Két napja érkeztem Marseillebe, de az elmúlt időszak úgy elrepült, mintha végig aludtam volna a negyvennyolc órát. A napok rendszerint egy kellemes kávéval kezdődtek valamelyik belvárosi kávézóban, melyet kötelezően egy Croque Madame szendvics követett. Így van ez most is, ebből nem voltam hajlandó engedni még annak tudatában sem, hogy lényegében ma van az a nap, amiért eljöttem egy hétre a szülővárosomba. Valamennyire azért szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy Zachary Northman beszélni fog-e nekünk függetlenül attól, hogy bűnös-e vagy sem. A megérzéseim azt súgják, hogy igen. De még mielőtt összefutnék a Genovából érkező Juliannal és célba vennénk az orvost, meg kell látogatnom anyám testvérét, szeretett nagynénimet. Így egyeztünk meg és bár nem teljesen családi látogatás céljából érkezem hozzájuk, a rokonom öröme a látogatásom hírére még telefonon keresztül is érezhető volt.

Marseilleből közel két óra Nizza, Genovából két és fél, de ha belevesszük, hogy mekkora forgalom van Marseilleben reggel hét és nyolc óra között, nekem pedig a Roucas-Blanc-i lakásomtól át kell gurulnom a teljes városon, akkor nagyjából kijelenthető, hogy majdnem tökéletesen félúton találkozunk Juliannal. Megtörlöm a szalvétába számat a hatalmas tojásos szendvics után, majd az órámra pillantok. Pont időben vagyok a belvárosi dugókkal számolva is. Mérgelődhetnék a benzinszag miatt, de hát ezt ismerem jól, ebben nőttem fel, nem aggódok, nem sietek, miért is tenném, hiszen nem akarok egyébként sem sok időt cseverészni a rokonaimnál, csak hát mégsem ronthatok be egyetlenegy kérdésre. Megvan ennek a módja.

Nem sokkal délután egy óra után ülünk le ebédelni, miután drága nagynénim körbemutogatta a kertet és hosszasan beszélt a citromfa leggyakoribb betegségeiről, amit látszólag már nagybátyám is kellően unt. Sosem voltam növénygondozó típus, az állatok sokkal jobban lekötöttek, de ettől még nem mondom, jó érzés kicsit kiszabadulni a New Yorkban ért nyomásból és érzelmekből.
Épp egy gyerekkori emléket beszélünk ki a főétel tálalása közben, mire az orvos szót hallva meglátom a lehetőséget, hogy miként tudnám átkötni lényegében az egyetlen témára, ami miatt most itt vagyok. Próbálom úgy előadni a Zachary ügyet, mintha csak egy sztori lenne, amiről csak úgy hallottam és meglepően jól asszimilálódom az elit pletykaügynökség tagjai közé ezekben a percekben, ezt látva pedig anyám nővére hosszasan kezd beszélni (megint). Nem vártam, hogy ennyire felkapja majd ezt a témát, ezt a New York-i történetet, ami ráadásul itt van az ők szeretett városában, Nizzában. Nagynénimen látszik, hogy szinte visszatér az életbe és fiatalkorának megfelelően kész újra beindítani kapcsolati hálóját. És nekem pont erre van szükségem. Terjedjen a hír megint a francia elit körében, újra forrjon fel az egykor megfélemlített gazdag családok vére. Nekem viszont gyorsan fel kell pörgetnem a citromfabetegségektől elzsibbadt agyamat, mivel hirtelen annyi információt hallok, hogy résen kell lennem, ne szaladjon ki egy lényeges szempont sem a másik fülemen.

További ötven perc és egy ropogósra sült kacsacomb tűnik el, mire ki tudok érni a már inkább olaszos beütésű villa tornácára, majd még tíz, mire elköszönök a rokonoktól. Beülök az autómba, de nem indulok el egyből, mert itt az ideje, hogy leállítsam az eddig végig bekapcsolt hangrögzítőt és aztán felhívjam Juliant a titkosítás miatt újonnan vett francia SIM-kártyámról. Tudni akarom, merre jár, mivel már biztos, hogy útban kell lennie Genovaból Nizza felé.
A nyomozó tizenöt percet mond a telefonba, ennyi idő körülbelül nekem is leérnem Nizza belvárosába erről a tengerfelé benyúló hegyvonulatról, amiről természetesen tökéletes kilátás nyílik a mangánkék tengerre és a távolban húzódó fehér kősziklákra. Nem véletlenül imádtam itt lenni gyerekként, hiába ugyanez a látkép mondható el Marseillere is.  

Külön megegyeztünk, hogy most döntjük el, hol találkozunk, hogy ne tudjanak lehallgatni minket még korábban és előre felkészülten valamit kitervelni ellenünk, így hát megbeszéljük a hívás alatt, hogy a Promenade des Anglais, avagy a tengerparti „angol sétálóutcán” található neves Le Negresco hotel melletti étteremben futunk össze.
A sétálóutcán már nyoma sincs annak a terrorcselekménynek, ami 2016-ban majdnem 90 ember halálát eredményezte. Most, így januárban tökéletes a béke, még a turisták sem özömlenek az utcákon. Javarészt futók és kutyát sétáltató helyiek jönnek-mennek a vörös járdákon a datolya-, szabal- és királypálmák között. Elnézve a látképet, nem mondom, azért megfeszülnek az izmaim a tudattól, hogy mi van, ha ezt a békés tengerparti hangulatot hamarosan szirénák zaja lepi el. Persze bízok benne, hogy erről szó sem lesz.
A térséget épp ellepő melegfront miatt huszonhárom fokig kúszik még így télen is most a hőmérők higanyszála, ezért még azon is gondolkodok, hogy elegánsabb stílusú farmerkabátomat felvegyem-e a vörös szálakkal átfont alapvetően fehér ingemre, de végül magammal hozom be az étterembe. Szemeimmel Juliant kezdem el keresni, míg kikérek magunknak két kávét. A laktató kacsacomb után amúgy sem ártana még jobban felpörögnem. Helyet foglalok a számomra kijelölt asztalnál, amiből most így ebédidő után, télen bőven akad szabad, majd míg meg nem érkezik Julian, előveszem apró füzetemet és feljegyzem bele egyelőre csak a fejemből és nem a hangrögzítő hangfájlból mindazt, amit nagynénim mondott.  

Alapvetően nem tervezek sokat az étteremben lenni, ha Julian éhes, akkor kérni fogom, hogy egyen, biztos, ami biztos, mert feltételezem a repülőút után nem sok ereje van. Persze tudom, ő profi. Addig is legalább átbeszéljük a történteket, majd innen megyünk közösen tovább a rejtélyes orvossal találkozni, aki közreműködött Dan boncolásakor. Mikor meglátom a nyomozót, felállok, hogy kezet fogjak vele.
- Szia! Üdvözöllek itt, Nizzában! - szándékosan a városban üdvözlöm őt, mert tudom, hogy Franciaországban már jó néhányszor járt élete során. - Mesélj, hogy telt az út?
Mondjuk lehet nem a legszerencsésebb angolul beszélnünk, feltűnő, de pont ezért akartam egy ötcsillagos hotel éttermébe kérni a találkozót, itt aztán senki sem kérdőjelezi meg, hogy mit keresünk itt.
- Mennyire vagy éhes? Úgy hallottam, kiváló itt a szakács - mutatok a már asztalra kikért étlap felé, amit a még meleg kávéja mellett találhat.

Felnevetek Julian válaszára, mert valahogy éreztem, hogy nem lesz kedvére a Genova és Nizza közötti igencsak kalandos útszakasz, ahol lényegében szüntelenül váltják egymást a viaduktok és az alagutak, melyeken úgy száguldanak végig az őrültek, mintha épp rendőri üldözésben lennének. Ezután beérni Nizzába egyenesen kaotikus érzés, mivel a lendületes forgalmat a városi dugó úgy akasztja meg, mintha arccal esnénk magasról a betonba. Az olaszok és a helyi franciák közlekedési módjai merőben eltérnek a New Yorki belvárostól, hogy melyik a jobb az nekem ugyan kérdéses, de Julian esetében nem voltak kétségeim afelől, hogy ő melyiket preferálja. Nyilván azt, amiben felnőtt.
- Pedig reméltem, hogy így kora délutánra már kevesebb autó lesz. Kifelé menet mutatok majd néhány egérutat, kikerüljük majd a csúcsforgalmat - mosolygok, mert továbbra is tetszik, hogy ennyire őszinte Julian. Teljesen meg tudom érteni, hogy miért tartja macerásnak az itteni rendszert, úgy összességében tudom, hogy az amerikaiak macerásnak gondolják Európát és ezt meg tudtam mindig is érteni, mert tényleg az. Vagyis csak más, de ez pont elég ahhoz, hogy az amerikaiak kilépjenek a megszokott komfortzónáikból. - Ezek a városok túl idősek ahhoz, hogy a modernkori közlekedést kiszolgálják. Egyszerűen nem ennyi autóra lett tervezve az úthálózat. - Csak ülök a székben kényelmesen hátradőlve és figyelem, ahogy az angol nyelvű étlapot kezdi el szemlélni. Direkt angolul kértem az egyik példányt, mert most nem kulturális napot tartunk, pusztán csak egyszerű volt itt találkoznunk. Megvárom a válaszommal a pincért, míg felveszi Julian rendelését és csak akkor kezdek bele a történetbe, amikor újra ketten, vagyis látszólagosan ketten vagyunk.
- Oh kaptam, bőven - legyintek és tudatom Juliannal, hogy én most biztosan nem fogok enni. - Ami azt illeti, a nagynéném és családja továbbra sem változott semmit sem. - Ezt nem tudom, hogy pozitívan, vagy negatívan értem, végülis nem is vártam, hogy másként legyen. - Miután kellően lezsibbasztotta az agyamat a növényeivel és kitárgyaltuk a jelenlegi városvezetés előnyeit és hátrányait, leültünk enni. Egyébként sikerrel jártam, beszéltem nekik Danról, meg az itt élő orvosáról és úgy vettem észre, hogy kellően érdekesnek tartották a történetet, úgyhogy esélyes, hogy a jövőben kapunk majd még információkat tőlük. Ami viszont a jelen helyzetet illeti… - veszem elő a füzetemet, amire az előbb jegyzeteltem fel pár elhangozott információt és Julian elé teszem, hogy minél kevesebb szót kelljen kiejtenem hangosan, bár van egy gyanúm, hogy a kézírásomat nem lesz könnyű kibogarásznia.
- A helyi egyetemen oktat patológiát orvostanhallgatóknak. Egészen pontosan az unokatestvérem is találkozott vele, mint az egyik diákja, semmi különös dolgot nem vett rajta észre, kissé zárkózott volt, de ezt minden hallgató betudta annak, hogy csak amerikai. - Ez itt mindenre ráfogható. Ha amerikai vagy, akkor lehetsz bármennyire is fura, meg van bocsátva a tulajdonságod. - Jelenleg valóban egy magánklinikán dolgozik az oktatás mellett, amit ugye mi is megtaláltunk az interneten róla. Nagybátyám a klinika címét is megerősítette, úgyhogy, ha nincs a lakásán, akkor ott is meg tudjuk találni. Vagy a nizzai Côte d'Azur egyetem orvostudományi karán. Elvileg ma a rendelőben kellene lennie, viszont sokan mondják, hogy gyakran helyettesítik őt, úgyhogy nem lepne meg, ha tényleg az egyetem folyosóira kell tévednünk. - Az Université Côte d'Azur egyébként pont a Genovaba vezető úton van, úgyhogy ez esetben rossz hírem van számára, viszont nem fogom hagyni, hogy sok időt vesztegessünk a dugóban.
- Szerintem innentől menjünk csak az én kocsimmal. Egyszerűbb lesz. - Azzal megiszom a kávémat, amíg még meleg. Nem siettetésből kezdtem bele ennyire hamar a lényegbe, természetesen nagyon türelmesen elvagyok, míg Julian megeszi a kacsát (ami remek választás volt), pláne, hogy én is kikértem végül magamnak egy gyümölcstortát. Csak mert nem bírtam magammal. Viszont feltételezem, hogy nem veszi zokon a céltudatosságomat Julian, végtére is, ő rá jobban jellemző ez a tulajdonság. Ettől függetlenül tudhatja jól, hogy nem fogom hagyni, hogy ne pihenjen, vagy egyen, ha igényli. Nem olyan küldetésen vagyunk itt, aminél pisztolyt szorítanának a fejünkhöz, úgyhogy nem kell mindent egyből eldobnunk és feláldozni a jólétünket egy ügy érdekében. Tudom, hogy ő megtenné simán, én azért szeretem nyomni a féket is néha, mondjuk nem az utakon, de hát a trafit itt nem kell annyira komolyan venni.

Elgondolkoztató az, amit Julian mond, mert teljesen igaza van, a legkellemesebb az, ha ugyanazt kapjuk a rég nem látott rokonainktól, mint amit megszoktunk tőlük. Lényegében velem most ez történt. És talán ezért félek annyira viszont látni a nővéremet, hiszen ki tudja, kivé vált ő és milyen lett, amennyiben él persze.
- Igen, végül is jó. Nem panaszkodom, már csak azért sem, mert jó érzés volt újra látni őket - mondom ezt őszintén a kellemetlenségek ellenére is. Ugyanakkor nem szeretnék nagyon a részletekbe merülni, azért nem, mert megérzem Julianon, hogy a saját szüleire tett utalása rossz érzéseket vált, vagy válthat ki belőle, úgyhogy jobbnak látom nem feltépni, vagy csupán nézegetni egy heget. Ebből kifolyólag nem is kérdezek most rá a ki nem mondott gondolataira, elvégre milyen találkozás az, ahol rögtön kellemetlen, személyes témákat kezdünk kivesézni? Szóval inkább megköszörülöm torkomat és előtúrom a jegyzetet.
A füttyentésére egy pillanatra a pincérre pillantok, hátha félreértené Julian reakcióját, ami nem neki szólt, viszont nem fordul felénk, úgyhogy én is újra Julian arcát kémlelem, miközben jobban magam alá húzom a széket, hogy egyenes háttal hátra tudjak dőlni a háttámlára.
- Mondanám, hogy tegyél próbára, egyből rájönnél, hogy melyik vagyok - állok bele poénból a megszólásába. Tudom, hogy olvashatatlan. - Egy jemeni nyomornegyed sziklába vájt barlanglakásából is sikeresebben tudnám kimenekíteni a szétlőtt tested, mint hogy megállapítanám, hogy vírustól, vagy bacilustól köhögsz. - Ami valahol szégyen is, de bevallom én, hogy sosem tudtam megkülönböztetni a vírus és a bacilus tünetei közti különbséget, de hát nem is arra képeztek ki a speciális alakulatnál, hanem pont arra, hogy hogyan lehet egy polgárháborús övezetben túlélni és sikeresen kimenekíteni valakit.
Viszont a poénidő után a lényeg sem marad el. Elmesélem Juliannak az unokatestvérem történetét és azt, hogy nagyjából milyen élete lehet itt Dr. Northmannak. Én megértem Julian megjegyzését arra vonatkozóan, hogy itt milyen megítéléssel vannak az amerikaiakra, elvégre én abban a szuperpozícionált helyzetben vagyok, hogy egyszerre tartom magam franciának és amerikainak is már. Ha csak egy állampolgárságom lehetne, akkor is az amerikait választanám, hisz ott élek, de a szívem örökké meg fog maradni franciának. Mindenki eldöntheti, hogy ez jó vagy sem.
Látom rajta, hogy eléggé nehezteli az eddigi európai tartózkodását, ami csak azért furcsa, mert tudom, hogy az elmúlt időszakban ennél sokkal keményebb napokat is megélt, úgyhogy elkezdek gyanakodni valamire. Hogy mire, azt még én sem tudom pontosan, de lehet történt vele valami, ami kihat az alapvető hangulatára.
- Ide visszahozlak majd, ha végeztünk ma Nizzában. Szóval a kocsit gond nélkül vissza tudod juttatni Olaszországba, amikor megy a repülőd vissza. Hány napra kölcsönözted ki? Hány napig tervezel maradni a környéken? - Ha siet, megértem, épp ezért én nem is akartam megszabni, hogy mennyi időre jöjjön Európába, ettől függetlenül minden támogatást megadok neki. - Van már foglalt szállásod? Mert ha nincs, nálam is alhatsz természetesen. - Az már nem oszt vagy szoroz, elvégre a hotellel ellentétben nem lesz hivatalosan bejelentve, hogy Marseilleben egy random lakásban töltötte az éjszakát. Persze akkor is jöhet hozzám, ha van már szállása, ahogy neki kényelmesebb. Isten őrizz, hogy feleslegesen autóztassam Franciaországon belül. A kérdése viszont meglep, mert hitelen nem tudnám eldönteni, hogy mi más okom lenne őt megfosztani a vezetéstől. Azt azért nem feltételezem, hogy túlzottan kifogtak volna rajta az itteni őrültek.
- Én nem tudok másról, ami ezt indokolná - nézek rá hozzá hasonlóan gyanakodva, majd elmosolyodom amolyan pimasz kölyök módjára. - Mikor anno a légierőhöz kerültem, F-22-esre edzettek ki kezdetekben, szóval ne aggódj, bírom azokat az amúgy átlagos sofőrnél túlmutató G-erőket, amiket teljesen indokolatlanul produkálsz vezetés közben - nevetek fel, csak mert feltételezem, hogy ez, vagy ez is állhat a kérdése mögött. Tudom, hogy ő is egy őrült az utakon, nagyobb őrült, mint én. Ami engem illet, én annyira nem vezetek durván, az ilyenfajta vágyaimat a levegőben, háromdimenzióban élem ki, amikor megtehetem.
- Mondjuk az sem egy rossz indok, hogy ha megállít minket egy rendőr és a vezetőülés ablakán kopogtat, akkor én értem, mit pofázik. - Más kérdés, hogy lehet jobb lenne nekem is amerikainak tettetnem magam teljes mértékben, mert akkor minket is csak „hülye amerikaiaknak” titulálna és simán tovább engedne, mondván, hogy ezekkel nem hajlandó leállni még büntetőeljárás miatt sem. De lényegében ezt is csak poénból teszem hozzá, elvégre ráérünk, nem kell sietnie az evéssel, én sem tömöm olyan gyorsan magamba a tortát, mert tele vagyok.
- Minden rendben egyébként? Már a nyomozás körülményein túl - nézek rá az utolsó falat közben. Most találtam elérkezettnek az időt arra, hogy rákérdezzek, mi van vele. Nem akarok túl konkrétan fogalmazni, hogy ne érezze tolakodásnak, de egyértelműen érezhető rajta a feszültség. Lehet csak Európa teszi ezt vele… de azért van egy megérzésem, hogy ez nem ennyire egyszerű. Lehet kellően kivan már a töke mindennel, amik az elmúlt időszakban a vállára nehezedtek, részben miattam is. Ezért is próbálom őt támogatni a nyomozástól függetlenül is, (gondolok most a jelenleg feltett kérdésemre, vagy épp arra, hogy felajánlottam az imént neki, hogy alhat nálam Marseilleben) mert mégiscsak hatékonyabbak tudunk lenni így.

Van, hogy meglep, mennyire önfeledten tud nevetni Julian a hülyeségemen, amiben az volt az érdekes, hogy nem is volt hülyeség, teljesen komolyan mondtam. Ritka az, hogy nem valós dolgokat állítok, ellenben, ha tudom magamról, hogy komikus egy-egy tulajdonságom, akkor nem félek ezt bevallani. Összességében nem vagyok annak híve, hogy tökéletesnek tettessem magam, megvan a helye és ideje annak, hogy mikor és kinek nem szabad feltárni a gyengeségeket, de Julian nem ezen személyek között szerepel az én listámban.
- Akkor ezek szerint viszonylag rugalmas vagy. - Fordítottam le magamnak a szavait, már ami az időbeosztását illeti. Tisztában vagyok azzal, hogy nem csak az én ügyemen dolgozik, így nem is várnám el tőle, hogy a munkaideje egészét nekem szentelje amellett, hogy tudom, oktató is egyben. Ezek tudatában, pedig hálás vagyok, amiért ilyen mértékben besegít nekem a nővérem megtalálásában. Persze, megfizetem érte, de valahogy a pénz sosem került szóba közöttünk, nem volt alku tárgya, egyszerűen megegyeztünk az elején egy összegről és fizetési módról és azóta sem került elő újra. Pedig kezd igazán szorulni a hurok a nyakunk körül. Mindazonáltal úgy gondolom, hogy nem a pénz az, amivel valamennyire korlátozni tudom az elvetemültségét. Összességében elég nehéz őt megvédeni, meggátolni attól, hogy ne menjen túl messzire, ne menjen bele abba, amiben ő is meghalhat, mivel ex-katonáról van szó, jó önvédelmi képességekkel és korábbi munkatapasztalatainak köszönhetően az állami ügyekkel is tisztában van. Egy ilyen személyt, hogy tudnék én megvédeni saját magától úgy, hogy közben ne rekedjen be a nyomozás? Erre még nem igazán találtam meg a választ.
Valószínűleg utóbbi gondolataim miatt is örülök, hogy elfogadja a szállásra tett ajánlatomat, bólintok is egyetértve, hogy tényleg még mindig az a legkevésbé lenyomozható információátadás, ha szemtől szemben beszélünk egymással. Persze léteznek távolható mikrofonok is, de azokat könnyen kivédi egy fal.
- Igen, egyetértek. Őszintén szólva, nem tudtam még eldönteni, hogy itt Franciaországban jobban, vagy kevésbé vagyunk biztonságban, mint Amerikában. Amerika helyben van, Európában viszont könnyebben el lehet bújni. - Könnyebb felbérelni fejvadászokat, terroristákat némi pénzért, ha meg itt történik velünk valami, könnyen felteheti a kezét Washington, hogy hát nekik mi közül Franciaországhoz. Oldja meg a nizzai városvezetés a biztonsági kérdését maga, hiszen lám, 2016 után még mindig szabadon robbantgathatnak, lövöldözhetnek, elgázolhatnak bárkit a városban. És az a baj, hogy ezzel még igazuk is lenne az amerikai vezetésnek, mivel a franciák még mindig nem tudják elhinni, hogy az ő imádott országuk ennyire nem biztonságos. Még mindig elhiszik, hogy itt nem történhet baj, ez Európa. Vagyis igen, ilyen szempontból jobb helyen nem is lehetnék ahhoz, hogy eltegyen minket láb alól az amerikai kormány. Persze ezeket hangosan nem mondhatom ki, de szerintem Julian is sejti, hogy mi miatt mondtam azt, amit.
Miután megbeszéljük, hogy az én kocsimmal megyünk tovább, a minőségi időtöltésre reflektálva gondoltam megkérdezem, hogy mi a helyzet vele, ugyanis érzem rajta, hogy a megszokottnál feszültebb állapotban van. Megjegyzem, lehet téves ez az érzésem, elvégre nem látom őt napi szinten, annyira nem közvetlen a mi viszonyunk, de akartam, hogy tudja, bármi kell, rám számíthat.
- Rendben. Mindenesetre, ha úgy érzed majd, hogy valamiben tudlak támogatni, akkor nem kell magadban tartanod. - Nem fogom erőltetni a szavakat, mert végtére is, tényleg nincs hozzájuk közöm, de azért az én életem sem volt feltétlenül egyszerű, meg a környezetemben élőké sem, úgyhogy mondhatni ki vagyok edzve a személyes, de fura, vagy kényes témákra is.
Viszont, amennyiben tényleg nem kíván mesélni, intek a pincérnek, hogy fizetnék. Számomra egyértelmű, hogy én fizetek, úgyhogy ahogy csippen a kártya, már szabad is az utunk kifelé. Bár volt saját lakásom Marseilleben, kocsit nem akartam fenntartani, mert csak megsínylette volna a rengeteg állást, hiába tárolnám garázsban. Úgyhogy az enyém is bérelt, jobban mondva az egyik ismerősöm autója, amit nem, vagy csak ritkán használ és rendszerint oda szokott adni, míg itt tartózkodok az országban. Jelenleg nem is baj, hogy nem az én nevemen van, mert így kevésbé tudnak lenyomozni. Szóval egy kék színű Porsche Cayenne lámpája villan fel, ahogy megnyomom a kocsikulcs gombját és a nagy forgalom miatt, nagy gázzal fordulok ki a parkolóból.
- Az egyetem, a magánklinika, vagy a lakása legyen az első próbálkozásunk helyszíne? - nézek rá, míg még mielőtt kihajtanék a Promenade des Anglais-re és a választól függően a megfelelő irányba kanyarodnánk. Ez igazából egy rulett, nem tudjuk, hol van éppen, úgyhogy bekötött szemmel rá kell bökni az egyik lehetőségre és imádkozni, hogy ott lesz. GPS viszont nem kell, mert fejből tudom a három desztináció pontos helyét és az odavezető utat is. Készültem azért erre a napra, leszámítva az egyetemet, de azt meg magamtól is tudom, hogy merre van.

Amit Julian mond, az az ő szempontjából tökéletesen igaznak tűnik. Az enyémből is igaz lenne, ha most terepszínű ruhában lennék és az amerikai zászló díszelegne a karomon. Viszont ami a megelőlegezett hullánkat illeti, pontosabban az enyémet, lehet nem is annyira könnyű esetek a franciák, mint azt az amerikaiak gondolnák. Nekem itt családom van, barátaim, ismerőseim kószálnak a környéken, akik többséggel tehetősek és befolyásuk is van bizonyos területeken. Ha engem itt, Franciaországban csak úgy eltennének láb alól, akkor annak visszhangja lenne minimum Dél-Franciaországban, de lehet Párizsban is, elvégre sok barátom ott él. Ha a Közel-Keleten lennénk persze máris megváltozna a leányzó fekvése. Ott valóban a kutya se foglalkozna a tetemünkkel.
- Abban nem vagyok ennyire biztos, hogy ha itt engem megölnek, akkor egyszerűen a szőnyeg alá tudnának seperni. Rád teljes mértékben jogos minden felvetésed, de nekem nem kis kapcsolati hálóm van az országban, akiknek fel fog tűnni, ha csak úgy eltűnnék a városuk utcáin. Nem azt mondom, hogy ne járhatnának teljes sikerrel azok, akik halálunkat akarják, de talán a következményeket alábecsülik. - Mint ahogy a franciákat is alábecsülik, mintha elfelejtenék, hogy még mindig ez az az ország, ahol a nép fellázadt és lefejezték az akkor hatalmon lévő uralkodókat. Olyan forradalmak robbantak már ki itt, hogy a vezetők is pislogva néztek saját összehugyozott nadrágjuk mélyére. Ha valamiről híresek vagyunk, akkor az az, hogy nem lehet itt bármit következmények nélkül megtenni. Ezért vagyok én most is itt, ezért nem hagyom lecsillapodni az eltűnt gyerekek történetét. Mélyet sóhajtok és újra meggyőződön afelől, hogy hallótávolságra nincs körülöttünk senki.
- Igen, én sem gondolnám. Ezt meg fogják oldani maguk között, nem kevernek bele kívülálló személyeket. - Noha még mindig nem állítom biztosra, hogy tényleg bármi atrocitás fog érni minket, az agyam a beszélgetés során átkapcsolt bevetésüzemmódra és úgy ejtem ki a szavakat, mintha a vezetőim fejével akarnék gondolkodni. Mintha meg akarnám rendezni a saját halálomat… De hát pont így tudok túljárni az eszükön. Ha arabok fejével sikerült már gondolkodnom, pont az amerikaiakéval ne menne? Hisz ők képeztek ki, ők tanítottak meg mindenre, ismerem a taktikájukat, a logikájukat, meglehet, pont ezért tartok is tőlük ennyire. Igen, résen kell lenni, bólintok, mintha jelezném, hogy részemről ezt megbeszéltük, egy gondolkodásmód mentén haladunk előre, ami jó. Erről többet nem szabad hangosan beszélnünk, mert esélyt adunk azoknak, akik lehallgatnának.
Megesszük a kikért ebédet és desszertet, közben pedig egybe biztosabbnak érzem, hogy Julian a megszokottnál jobban feszült. Legalábbis most feszültebb, mint amikor beszálltam az autójába és ő közölte velem, hogy azelőtt nem sokkal próbálta valaki megölni. Aggódtam, még azok után is, hogy elmondása szerint „csak” magánéleti dolgokról van szó. Azok sem kisebb súlyúak, sőt, leggyakrabban azok tudnak igazán gondot okozni, úgyhogy én nem vetem meg az ilyesmit, viszont nem is erőltetem rá a beszédet Julianra. Persze elgondolkoztató, hogy mi lehet az, amit most inkább nem hoz szóba, feltételezem nem két szóval tudná körülírni, azzal pedig egyetértek, hogy lehet nem az utolsó kávékortyok közepette kellene belekezdeni egy hosszas beszélgetésbe. Ha tartjuk magunkat az elképzeléseinkhez, akkor úgyis nálam fog aludni, lesz még bőven lehetőségem a bizalmába férkőzni.
Látom, hogy ráncosodik Julian homloka, ahogy előveszem a kártyát. Tudom, mire gondol, úgyhogy miután elteszem fizetést követően a kártyát és kilépünk a hotelből, hogy az autómat közelítsük meg, felé fordulok.
- Francia kártya. Már nagyon régi, tinédzserként kaptam és sosem vittem ki az országból. Az autó pedig egy barátomé, akitől kölcsönveszem ebben a pár napban. Ahhoz képest, hogy csak másodautó, egész combos darab. - Nem tartozok ugyan magyarázattal, de meg akarom nyugtatni, hogy nem a mindennapi fizetőeszközömet forgatom azért a kezemben. Persze nem is hamis kártya, hiszen az nyílt titok, hogy én itt járok Marseille és környékén, úgyhogy nagyobb bajt jelentene, ha a nem lennének rendben az irataim. Ha le akarnak nyomozni, az utcaképek is elárulnak minket. Beszállunk a kölcsönvett autóba.
Már az egyetem szó hallatán kiteszem balra az indexet és megvárom türelmesen az elsuhanó autót, hogy majd csak utána kanyarodjak ki a tengerparti útra. Ha lehetőségem van rá, jobban szeretem, ha előttem mennek autók és nem utánam, bár a jobb lábam ennek nehezen bír eleget tenni általában.
- Hát akkor bízzunk benne, hogy ott lesz a tanszéken és nem kell plusz köröket futnunk. - Az egyetem talán a legbiztonságosabb hely mind közül. Fel is hívnám az unokatestvéremet, hogy mit tud a professzor hollétéről, de nem akartam hívást kezdeményezni egyelőre. Ha odaérünk, úgyis meglátjuk.
- Szeretnél városnéző túravezetést az úton? - oldom a feszültséget egy kósza gonosz mosollyal, aztán rápillantok. - Csak vicceltem. - De megadom neki a lehetőséget, ha mégis szeretne és érdekli, hogy éppenséggel mit lát.
Lefordulunk a tengerpartról az Albert-kert mellett és végig gurulunk az Apollo szoborral díszített szökőkutat övező macskaköveken. A Jean Jaurés út keskeny, de legalább már kétsávos betonon lereagálom a hirtelen megtorpanó autókat, amikben semmi különleges nincs, bár még feltételezhetném is, hogy barikádot akarnának képezni előttünk. Nem, ez itt megszokott, úgyhogy nem is feszülnek izmaim, míg elmegyünk a Modern művészetek múzeuma mellett a random előttünk átszaladó öngyilkos franciákat kerülgetve. A vasútállomás vonalában aztán követjük az egykor még vízzel teli folyómedret, ami mára annyira kiszáradt a forró, teljesen száraz éghajlattól, hogy parkot lehetne létesíteni a helyén. Aztán a hegynek fel fordulok, majd a kórház épülete után egy-két a közeli Monacoban is híres szerpentinszerű hajtűkanyar következik, majd megérkezünk az egyetemhez. Beállok a parkolóházba, amit egyszerre használ az egyetem és a kórház.
- Még szerencse, hogy csak úgy be lehet sétálni. Én nem vagyok ehhez hozzászokva, de kettőnk közül nem is nekem van állásom egyetemen. - Kétszer is voltam egyetemista, ebből egy diplomám született, de a gépészmérnöki képzést sem úgy végeztem el, hogy repdestem volna az örömtől. Kellett egy alapdiploma ahhoz, hogy felvegyenek a speciális alakulatba. Nem vagyok egy seggelős típus.
- Milyen amúgy tanítani? - pillantok rá mielőtt beérnék a főbejáraton. Eddig nem volt nagyon lehetőségünk beszélgetni az oktatói munkájáról, pedig egyébként érdekel, hogyan éli meg ezt a kettősséget.

Igen, a fő kérdés nem is az, hogy ki tudna a halálunkról, hanem hogy tudna-e olyasvalaki róla, akik érdemben is tudnának ellene cselekedni. Kissé talán túl optimistán gondolom erről azt, hogy a családi és baráti köröm van annyira befolyásos, hogy még egyszer nem lehetne őket megbénítani egy gyerekük eltűnésével. Pláne, hogy nem is vagyok kisfiú, az én halálom feltehetőleg nem lenne annyira megrázó, ugyanakkor elgondolkodtató annál inkább abban az esetben, ha itt Franciaországban érne utol a végzet. márpedig sokan tudják, mi után nyomozok, beszédtéma lenne, pletykálnának rólam, miért öltek vajon meg. Persze ez csak egy naiv vágy, bizakodás, hogy talán így lesz. Néha még én is álmodozhatok…
- Hát - emelem fel a kávécsészét. - Reméljük erre nem derül ki a válasz. - Viszont ami biztos, hogy ha mi nem megyünk előre, hajtjuk a szekeret, akkor mástól sem várhatunk el semmit. Így hát ideje is indulni.
Tudom, hogy Julian olyasfajta ember, akit megnyugtatnak a kimondott tények, úgyhogy nem szándékozom kétségek között hagyni miután kártyával fizetek. Így is virított róla, hogy kérdőjeleket dobál az irányomba. Ennek ellenére, a francia kártya szavak közben nem fordult meg az agyamban, hogy ezt másra is lehet érteni és valóban. Vigyorsom lemoshatatlannak mutatkozik az arcomról, épp csak nem hallatszik kacagásom még akkor is, mikor megállok az autónál és kinyitom az ajtaját. Viszont nem szállok be, előbb Julian felé fordulok.  
- A kőr király VII. Károlyt szimbolizálja, miközben öngyilkosságot követ el, úgyhogy inkább a pikk ász. Ha érted mire gondolok. - Bár a pikk ász is volt már a szerencse és a halál szimbóluma is, de az nem annyira egyértelmű, mint a kártyán szereplő király, aki saját fejébe, vagy feje mögé irányítja a kardját. Volt időm bőven a katonaságban ezeket tanulmányozni.
Megigazítom ruhámat, aztán beszállok a kocsiba és nem sokkal később el is indulok az egyetem felé. Mivel tudom, hogy sok neves dolog mellett megyünk el, ezért felajánlom neki, hogy mesélek, csak magamból kiindulva, mivel én nagyon nem szeretem, hogy csak úgy átmegyek egy bizonyos helyen és azt sem tudom, mit látok. Ez így volt már Közel-Keleten, de Észak-Afrikában is. Egyszerűen szeretem tudni, hol vagyok és a hol-t nem csak két koordináta jelölte nekem sohasem, hanem az emberek, a kultúra és a terület múltja. Mindezek mellett pedig meglepetten hallom, hogy Julian milyen területeken fordult már meg az élete során.
- Feltételezem téged szerettek az ázsiaiak. - Nem veszem le az útról a szememet, csak a visszapillantóba nézek bele közben. - A magadfajta szorgalmas és folyton küzdő nyugatiakat talán még be is fogadják maguk közé. Na és... szerettél ott lenni? - Nem szeretem az általánosításokat, persze tudom, hogy nem minden ázsiai szorgalmas, de már csak az alapvető mindennapi életfelfogásuk is teljesen más. Én is szívesen élnék ott bizonyos ideig, bár sokáig nem érezném jól magam.
Útközben időnként (a kérésének eleget téve) rábökök egy-egy épületre, amely mellett elhaladunk és komolyabb múlttal rendelkezik, majd felkanyarodunk a kórház felé. Egy parkolóházban állunk meg, tudtam, hogy ez itt lesz, mivel külön felhívta rá a figyelmemet a nagynéném. „Itt parkoljunk, ne az út szélén, mert simán elviszik az autó oldalát azok, akik rallyzni járnak ide.” Nem akartam mondani neki, hogy valószínűleg az én vezetésem is megegyezik azokéval, akiket ő rallysoknak gondol, pedig én még csak nem is vezetek veszélyesen, de nem hibáztatom érte. Mióta egyszer balesetet szenvedett, azóta fél úton lenni és ezt meg tudom érteni.
Biccentek a recepciósok felé, de nem állok meg, nem akarok beszédbe elegyedni senkivel, amíg nem muszáj, ellenben közben Julian történetét késséggel hallgatom. Néha rápillantok, hogy érezze a figyelmemet, noha szememmel elsősorban a laborokat keresem. Én gépészmérnöki szakon végeztem, a különböző műhelyek pedig az egyetem alsó szintjén helyezkedtek el. Annak idején volt egy barátnőm még az egyetemről, aki vegyésznek tanult, tőle tudom, hogy a kémiai laborok általában a legfelsőbb emeleteken vannak az elszívás és az esetleges tűzveszély miatt. Most pedig töröm a fejemet, hogy az orvosok hol boncolhatnak, mert feltételezem akörül kell majd keresni a mi doktor urunk irodáját is.
- Oh, hát oda ne rohanjak professzor úr - cukkolom a hízelgő egoista poénjára (poénjára?), miközben vigyorral az arcomon a felé eső kezemmel az állkapcsához nyúlok. - Még a végén azt hinném rólad, hogy a szertárban edzed a lányokat és próbálod beléjük tuszkolni a tudást. - Igen, azt… a tudást. Nyilván viccelek, bár szó mi szó, vajmi keveset tudok Julian átlagos mindennapjairól és szerelmi, baráti életéről, úgyhogy lényegében magam sem tudhatom, hogy beletrafáltam-e valamibe, vagy tényleg csak elkönyvelhetjük ezt a reakciómat nyomozásközi feszültségkiengedésnek, avagy leánykori nevén: baráti szivatásnak.
- Azt mondd meg nekem, hogy hogy a viharba nem találkoztunk mi akkor az egyetemen 2014 és 2018 között? - Ezen viszont komolyan elgondolkozom, miközben befordulok a lépcsők felé. - Én is a NYU-ra jártam és gépészmérnökin eléggé szétoktatták a fejemet fizikával, úgyhogy minimum szembe kellett volna mennünk egymással a folyosón. - Mondjuk érdekes szituáció lett volna. Előtte lévő évtizedben az iraki fronton, aztán meg az egyetem büféjében kávézgatunk, ő oktatóként, én pedig diákként. De ezt már nem lehet visszacsinálni.
A lépcsőn haladok felfelé, nem a liften, mivel feltételezem, hogy a liftben csak emeletszámok találhatók, a folyosókon viszont kint vannak a tanszékek nevei is. Julian is edzett ember, szóval neki sem lehet gond, hogy most jó néhány emeletet haladunk felfelé lábizmainknak köszönhetően, mire szembejön velem egy olyan francia felirat, ami már gyanús lehet.
- Próbáljuk meg itt - mutatok az üvegajtó felé, ami előtt ki van tárva a tűzvédelmi ajtó, ráadásul elég vaskos is, ami arra ad okot, hogy laborok lehetnek a folyosón. Kinyitom az ajtót és magam elé engedem a profot, aztán ahogy haladok az ajtók között, a kiírt neveket pásztázom egy-egy elsuhanó laborköpenyes diák mellett.

- Szerintem ne vessz el a részletekben - pilogok rá nagyokat az utcán, mert nem igazán sikerült felfognom, hogy a hasonlatával, vagy a részletes öngyilkossággal a francia király esetében mit akar tulajdonképpen mondani. Vagyis értem, csak azt nem hogy, erre mit és hogyan kellene reagálnom. Én csak a kártyákról beszéltem, de valahogy sikerült eljutnunk a francia bankkártyámtól a Boltzmann-statisztikáig és ez már akkora ugrás, hogy lehet jobb lenne kihátrálnom a témából, mielőtt túlságosan szem elől tévesztenénk az ittlétünk okát. Én egyébként is a megvalósítás, a fizikai cselekedet híve vagyok, egyetemen is marhára utáltam a különbözi elvi kritériumokat, axiómákat és főtételeket, legalábbis addig biztosan, amíg meg nem tanították, hogy azokat ténylegesen mire lehet használni. Éppen ezért az elméleti órákon aludtam, vagy be se jártam, ellenben a gyakorlatokon mindig én voltam az első, aki mindent meg akart fogni, mindent ő maga akart megcsinálni. A mesterlövész is hiába tanulja meg a szél mozgásának fizikáját, ha óhatatlanul is megremeg kezében a fegyvercső lövés közben. Így hát engem kevésbé lehet lenyűgözni a tudomány legmélyebb bugyraival, ellenben nem tagadom, hogy jó, ha tisztában vagyunk azokkal is.
- Úgy érted, az arcszerkezeteden kívül? - Elmosolyodom, elvégre ott aztán nem lehet nagyon elrejteni, ha valaki más génekkel született. - Viszont a kapcsolatok mindig előnyösek, sosem lehet tudni, hogy mikor jön jól egy más kultúrából származó ismerős. Emlékszem voltak helyzetek az életemben, mikor jobban bíztam egy helyi barátom segítségében, mint a légierő vezetőségének szavában. - És ezzel most nem azt mondom, hogy nem bíztam a főnökeimben, hanem csak azt, hogy a helyiek valószínűleg jobban ismerik a saját területiket, mint a Floridában vagy Washington DC-ben ücsörgő sokjelvényes urak. Őszintén szólva teljesen hihető, amit mesél a távol-keleti élményeiről Julian.
Gyanítom, hogy az egyetem hangulata benne is különféle érzéseket szabadít fel, ezzel így vagyon én is, ezért kapok az alkalmon, hogy rákérdezzek a másik hivatására is. Nem sokszor beszélt róla nekem eddig, mindig csupán emlegette, a fejében összpontosult tudással együtt, de így érzem, hogy ez egy olyan énje, amivel jobban megismerhetem Juliant, mint embert és nem csak mint nyomozót, vagy ex-katonát. Ezúttal pedig helyénvalónak érzem, hogy ő is kapjon némi cukkolást.
Ezzel együtt viszont megüti fülemet a véletlen egybeesés, hogy nekünk - az elmondottak alapján - találkoznunk kellett volna a tanszéken, mint tanár és diákja, ez viszont nem történt meg.
- Ügyesen elkerültük egymást - biccentek és már a lépcsőket mászom. - Hát az nagy élmény lett volna tényleg, bár nem tudom, milyen diáknak képzelsz, de bevallom, hogy szörnyű voltam. Nem jegyek tekintetében, mert azért összeszedtem magam mindig a vizsgákra, de az elméleti órákon, már amikre be kellett bennem, azokon nagyon tudtam szenvedni. - Szerencsére nem sokszor kellett fizikailag is ott lennem, tekintve, hogy akkor már katona voltam, csak az egyetemi időszakom alatt áthelyeztek a helyi bázisra, úgyhogy csak ritkán kellett váratlanul külföldre (vagy az ország más pontjára) utaznom. - Tizenöt év után is elmondhattam magamról, hogy nem való nekem az egyetem, de hát… kellett egy diploma ahhoz, hogy a speciális alakulatba kerüljek. - Megvonom vállamat. Én bevallom, nem büszkélkedek ugyan ezzel a tulajdonságommal, ugyanakkor negatívnak sem gondolnám, mert mindentől függetlenül jó eredménnyel zártam a tanulmányaimat.
Azért felkúszik a szemöldököm, mikor meglátom, hogy előhúz egy cigarettát és rágyújt. Szerencséje van, hogy épp nem jön velünk szembe senki, de azért elég kellemetlen lenne, ha miatta beriasztana a füstérzékelő, vagy szimplán kiraknának minket az egyetemről mondván, hogy megsértettük a nemdohányzók védelmére szóló törvényt.
- Julian, tedd már el… - nézek rá szúrós szemekkel. Ez mégiscsak egy orvosi egyetem, itt összedohányozni a beltéri levegőt olyan, mint szemétlerakónak használni a konyhát. - Nem tudhatod, mennyire érzékenyek a füstérzékelők, ráadásul illetlenség is beltéren itt dohányozni. - Ez nem Amerika, itt tényleg nagyot néznek, ha valaki csak úgy rágyújt nem kijelölt dohányzóhelyen. Szerencsére gyorsan el is szívja, úgyhogy ez a probléma elhárul mire felérünk a laborokhoz.
- Láttam az aulában lent egy automatát, kifele menet tudsz majd venni - kitartásra bíztatom, miközben az én idegrendszerem az övével ellentétben épp, hogy felpörög, majd elkezdem keresni az ajtókon díszelgő nevet. Biztos beütött Juliannak a kajakóma és az energiaitalok adta cukorfüggőség együttes hatása.
A folyosó több mint felét megtesszük, mikor megpillantom az én oldalamon az ajtóra kitett névtáblán az orvos nevét. Mintha kéziféket húznék, megtorpanok. Julianra nézek, de úgy összességében nem kenyerem a tétovázás, így hát kopogok. A néma csend hallatán még a többi laborból és más irodákból kiszűrődő zajok is felerősödnek. Kopogok még egyszer, de ezúttal sem hallok semmilyen reagálást belülről, így hát jobb híján lenyomom a kilincset.
- Zárva. - Csalódott vagyok, de nem elkeseredett, alapvetően hozzá vagyok szokva a sikertelenséghez, bármennyire is nagyra tartják a mi munkánkat, sajnos rengeteg olyan küldetésen veszek részt, ami vagy teljesen felesleges volt utólag, vagy pedig egyenesen áldozatokat is követelt hasznonszerzés nélkül. Csak utóbbiakat nem hangoztatja senki. Most van három lehetőségünk, ahol az orvost megtalálhatjuk, nyilván nem fogok kardomba dőlni, ha nem jön be elsőre a teóriánk. Az ajtótól viszont a folyosó felé fordítom fejemet egy közeli női hang hallatára.
- Bonjour. Vous cherchez Zachary? - Kérdéséből arra tudok következtetni a köpenyes lány láttán, hogy ismeri a professzort.  
- Oui, nous voulons lui parler. Est-il à l'université? - Az még szerencsés eset lehet, ha itt van az egyetemen, csak nem az irodájában tartózkodik, viszont arra nem számítok, hogy a lány egyenesen megmondja, hol fogunk tudni vele találkozni.
- Oh non, aujourd'hui il travaille à la clinique privée. Mais il sera ici demain.
- Merci - Ez a köszönöm most teljes mértékben egy megkönnyebbülő, hálás köszönetnyilvánítás a részemről. A hallgató, vagy phd-s lány tovább sétál a folyosón, én pedig Julianra pillantok. Azt mondta, tud franciául valamennyit. Nem tudom, ez mit jelent, kimerül-e a baguette, merci, s'il vous plaît, bonjour és crème brûlée szavakban, vagy tökéletesen értette a beszélgetést. mindenesetre a lényeg a lényeg…
- Irány a magánklinika. Vagyis először a cukrosautomata, aztán a klinika - javítom ki magam egy újabb vigyorral a végén. Míg leérünk, én rákeresek GPS-en a doki munkahelyének pontos helyszínére, pontosabban, hogy milyen úton jutok el oda, majd megvárom, hogy Juliannak van-e euro és cent érméje, amit elfogad a gép. Manapság már nem nagyon tartanak maguknál érmét az emberek, nálam is csak azért van, mert Marseille és Nizza között nem minden benzinkúton ingyenes a mellékhelység használata. Kártyát meg, mint megbeszéltük… nem nagyon kellene használnia neki, hiába elfogadná a gép.

- Kétségkívül fejben is ott kell lennem, hogy érdemleges munkát tudjak végezni, de önmagában a gondolkodás tettek nélkül engem untat. Nem tudom, hogy mondtam-e már, de én anno közvetlenül gimi után elkezdtem egy politikai gazdaságtan képzést a Sternen, de végül otthagytam az egyetemet, mert rádöbbentem, hogy akkoriban én még annyira sem voltam képes leülni tanulni. - Nagyon izgága kölyök voltam akkor, annyi energiával, amit a sportba fektettem és azzal a világbajnoki selejtezőkig el is jutottam. Csak volt egy törés az életemben, aminek részeként abba kellett hagynom a triatlont és már semmi motivációm nem volt fotelszakértőnek tanulni, így hát mentem apám után a katonaságba. Ami utána jött pedig történelem. - Nem feltétlen paranox ez a tulajdonságod, legfeljebb annak az, aki nem gondol bele. Én inkább úgy mondanám, hogy szépen kiegészíti egymást a két munkád. Nem lehet mindig pörögni, néha kell a nyugalom is, amit te az oktatásban találsz meg. Feltételezem mindkettőből kiégtél volna már, ha nem egyszerre űznéd a két hivatást. - Mint ahogy kiégett a katonaságból is. Bárki bármit mond, a katonai alakulatoknál sincs pörgés. Nem csak töltényhüvelyek között rohangálunk az iszapos lápban, nem csak deszantosként ejtőernyővel hullunk alá, hanem bizony ülünk is sokat. Ülünk és várunk, mikor otthon a kényelmes lakásunkban, mikor pedig egy idegen ország területén. Így hát én nem mondhatom el magamról, hogy non-stop kihajtom a belem, viszont amikor kell, tudom kamatoztatni a tudásomat és érdemben is cselekedni. Julian tökéletes ember lenne a bázison, aki a háttérben kiszámol mindent, majd javaslatokkal látna el minket az adott frekvenciákon, de ez a hajó már elment. Nem is próbálom meg visszarángatni a hadseregbe, nem akarom, hogy olyan felettesei legyenek, mint nekem, jó helyen van ő az egyetemen, ha gondolkodni akar.
Ellenben azzal nem értek egyet, hogy minden embernek kellene diploma. Őszintén szólva, nagyon jó, hogy mennyi mindent tanulhattam míg megszereztem a gépészmérnöki diplomámat, de ha a szívemre teszem a kezem, azt tudom mondani, hogy érdemben nem kaptam többet, nem adott annyi plusz tudást a speciális alakulatban töltött éveimhez, mint maga a tény, hogy van egy papírom, amivel kinyílt előttem az ajtó. Ilyen téren a diploma tényleg csak papír, önmagában ezt a rendszert pedig nem tartom jónak az én szemszögemből.
- Jól jön, igen, de szerintem már önmagában rossz a rendszer, ha többet ér a katonaságban az az ember, akinek alig van hadászati tapasztalata, de van több diplomája, mintsem az a személy, aki egész életében katona volt és rengeteg mindent tapasztalt meg a bőrén. Vannak hivatások, amiknél nem a diploma tudja megadni a tényleges tudást. - Arról nem is beszélve, hogy ha mindenkinek lenne diplomája, elértéktelenedne. A pénzügyi vonzatáról nem is beszélve, hisz nem minden család engedheti meg magának, hogy a gyereke egyetemét kifizesse, ami nem kis összeg. Mindenki mégsem lehet sport, vagy más ösztöndíjas.
Miután sikeresen felérünk a megfelelő szintre és Julian jóvoltából még nem indult be a tűzjelző sziréna sem, meggyőződhettünk afelől is, hogy hol tartózkodik jelenleg a professzor. Márpedig nem az egyetemen, mint kiderül egy francia tanuló szavaiból. Az, hogy zárva az ajtó és az orvos sem itt van jelenleg, engem nem különösebben tud kibillenteni a stabil mentális állapotomból, ennél sokkal nagyobb erőfeszítéseket is tettem már sokkal eredménytelenebb akciók során, Csalódott pedig egyáltalán nem vagyok, hiszen tulajdonképpen megtudtuk, hol találjuk meg őt, ami felér egy kisebb sikerrel is.
A vállveregetésre kellemetlenül nézek az ajtó felé, amiért sajnálatos módon értettem Julian metaforáját, ugyanakkor bírnak benne, hogy az a bizonyos elzárt macska élni fog és nem holtan találjuk. Lent még vesz egy energiaitalt, én pedig egy üveg ásványvizet, majd visszaballagunk a parkolóba.
- Szerintem menj vissza az egyetemre, mert ha továbbra is tudományos szövegeket szavalsz nekem, ki foglak rakni a kocsiból. - Viccelek, de egy kicsit nem is. Úgy érzem, hogy Julian fejben túlságosan beragadt az egyetemi professzor szerepében és már nem annyira a nyomozáson jár az agya. Nem várom persze, hogy teljes komolysággal éljük át ezeket a napokat, de most, ha minden igaz, tényleg az orvoshoz fogunk eljutni, akiről Julian tud többet, mint én, mivel ő járt utána Dan ügyének. Mindenesetre félmosollyal elhaladok az italát felszisszentő Julian mellett.
- És akkor most nagyban számolsz fejben? Nem bízok a hallgatólánynak? - pillantok rá egy másodpercre, hogy szóval tartsam, miközben én a kocsi elejéhez sétálok, ami a falhoz legközelebb helyezkedik el. Mivel nem az én autóm, ezért kifejezetten vigyázok rá, ezért is veszek észre ennyire könnyen egy sérülést az kocsi alján. Nem nagy, épp csak egy pont, de míg hallgatom Julian válaszát, addig leguggolok, hogy jobban szemügyre vegyem, akárcsak egy horzsolást vizsgálnék.
Ez viszont nem horzsolást, ahhoz túl rendezett a formája, közelről megnézve pedig egészen egyértelművé válik nekem, hogy míg bent voltunk, valaki nyomkövetőt ragasztott a kocsi jelenleg legkevésbé látható pontjára. Nem profi, én máshová rejtettem volna, de sajnos az igazság ettől még kiábrándító: figyelve vagyunk. Lecuppantom a festésről, majd a mérést végző kolléga felé bökök az apró kütyüvel.
- Ne lankadjon a figyelmünk. - Azzal a nyomkövetőt a mellettünk lévő autóra helyezem rá, nem erőlködök azzal, hogy nehezen észrevehető legyen, mégiscsak civil autó, adok esélyt a tulajdonosának észre venni, de valószínűbbnek tartom, hogy ő majd szépen eltéríti a minket kereső személyeket.
- Tudnak rólunk. Ez most került fel az autóra. - Ettől még összességében nincs nagy aggodalomra ok, de nem árt résen lenni. - Most menjünk - intek neki, hogy ha még van is a Red Bulljából, majd a kocsiban megissza, jelenleg viszont fontos lenne innen mihamarább lelépnünk. Kihajtok a parkolóból és beveszek pár kanyart, eközben pedig figyelem, hogy valaki más is elindult-e mögöttünk. De nem, hosszú ideig egy kocsi sem jelenik meg, amiből azt feltételezem, hogy tényleg a nyomkövetőben bíztak és egy laptop kijelzőjén még mindig a parkolóház koordinátája villog. De azért meglepne, ha ennyire egyszerű lenne.
- Nehezen tudom elképzelni, hogy bárki is meggátolna minket abban, hogy beszéljünk Zacharyvel. Aki tudta, hogy az egyetemre jövünk, azt is sejtheti, kit keresünk. Ha pedig így van, egyszerűen megelőzhetett volna minket a magánklinikánál. Vagyis gyanítom, arra kellhetett a nyomkövető, hogy megtudják, hol a szállásunk és meddig maradunk az országban. - Tudják mit csinálunk, de mérhető jelként is prezentálni akarják. Aztán ki tudja, lehet Zachary halott lesz, mire odaérünk. Remélem nem.

Nagyon diplomatikus válasz érkezett Juliantól, amire nem tudok nem mosolyogni. Ezt minden gúny nélkül teszem, egyszerűen csak nevetek, hogy a témát, amiben nem, vagy csak részben értünk egyet, azt a válaszával ártalmatlanítja, hogy egyértelműen nem tudok tovább érvelni. Őszintén szólva nem is szeretnék, hiszen nem azt én tisztem megítélni a rendszer helyességét és sajnos már kinőttem abból a korból, hogy ráhatással akarjak lenni olyasvalamire, amire nem tudok. Ezért sem panaszkodtam anno (sokat), amiért el kellett végeznem egy egyetemet, hogy CRO lehessek, beláttam, hogy előbb szerzek diplomát, mintsem eltörölnék a szabályt.
Egész gyorsan és könnyen letudjuk a doktor úr helyzetét. Ez könnyűnek tekinthető, elvégre meg is találtuk az irodáját, nem ott volt ugyan, de megtudtuk a valószínűsíthető helyét, úgyhogy csak egy lépéssel tettünk többet, mint ami ideálisnak bizonyult volna. Én ezt sikernek könyvelem el, míg megtervezem az utat a magánrendelő felé. Van rá időm, mert Julian még energiaitalt vesz.

A kocsinál nem igazán tudom hova tenni a felvetését. Nem értem, hogy pontosan mit szeretne kiszámolni, milyen teóriákat állít fel, mikor úgyis csak úgy fogjuk megtudni, hogy ott van-e Zachary, ahol a diáklány mondta, ha megnézzük. Tisztában vagyok vele, hogy minél többet mozgunk, annál inkább nagyobb a kockázat, hogy történni fog velünk valami, de jelenleg úgy érzem, hogy ennél hitelesebb információt most mi sem tudunk felmutatni, legfeljebb, ha kikérnénk a város utcakameráinak felvételeit. Ellenben fizikus szemmel nézve a dolgot: ha számol is, annak ellenőrzése amúgy is valamilyen tesztelést, vagy mérést jelentene, esetünkben pedig az az, hogy megkeressük az orvost.
Meglep a bocsánatkérése, arra számítottam tőle, hogy majd alátámasztja, hogy miért tartja fontosnak, amit tesz. Adok még egy kicsi időt a témára, leginkább azért, mert észreveszek valamit a kocsin, ami miatt még pár percig teljesen mindeggyé válik, hogy számol-e fejben vagy sem.
- Kérdés, megéri-e a kockázat, hogy hívást indítsunk - gondolkozom el azon, amit Julian mond, miközben felismerem, hogy az autón lévő folt az nem sérülés. - Vettél francia feltölthető SIM-kártyát? Ha igen, a kocsiban felhívom arról a rendelőt. Ha nem, akkor elgondolkodtató, hogy megéri-e a saját kártyánkat használni, de ez esetben, nekem még mindig van +33-mal kezdődő számom. Csak, hogy mégse egy amerikai keresse. - Attól megijedne az orvos és a végén még mi üldöznénk el.
Lepattintom a felragasztott kütyüt az autóról, majd miután én is szemügyre veszem a típusát, Julian felé nyújtom, hogy tudassam vele is a hírt.
- Vagyis amerikai gyártmány. - Ez persze önmagában még semmit sem jelent, hiszen Franciaország a NATO kapcsolatain keresztül sok eszközt kapott már az amerikaiaktól, de ahogy Julian fogalmazott „valószínűbb”, hogy amerikai kéz helyezte rá az autóra és nem francia. Ez nekünk helyzeti előnyt jelenthet a helyismeret miatt. Mindezeket viszont nem akarom kimondani hangosan, hiszen nem tudhatom, hogy ezekben a pillanatokban is lehallgatnak-e minket, úgyhogy jobbnak látom nem elajándékozni a fejemben lévő gondolatokat, amiket Julian feltételezem nyomozói észjárásából adódóan úgyis sejt.
Ekkorra már teljesen átkapcsolt a fejem katona üzemmódba, taktikázok és keresem az elterelés lehetőségeit, ez pedig azt jelenti, hogy gond nélkül áthelyezem a nyomkövetőt a civil autóra, hogy azt kövesse a számítógép. Túl feltűnő lenne, ha napokon keresztül nem mozdulna a jel, vagy épp itt helyben megszűnne, ha megsemmisíteném. A beszélgetést aztán már a kocsiban folytatjuk.
- Én is így gondolom. Kapcsolok majd hangrögzítőt, hogy utólag is kiértékeljük a szavait és hanglejtéseit, ezért helyben inkább a mozdulataira fókuszáljunk. - Zackary kapcsán egyetértek, abban már kevésbé vagyok biztos, hogy fizikai bántódásunk is fog esni, én legfeljebb amolyan véletlen balesetszerű megoldást tartok reálisabbnak. Azaz nagyon figyelnem kell az utakon. De összességében a nyaraló nem tűnik rossz megoldásnak, még úgy sem, hogy az én esetemben nem jelent nagy előnyt.
- Ha a városban szeretnél maradni, a nyaraló jó lehetőség, igen, úgyhogy lehet róla szó. - Gondolok elsősorban rá, nem magamra. - Ami engem illet, bejegyzett lakásom van Marseilleben, ha le akarnak lőni ott álmomban, megtehetik azt a rákövetkező napok bármelyikén. De ugyanezt meg tudják tenni New Yorkban is. És csak azért, mert nyomozok a nővérem után, nem fogok lemondani a lakásaimról, vállalom ennek a kockázatát. - Ezért összességében nem látom nagy hasznát a nyaralónak, viszont hátrányát sem, szóval nem bánom, ha ott éjszakázunk. Talán felelőtlennek tűnhetek az előbbi kijelentésemmel, de inkább hagyatkozok kiélezett hallásomra és más érzékeimre, mintsem elköltözzek és hotelekben éljek.
Megérkezünk a magánklinikára, aminek parkolójában állítom le az autót. Nem fogok rejtőzködni, mert már biztosra veszem, hogy ha tudni akarják, hogy itt jártunk, könnyen utána fognak járni. Még az autóban elindítom a hangfelvételt, aztán mintha mi sem lenne természetesebb, zsebembe nyomom fejjel lefelé, hogy a mikrofonja a zseb szájánál legyen, majd kiszállok az autóból. Megigazítom a kardigánomat és elindulok Juliannal a bejárathoz bízva egy sikeres beszélgetésben.

Egyáltalán nem tartom rossz ötletnek, hogy felhívjuk a rendelőt, pláne annak tudatában, hogy lényegében már lelepleződtünk. A kocsira helyezett nyomkövető típusából feltételezem, hogy nem a helyi francia erők egy embere nyomta rá a fényezésre. Ha nagyon akarnám, lehet még ujjlenyomatot is tudnék találni, de erre aligha van szükség. Annak ellenére, hogy rengeteg amerikai katonai eszközt importál Franciaország, a típus modern mivolta megerősíti bennem, hogy nem annyira őrültek a Fehér Ház tájékán mozgó szakemberek sem, hogy épp helyi franciákat béreljenek fel az információszerzésre és annak továbbítására. Egyszerűen túl rizikós egy olyan országban ezt meglépni, ahol a nacionalizmus ekkora mértéket öltött. De valamiért azt se feltételezem, hogy amerikaiak jöttek volna át az Atlanti-óceánon. Talán felbérelt olaszok, netán baszkok, vagy írek.
A kocsiban aztán a tengerpart felé vezető úton félrehúzódok és Julian felé emelem a kezem, hogy az újonnan vett SIM-kártyáját (is) tartalmazó telefonját kérjem el tőle. Ha odaadja, bepötyögöm a rendelő számát és felhívom a recepciót, ahonnan egy lágy hangú nő szólal bele a telefonba. Az egész hívás alig húsz másodpercig tart.
- A doktor úr bent van a klinikán. Mehetünk - adom vissza neki a kütyüt egy kósza mosollyal, aztán újra beindítom az autót, aminek motorját szándékosan állítottam le a telefonhívás ideje alatt. Nem kell tudnia a recepciósnak, hogy már úton vagyunk épp oda, se azt, hogy mi célból tesszük.
- Akkor tegyünk róla, hogy minél többet késsen - ravasz vigyor jelenik meg rajtam pár másodperc erejéig. A halál egy olyan dolog, ami be fog következni. Az én esetemben ez a gondolat a munkám része, mégis megtanultam nem félni tőle. Ha félnék, nem tudnék az lenni, aki most vagyok. Úgyhogy belém ivódott, hogy mindig keressem a lehetőségeket, amik előnyt jelenthetnek számomra a túlélésben. Ha ez a lakásomban egy jól ismert ablak, amin biztonságosan ki tudok mászni még tűzlépcső nélkül is, akkor az. New Yorkban, de már Marseilleben is megvan fejemben a konkrét procedúra, hogy ha rám törnék az ajtót, akkor merre tudok szabadulni, melyik ablakon át tud belőni mesterlövész és melyiken nem. Tudom! Ez a munkám! Mindezeket egyszer átfuttattam az agyamon, mikor beköltöztem és berendeztem a lakásaimat, de összességében nem sokszor kattogok rajta, mert nem vagyok hajlandó félelemben élni. Nem is lenne indokolt engem likvidálni, még ebben a furcsa helyzetben sem. Valószínűleg ezért is húz a szívem Marseillebe, ott tudom, hogyan kell menekülni. Julian barátjának nyaralójában még nem.
Juliannel egyeznek az elképzeléseink, így én elindítom a hangfelvételt még a rendelő előtt. Még nyelek egyet az ajtónál, de az agyam már annyira pörög, annyira fókuszált, hogy a szívverésemet sikerül normális fokozaton tartani, ezzel együtt pedig az érzelmi kötődésemet is elnyomom a téma iránt, hogy a fájdalmaim ne tudják befolyásolni a reakcióimat és a kérdéseimet még akkor sem, ha esetleg olyat hallanék a főorvostól válaszként, ami számomra megrendítő. Márpedig ez is benne van a pakliban, nem csak a kőr király.

Érzem, hogy ujjaim még merevek, mikor kikapcsolom hangrögzítőt és gondolatok sokaságából adódóan újra ráfogok a kormányra. Megegyezünk végül Juliannel, hogy Marseillebe megyünk, viszont mielőtt arra venném az irányt, megállunk egy olyan parkolóban, aminek környékén egymás mellett több gyorskajálda is megfért. Én a Brioche Doréeban veszek magamnak egy hamburgert, két croissant és egy cuisiné poulet caesar szendvicset Schwepps üdítővel, aztán visszaülök az autóba és megvárom Juliant is, hogy visszaérjen a másik boltból.
Útközben ügyelek arra, hogy elkerüljem a fizetőkapukat is, ha már azokon úgyis sok a kamera. Idefelé nem zavart, de most, hogy itt ül velem Julian, nem akarok egyértelmű nyomot hagyni, hogy visszatérek Marseillebe. A hosszú nap után van bennem még annyi humor, hogy a Marseille tábla előtt bekapcsolom a Taxi filmből elhíresült "A La Conquete" zenét.

Jócskán fáradtan helyezem le a fekete kisasztalra a megmelegített hamburgeremet és ülök le a szürke kanapéra, miután vettem egy jóleső zuhanyt. Harapok a burgerből, de Julian kérdését hallva kiegyenesedik a hátam és még pár másodperc erejéig kiélvezem, hogy a nappali nagy ablakán keresztül még egy kicsit úszhatok a már lassan lemenő nap sugaraiban. Hamarosan eltűnik a sötétségben az a kilátás, ami miatt én anno pont ez a lakást akartam megvenni. Semmi sem tudja felülmúlni számomra az azurkék tergerből kiemelkedő fehér sziklák látványát.
- Egyből tudta, hogy miről akarunk vele beszélni - felelem nyersen, annyira érzelmektől mentesen, ami egyszerűen nem összeegyeztethető a kilátás adta gyönyörrel. Nem veszem el a tekintetemet ugyan a tengerről, de fejben nagyon is Julianra fókuszálok. - És őszintén szólva, meglepett, hogy hajlandó volt együttműködni, még annak ellenére is, hogy nehezen vette rá magát. Érezhetően félt, de pont ezért gondolom azt, hogy amit mondott, az igaz lehet. - Újra előre dőlök, hogy megérezzem a marhahúspogácsa ízét, de figyelek, hogy ne csepegtessem el a szószt. Aztán előveszem a telefonomat és elindítom a hangfelvételt, mert újra meg akarom hallgatni legalább addig, amíg eszek.
Az erős háttérzajú, de azért jól érthető beszélgetés közben a hűtőhöz megyek, és vigyelek belőle két sört. Betáraztam direkt arra az esetre, hogy ha itt aludna Julian, legyen mit innunk. Ő már ahogy látom, úgyis megitta a sajátját, úgyhogy kvázi szó nélkül "újra töltöm", még a végén kiszáradna. Mikor már hallhatóan csukódik az ajtó a felvételen, leállítom és visszaülök a kanapéra, Juliannal szembe.
- Vagyis fix, hogy Dan nem öngyilkos lett. Összeértek a szálak, Zackary bevallotta, hogy nyomást helyeztek rá, mikor Dan boncolásáról kiállította az orvosi eredményt.
Zackary megállapította, hogy nem kezelték Dan betegségét gyógyszerekkel, ami felvetette az akkori nyomozókban a kérdést, hogy mégis miért nem. Kiderült az is, hogy egyáltalán nem is voltak felírva neki gyógyszerek, mivel élete során nem állapítottak meg Dannál ténylegesen betegséget. Vagyis súlyosat semmiképp. Bár ezeket eddig is tudtuk, de most saját szavaival is elmesélte, ami mindenképpen jó.
- És az is igaz, hogy később megkereshették őt Dan szülei. Nem említettem az autóban, de míg vásároltál, írt a nagynéném is, aki megerősítette, hogy valóban Dan szülei intéztek lakást Zackary számára Nizzában. - Na tessék, délben a kacsa közben elhintettem egy morzsát a beszélgetés során, estére pedig már a rokonom végigpletykálta az elitkommandó tagjain keresztül a történetet és egészen hasznos információkat tudott kideríteni. Ha egy valamit egyszerre szeretek és utálok a francia elitben, az ez. - Én ezáltal hiszek Zackarynak abban, hogy Dan halála után a nyomozás sokáig elhúzódott a családnak is köszönhetően, így mikor az állam emberei megfenyegették Zackaryt New Yorkban, a szülők kimenekítették őt Nizzába. Úgyhogy összeértek a szálak, az orvos és a rokonom is ugyanazt állítja. - Mindezek ráadásul értelmet adnak annak, hogy Dan szülei miért haltak meg annyira váratlanul 2013-ban. Mostmár befejezem a hamburgert, mert ki fog hűlni.
- Ellenben megrázott, amit mondott Lenaról, a cannesi lányról és Harriettről - vallom be, hogy miért telt el annyira csendesen a Marseillebe vezető utunk első fele. - Én eddig úgy tudtam, hogy minden gyerekért külön autó érkezett a tábor helyszínére, de ezek szerint Lena és Harriett együtt utaztak és valamiért nem választották szét őket - nyelek egyet, mert ez az a pont, aminél nálam igencsak személyessé fordul az ügy és nehéz higgadtnak maradnom. Kell is a sör, úgy érzem.
- Se Lenaról, se Harriett haláláról nem érkeztek hírek. Ahogy egyik lányról se tudunk még semmit... - keresem a párhuzamokat, amikkel meg tudom győzni magam, hogy talán mindketten együtt vannak és élnek is, de félek, hogy ezzel csak saját szívemet fájdítom. Nem szabad túlzóan elhinnem ezt a feltételezést, mert ha kiderülne, hogy mégis halottak, nagyon taccsra verne a valóság.
Felállok a kanapéról és az erkélykez lépek azzal a céllal, hogy elhúzzam a függönyt így, hogy már nem süt be a nap, de egy pillanatra megállok és nyelek egyet. Hirtelen annyira közelinek tűnik, hogy él a testvérem, szinte a bőrömön érzem a jelenlétét, ami persze puszta álmodozás. Behunyom szemeimet, markomban a sörösdoboz pedig tehetetlenül gyűrődik össze fájdalmam szorításától.
- Folytassuk a nyomozást Lenaval - mondom ki már-már utasítóan, mikor újra kinyitom szemeimet, de csak a fáradtság és a kiábrándultság torzítja el hangom barátias jellegét. - És remélem, ahol Lena van, ott lesz a nővérem is.
Azzal ahelyett, hogy elhúznám a függönyt, inkább kimegyek az erkélyre és ezúttal én is rá fogok gyújtani. Csak nagyon kritikus állapotban szoktam ezt tenni, de most úgy érzem, igencsak szükségem van rá. Feltételezem Julian úgyis követni fog, neki amúgy sem kell utalást tenni a cigarettára, mert már önmagában a nyitott erkélyajtó is imponáló egy láncdohányosnak.

Alapvetően laza és vicceskedő a természetem és mindig is vigyáztam arra, hogy ezt ne vetkőzzem le magamról, hiába jártam már meg néhány háborút és speciális bevetést, amik bár kétségtelenül befolyással voltak az elmémre, de teljesen megváltoztatni sosem tudtak az erős tudatosságom miatt. Viszont nem tagadhatom azt sem, hogy az engem ért traumák és érzelmi megmérettetések azért hatással voltak rám, nem múltak el teljesen nyomtalanul. Vannak pillanatok és időszakok is, különösen, ha egyedül vagyok, amikor eltűnik belőlem a vidámság és csak a színtiszta nyers tények maradnak. Ha túl nagy a tét a bevetéseinken, akkor gyakran válik ilyenné a természetem. Ezt az énemet Julian még nem ismerte Irakból, ezt már az évek ragasztották rám, valamint a rengeteg elkeseredés, amit át kell élnem időről időre. De erről nem igazán szeretek beszélni.
Mint ahogy azt sem akarom szándékosan az orra alá dörgölni, hogy a nővérem utáni örökkévalóságon át tartó nyomozás számomra mennyire megterhelő érzelmileg, hiszen pontosan tudom, hogy ő mindent megtesz, ami csak tőle telik, sőt, többet is, mint amit kérnék tőle, elvégre sosem akarnám, hogy az életét kockáztassa egy nőért, akiről azt sem tudjuk, hogy él-e. Márpedig ezek a tények, a nővérem is „csak egy nő”, Julian és az családomon kívül mindenki más csak így gondol rá és ez így is van rendjén. Ami viszont engem illet, az elmúlt tizenkét óra nagyon megérintett annak személyes vonzata miatt és ezt mi sem tükrözi jobban, mint az, hogy a hangulatom fluktuál. Egyszer teljesen elnyomom a fájdalmamat és katonafejjel fókuszálok a megtudott információkra, míg máskor egyszerűen képtelen vagyok józanul gondolkodni. Egyetértek a véleményével Zacket illetően, majd míg tart a felvétel, leteszek elé egy újabb sört. Van belőle bőven.
- Tele a hűtő sörrel, úgyhogy a nagyját ma el kell pusztítanunk. - Annak ellenére, hogy komolynak tűnik a hangom, elmosolyodok, hiszen mindketten tudjuk, hogy ez kellően nagy véralkoholszintet fog eredményezni.
Zackary sok mindenben megerősített minket, ami fontos, mivel tudnunk kell, hogy a feltételezéseink helyesek-e. Mostanra annyi információ felgyülemlett, hogy muszáj volt visszajelzést kapnunk azok hitelességéről. Ez szerencsésen megtörtént több forrásból is, mert nagynéném is megmozgatta a hadseregét.  
- Fogalmam sincs, mennyi és milyen információ áramolt Dan szülei és az orvos között, de az biztos, hogy mire Dan szülei elérték Zackaryt, addigra Dan már halott volt. Vagyis szerintem az, hogy kimenekítették Nizzába inkább volt egyfajta hála a szülők részéről az orvos segítségéért cserébe. - Hiszen a patológus csak Dan holtteste miatt kerülhetett a történetbe. Viszont egyre inkább érzem azt, hogy Danról és Pierről eleget tudunk már. Pontosabban eleget sosem fogunk tudni, de ezen a ponton annyira túlteng bennem az elkeseredettség, hogy egyszerűen türelmetlenné válok. Francba is, engem nem Dan és Pierre érdekel, hanem a nővérem! De veszek egy mélyebb levegőt, hiszen ahogy most gondolkodok, az nem helyes és a nyomozás sem így működik, tudom jól. Nem szabad türelmetlennek lennem, nem szabad fejvesztve rohannom olyasvalami után, amiről még semmit sem tudok. Legalább már Zackary által egy halvány információmorzsám van Harriettről. Nem sok, de végre először az ő neve is elhangzott egy tanutól. Lenyugtatom magam a hűtött sörrel, érzem, ahogy a hideg végigfolyik a torkomon.
- Nem tudom, Julian - sóhajtom halkan. Az én megérzésem azt súgja, hogy ha Harriett és Lena túlélték, akkor az elraboltak között csak van még egy túlélő. Miért lennének csak ők ketten azok, akik megúszták? Nekem ez túl fantasy, túlságosan tündérmese. A főhősök minden fűt-fát megmozgatnak és végül kiderül, hogy a hét gyerek közül csak a keresett nő élte túl. Miért élne pont ő?
Az a baj, hogy már érzem. A szívem és az agyam szüntelenül vívja a csatákat, a szívem pedig Harriett nevére hirtelen veszettül dobogni kezd, miközben az agyam már sejti az igazságot, csak még nem akarja kijelenteni. Összességében ahogy Julian sorolja a maradék gyerekek neveit egyértelműen látszik, most sokkal józanabb, mint én, pedig még csak most kezdtem el inni. Érzelmileg ő most tisztábban lát, nekem viszont nem szabad egyedül hagynom őt a nyomozásban.
- Harriett. - Ugyan tisztán értettem minden szavát, mégis csak a nővérem neve az, amire ki kell térnem. Aztán felpillantok Julian szemeibe, hogy pontosítsam, miért is hagyta el a számat ez a név. - Csak Harriett. Nem Herrietta - javítom ki, mégiscsak a testvérem nevéről van szó, de persze tudom, hogy nem ez a mondanivalójának lényege. Érdemileg azonban nem tudok mást tenni, csak nyelek egy nagyot. Bizony, a helyzet nyugtalanító, ennek hatására döntöm el, hogy talán nekem is jót tenne egy kis friss levegő és némi nikotin a szervezetemnek, hiába vagyok a dohányzás ellen.
Az erkély nagy és tágas, az idő pedig még ilyenkor sem túl hideg. Hűvös van, de nem hideg, ami pont jól esik nekem. Kijózanító. Meggyújtom a cigimet, majd leülök az egyik kinti fotelbe és lábamat a velem szemközti ülőkére helyezem fel.  
Az első füst után kérdőn pillantok Julian felvetésére, Jean Pierre nevének hallatára. Hagyom, hagy fejtse ki, nekem most úgysincs nagyon erőm agyalni, ezért örülök, hogy csak figyelnem kell rá.
- Nincsenek meg Qadirnál? - pillantok rá kérdőn, persze tudom, hogy nem tudja erre most a választ, de úgy értem, talán egy próbát megér újra felkeresni őt és rákérdezni azokra a levelekre. Amit viszont Lenával kapcsolatban mond, duplán felkelti az érdeklődésemet, fel is ülök a fotelben, leveszem lábaimat a szemközti ülőalkalma-tosságról és újat szívok a dohányból.
- Talán mert Harriett szülei is olyan személyek, akiknek messze elér a keze - vonok párhuzamot Lena és a mi szüleink között azalapján, amit Julian mond. - Elvégre akkoriban apám volt az idegenlégió vezetője, de előtte is komoly katonai múlttal rendelkezett már. Ha így nézzük, én is jobban vigyáztam volna azokra a gyerekekre, akiknek politikusok és katonai személyek a szülei, mintsem azokra, akiknek üzletemberek. Nem lenézve persze őket, csak mégis van különbség üzletember és politikai személy között a nemzetközi diplomáciában. - Bármennyire is fájdalmas a két lányról beszélni, örülök is, hogy végre legalább eljutottunk odáig, hogy ők is terítékre kerültek. Logikusnak tűnik minden, amit Julian levezet, én pedig közben váltogatva iszom a sörömet és szívom a cigimet.
- Nem érte meg őket szétválasztani, mert akkor több személyt kellett volna rábízni az őrzésükre. Több szálat kellett volna megmozgatniuk, hogy titokban tudják tartani a lányok helyét és sorsát. Ezt tanultuk is a katonaságban: két-három túszt össze kell zárni és együtt mozgatni, de ha több, négy vagy öt van, akkor már el kell őket szeparálni egyástól, hogy ne tudjanak összefogni és könnyen lehessen őket kezelni. - Kiöblítem a számat a sörrel, de amint lenyelem a folyadékot, folytatom. - Viszont azt már nem tudjuk kitalálni, hogy később mi történt velük. Ha öt-tíz évig együtt is maradtak, mostanra már könnyen lehet, hogy változott a sorsuk. - Erre nem itt és most, ezen beszélgetés során fogjuk megtalálni a választ, de úgy gondolom, hogy az irány jó, amin elindulunk. A sors fintorra, hogy az egész innen indult, Marseilleből, legalábbis, ami Harriett tragédiáját illeti.
- A tragédia után sokat egyeztetett apám Lena családjával, erre tisztán emlékszem. Persze akkoriban kihagytak engem a nyomozásból, nem akarták, hogy még nagyobb hatással legyen az a fejlődésemre, ami akkor történik, de ismertem Lenat és a szüleit is látásból, felismertem az arcukat, mikor apám meghívta őket a házunkba. Órákon át ültek a dolgozószobában csukott ajtónál. Nekem aludnom kellett volna már, de olyan hangosak voltak, hogy szinte hallottam őket a folyosó végéről is. - Egy kis személyes emlék tőlem a gyerekkoromból, nagyban nem járul hozzá a nyomozáshoz, de valamiért meg akartam ezt osztani Juliannal, hiszen én ezt az egészet anno nagyon is megéltem, átéltem. Minél inkább közeledünk Harrietthez és a francia politikához, annál személyesebbé és ezáltal nehezebbé fog válni számomra ez a nyomozás.
- Azt meg tudom tenni, hogy részletesen kikérdezem Lena családját, mert szerintem ők sem tudták, hogy a két lány együtt hagyta el a tábort. Vagyis párhuzam vonható az én családom és Lena családja eredményei között. Ezt a feladatot bízd rám. - Bár így is megvan a kommunikáció a családok között, úgyhogy nem gondolnám, hogy sok új információt szereznék, de egy rövid beszélgetést megér mielőtt visszarepülnék New Yorkba. Szó mi szó, nem csak én nyomozok folyamatosan, hanem a teljes családom is, ebből kifolyólag meglepődnék, ha ezúttal új információ kerülne elő a két család együttműködéséből, de talán így, a Zackary által elejtett morzsával teljesen új értelmet tud nyerni mindaz, ami eddig is a családok tudatában állt. Már csak azért is én akarom intézni Lena családjával a beszélgetést, mert ők eléggé bezárkóztak az évek során, nem akarják újra és újra feltépni a sebeket, így nem vennék jó néven, ha Julian tapintatlanul beállítana. Ezekkel az elit családokkal óvatosan, kifinomultan kell bánni.
- Átfésülheti a média archívumokat, persze. Én hiszek neked, tudom, hogy olyanokkal dolgozol együtt, akik megbízhatók. - És úgy is érzem, hogy nincs jogom megkötni Julian kezét, nem várhatom, hogy ő intézzen mindent egyedül és egyáltalán nincs is ellenemre másokat is bevonni. Nekem már úgyis mindegy, ha el akarnak távolítani a katonaságból megteszik. Így vagy úgy.
- De most már te is igyál! - mutatok a sörösdobozára, amit meg is pöckölök, a hangjából ítélve pedig még bőven több, mint a fele megvan. - Mindjárt hozom a következőt - vigyorodom el és aztán én is lehúzom a maradék pár kortyot az enyémből, majd összegyűröm a kezemmel.
Megvárom, hogy megigya a maradékot, aztán ajkaim közé veszem a cigit és két üres dobozzal a kezemben megyek be kidobni azokat. Két-két bontatlannal térek vissza Julianhoz, kettőt leteszek a köztünk lévő asztalkára, egyet a kezébe nyomok, míg nem az utolsó darab már szisszen is a kezemben.
- Hagyjuk mára a nyomozást - mondom pöszén, aztán kiveszem számból az ajkaim között szorongatott cigarettát. - Okosabbak ma már nem leszünk. Akkor legyen az a végszó, hogy te beszélsz Elijahval és ha sikerül, Qadirral, én meg Lena szüleivel. - Már fáj a fejem a sok agyalástól, persze tudom én, hogy nem amiatt vagyok ennyire fáradt, hanem az érzelmi hullámvasúttól, amit elszenvedtem az elmúlt félnapban.
- Cheers! - Összekoccintom az újonnan felbontott dobozokat, aztán hátradőlök. Ebben a lakásban elrendelem innentől kezdve a lazulást.
- Mesélj most inkább te. Mi az, ami miatt feldúlt vagy mostanság? - utalok vissza az étteremben folytatott beszélgetésre Julian magáléletével kapcsolatban, mert úgy gondolom, hogy mikor cseveghetnénk ilyenekről, ha nem most. Mi se tudunk mindig csak nyomozni, pláne, hogy egyébként érzem Julianan, hogy most más, mint ezelőtt. Nem nagyon, de valami furcsa vele is. Ez egy ilyen furcsa nap.

Ideiglenesen abbahagyom a hangos gondolkodást, míg Julian magához vesz egy lapot és jegyzetelni kezd, hogy könnyebben átlássuk az egyes múltban történt események közti relációt. Figyelem a lapra írt szavakat, miközben gondolkodom a válaszon, de egzakt dátumot nem tudok, úgyhogy elfogadom a novembert, amellyel kiegészíti Julian a jegyzetét. Egyetértek azzal is, hogy érdemes lehet megtudni, Jean Pierre mikor levelezett Théo apjával, a Le Monde főszerkesztőjével és milyen információkat tudhatott meg, valamint azt is, hogy ezek az információk még kinek a birtokában lehetnek meg. Ugyanakkor jelenleg még nem tudom átlátni, hogy a szálak hogyan fognak összeérni, valamint, hogy ezekből én hogyan fogom megtalálni a nővéremet, ez a magatehetetlen érzés pedig kezd az őrületbe kergetni.
Ha a bennem kavargó érzelmek őrültebe nem is, de a teraszig mindenképpen ki tudnak kergetni. Mozdulataimból azért látszik, hogy nem most fogok először cigarettát az ujjaim között, sajnos voltak olyan éveim, amikor rászoktam és szerencsésnek mondhatom magam, hogy sikerült többször is letennem. A mentális erőm talán mindennél nagyobb, beleértve az izmaimat is. Sokszor előfordult már, hogy a higgadtságom és az élni akarásom mentett ki egy-egy kritikus pillanatból, még akkor is, mikor az izmaim már látszólag felmondták a szolgálatot. De azok nagyon nehéz idők voltak. Szerencsére most nem kell az életemért küzdenem, hiába érzem magam kellően fáradnak. Feltételezem Julian is az.
- Mindenképpen érdemes elvégezni rajtuk a vizsgálatot, feltéve, hogy megkapjuk az eredeti példányokat - teszem hozzá Julian okfejtésére, majd próbálok nem túlságosan kételkedő lenni, pedig életem eddigi tapasztalatai azt súgják, hogy nincs sok esély rá, hogy kézhez kapjuk azokat a leveleket. A tartalmát talán, de hogy az eredeti példányokat is? Egy biztos, Julian rettenetesen tehetséges, ha ezt el tudja intézni. - Hihetetlen technikák - vonom le a következtetést. - Már akkor is nagyon leleményesek voltak a titkosszolgálatnál, ma pedig már olyan fejlett a technika, hogy bele se merek gondolni, milyen szinten képesek lenyomozni mindent. - Hamuzok egyet a mellettünk lévő asztalka hamutáljára, majd már inkább a jelenlegi helyzetünkre asszociálok. - Esélytelen védekezni ellenük, ezért is kell úgy játszanunk, hogy ne legyen érdekük megölni minket. Arról nem is beszélve, hogy ha jó emberekkel vesszük körbe magunkat, akiknek szintén érdeke, hogy nyomás alá helyezzék a mai és az anno hatalmon lévő Bush kormányt és egy kicsivel nagyobb befolyásuk van, mint nekünk, akkor előnyben lehetünk. Nekik ott a Fehér Házban és környékén nagyobb veszítenivalójuk van. - Igen, úgy gondolom, hogy az én halálom még mindig semmi ahhoz a hatalomhoz képest, amit ők veszíthetnek el. Ha én maghalok, mi lesz? Semmi, meghal egy katona, nem újdonság. Ellenben, ha az én ügyem túlságosan hangossá válik, akkor az én halálom sem fogja tudni megállítani a népharagot. Vagyis talán ők is érzik, hogy engedniük kell velem szemben. Talán… De aztán ki tudja. Lehet holnap meghalok és az egész ügy elcsendesedik, Juliant menesztik mindenhonnan és örökké elfelejtik, hogy 91-ben eltűnt hét gyermek.
Hét gyerek, de ebből kettő ezúttal nagyon megvilágítást kap. Lena és Harriett együtt távoztak a táborból és ez egy olyan információ, ami felkavarja az állóvizet. Felkapom a fejemet Julian intésére, de azt hiszem, ennyire azért nem tudok kellemes hírekkel szolgálni. Vagyis nem tudom, mennyire kellemes.
- Azt nem tudom állítani, hogy „jóban” vagyunk. A politikai kapcsolatok miatt a két család aktív beszélőviszonyban állt egymással, a lányok eltűnése pedig összehozta a két családot egy kis időre, amíg folytak a nyomozások. Viszont ahogy egyre múlt az idő, míg a lányokról továbbra sem derült ki semmi, úgy a két család közti kommunikáció is elcsendesült. Beszélőviszonyban vagyunk, ahogy a francia elit legtöbb családjáról ez elmondható, de talán túlzás az, hogy jó a viszony. - Eltűnt két gyerek, a „jó” jelző már önmagában túlzás, egyszerűen szükség volt a családok összefogására, annyira ellehetetlenítette őket az amerikai rendszer. Egy idő után pedig inkább jelentettek a családok egymásnak mentális vígaszt a történtekre, mintsem érdemi segítséget. A viszonyon túl azonban Julian meglátása reálisnak tűnik, egy politikus és egy katonai vezető lányainak közös elrablása végső esetben is jó alkupozíciót tud teremteni az amerikaiaknak.
Még mindig nem tudok objektíven gondolkozni és Julian szavai olyannyira valószerűnek tűnnek, hogy szinte megelevenedik előttem a fiktív múlt, miként elrabolják a nővéreméket és fogva tartják őket attól tartva, hogy apámék sikeresen hírt szereznek róluk. Érzem, hogy feszessé válnak izmaim és nyelnem kell, de eközben is hagyom, hogy Julian agya járjon, ha már az enyém ezesetben kiakadt. Ezért kellett nekem egy magánnyomozó, ő akkor is tud gondolkodni, mikor engem már elvakítanak az érzelmek.
- Logikusnak tűnik - felelem a végén hozzá képest sokkal halkabban és nyugodtabb hangon, miközben a távolban már sötétségbe veszett tengert figyelem, amin elszórtan megjelennek a tengerjáró hajók és luxusjachtok fényei.
- Rengetegszer gondolkodtam már, hogy én hova vittem volna a gyerekeket, hogy ne legyenek szem előtt. Tuti nem Amerikában rejtettem volna el, de elnézve, hogy eddig az összes általunk ismert gyerek oda került, valószínűsíthető, hogy a többi eddig általunk ismeretlen múltú gyereket is az USA-ba szállították. - Ahogy azt is tudjuk, hogy eddig bárkiről szereztünk is tudomást, az mára már halott. Így nézve nem jók az esélyek, de talán épp ezért megéri fordítva gondolkodni egy kicsit. - Viszont tegyük fel, a többi gyerek sosem tette be a lábát az USA-ba. És tegyük fel, ők még élnek… - Muszáj ebben hinnem, elvégre, ha meginog a hitem, akkor leállunk a nyomozással és örökre leplet borítunk Juliannal mi is a történtekre.
Bólintok, mert megegyezünk, hogy ki mit csinál ezt követően. Lena családját holnap felhívom, hátha hajlandóak rám szánni egy kis időt, de az is lehet, hogy felkeresem a régi ismerősömet, aki talán most az ENSZ-nél van. Ha már Franciaországban vagyok, érdemes kivirágoztatni a hervadó kapcsolatokat, mert ki tudja, mikor tudok legközelebb Európába utazni.
Mindezek örömére (vagy siralmára) meghozom az újabb kört a sörökből. Szeretném, ha Julian is kicsit kiengedne, ne csak az én dolgaimon kattogjon az agya, mivel tudom, hogy őt is leterheli. Arról nem is beszélve, hogy megvan a saját maga baja is.
Nem szeretném, ha azt gondolná, hogy ez az egész köztünk csak egyirányú ajánlat, munka, vagy beszélgetés, holott mint anno Irakban, a katonaságban, most is szívesen beszélgetek csak úgy, kötetlenül. Célok nélkül, ha úgy tetszik. Ilyen téren pedig csak egy témát tudok felhozni, míg visszaemlékezek az étteremben látott arckifejezésére. Nem felejtettem el.
Azon meg sem lepődök, hogy nem egyből válaszol, hozzá vagyok szokva a hosszúra nyúló csendekhez, amik rendszerint megelőznek egy-egy komolyabb választ. Nem siettetem, nem feszülök rá túlságosan, így, hogy nem a nővérem a téma, végre el tudok lazulni és élvezni tudom a sör kesernyés ízvilágát.
Újra ajkaimhoz felé emelem a sörösdobozt, mikor meghallom Juliant és egy pillanatra úgy meglepődök, hogy még a sör is megáll valahol a nyakam magasságában. Nagyot nézek az előttem lévő táj irányába, míg agyam feldolgozza az amúgy nagyon egyszerűen megfogalmazott tényt Julianról. Néhány másod-percnyi lefagyást követően viszont mintha mi sem történt volna, folytatom a félbehagyott mozdulatot és ténylegesen is meghúzom a sört.
Nem tudom, erre hogyan kellene reagálnom, mit kellene mondanom. Jó? Oké? Vettem? Ami engem illet, én kissé azt érzem, hogy nem tudok mit kezdeni a ténnyel, hogy meleg, sőt, szinte magam is furcsállom, hogy nem mozgat meg bennem különösebb érzéseket, így hát ahogy leér gyomromba a folyadék, Juliant hallgatva pillantok felé érdeklődő tekintettel. Még sosem mesélt ennyire mélyen a magánéletéről és tudom, hogy különleges alkalom, amiért megosztja velem mindezt. Hálás is vagyok érte, pláne, hogy hallhatóan nem könnyű a helyzete.
- Hullámvölgyek mindig akadnak, ezt én is alá tudom támasztani, még úgy is, hogy nekem barátnőm van. Vagy volt… már én sem tudom pontosan. - Próbálom éreztetni vele, hogy nem érdekel, hogy a férfiakhoz vonzódik, én nem tartok tőle ilyen téren, hiszen egyrészt sosem éreztette ezt felém, másrészt pedig mint ahogy mondta is, kapcsolata van. Elnyomom a cigimet, a csikket pedig a hamutálban hagyom.
- Örülök, hogy találtál valakit - vigyorodom el. - Abból, hogy időnként veszekedtek, arra következtetek, hogy mindketten akarjátok, hogy működjen a dolog, szóval, komolynak hangzik, hajrá! Szurkolok, hogy megtaláld mellette hosszútávon is a kényelmet. - Huszonéves lányokkal könnyebben beszélgetek a kapcsolatukról, pedig aztán az én szerelmi életem tipikusan katasztrófa. Ezen a ponton pedig el is gondolkozok, hogy rágyújtsak-e megint, de végül elhessegetem a gondolatot, mert egy cigi bőven elég volt az én szervezetemnek. A nővérem miatt elszívtam egyet, de a féltételes barátnőmért nem vagyok már hajlandó roncsolni a testem.

- Felmerült, sőt, majdnem biztosra tudták állítani egy idő után a megsebzett családok, hogy az amerikaiak voltak a tettesek. A baj az, hogy semmilyen megerősítést nem kaptak erre, csak a megérzésükre és a józan eszükre tudtak hagyatkozni, ami persze ilyen magasrangú és befolyásos embereknél mind megvan - válaszolok arra a felvetésére, hogy „ha annak idején felmerült a gondolat”. Felmerült. - Többek között ezért költöztünk mi is Amerikába anno. Itt könnyebb volt találni valakit, aki esetleg tudhat valamit és a szüleimnek sikerült jogilag átjutni az amerikai bevándorlási gátakon. - Feltehetőleg pont azért, mert az amerikaiak sem bánták, hogy kéznél legyen a családom, így jobban megfigyelhetőek voltunk, vagyunk. - Valószínűleg van igazság abban, amit mondasz. - Pontosabban abban, hogy mi lehetett a logika anno a titkosszolgálat emberei fejében.
- Nem kell egyébként általánosítanod, én ezeket átéltem. Tisztán emlékszem, hogy lenyomoztak minket. Még engem is, mikor túl sokat beszéltem az eltűnt nővéremről a barátaimnak vagy a pszichológusomnak. Pedig egy kis kölyök voltam csak. Viszont tényleg érdekes, hogy mi miért kaptuk meg olyan könnyen a letelepedési engedélyt, miközben például Dan szüleinek ez sosem sikerült betenniük a lábukat az országba. - Ez egy kicsit felerősíti bennem a gyanút, hogy Harriett nem Amerikában volt, mint Dan. De ez még csak egy feltételezés, ezekre semmi bizonyítékunk nincs jelenleg.
- Azért nem 258 ország. Feltéve, hogy még él. - Ha már nem él, akkor nyilván bárhol lehetett, míg meg nem halt, ez kétségtelen. - De tegyük fel, hogy valahol átélt már közel harminc évet. Ezt egy olyan országban, mint Amerika, Kelet-Ázsia, vagy Európa, Ausztrália aligha tudta volna nyom nélkül leélni, hogy ilyen szinten SEMMIT se találjunk meg róla a rendszereken keresztül. Azt se felejtsd el, hogy Dan, vagy Jean Pierre még azelőtt meghalt Amerikában, hogy ilyen méreteket öltött volna a technológia és az informatika a világban. Nem állítom, hogy biztosan nem fejlett országban van, csak azt, hogy sokkal kisebb a valószínűsége. Így viszont, hogy nincs fent az arca a közösségi médiában és nem található meg az AI-jal generált jelenlegi arcmását tartalmazó okmánya az általunk ismert adatbázisokban, nem azt súgja nekem, hogy mind a 258 országot át kellene fésülnünk. - Nem tudjuk megtenni, nekünk is vannak képességbeli határaink. Márpedig okmánnyal kell rendelkeznie. Ha nincs neki, azaz nem polgár valahol, azaz semmilyen joga nincs se egészségügyhöz, se bármi máshoz, akkor abban az esetben több, mint valószínű, hogy nem élt meg harminc évet. Ha máig állampolgári jogok nélkül él, annak brutalitásába itt és most nem akarok belegondolni. De a lényeg, hogy nem felismerhető az AI-generálta arc egy okmányon sem, ami azt jelenti, hogy vagy hibás a kép, vagy… vagy mondjuk részben eltakarják a nővérem arcát. - Nem tudom, miért nem generáltattam le az arcát csadorban - mondom ki hangosan a hibát, amit elkövettem és egyúttal meg is jegyzem, hogy ezt pótolnom kell.  
Viszont ezzel pontot is rakok az ügy végére mára, muszáj innom, muszáj ellazulnom most már végre, mert be fogok golyózni, ha csak ezen pörgök egyfolytában. Feltöltöm az italkészletet, aztán úgy vagyok vele, hogy most inkább beszéljünk Julianról, az ő magánéletéről, amibe eddig nem igazán avatott még be. Most sem követelem ezt tőle, de nagyon jól esik az az őszinteség, amit kapok tőle. Engem nem különösebben érdekel, hogy ki kihez vonzódik, amíg engem nem ér ebből semmi. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy hát még mindig stabilabb kapcsolata van neki, mint nekem és ez szerintem dicséretes, teljesen mindegy, hogy fiú vagy lány az illető. Épp meghúzom a sört, mikor újra felhozza a fizikát, amitől hirtelen levegőhöz kapok, viszont a gégém nem bír egyszerre levegőt juttatni a tüdőmbe, meg folyadékot is a gyomromba, hogyhogy az egész eredménye az, hogy felköhögök.
- Inkább kérlek, hagyj kétségek között - már csak azért is, mert nem akarok számolgatni, meg azért is, hogy ne kelljen rá gondolnom, hiszen csak újra felidegesíteném magam a legutóbbi gyerekes viselkedése miatt, amivel most leginkább levegőnek néz.
- Hát végülis, ha vannak hullámvölgyek, akkor az azt jelenti, hogy hullámhegyek is, nem? - legyintem meg felé az üvegem alját és így, hogy felköhögtem a rossz helyre ment sört, újra megpróbálkozok az ivással. - Igen, az sosem baj, ha érzéseket élünk meg. Máskülönben csak robotok lennénk. - Nem lehet mindent ész érvekkel megoldani. Aztán nem úszom meg a visszakérdezést, aminek magaslabdáját elismerem, hogy én rúgtam fel. Először csak vigyorogva felszisszenek.
- Esküvő? - pillantok rá pár másodpercig, majd újra a város fényeit kémlelem kezemben a sörrel. - Az neked lesz előbb! Nekem inkább szakítás várható - ha mondjuk húsz évvel fiatalabb lennék, oldalba is döfném Juliant a könyökömmel, de most már nem folyamodok ilyen cukkolásokhoz pont a téma keserűsége miatt. Merthogy én akarnék esküvőt, de nem éreztem még úgy, hogy eljött volna az ideje és olyan nővel találkoztam volna, akivel tényleg össze merném kötni az életem. Egyet kivéve, de vele húsz éve még túl fiatalok voltunk. Szakítottunk is idővel.
- Legutóbb egy hotelben voltam a barátnőmmel. Ott összefutottam az exemmel, akit húsz éve nem láttam, úgyhogy váltottam vele pár szót. Ez, valamint az, hogy hajlandó voltam nem minden pillanatban vele foglalkozni, hanem uram bocsá’, találkoztam egy francia ex-rendőrrel is, úgy tűnik, elég volt ahhoz, hogy kirobbantsa belőle a féltékenységet és zokszó nélkül lelépjen a hotelből. Én meg megmondtam neki, hogy nem vagyok hajlandó ezt a csöndjátékot játszani vele örökké, úgyhogy fejezze be záros határidőn belül a durcát. Ezt tegnap írtam meg neki egyébként, azóta nem reagált. - Beszélek érezhetően úgy, hogy én ezt a kapcsolatot lényegében már lezártam magamban, csak még nem lett kimondva kettőnk között. Nem szándékoztam szakítani vele eddig, de ez most nagyon betett nekem és úgy érzem, hogy egy ilyen eset után nem tudnék rendesen hozzáállni a kapcsolatunkhoz. Most, hogy kimondom hangosan is Juliannak az érzéseimet, tényleg egyre reálisabbá válik számomra, hogy mit gondolok. Hogy vége… Ennek ellenére egy kicsit ferdítek, mert az a "pár szó" az nem csak pár volt, ellenben semmi olyat nem tettem, amivel sérteném a barátnőmet. Én legalábbis így gondoltam. Ami pedig a francia exrendőrt illeti, arról már ezelőtt beszámoltam Juliannak, úgyhogy az nem lehet új hír.