de általában ezek rövid kiruccanások voltak és az államokon belül maradtunk a legtöbb esetben. Apa munkája miatt nem mehettünk távolra, mert ha szükség volt rá, akkor neki vissza kellett repülnie. – ez néha megesett, annak ellenére is, hogy már nem ment terepre, de attól még volt, hogy kikérték a tanácsát, véleményét.
- Üvegterem, vagy ennyi év után adsz egy kis esélyt ennek a városnak? – kicsit oldalra billentettem a fejemet, majd játékosan megfogva a panda karját magam köré fontam, már amennyire tudtam így, hogy szerencsétlenen rajta ültem. Egy bolondos ötletnek köszönhetően kicsit arrébb csúztam és úgy tettem, mintha a panda kikukucskál a hátam mögül és megszólalna.
- Ha van beleszólásom, akkor a várost mondom. – próbáltam kicsit eltorzítani a hangomat is, de a mosolyom elárult könnyedén, hogy csak játszadozom vele és rajta áll, hogy mihez is lenne kedve. Azt is megérteném, ha esetleg a távozás mellett akarna dönteni, még ha reménykedtem is abban, hogy még nem kell mennie vagy nem unja a fejemet túlzottan, így még maradni fog.  

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Meglehet valóban járhatott volna rosszabbúl is, s meglehet, valóban direkt választás voltam. Meglehet voltam annyira bizalomgerjesztő, hogy rám bízzanak egy feladatot, amit mások nem kapnának meg.
Meglehet megtehettem, s még is akadt olyan pillanat, mikor még is szívesen visszatáncolna a kiszemelt, de még is megmaradtam, s láss csodát, hamar azon kaptam magam, hogy ismét a társaságát élvezem.
A társaságát, ami lehet pusztán véletlen, vagy így akarta a mindenség, vagy egyszerűen csak a lépés jött eképpen.
Mikor megvallotta, hogy nem tettek érte ilyesmit, mosoly szökött arcomra, s talán egy leheletnyi büszkeség volt bennem.
-Szerintem nem feltétlen kell ahhoz egy katona, hogy ilyesmi megtörténjen. Lehetne akár egy normál srác, ki kiszökik otthonról, csak azért, hogy találkozhasson a kiválasztott lánnyal. Vagy csak bizonyítani akar… - megvontam a vállam, s választ nem is vártam az egészre. Egyszerűen csak költői megjegyzésnek szánva hagytam abba a gondolatmenetet, majd jöhetett a hullámvasút, s végül a kis közjáték Woolf-al, s végül már ott üldögéltem a panda társaságában, várva a lányra, hogy aztán végül letelepedjen, s elkezdjünk enni, s közben persze leesett, hogy a kaja kérdésére nem is feleltem.
Meglehet az elmém azért blokkolta, mert egyszerűen feleslegesnek, s túlságosan nyilvánvalónak éreztem ahhoz, hogy választ fecséreljek a kaja dolgára.
-Meglehet. - vállat vontam. - Nem akartam azt az életet amit nekem szántak. Más akartam lenni. A magam útját járni, nem azt, amit kitaposnak nekem. - enyhe sértetség csendült hangomban, s persze én magam is éreztem, ezt nem kellene tovább ecsetelnem, s meglehet jobb lenne hallgatni, s nem elfecsegni további dolgokat. - Igen. A saját uram akartam lenni. Bár lehet az egész csak lázadásnak indult. Gyerekes apróságnak. Azóta eltelt pár év, és még mindig itt vagyok… vagy már itt vagyok! - bólintottam párat, ismételten megvontam a vállam.
Nem tántorodtam el. Nem választottam másik pályát sem, még akkor sem, mikor a dolgok kezdtek egy cseppet bonyolódni. Nem kezdtem azon gondolkodni, mi lesz majd később. Sokkal inkább az érdekelt, végigmehessek ezen az úton, mit elkezdtem kitaposni magamnak
-Nem lehet könnyű...Bár ha jól tudom, már csak kiképzőként van jelen… nem küldik terepre… de javíts ki ha tévedek. - ettem pár falatot, s mikor visszadobta a krumplit, ismét nevettem egyet.
Jóleső érzéssel töltött el, hogy vevő volt a dologra, s nem kezdett el hepciáskodni, csak mert elszórtam néhány falat krumplit.
Oké, máshol éheznek, én meg pazarlok, de akkor és abban a pillanatban nem érdekelt.
-Folyamatos utazgatás, mindig új gyereknek lenni mindenfelé. Eltudom képzelni milyen lehet. De sosem volt benne részem mielőtt még azt gondolnád. - ittam pár kortyot. - És sosem vágytál másfelé? Vagy ha teljesíted az álmod, utazgatsz másfelé? - valóban kíváncsi voltam, s nem csak azért kérdeztem, hogy szóval tartsam. Tudni akartam, más hogy is van ezzel.
-Már itt vagyok pár éve, de annyira nem vonzott, hogy sok mindent megnézzek. Vagy csak időm nem volt rá mostanában! - megtöröltem számat egy szalvétával, aztán ismét ittam pár kortyot. - Szabad időmben hazamegyek… de ezt már mondtam. - s nem is ismételtem magam több alkalommal. Elcsendesedve, kavartam meg italomat, majd bólintottam.
-Igen. Gyakran jártunk nyaralni, vagy csak utazgattunk a családdal. De az nem ugyan olyan, mint azért menni, mert odavezényelnek. De így még nem voltam… még nem voltam éles bevetésen. - megingattam fejem, aztán összeszedtem az üres cuccokat, s megkerestem tekintetemmel, hová is lehetne eldobnom a szemetet.
-Na és te- ti? Sokfelé jártatok, vagy apád melója mellett, nem volt megengedhető az utazgatás… vagy öhm… csak anyáddal mentél?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Csendesen hallgattam végig őt, igyekszem ellenállni ama késztetésnek is, hogy elmosolyodjak, helyette próbáltam komoly maradni és hümmögtem egy sort, amikor a mondandója végére ért. Egy röpke pillanat erejéig el is gondolkodtam az egészen.
- Járhattam volna rosszabbul is, meg ki tudja, lehet igaz a mondás, hogy nem minden olyan, mint amilyennek elsőre tűnik. – ártatlanul megrántottam a vállaimat, majd nem sokkal később végül egy aranyos mosoly kosszút az arcomra, miközben őt fürkésztem. Nem volt annyira rémes a múltkori találkozásunk se. Oké, nem is lesz a legjobb a találkozásaim listáján, de a legrosszabbakén se.  Inkább azt mondanám, hogy szokatlan volt az a karótnyeltség, ami ott jellemezte őt, aminek most úgy tűnt az időmúlásával, hogy egyre inkább nyoma sincs. Ennek pedig örültem, mert sokkal jobb volt jókedvben és felszabadultan társalogni.
Kérdésére meglepetten pislogtam párat, miközben ő szembe fordult velem és háttal kezdett el sétálni. Kicsit aggódva fürkésztem őt, mert nem örültem volna annak, ha a velem való társaság miatt töri össze magát. Nem feleltem egyből, hanem haboztam, mint aki azt latolgatja, hogy mit is árulhat el a másiknak, valójában nem erről volt szó, hanem kivételesen az őszinteség és a hazugság között vacilláltam, még ha előbbit preferáltam életem során mindig is jobban, így végül most is amellett döntöttem. Megingattam a fejemet nemlegesen.
- Nem, még soha, de nem is jártam még katonával, hogy ki kelljen szöknie miattam. – természetesen voltak zátonyra futott kapcsolatom, mármint nem sok, kettő, de egyik se katona volt és egyik se tett olyat, amit ő írt le. – Nem, ilyet se tettek még. Talán pontosan amiatt, amiért te is úgy viselkedtél velem, ahogy… - persze, hogy apámra utaltam, hiszen mindenki tudta kicsoda is az apám. Ha egy suliba jársz az emberekkel, akkor egy ilyen nem marad ott se titok. Arra pedig, ahogy befejezte a mondandóját kicsit feljebb szaladt a szemöldököm a meglepettségnek köszönhetően, de mielőtt bármit is reagálhattam volna rá, azelőtt neki sétált valakinek. Majdnem sietve nyúltam utána, hogy nehogy elessen, de nem volt rá szükség. Egy másodperc erejéig ijedtség futott át az arcomon a másik reakcióját látva, mert azt hittem, hogy netalán bunyó lesz abból, hogy neki mert valaki menni, de szerencsére hamar kiderült, hogy nem erről van szó, mire egy megkönnyebbülést kifejező sóhaj bukott ki ajkaim között.
Amikor a másik srác színpadiasan meghajolt, akkor elmosolyodtam és kicsit el is nevettem magam. De integetés helyett, inkább csak biccentettem és továbbra is úgy tettem, mint aki nem igazán figyel rájuk, ami igaz is volt. Nem akartam hallgatózni, hogy mi is történik közöttük, úgy tűnt, hogy ez nagyon is csak rájuk tartozik, még ha nem is kerülte el a figyelmemet az, hogy a másik srác olyat mondott, amitől Joe jókedve pillanatok alatt lehervadt az arcáról. Sietve kaptam el róluk ismét a pillantásomat, miközben inkább közelebb léptem ismét a fényképekhez, hátha azzal el tudom újfent terelni a figyelmemet.
Sietve pillantottam Joe-ra, amikor mellém lépett, talán még kicsit kérdőnek is tűnt a pillantásom, de nem tettem fel a kérdést, hogy minden rendben van-e? Miután megbeszéltük, hogy ő szerez kaját, addig én megvártam, hogy a fényképek elkészüljenek. Miután pedig kifizettem megkerestem őt.
Kicsit megigazgattam a székben a pandát, majd egyszerűen belehuppantam az ölébe, magam elé húztam az ételt és az egyik innivalót is. Fülem mögé simítottam a hajamat, hogy ne zavarjon, miközben az egyik fényképet oda toltam elé.
- Ennyire lázadni akartál, vagy csak ennyire vaskalaposak, vagy esetleg úgy gondoltad, hogy jobb lesz kicsit távolabb tőlük, hogy a saját lábadra állhas teljesen? – kíváncsian csendült a hangom, majd beleharaptam a hotdogba. Miután megrágtam a falatot és lenyeltem ismét megszólaltam. – Igen, itt élek, anyámmal járom a világot és néha látom apát. – teljesen komolyan csendült a hangom, de aztán elnevettem magam, amikor pedig hozzám vágott cserébe egy-két krumplit, akkor sietve kaptam magam elé a kezemet és nevetésen még vidámamban csendült. – Héé, nem tanították meg, hogy az étel nem játék? – de azért az egyik általa dobott krumplit visszadobtam neki, mert az nem esett le a földre, csak az ölembe. Miután a nevetésem alább hagyott megköszörültem a torkomat és ittam pár kortyot.
- Igen, mindig is New Yorkban éltem. Mire én megszülettem, addigra apát véglegesen ide helyezték, így szerencsére nem kellett megtapasztalnom azt, hogy milyen érzés amiatt sulit váltani, mert esetleg oda költözünk, ahova őt vezénylik. – tudom, hogy ez ritka, de neki valahogy sikerült elérnie, a bátyám viszont nem volt ennyire szerencsés, ő megjárt már egy-két várost ezen kívül is. – Nem olyan rossz hely és megvan a maga bája a betondzsungel ellenére is. Van már esetleg kedvenc helyed a városban, vagy ennyire még nem volt lehetőséged felfedezni? – természetesen most is kíváncsian csendült a hangom, majd ismét enni kezdtem, miközben a válaszára vártam és hallgattam őt. - Te sok helyen megfordultál már? -

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Meglehet egy cseppet büszke voltam magamra, amiért megtettem azt a lépést, s leléptem azon a napon, a tiltás ellenére, s találkoztam a lánnyal. Meglehet, életem legszerencsétlenebb, és legjobb döntése is volt egyben. Nem reagáltam rá többel, csak maradt a vállam megvonása, s gondolataim rendbeállítása, s olybá tűnhetett, mintha nem akarnék rá több szót pazarolni.
Szavaira mosoly kúszott át arcomon, s talán egy leheletnyi büszkeség is meglehet, de igyekeztem ennek ellenére kellőképpen lazának maradni.
-Helyette pár izzadt ficsúrt kaptál, talpig mocskosan, és közülük is egy karót nyelt majmot, kivel ismét összehozott a sors, és ha mindez nem lenne elég, még a barátnőd is rád szabadította! Minő szerencsétlenség! - grimaszolva ingattam meg fejem, s úgy tettem, mint aki rettenetesen sajnálkozik, ám erről nem volt szó.
Meglehet, sokkal jobban érdekelt, hogy végre nem csak Woolf képét kell néznem, és figyelnem miképpen szerencsétlenkedi végig a nap hátralévő részét.
Aztán csak nem hagyott nyugodni a gondolat, s igaz kései reakció volt, még is úgy éreztem, meg kell tennem, s a kérdés szinte magától bukott ki belőlem, a hullámvasút után.
-Érted még nem lógott el senki? - szembe fordulva vele haladtam tovább háttal, s közben végig az arcát fürkésztem. Egy pillanatra sem gondoltam, hogy bárkinek is nekimehetnék, vagy épp eleshetnék. Egyszerűen csak hajtott a kíváncsiság. -Nem toppant be a kertetekbe, kavicsot dobva az ablakodnak, hogy aztán romantikus sétára invitáljon? Pedig ha lenne szemük… - mosolyom kiszélesedett, aztán mikor nekihátaltam egy srácnak, torpantam meg, s mikor majdnem felborult nekem köszönhetően, már épp emelte a karját, mikor egymás felé fordultunk, s találkozott tekintetünk.
Akkor ő automatikusan engedte le karját, majd ragadta meg felsőmet, s húzott közelebb magához, majd veregette meg mellkasom.
-Nahát öregem! Csuda klassz medvét szereztél! Csak nem rémálmaid vannak a priccseden?
-Csak is miattad Pajtás! Rémes a horkolásod! - egyszerre nevettük el magunkat, aztán tekintete megakadt a lányon, ki reményeim szerint, bár magam sem tudom miért is reménykedtem… de reményeim szerint nem oldott kereket.
-Aaaah látom nem csak egy medvét csíptél el magadnak! - kaján vigyor suhant át Woolf arcán, aztán szinpadiasan meghajolt a lány előtt, majd nem sokkal később, már átkarolta vállamat, s fülemhez hajolva súgta kérdését, mi lehervasztotta mosolyom arcomról, aztán eltoltam magamtól.
-Figyelj, mert nyúlják a csajod! - biccentettem arrafelé, mire morgott párat kicsit hangosabban, aztán én magam is visszatértem Bluebell-hez, ám még visszanéztem barátom irányába, miképpen rendezi el a dolgokat, aztán tovább beszélgettünk a kis közjáték után, hogy aztán mehessek beszerezni a hotdogot a számunkra.
Míg ő nem volt ott, addig a kis asztal üres székébe a medvét helyeztem, s én magam a másikba tettem le magam, majd mikor elkészült a kaja tettem le a  tálcákat az asztalra.
Természetesen kértem krumplit, és az üditőket is.
Nem is voltam egymagamban olyan sokáig, hisz hamarosan megtalált, majd tette le magát.
Rápillantottam a képre, aztán elmosolyodva tettem zsebre.
-Köszönöm.
Kérdésére fejet ingattam, miközben számba tettem pár krumplit.
-Washington-ban nevelkedtem. Ide csak a makacsságom hozott. -vállat vontam.- Ellenállás a szülői akaratnak. És te? Idevalósi vagy? - persze nem a vidámparkra, vagy épp a vurslira gondoltam, ám ha még is kiforgatná szavaimat, csak szemeim forgatnám körbe, s hozzádobnék egy darab krumplit, hogy aztán elnevessem magam.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Kíváncsian pillantottam felé, amikor azt mondta, hogy vannak olyan dolgok, amikért megéri a büntetést vállalni. Kíváncsian fürkésztem a reakcióját, majd sokat sejtető mosoly költözött az arcomra, amikor kiderült, hogy egy lány miatt vállalt kockázatott. – Persze, miért is nem gondoltam erre, hogy egy szabálykövető katona csakis egy nő miatt tenne kivételt, hiszen mint tudjuk a nők veszedelmes boszorkányok. – játékosan csendült a hangom, miközben fürkésztem a pillantását és mosoly továbbra is ott bujkált az arcomon. – Biztosan különleges lány lehetett és igazán szerencsés, amiért valaki ezt is képes volt megtenni érte. – szerintem ez igen is romantikus és olyan, amiről az emberek többsége szívesen olvas regényekben. Na jó, talán még kicsit irigykedtem is erre az ismeretlen nőre, de nem Joe miatt, hanem maga a tette miatt, hiszen melyik lány tudna ellenállni olyan férfinak, aki képes lenne ekkora áldozatot is hozni érte? Szerintem egyik se. – Örülök, hogy nem bántad meg. – gondolom ennek köszönhetően, hogy azt mondta minden pillanatát megérte kicsit könnyebb volt elviselni az érte járó büntetést is, mert legalább volt mivel elterelnie a sanyarú sorsáról a gondolatait.
Jóízűen elnevettem magam és kicsit hitetlenkedve megingattam a fejemet, mert bármennyire is szerettem volna, úgy éreztem, hogy ő sose fog tudni eltekinteni attól, hogy ki is az apám. Még akkor is, ha most csak viccből keverte ide őt, attól még egy nagyon kicsit rosszul esett. Nem voltam az a típus, aki minden hülyeséggel a szüleihez sietett volna és reméltem azt, hogy ő is tényleg poénnak szánta, nem feltételezi rólam ő se ezt. Arról nem is beszélve, hogy akár én is be tudom törni a suttyók orrát, mert apuci kicsi lányának meg kellett tanulnia, hogy miként is védje meg magát. Apa erre mindig is ügyelt, hogy megtegyen mindent azért, hogy ne eshessen bajom, amiért mindig is hálás leszek neki.
- Miért ne emlékeznék rá? – meglepetten pillantottam rá, majd elmosolyodtam. – Tudod, nem vonta el a figyelmemet egy illetlenül öltözött hölgyemény, vagy a sármjával visszaélő kadét. – próbáltam valamennyire komolyan előadni az egészet, de végére már kuncogásban törtem ki, mert csak húztam őt. Semmi hátsószándékom nem volt az egésszel, egyszerűen csak tényleg abban a pillanatban kicsit másabb volt és amilyen átéléssel beszélt az álmáról, azzal szerintem mindenki figyelmét képes lett volna megnyerni. – Remélem, hogy hamarosan az álmodból valóság lesz és tényleg szeretni fogod. – őszintén csendült a hangom, miközben sorra is kerültünk a hullámvasútnál.
Csodálatosan érzem magam, a magasból pedig fantasztikus kilátás nyílik a városba, még ha sok idő nincs a nézelődésre, mert pillanatok alatt újra megindul alattunk a vasút, hogy a mélybe robogjuk és így tovább. Mindennek ellenére is egy pillanatra az is megfordul a fejemben, hogy az óriáskereket is ki kellene próbálni. Igaz, az sokkal lassabb, de onnan még inkább meg lehetne csodálni a várost, már amennyire ez lehetséges a felhőkarcolok árnyékában.
Kicsit meglepődtem, amikor a végéhez érve nem csak a medvét halászta ki középről, hanem még nekem is nyújtotta a kezét. Ez esélyesen kiült az arcomra is. Elfogadtam a kezét mosollyal az arcomon és egy biccentéssel megköszöntem a segítséget.
Miközben várakoztunk kíváncsian pillantottam rá, amikor megszólalt.
- Ennyire rosszul főznek felétek? – ha így van, akkor még inkább érthető, hogy apa miért is próbál mindig hazaérni vacsorára, vagy miért próbál kaját magával vinni a munkahelyére. Általában csak akkor nem szokott ebédet vinni magának, ha tudja valakivel ebéd időben fog találkozni és így a kantinban fog enni, vagy éppen máshol.
- Jól hangzik, ha gondolod, akkor menj előre, addig én megvárom a képeket. – egyezek bele a hotdogba, ha így tesz, akkor miután elkészülnek a képek kérek egy tollat és az egyik hátuljára ráfirkantom az alábbit „A gardedám és a két jómadár, vagyis Mr. Cukiság, Bluebell & Joe.” Még a poén kedvéért majdnem firkantok rá egy-két szívecskét is, de aztán rájövök arra is, hogy talán nem venné poénnak és teljesen félreértené, pedig semmi olyan nem áll szándékomban. Helyette végül csak a dátumot firkantom fel az egyik sarokba. Talán még később egy kedves emléket fog felidézni neki ez a kép, én legalábbis örömmel fogok visszagondolni a nyár eme napjára is és nem csak panda miatt. Miközben elindulok megkeresni őt az ételárusoknál, aközben kicsit legyezgetem a képet, hogy megszáradjon a tinta és ne kenődjön el a fényképhátulján az írás.
- Meg is vagy. – ha addigra kikérte a hotdogokat, akkor elveszem tőle az egyiket és elindulok a padok felé, hogy leüljünk, ha esetleg már ült, akkor csak lehuppanok mellé vagy vele szemben attól függően, hogy hol is van hely és magam elé húzom az ételt, ha esetleg kért krumplit is, akkor abból is csipegetek mellé. Idővel pedig elé tolom a fényképet. – Emlékbe. – teszem hozzá egy teljesen hétköznapi mosoly kíséretében, azt meg remélem, hogy nem most, hanem csak később fogja kiszúrni az írást, vagy hát igazából most is észreveheti, legalább látni fogom a reakcióját.
- Itt nőttél fel? – kíváncsian pillantok rá. Természetesen két falat között beszélek, hiszen az illemet én is ismerem és egyébként is utálom, ha valaki teleszájjal beszél, így én is csak az után szólalok meg, hogy lenyeltem a falatot.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Áh! Majd kifaggatom Apádat! Biztos leesne az álla, ha elé állnék ezzel a szándékkal!- elnevetve magam pillantottam felé. Természetesen sosem tennék ilyesmit, de már csak a téma kedvéért is el kellett játszani a gondolattal, hogy talán megtennék ilyesmit.
Akár el is gondolkodhatnék azon, vajon fel akar e szedni magának, hisz hasonló mód kezdett el viselkedni, mint mikor a támaszponton a gondjaimra bízták.
Meglehet, nem kellett volna megvallani azt sem, hogy miért nem tudtam megjegyezni a nevét. Meglehet egyszerűen csak mennem kellett volna a barátnője által használt névnek, és megmaradni amellett, már csak azért is, mert kevésbé lenne kellemetlen érzés, s azt az érzetet keltené, bizony figyeltem arra amit mondott.
Bár nem állt szándékomban imponálni.
A büntetés egy elég furcsa dolog volt, mit nem mindig szeretett az ember elvállalni. Nem szerette senki sem, s meglehet akadt pár apróság az egészben, mellyel nem igen akarnék újjat húzni, s talán, hagynám annyiban, ám volt abban valami amit kérdezett, hisz tényleg akadtak olyan dolgok, amikért megérte kockáztatni, és büntetést vállalni.
-Vannak dolgok, amikért megéri. - lehajtott fejjel, s a földnek szegezett tekintettel dörgöltem meg tarkómat, míg mosoly kúszott az emlék végett, miért egyszer önként és dalolva vállaltam büntetést. - Egyszer kiszöktem egy lány miatt. Találkozni akartam vele… - zsebembe ejtettem szabad kezem, míg a másikban a maci pihent, s oldalvást rá pillantottam.- Minden pillanat megérte.
A medvét nem akartam otthagyni sehol sem, szóval eldöntöttem, hogy jönni fog velünk mint harmadik kerék, és behuppan középre, hogy semmi esetre se tudjon megszökni a magasból, a sebességnek köszönhetően.
-Nem lenne olyan mázlim, hogy nyerjek még egy ilyet, meg az nem lenne ugyan olyan. Megtenném, hogy ne légy szomorú, és ne árulj be apádnak… - összepréseltem ajkaim, s olyan képet vágtam, mintha teljesen komolyan gondolnám szavaim, de valójában erről egyáltalán nem volt szó. Megszerezném, csak azért, hogy jó véleménnyel legyen az egészről, és… nos talán azért is, hogy ne rossz emlékekkel térjen haza erről a helyről. De az alap elképzelésem az volt, hogy a medve megmarad, és nem kell ismételten megnyerni egy ugyan ilyet.
Beszéltünk cseppet arról is, miért csinálom ezt az egészet, s meglepő módon, hamar rátapintott az egész lényegére.
- Segít. De ezzel mind így vagyunk. Van egy célunk. Kinek ez, kinek az. - persze meglepődtem rajta, hogy emlékezett az álmomra. - Emlékszel? Nem gondoltam volna! - kihúztam magam, büszkén, s mellé társult egy csibészes mosoly arcomra, mi szép lassan kiszélesedett. Szerettem mély benyomást tenni másokban, s az külön bók volt, hogy erre egy lány is emlékezett, és nem csak azért hallgatott végig, mert ez volt az elvárás, vagy épp az illem diktálta úgy.
Őszinte álom volt, őszinte reakciókkal, s ezt, ha akarnám, akkor sem tudnám megváltoztatni. Mondjuk nem mintha akarnám.
Aztán mikor sorra kerültünk, beültettem a medvét középre, csak azért, hogy ne tudjon elveszni, megszökni onnan, aztán mikor a lány is beszállt, hát karom átvetettem a medvén, s meglehet csak véletlen, vagy épp ösztönös reakció volt, mikor kezem a vállára siklott.
Aztán ránk csukták a biztonsági kart, s hamarosan meg is indultunk, hogy aztán nevetve, s őszinte jó szórakozással üljem végig az egészet, s a megfelelő helyen pofa vágás, következett, ha egyszer már képet készítettek.
Leszállva mosollyal képemen vettem magamhoz a medvét, majd nyújtottam kezem, hogy segítsek kiszállni neki onnan, hogy aztán rábólintsak a képek dolgára.
Annyira  talán nem voltak rémesek azok a képek, így aztán nem is ellenkeztem irántuk, bár igényt sem tartottam rájuk. Mondjuk a várakozás cseppet felőrölhetne, ám még is türelmesen álldogáltam ott a képet várva.
-A tükörterem nem rohan el… De ehetünk valamit! Jó lesz kicsit mást enni, mint az ottani kosztot! - elmélkedtem. Ilyenkor mindig hiányzott az otthoni koszt, és az elkényeztetett kölyök élet, de tudtam, ha nem török ki onnan, sosem lesz belőlem senki. Legalább is önerőmből biztos nem.
-Mit szólnál egy hot-doghoz?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?

Szívesen visszakérdeztem volna, hogy akkor miről is van szó, de inkább nem tettem. Talán már csak dacból se, hiszen ő direkt nem folytatta, én pedig már csak azért se kérdeztem vissza, hiszen ő esélyesen erre számított.
Mosolyát viszonoztam, aztán kicsit megingattam a fejemet.
- Nos, ha erről van szó, akkor bármikor szívesen látlak és leszek az, aki ellátja a bibidet. – direkt fogalmaztam úgy ahogy és pimasz mosolyt is megnyert mellé, miközben őt fürkésztem és egymás mellett sétáltunk. – Címet vagy telefonszámot szeretnél? – természetesen ezzel is csak kicsit húzni akartam őt, vagy cukkolni. Magam sem tudtam igazán, egyszerűen csak úsztam az árral, de az meg se fordult a fejemben, hogy esetleg félreérthető ilyesmit kérdezni.
- Ha egyszer megpróbálod, akkor majd megtudod. – ártatlanul megrántottam a vállaimat, hiszen magam sem tudtam, hogy minek is gondolnám. Szerintem ez attól is függene, hogy mikor és miként is hozakodna elő a dolgokkal. Ha egyszer lesz bátorsága, vagy késztetést érez bármi hasonlóhoz, akkor majd eldől, hogy miként is lesz.
Nem számítottam ennyire heves reakcióra, arra vonatkozóan, hogy felajánlottam neki, hogy kifizetem, vagy meghívom a pandáért cserébe valamire. A felcsattanása eléggé meglepett és össze is zavart, ami könnyedén ült ki arcomra és automatikusan kicsit védekezően fel is emeltem a kezemet magam elé. Talán ő kicsit túljátszotta ezt a szerepet és ezért is reagáltam így rá, magam sem tudom. Végül csak szomorú kiskutyapillantást kapott bocsánatkérés gyanánt, és ahogy ő, úgy én is elengedtem ezt az egészet.
Figyeltem a reakcióját és a mosolyával könnyedén elérte azt is, hogy a korábbi dolog ellenére is ismét mosolyra görbüljenek az ajkaim.
- Volt már olyan, amikor úgy érezted, hogy szívesen vállalod valamiért a büntetést, mert annyira vonzott? – kíváncsian figyeltem a vonásait, tényleg érdekelt volna az, hogy pontosan miért is kapott büntetést, de egyelőre inkább nem kérdeztem rá. – Szabálykövető, de nem végletekig. – legalábbis a szavai alapján erre tudtam következtetni. Apa biztosan örülne, ha én is ilyen lennék, de én fiatalabb koromban gyakran úgy fogtam fel a dolgokat, hogy azért vannak a szabályok, hogy kicsit áthágjuk vagy teszteljük mennyire is lehet kitolni a határokat olyan téren. Nem mintha most annyira idős lennék, de azért szerencsére kicsit komolyodtam én is, de még mindig néha szeretem a határokat feszegetni ilyen téren.
Szavainak köszönhetően elnevettem magam és mosolyogva sétáltam mellette.
- Pontosan, vagy nyerhetnél helyette másikat, ha egyszer csak elhagynád. Túlzottan is tetszetős ajándék ahhoz, hogy csak úgy lemondjak róla. – arról nem is beszélve, hogy kellemes emlékre fog emlékeztetni, amikor majd rápillantok. Mert a tette az volt, ahogy a társasága is egészen kellemes volt, pedig féltem attól, hogy pontosan annyira lesz kínos és merev, mint amikor legutóbb láttuk egymást, erre tessék. Most meg olyan, mintha mosoly örökre arcán ragadt volna.
Kicsit megilletődtem, amikor a karját körém fonta abban a pillanatban, ahogy neki estem, hála annak, hogy valaki hátulról meglökött. Pár pillanatig lopva pillantottam fel rá, majd amikor kapcsoltam, hogy mennyire is közel állunk egymáshoz és netalán kicsit félreérthető is az egész, akkor sietve léptem hátrébb elhúzva a kezemet is mellkasáról.
- Gondolom az is segít kitartani, hogy van egy célod, mármint hogy végre repülhess, nem? – kíváncsian pillantottam rá, hiszen még rémlett miként is mesélt ott a bázison az álmáról. Még most is képes volt az emlék mosolyt csalni az arcomra. – Amikor meséltél az álmodról, akkor annyira másabb voltál. – vallom be, hiszen az is igaz, hogy most civilként is másabb, mint ahogy ott viselkedett, de akkor is. Ott mintha pár pillanatra a kicsit eltűnt volna a felöltött maszkja és látszott rajta, hogy mennyire is vágyik arra.
- Ahh, értem. – csak ennyit reagáltam arra, amit mondott és mivel ő nem kérdezett, most kis időre én is némaság mellett döntöttem, hiszen hamarosan ránk került a sor. Sietve másztam be a túloldalra, majd elmosolyodtam, amikor a pandát berakta közénk. Kényelmesen elhelyezkedtem, amikor is ránk csukták a biztonsági rácsot, az viszont meglepett amikor finoman átkarolt, mire csak lopva pillantottam irányába, aztán pedig a kezét mögöttem pihentette.
A hullámvasút alatt természetesen minden volt, sikítás, nevetés, volt olyan, amikor kezemet a magasba emeltem, vagy éppen kapaszkodtam. Nagyon is élveztem, amikor pedig vége lett a körnek, akkor sietve szálltam ki, ha esetleg a kezét nyújtotta, akkor elfogadtam.
- Gyere, nézzük meg, hogy készült-e fénykép. – ha pedig kivételesen nem dugta egyből zsebre a szabad kezét, akkor megfogtam és magammal húztam a megfelelő irányba, mintha csak attól tartanék, hogy a tömeg elsodorhat egymástól. Pedig nem lett volna nehéz kiszúrni őt, főleg, ha azt is figyelembe veszem, hogy a panda még mindig nála volt. Az árus azt mondta, hogy pár percet még várni kell, mire szembe fordultam vele és hirtelen nem is kapcsoltam, hogy még mindig fogom a kezét, ha volt rá lehetőségem.
- Szóval hogyan tovább? Jöhet a bújócska a tükörteremben, vagy inkább ennél valamit, vagy más merre mennél? – hangom dallamosan és boldogan csendült, ha pedig közben szóltak, hogy készen vannak a fényképek, akkor elengedtem őt és kíváncsian kezdtem el keresni magunkat, míg nem egy-két képen ki is szúrtam, hogy rajta vagyunk és felé mutattam, hogy ő vajon mit is szól hozzá.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Nem. Nem erről van szó. - inkább nem mentem bele, bár tudtam, úgy is megfogja majd tenni, és visszakérdez, ám még sem folytattam.
Helyette csendesen mentem egy darabig, majd  mikor előhozakodtam a szerintem helyes megszólítással, ő már is ellenkezett, mintha csak feleslegesen próbálkoznék.
-Nem tudom. Akármivel! - mosoly suhant át az arcomon. - Minden doki jobb lehet, mint egy kezdő Felcser.
A gondolat egy pillanat múlva fintort csalt az arcomra, hisz tényleg volt pár kellemetlen élménye mindannyiunknak a kezdő felcserrel kapcsolatban, mintha nem is az ő számára találták volna ki az egészet, és nem lenne több egyszerű kontárnál.
-Érnék vele valamit? Bóknak vennéd, vagy úgy éreznéd tolakodó zaklatás, amit elkövetek? - az igazat megvallva, magam sem tudtam, vagy épp csak nem akartam végiggondolni az egészet.
Megszereztem neki a medvét, s persze nem akartam érte cserében semmit.
Nem vártam, hogy kifizesse, vagy meghívjon érte valamire.
-Megakarsz sérteni? - csattantam fel, mintha csak valóban megsértődtem volna, s igyekeztem aszerint is cselekedni, s sértett képet vágtam, ám valójában nem éreztem eképpen.
Azért, hogy benne is realizálódjon, hát megingattam fejem, aztán tovább nem is akartam foglalkozni a szavaival. Nem akartam, hogy kifizesse, ahogy azt sem, hogy valamivel meghálálja.
Bár… még is eszembe jutott valami, ám még is megtartottam magamnak, s majd a kellő időpontban szépen előkapom, és bevágom az egészet a lehetőségek közé.
Ecsetelésére, miszerint nem tűnök szabályszegőnek, mosoly suhant át arcomon, aztán lehajtottam fejem, s úgy pillantottam fel rá.
-Tényleg makacs vagyok.- nevetés harsant, aztán mosolyom sokáig ott virított képemen. - Nem szeretek büntetést kapni, de pár alkalommal már volt benne részem. Betartom a szabályokat, amíg értelmét látom. - megvontam a vállam, s míg a medve ott pihent a hónom alatt, még vetettem rá egy futó pillantást.
-Ő túl puha, és törékeny ahhoz, hogy magára hagyjuk valahol. A végén még elviszi valaki illetéktelen, és akkor kereshetjük mindenfelé. - mindezt persze olyan komolyan mondtam ki, mintha valóban sajnálnám ez a darab plüssöt, ha netán eltűnne egy óvatlan pillanatban.
A sorban álldogálást türelmesen viseltem. Eleget kellett álldogálnom a napok, s hónapok folyamán ahhoz, hogy némiképp hozzáedződjek ezekhez az apróságokhoz.
Kicsit közelebb kerültek hozzánk, miközben elballagtak mellettünk, löködtek, hisz elég tömöttek voltak a sorok, de még sem zavart annyira.
Mikor aztán nekem jött, kezem automatikusan siklott a derekára, s tartottam meg, nehogy véletlenül elessen, s megüsse magát, vagy épp mind a ketten elessünk, s netalán átgázoljanak rajtunk.
Mikor elengedte mellkasom, én magam is hasonlóképpen tettem.
-Nem tudom. Meglehet, hogy néha elgondolkodtam rajta, megéri e ilyesmit tennem. Kínozni magam. Aztán rádöbbenek, hogy ha egyszer már elkezdtem, végig kell mennem azon az úton. -megvontam a vállam, hisz rá kellett jönnöm valóban szeretem.
Rengeteg szenvedtetés, és megpróbáltatás ellenére is ragaszkodtam hozzá.
-Nem igazán. Ha eltávon lennék, akkor otthon lennék a családommal. - elmosolyodtam egy pillanatra, aztán mentem tovább a többiekkel együtt, továbbra is tartva a medvét. - Inkább olyannak hívnám, mint egy szabadnap.
Mikor végre sorra kerültünk, engedtem magamnak egy mosolyt, előre engedtem a számunkra következő kocsiban, majd betettem a pandát középre, én magam pedig a szélére ültem, míg ránk csukták a biztonsági reteszt, majd felemeltem karom, s finoman átkaroltam, majd válla melletti korláton pihentettem, s akkor is ott tartottam, mikor lassan megindult velünk a szerelvény.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


- Igen, miért nem néznéd ki belőlem? – álltam a pillantását és kíváncsian fürkésztem őt. Vagy csak azt gondolná, hogy inkább szívrohamot okoznék ott is annak köszönhetően, hogy először mit is viseltem? Nem gondoltam komolyan ezt, de azért viccből majdnem kimondtam, viszont még időben a nyelvemre tudtam harapni. – Még nem vagyok orvos, így a másik megszólítás se lett volna helyes. – komolyan csendült a hangom, de aztán elnevettem magam annak köszönhetően amit mondott. – Ez igazán édes, de mivel is érdemeltem ki annyira a bizalmadat, hogy már most is rám bíznád az életedet? – játékosan elmosolyodtam, kicsit már-már pimasznak is nevezhető volt az, ahogyan fürkésztem őt, miközben a boldogságtól sugárzott a pillantásom és az arcom is.
Beszélgetés haladt a maga medrében, még ha meg is lepett azzal, hogy a nevem miatt gondolkodott el annyira, mert nem rémlett neki. Pedig simán hívhatott volna Bellsnek is, mint ahogy a barátnőm tette előtte.
- Nem, vagyis a szememben biztosan nem, de csak akkor nem, ha őszintén is gondolnád ezt és nem csak azért mondanád, hogy hízelegj vagy célt érj vele. – kicsit oldalra billentettem a fejemet, miközben álltam a pillantását és az se kerülte el a figyelmemet, hogy kicsit felvonta a szemöldökét. Bár fogalmam sem volt arról, hogy milyen célt is akarhatna érni, de mielőtt egyáltalán elgondolkodhattam volna ezen, azelőtt máris megfogta a kezemet és magával húzott így ejtve a másik témát is. Még lopva Clara felé pillantottam és intettem neki, amikor találkozott a pillantásunk, de még valami idiótaságot csinálhatott volna sietve fordultam vissza, hogy nehogy orra bukjak.
Mikor viszonzásra lelt az ölelés a panda megszerzését követően, akkor elmosolyodtam, majd végül még egy puszit is bezsebelhetett az önzetlen tennének köszönhetően. Nem számítottam volna arra, hogy képes lesz megnyerni nekem ezt, tekintve azt is, hogy legutóbb milyen sietve hagyott magamra.
- Ha gondolod, akkor megadom az árát. – nem azért, mert úgy gondoltam, hogy ne tudta volna kifizetni azt a pár lövést, hanem egyszerűen csak nem akartam adósa maradni. Meg kicsit furán hatott, hiszen általában a párok szoktak ilyet csinálni, mi meg nagyon nem voltunk egy pár. Még a barát szó is furán hatott, ha rápróbáltam volna húzni az ismeretségünkre. – Vagy meghívlak cserébe valamire. – tettem hozzá sietve, mert azért picit zavarban voltam annak köszönhetően, hogy csak úgy megnyerte nekem.
- Mert parancsot teljesítettél és nem tűnsz olyannak, aki szabályszegő, lázadó lenne. Meg talán amiatt is, mert azt láttad helyesnek és szerintem nehéz téged eltéríteni attól, ami megfordul a fejedben vagy helyesnek vélsz. – kicsit játékosan még meg is böktem a homlokát.-  Na meg hallva milyen büntetések járhatnak szabályszegésért, valahogy megértem, hogy nem akartál kockáztatni… - megrántottam a vállaimat, mert esélyesen kicsit megeredt a nyelvem, de ezek lettek volna a tippjeim. – Valamelyik tippem bejött, vagy nagyon tévúton járok? – kíváncsian fürkésztem őt egy édes mosoly kíséretében, miközben magamhoz öleltem a plüsst, mintha csak egy kisgyerek lennék.
Újra elnevettem magam azon amit mondott és kicsit még a fejemet is megingattam.
- Azt hittem nem szereted a harmadik kerék dolgot, vagy úgy gondolod, hogy jól jön egy ilyen cuki gardedám? – persze, hogy ugrattam őt és a kihívó pillantásom amivel megjutalmaztam őt csakugyan ezt erősítette. Elvesztem rövid időre az engem fürkésző kékségben, amikor viszont a pandáért nyúlt, akkor odaadtam neki és kíváncsian fürkésztem azt, hogy miként is méregeti. Kuncogásban törtem ki a bohóckodásának köszönhetően és ragyogott az arcom a boldogságtól.  Kicsit nehéz volt megszólalnom annak köszönhetően, ahogy játszott vele.
- Szuper! – csak ennyit mondtam és mellette bandukolva követtem őt, félúton átadtam neki a pandát és hálásan pillantottam rá.
- Még nem tudom, vagy sürgősségin szeretnék elhelyezkedni, hogy ott legyek a sűrűjében, vagy pedig sebész. – kisebb habozást követően szólaltam meg. – De még nem tudom milyen sebész lennék szívesen. Ezért is jó a rezidensnek lenni, mert annak köszönhetően bepillantást nyerhetünk a legtöbb osztályra, így az segíthet dönteni. – időközben be is álltunk a sorba és mosolyogva figyeltem az embereket, vagy éppen a hullámvasútat, amerről a sikítások hangja szállt felénk. Nagy volt a tömeg, ahogy cserélődtek az emberek és kicsit meg is löktek, minek köszönhetően neki koccantam.
- Bocs, meglöktek. – mondtam sietve, mielőtt még félreértené és egy félszeg mosolyt is kapott a szavaim mellé, sietve húztam el mellkasáról a kezemet, amivel az ütközést akartam tompítani.
- Sose tartottál attól, hogy esetleg nem neked való a katonaság? Hogy túlzottan nagy falat lesz? – kérdőn pillantottam rá, mert néha nekem megfordult ez a fejemben, hogy vajon mi lesz akkor, ha ráébredek arra, hogy nem fogom bírni azt a nyomást, ami orvosként fog rám nehezedni.
- Amúgy most eltávon vagytok, vagy ez teljesen másabb? – közben haladtam előre a sorral, mert hiába volt apám parancsnok, attól még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy miként is működik az ottani rendszer.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


-Orvos leszel?- csodálkoztam rá, s közben már kerekedett a mosolyom is.-Nocsak! Akkor a kisasszony nem is volt megfelelő megszólítás!-egy pillanatra felé fordultam, s háttal tettem meg pár lépést.-Mindenképpen tudni akarom melyik kórházba kell mennem, hogy tökéletes ellátást kapjak!-mosolyom már-már pimasz élt kapott, s hiába tudta az elmém, hogy mindez talán nem helyes, és illendőnek sem nevezhető, s meglehet a srácokkal eltöltött idő csak rontott az egészen, még is úgy éreztem, ezt meg kell tennem, s a szavak kimondásra kerültek.
Meglehet, épp időben fordultam vissza, mielőtt még nekimentem volna valakinek, s csaptam zsebre kezeim.
Aztán be kellett vallanom mi is zavart annyira, mire kinevetett, s valljuk csak be, teljesen jogosan tette, hisz elég gyerekes módon viselkedtem, de végén csak meglett az a kék, amire választ kerestem!
Eltekinteni attól, hogy kinek a lánya, meglehet, csak abban az esetben tudnék igazán, ha nem az ő keze alá tartoznék. Meglehet, akkor kicsit egyszerűbben menne, de még is úgy gondoltam, lehet kellene tennem egy próbát, ám még is hangzatos szavak nélkül hagytam az egészet.
-Meglehet, de nem lennék túl illetlen, ha azt mondanám néhány formásabb idom képes elvonni a figyelmem?-felszaladt szemöldökkel pillantottam felé, s persze eszembe jutott azaz egy szál, mit a fülem mögé tűrtem, s szívesen rá is gyújtottam volna, ám megmaradtam azon pillanatnál, mikor azt inkább otthagytam.
A nyújtott kezet elfogadtam, határozottan szorítottam meg néhány pillanatig, majd a sor eleje felé pillantottam, aztán megmutattam mi is az ami igazán vonz, ám a következő pillanatban már megfogtam a kezét, s szinte választ sem várva húztam magammal, s megszereztem számára azt az áhított dolgot, mire annyi zsetont elpazarolt már.
Mikor aztán megölelt, egy pillanatra meglepődve mozdulatlan maradtam, majd rövid ideig viszonoztam azt.
-Valóban? Miért tettem? - valóban elkapott a kíváncsiság, miért gondolja úgy, tudja mit miért is tettem akkor. Meglehet, valóban átlát az egész történésen, és én becsülöm alá a meglátásait, vagy egyszerűen csak elbeszélgetett róla az apjával, kinek társaságában ha civilben is találkoznék bármerre, nem tudnék elkövetkeztetni, és nem aképpen viszonyulni hozzá, mint mikor egyenruhát viselünk.
-Nézd… most hogy szereztünk egy harmadik kereket, nincs az az isten, amiért kihagynék egy ilyen lehetőséget. - széles mosoly költözött arcomra, s úgy emeltem rá kékjeim, aztán egy pillanatra kicsit jobban megszemléltem magamnak azt a bizonyos medvét.
Egy pillanatra elvettem tőle, kifeit feljebb emeltem, hogy az arca egy vonalba kerüljön az enyémmel, majd oldalra billentettem fejem, s összeszaladt szemöldökkel farkasszemet néztem az üveges tekintettel.
-Azt mondja kibírja! Nem fog sikoltozni...Te hogy látod? - felé fordítottam a mackót, felemelve karját, mint egy tisztelgésre, s úgy tartottam egy darabig, majd nem sokkal később már vissza is szolgáltattam azt, hisz előbbi pusztán költői kérdés volt csupán.
-A hullámvasút tökéletes! A tükörterem megmarad a végére. - ha benne volt, hát megindultam a hullámvasút irányába, zsebembe ejtve kezem, ám ha nehezen bírt a medvével, akkor elvettem tőle, s hónom alá csapva vittem tovább én magam.
-És miféle Orvos leszel?

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Elgondolkoztam a válaszán, mígnem végül bólintottam egy barátságos mosoly kíséretében.
- Ahh értem, így már érthető az is, hogy miért vonz. – korábban sose voltam még tükörteremben, így emiatt se tudtam elképzelni azt, hogy miért is vonzotta őt.
Kíváncsian hallgattam azt, amit mondott és kicsit el is húztam a számat a nem tetszésemet kifejezve ezzel is. Nem is gondoltam volna azt, hogy akár apa is képes lehet ilyen borzalmas dolgokra kényszeríteni másokat, de gondolom másként nem tudnának ennyi férfit fegyelemre kényszeríteni.
- Csodálom, hogy mindennek ellenére is ennyire elhívatott vagy. Még kész szerencse, hogy orvosi pályán semmi ilyen nincs, nem biztos, hogy ilyenek ellenére is kitartanék. – természetesen ott is vannak kevésbé szép dolgot, de ilyen büntetések nincsenek. Igaz, ott összevéreznek, lehánynak, és még sorolni lehetne a végtelenségig a dolgokat, de mindennek ellenére is reméltem azt, hogy egyszer nagyszerű orvos lehetek és sok emberen fogok tudni segíteni.
Láttam a zavarát, mire kérdőn pillantottam rá, hogy ne kéresse magát és árulja el, hogy miről is van szó. Amikor viszont meghallottam, akkor könnyedén törtem ki nevetésben.
- Csak ez? Amúgy meg két dolog. – kezdek bele miközben őt fürkészem a sorban állva. – Nem tudnál eltekinteni attól, hogy kinek is a lánya vagyok? Csak egy lány vagyok a sok közül és nem a parancsnok lánya. – kicsit kérlelően csendül a hangom, mert nem akarom azt se, hogy ez befolyásolja őt. Tekintsen rám úgy, mint bárki másra tekintene, de tényleg. Nem vágyom különleges bánásmódra. – Másodszor pedig jobban hangzott volna, ha azt mondod, hogy netalán egy illetlenül öltözött lány vonta el a figyelmedet a névről, legalábbis szerinted úgy volt öltözve. – játékosan meg is böktem a mellkasát, ugyanakkor a pillantásomból és mosolyomból könnyedén kiolvashatta, hogy csak játszadozom vele és egyáltalán nem gondolom komolyan, hogy én erre vágytam volna. Egyszerűen csak tényleg jobban hangzott volna. -  Bluebell vagyok, örülök a találkozásnak Joe. – kezemet nyújtottam felé, mintha csak most találkoznánk először. Reméltem, hogy elfogadja, tekintve hogy szerettem volna, ha tiszta lappal indulunk és nem úgy tekint rám a továbbiakban, mint a parancsnok lányára.
- Ha lesz még kedved, akkor kipróbálhatjuk. – vetettem fel, mert még én se ültem rajta, de szívesen kipróbáltam volna még azelőtt, hogy evésre vagy ivásra adnám a fejemet.
Kíváncsian pillantottam a barátnőm felé, majd amikor meghallottam a kérdését, akkor megrántottam a vállaimat, de mielőtt válaszolhattam volna máris megfogta a kezemet, amivel eléggé meglepett, viszont mindennek ellenére is követtem és nem ellenkeztem. Kíváncsi voltam, hogy mi is jutott eszébe.
- Azt a nagyot. – böktem a nagy panda felé, ami legalább combközépig ért még nekem is, legalábbis ránézésre ezt tippeltem. Végezetül meglepetten néztem rá. – Komolyan ezt akarod? – nem értettem, hogy hirtelen mi ütött belé, de mosolyom a fülemig ért, ami egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tesz a tettével. Kíváncsian figyeltem, hogy miként is céloz és sorra el is találta azt, ami kellett. Amikor a plüssel elindult felém, akkor még szélesebb lett a mosolyom, majd könnyedén libbentem közelebb hozzá, hogy megöleljem, már amennyire a pandától tudtam.
- Köszönöm, ez igazán kedves volt tőle, de nem kellett volna. Lehet nem tetszett a karót nyelt éned, de értem, hogy miért viselkedtél akkor úgy. – édesen csendült a hangom, majd kapott egy puszit az arcára is, mielőtt elengedtem volna őt és elvettem volna tőle a macit.
- Van még kedved felülni rá, vagy inkább máshova mennél? Akár magunk mögött hagyhatjuk ezt a helyet is, ha ahhoz több kedved lenne. – aprót alsó ajkamba haraptam, miközben a barnáim elvesztek a kékjében. – Vagy ha akarod, megpróbálhatunk elbújni pandával a tükörteremben, hogy legyen mit megtalálnod. – kicsit talán ugrattam őt, de ez inkább játékosság volt a részemről, mintsem más célt szolgált volna, miközben a mosoly egy pillanatra se tűnt el. Egyértelmű volt, hogy kezdem jól érezni magam a társaságában.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Nem szokásom általában ez a viselkedés, most még is úgy éreztem, elő kell vennem azt az énem, mit belém neveltek, s jómodorhoz illően, csak akkor beszélni ha kérdeznek.
Meglehet, ha sikerülne elfelejtenem, hogy a Parancsnok lánya, másként állnék hozzá, s nem egyszerűen csak pár szavas feleleteket tudna kihúzni belőlem.
Hamar belementem a dologba, talán meglehet untam már az ittlétet, s szívesebben vinne másfelé a lábam.
Ez az invitálás pedig üde szinfolt is lehet a napban, tekintve, hogy még mennyi minden várat magára.
-A kihívás miatt. Megkeresed a kiutat, a másikat. Vagy a móka kedvéért.-magyaráztam, miközben rá emeltem tekintetem, s elmosolyodtam egy pillanatra. Mindig is kedveltem a tükörtermeket, s legalább olyan volt, mint egy varázslat.
-Kezdetben fogda...de nagyon kreatívak tudnak lenni. Mehetsz a mosodába, konyhára, de akár takaríthatod is a mosdót egy fogkefével.-elfintorodtam. Ez utóbbit találtam a legborzalmasabbnak mindközül.
Újabb kérdésére, mi aztán átcsapott kijelentésre megdörgöltem tarkómat,s zavart mosoly jelent meg arcomon.
-Általában jó a memóriám. Könnyen megjegyzek neveket, dátumokat...de... Bevallom, mikor bemutatkoztál nem figyeltem. Jobban érdekelt a saját nyomorom, és nyakik piszkosságom, mint sem a Parancsnok lányának a neve.-magyaráztam, s mikor beálltunk a sorba, elcsendesedtem egy pillanatra.
Nem is volt olyan nehéz kimondani, mint ahogy azt én gondoltam első pillanatban.
Végigtekintettem a körülöttünk elhaladó embereken, kik vattacukorral, és egyéb vásári finomságokkal megrakottan suhantak el mellettünk néhány pillanatra, aztán az újabb kérdésre a hullámvasútra mutattam.
-Azt kipróbálnám. Ekkorán még nem ültem.-jegyeztem meg, aztán ráemeltem kékjeim, miközben fejemmel a barátnője felé böktem.
-Sosem szerettem harmadik kerék lenni...Te hogy viseled? Vagy lehet pont ezért lőttél olyan bénán? De tudod mit?!-körbepillantottam, megfogtam a kezét, s magam után húztam.
Visszavezettem arra a helyre, ahol lövöldözni lehetett, s előszedtem egy érmét a zsebemből.
-Melyiket akartad?- közben már ki is fizettem a pénzt, s felvettem a szabad puskát, kicsit jobban benéztem a célkeresztet, s mivel ezeket általában megbabrálják, hogy ne legyen olyan pontos, gondoltam kicsit jobban oda kell tennem magam.
Ha megmutatta melyik plüssöt szeretné, akkor bólintottam, célbavettem, s mivel Fortuna is kegyesnek bizonyult, el is találtam a medvét, mit aztán át is vettem, s mosolyogva nyújtottam át neki.
-Kárpótlás a hogy is fogalmaztál? Karótnyelt viselkedésemért!-mosolyom kitartó volt, még akkor is, hogyha elvette a plüssöt.
Persze ha nem akart velem jönni, és ragaszkodott a barátnője társaságához, akkor ottmaradtunk a körhintánál.
Ha pedig velem jött, hát ott virított nála a medve, mit annyira megakart nyerni.

Belegondolni abba, a bizonyos apróságba, mi mindegyikünk fejében megfordult már, talán nem is egy alkalommal, s újra és újra végigpörgeti magában, mi lenne ha….?


Mosolyogva pillantottam rá, miközben kicsit oldalra billentettem a fejemet és alig hallhatóan még kuncogtam egyet azon, amit mondott.
- Ha így van, akkor jobb ha felkötöd a gatyádat, mert nem lenne könnyű dolgot abban a pozícióban. – játékosan csendült a hangon, miközben álltam a pillantását. Nem voltam extrán bajkeverő, de azért megvoltak az ügyes-bajos dolgaim. Vagy éppen az, hogy olykor annyira belefeledkeztem egy-egy könyvbe, hogy volt már olyan, amikor majdnem még az úttestre is leléptem, de szerencsére még általában időben kapcsoltam, vagy volt olyan, aki megállított ebben.
Annak köszönhetően, hogy milyen hirtelenséggel hagyott magamra kicsit meglepett és egy pillanatra még végigpillantottam magamon, hogy netalán velem van-e gond, amiért ennyire menekülne a közelemből, de nem láttam különösebb okát. Egy egyszerű atlétát viseltem magasított derekú rövid gatyát és tornacipőt. Semmi extra nem volt az öltözékemben, mondhatni egészen hétköznapi volt, de lehet ő még ezt is a kihívó ruhák közé sorolná.
Miután átvettem a nyereményemet elindultam, hogy megkeressem a többieket, amivel semmi gond se lett volna, ha Clara nem dönt úgy, hogy idővel kerítőnőnek áll. Roppant kínos volt az, hogy miként támadta le a srácot. Tudtam jól, hogy csak jót akar, de olykor igazán bosszantó volt, hogy azt hitte mindenhol ott vannak a szikrák, ahol valójában nem is voltak, de nem tudtam ezért haragudni rá. Túlontúl is romantikus lelkű volt.
Kicsit meglepett azzal, hogy Joe milyen könnyedén belement a dologba és ez ki is ült az arcomra. Valahogy úgy gondoltam, hogy őt innen a világért se lehet elmozdítani.
Clara csak legyintett arra amit mondott és máris magunkra hagyott, hogy a pasijával foglalkozzon.
- Miért pont tükörterem? – törtem meg végül a csendet a percek múlásával, ha már azt mondta, hogy azt se becsülje le a barátnőm. Ők pár lépéssel előttünk sétáltak, miközben egy kisebb távolságot fenntartva Joe mellett haladtam.
Aprót sóhajtottam, amikor újra egészen szófukarrá vált és már éppen szóvá tettem volna, amikor is megjelent a semmiből az egyik barátja. Hagytam, hadd beszéljenek, kicsit távolabbról szemléltem az eseményeket, majd ahogyan a srác elköszönt a másiktól azon egyszerűen jóízűen kuncogtam és mosolyogtam, amit azért igyekeztem leplezni a kezemmel. Amikor visszasétált mellém, akkor újra elindultam a körhinta felé.
- Mi a büntetés, ha elkésel? – kíváncsian csendült a hangom, még ha addig még sok idő is volt, hiszen még csak koradélután volt, még addig van pár óra, hogy egyáltalán a nap a horizont alá akarjon bukni.
- Min töröd ennyire a fejedet? Mármint eléggé úgy tűnsz, mint aki azért nem beszél, mert valamire nagyon rá akar jönni, de szólj ha tévednék és valójában mindig ennyire csendes vagy. – barátságosan csendült a hangom, miközben beálltam a sorba, ami szerencsére nem volt annyira vészesen hosszú. A következő menetbe vagy az utána lévőbe biztosan fel fogunk férni a körhintára.
- Van még olyan, amit mindenképpen kiszeretnél próbálni? – fogalmam sem volt igazából, hogy mit is kellene mondanom, vagy kérdeznem, így egyelőre maradtam ennél. Kicsit zavarban voltam, hiszen megszoktam már azt, hogy általában beszédes egyedek vesznek körül. Tudom, azt is szokták mondani, hogy olykor elegendő egy jó kérdés és a beszélgetés beindul. Reméltem, hogy idővel itt is így lesz.