Hiába tudhattunk magunk mögött a megismerkedésünket átívelő hónapokat attól a lényem egy része még mindig újdonságként élte meg és fedezte fel annak velejáróját, hogy milyen kötődni egy másik félhez. Nem tartoztam abba a típusba, akik a kapcsolatokból kapcsolatokba ugrálást részesítették előnybe és bár tény, hogy akadtak minimális próbálkozásaim, de ezek gyakorisága az évek számával szemben egészen elenyészőnek tűnt. Nem tudtam azonosulni a kötöttségek nélküli szórakozással, habár az ellenkezőjével is sokszor szkeptikus voltam. A fejemben lévő feltételek nem egyszerű mércét állítottak fel és ezek az esetek többségében nem találkoztak a valósággal. A szüleim esetének elkerülése volt a példa, amivel egyéb más bizalmatlanság is járt és az önszabotálás mesterien űzött művészete. Kerestem azt a köteléket, amit a gondolataim és az eltemetett vágyaim formáltak egész kép alakjára. Ami bizalmat ígért és azt a fajta érzelmi biztonságot amely elengedhetetlen ahhoz, hogy az ember lánya lejjebb húzza a maga köré épített falakat. Ez azonban mint ahogyan az évek során is kiderült, rendkívül ritka. Rá kellett jönnöm, hogy amíg én kialakítottam magamba a saját elképzeléseimet, addig a körülöttem lévő világ sem állt meg és sokszor követhetetlen iramot diktált. Megváltoztak az emberi értékek, a kapcsolatok iránti elkötelezettség. A hűség inkább kezdett mítosz lenni, mint egy biztos alap, ami stabilitást nyújt egy törékenyként induló kapcsolatnak két fél között és ez a fajta érzelemmentes szabadság, ami csak a pillanatnyi boldogságot hajszolta túlságosan is idegen volt. Nem bántam meg, hogy ezt felmérve inkább magamra koncentráltam. Tény, egyedül voltam, de sosem magányos, hiszen azt az életet éltem, amihez a húszas éveim elején elköteleztem magamat. Nem kerestem görcsösen mindenkibe azt akivel összeköthetem a jövőmet, mert tudtam, hogy még ha ilyen-olyan módon fejest is ugrok a randizás világába, onnantól kezdve minden csak kivetítés lesz a részemről. Mert kötelezettség lesz, semmi több. Kényszer, hogy minél előbb megállapodjak mielőtt a környezetem sugallta nyomás terhe teljesen összenyom majd. Én ezt nem akartam magamnak, mert még mindig ragaszkodtam az elveimhez. Ahhoz, hogy a megfelelő személlyel semmi lesz kényszer vagy éppen túl sok és túlságosan feszélyező. A maga apránként építkező módján lesz természetes, ahol azt érezhetem, hogy nem kell többé egyre magasabb falakkal védenem magamat vagy szabotálnom azt ami jó, mert félek átadni egy darabot a személyemből mely sebezhetőbbé tehet majd. A jelen pillanatában határozottan úgy érzem, hogy megtaláltam ezt a személyt és talán hónapok teltek el Jake létezésének tudatában, de még mindig izgalommal tölt el a megannyi érzés megtapasztalása.
A reggeli ébresztő zuhany folytatása nem úgy élt a fejemben ahogyan végül alakult, mégsem érzem, hogy panaszkodnom kellene emiatt. Jake a másnapossággal küzd, én meg kötéltáncot járok az aktuális állapotommal. Mi az ami már túl sok? Hol az a határ ami után elveszítem az egyensúlyomat és újra az ágyba találom magamat kimerülten még az ébrenléttől is? Óvatos sakkjátszma volt ez és én odafigyeléssel válogattam meg a lépéseimet. Megéltem és elraktároztam ami jó és feltölt, de sosem túl sokáig, nehogy beleéljem magamat. Ebben a közös momentumban azonban semmi sem érződik megerőltetőnek, így aggályok nélkül adom át magamat a pillanatunknak.
Kezem a hátának íveit járja be, hogy a tusfürdő mindenhol egységesen érje bőrének felületét, de közben a beszélgetésünk is halad előre. Bátorkodom vele megosztani a gondolataimat, de a válaszát váró másodpercekben idegesség halmozódik fel bennem. Mindig is nehezemre esett kimondani azt, amit valójában akartam, de ebben a szituációban az iránta érzett aggodalmam erélyesebbnek bizonyult annál a kérdésnél mennyire is önzőség hangot adni annak amit igazán szeretnék.
A kapott válasz hatására bólintok egyet és megértem, hogy időt kér. Talán tényleg nem volt helyes ilyen döntés elé állítanom amikor éppen az italokkal járó következményeket próbálja legyűrni.
- Persze, gondold át nyugodtan. Az ajánlatom később is ugyanúgy érvényes lesz. - formálom végül szavakba is a gondolataimat, de aztán elhallgatok. Elsősorban azért, mert felém fordul és így ismételten lehetőségem adódik elveszni a szemeibe, másrészt pedig azért, hogy ne zökkentsem ki őt a mondandója közben. Annak azonban örülök, hogy a mai estét itt fogja tölteni. Innentől kezdve bárhogy is alakuljon a délutánom, a tudat hogy a közelben lesz leírhatatlan nyugalmat okoz. Valamit, aminek jelentőségébe a legrosszabb pillanatokban is kapaszkodhatok.
- Tudod, hogy teljesen megbízom benned, de szerintem is jót fog tenni a megerősítés neked. - osztom meg vele ezzel kapcsolatos véleményemet és még biztatóan el is mosolyodok mellé. Ez egy nehéz és közel sem veszélytelen helyzet, így érthető ha szüksége van egy másodvéleményre. - Örülök tényleg, hogy akad olyan akivel ezt sikerül átbeszélned. - teszem hozzá őszintén, hiszen ez hátha enyhít egy keveset az ő rá nehezedő terhen. Mert persze, egyértelmű, hogy bármit elmondhat nekem, de kétlem, hogy bármilyen segítő tanácsot tudnék nyújtani a műtét menetével kapcsolatban. Abba meg bele sem akarok gondolni, hogy ennek a műtétnek én leszek a megtapasztalója, mert még mindig felfoghatatlan, hogy ezek történnek velem. Mintha kívülről szemlélnéd más életét, mégis te érzed ahogy a világod apránként összeomlik.
A későbbi programra egyből rábólintok és jóleső sóhajtással fogadom az ölelését. - De jó lesz egy kicsit már kimozdulni. - jegyzem meg, miközben belebújok a karjai nyújtotta biztonságba, amit kétségkívül a napom egyik részének könyvelek el. A pillanatunknak egyedül a fürdőajtót érő türelmetlen kopogás és Jared hangja vet véget.
- Bármit is csináltok odabent, csak szeretném, hogy tudnátok, más is akarja használni a fürdőt. Ja és rendeltem reggelit, mert én biztosan nem állok neki, hogy csináljak bármit is. - dünnyögi odakintről, én pedig homlokomat Jake mellkasának hajtom.
- Szinte már el is feledkeztem ő róla. - elmosolyodva pillantok fel a szemeibe, majd ismételten elnyúlok a tusfürdőért. - Itt az ideje befejeznünk, amit elkezdtünk.

**
A fürdő átadása után én az átmeneti szobámba öltözök fel, Jared pedig megelőlegezett Jake-nek pár ruhadarabot a sajátjai közül. A hajamat egy lófarokba kötöm fel, majd ezután sétálok át a konyhába, ahol három bögre kávéval találom szembe magamat a pulton, amiből az egyik már félig üres. Annak ellenére, hogy azt mondta semmit nem fog csinálni, azért a koffein csak megcáfolta őt. Óvatosan iszok bele a saját kávémba, majd a bögrével a kezembe nyitok ajtót a csengetés után, ahol egy negyvenes éveiben járó nővel találom szembe magamat, aki egy tányért tart a kezében, rajta gondosan becsomagolt szendvicsekkel. Ez a jelenet annyira kizökkent, hogy csak pár másodperc csúszással bukik ki belőlem a köszönés.
- A reggeli elkészült. - mosolyog a nő, de aztán folytatja is. - Magácska lenne az uraság barátnője? - kérdez rá, mire gyors tiltakozásomba megrázom a fejemet.
- Nem, én az unokatestvére vagyok. Máris hozom a.. - fejezném be a mondatot a pénztárcám említésével, de a nő csak jókat mosolyog és legyint egyet ezzel jelezve, hogy ami itt működik közöttük, az nem az ami pénzt igényel.
- Üdvözlöm Jaredet. - fűzi hozzá mielőtt elsétálhatna, én pedig enyhe zavarodottsággal csukom be magam mögött az ajtót és ennek hangot is adok ahogy összefutok Jake-el.
- Szerintem Jared nagyon fura módon kavar az egyik szomszédjával. - hümmögök egyet, mire az említett fél is kijön a fürdőből.
- A reggeli megérkezett. - szólok oda, mire megtorpan egy pillanatra, de végül el is mosolyodik.
- Oh, Susan gyors volt. - mintha ez nem szorulna bármiféle többlet információra úgy sétál be a szobájába, de én tovább folytatom.
- Kicsoda Susan? És miért szállít ő neked reggelit? - túl hiányos ez a sztori, én meg túlzottan is kíváncsi vagyok.
- Csak egy szomszéd. Én néha megszerelek neki egy-két dolgot, ő meg cserébe időnként reggelit készít. - Jake felé pillantok tanácstalanságomban. Csak én értem félre a helyzetet vagy tényleg valami hiányzik még innen?
- És ti..szóval? - feszegetem a témát.
- Hogy ugyanazt csinálom vele, mint amit ti ketten reggel a zuhanyzóban? - mutogat kettőnk között, majd a fejét rázza. - Nem. - vigyorodik el.
- Mi nem csináltunk semmit. - jegyzem meg szinte legyőzötten. Olyat nem, amit ő gondol, de minden ami ott történt attól úgy volt tökéletes.
- Oké, Maddie. Szerintem ez nem az a téma amibe most szeretnél jobban belemenni. Örülök azért, hogy jobban vagy. Szóval, ki kér a világ legfinomabb tükörtojásos-sajtos szendvicséből? - és bár a kíváncsiságom még mindig nem hagyott alább, de az étel említése miatt úgy tűnik a hasamnak más tervei vannak.

Manapság sokszor eszembe jut mekkora különbséget hordozhat magával akár egy egyszerű perc is. Az egyik pillanatban a jövőbeli terveidet tartod a kezeidben, a másikban meg kiderül, hogy esélyesen az időd végesebb, mint az elképzeléseidbe és a terveid nagy része homokszemcsék formájában szóródik ki az ujjaid közül. Olyan voltam aki szeretett tervezni, célokat kitűzni, majd megvalósítani azokat. Sokszor ez csak egyszerűségekben mutatkozott meg. Például a naptáramba egy szerdai délutánra beírtam egy sétát Jessevel a parkba, vagy szombaton egy galéria meglátogatását. Apróságok voltak ezek, de mégis úgy érződött mindig vár rám valami feladat amit teljesíthetek. Az egyedüllétet sosem esett nehezemre a magaménak vallani és kihozni a maximumot az üres perceimből. Megnyugvást hozott ha másfél, két órán keresztül barangoltam végig egy kiállítást, közben pedig tüzetesebben megnézve mások alkotásáit. Elmerengeni rajta, hogy mit érezhettek és gondolhattak az adott pillanatban, ami a végeredményhez kísérte őket. Nekem ez nem az unalommal volt egyenlő, mert többet adott hozzám, mint amit eleinte várhat tőle az ember lánya. Amikor viszont szembesülsz a valóság kegyetlen humorával akkor hirtelen egyszerre akarsz mindent is megtenni. Több időt tölteni a munkáddal, másokkal, az életed kétségbeesett rendbetételével. Mintha az egyre eluralkodó félelem az ismeretlentől arra sarkallna, hogy makulátlan életet hagyj hátra magad mögött, közben pedig táplálja a rendszert kedvelő felfogásodat. Hisz ha minden rendben van körülöttem, akkor nem érzem a hiányt, a sürgetést, hogy valami nem a terveim által történt. Ebben a rohanásban azonban időhúzásnak érződnek azok a tevékenységek is amik korábban megnyugvást hoztak. Megtételükkel azt erősítem magamba, hogy csinálhattam volna helyettük mást is, és hiába állnék ott a képek előtt, az agyam képtelen lenne kikapcsolni. Nem tudnám értékelni vagy élvezni a korábban sokat jelentő világot.
Ma reggel viszont Jake ölelésének biztonságában a világ egy kis időre a háttérbe húzódik és a gondolataim elcsendesednek. Ott a zuhanyzó falai között végre rálelek a nyugalom apró szigetére, amiért hálásabb nem is lehetnék. Ennek érzését pedig kincsként őrizgetem magamba még akkor is amikor már a reggeli elfogyasztásával foglalatoskodunk. Jared új barátja a fő témánk és azt feszegetjük milyen kapcsolat lehet a két fél között. Könnyed ez most és szórakoztató. Az unokabátyám ugyan nagyokat hallgat a nő kilétéről és amint lehetősége akad rá, egyből eltereli a témát, ami egyértelmű jelzésként funkcionál arra, hogy foglalkozzunk inkább a reggelivel, mint az ő életével.
- Valahogy sosem volt szimpatikus ez a nő. - a kanapé egyik sarkába húzódva tapad tekintetem a tv képernyőjére és közöttük is a hírekben lévő riporternőre. - Úgy két éve volt egy páciensem. Családon belüli botrány miatt figyeltek fel rá és csak úgy tapadtak rá az újságírók. Ez a nő volt közülük a legrosszabb. - veszek el a saját emlékeim közepette. - Azt is mondta, hogy az én karótnyelt módszereim csak eltemetik az igazságot, amit ő megoszthatna a világgal. Mintha nem küldte volna padlóra a pánciensem lelkivilágát az, ha a nyilvánossággal is megosztja azt amiről beszélni is alig akart. - vágok egy fintort.
- Várj, nem ő volt az akinek az ügyvéde felkeresett? - gondolkozik el Jared.
- De. Tudtad Jake, hogy nem kedvelnek az ügyvédek? - pillantok felé egy mosollyal az arcomon. - Miss Riporternőnek nem tetszett amiért szembesítettem azzal, hogy a nárcisztikus hajlamával és a szegényes empátiájával lenne bőven beszédtémánk. Aztán pár nappal később megjelent az ügyvédje egy burkolt fenyegetéssel amiért lényegében megvédtem a páciensemet az ő ügyfelétől. - mesélem el neki. - Végül nem lett belőle semmi, de azt elmondhatom, hogyha ügyvédre lenne szükségem, akkor nagyon kellene kutatnom. Egyikük sem örül, ha az ügyfelük krízis helyzetben hisztérikusabbak lesznek miután tükröt tartasz eléjük. - vonom meg a vállamat. Elnézve a nő viselkedését valahogy úgy érzem most csak még mélyebben tudnánk beszélni az őt érintő témáról.
- Első és utolsó eset volt egyébként, azonban újra megtenném és nem bánnám meg. A pácienseim hogyléte fontosabb annál, mint hogy bárki is az ő problémájukat használja fel egy ranglétra megugrásához. - a fejemet támasztom meg, majd sóhajtok egyet. - Abbahagytam most már csak mindig felforr tőlük a vérem. - vallom be.
- Ez igaz. Hallanod kellett volna azt az egy órás monológot amit fejmosásként kaptam tőle amikor leálltam egy firkásszal. - szól közbe Jared, hogy Jake felé címezze a szavait, majd elneveti magát. - Miamiba voltam akkor. Bevállaltam egy fotózást, ahol modelleket kellett lencsevégre kapni egy újsághoz. Egyébként baromi jó kis meló volt. Mutassak róluk képeket? - folytatja tovább még mindig Jake-hez beszélve én meg egy párnát vágok Jaredhez, hogy vegye a lapot.
- Ne akard, hogy a modelleket is megutáljam. - jegyzem meg inkább magamnak, aztán csak remélhetem, hogy pillanatnyi féltékenységemet Jared szavai majd elnyomják.
- Szóval ott álltam a szünetem közben, Maddie meg csak mondta és mondta. Félre kellett állnom a többiektől. - szórakozik tovább.
- És nem érdemelted meg? Egyébként meg látod mi lett a vége. - vágok közbe.
- Megcsalt egy vízilabdázóval. - teszi hozzá Jared.
- Volt egy kedvenc szava. Várj, mi is volt? Ja, vitathatatlanul. - fordulok Jake felé. - Szinte minden második mondatába szerepelt. És ahogy kimondta? - folytatom tovább majd megpróbálom Jared exének affektáló hangszínét utánozni, a nőtől megszokott kézlegyintést is alkalmazva mellé amitől én is szórakozottabbá válok.

Jareddel a kapcsolatunk mindig is egy fontos helyet foglalt el a szívemben. Éveken keresztül ő volt az akit össze tudtam egyeztetni a család fogalmával és aki emlékeztetett arra, hogy igenis tartozok valahova, valakihez. Az apja Karl és ő jobb viszonyt ápoltak mint én Hankkel és Karl sokszor próbált meggyőzni, hogy költözzek át hozzá meg Esterhez, de egyszerűen nem tudtam meglépni. Lehet, hogy a családomhoz tartoztak, de Hank valahogy mindig távol tartott tőlük. Nem sokat mesélt róluk, de Jared szerint mint később kiderült Karl ennél érdeklődőbb volt, ha rólunk volt szó. Szerinte Hank alig várta, hogy külön életet kezdjen a szüleiktől. Családatot alapítson, karriert, miegyéb. Aztán végül csak rájött, hogy a kettő nem fér meg egymás mellett, csak akkor már késő volt, mert ott voltam én meg a temérdek felelősség ami egy gyerekkel jár. Szóval Jared mindig is egy apró fénysugarat jelentett, hogy ne váljak én is olyanná, mint Hank. Általa tudtam értékelni a családot és bár eleinte nehezen, de idővel képes voltam arra még, hogy közelebb engedjek magamhoz másokat is.
Most, hogy itt ülök életem két legfontosabb szereplőjével egyszerűen úgy érzem ennél több nem is igazán kell.
Annak örömére, hogy nem zombi módjára létezek a lakásban feltámad a beszédesebb hangulatom is melyet a tv képernyőjén megjelenő riporternő vált ki belőlem. Szerintem órákig tudnék arról beszélni mennyire nem szívlelem és ebből ízelítőt is adok most a két fiúnak. Jared nagyjából már képben van ezzel a sztorival, Jake azonban annál kevésbé. Néha én magam is megfeledkezem róla, aztán meglátom ezt az ellenszenves nőszemélyt és a keserű emlékek felszínre törnek.
- Nemnem. - a fejemet rázom. - Ő nem, de volt egy páciensem akivel interjút akart készíteni, én meg nem voltam annyira elragadtatva a stílusától. Aztán egyik esemény követte a másikat. - vonom meg a vállamat. Igenis igazságtalan, hogy ilyen helyzetbe keveredtem, de az indokot nem bánom egy percig sem. Nekem az a feladatom, hogy segítsek a pácienseimnek és nem az, hogy kilökjem őket képletesen egy busz elé, amit most Ms. Kelly szimbolizált.
Már éppen azon vagyok, hogy válaszoljak az ügyvédes kérdésére amikor elmeséli az ő tapasztalatait én meg jelzésértékűen rászegezem mutatóujjamat.
- Na látod, erről beszélek! Ennyire könnyű összeakaszkodni velük. Némelyiknek az is elég, hogy rosszul veszel levegőt az ügyfele közelében és máris a bíróságra cipelne ki tudja hány kitalált váddal a nyakadban. - sóhajtok egyet, majd a karjaimat összefűzöm a melleim előtt. Általában jól kijövök másokkal, de az ügyvédek és a riporterek mindig is képesek voltak kihozni belőlem a legrosszabbat. Olyankor olyan énemmé változok akinek megmutatását mindig is bűntudattal fogadom.
Bocsánatkérően lebiggyesztem az ajkaimat amikor Jake is majdnem áldozatául esik a párnának, de aztán egyből mosoly terül el az arcomon miközben a két fiút hallgatom. Tehetek róla, hogy a gondolat miképpen Jake modelleket nézeget valami ismeretlen folyamatot indít el bennem? Mintha késztetést éreznék arra, hogy szorosan körbefonjam őt karjaimmal és tudassam a világgal: enyém, enyém, enyém. Bármennyire is fura viselkedés is lenne ez a részemről.
- Kérlek, csak ezt a szót ne.. - nevetek fel én is, habár én hibám, én kezdtem, aztán váltunk és Susan kerül a téma középpontjába, Jake meg valahogy ebben az egészben most az én pártomat fogja a kezdeti felálláshoz képest. Amikor összeakad a tekintetünk cinkosan rákacsintok egyet, majd Jared magyarázatát hallgatom a szomszédját illetően. A nőkkel kapcsolatos választásai olykor szörnyűek voltak és ez leginkább a hölgyek személyiségében mutatkozott meg. Kivétel nélkül minden ilyen jellegű kapcsolata katasztrofálisan végződött. Susan azonban eddig másnak tűnt és ténylegesen bele akartam merülni a részletekbe. Valahol sértőnek is érezném, hogy Jared nem kérné az áldásomat a kapcsolatukra, noha az eddigi összes nemleges kategóriába esett volna a részemről. Mhm, talán ez lehet az oka, hogy csak a szakítás után ismerem meg a barátnőit vagy akkor mikor túlesnek a mézeshetek időszakon.
- Szerintem a vacsora jó ötlet. - bólintok rá megerősítően egyszer Jake felé irányítva tekintetemet, majd az unokabátyámra, akinek arckifejezésén most jól észrevehetően tündököl a hezitálás. - És bármi is legyen vagy ne legyen köztetek, ez csak egy egyszerű gesztus. Szimpatikusnak tűnik és csinált nekünk reggelit is. Az a minimum, hogy ezután viszonozzuk. - ártatlanul pislogok Jared felé, egy más oldalról megközelítve a szituációt, majd bekapom még az utolsó falatot is a szendvicsemből mielőtt Jesse úgy döntene beelőz vele.
- Megyek is összekészülődni. Te meg gyere, kapsz valamit enni. - koppintok finoman egyet a kutyám orrára, majd az üres tányérokkal egyensúlyozva állok fel a kanapé kényelméről és megkerülve azt hajolok le Jakehez, majd egy puszi nyomát hagyom az arcán. - Köszi az erősítést. - mosolyodok el.
- Áruló banda! És amúgy bal felső szekrény. - szól még utánam Jared mielőtt eltűnhetnénk a konyhába.
- Ma egy kicsit kimozdulunk és több időt fogunk együtt tölteni a többiekkel. - simogatom meg Jesse buksiját, de már annyiszor körbejárt az elmúlt pár másodpercben, hogy kérdéses melyikünk fog előbb megszédülni. Nagyon reméltem, hogy egyikünk sem, mert nem akartam megint ágynak esni. Még túl korán volt ehhez, én meg már most túl nagy reményt fűztem a mai naphoz.
A táljába töltök ki a száraz tápból, a másikat meg friss vízzel telítem meg és leteszem a földre. Még egy törődő simizést engedélyezek magamnak, aztán magára hagyom őt.
- Van ötlet mit főzzünk? - érdeklődöm a többiektől, majd megtorpanok egy pillanatra a nappali közepén, mert elsőre nem találom Jared hova pakolta arrébb a csizmámat. - Össze is lehetne írni, hogy miket hozzunk és úgy gyorsabban is haladnánk. - teszem hozzá mellékesen, de nem felejtem el beszerezni a többi dolgot sem ami nem árt, ha elhagyjuk a lakást.

Szinte el is felejtettem mennyire jó érzés tud lenni, ha hagyom egy kicsit elengedni magamat és csak élvezem azokat a történéseket amiket a pillanat hoz magával. A két fiú most tesz arról, hogy a mosolyom állandósult szereplője legyen a beszélgetésünknek, ami nem egy témát karol fel. Én magam is nosztalgikus hangulatomba kerülök és felhozok egy olyan eseményt, amiről néha hajlamos vagyok megfeledkezni. Olykor úgy érzem elpazaroltam az éveimet és nem éltem eléggé. Aztán jobban felmérem a múltam kirakósának darabkáit és rájövök arra, hogyha képes vagyok nem más szemüvegén keresztül szemlélni életem történetét, akkor egészen szépen alakul az a sztori. Lehet nem ott és abban az ütemben tartok ahol a nők az én koromban, de a magam ösvényét járom, nem másét.
Susan felkelti az érdeklődésemet és most nem feltétlenül csak Jared miatt. Mondhatnám, hogy ami közöttük van csak rájuk tartozik, de miután az unokabátyám mindig is teljes gőzerővel szeretett belefolyni a szerelmi életem résztvevőibe, ezért úgy az igazságos, ha viszonozom a törődést. Jake ötlete pedig nagyszerű indokkal is szolgál erre, még ha Jared látszólag meg is tartja a két lépés távolságot ettől. Én azonban szerettem volna kihozni a maximumot a gyógyszer+alvás páros jótékony hatásából ameddig csak lehetőségeim engedték. Lehet most még minden rendben, aztán egy óra múlva kezdődik minden elölről. Nincs esélyem tétlenkedni.
Jessevel a konyhába sétálunk át, aztán pedig nekiállok a készülődésnek, a lelkesedésemből pedig továbbra sem tudok kivetkőzni. Hirtelen egyszerre akarok mindent, de jól tudom, hogy most muszáj lesz megállnom egy percre, venni egy mély levegőt, aztán mindent a maga tempójában. Eseménydús nap áll még előttünk és ha most felhasználom minden energiámat a cikázó gondolataim megfejtésére, akkor elszalasztok minden mást.
Egy biztató mosolyt ejtek Jared felé mielőtt elhagynánk a lakást, ő meg csak a szemeit forgatja erre. Nem egy haragtartó típus, így egy percig nem aggódok azon, hogy végül nem enged majd minket vissza a lakásba.
Odakint szinte iszom a friss levegőt és a téli időjárás sem riaszt vissza attól, hogy többet a szabadba legyek. Persze belemehetnék, hogy a város levegője nem éppen alkalmas ehhez a felfogáshoz, de az ember lánya ne legyen ennyire válogatós pár nap remete életmód után.
Jessenek királyi helye akad a kocsiban, én meg beszállok Jake mellé és még egyszer hátranyúlok, hogy megsimizzem a kutyámat. Ő is érzi, hogy a mai napunk különlegesebb lesz, főleg hogy újra a többiek között lehet, én pedig addig értékes időt tölthetek el a gazdijukkal. Még mindig nehezemre esik nem kifulladásig megosztani vele mi játszódik le bennem a jelenlétének hatására, de két dolog erősen gátol benne. Az első, hogy tuti azt hinné elment az eszem, a második pedig az első pontot erősítené miután nehezen tudom csak pár szóban megfogalmazni mindezeket és ha kimondanám, inkább tűnne összefüggéstelen zagyvaságnak az egész. Így inkább a hallgatás értékességét részesítem előnyben és csak remélhetem, hogy tisztában van vele mennyire fontos nekem az, hogy itt van.  
A szállodához tartó utat az ablakon kifelé történő bámészkodással töltöm és magamban elkönyvelem, hogy a város továbbra se változott és hozza szokásos nyüzsgő formáját. Amikor évekkel ezelőtt egy megfelelő helyet kerestem a rendelőmnek valami nyugodtabb környékre vadásztam. Aztán az ötödik hely elvetése után rá kellett jönnöm, hogy az igényeim valahogy sose találkoznak a valósággal és ha nyugalmat keresek, azt nem a várostól fogom megkapni. Végül beértem egy olyan utcával is, ahol kevésbé zavaró a forgalom és nem hallom fél percenként ahogyan egyik illető valami illetlen helyre küldi a másikat amiért elfeledkeztek az autós közlekedés főbb alapszabályaival. Philly sem egyszerű, de Manhattan káosz hozzá képest és az első években szokatlannak, sőt mi több megterhelőnek érződik, hogy minden oldalról ennyi impulzus ér egyszerre. Aztán telik az idő és ami az elején zavart, az háttérzajjá csendesül. Már nem háborodsz fel, ha elsodornak az utcán mert nem vetted fel velük a lépést. Elengedhetetlen, hogy megtaláld azt a tempót amivel a járókelők közlekednek. Már az sem zavar, ha reggelről valaki más kávéja rajtad landol a rohanásban, habár egy idő után észreveszed a jeleket és kitérsz előle. Szükséges megtanulni alkalmazkodni a környezetünkhöz a saját józan eszünk érdekében.  
Jake szavai hoznak vissza a valóságba és kezdetben egy kérdő hangsúllyal megáldott 'hm' is kiszalad az ajkaim közül, aztán végül felzárkózom a szavaival kapcsolatban.  
- Ne haragudj, csak próbálom felfogni, hogy nem csak a szoba falain lévő minták a legérdekesebbek amiket látok. - rámosolygok, fejemet pedig az ülés támlájának hajtom. - Jelen pillanatban még ezt a városi káoszt is tudom értékelni. - fűzöm még hozzá némi szórakozottsággal. - De tényleg jól vagyok most. Tartalékolok az energiámmal, aztán meglátjuk meddig tart. - mert ez a legértelmesebb, amit magamért tehetek. - Örülök, hogy kitaláltad ezt a programot. Úgy érzem nagyon is szükségem van most erre. - szólalok meg arca vonásait fürkészve, miközben ő a vezetésre koncentrál. Elraktározom magamba ezeket az apró momentumokat is, hogy a későbbiekben is visszatérhessek ehhez.  
- Te hogy vagy? Kevésbé tűnsz már másnaposnak. - jegyzem meg enyhe csipkelődéssel a hangomban. Az a reggeli második zuhany talán még ébresztőbb hatással bírt számomra, mint az első. Közben viszont kérését teljesítve a mobilomat is előhalászom, hogy pár receptoldalt végigböngésszek. Nem állt tőlem távol a főzés és otthon is szerettem ezzel elütni az időmet. Kipróbálni újdonságokat, felfedezni más ízvilágot. De most talán a biztonságos vonal mögött szerencsésebb maradnunk. A listát pörgetem végig, aztán megnyitok egy másik oldalt is.
- Szeretem a csirkemelles ételeket. Számomra az az egyszerű, de nagyszerű kategória. Vagy más terepen kutassak? - tekintek felé tanácstalanságomban elszakadva egy pillanatra a telefon képernyőjétől, hátha neki akadt időközben valami kézzelfoghatóbb ötlete. - Azt hiszem nem meséltem, de volt egy olyan két hetem amikor túlságosan is benne voltam abban, hogy új dolgokat próbáljak. Emlékszem Evan egy nap elém tolt egy újságot amit a barátnője hagyott nála és rábökött egy cikkre, hogy mennyire segítőkész tud lenni, ha kihívások elé állítjuk magunkat és kimozdulunk a komfortzónánkból. - kezdek bele a mesélésbe és amíg összeszedem a gondolataimat addig újra a recepteket pörgetem egy sorral feljebb. - Akkor volt, hogy előkerestem ilyen nagyon időigényes recepteket és 2 naponta próbáltam egyet elkészíteni. Többet sohasem! Szerintem annyit életemben nem mérgelődtem, mint amikor valami nem úgy jött össze. - nevetek fel halkan. - De bejelentkeztem egy falmászós órára is, hogy szembenézzek a tériszonyommal. Mondanom sem kell, hogy az oktatóval együtt jöttem csak le miután a háromnegyedénél megakadtam. Aztán meg addig dühített a kudarcom, hogy még háromszor visszamentem hetekkel később és megcsináltam. Aztán ott volt még az a csendes buli vagy miképp nevezték. Tudod, amikor mindenki kap egy fejhallgatót, aztán mindenkinek más zene megy. Jártál már ilyenen? - érdeklődök tőle. - Először nagyon fura, de miután kifogtam egy Mariah Carey számot, Evan meg valami pörgősebbet, a kettő együtt igazán szórakoztató volt. - mesélem el neki mindezt, ha már a receptek eszembe juttatták.

Minden figyelmem most valahogy a kimozdulásra és az ezzel járó körülményekre összpontosít. Mindent befogadok, elraktározok, minden egyes pillanatával együtt, hogy a későbbiekben visszatérhessek ezekhez. Sokat nem töprengtem azon, hogy a jövőmet darabokra esett ábrándképekből az idő múlásával majd egy egésszé formáljam, de ha teret engedtem volna ennek akkor valahogy a mostani helyzetünk biztosan az egyik darabot képezte volna. A kutyám a hátsó ülésen, mellettem pedig az a férfi, aki hétről hétre egyre fontosabb helyet kezdett el magáénak tudni a szívemben. Keserűséget hagy maga után annak a tudata, hogy talán a betegségem árán kifutottunk az időből, amit együtt tölthettünk volna, de ezt a negatív hullámot igyekszem elhessegetni az utamból. Bármi is lesz majd, most a jelenbe kell élnem és élvezni mindazokat a momentumokat amikre még lehetőségem van. Oldalra pillantok rá és a szívem úgy érződik mintha alig akarna megférni bennem. Szokatlan érzés, de közel sem rossz. És talán ennek elfogadása az ami újra visszahoz a jelenbe. Meg aztán a szavai is okot adnak arra, hogy egy kis ideig értelmes gondolatokat se találjak amivel lereagálhatnám.
- Oh, ez nem ér. - biggyesztem le az ajkaimat. - Pedig éppen múltkor kötöttem fogadásokat magammal, hogy te az a kosárcsapatnyi gyerek típus lennél vagy a szolid 'egy gyerek felfogást előnyben részesítő. - halk nevetést hallatok. - Nem futhatnánk neki újra a témának? Ezen múlik, hogy nyerek vagy nem nyerek. - pillantok fel rá ártatlanabb tekintettel és egy-két aranyos szempilla rebegtetést is alkalmazok mellé hátha megpuhíthatom őt. A kíváncsiságom szinte robbanni tudna azon információk megszerzésétől ami Dr. Lester ideális jövőképét tartalmazzák. Nem mintha olyan személy lennék aki ránéz valakire és már attól a ponttól kezdve a gyerekeket tervezi vele. Igazat megvallva nagyon is ritkán esett meg még az is, hogy saját gyerekre gondoljak, most meg ott tartok, hogy másra se tudok gondolni? Oh, remek, fantasztikus, minden pompás.
Kifejezem, hogy mennyire jól esik most egy kicsit kiszabadulni, a kapott választól pedig egyből mosollyá formálódnak ajkaim.
- Jared szereti túldramatizálni a dolgokat. Azért annyira nem voltam lehetetlen eset. - gondolkozok el, de mit tudhatnám én? Az esetek háromnegyedénél a világomról sem tudtam.
Kitalálni, hogy mi legyen a sorban következő étel mindig is egy külön fejtörést okozott. Általában rekordidő alatt jutottam el az 'ez is jó lenne' állapotból a 'semmi se jó' helyzetbe. Most is valahogy itt vagyok elveszve.
- Azért ennyire ne írd le őt. Hihetetlen kreatív alkotásokat lehet belőle létrehozni a könnyedsége ellenére. - hívom fel erre a figyelmét. Az elmúlt percekben legalább egy tucat olyan receptbe futottam bele aminek a csirkemell a fő alapanyaga. Ettől függetlenül még nem adom fel a keresést, közben pedig Jake figyelmét is félig lefoglalom azzal, hogy a múltból előásott sztorikkal szórakoztassam.
- Legalább tetszett amit láttál? - kérdezek rá szórakozottabban, de ezután a mosolyom egy leheletnyit finomabb kifejezésbe fordul át. - Az nagyon jó lenne. - egyezek bele gondolkozás nélkül. Csak legyen esélyünk rá.
Amíg ő felszalad a szállodába, addig én Jessevel foglalkozok, akin hasonlóképpen visszaköszön a saját lelkesedésem. Szerencsére megvolt az összhang Jake kutyusaival, így amiatt nem kellett aggódnunk, hogy a kis szőrmókokat távol kell tartanunk egymástól. Valószínűleg ő is érzi, hogy ma újra láthatja a többieket.
A receptek ezt követően elvonják a figyelmemet, így Jake is nemsokára megérkezik. Szavaitól azonban elemelem tekintetemet a telefon képernyőjéről, de valahogy minden gondolatom elillan a szemüveg láttán.
- Komolyan? - kérdezek rá lelkesebben amikor közli, hogy a maradás mellett döntött, és nem sokat gondolkozok amikor arcának keretet szabva kezeimmel jutalmazom őt egy csókkal. Azzal meg majd később foglalkozom, hogy mennyire engedélyezett ez a részemről, de remélem nem léptem át semmilyen határt ezzel. - Örülök, hogy maradsz. - jegyzem meg elmosolyodva és végül el is engedem őt. - Mellesleg tetszik a szemüveged. Igazán professzoros hatást kelt. - egy kósza szőke tincset tűrök a fülem mögé miközben normálisan visszahelyezkedek az ülésben. Már éppen azon vagyok, hogy megosszam vele milyen receptet találtam, amikor a következő program elmondásával elvonja erről a figyelmemet.
- Nem csinálhatod ezt velem! Nem dobhatsz be ekkora hírbombát közénk, hogy felviszel a lakásodra és találkozom az öcséddel meg Hannahval, majd azt várod, hogy totál nyugodtan visszatérjek a receptekhez. - szegezem rá a mutatóujjamat. - A kaja várhat, ez nem! - végigmérem magamat egy gyors állapotfelmérés érdekében. - Uh, most egyszerre vagyok izgatott és ideges. Mi van ha nem kedvelnek majd? - hozakodok fel aggodalmam első pontjával. - Nem szerepelek túl jó az ismerkedési folyamatban, ami figyelembe véve a munkámat nagyon nem hangzik biztatóan, de mégis mindig furán alakulnak ezek. Az első benyomás nagyon nem az erősségem. - magyarázok tovább totál túlpörögve. - Egyszer Evan bemutatta az egyik barátnőjét, tíz perc múlva meg már le is lépett. - egy kicsivel lejjebb süllyedek az ülésemben, miközben két tenyeremmel eltakarom az arcomat. - Ezek után valami jó tanács? - kérdezek rá bátorkodva és tekintetemet a mellettem ülőre irányítva. Valahogy egyik kapcsolatom sem jutott el abba a fázisba ahol megismerkedem a családtagokkal, így ennek újdonsága úgy tűnik valami lehetetlen spirálba küldte az agyamat. Most már csak remélem, hogy ez az állapot mire megérkezünk csillapodik majd.

A kocsiból történő kiszállás után tekintetemmel mérem fel a környéket és habár a kezdeti idegességem alábbhagyott, még mindig érzem annak lenyomatát.
Az ajtón beérve Jake az aki jelzi érkezésünket amit ezután egy csörömpölés, egy kislány kuncogása és sebtében történő kutya tappancsok egyre közeledő hangja követ minek következtében nem kell sokat várnunk Jake kutyusainak lelkes megjelenésére. Jót mosolygok ezen, de nem sokkal később egy másik hang is csatlakozik az előzőhöz. - Egy érkezésedet jelző füstjelzés, kürtszó vagy bármi most jól jött volna, bátyám. - az ajtóban egy nyakig liszttel borított személy tűnik fel, aki bizonyára a fiatalabb Lester lehet. - Héééélló. - jön a zavart köszönés miután felmér minket. - Megölelnélek most titeket, de nyilvánvaló okok miatt nem teszem. A három fehér porral borított személy' sztori nem hangzik valami túl jól. - az arcáról törli le kézfejével a lisztet, de ezzel csak még jobban szétkeni magán. - Bújjatok beljebb, én meg megyek átöltözni. Hannah a konyhában és ha csatateret vesztek észre, akkor nem láttatok semmit, de amúgy meg tudom magyarázni. - teszi még hozzá, aztán gyorsan el is oldalazik. Ez jól alakul és már kevésbé érzem magam idegesnek.

A mai nap már önmagában is maga volt a felüdülés abból a szempontból, hogy ébredés után pár perccel nem megint az ágyba vágytam vissza, hanem ténylegesen éreztem, hogy van energiám más dolgokra is. Emberivé varázsolni magamat, lelkesebbé, mint amilyen eddig voltam. Sokszor megesik, hogy egy negatív gondolat hozzá magával a hasonló társait és hiába próbálunk kitérni előle, tenni ellene, egyszerűen van, hogy kevésnek bizonyolunk ehhez. Az elmúlt időszakom ebben a ködös valóságban telt. Mintha egy koromsötét erdő mélyén ragadtam volna és nem találnám a kiutat, de mozdulni sem akarok, mert ahol állok az ismerős. Az az állapot, amihez folyamatosan visszatértem már nem volt idegen, még ha egyáltalán nem élveztem egyetlen percét sem. De minden jobb volt annál minthogy kockáztassak és talán rosszabbra forduljanak a dolgok, mert tudtam jól, hogy onnan nincs esélyem visszatalálni ide. Így most élvezem, hogy a gondolataimat körbelengő és nyomasztó köd egy kis időre felszállt. Most minden világos, átlátható és én is nyugodtabban vetem alá magamat az ismeretlennek - vagyis ezt gondoltam. A nyugodtságom úgy foszlik szerteszét mintha ott se lett volna, hogy helyét egy számomra ismeretlen aggodalom..idegesség vegye át. Nem tudok egyszerre egy érzelmet megragadni ami körülírná mi játszódik le bennem amikor Jake beszámol a következő programunkról. És igen, logikusan számolnom kellett volna ezzel, hiszen ha nála nincsenek a kutyák, a szállodában sem lehetnek, akkor valakinek csak vigyázni kell rájuk. Most azonban úgy tűnik, hogy az agyamnak még az is nehezére esett, hogy összetegye az 1+1-et. Belső harcot vívó aggályaim szinte már hadaró szavakban törnek felszínre és csak remélhetem, hogy Jake nem értelmezi félre. Mármint ez fontos, nagyon is, és amiket itt megállás nélkül felsorolok nem valami kifogások melyekkel az a célom, hogy lebeszéljem őt a terveiről. Egyszerűen ez egy szokatlan terep, én meg sosem kaptam meg azt az esélyt, hogy felfedezzem ez mivel is jár.
Elmosolyodok a biztató szavain, de ezután muszáj vagyok egy sóhajtást hallatni. Mintha a maratont futottam volna le, úgy döbörög a szívem a helyén, de segít, hogy ő tőle hallom vissza, hogy a túlreagálásom megint erélyesebbnek bizonyultak a józan gondolataimnál. Nem mondanám, hogy meglepő, így az út hátralevő részében a tőle elhangzottakba kapaszkodok meg és tudomást sem veszek a többi gondolatról, amik elbizonytalanítanának. Végülis mivel tudnám ezt elrontani?

A megérkezésünk után sok mindenre számítottam, arra viszont nem, hogy a kutyákból álló kisebb sereg után a testvére csupa lisztesen jelenik meg az ajtóba. Kedvem lenne megmosolyogni ezt, de inkább arra várok, hogy a fiatalabb Lester miképpen éli ezt meg: ha mérges miatta, nem tetőzöm az amúgy is kialakult problémát. Habár úgy tűnik egészen lazán áll a dologhoz, így én is nyugodtabban hagyom, hogy egy együttérző mosoly kirajzolódjon az arcomra.
Ő kimenti magát azzal, hogy átöltözik, mi meg a konyha felé vesszük az irányt. Jesse most valamiért visszafogottabb a szokásosnál és inkább a közelemben járkál. Mintha kellene neki egy kis idő, hogy felfedezze az aktuális helyzetet és ha valamit, hát akkor ezt biztosan meg tudom érteni. Jake ezzel ellentétben megkönnyebbültnek tűnik, hogy újra a kutyái közelébe lehet és ennek ott van a nyoma minden egyes arcvonásán, ez pedig engem is örömtelibbé tesz.
A konyhába érve folytatódik az a káosz aminek eddig csak az előszelét láthattuk, de könnyedén elvonja a figyelmemet Jake és Hannah apró kis momentuma. Közelebb lépek hozzájuk, de úgy tűnik a kis hercegnő most bújósabb hangulatát részesíti előnyben, így csak finoman megcirógatom az arcát. Nagy szemeivel kicsit a Szörny Rt. cuki kislányára emlékeztet.
- Szóval ő lenne a ház úrnője, ha jól sejtem. - félénken pislog ki Jake felsőjéből, így teret hagyok neki arra, hogy ne érintse kényelmetlenül az idegenségem, Jason pedig ezt a pillanatot választja, hogy csatlakozzon hozzánk.
- Nem is sejted mennyire. - szól közbe, aztán végigmér minket. - Idilli ez a kép. Csinálhatnátok ti is egyet, hogy legyen tökmagnak egy játszótársa. - széles vigyorral és enyhe szórakozottsággal jegyzi meg. - Csak szórakozok. Lehet a lisztből kapott egy adagot az agyam is. - gyorsan menti a helyzetet, majd a kezét nyújtja felém, aztán az előbbi incidensért elnézést kérve Jasonként mutatkozik be, én meg Madelaineként, de hozzáteszem, hogy a Maddiet jobban preferálom.
- Akkor Maddie. - egyezik bele. - Üljetek le valahova. - forog körbe. - Szóval ja, bocs a felfordulásért. Ígérem Jake nem így néz ki minden egyes áldott nap a konyha. - a kezét magasba lendíti védekezően, miközben ide meg oda ugrál a témák között. - A bölcsis Szörnyellák kitalálták, hogy lehetne sütivásárt rendezni, a befolyt összegből meg a bölcsisek kapnának új játékokat. Tök király ötlet, csak aztán mindenki felém fordult és kérdezték: tudok sütni? Én meg elmosolyodtam és annyit mondtam: már hogyne tudnék. Mint látjátok, füllentettem egy keveset. Kértek amúgy valamit? - magyarázza el, de idegesebbnek tűnik, mint én, ennek pedig örülnöm kellene?
- Mentségemre szóljon, hogy sarokba lettem szorítva. Amikor öt-hat Született feleség várja tőlem a választ egyszerre, az para. Azt mondták, hogy szerintük én Carlos vagy Mike vagyok. Elvileg van egy kis latinos beütésem, de stílusban inkább Mike lennék. Aztán rákérdeztek, hogy vár engem egy Susan otthon? - hadarja tovább. - Azt se értem mit jelenthet ez, de a lényeg, hogy rám bízták a csokis keksz készítést. Valamelyikőtök jártas ebbe? - egyszer rajtam, majd a bátyján állapodik meg a tekintete.
- Én csináltam már. Belefér, hogy segítsünk egy kicsit? - fordulok Jake felé, hiszen azért még korán van. Jason időközben nekiállt feltakarítani a kiömlött lisztet.
- Oh, egyébként ha azt látjátok, hogy öt percenként egy plüss róka fejét puszilgatom, akkor nem ment el az eszem, csak a hercegnőmet szórakoztatja ha ő is és az aktuális kedvence is kap egy puszit. - von vállat, én meg elnyúlok Hannah játékáért, mert az említése miatt nagyon nézelődővé vált és át is adom neki.

A mai nap lehetőségei érdekes kettősséggel uralkodtak el rajtam, hiszen egyszerre terveztem mindent és semmit. Egy részem igenis belevetette volna magát minden egyes program közepébe, hogy bezsebeljen magának élményeket, a másik és minden bizonnyal az értelmesebb meg úgy volt vele, hogy tartalékol inkább az energiájával mielőtt túlságosan is beleéli magát abba, hogy egy kicsit sikerült emberibbnek éreznie magát a gyógyszer által. Így mondhatni óvatosan is, de a magam határaival adtam át magamat a nap eseményeinek, amikbe már belegondolni is jól esett, azonban semmi sem tudott volna arra felkészíteni amit Jake kitalált. Bár magamat ismerve akkor se tudtam volna teljesen megnyugodni, ha napok álltak volna rendelkezésemre ami alatt elfogadhatom, hogy találkozom a családjával. A kezdeti idegességemen segít az, hogy kifejtem az aggodalmaimat, hiszen így hogy átbeszéljük őket már tudom miképp megint csak én vagyok az, aki túlgondol mindent. És nem is a kinézetem az ami a legnagyobb zavart jelenti, hanem az olykor nehézkes személyiségem, ami túlságosan is imádja a részleteket és azok miértjének kielemzését. És bár tény, hogy nyugodtabbnak érzem magamat, de attól még nem tudom félretenni, hogy számomra ez igenis nagy dolog, mégha valahol tisztában vagyok azzal, hogy semmi okom az aggodalomra. Végülis ha nem vagyok túlságosan önmagam, akkor lehetséges, hogy nem ijesztek el senkit magamtól. Megfigyeltem ugyanis, hogy nagyon gyorsan alábbhagy mindenki beszélgetőkedve ha nekiállok hivatalos terepre terelni a témát. Most próbálom ezt mindannyiunk érdekében elkerülni. Magam sem értem miért, de az emberek nem szeretik tudni, hogy valójában mi is zajlik bennük, én meg sokszor olyan voltam, aki egyből kereste a miérteket, ha valami váratlan érzelmi kilengés ért engem.  
Jason nem hétköznapi bemutatkozó megjelenése után mi a kutyákkal maradunk és Hannahval, aki menekülve bújik el Jake karjai között. Különös érzéssel tölti meg ez a szívemet és nem is tudom egy darabig elvonni a figyelmemet kettejük pillanatáról, amit úgy tűnik, hogy mindketten hasonlóképpen kellemesen élnek meg. Jó látni őt erről az oldaláról is, habár egészen biztos vagyok benne, hogy ezt követően ez a látvány többször is visszatér még hozzám a nap folyamán, hogy olyan gondolatok közepébe lökjön bele amire még túl korai és szokatlan gondolni. De azért magamban érdekes ismerkedni ezzel az újnak ható érzessel.  
Jason kevesebb liszttel érkezik vissza mint amennyivel magunkra hagyott minket, aztán elmeséli, hogy valójában miért is történt ez a kis baleset. Megmosolygom kettejük párbeszédét és néha Hannahra siklik a tekintetem, aki lassan kezdi levetkőzni a szégyenlősebb álcáját amivel korábban megörvendeztetett. Én nem gondoltam volna, hogy a bölcsiben szülőnek lenni ennyire félelmetes tud lenni.
- Persze, mert bölcsi-mamik nem szagolják ki kilométerekről a bolti süteményt. - sóhajt egyet Jason a bátyja felvetése kapcsán. - Úgy érzem magamat mellettük, mintha aknamezőn lépkednék és muszáj bevágódnom, legfőképp Hannah érdekében is. Fogalmam sincsen ki lehet Sarah Peterson akit állandóan emlegetnek, de van egy megérzésem, hogy ő vitt utoljára bolti sütit. - szinte gondterhelten beszél, de aztán elmondja, hogy örülne a segítségünknek, én meg kapok az alkalmon. Idejét nem tudnám megmondani mikor sütöttem utoljára csak úgy kedvtelésből, de Mrs. Linard jótanácsaira még a mai napig emlékszem.
- Óvatos leszek. - nyugtatom meg Jaket efelől és hogy be is bizonyítsam, így a következő ötletemet ehhez alkalmazkodva vezetem fel. - Akkor szerintem csináljuk úgy, hogy én átülök oda. - bökök az egyik szék felé ahol jobb rálátásom lehet a folyamatra. - Aztán elmondom miből és mennyire van szükséged, te meg összerakod. - nézek fel Jasonre, aki rábólint erre, én meg egy kis időt kérek amíg összeszedem a gondolataimat. Addig legalább tudnak egymással beszélgetni. Sikerül még elkapnom azt a zavartságot amely Jason arcára ül ki amikor tisztázódik ki is az a Mike. Azt azonban nem tudom eldönteni, hogy ez számára örömteli hírnek hat vagy olyannak, amit nem tud és nem is akar elfogadni. Valószínűleg én sem lennék okosabb, ha valaki filmes vagy sorozatos utalásokkal próbálna beszélgetést kezdeményezni velem. Persze fordított esetben ők sem biztos, hogy tudnának bármit reagálni arra, ha az általam olvasott könyveket vagy cikkeket hoznám fel amikre időként rábukkanok egyik-másik szaklapban. Evan sosem értette mit találok bennük érdekesnek, de meglepetésemre elég türelmesen végighallgatta ha elmondtam neki az én meglátásaimat. Nem vagyunk egyformák.  
- Amint látod még mindig van fedél a fejünk felett, szóval rendes felnőttként viselkedek. - egy vigyorral ajándékozza meg Jason a testvérét, én meg a telefonomba jegyzetelek, hogy ne keverjük össze a lépéseket.
- Még mindig a szerelőműhelybe vagyok és mivel túlestem már a próbaidőszakon, így esélyes, hogy tovább is elviselnek egy hónapnál. Amúgy Ashton hála az égnek roppant alkalmazkodó tud lenni, így mire Hannaht el kell hozni a bölcsiből addigra én is végzek. Ja és minden délbe kapok róla egy helyzetjelentést. Csak így tudtam józanul megmaradni tekintetbe véve, hogy több időt kell távol lennem tőle mint szeretnék. - a telefonján keres valamit majd a konyhaasztal lapján közelebb tolja Jakehez a telefonját. - Nézd meg őket! Látod azt a nyamvadt kis rókát? Azt mondják, hogy képtelen leakadni róla. - meséli mosolyogva, aztán rám pillant ezzel jelezve, hogy ő felőle belekezdhetünk.
- Na és felétek mi a helyzet? - kérdez vissza Jason. - A kutyáid totál kétségbeesésbe vannak nélküled, de amint látom ezt most meg is tapasztalhatod. - jegyzi meg, én meg ezt követően szólalok csak meg, hogy az első hozzávalókat kényelmes tempóban elmondjam neki. Nem érződik így megerőltetőnek, hogy csak ülnöm és utasítgatnom kell.

Van egy kép mindenki fejében az idilli családról és szeretjük is ehhez mérten összehasonlítani mindazt ami nekünk megadatott. Keressük a családtagok közötti szoros kötelékeknek még az apró jelét is és ha nem találjuk azokat akkor elégedetlenül kérdőjelezzük meg a valóságunkat. Az én családi mintám távolabb nem is állhatott volna ettől a képtől, de sosem bántam, hiszen ezáltal egy idő után azokat tekintettem a családom részesének, akik nem akartak mindenáron kisétálni az életemből. Ők voltak a fontos szereplői a világomnak, akik miatt nem szenvedtem hiányt egy olyan harmonikus világképből, ami nekem ugyan nem létezett, de helyette kaptam olyat amit a magam módján építhettem fel. Lehet emiatt megvoltak a magam félelmei és határai, ha arról volt szó, hogy másokhoz kötődni kezdjek. Jelen volt és nagy részét képezte ez azoknak a gondolatoknak is, ami az én lehetséges jövőbeli családomat szimbolizálta. Ugyan az évek alatt sikeresen a háttérbe tudtam szorítani az ezzel kapcsolatos aggódásomat és más eseményekbe fektettem bele a koncentrációmat. Bizonyára csak elodáztam ezzel a velem történteket, hiszen alapszabály, hogy a problémák nem oldódnak meg maguktól csak azért mert nem veszünk róluk tudomást, de segített jelen lenni az életemben ahelyett, hogy valami egyelőre még elérhetetlenre vágyakoznék, amivel kapcsolatban nem is igazán tudtam volna meghatározni milyen érzéseket is táplálok. A mai események mégis felüdülést jelentettek. Jareddel lenni, majd megismerni Jasont és Hannaht. Kívülről szemlélni a két Lester testvér beszélgetését vagy azt a kapcsolatot ami Jake és Hannah között alakultam. Jó kedvem volt ezek miatt és élveztem, hogy körülölelt ennek hangulata. Olyan nehéz volt kijelenteni, hogy tartozom valahova vagy valakihez. Gyerekként először a szüleimhez tartoztam, majd csak Hank Riggshez és mikor hozzá sem, akkor jött Mrs. Linard, az első állandónak érződő személy az életemben, akivel nem éreztem minden másodpercben azt a bizonytalan sürgetést. Nem tört rám, hogy ki kell használnom vele minél gyorsabban minden másodpercet mert ki tudja, talán másnap már ott sem lesz. Mostanra elértem az életem olyan pontjára, ahol úgy érzem léteznek olyan személyek az életembe, akik mellett újra ugyanazt érezhetem mint akkoriban Mrs. Linard esetében. Értékelhetem és alkalmazkodhatok az egyedülléthez, de azt nem akartam érezni sohasem, hogy mikor jobban szemügyre veszem az életemet, akkor ne találjak senki olyat, akihez tartozhatnék.
Megmosolygom a két fiú párbeszédét, közben pedig a sütemény készítés folyamatára is összeszedem a gondolataimat. Úgy látszik Jake most teljesen Hannah varázsa alatt áll, én meg próbálok részese lenni mindannak, ami körülöttem zajlik és minél több információt gyűjteni róluk meg az ő dinamikájukról. A gond viszont akkor kezdődik amikor szóba kerülnek a gluténmentes dolgok, amiktől tisztán látszik Jason arcán az elszörnyülködés lassan eluralkodó folyamata és már a tarkóját is dörzsöli mellé, mint akiben most realizálódott, hogy mekkora hibát követett el. Igen, azok a jó kis következmények amik a pillanatnyi spontán viselkedésünket kísérik. Ilyenkor annyi lehet a teendőnk.. oké Maddie, vissza a jelenbe, mert most nem a kis foteledben vagy!
- Ugye most csak szórakozol velem? - szólal meg végül Jason, közben Jake felé címezve szavait.  
- Kereshetek akár ehhez mérten másik receptet is. - ajánlom fel segítőkészen és enyhe tanácstalan vállvonással.
- Még át kell ezt gondolnom. - kér egy kis időt, de aztán látom rajta, hogy itt még nem végzett. - Már nem azért, de mi gyerekként minden sütit megettünk amit elénk toltak. Komolyan csomagolok egy doboz levegőt azt' gond letudva. - mérgelődik. - Persze vágom én ha valaki allergiás, de öregem.. Mármint emlékszel Jake a brokkolis esetre? - fordul először a bátyja felé, majd felém. - Képzeld el Maddie, Jake kitalálta régebben, hogy allergiás a brokkolira, szóval nem ette meg. A gond ott kezdődött amikor én is hirtelen az lettem, majd ezt követően minden második zöldségre is. Onnantól kezdve az összeset meg kellett ennünk. - röhögi el magát, én meg Jake felé pillantok megerősítés célzattal, aki már oldalazik is ki nagy serényen a konyhából, hogy a kislánnyal legyen miután megadta a választ Jason kérdésére azt illetően mik történtek vele.
- Hova a picsába tekeregsz, Lester? Most komolyan ennyivel kiszúrod a szemeimet? Én beavatlak életem dilemmáiba, te meg...? Hihetetlen ez a csávó. Gondolja fulladjak bele a lisztbe itt. - morog magának, ami miatt együttérzően elmosolyodok.
- Még mindig kereshetünk valamit, ami illik ebbe a kategóriába. Ennyien már csak összedobunk valamit. - ajánlom fel újra.
- Nemnem, a süti kizárva. Mármint oké, az egyik gluténmentesen akarja, a másik laktózmentesen, a harmadik meg még azt is kitalálja, hogy nem organikus módon csomagoltam és nem eszik olyan kaját, ami zöld masnival van csomagolva mert az bántja a lelkivilágát. - kifújja a levegőt. - Oké, nem leszek szemétláda. Inkább rácsörgök Amandara, mert ha jól rémlik volt még ott másik lehetőség is. - kapja fel a telefont a kezébe.
- Addig én ránézek a többiekre. - mosolyodok el, mire még megáll egy pillanatra mielőtt kezdeményezhetne egy hívást.
- Ha elkezdesz csörögni Hannahnak a puszedlis zacskóval akkor garantáltan nyert ügyed van. Azt nem szereti ami benne van, de a csomagolása nagyon leköti. - jegyzi meg.
- Oké, észben tartom. - nevetem el magamat, majd átsétálok abba a helyiségbe ahol Jake meg Hannah található. - Az öcséd totál elveszett. Szerintem ebből nem lesz sütemény. - a fejemet ingatom. - Ti mit csináltok? - foglalok helyett mellettük. - Ezt nem szabadna továbbadnom, de a puszedlis csomag csörgését nagyon kedveli. - beszélek halkabban és egy bájos és egyben cinkos mosolyt ejtek Jake felé.
- Amúgy pontosan mi is a dinamika Hannah és közted? Te vagy a laza és szórakoztató nagybácsi vagy a példakép? - érdeklődök, miközben őket figyelem.

Ahogyan egyre több időt töltök a két Lester társaságában, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a kezdeti idegességem csak egy felesleges tortúra volt. Persze, utólag könnyű okosnak lenni, akkor viszont mikor először jutott el a tudatomig egy ilyen bejelentés súlya, abban a pillanatban minden lehetséges verziót végigvittem a fejembe amit csak lehetett. Nem volt még ilyenbe részem és össze se hasonlíthatom azokkal a találkozókkal, amikor unokabátyám döntött úgy, hogy kedve támadt bemutatni nekem egyik vagy másik barátnőjét. Ez komoly, nagyon is, és elég lenne pár másodperc, hogy engedélyt adjak magamnak arra ami velem történik és a szívem máris a torkomban dübörögne az izgatottságtól. Mindig úgy vagyok vele, hogy hahó Maddie, ne analizáld túl a dolgokat. Néha egy tett csakis annyi amennyit külsőre is mutat és nincsenek mögötte mindent felülíró háttértartalmak. De most Jakeről van szó. Arról a férfiről, akinél összetettebb emberrel nem találkoztam. Aki tele van kisebb-nagyobb csodás tulajdonságokkal, amiket csak ritkán mutat meg önmagából, hiszen mindaz amin keresztülment arra tanította, hogy így biztonságosabb. Ő, akivel hónapok óta minden egyszerre csodás, új és zavaros egyben. Próbálkozunk valamivel, ami mindkettőnknek félelmetes: közelebb engedni a másikat. Ő a múlt sérüléseiből okul és úgy véli a gondot ő jelenti, miközben néha csak nem a megfelelő emberekbe futunk bele. Én meg szabotálom a jót, mintha egy bizonyos határon túl nem lenne nekem való ami azon túl fogad. És ezzel az állandó hadakozással amit magunkban vívunk, találtunk meg egy középutat, ahol megengedett, hogy próbálkozzunk. Szóval amikor azt mondom, hogy amit most meglépett az igenis komoly, akkor az nem valami eltúlzott gondolat a részemről. Olyan falakat engedett lejjebb előttem melyeket minden erejével őriz és ez hihetetlen sokat jelent nekem.
Jason egy káosz és ezt a legkedvesebben gondolom. Először sütit készítene, aztán valamire felhívják a figyelmét és visszatáncol tőle. Én csak mosolyogni tudok ezen, mert valami újat kipróbálni egyszerűen ilyen is tud lenni. Nem akarjuk elrontani, de minden amit tudni vélünk túl kevésnek bizonyul ahhoz, hogy bebiztosítjuk az egyetlen esélyünket. Valahol megértem a kételkedését, habár nincsen gyerekem és fogalmam sincsen manapság az anyukák mennyire váltak a modern felfogás rabjaivá, bár a szavaiból ítélve az amitől tartott, már bekövetkezett. Az én pácienseim másféle gondokkal érkeznek hozzám, így csak elképzelni tudom min mehet keresztül. Egy ideig aztán még hezitál, én meg felajánlom neki, hogy keresek másik receptet, azon ne múljon, ő viszont inkább az oroszlán barlangjába veti magát és a telefonját ragadja meg. Nekem is ez a végszó, hogy kimentsem magamat és meglátogassam a szobába menekült személyeket is. Még mindig mosolygásra késztet ahogyan szemtanúja lehetek Jake és Hannah kapcsolatának, de ennek úgy vélem túlságosan is félelmetes lenne hangot adni. Ezzel az erővel le is játszhatnám neki Natasha Bedingfieldnek azt a számát ahol azt ecseteli: gyereket akar a kiszemeltjétől. Helyette más kérdéseket teszek fel neki és tudomást sem veszek a gondolataim mélyén meghúzódó kételyekről amik párhuzamba állnak a betegségemmel. Most nem akarom a jövőm esélyeit elemezgetni, amikor a jelen pillanatát raktározhatom el magamnak.
- Nem. Úgy döntött inkább mást vállal magára? Valahogy így hangzott. - vonok vállat tanácstalanul, mert az elmúlt öt perc rendkívül összezavarónak érződött az akarom, nem akarom váltakozásokkal.
Elmosolyodok Jake hitetlenkedésén amikor megosztom vele a puszedlis rejtélyt.
- Korábban más volt nála a menő? - kérdezek rá, közben pedig Hannaht figyelem. - Mikor találkoztál vele utoljára? - fordulok egy pillanatra Jake felé, akinek az egész arckifejezésén látszik mennyire rajong a kislányért.
Az érdeklődésem egy nem várt információval társul, ami elég ahhoz, hogy egy pillanatra megakasszon cikázó gondolataim közepette.
- Ez borzalmas... - fűzöm hozzá halkan, de nem érzem, hogy helyén lenne most több kérdést feltenni ezzel kapcsolatban. Ha úgy érzi, akkor majd beavat. - Úgy látom teljesen jó nevelést kap mindkettőtöktől. - mosolyodok el végül, mielőtt Hannah támadás alá vonná őt. Megértem? Határozottan. Mindenesetre halk nevetés hagyja el az ajkaimat az előttem kibontakozó jelenet miatt, másodpercek múlva pedig Jason is megjelenik, most már a kezében szorongatva a telefont..
- Az előtt, hogy jöttetek, de kis falánk szörnyike ő. Bármikor képes lenne enni. Átvegyem őt vagy elbírsz vele? - kérdez rá elvigyorodva, aztán lenéz a telefonjára, mintha ez lenne a szükséges ahhoz, hogy eszébe jusson amit mondani akart.
- Beszéltem magával Őfelsége Szörnyellával és nem kell sütit vinnem, viszont a díszítőkhöz beosztottak. Gondolod elrabolhatnálak valamikor mint plusz segítő kéz? - érdeklődik Jake felé intézve a kérdését. - Tíz nő mellett egyedüli férfiként ott fogok agyvérzést kapni. És azt szeretném hozzáfűzni, hogy Hannah kedvéért, természetesen. - mosolyodik el egyből. - Ha bevállalja, ne aggódj, nem hagyom hogy rátegyék a kezüket. - fordul most már felém egy kacsintással egybekötve.
- Ez megnyugtató. Igazából pont azon gondolkoztam hogy lehetnék élő pajzs ennyi nő ellen. - teszem hozzá szórakozottan, de ha erre kerülne sor valahogy kiokoskodnék egy megoldást.

Sokáig teltek el úgy évek, hogy gondosan ügyeltem mindenre ami az életembe zajlik. Meglehetősen monoton módon telt, de nem éreztem, hogy hiányozna bármi is. A pácienseim kitették az életem nagy részét és valahogyan az ő problémáik mellett eltörpültek a magánéletem részletei. Az ő világuk az enyém is lett és abban a hitben éltem, hogy nem engedhetem meg magamnak azt, hogy bármi egyéb is kizökkentsen ebből. Nem voltam hozzászokva a túl nagy baráti társasághoz és akiket annak vallottam ők Phillybe élnek továbbra is. Időközönként egy-két találkozót sikerült megejtenünk, de leginkább üzenetek formájában tartottuk a kapcsolatot. Így ezeket figyelembe véve túlságosan is egyszerű volt elszigetelődni mindentől, amit a környezetünk elvár tőlünk. Volt egy érzelmi blokk bennem tele összetett elképzelésekkel hogyan kellene alakulnia valaminek, amit nem tudok befolyásolni és ebbe kapaszkodtam. Aztán úgy voltam vele, hogy amíg ez nem aktuális, addig nekem se kell különösen időt vagy energiát szánnom a felkutatására. Ha találkozom vele, tudni fogom, sőt mi több érezni.
Most hónapokkal később olyan, mintha túl sokat is éreznék egyszerre. Egy idilli valóságban a mai programunk egy kapcsolat elmélyítését jelentené. Egy fontos mérföldkövet, egy ígéretet amin egy különleges személlyel osztozol. Ma ebben az idilli világképben létezek és ennek valóságát élem meg, miközben próbálom kizárni azt a keserű valóságot, ami attól mert nem veszek tudomást még mindig velem tart. Olyan mintha az eddigi éveim amit jegyzetekkel és ütemtervekkel tartottam egybe most egyetlen egy listává zsugorodtak volna össze, aminek pontjait azok elvégzése után kipipálhatok. Nem akartam belegondolni megint, hogy minden bizalmam ellenére az időm egy véges kis pontba létezik és nekem ebből kell kihozni a legjobbat. Így bármennyire is jelentőségteljes is ez amit most átélek, egyszerűen valami azt érezteti velem, hogy elpazaroltam az időmet. Hannah édesanyjának említése pedig megerősít ebben. Vajon ő hogyan érezhetett? Tudhatta, hogy véges időket él vagy hirtelen történt minden? Megannyi kérdés tör felszínre belőlem, de mégsem teszem fel őket. Az egy olyan határ, amit nem léphetek át vagyis ez az érzésem. Itt ez a férfi aki hónapokkal ezelőtt felforgatta a világomat és mégsem tudom mit tehetek meg vele és mit nem. A határaimat feszegetném azzal, hogyha kicsit többet időzne el a kezem az ő tenyerében most amikor felém nyújtja csakhogy felsegítsen a földről? Titokban kell tartanunk a nyilvánosság előtt azt ami többnek érződik mégsem beszélünk róla? Azt se tudom hogyan kellene válaszolnom a kérdésére, hiszen nem birtokolhatom őt, ha nem is vallhatom az enyémnek. Nem hazugság amikor azt mondják, hogy felcímkézni a dolgokat megbonyolít mindent, de másrészről valamiféle bizonytalanságba is tart. Már az úgynevezett szakításunk előtt sem mondtuk ki mik vagyunk egymásnak, helyette természetességgel simultunk bele a hétköznapokba meg ebbe a barátság extrákkal kategóriába. Magamról tudom, hogy évek óta ő az első férfi, aki igazán fontossá vált számomra. Aki megtestesít egy olyan képet számomra, amit a jövő alakít majd, de mi a helyzet fordított esetben? Én utána mentem, ő utánam jött. Fontosak vagyunk egymásnak, de milyen határokon belül? Ha eszembe jut az a nő aki ott volt vele akkor határozottan tudnék válaszolni a kérdésére. Vajon még mindig tart közöttük az a valami ami ott elkezdődött és aminek részleteit szándékosan kerülni akartam, mert.. mert nem tudom miért, magam sem értem. Mégis ha nekem szegeznék a kérdést, hogy elcserélném-e a vele megélt pillanatokat a válaszokért, akkor nemet mondanék. Mert ha valójában egy bizonyos időkeret közé vagyok bezárva akkor ott mit érek a válaszokkal?
A konyhába követem őket, aztán Hannah a következő pillanatban hozzám kerül.
- Oh..szóval most nálam lesz. - kezdeti bizonytalansággal veszem át őt, de el is mosolyodok mellé. Nem titkolni való tény: nem értek a gyerekekhez, bár az ismeretségemben lévő személyek sem olyanok akik a megállapodást részesítenek előnyben. Amelia (ő vele együtt jártunk egyetemre) az egyetlen aki két kisfiú édesanyja, de ők túlságosan is távol vannak ahhoz, hogy tapasztalatokat szerezzek az ő életükön keresztül.
- Mhm, az almás pite finoman hangzik. - jegyzem meg, miközben Hannah felsőjén igazítom el a kis masnit amit érdeklődően figyel végig. Egy kicsit eluralkodik rajtam a tanácstalanság hogyan is kezdjek ebbe bele. Mit szeret egy ekkora kislány játszani? A korábban említett dalokat nem ismerem és az éneklés sem az én terepem, így egyelőre valóban csak az ötletelés jár a fejemben meg Hannah aki egészen csendes most és a két Lestert figyeli.  
- Látod, apa és Jake bácsi készítenek neked valami finomat. - bököm meg finoman a pociját, közben pedig a háttérben szóló zene ritmusára ringatózok vele egy kicsit.  
- Szóval ki vele, meséljetek valami testvéres sztorit. Én kimaradtam ebből, így bármi jöhet. - ez béna volt, de hátha addig össze tudom szedni magamat, ők meg közben tudnak haladni bármilyen ételt is találtak most ki, hogy elkészítik. - A dadusomnak volt egy fia, Cole, ő állandóan összefirkálta az összes rajzomat és eldugta az összes játékomat. Egyszer Mrs. Linard, ő és én elmentünk vásárolni és ő neki kellett volna vigyáznia rám egy pár percig. Természetesen elhagyott, mert meglátott egy videojátékot, én meg a másik irányba indultam. Mondjuk úgy, hogy ő a legközelebbi, akire testvérként tudok visszaemlékezni, de mint látjátok ez a téma nekem idegen. - vonom meg a vállamat, de attól még kíváncsian fürkészem őket.

Azt már megtanultam, hogy a tökéletes család nem létezik és ha mégis van, ami megközelíti az áhított képet, az annyi formában érkezhet. A mai programunk segít a hangulatomon és egy különleges érzéssel tölti meg a szívemet, ami végül szorosan elkezdte bevackolni magát oda. A Lesterek nem egy hétköznapi testvérpáros, harmadik félként végignézni őket pedig még jobb és szórakoztatóbb. Meglehet az első körben igyekeztem szerepet vállalni a felmerült problémák megoldásába, de mire felfogtam mi zajlik körülöttem, addig az egyik probléma eltűnt.. megoldódott.. vagy magam sem értem, aztán a helyére került egy másik kevésbé megoldhatatlan probléma? Lényeg, hogy már nem kényszerből sütit sütünk, mert az minden oldalról csapdának bizonyult és talán a legvégén ez az egyetlen konklúzió amit sikerült biztosra levonnom az egészből. Szerencsére az úton érzett idegességnek már nyoma sincsen, ennek pedig én örülök a leginkább. Az új és számomra ismeretlen helyzetek mindig kihúzzák a lábaim alól a talajt és ha tudom, hogy mekkora jelentőséggel bírnak, akkor ez csak hatványozódik. Rossz tulajdonság, tudom és tisztában vagyok vele, de mintha ezzel készíteném fel magamat a váratlanra. Pipáljunk ki minden lehetséges negatív eseményt, így semmi sem lephet meg, csak éppenséggel mire odakerülök, akkor idegrendszerileg a plafont súrolom. Nem vagyok ellensége annak, hogy ismerkedjek másokkal, mert a kezdeti akadály után minden simulékonyan megy (addigra nagyjából összeraktam milyen az illető, szóval könnyebben kezelhető) de azt nem ígérhetem, hogy nem leszek kínos. Most mázlim volt, mert a kezdőlökést Jason megadta a lisztes balesetével, amit még ha akartam volna se tudtam volna felülmúlni.
A nappaliból a konyhába térünk át, Jake meg Jason pedig úgy döntenek együtt sütnek valamit a kisasszony éhes kis pocakjának. Nyugodtnak érződnek ezek a folyamatok, de mégsem hagynak nagy teret arra, hogy teljes mértékben elkószáljanak a gondolataim a valós problémák felé. Nem kicsinyítem le a fontosságukat, de elég nap van a hátam mögött amikor minden percemet a mulandóság kérdése töltötte ki. Lehangoló az egész és reménytelen. Ma nem érzem ezt és amíg van lehetőségem elkerülni, addig megteszek mindent, hogy félretegyem az aggodalmaimat. Néha megvetettem az agyamat, mert túl sok mindenre kereste a választ és kutatta az értelmet mások cselekedeteiben. Nyughatatlan volt, ha az önszabotálásról volt szó és bár a betegségem gondolatát sikerült félrelöknöm, de helyette bekapcsolódott az, hogy felcímkézzem mi is van Jake és köztem. Mi értelme ennek pont most titulust adni? A lényeg, hogy itt van, ami többet jelent bárminél, amit kategorizálni lehetne.
Amíg Hannah az én karjaimba kerül, addig érdeklődni kezdek és nem sokkal később meg is kapok egy választ. Én ugyan elmosolyodok, de a tekintetem a két testvér arca között cikázik és Jasoné enyhe árulást mutat.
- Az te voltál? - vágja csípőre a kezét amitől megint tiszta liszt lesz a felsője. Elfojtok egy nevetést, mert úgy érzem most nem lenne illendő. Remélhetőleg nem tenyereltem bele ezzel semmi válóokba. - Mekkora egy görény vagy! Utána még képes voltál azt mondani, hogy gondoljak rá úgy, mint ami balesetet szenvedett és ettől egyedibb, mert ilyen senkinek sincs. - a konyharuhával csap egyet Jake vállára, de a felháborodása közel sem tűnik őszintének.
- Mit érzel most, Jason? Szeretnéd elmondani miket hozott felszínre ez benned? - veszem elő a munkám során alkalmazott énemet elmosolyodva, közben pedig helyet is foglalok, mert kicsit szédülni kezdek és nem lenne jó, ha Hannaht tartva ez erősödne.
Jason persze megakad egy pillanatra, majd heves fejcsóválásba kezd.
- Ezt ne. Tök jól vagyok. - mérgelődve sziszegi, majd Jake kap még egyet a konyharuhával.
- Jake már biztosan megbánta, ugye? Mármint ellenkező esetben továbbra is titokban tartaná. - finoman vállat vonok, miközben most Jake vonásait fürkészem, Jason meg fújtat egyet.  
- Így ez közel sem professzionális amiatt ami közöttetek zajlik. - mutogat hevesen kettőnk között, mint egy karmester, én meg halkan elnevetem magamat ezen. - Kompromittálódott a bizonyíték vagy hogyan szokták mondani. De ha már itt tartunk. Emlékszel a kedvenc pulóveredre? Alig lehetett amúgy kiimádkozni belőle. - a kérdés után Jakere, a megjegyzésnél meg rám néz. - Egyszer mikor elmentetek apával én felvettem. Anya mondta, hogy vigyázzak rá, de véletlenül beakadtam a korlátba az udvaron és szétszakadt az oldalán. Mit is mondott neked anya? Tönkrement a mosásba? - elvigyorodik, én meg lélegzet visszafojtva követem a folytatást és eltakarom Hannah szemeit.
- Bármire is készültök ne a kislány előtt. Rendkívül fogékonyak tudnak lenni. - figyelmeztetem őket, aztán még egy aprót sóhajtok is mellé.
- Említettem már, hogy a szomszédaink felnőtt filmet forgattak? - nyögöm be, mintegy villámhárítóként. Van egy olyan érzésem, hogy nem épp a megfelelő emlékeket sikerült felhozni számukra és nem szívesen örülnék, ha emiatt kapnának össze. Hogy is volt az, hogy csak az elején kínos minden, utána meg totál jól mennek a dolgok? Ja, úgy tűnik mégsem.

Időnként képesek vagyunk arra, hogy ügyesen manőverezzünk az életünkkel kapcsolatos nagyobb kérdések elkerülése érdekében. Belefeledkezünk a munkánkba, átadjuk magunkat annak velejáróival és azt mondjuk ez így most elég és nincs mellette többre lehetőségünk. Valamit kiválasztunk magunknak, hogy ráhúzzuk azt a jelzőt ami minden aspektusában kiegészíti az életünket, hogy ne gondoljunk arra, amivel éppen nem rendelkezünk. Senki sem szeret abba belegondolni mi hiányzik az életéből, mert az rendszerint még több kérdést, bizonytalanságot hoz magával, amire sok esetben nem találunk válaszokat. Magam is jól elsajátítottam ezt. A hivatásom volt az életem. A megoldás az időm hiányára, a problémáim vagy a jövőm megoldatlanságának elkerülésére. A kapcsolataim mind a munkámhoz kötődtek és amikor nem az irodám négy fala között leltem válaszokra, akkor az egyedüllétre vágytam. Olykor kimerítőnek érződött mások problémáját a sajátoménak érezni és csak a lakásom csendes környezetére vágytam, máskor meg ez éltetett. Segíteni, jobbá tenni mások számára a jövőt, amiben elvesztették a hitüket. Az elmúlt időszakban azonban fordult a kocka és mintha én ültem volna azon a kanapén, ahol általában a pácienseim foglalnak helyet. Én kérdőjeleztem meg a jövőmet és rajtam uralkodott el a bizonytalanság, ahogyan minden egyes nap elteltével egyre több és több omlott le a magam köré épített biztonságos falból. Ki vagyok én a hivatásomon kívül? Mi marad, ha többé nem bújhatok emögé? Ahogyan itt ülök a két Lesterrel és őket nézem, egyre több kérdésem lesz azzal kapcsolatban mit akarok. Tetszik annak a nyüzsgésnek a hangulata, ami most körülvesz. Az ahogyan Hannah a karjaim között fedezi fel a felsőm díszítését vagy olykor elhivatott érdeklődéssel figyeli a családja gyerekes összetűzését. Jó érzés tartani őt és egyben újdonság is. Az életembe a család gondolata mindig is egy mellékvágányon haladt, most mégis azon kapom magamat, hogy elgondolkozom milyen is lehetne egy saját kislány vagy kisfiú gondolata. Persze mindennek nem csak egy pillanatnyi fellángolásnak kellene lennie, de évek óta most először úgy érzem, hogy valami mást is képes lennék beengedni a munkám mellé. Talán az idő bizonytalansága meg a jelenlegi pillanat hatása érezteti ezt velem, de jó tudni, hogy még képes vagyok kompromisszumokat kötni magammal a változás érdekében.
Ugyan a sütemény elkészítése csak megszakításokkal halad, de a két fiú rivalizálása jó kedvre derít. Nekem nem jött össze, hogy egy testvér mellett váljak felelősségteljessé, de kíváncsi lettem volna mennyit változtatott volna mostani önmagamon, ha idejekorán megtanultam volna milyen osztozkodni másokkal és tűzön-vízen át kitartani olyasvalaki mellett, akihez a családi kötelék fűz. Hogy történjék bármi vagy szakítsanak el egymástól évek, de ti mindig megtaláljátok a másiktól. Lehet Hank és Alyssa elviselése is könnyebben ment volna, ha lett volna valaki mellettem, aki emlékeztet arra, hogy a család, mint fogalom nem egy idegen koncepció, hanem valami, amit az életembe engedhetek anélkül, hogy az azonnali csalódást párosítanám mellé. Ezt ugyan már sosem fogom megtudni, de most valahogy kevésbé tűnik annyira távolinak mindez a jövőmet illetően, mint ahogyan eddig is.
A részemről közbeszúrt téma inkább figyelemelterelésként szándékozott volna előtérbe kerülni, hogy nehogy elsodorja őket a veszekedés Hannah érdekében, de aztán túl nagy figyelmet kap.
- Sok mindent nem tudsz te még rólam. - bájos és ígéretes mosolyt ejtek Jake felé. - Meg amúgy is, ezt próbálom kizárni az emlékezetemből, de sajnos nem megy, de tudjátok arra még sosem gondoltam, hogy megkeressem őket a neten. Oh, és nem is fogom! - a fejemet ingatom gyors kijelentéssel. Valamit jobb nem visszahozni. - Ami megmaradt, hogy a ház hátsó részéhez az évek során építettek egy külső kis helyiséget körülvéve üvegablakokkal meg értelemszerűen egy ajtóval. Berendezésileg szimpla volt, hiszen csak egy nagy félköríves ágy volt középen, amit bánatomra tökéletesen látni lehetett a mi udvarunkból, ha kimerészkedtem a hintába. A gyerekek meg ugye kíváncsiak.. - fújtatok egyet, mire egyik szőke tincsem megemelkedik, mielőtt visszahullana eredeti pozíciójába. - Szívesen tartanék tanulmányi kirándulást a nagy érdeklődésetek miatt, de nem hinném, hogy értelmes magyarázatot tudnánk adni azoknak, akik azóta odaköltöztek. - folytatom tovább szórakozottan, mert ennek még a gondolata is valahol abszurd. - Három lánytestvér volt egyébként a három pasijával. A pontos részletek meg már szerencsére homályosak, de nem kétlem, hogy van elképzelésetek, hogy nem csak társasoztak ott. - más se hiányzik amúgy, mint bepipálni egy ilyen gyerekkori élményt, amit még élek nem felejtek el.
A telefonom ezekben a pillanatokban jelez és épp csak sikerül elolvasnom Jared üzenetét mielőtt a katasztrófa bekövetkezne és a fél csapat újfent lisztbe úszna.
- Nem hiszem el. Ma már harmadszorra öltözök át! - Jason mérgelődik, én meg teszek pár lépést Hannahval a karjaimban a komplett csatatértől mielőtt elhatároznám magamat.
- Oké, most mindenki kifelé a konyhából és szedjétek rendbe magatokat. Mi átvesszük innentől a művésznővel a sütemény projektet. - finoman Hannah orrára koppintok egyet. - Nyomás. - ezek után az ajtó felé terelek mindenkit, ám Jake karját még előtte figyelmét felhívóan megérintem.
- Jared írt, hogy Susannal közbejött egy programjuk amiről egyértelműen ki fogjuk faggatni őt. Viszont a hirtelen felszabadult időnket arra gondoltam eltölthetnénk kettesben..szóval lenne kedved eljönni velem egy helyre? - a szemeit fürkészem kérdésem közepette, aztán elterelődik a figyelmem, amikor a hajam egy kisebb részét kell kimentenem Hannah keze közül. - Semmi megerőltető, ígérem, csak valamit mindig is ki akartam próbálni. - ahogyan magamban elmerengek ezen úgy érzem több mindent is, de nem mindegyikhez megfelelő a mostani energiaszintem. És mint mondtam, nem venném természetesnek azt ami még megmaradt belőle.