Idegesen túrok bele a hajamba, miközben a kormányt tartom, de a telefon szinte ráolvad a fülemre. Madelaine szeret az idegeimen táncolni, és némaságot fogadni, csak az a baj, hogy mostanában nem adtam okot rá, hogy ezt csinálja velem. Az életünk kezdett egyenesbe jönni, már a munkába is belevetette magát, igaz nem éppen a formális körülmények között, de magánrendelést bonyolított, és elvállalt néhány igen csak furcsa betegeket. Nem minden történetét jegyeztem meg, de az a srác kitűnt a tömegből, akinek drogproblémái voltak. Valami Sean, vagy Simon…istenem, hogy miért nem vagyok jó ezekben a fránya nevekben. Nem voltam féltékeny típus, nem volt okom rá, hogy kételkedjek benne, de az elmúlt pár hétben kezdett átmenni a munkamorálja egyfajta megszállottságba. A neten kutakodott, elfelejtette a közös programokat, és úgy éreztem, hogy titkolózik előlem. A múltját ismertem, nem feltételeztem, hogy valaki előbukkant volna onnan, ezért gyanakodtam arra a srácra. Random módon hívta fel az éjszaka közepén, már ott tartottunk, hogy veszekedést kellett provokálnom, hogy felfogja..hol van a határ a magánélet, és a segítségnyújtás között.
- Maddie…. – dörmögök az orrom alá, de nem változtat semmin. Nem akarja felvenni a telefont, és egész nap messengeren se láttam fent. Oda kellett volna küldenem az öcsémet, hogy nézzen rá, de nem tettem meg. Már lassan tíz órája nem volt elérhető. Reggel nem vettem észre rajta semmi feszengést, még kávét is csinált nekem a kórházba, hogy ne kelljen azt a szart innom.
- Vedd fel. – morranok fel, és bele kell taposnom a fékbe a piros miatt. A hangposta jelentkezik be. – Nem tudom, hogy miért nem akarsz látni, de kezdek aggódni. Ugye nem megint azon a betegen jár a kis eszed, mert akkor nem leszünk… - baszná meg, hogy megszakad a vonal. Elhajítom a készüléket, és elkanyarodok, de amint keresztbe állok, nem éppen akkor jön valami a másik sávból. Szépen manőverezek kifelé, de érzem, hogy valami nagyon rossz van előkészülőben…

~  ~308 ~ ★ ~

...

Szokták mondani, hogy az idő begyógyítja majd a korábban elszenvedett sebeinket. Rose Kennedy szerint: a sebek viszont ugyanúgy megmaradnak. „Idővel az agy, hogy megőrizze józanságát, szövetekkel vonja be a sebet és csökken a fájdalom, de sosem múlik el.” Én sem gondoltam ezt sosem másképp. Az elmúlt időszakban pedig jól megfigyelhetően még inkább a múltam egy bizonyos része köszönt vissza, miután megismerkedtem Simon Lynch történetével. Szinte mágnesként vonzott magához és kötött le minden téren az esete, ahogyan a munka is, ami a napok elteltével egyre inkább eltörölte és a magáénak uralta a magánéletem és a hivatásom közötti határvonalat. Egy részem sejtette, hogy mit válthat ki ez belőlem, míg a másik bizonyítani akart múltbéli önmagamnak. Jake nem egy alkalommal hívta fel a figyelmemet ezzel kapcsolatban és próbált hatással bírni rám, de minél nyilvánvalóbbnak tűntek egy kívülálló számára a dolgok, én annál jobban tagadtam a létezésüket. Segíteni akartam - ez járt a fejemben minden alkalommal, amikor találkoztam Simonnal. Meg akartam őt menteni attól, hogy ő is ugyanazt a hibát kövesse el, amit akkoriban Lance és amit én abban az időben még nem ismertem fel. Úgy éreztem több lépéssel előrébb járok és minél jobban mentek a beszélgetéseink, annál elszántabbá váltam általa. Nem láttam azokat az intő jeleket, amiket Jake viszont igen, hiszen úgy éreztem ennél jobban már nem is lehetnék, mint ahogyan most vagyok. Végre esélyt kaphattam egy soha meg nem történhetett lezárásra és csak annyit kellett tennem, hogy jobban odafigyeltem Simonra.
A megismerkedésünk utáni első telefonhívást ő maga tudta be a véletlennek, a másodiknál azonban úgy tűnt csak beszélgetőpartnerre volt szüksége. Olyanra, aki egy gyengébb pillanatában meghallgatja. A késői hívások viszont ezután abbamaradtak, így a bennem felmerült kételyek vagy aggodalmak is a háttérbe szorultak.
A mai ülésünket egy utolsó pillanatban közbejött program miatt másnapra beszéltem le vele, így mielőtt elindulhattam volna a város másik végébe, még azelőtt hazaugrottam egy zuhany és átöltözés páros lebonyolítására. Jake nem fogadott hívásait már csak a fürdőből kiérve veszem csak észre és egyből a fülemhez tartom vállammal a készüléket, hogy visszahívhassam, mire ezzel egy időben a csengő is megszólal. Az ajtót kinyitva viszont nem azzal a személlyel találom szembe magamat, akit vártam. A belőlem kikívánkozó köszönéssel Jake hangjára reagálok a telefonba beleszólva, de Simonnak is szólhatott volna.
- Mit csinál itt, Simon? Megbeszéltük, hogy csak holnap találkozunk újra. - Simon nem tűnik túlságosan ébernek, ez pedig arra késztet, hogy minél kevesebb lehetőséget hagyjak neki a bejutásra, ő viszont a kezét az ajtóra tapasztva akadályozza meg annak becsukását és engem is hátrálásra bír ezzel.
- Pont ez, hogy én ma akartam megbeszélni a problémáimat. - minden előjel nélkül kapja ki a kezemből a telefont, majd vágja azzal a lendülettel a sarokba. - Leülni!
- Simon.. - kezdenék bele, mire elővesz egy kést a zsebéből és egyenesen felém szegezi.
- Azt mondtam leülni! - a közelemben lévő széket remegő kézzel húzom ki a helyéről és foglalok helyet az utasítására, közben pedig próbálom minél jobban lenyugtatni magamat, hogy legalább a gondolataimat összeszedhessem a következő lépésem érdekében...

Általában nyugodt természettel vagyok megáldva, és kevés embernek sikerül kihoznia a sodromból, de azt hiszem, hogy ma ez sem igaz rám. Maddie-t megannyi alkalommal próbáltam sikertelenül felhívni, arról nem is beszélve, hogy az elmúlt pár napban a szokottnál is furábban viselkedett. Tisztában voltam vele, hogy kedvelte a szakmáját, és mindent megtett volna azért, hogy mindenkin segítsen, de az első szabály az orvoslásban, hogy nem tudsz mindenkin segíteni. A múltjában akadt egy pont, amiről csak később szereztem tudomást. Lance olyan célt adott az életének, amiért hálával tartozom, de ha még most is élne a faszi, akkor én magam nyírnám ki. Maddie egy lelkiismeretes nő, aki nem élvezte az édesapja, sem az édesanyja figyelmét, aztán belemenekült egy kapcsolatba, ahol szintén lábtörlőnek használták. Adott, amennyit csak tudott, de nem viszonozta senki a kedvességét. Miért hozom fel mindezt? Mert a plafonon van az agyam, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy felrobbanjak. A szeretete és a túlféltése a mai napon bontakozott ki. A srác olyan drogos volt, mint az exe és hatalmat gyakorolt a szőkeség felett. Nem állítom, hogy hibátlan lennék, nekem is bőven voltak jelöltjeim azon a bizonyos listámon, akiket az életemnél is jobban féltettem, pontosan ezért döntöttem úgy, hogy a nem tudom hányadik sikertelen kísérlet után megpróbálom utoljára. A kocsiban ülve a vérnyomásom az egeket veri, maximum a nyakamon kidudorodó éren keresztül lehet észrevenni, hogy valami nem stimmel velem.
- Maddie mi a helyzet? Mondj már valamit. – rivallok rá a telefonon keresztül, de csak azt hallom, hogy ajtót nyit és egy bizonyos Simon-t emleget, aztán megszakad a vonal.
- Mi a fene történt? – üvöltök, de csak a hangposta jelentkezik be, és ekkor már minden sejtem arra figyelmeztet, hogy perceim lehetnek hátra. Nem az életem a tét, hanem a drámai későn érkezés. A gázba taposva nem érdekelnek a piros lámpák, sem a közlekedési szabályzat, de aztán sikerül majdnem belemennem egy másik autóba és keresztülfordulok a sztrádán. Mélyeket lélegezni sincs időm, mert a kormány után kell kapnom, hogy tudjam tartani az iramot és ne csússzak bele az árokba. Ellentétes irányba kapkodom a kezeimet váltott tempóban, aztán kikanyarodok, de mögöttem már egy kisebb káosz uralkodik el. Valaki rám dudál, én meg bemutatok neki, mielőtt teljesen el nem hagynám a terepet. A visszapillantóban azért szemügyre veszem az eseményeket, hátha balesetet okoztam, de szerencsére senki sem ütközött össze. A lakásunkkal párhuzamos utcán haladok végig, és megkísérlem megtalálni a telefonomat is, de nem kerül a mancsom közé.
- Hogy az… - förmedek magamra, és az első szabad helyre be is parkolok az autóval. A kulcsokat a zsebembe mélyesztem, aztán elindulok a lépcsők felé, de a szomszédunk állít meg.
- Jake…egy szóra. – Jasper rendes srác, egy-két alkalommal kisegített már, de most még hozzá sincs kedvem.
- Igen? – torpanok meg a bejárati ajtónál, és a kezemmel támasztom meg, nehogy becsukódjon.
- Alice nem érzi jól magát, és az ágyból se tudtam kikönyörögni, esetleg ránéznél? – a két fogamat szorítom össze. Maddie vagy az életmentés…

~  ~482 ~ ★ ~

...

Felgyorsult másodperceknek tűntek azon pillanatok váltakozásai, amik a kopogástól az ajtó kinyitásáig vezettek. Az át nem gondolt elképzelés, hogy Jake áll az ajtó túloldalán - ellenére annak, hogy ő maga képes lenne segítség nélkül is betalálni - megkönnyebbülésként uralkodott el bennem, mely Simon láttán szertefoszló hamuvá válva szimbolizálta egyszersmind félelmemet. Nem értettem ittléte okát, sem a viselkedésében beállt erőszakosba forduló változását. Ő maga találkozásaink alkalmával mindig is stabilan kapaszkodott egy tervezett és számára jobb jövőképbe, melyet most mégis úgy tűnik váratlanul elszakítottak tőle.
Az utasítás nem volt teljesíthetetlen, de tudtam jól, hogy annak megtételével csak még közelebb sodor majd a szakadék széléhez. Lehetőségeket követnek átgondolatlan tervek a szökésemmel kapcsolatban, a sarokba heverő és összetört telefonkészülékre fókuszálok, jól elrejtőzött esélyeket keresek, de mindig visszatérek ahhoz, hogy ellene jelenleg a szavaimon kívül nincsen más fegyverem.
- Miért nem ül..ülsz le Simon, hogy beszélgessünk? - aprót fészkelődök a helyemen, közvetlenebb stílusra váltva vele, mely úgy tűnik megállásra készteti őt - egy darabig. Mert abban a pillanatban, hogy elfogadja és felfogja kérésemet, egyből visszatér elképzeléseihez. Néha úgy tűnik maga sincs tisztában azzal mit művel, máskor meg a kapkodó mozdulatai pontos tervekről adnak jelzéseket. Ez a kettősség pedig elég ahhoz, hogy a szívverésem ritmusát hevesebbé változtassa át.
- Most már szükséged lenne rám, mi? - csattan fel és még a fejét is ingatja mellé. - Nem..már nem lehet.. - a táskájából egy kötelet húz elő.
- Nem fogok sehova sem menni Simon. Arra nincs semmi szükség. - próbálnám lebeszélni, de olyan mintha meg sem hallana. Két csuklómat elkapva szegez a székhez, a magával hozott kést pedig számomra szem előtt tartja, hogy éreztesse velem továbbra is, hogy még mindig az ő kezében van az irányítás.
- Nem engedem, hogy újra manipulálj, ahogyan eddig is tetted. - kapja fel a kezébe a kést.
- Sosem tettem volna ilyet, ezt te is tudod. - kényelmetlenül mozdulok egyet, de a nyugtalanságom amúgy sem hagyott volna most hátra egyetlen kényelmes pontot sem.
- Ne hazudj nekem, könyörgöm! Mindent láttam. - élesebben szívja be a levegőt és bár azon vagyok, hogy minden szavára vagy mozdulatára koncentráljak, ami az előnyömmé válhat, egyszerűen túl zaklatottnak érzem magamat a torkomban dobogó szívverésemtől és a bizonytalan végkimeneteltől.
- Simon, kérlek beszélj hozzám. Mi az, amit láttál? Együtt megoldjuk. - a szavaim úgy tűnik megragadják a figyelmét, de ugyanakkor csökkenti is a közöttünk lévő távolságot és a kezében nyugvó kés szinte milliméterekre áll meg tőlem. Még ha nem is egyenesen rám irányítja azt, attól még képtelen vagyok elvonni róla a tekintetemet.
- Simon, kérlek.. - könnyek homályosítják el a látásomat, ahogyan felnézek az arcára, de kerüli a tekintetemet.
- Nem foglak bántani. Nem tudnálak. Nem mint ahogyan te tetted velem. - lépéseket tesz hátrébb és most először érzem úgy, hogy képes vagyok normálisan lélegezni. Még ha a mondatával teljesen össze is zavar...