Két nap telt el Hank Riggs sokat nem mondó üzenetétől, melyet figyelmen kivül hagyásom miatt másik kettő is követett közvetlenül. Szinte észrevehetőek voltak a jelek miképpen veszíti el a türelmét és válik kérőből követelőzővé mihelyst a dolgok nem a tervei szerint alakultak. Az idősebb Riggs mindig is ilyen volt. Türelmetlen fajta, akit nem lehetett csak úgy figyelmen kívül hagyni. Aki élvezte, ha ő van a világ közepén és a környezetében lévőket a saját képére formálhatja. És ha nem úgy táncoltak, ahogyan Hank fütyült? Könnyedséggel vette őket semmibe és visszakerülni a kegyeibe egyenlő volt a lehetetlen küldetéssel. Én már évekkel ezelőtt kiestem a kedvencei közül, amikor is a kitaposott ösvény helyett a saját utamat és elképzeléseimet szerettem volna követni. Nem is vágytam a vele kialakított kapcsolatra, az apja-lánya pillanatokra, egyszerűen nem volt szükségem ezekre, mert ha ránéztem erre az emberre nem láttam többet belőle csak az ajtón kilépő alakját miután egy üzleti útja miatt a dadusra hagyta a felügyeletemet. Bárcsak azon emberek közé tartozhattam volna, akik elmondhatják magukról, hogy jó viszonyt ápolnak a családjukkal. Látogatják őket még idősebb korukban is vagy boldogsággal nosztalgiáznak egy fotóalbum felett, mely a tökéletes gyerekkorukat idézi fel. Ellenben nekem maradt egy függőséggel küzdő anyának nevezhető emberi lény és egy apa, akit jobban érdekelt a jó híre, mint a tulajdon gyermeke. Ezért sem tudom hova tenni a hét elején érkező üzenetét, melyben egy vacsorameghívásra kötelez a hétvégére. Igen, kényszerít, mert a kérlek és egyéb ehhez tartozó finom megszólalások sosem léteztek az ő szótárában. Érezteti, hogy dönthetsz a saját kedved szerint, de ha nem jelensz meg, akkor semmi jóra nem számíthatsz.
A telefonomon lévő három üzenet között váltogatok és próbálom kiolvasni a szándékait belőle, mert bár vallhatom én azt, hogy nincs hatással az életemre, de attól még ellentmondásokkal küzdök, ha róla van szó. Hank nem olyan ember, aki önszántából félreteszi sértettségét és felkeres, főleg egy olyan kapcsolatban, mint amilyen a miénk. Ő mindig akar valamit és általában meg is kapja azt, engem pedig szinte már beteges módon hajt a kíváncsiság, hogy megtudjam mégis mi késztette arra őt, hogy mindezt csak így leszervezze. Pedig valahol tudom, ismerem már annyira, hogy előre kivetítsem magam elé a forgatókönyvet, melynek a legvégén olyan problémával hagy magamra, amit sosem kértem, amire az elmúlt időszak, a neki köszönhető évek után nem lenne szükségem.
Kezdett úgymond mostanában minden helyrerázódni. Mintha a kirakós szanaszét hulló darabjai a saját tempójukban illeszkednének vissza a helyükre, én pedig minden percét türelemmel éltem meg. A műtét miatt sok minden átértékelődött bennem; az életem törékenysége, az apró pillanatok megélése, az emberi kapcsolataim. Egy olyan férfi mellett ébredhettem és élhettem, aki fontos helyet őriz a szívemben. Jakenek a jövőmet köszönhetem, az életemet és egyáltalán nem élek túlzással, amikor azt állítom, hogy megmentett, még önmagamtól is. Egy csodálatos helyen éltünk a korábbi lakásomat hátrahagyva, ezekből a hétköznapokból pedig a kutyák sem hiányozhattak. És itt nem csak a szokásos hármasra gondolok, hanem kicsi kutyákra is, akik minden gondolatunkat és türelmünket kiteszik, de a maguk módján egy csodával érnek fel. Persze, akadtak és akadnak is nehéz napjaink, hiszen együtt élni valakivel nagyon nem könnyű, de valahogy sikerül végül mindig megoldanunk a problémáinkat. Hiszen nem csak a jó pillanatok, hanem ezek is hozzánk tartoztak. Minden mélységével és boldogságával együtt.
Ezért is gomolyog bennem a félelem érzése még a kocsiban is, miközben egy belvárosi étterem felé tartunk. Félek őt és magunkat kitenni ennek, de ha most nem esek túl rajta, később még a visszajárása is fordulhat. Akár még ma le is zárhatom ezt vele. A szemébe mondhatom most már ötvenedik alkalommal is, hogy látni sem akarom őt, hogy aztán ő nemes egyszerűséggel elmosolyodjon bátor kijelentésemen és hozzátegye: a családomat nem tagadhatom meg. Szuper, mondhatom. Nagyon szuper!
- Nem tudom, hogy sikerült-e mindennel felkészítenem téged vele kapcsolatban. Említettem, hogy ő olyan ember, aki örömmel sérteget másokat? De nem szabad belemenni a játékba, mert ő ebből táplálkozik, imád provokálni másokat. Ez is valami elfuserált tulajdonság nála. - a táskám pántját babrálom idegességemben és sóhajtok is egyet mellé, ahogyan a mellettünk összemosódott épületek sziluettjét figyelem. - És szeret faggatózni. Ő neki mindenről tudnia kell, ha van köze hozzá, ha nem. Viszont majd belerúgok az asztal alatt a lábába, ha túlzásba viszi. - a táskám helyett most a ruhám állapotán javítgatok, habár kiszállás után is ugyanúgy meg kell csinálnom ugyanezt. Most egy kék ruha mellett maradtam (utálja ezt a színt) egy elég merész, mégis még elegáns kivágással (ezt is utálja), vállig érő szőke tincseimet pedig most szétengedve hagytam. Két hete váltottam rövidebbre a megszokott stílusnál, de meglepően jó hatással volt rám és úgy tűnt Jake-nek is elnyerte a tetszését.
Az étterem előtt kiszállva várom be Őt és fűzöm össze az ujjainkat, ám még a belépés előtt felé fordulok.
- Előre is sajnálom, hogy kiteszlek ennek. De tudd, bármikor leléphetünk. Akár még most is. - mosolygok fel rá és finoman a kezét is megszorítom. A visszaírt üzenetbe jeleztem, hogy egy plusz főre még számítson, de amikor észreveszem apámat az étterem egyik asztalánál, az is kiderül, hogy ő sem egyedül érkezett.
- Ilyen nincs. - inkább magam elé motyogom ezeket a szavakat, de a férfi már áll is fel az asztaltól mihelyst meglát minket. Egy percet sem változott. Szokásosan elegáns, a márkás öltönyével és az élére vasalt ingével, ősz haja viszont kicsit hosszabb lett, de még nem annyira, hogy slampos külsőt kölcsönözzön neki.
- Madelaine, örülök, hogy idetaláltatok. - nem is kell mondania, már a szék elhagyása előtt megnézte az óráját, hogy felmérje mennyit késtünk. Pechjére egy percet sem. Kényszeredett mosollyal fogadom üdvözlését, majd a partneremre pillantok fel.
- Jake, ő itt Hank az apám. És.. - fordulok most az ismeretlen nő felé, aki vele érkezett.
- Janet. Janet Fallon vagyok, Hank partnere. Annyira örülök nektek! - nagy mosollyal kapcsolódik bele a beszélgetésbe egyből felállva a helyéről.
- Janet, szóval igen, ő. Hát nem remek? - egyáltalán nem őszintén teszem fel ezt a kérdést, de már most érzem idősebb énem mennyivel feszültebbé vált, ennek pedig nem fél hangot is adni, mihelyst visszahelyezkedik a székére.
- Madelaine általában rejtegeti előlem a jelöltjeit, szóval meg is lepődtem amikor megírta, hogy nem egyedül fog érkezni. Bizonyára komolyak a szándékai emiatt, már amennyire lehet bízni a lányom szeszélyeiben. - vezeti fel Jake-nek a hülyeségeit. És kezdődik. - Bátorkodtam rendelni bort kettőtöknek is erre a jeles alkalomra, remélem nem veszitek tolakodásnak. Janet ragaszkodott hozzá, hogy megismerkedjen veled Madelaine, így nem tagadhattam meg tőle a lehetőséget. - a mellette ülőre néz, én pedig követem a tekintetét ugyanúgy. Nem néz ki sokkal fiatalabbnak, de ha már apámmal van, akkor okosabbnak sem.
- Csak nem kíváncsi volt a szeszélyeimre? - bájosan elmosolyodok, de próbálom minél ügyesebben visszafogni magamat és kivárni Hank milyen sztorival áll elő Janettel kapcsolatban. Néha tekintetem azonban Jake-re terelődik, nehogy lemaradjak a tűnjünk innen! jelzésről, melyet már most igazán várok.

Újabb rémálmok gyötörnek. Már nem a régi bajtársaim azok, akik éjszakánként meglátogatnak, hanem Maddie álomtalan arca köszön vissza, amint a műtőasztalon fekszik. Békés, sima bőre még a neonfények alatt is hibátlan. Régebbről az emlékeimbe szökik az a jelenet a Hófehérke és a hét törpéből, amikor az üvegkoporsóban vitték ki az erdő közepére a halottnak hitt lányt, hogy végső nyughelyére tegyék. Bennem mindvégig az motoszkált, hogy nem érhet így véget egy történet. Maddie még életerős, és gyönyörű nő, akinek meg kell tapasztalnia, hogy milyen anyává válni, vagy férjhez menni. Meg kellene, hogy kapja az esélyt egy jobb jövőre, és mégis én vagyok az, aki jelenleg az élet és halál közötti vékonyka jégen táncolva vehetem el mindkettőt tőle, és taszíthatom az örök sötétségbe. A nyomás nem múlt el, megmenekült a karmaim közül, és látszólag nem maradt tünet az operáció után, de sosem tudhatom, hogy mikor újul ki neki, vagy miképpen fogja lezárni ezt a betegséggel járó küzdelmet. A kemoterápiának még közel sincs vége, igyekeztem a legkíméletesebben felkészíteni őt, de vajon lehetséges ez? A haja elkezdett hullani, pár napja látogatta meg a fodrászt, és csináltatott egy rövidebb frizurát. Valahogyan abban a steril környezetben csakis az lebegett a szemem előtt, hogy meg kell mentenem, de akkor még nem tudtam, hogy ezt magam miatt akarom megtenni. Elnyomtam az érzéseimet, és nem láttam a fától az erdőt. Mikor aggódtam utoljára emberért így? Mikor könnyeztem meg, hogy fájdalmat okozok másoknak? Maddie jobbat, és szebbet érdemelt, de belém fektette a bizalmát. Terhet rótt rám, miről a mai napig nem tud, és nem is fog, ha rajtam múlik. Álmaimban már nem a fronton járok körbe, hanem a műtőben, és minden betegben őt látom, akiket nem tudtam megmenteni. A lista hosszú, a bennem gyűlő stressz meg egyre nagyobb. Ki tudja, hogy még hány hónap kell ahhoz, hogy tünetmentesnek nyilvánítsuk, egyáltalán sikeresnek műveletnek zárhatnám a történteket. A hónapok elteltével természetes volt, hogy vele töltöttem a szabadságomat, az éjszakáimat is…képtelen lettem volna elengedni, nem álltam készen, hogy kimondjam…szeretem, de éreztettem vele, hogy mindenben számíthat rám. Nem az a férfi leszek, aki cserbenhagyja a bajban, okulva a múltjából, és a családi hátteréből. Az egyetlen rokonát kedveltem is, ő vigyázott Jesse-re is a távollétében, aztán visszafoglaltuk a birodalmunkat, de rájöttünk, hogy nagyon is kicsi az a lakás ennyi kutyának, mert Samira vemhes lett. Az én egyetlen drágaságom életet adott még négy kölyöknek is. Nem volt szívem eladni őket, egyáltalán ajándékba lökni a kicsiket, hiszen Samirának ez volt az első ellése, és ragaszkodtam hozzá, hogy ameddig lehetséges, maradjanak vele a kölykök is. Jesse ugyan nem vette át a hatalmat Samira felett, de óvta a családját, és rajtam meg Maddie-n kívül senki nem mehetett a kicsik közelébe. Büszkeséggel töltött el, hogy egy családdá váltak, és ott lógott a levegőben a mi közös történetünk folytatása is. Ki kellett volna mondanom, hogy szeretem, de csak akkor voltam képes, amikor nem volt magánál. Gyűlöltem, hogy tudattalanul vallottam neki az érzéseimről, de a műtét előtt nem volt választásom. A rizikó mindvégig fennállt, és nekem számolnom kellett egy másik véggel is.
A kocsiban ülve szerintem mindketten máshol járunk. Nekem annyira nem volt aggasztó, hogy találkozzam az apjával, révén nekem már nem éltek a szüleim, de Maddie-n látszott, hogy mennyire meg van lőve az apja miatt. Egy ideig nem is óhajtott róla beszélni, valahogyan irtózott a témától, hónapokba telt, mire megnyílt nekem, de tisztában voltam vele, hogy mekkora lelki erő kellett ahhoz is, hogy egy idegenről nyilatkozzon, akivel vacsorázni készülünk. Az utat figyelem, a kormányon a kezem, de minduntalan megmoccan a mellettem ülő szőkeség, úgy kapom oda a kékjeimet.
- Maddie… - az egyik kezem a térdére csúsztatom, hogy eltereljem a figyelmét. – Nem lesz gond, felfogtam, hogy milyen ember. Nem mondta el, hogy mit akart veled kapcsolatban? – érdeklődök még egyszer, mert nem tudom felfogni, hogyan érte el, hogy mégis itt vagyunk, és személyesen tapasztalhatom meg a „báját.” Az étterem már nincs messze, szóval a tekintetem már az üres parkolókat kutatja. Puccos helyszín, magamtól biztosan nem jöttem volna el, de még ebben is le akar körözni az idősebb Riggs. Az egyik autó éppen akkor áll ki, ezért be is hajtok a helyére, és kiszállás előtt még rászorítok a szöszi kézfejére. – Minden rendben lesz. – állítom le a motort, és követem őt az előtérbe. A pincért megelőzve egy őszes hajú férfi int nekünk az egyik négyes asztal felől. Az első másodpercekben csak megbámulom őt, aztán megvárom, hogy oda is érjünk hozzájuk….mert nincs egyedül. – Jake Lester. – nyújtom a karomat az öreg felé, de még az is nehezére esik, hogy megszorítsa az enyémet. A pillantásom a másik fiatalságra siklik, aki nem lehet több Maddie-nél. – Janet. – csókolok neki kezet, aztán kihúzom a széket a velem érkezett hölgynek. - Elég komoly vagyok, igen. – felelem neki egy biccentéssel, és máris Hank szemébe nézek. – Remek, de mi nem iszunk bort ma este. Maddie nem ihat alkoholt, én pedig vezetek, kár a gőzért. – megkapom a lesajnáló tekintetet, de nem izgat különösebben. Az itallapot a kezembe véve előbb tájékozódom. – Ó, Janet mivel foglalkozik? – érdeklődöm színtelen hangon. – Jógaoktató vagyok. – lelkesül fel, és ekkor fűzöm a kékjeimet Maddie-jébe. Hosszú este elé nézünk.

Bármerre is jártam, bárkivel is találkoztam, a család gondolata mindig is olyannak hatott, ami a fontossági sorrend első lépcsőfokán helyezkedik el. Mindenhol azt hallottam milyen fontos tartani a szülőkkel a kapcsolatot és nem hagyni, hogy elveszítsük önmagunkat a felnőtté váláshoz vezető út közben. Volt idő, amikor én is hittem ebben; a család fontosságában, abban hogy a dolgok még helyrehozhatóak anyu és apu között. Ennek viszont már 24 éve. Gyermeki ártatlansággal még hittem a csodákban és bíztam az újrakezdésekben. Elképzeltem milyen érzés egy olyan anya-lánya kapcsolat, ahol legféltettebb titkodat is megoszthatod vele, a bizalmadba avathatod őt és közös programokat szervezhettek egymással. Eljátszottam a gondolattal milyen egy olyan apa, akire felnézünk, aki védelmez minket, aki a biztonságot jelenti a gyerekeknek még oly félelmetes valóságban. Igen, voltak pillanatok, amikor nekem is szükségem lett volna erre, de egy idő után ha valami folytonosan kudarcba fullad, akkor mi magunk is belefáradunk a próbálkozásokba. Már nem akarunk semmit csak a magunk módján megtalálni a boldogságot. Nem szeretnénk helyrehozni, ami elromlott és helyrehozhatatlan, csak élni az életünket minden egyes jó pillanatával és nehézségével együtt anélkül, hogy olyan emberekre támaszkodunk, akik szó nélkül húznák ki a lábunk alól a talajt, ha az az ő érdeküket úgy szolgálná. Már túl régóta egyedül jártam az utamat ahhoz, hogy a család fogalma a semmibe vesszen és egy olyan megtépázott kötelékké váljon, aminél arra a pillanatra várunk csak, hogy mikor szakad majd el örökre. Hank esetében én sem szerettem volna mást, de ő olyan volt, mint egy bumeráng, amit ha egyszer eldobtál, akkor visszatér hozzád. Ugyan évek múlva teszi azt csak meg, de mikor megtörténik az emlékezetessé válik. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy visszamondom a vacsorát és inkább vállalom a következményeket. Napra pontosan tudom mikor hagytam a hátam mögött Philadelphiát, hiszen egy áldásként éltem meg a költözést. Egy olyan lépésnek, amit elhagyván bizonyosan beleőrültem volna a maradásba. Nem hiányzott a régi házunk, még ha emlékeket is őriztek azok a falak. Semmilyen módon nem kötődtem oda, mégis naivan azt hittem, hogy a költözésemmel őt is magam mögött hagyhatom. Erre tessék, ma éppen egy újabb próbálkozást teszek a menthetetlen irányába csakhogy megbizonyosodjak arról milyen jó döntést hoztam is akkoriban. És habár akkor azt az utat egyedül tettem meg, most egy olyan férfival készülök végigjárni ezt a számomra kellemetlen ösvényt, aki a biztonságot szimbolizálja számomra. Azt a fogalmat, amit éveken keresztül megtagadtam magamtól és amiben képtelen voltam hinni, most mégis apránként engedem vissza az életembe annak velejáróját.  
Miközben az étteremhez vezető utat veszem szemügyre többször is megfordulnak fejemben azok a kerülők, amelyen keresztül hazamehetnénk, de ahogyan egyre közelebb kerülünk, annál kevesebb marad belőlük. Most otthon lehetnénk a kutyákkal, megnézhetnénk valamilyen filmet vagy csak egyszerűen élvezhetnénk, hogy nem kell elhagynunk a házat és foglalkoznunk a külvilággal. A műtét előtti és utáni időszak a legnehezebb volt életemben, amit át kellett élnem és még mostanra sem vagyok igazán túl rajta. Az a félelem végigkísér teljen el bármennyi idő és igyekeztem kevesebbet gondolni rá, de attól még nem foszlik semmivé. Elmondhatatlanul nehéz pillanatok voltak azok, mely után semmi mást nem kívántam csak kerülni azokat a kellemetlenül külső hatásokat, mint például egy ehhez hasonló találkozó.
Jake érintése zökkent vissza a jelenbe és habár én magam nem sokkal korábban feltettem neki egy kérdést mégis az olyannak hatott, mint valami begyakorolt szöveg, amit magamnak mormolnék el Hank esetében. Biztosan felkészültél erre?
- Az égvilágon semmit, de ez tőle igazán már meg sem lep. Ahogyan őt ismerem az utolsó pillanatig kivár majd a nagy meglepetéssel. - sóhajtok egyet, de igazából bele se merek gondolni a folytatásba, mely az autó leállításával csak még valóságosabbá válik. Jake szavai azonban mosolyt csalnak az arcomra és elég erőt meritek belőlük ahhoz, hogy ne futamodjak meg az utolsó pillanatban.
Hank egy ismeretlen nő társaságában várakozik ránk, akiről mint később kiderül Janetnek hívnak, de a szerepének felfedése apám életében még úgy látszik várat magára. Nem örülök a megjegyzéseinek, legfőképpen azoknak nem, amivel az én kapcsolataimat illeti, de mivel nem ez lesz még az egyetlen szurkálódó válasza neki, így egyszerűen csak elengedem azt a fülem mellett.
Jake szavai a borral kapcsolatban azonban felkeltik érdeklődését, hiszen eszembe sem jutott, hogy beszámolót tartsak neki az életemről, közöttük a műtétről sem.
- Oh Madelaine, csak nem érkezik a trónörökös? - jön a felvetésével, de csak egy mosollyal fogadom az érdeklődését.
- Ne aggódj, nem vagyok terhes. - nyugtázom csendesen.
- Nagyon helyes. A házasság előtt született gyerek sosem jelent jót. Te magad is az voltál és nézd meg most hol tartunk. - a fejét csóválja, mintha érdekelte volna őt bármikor is az a tudat, hogy megmentse a családunkat. - Mellesleg a munka melletti gyereknevelés kész zsonglőrködés és árt a gyereknek, habár drágám te ezt aligha értheted. Nem jól gondolom vagy mi a véleménye erről a fiatalembernek? - tekintete eleinte közöttünk cikázik, végül a mellettem ülőn állapodik meg. - És Jake tényleg, maga mivel is foglalkozik? - puhatolózik tovább, de engem jobban leköt most Janet viselkedése, aki szinte kívülállóként meghúzza magát társalgásunk közben, de ha apám valamit mondana, azzal természetesen egyetértene. Mégis most egy pillanatra ő is felszólal.
- Hank, szívem, hagyd őket hisz még fiatalok és van idejük ilyenről beszélgetni. Bizonyára nem is sok ideje vannak még együtt. - cinkos pillantást vált velem, mintha éppen egy köteléket készülne kialakítani közöttünk. Jobb lett volna, ha inkább meg sem szólal.

Hetekig küzdöttem magamban, hogy ne kerüljek az asztal alá, és Maddie egy percig se higgye azt, hogy kételkedem a szaktudásomban. Megtettem volna érte bármit, ha ezzel hónapokat, vagy éveket nyerek neki, de aztán rájöttem, ha én nem bízom magamban, akkor mit is várhatok el a környezetemben élőktől? Ez a nő még Alaszkába is utánam jött, hogy megnézze, hogy vagyok két hónap elteltével. Nem tudtam akkor mit kezdeni a tényekkel, hogy rosszul lett és ki kellett vizsgálnom, ráadásul álmomban se mertem volna feltételezni, hogy én leszek az egyetlen esélye. Milyen sorsszerű, vagy éppen kitolós karma, ahol műtenem kell őt? Hetekig aludni se tudtam normálisan, mert mindig az játszódott le előttem, hogy meghal az asztalon, és nem tudok vele mit kezdeni, mert nem használ semmit a szívmasszázs és a társai. A többiek töketlenül, valaki lesajnálóan bámult, én meg üvöltöttem, hogy akkor is meg kell menteni, mert ő nem halhat meg a kezeim között. Etikátlan szeretni egy beteget, és bumm akkor ugrott be, hogy többet érzek iránta, mint egy sima barátság, de még ezt sem mertem volna bevallani előtte. Napokig került, miután visszajöttem New Yorkba, és hallani sem akart a kezelésekről, melyekre feltétlen szüksége lett volna. Konzultáltam külföldi kollégákkal is, hogy ne csússzon hiba a gépezetbe. Megőrjített, hogy át kellett élnem a veszteség lehetőségét, és ezt nem oszthattam meg a családommal. Terveztem, hogy elmondom, de aztán úgy esett meg, hogy az öcsém besétált a kórházba és szinte harapófogóval húzta ki belőlem, hogy mi bajom van. Nem is óhajtottam felvenni vele a kapcsolatot, de az utamba sodorta a szél, és utána valahogyan kezdett javulni a kettőnk közötti viszony is. A húgomról nem sokat tudtam, azzal tisztában voltam, hogy terhes, mert a kórházban meglátogattam, de már előrehaladott állapotban lehetett, hiszen én sem kis ideig voltam távol. Mindenesetre ennek is már jó néhány hete, nekem meg elhatározásra kellett jutnom. Maddie nem maradhatott egyedül a műtét után, a gyógyulása hónapokat vesz igénybe és lesz olyan is, hogy a kemoterápia után arra sem lesz energiája, hogy elmenjen egyedül a mosdóba. Önös érdekek, vagy szimplán az tűnt megoldásnak, ha összeköltözünk ismételten. Nem éreztem magamat rosszul, nem kerestem a kifogásokat, hogy miért ne tegyük meg. Természetes módon alakult így a helyzetünk, és az sem zavart különösebben, hogy a régen látott rokonai bejelentkeztek. Az apjáról már hallottam néhány információt, egyik sem kecsegtetett túl sok jóval, de előbb-utóbb szembe kellett nézni a valósággal, hogy a rossz is visszaköszön, ha akarjuk, ha nem. Maddie apját távolról kerültem volna, mert ha tényleg számított volna neki a lánya, akkor mellette lett volna a kórházban, fogja a kezét, vagy mit tudom én, de arról sem tudott, hogy életmentő műtéten esett át a gyereke. Előfordult, hogy megpróbáltam beszélni a fejével, de kényes pont volt a család, és nem akartam felzaklatni. Aztán pár napja hozakodott elő azzal, hogy jelentkezett a drága apósom, és találkozni szeretne vele, vagyis velünk, mert az nem jöhetett számításba, hogy egyedül menjen el a találkozóra. Az étterem a belváros egyik nívós negyedében volt megjelölve, nem igazán jártunk ilyen helyekre, nem azért, mert ne lett volna rá pénz, csak egyszerűen jobban kedveltük mindketten az otthonülős estéket, ahol rendeltünk kínait, vagy éppen pizzát. A mostani puccparádé annak szól, hogy megfeleljünk egy képzeletbeli elvárásnak. Nem szerettem az öltönyös megoldást, egy lezser ing is megtette volna, de mégsem állt szándékomban alul öltözötten érkezni a találkozóra, ahol életemben először fogok Hank Riggs szemébe nézni.
Az úton odafelé nekem kell nyugtatgatnom Maddie-t, néha a kezem a combján pihen meg, és elismétlem vele, hogy jobb lesz túlesni ezen, mint menekülőre fogni, de az utolsó előtti pillanatban is azon járnak az agytekervényei, hogyan lépjünk le a parkolóból. Nem kell behúznom, de erősen tartom a kezét befelé menet, ahol már a főpincér vár bennünket, és kísér oda az asztalunkhoz. Mit ne mondjak nem kis meglepődést okoz a negyedik fél felbukkanása, aki majdnem velünk egyidős, ha nem fiatalabb. A rendelés is fennakadunk már, ahol az alkohol kerül terítékre, de nem borulok ki, hanem megváltoztatom a miénket a mostani igényeink alapján. Nem marad el a riposzt az öreg felől és máris kóstolgatásba kezd. Minő csoda, hogy még nem vertem be a képét neki. Közel állok hozzá, de türtőztetem magamat és csak a damasztot terítem az ölembe. Már azon fennakadnak a szemeim, hogy a gyerek kerül témába, de az a pocskondiázás, ahogyan a sajátjáról vall, már nekem is kezd sok lenni. Negédes mosollyal kóstolok bele a vizembe és tekintek át a kis aranyomra, aki tuti fiatalabb nálunk és közszemlére tette az ikreket is.
- Igazán kedves a megjegyzés. – közlöm a száraz tényeket. – Idegsebész vagyok, Maddie meg pszichológus. A gyerek ugyan még nem merült fel, de nem zárkózunk el előle, de azt gondolom, hogy egy gyerek sosem lehet akadály, hogy megszervezzük az életünket, az már más kérdés, hogyha valaki nem állt készen arra, hogy apa legyen és inkább menekült a felelősség elől, ha nem tévedek Hank, ez így állja meg a helyét? – kérdezek vissza és most Janet is elszégyelli magát.
- Miért is vagyunk itt, ha lenne szabad tudnunk, mert ez a hirtelen jött felkeresés évek múltán elég vérszegény próbálkozás a családegyesítésre. – mosolyodom el és most Janeten van a meglepődés köre. – Drágám nekem azt mondtad, hogy tartod a lányoddal a kapcsolatot, mármint évente találkoztok? – érdeklődik némi szemrehányással a hangjában, de nekem ez pont elég ahhoz, hogy az asztal alatt megfogjam a mellettem ülő kezét. – Nem szédülsz, kérjek valamit a víz mellé, vagy az is jó lesz? – halkabban érdeklődöm tőle, miközben a hüvelykujjam az övén simít végig. – Nem kell szerénykedned, ha van étvágyad, akkor rendelj mást is. – noszogatom, mert mostanában úgy kellett rávenni, hogy egyen is valamit.

Az elmúlt időszak a maga pörgő eseményeivel olyan hatást keltett bennem, mintha szempillantás alatt öt évet vett volna el az élemből. Az egész világom vele együtt pedig a felfogásom és a hétköznapjaim is átértékelődtek. Azóta a meghatározó pillanat óta amikor kiderült milyen betegséggel állok szembe úgy éreztem egyre inkább kezd bezárulni az a kör, ami eddig a maga rendszerességgel körülvett. Csapdába éreztem magamat, menekülni akartam, kitörni valamiből és valamitől, ami elől nem menekülhetek. Kerültem Jaket és hiába tudtam jól, hogy ő nem az ellenségem és csak segíteni próbál mégis akárhányszor elmerengtem egy percre úgy elevenedett meg előttem az életemet szimbolizáló homokóra, amelynek alsó részébe megállíthatatlanul pörögtek le a homokszemcsék. Hirtelen annyi teendőm akadt. A páciensemmel járó kötelesség terhe szakadt a nyakamba, Jesse létezése, aki gazdi nélkül maradhat. Egyszerre zsonglőrködtem a kegyetlenül szűkre szabott időmmel, miközben több időt akartam eltölteni azok közelében, akik a világomat jelentették, mégis emiatt előlük raboltam el értékes perceket. Minden napomat a rosszullét környékezte, ami már korábban is megvolt, de amióta tudatában voltam az okának, azóta minden másodpercét csak nehezebben éltem meg. Nem ment, hogy számolgassam a másodperceket, belekapaszkodjak a rohamosan múló percekbe ahogyan korábban tettem és bízzak abban, hogy jobb lesz, mert ennek az esélye egyre inkább halványodott el ahogyan belegondoltam az immár bizonytalan lábakon álló jövőmbe. Gyerekesen viselkedtem, hátha azzal elűzhetem az elkerülhetetlent és halogattam ameddig csak lehetőségeim engedték, hogy szembenézzek a valósággal. Mégis egy nap, amikor megálltam egy percre a lakásom nappalijában és lenéztem a békésen alvó kutyámra, aki abban a pillanatban sem volt hajlandó elmozdulni a közelemből valami ébresztően hatott rám. Mert abban az átértékelődött percben ténylegesen megálltam és elfogadtam mindazt, ami történik velem. Elfogadtam, hogy segítségre van szükségem és félretettem azt az önzőséget, ami figyelmen kívül hagyta Jake minden segítségét, akit tudatosan toltam el magamtól, akárhányszor közelebb akart tudni, hogy megpróbáljon több időt adni számomra, mint amennyivel abban a pillanatban rendelkeztem. Átengedtem életem irányítását egy olyan férfi kezébe, akiben feltétlenül megbíztam és akinek köszönhetem azt a második esélyt, amit veszni hagytam volna.
A kocsiban ülve azon gondolkozom, hogy értékes perceinket tölthetnénk kellemesebb programmal is ennél és ez az éttermen belül sem változik meg. Már az ajtóból érződik Hank Riggs mindenkit földbetipró felsőbbrendű viselkedése. A tagadhatatlan büszkeség, amiből az idő múlásával sem adott lejjebb csak a második bőrévé fejlesztette azt. Sokszor kerestem a közöttünk lévő hasonlóságot. És bár más családoknál örülnek a gyerekek, ha valami összeköti őket a szüleikkel én rendszeresen megkönnyebbültem, amikor nem tudtam felmutatni egyet sem. Jó párszor eljátszottam azzal a pillanattal is, amikor bejelenti, hogy örökbe fogadtak, én pedig felkereshetem az igazi szüleimet, akiknek biztos megvolt az indokuk arra amiért lemondtak rólam. Ez a perc viszont sosem érkezett el, én pedig minden egyes nap úgy keltem fel, hogy ennek a férfinek a tulajdon gyereke vagyok, aki még ennyi év elteltével is megvetéssel néz rám, amiért egy porcikám sem kívánta, hogy olyanná váljak, mint ő.
Magához híven viselkedik és bár finoman érzékelteti, hogy próbál visszavenni önmagából a partnere miatt, nem igazán megy neki. Janet számomra egy vicc. Egy talány, akin nem tudok kiigazodni mit keres apám mellett. A pénz miatt teszi? Mert a gondolat, hogy valami Hanket szerethetővé teszi az évek során eggyé vált a lehetetlennel, mégis úgy néz rá, olyan tekintettel fürkészi az arcát, mintha a világot látná benne, amit Hank ha megunja új hobbiját össze is fog törni számára.
Kezdem egyre kellemetlenebbül érezni magamat a másik két fél társaságában és ezt az is fokozza bennem, ahogyan apám Jake-re néz vagy ahogy hozzászól. Lassan már ott tartok, hogy megragadom Jake kezét és elhagyjuk ezt a helyet, de ő úgy tűnik kevésbé veszi magára apám csapnivaló viselkedését, ettől viszont még nem érzem kevésbé helyesnek az ittlétünket. Ha hazaértünk nem győzök neki majd sűrű bocsánatkéréssel tartozni, amiért kitettem őt ennek.
A gyerektéma kapcsán a kezembe veszem a vízzel töltött poharamat és iszok a hideg folyadékból, hogy helyrebillentsem pulzusomat általa és kicsit meg is nyugodjak közben. Nem kívánom Hanket beavatni a történtekbe, mert nincs szükségem a sajnálatára vagy arra, hogy még rosszabbá tegye a helyzetet valamilyen hozzá méltó megjegyzéssel. Szívem szerint Jaket egy biztonságos buborékba zárnám, Hanket meg egy jól irányzott lendülettel felborítanám a székkel. Mégis ehelyett csak annyi telik tőlem, hogy megtaláljam a hangomat, amikor Janet meglepődését fejezi ki a ködös információkkal kapcsolatban, amit úgy tűnik apám enyhe ferdítéssel adott csak tudtára. Én pedig nem állom meg, hogy ne szítsam még jobban azt a tüzet, amit a partnerem gyújtott a kérdésével, akit nem tudok ezért nem imádni.
- Tényleg ezt mondta volna? - elmosolyodok Janet felé fordulva, majd a fejemet is ingatom mellé, hogy ezzel fejezzem ki mennyire mellé nyúlt ezzel. - Azt a találkozást amit említett idejét nem tudnám megmondani mikor ejtettük meg utoljára. Talán akkor volt apa, amikor azt mondtad nem vagyok méltó a Riggs névre, amiért közöltem, hogy pszichológus leszek? Vagy rosszul emlékszem? - most Hankre vezetem tekintetemet, majd vissza Janetre. - Üzenetet meg éppenséggel csak azért kapok tőle hébe-hóba, hogy bejelentse még életben van. Az viszont már más kérdés, hogy időközben nem-e lett másik lánya valakitől, akivel lehetséges jobban tartja a kapcsolatot mint velem. - megvonom a vállamat, de úgy érzem muszáj kiadnom magamból a bennem lévő feszültséget.
- Janet, arról nem mesélt apa, hogy a jógaoktatókat ő hogy is fogalmazta? Az emberiség járulékos veszteségének tartja vagyis emberszámba sem veszi őket. Elhiheted mennyire meglepett, hogy mégis így egymásra találtatok. - Janet Hank felé irányuló sértettségéről Jake érdeklődése vonja el a figyelmemet, aki kedvesen érdeklődik az állapotom felől.
- Egy kicsit szédülök csak, de nem vészes. Jól vagyok, de az étvágyammal még barátkozunk. - pillantok le a kezére, ami éppen az enyémre talál rá, majd közelebb hajolva hozzá egy puszit adok az arcára.
- Sőt, ami azt illeti kezdek egyre jobban szórakozni. Csak nézz rájuk. - suttogom a fülébe elmosolyodva a véleményemet és még egy pillantást is vetek társaságaink felé. Hank viszont ezt a pillanatot választja, hogy megszólaljon, miután visszamagyarázta magát Janet bűvkörébe valami te más vagy szöveggel, így visszahelyezkedek a székemen.
- Nagyon felnőttes volt Madelaine, de most hogy kiszórakoztad magadat rátérhetnénk arra is, amiért idehívtunk titeket. - megköszörüli a torkát, majd összefűzi ujjait a Janettével, hogy felhívja a figyelmünket a nő ujján díszelgő igazán méretes ékszerre. - Janettel úgy döntöttünk megházasodunk és Jan ragaszkodott.. - a nő meglöki enyhén Hanket. - ..ragaszkodtunk hozzá, hogy meghívjunk titeket rá. - látszik az arcán, hogy szinte fizikai fájdalomként éli meg a mosolygást, engem viszont jobban leköt az a gyűrű, ami azt szimbolizálja, miképp Janet a mostohaanyám lesz. Válasz ugyan szó formájában nem jön ki ajkaim közül, de abban a pillanatban, hogy tekintetemet elemelem az ékszerről magam sem értem miért, de őszintén és egyáltalán nem visszafogva magamat nevetni kezdek.

Az étteremben ülve számos jelzővel illetném a szőkeség édesapját, de nekem egészen másfelé kanyarodnak el a gyér gondolataim és visszarepülök a múltam varázsszőnyegén arra a pontra, ahol még voltak szüleim. A mai napig szoros köteléket érzek két olyan személy iránt, akiket maximum képekről és videókról ismernék fel, de akadnak még momentumok egy-egy illat vagy tett kapcsán, amikor az emlékezetem egy ködös hullámvasútján térnek vissza képek formájában. Anya vörösesszőke haja, a zöldes árnyalatú szembogarai és az a mindent felülíró mosolya. Beleremeg a szívem, amiért nem ölelhetem már magamhoz, amiért nem mondhatom el neki, hogy sikerrel jártam a sírjánál tett ígérettel, és megtaláltam az öcsémet. A tekintete gyógyír volt mindenre, soha nem hittem volna, hogy éppen a messzi Alaszkában fogom ugyanazt, vagy hasonlót érezni, mint az ő közelében éreztem annak idején. Az anyukám még negyven éves fejjel is az, és bár nem láthatom őt, iszonyúan hiányzik, hogy a fenekembe billentsen és a megfelelő irányba tereljen. Apával kapcsolatban már vegyes emóciókat birtokolhatok, mióta kiderült a harmadik Lester kiléte is, és ne beszéljek Frederic létezéséről. A Lester famíliának ott kellett volna meghalnia, amikor árvákként vonultunk be a történelembe, de kiderült, hogy nagyon is van más rokon, aki előszeretettel képviseli a nevünket. A nagybácsikánkkal idestova hónapok óta szóba sem álltam pedig tudom, hogy nem ártott volna tájékoztatni a fejleményekről. A testvéreimmel való viszony is csak apránként oldódott fel, és nem állítanám, hogy ismételten belevágnék egy közös programba, de már nem kapok frászt, ha véletlenül összefutok velük az utcán. Dorian kemény dió, még most sem érti meg, ha nem akarom látni, de talán a legutóbbi találkozás kellett ahhoz, hogy átszakadjon a gát közöttünk, és újra beszélő viszonyba kerüljünk. Apa sikeres ügyvédként működött, számtalan esetet fel tudnék sorolni, amikor még anya sem engedte meg, hogy bemenjünk hozzá a dolgozószobába, mert tudta, hogy azzal magunk ellen hívnánk ki a sorsot. Apa összetett személyiséggel rendelkezett és a nagypapa mindig azt emlegette, hogy nagyon is hasonlóan látom a világot, mint ő. Felnőtt fejjel nem így látom, de biztosan akadnak közös nevezők, én mégsem tudnék hűtlen lenni a feleségemhez és fenntartani a távolban egy másik családot. Szentségtörést követett el, bemocskolta a házasságukat és anya emlékét is, emiatt a mai napig dühös vagyok rá, de tudom, ha bajban lennék, akkor ott állna mellettem. Kihozott a börtönből is, amikor fiatal volt. Sosem említette egy szóval sem, hogy az agyára megyek, vagy teher lennék, megkaptam az égvilágon mindent, csak azt az egyetlen dolgot nem, amit igazán szerettem volna. Időt tölteni vele, apával lenni és érezni, hogy nemcsak a papíron az, hanem olykor úgy is viselkedik. Anyagiakban sosem volt hiány egészen addig, amíg ki nem derült, hogy eladósodtunk, de még ez sem fájt annyira, mint a hazugság…a mai napig nem értem, hogyan borulhattak fel az autóval. Szimpla baleset volt, vagy apának kétes ügyletei voltak a háttérben és valakinek szúrta a szemét? Mindent megtettem, hogy az igazság a kezem ügyébe kerüljön, de nem jártam sikerrel, és azóta is ott van bennem a kérdőjel. Hanket és Maddie-t elnézve egy félrement kapcsolatot látok, és bár zsigerből utálom a férfit, azt is tudom, hogy joga van tudni a lánya betegségéről. Az első percek nem éppen a jó irányba haladnak, én nyugodtan kezelem a közös vacsorát, nem borít ki az sem, hogy egy butácska nővel mutatkozik. Más igényeink vannak, ha neki az jön be, hogy mindenben tökéletes legyen a kiszemelt külső szemmel nézve, akkor ám legyen, de nevetséges, hogy ekkora korkülönbségre nem figyelt fel a magát intelligensnek tartó férfi. A rendelésünket megváltoztatom, nem szeretnék problémát abból, hogy Maddie nem ihat alkoholt és bizonyos ételek csak erősítenék a rosszulléteket. A pillantásom a velünk szemben ülő párosra siklik, és a félbehagyott beszélgetésre, ahol előbb engem vesézett ki a drága édesapa, aztán meg folytatta a lányával. Kíváncsi vagyok, hogy Maddie-nek mikor fog betelni a pohár és mondja azt az apjának, hogy fordulj fel. Tanult nő, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehet kihozni a sodrából.
A gyerektéma kapcsán kinyílik a zsebemben a bicska, de csak szelíd formában adom a tudtára, hogy semmi köze hozzá, és ha majd készen áll a szőkeség, akkor biztosan beszélgetni fogunk ilyesmikről is, csak sokkal fontosabb és nehezebb események állnak a hátunk mögött, mintsem a gyerekáldásról diskuráljunk. Ki kellene előbb bogozni, hogy a házasság hányadrangú téma a szőkeség életében, aztán meglátjuk, hogy mire megyünk a fene nagy türelmünkkel. Újabb vizekre evezünk és a közös találkozók hiánya vagy éppen annak tagadása áll a porondon, mire feleszmélek már nem is kell közbeavatkoznom, mert Maddie az, aki cinikusan járja körbe a nem túlzó hazugságot.
- Azon se lepődnék meg. – köszörülöm meg a torkomat és iszok néhány korty vizet, mielőtt a kristálypohár vissza nem ereszkedve a tányérom mellé, és a damasztot igazítanám el az ölemben. Nem törődöm a fellépő vita szelével, inkább megfogom a szöszi kezét és az állapota felől érdeklődöm.
- Amennyiben erősödne, akkor azonnal hazamegyünk. – még az indulás előtt közöltem vele, hogy nem fogjuk kockára tenni a testi épségét, amiért az apja iderendelt bennünket.
- Ugyan, ezt is ki tudja magyarázni, fogadjunk egy ötvenesben. – vezetem a kezemet a hátára és beljebb húzom a székével együtt, mert egy pincér nem fér el a két asztal között. Én is befogom a számat, amikor figyelmet kér, de az elhangzottakra hasonlóan reagálok, mint a tulajdon lánya.
- Ejha…Janet ez nagyon szép gyűrű. – áthajolva az asztalon futtatom végig a szememet rajta. – Hank, nem baj, ha tegezlek? – tekintek rá. – Mennyi idős a menyasszonyod? – Janet elpirulva kuncogva fel válaszol helyette. – Huszonhat. – hümmögve dőlök vissza egy futó pillantás keretében a lányával egyetemben. – Fiatalabb, mint a lánya. Én azt mondom, hogy sose baj kezeltetni a kapuzárási pánikot, de ennyi idősen már lehet ez elmebaj, de Maddie jobban tudna beszélni erről a témáról, nemde? – cirógatom meg a combját. – Megtippelhetném, de szinte biztos vagyok abban, hogy Janet a szüleid nem fogadták jól a hírt. – nézek rá a jógaoktatóra. – Sajnos nem, mert apa szóba sem áll velem, anya meg nyugtatgatja apát. – nem lehet levakarni az arcomról az önelégült mosolyt, mikor összenézek a férfival.

Volt egy részem, egy igazán domináns részem, ami már az üzenet óta tudta, hogy mennyire rossz ötlet elfogadni a meghívást és eljönni a vacsorára. Tulajdon apám ide vagy oda, a kapcsolatunk valahol az idegenek számlájára írható és nem hinném, hogy ez az este folyamán bármilyen irányba is változni fog majd. Hank mindig megtalálta azokat a szavakat vagy elkövette azokat a tetteket, aminek fényében az elszenvedője értéktelennek találhatta magát. A munkájában ez biztosan egy ütőkártya volt, ám a magánéletében épp az ellenkezőjét érte el vele. Minél inkább játszotta a szerepét, annál messzebb került a családjától. Volt olyan időszak, amikor anyám viselkedésére szerettem volna fogni a közöttünk lévő szakadék jelenlétét és hittem, hogy ő utána a mi kapcsolatunk is javulásnak indul majd. De minél több időt töltöttünk kettesben annál inkább megmutatkoztak azok a jelek, hogy Hanket mindig is jobban érdekelte a munkája, mint azok, akik hazavártak őt és számítottak arra, hogy biztos bástyaként legyen jelen egy amúgy is darabokra szakadozott családban. Testvér hiányában az egyedüllét hétköznapi jelenséggé vált, amikor egy-egy utazása során a szállodaszobákban kellett várakoznom, amíg ő ki tudja merre és ki tudja kikkel járkált. Ügyfelek. Abban a korban mondhatta nekem ezt, nem igazán jelentett ez számomra semmit. Ők voltak azok az arctalan alakok, akik miatt nélkülöznöm kellett a családomat és bűnbakot keresni az ismeretlenek között lehetetlen küldetésnek tűnt. Sosem tudtam igazán megbocsájtani neki ezért és egy részem már nem is akar. Feladta a próbálkozásokat, a várakozást, hogy kiharcolja magának azt a szeretetet, amiért normális esetben küzdenie sem kellene. Egyszerűen nem várok már tőle semmit, jót meg főleg nem. Ahogyan gyerekkoromban, úgy felnőtt fejjel még annyira sem.
A vacsora menete nem ér váratlanul. Tudtam, hogy milyen irányba fogja terelni és a hibáim felhozása sem okoz különösebb meglepetést. Mintha évek óta ugyanazzal a forgatókönyvvel bajlódna, csak olykor ad hozzá egy-két fordulatot, amitől nehezemre esik nem világgá menekülni. Janet egy új színfolt Hank Riggs történetében és közel sem egy kellemes fajtája. Igyekeztem nem tudomást szerezni a nőügyeiről, habár unokabátyám ebből a szempontból naprakészebb volt és akaratlanul is tudatába volt ha éppen az idősebb Riggs beújított valakit maga mellé. Én nem vágytam tudni erről, ma mégis szembe kell néznem egy tőlem jócskán fiatalabb valósággal, aki csodálja és issza minden szavát annak a férfinek, aki pofátlanul képes a szemeidbe hazudni és még egy arcvonása sem rendül meg közben. Szeretném finoman figyelmeztetni Janetet, akár még a hideg vizem segítségével felébreszteni, hogy hahó, ott fog hagyni, de nem megy. Janet elveszett egy olyan álomvilágba, amin keresztül nem vesz tudomást a valóságról. Ő valamit meglátott Hankben, valamit ami neki jó, de én képtelen vagyok ily módon nyilatkozni róla. Ahogyan arra is, hogy sokáig a közelébe legyek, ezért ha tehetem inkább partneremre koncentrálok, akit társként vontam bele ebbe az őrületbe, amit mások jobb helyzetben családnak neveznének. Jake fontos számomra, a legfontosabb, akit az életemben tudhatok. És bár másoknak a család bemutatása egy jelentőségteljes pillanatnak számít, én minden percét mélységesen szégyellem, amikor Hank úgy dönt, hogy szólásra nyitja a száját. Azt viszont tudom, hogyha ma nem jelenünk meg, ő nem adja fel. Még több üzenettel bombáz addig, amíg meg nem kapja azt, amit akar, ezért most már csak abban reménykedem, hogy ezek után szokásához híven ismét hónapokra eltűnik majd.
Jake törődése és érdeklődése jól esik számomra, ám most tényleg nem érzem magamat annyira elviselhetetlenül rosszul. Azt is mondhatnám, hogy fizikailag kevésbé visel meg a dolog, mint lelkileg.
- Természetesen így lesz. - biztatóan mosolyodok el a kék szempárt fürkészve ezzel is biztosítva őt afelől, hogy nem tervezem magamat feleslegesen megkínozni Hank társaságáért. Néhány ember megérdemli, de ő egyértelműen nem tartozik közéjük.
Hank magyarázkodása közben leginkább egymás társaságával foglalkozunk, én pedig ahogyan közelebb húz a székkel úgy csökkentem is egy keveset még a közöttünk lévő távolságot. Kimondatlanul is szükségem van arra a biztonságos pontra, amit ő testesít meg az életemben és tudom, hogyha ő itt van mellettem, akkor a többieket is jobban elviselem majd. Felpillantok az arcára és magamba iszom a látványát vele együtt pedig azt a nyugalmat, ami elhessegeti bennem a rám aligha jellemző hátsó szándékkal járó érzéseket. Valamiért szeretném Hanket a végletekig idegesíteni. Addig a pontig, ahol ő áll fel elsőként az asztaltól és lép le valami gyenge indokkal, ahogyan eddig is tette. Mások vágynak édesapjuk elismerésére. Ez nálam abban mutatkozik meg, hogy nem kívánok előtte egy percre sem gyengének tűnni. Hank viszont ahelyett, hogy meglépné amire várok inkább bemutatja újdonsült menyasszonyát, mint valami főnyereményt, amire újabban tett szert. Eleinte nem találok szavakat, aztán meg azért nem, mert a reakciómként kibukó nevetésem nem hagy lehetőséget arra, hogy megszólaljak. Befogom a számat, hogy legalább az illemmel törődjek, ha már nyilvános helyen vagyunk, de ez az egész ahogy van egy vicc kategória. Amikor pedig Janet Jake kérdésére megválaszolja az életkorát csak még inkább azzá válik.
- Ó te jó ég, mivel érdemeltem ezt ki? - mutatóujjammal törlöm meg a szemeim alatt lévő területet miután szórakozottságom lecsillapodott. Nem lehet 4 évvel fiatalabb mostohaanyám. Hanknek most már biztos vagyok, hogy elment az esze.
- Apa, tényleg ismerek nagyszerű szakembereket, akik még képesek megmenteni téged ettől az egésztől. - Jake szavait érintő és egyben egyetértő bólintásom után pillantok rá ismételten a Janet ujján csillogó ékszerre. - Ha még nem túlságosan késő. - fűzöm hozzá mellékesen egy sóhajtás közben, Hank viszont kevésbé szórakozik olyan jól, mint mi ketten. Janet meg csak mosolyog, kedveskedik, hisz ő miért is jött ide pontosan? Hogy megkedveltesse magát velem? Ha most azt mondja szólíthatom anyának én esküszöm feladom és személyesen látogatok meg a saját kedvemért egy pszichológust Hank helyett is.
- Mint mondják az érzelmeknek nem lehet parancsolni. - köszörüli meg a torkát Hank, aztán egyszer Jake-re, majd rám vezeti tekintetét. - Az esküvőre három hónap múlva kerül sor Princetonba, Janet szülővárosába. Számítunk a megjelenésetekre. - fűzi hozzá az esetlegesen fontos információkat, ám a pincér érkezésével, aki az italok után az étellel kapcsolatos rendelésünket jött felvenni, amúgy sem kellemes csevegésünk félbemarad. Én valami csirkés ételre vágyom, az étlapot viszont középre teszem, hogy Jake is tudjon belőle választani. Mivel Hankéknek is van egy, így legalább velük ezen nem kell osztozkodni, sőt egymásra várni sem. Miután viszont a pincér magunkra hagy kérdésemmel Janet felé fordulok.
- Nem érzed, hogy ilyen fiatalon inkább a szüleiddel kellene helyrehoznod a kapcsolatodat a házasság helyett? Annyi időd van még arra, hogy felnőtté válj. - kedvesen elmosolyodok ugyan, még ha a szavaim nem is ezt tükrözik. - Princeton, biztosan szép hely. Valamiért ismerősnek tűnik. - mélázok el, Hank viszont egyből rám vezeti tekintetét.
- Talán mert egy igazán jó ismerősünk is ott él. Madelaine emlékszel még Dwight Stinson nyomozóra? - a név hallatán emlékek sorozata is érkezik és a korábbi alig érződött rosszullétem most egyre nyilvánvalóbbá válik. Aprót bólintok, de a szavak csak nehezen hagyják el ajkaimat és azok is sokkal később, mint terveztem, miközben Jake kezére simítom a sajátomat.
- Rémlik valami. - vallom be a bizonytalant játszva, de képtelenségnek érzem, hogy egy helyben maradjak. Ahhoz túlságosan is émelygek Hank jelenlététől.
- Egy perc és jövök. - szolidan elmosolyodok majd mihelyst sikerül elhagynom az asztalt sietősebb léptekkel csak a mosdó ajtajára koncentrálok és ráhelyezve annak lapjára tenyeremet nyomakodok be a helyiségbe. A mosdókagylóra támaszkodva nyitom meg egyből a hideg vizet, amiből tenyeremmel néhány cseppet hintek a nyakam és az arcom környékére. Hank képes volt felhozni Stinsont, azt a nyomozót, akiről tudja jól, hogy akkoriban Lance esetét vitte..

Maddie-vel mondhatni száznyolcvan fokot fordult a kapcsolatunk, és habár egyikünk sem beszélt nyíltan a műtét óta végbement változásokon, egy percig sem gondoltam volna, hogy ne bútorozzak össze vele. Valahogyan természetesen jött ez, mint valami következő lépcsőfok, de aztán már az lett volna a fura, ha nem teszem meg. Leti higgadtan kezelte a „szakításunkat” és csak annyit kérdezett tőlem, hogy ne csinálhatnánk mindent ugyanúgy, mint azelőtt, ha már Alaszkában járunk. Nem akartam elveszíteni, mint barátot, mert nagyon megkedveltem és abban a két hónapban elég sokat köszönhettem nekik. Tartjuk a kapcsolatot telefonon és email-ben is, mert ő az, aki ráuszítottam Ryan-re. Nem felejtettem el, hogy odaát is vannak kutyáim, akik törődést igényelnek, nem beszélve arról, hogy időközben bővült a csapat, mert Ceaser nem maradt meg a seggén és el kellett hoznom Samira és Dózer mellé. Nem volt már kérdés, hogy miért volt maga alatt a kislányom, aki történetesen az első kutyám. Samira vemhes lett a drága Jesse-től, aki a büszke apa szerepet is magára vállalta, ezért egyik hímneműt sem engedte a lánykája közelébe. Dózer beérte azzal, ha a közelükben lehetett, de Ceaser makacsabb természet volt, és nehezen viselte el, ha nem kapott alfához méltó rangot. Samira kiosztotta mindegyiket, ha olyan hangulatban volt, de ügyelnünk kellett, hogy ne fárasszuk le annyira. Nekem örömforrásként lett elkönyvelve, hogy hamarosan „szülők” leszünk, ha nem is a szó szoros értelmében, de gondoskodunk kell egy egész husky családról. A házunk ugatással, szőrrel volt tele, és éjszakai koncerttel, ezért kellett egy nagyobb házat bérelnünk. A vásárlás még váratott magára, a költségeken megosztozkodtunk, és hálás is voltam a négylábúakért, mert rengeteget segítettek abban, hogy Maddie-nek jobb legyen a kedve a gyógyulása alatt. Samira leste minden kívánságát, rendszerint csak a szőkeségtől fogadta el a jutalomfalatot és az ő ölébe hajtotta csak bele a fejét, lassan ott tartottunk, hogy nekem már nem is engedte meg, hogy hozzáérjek. Az enyém volt, de imádtam, hogy Maddie szükségesnek érzi magát, és nem esett vissza a depresszióba. A rákos betegeknél gyakori jelenség a magukba fordulás, a hangulatváltozások, ami rá is jellemző volt, de csak kisebb mértékben az elmúlt hetekben. A kezelések után közvetlenül előfordult, hogy az ágyból se volt ereje felkelni, de akkor ott aludtak vele a kutyák, én meg olvastam neki, vagy közösen néztük a sorozatokat. A munka háttérbe szorult, már nem dolgoztam osztályvezetőként, és csak azokat vállaltam el, akiknek nem volt más reményük, csak én. A mostani találkozóra sem akartam igent mondani, holott ez nem munka, hanem magánéleti rögtönzés. Hank Riggsről nem sok jót hallottam, és amit eddig tapasztaltam élőben sem győzött meg róla, hogy jó apja lett volna a társaságában időző szőkeségnek. A színpadra termett az egész vacsora felvezetése, az új információk elhangzása, miszerint a jelenlévő nővel akarja összekötni az életét. Nem tehettem róla, de abszurdnak hatott egy majdnem hatvanéves öregember mellett a húszas éveit taposó jógaoktató. Milyen szerelem az, ahol még arról sem tudott a lányka, hogy nem ápol jó kapcsolatot a lányával a vőlegénye? Többször kellett visszafognom magamat, hogy ne röhögjem arcon, de aztán végül mégis beoltottam egy-egy kérdéssel a leendő arát. Hank sem maradt ki a jóból, de nála már a tapintatot se ismertem annak fényében, hogy mennyire szart rá a gyerekére és most is csak azért rángatta ide, mert neki fényeznie kellett magát a menyasszonya előtt. Felfordult tőle e gyomrom, de nem szájaltam annyit, mint az elején terveztem. Maddie is hasonlóan szarkasztikusan reagált arra, hogy az apja egy mentális eset, és ha kell segítség neki, akkor készen állunk tanácsokkal ellátni.
- Az érzelmeknek? – pislogok nagyokat a vacsora alatt, de a gyűrű ára mindent elárul. A helyszín kapcsán nem mondok semmit, nem hiszem, hogy meg fogunk jelenni, maximum küldünk egy kártyát, meg valami nászajándékot. A hangulatot a pincér érkezése javítja fel, és már az étellel sem állok úgy, mint az előbb, szívesen kihagynám az étkezést, de nem vagyok ennyire udvariatlan. – A szülővárosában mennyire jót ötlet megtartani, ha a szülei ellenzik az esküvőt? – szólok közbe és erre már Janet válaszol megfogva Hank kezét. – Úgy gondoltuk meg fognak enyhülni ettől a hírtől, és bízunk benne, hogy ti is támogattok bennünket, sokat jelentene, ha eljönnétek. – meg sem tudok szólalni. Ez a nő be van drogozva, vagy ennyire kétségbeesetten kell neki az öröksége? Nem tudom eldönteni, mindenesetre nekilátok az evőeszközök felvételének és belekóstolok a rendelésembe. A steak isteni, mindig is szerettem, ha mediumra van megsütve. A következő párbeszédbe se én, de még Janet se tud beleszólni, de a nyomozó kapcsán felkapom a fejemet. Nem értem, hogy mi történik, aztán Maddie hirtelen távozik a mosdóba.
- Elnézést. – törlöm meg a számat a damasztba és szó nélkül emelkedem fel a székről, hogy kövessem őt. Két asztal mellett kell még elhaladnom, hogy elérjem a mellékhelyiségeket, de szerencsére nem akad senki az utamba. Mielőtt benyitnék a nem nekem szánt helyiségbe, kétszer is körül kell néznem, de végül belököm a vállammal az ajtót és végigpillantok a mosdókagylókon, mire a harmadik mellett felfedezem a szőkeséget.
- Jól vagy? – érdeklődöm komolyan, de éppen egy kilépő nő zavar meg minket, aki meghökken a jelenlétemen.
– Nem tudna sietni? – förmedek rá, ennyi elég is, hogy megsértődjön, aztán szélsebesen mosson kezet és távozzon is. A pillantásunk a tükörben találkozik, hagyva némi szünetet sóhajtok fel.
– Ki volt az a nyomozó, akit az apád említett odakint? – térek rá a lényegre, mert nem szeretném, ha titkaink lennének, főleg nem olyan, amivel zsarolható, mert akkor nem fogom tudni megvédeni. Maddie habozik és a mosdó felett engedve a vizet koncentrál arra, hogy visszatérjen a jelenbe. – Hahó? Egy szavadba kerül és kimegyek, aztán behúzok az apádnak és hazamegyünk. Mi történt a múltban Maddie, amit nem mondtál még el? – lépek közelebb hozzá, és a csuklóját elhúzva a víz alól zárom el a csapot is az egyik kezemmel. – Nézz rám. – fordítom magam felé és egy törlőkendőt tépek le neki.

Jó lenne az idő múlásával egyszer arra a napra ébredni, ahol Hank már kifogyott az újabb lehetőségekből, melyekkel elérheti, hogy felbosszantson, de van egy olyan érzésem, hogy az a pillanat sose érkezik majd el. Janet jelenlétére álmaimban sem számítottam volna, hisz ennyi idős fejjel mint az apám azt várnám el tőle, hogy van annyira értelmes miképp nem áll le tőle majdnem háromszor fiatalabb nővel és ha mégis, akkor esetleg a hetek elteltével kilábal majd átmeneti elmezavarából. Ő mindig másképp vélekedett magáról, mint ahogyan azt a tettei igazolták. Eladta magát a kollégái között a jó családfő ékes szereplőjének, hogy bekapcsolódhasson mások sztorijaiba, majd hébe-hóba hazaesett, amikor éppen úgy tartotta meg kell mutatnia magát az otthoniaknak is csak azért, hogy létezése nehogy a homályba vesszen. A törődése sosem volt több egy reményvesztett próbálkozásnál, abba pedig már bele se merek gondolni, hogy egyáltalán képes volt bármikor is szeretettel gondolni rám, mert ha mégis, akkor kimutatni egyáltalán nem tudta. Sokat hallottam azokról a sztorikról, hogy anyát szerette, de ez a fellángolás valószínűleg a házasságuk végeztével el is tűnt. Sosem tudtam még gyerekfejjel sem eldönteni mi játszódott le benne azok után, hogy kettesben maradtunk, hiszen a közös pillanatokat jobb szerette rövidre zárni. Azok után pedig, hogy Mrs.Linardot felbérelte, mint egyedülálló szülőt a valódiak helyett, már még annyira sem próbálkozott, mint előtte. És ha mégis a közelemben volt, akkor sem mondta el anya miképpen tiporta földbe büszkeségét a viselkedésével és az abból következő válással vagy hogy egyáltalán ő ezt megélte egyáltalán vagy inkább a szőnyeg alá söpörte és bízta az idő gondjára mindazt. Hank nem beszélt, de a nekem szánt ajándékokkal nem bánt szűkmarkúan és ha valamire szükségem volt, azt sosem személyesen tőlem, hanem Mrs. Linardtól kérdezte meg, aki mint valami közvetítő kettőnk kapcsolatának közepén ragadva adta át az információkat neki. Ma viszont itt ülök ezzel a férfivel szemben és próbálom a viselkedését megérteni. Az idő elment felette, de a házassága után - meg előtte sem - a munkán kívül aligha érdekelte bármi is. Büszke volt a sikereire, arra, hogy a neve nemcsak egy a sok közül, hanem kiemelkedően helyezkedik el a szakmáján belül lévő palettán. Bizonyára a külön töltött évek során a nőügyeiből is bezsebelt még pluszban jó párat, de amíg felém nem közvetítette ezt, addig engem sem különösen érdekelt, hogy ő városokkal arrébb éppen kivel és miért állt össze. Janet azonban egy komolyabb szint. Egy vészcsengő Hank életében, amit mintha ő másokkal ellentétben nem hallana vagy nem is akarna tudomást venni róla. Már ha csak a logikát nézzük Janet épp az a nő, akit Hank úton-útfélen megvetett és olyan szavakkal illetett melyek ha most kimondásra kerülnének akkor egészen biztos a lányt se látnánk többé az ő közelében bájologni. Erre előjön azzal, hogy eljegyezte és ha még ez nem lenne elég sokkhatású hír, amire jobb esetben időt kér az ember lánya, hogy megeméssze, akkor a következő fordulóban már azzal szembesül a kedves hallgatóság, hogy már az esküvő dátumát is kitűzték. Sosem érdekelt apám érzelmi világa, most viszont először az életben valóban aggódva szemlélem az idősebb Riggset és nem mint apámat, hanem mint potenciális pácienst, aki ha megengedi, hogy elindítsam ezen az úton, akkor akár idővel az irodám négy fala között is kiköthet. Hank viszont teljesen józannak és egyben elszántnak tűnik, amit ugyan eleinte szórakozottan fogadok, de aztán már csak morbid eseménysorozatok maradnak hátra belőle melyet elég valószínű, hogy hetek múltán sem fogok elfogadni. Már csak abban reménykedhetek, hogy addig megjön az esze mert még a végén azzal állítanak be, hogy Janet örökbe akar engem vagy valakit fogadni. Immáron harmincon túli éveimet taposva köszönöm szépen, de teljesen elfogadtam a múltamat, az anya nélküli életet és az egyke szerepkörömet is a Riggs családon belül. Ha már éveket töltöttem el ennek folyamatával akkor könyörgöm, legalább most ne vesszenek kárba.
A pincér érkezésével a társalgásunk csendesebb alakot ölt, én pedig már kevésbé vagyok nevetésre hajlamos hangulatomban. Sokkal inkább szeretnék már minél előbb túl lenni ezen és hazajutni, ahol egyedül csak Jake-re és a kutyáinkra kell koncentrálnom, semmi másra. És ha még vannak is dolgok melyek bonyolítják a hétköznapjaimat, azok legalább nem olyan személyhez kötődnek, akit szívem szerint látni sem akarnék. Ha nem éppen Janet lebeszélésével vagyok elfoglalva, akkor azzal, hogy szótlan bólintással jelezzem az esküvői helyszín megértését és miközben ízlelgetem magamban annak ismerős csengését, félve ugyan, de felteszem azt a kérdést melyet utólag belegondolva talán nem kellett volna. Stinson nyomozó említésével egy egész folyamat indul el bennem lavinaként és érzem, hogy egyre inkább kezd fojtogatóvá válni Hank elviselhetetlen személye így mielőtt megadhatnám neki az elégtételt amiből leszűrheti mennyire rosszul érintettek szavai, inkább kimentem magamat a beszélgetés alól és a további szócsaták levezénylése helyett a mosdóba sietek. A hideg víz érzése megteszi a hatását, azonban a tükörképemmel nem vagyok elégedett, sem pedig azzal mennyire nem álltam készen arra, hogy újra ezt a nevet halljam.
Az ajtó nyitódására eleinte fel sem figyelek, csak aztán az ismerős hang késztet arra, hogy felmérjem pontosan mi is zajlik körülöttem. A korábban bent lévő nő jelenlétére amúgy fel se figyeltem volna. Egyedül csak a sértettsége miatt válik egyértelművé, hogy mégis jelen volt mindvégig amikor is Jake megsürgeti őt a távozást illetően. Még mindig a mosdót támasztva bólintok egy aprót a kérdésére, de tudom jól, hogy őt nem csaphatom be. Életem egyik legnehezebb időszakát csinálta velem végig és ha még sok esetben szeretem elhallgatni mi is zajlik bennem, Jake előtt már egy ideje nyitott könyvként létezem. Mégis egyszerűen nehezemre esik bármit is mondani amikor először felteszi a kérdését, de a második nekifutásra és amikor még mellette arra kér, hogy szembesüljek teljes mértékben a jelenlétével, akkor már megpróbálom hallatni a hangomat is. Mindeközben pedig belülről marcangol a tudat, hogy újfent egy olyan ösvényre terelem ezzel magunkat, ami éket verhet közénk.
- Nem éri meg miatta bajba keverned magadat. - a fejemet ingatom és miközben megköszönve átveszem tőle a papírtörlőt, a szemei világára összpontosítok inkább. Azokra a nyugtató íriszekre melyek minden alkalommal képesek szívemet heves dobbanásokra késztetni.
- Emlékszel Lancere? Nos, Stinson volt az a nyomozó, aki akkoriban megkapta az ügyét. - válaszolok felvezetésként a kérdésére, de mivel tudom, hogy ez önmagában így még elég kevés, ezért tovább folytatom emlékeim felidézését. - Dwight és Hank kapcsolata már egészen régi időkre nyúlik vissza, szinte már mondhatni barátok és mikor Lance aznap túladagolta magát, úgymond apám ezt követően hasznot húzott ebből az ismeretségből. Stinson tudta, hogy Lance-el jártunk, Hank pedig azt, hogy pont emiatt engem előszednének. Az egyetlen amiért ez nem történt meg, mert apám és a nyomozó megegyeztek és mivel Lance ügye függetlenül tőlem is megoldódott, így az én nevem sose merült fel ennek kapcsán. - egy kósza tincset igazitok a fülem mögé, közben pedig a gondolataimat is rendezem.
- Hank és köztem azóta van egy kimondatlan tartozás, amit ugyan nem hoz fel, de mintha évek óta arra a megfelelő pillanatra várna amikor ezt be tudja hajtani rajtam. És bár sosem voltam gyanúsított Lance ügyében, de mivel Hank az én kedvemért kért szívességet ez attól még az ő fejében egy az életemet megmentő küldetés volt melyet sose fizettem vissza neki. - továbbra is a kék íriszeket fürkészem és próbálom belőlük kiolvasni, hogy mennyire dühös rám emiatt.
- Amióta eljöttünk otthonról azóta próbálok rájönni mit is akarhat Hank. Stinson nevének említésével pedig rossz érzésem támadt. Azt hiszem egyszerűen csak túl váratlan volt újra hallani. Annyira régen nem volt rá példa, hogy felhozta volna a nevét. Azt gondoltam letett erről az egészről, de úgy tűnik minél idősebb, annál rosszabb is. Sajnálom, hogy ezt eddig nem mondtam el. - hallgatok el végül, közben pedig nem vonom el továbbra sem tekintetemet arcának vonásairól. Látnom kell őt és memorizálnom jelenlétét ahhoz, hogy idővel jobban érezhessem magamat.

Maddie-vel az élet olyan, mint egy időutazás. A kapcsolataim ebben az egyben úgy köszönnek vissza, mint valami torztükör. Először is ott volt Mia, akit a kelleténél jobban szerettem, és vakon megbíztam benne, de korántsem viszonozta úgy az érzelmeimet, ahogyan én azt a gondolataimban megéltem. Maddie ugyanígy reagált, miután bennem a baráti emóciók azok is maradtak, mert a családom minden ízben elvonta a figyelmemet, és nem sikerült még arra is energiát fordítanom, hogy valami több legyen belőle. Kedveltem, de az elején az értésemre adta, hogy nem akar tőlem semmit, én meg le is zártam ott a történetet a félresikerült szánhúzó verseny után. Minden átfordult és a nyári hónapok meghozták neki a száznyolcvan fokos ábrándot, de addigra olyan mélyen voltam az önpusztításban, hogy képtelen voltam egészen rá koncentrálni. Maddie belém zúgott, és üvöltött róla, hogy többet akar, de én csak kihasználtam őt, mint annak idején Mia engemet. A gyűrű már költői túlzásokba menő vég, de be kellett látnom, hogy annak az ujjára érdemes húzni, akinek én tiszta szívből adnám oda. Meena lett az a nő, aki nem igazán hallgatott rám, megélte fejben a gyógyulását, és nem engedte meg, hogy bent tartsam, foglalkozzam vele, akárcsak az elmúlt hónapok delelőjén Madelaine. Beszélhettem volna  fának is, ha azzal előrébb kerülök, de megemészteni, hogy agydaganata van…talán mégsem volt ugyanaz, mint az előző barátnőm esete. Futókalandokból volt bőven, de olyan nem, akiben feltétel nélkül megbíztam volna (Mia egy kisiklás volt), és mégis, ha visszagondolok, akkor eszembe jut a kocsikázás, a meghúzódás Maddie lakásán, és akkor tudtam, hogy benne a barátságon túl valami erősebb szál is van. A bizalom, amit nem adtam még a testvéreimnek se oda. Bevallottam neki elég sok mindent, a múltam egy olyan részletét tártam fel előtte, amire nem volt példa. Dorian a mai napig nem tud rólam elég sok mindent, ahogyan Nora sem, de így van rendjén, hogy mindenkinek legyen titka. Az enyém megmaradt kettőnk között, és belülről éreztem, hogy Maddie kezét szorítanom kell a nehéz időkben, mert ő is mellettem volt, amikor szükségem volt rá. A családjára nem számíthatott, nem sok információval rendelkeztem a szüleiről, az anyjáról szinte nullával, de az apja jelleme már az elmesélt történetek alapján sem tetszett, hát emiatt is fogadtam kelletlenül a vacsorameghívást. Még az első pár napban Maddie akart eljönni, aztán közeledett a találkozó és meggondolta magát, majd újra felbátorodott és ezt csináltuk az étterem előtti parkolásig. Kimondatlanul nehéz időszak állt a háta mögött, ezért nem is róttam fel neki a hangulatingadozásokat. A csodával ért fel, hogy két héttel a kemo után volt étvágya és kettő adag még hátra volt neki. Nem beszéltünk nyíltan róla, de a haja már hullott, és néha parókát viselt, de mégsem lett teljesen kopasz, amin én lepődtem meg a legjobban. Melyik nőnek imponált, ha ilyesmikkel kellett megküzdenie? Nem voltunk túl a nagy részén, mert a fogyása nem hagyott alább, az étvágya egy meséhez illett, a legtöbbször nem volt, és előfordult, hogy napokig az ágyból se tudtam volna kikönyörögni. Ma este viszont tündökölt, a smink alatt a régi Maddie-t láttam, és biztattam, hogy kapaszkodjon belém, ha túl sok lenne az apja. Meglepetésünkre nem egyedül volt az étteremben, hanem egy fiatal nővel. Nem ítélkeztem volna, ha nem nagy dózisokban kapjuk meg a híreket. Az eljegyzés csak a kezdet volt azt hiszem, már akkor ellenségesen kezeltem Hank Riggset, amikor lekezelően nyilvánult meg a lánya kapcsán. A hasonlóság kívülről tagadhatatlan volt, de a géneken kívül semmi nem kötötte össze őket. Bennem gyűlt a harag, mert szegény Janet annyira ostobán viselkedett, lerítt róla, hogy a szerelemhez nem sok köze van, ellenben a kezén ékeskedő gyémánt nagyobbnak hatott, mint az ujja. Melyik pénzéhes ribanc tudott volna nemet mondani rá? Mia hasonlóan viselkedett, de az étkezés alatt visszafojtottam az emlékeimet. Nem sokkal a főétel szervírozása után a két partner (Janet meg én) csak szemtanúk voltunk, de nem sokat értettünk abból, ami zajlott. A helységnév nekem nem mondott semmit, de a nyomozó megemlítése annyira felzaklatta Maddie-t, hogy ott is hagyta az étkezőasztalt és elmenekült a mosdóba. Nem sok kellett, hogy utánamenjek, de még ettem pár falatot, aztán se szó, se beszéd nyitottam be a mellékhelyiségbe. Nem voltunk egyedül, idegesen zavartam ki a bent tollászkodó nőt, és ha már elértem, hogy ne legyenek fültanúk, akkor odaléptem a szőkeség elé és egy papírtörlővel igyekeztem rábírni, hogy nyíljon meg előttem, mert nem értettem semmit az apjával folytatott beszélgetésből.
- Bárkit megverek, de az apád ki is érdemelte, hogy bemossak neki egyet. – helyeselek a feltételezésre, de aztán megtámaszkodom a másik kagylón, és türelmesen várakozom, hogy folytassa.
- Lance…igen. – hallgatok és az emlékek között kutatva felrémlik az ex, és a túladagolás története. Nyomatékosan bólintok, mert kezd érdekessé válni a történet.
- Maddie mi ez az őrültség? – kérdezek rá, miközben megsimítom az államat, aztán fordulok egyet. – Először is Lance ügye miért kapcsolódna hozzád? Jártatok, de ez még nem egyenlő azzal, hogy gyanúsítottat keresnének…te mondtad, hogy nem volt semmilyen nyomozás miatta, mert simán el lett könyvelve egy túladagolásnak. Lance drogos volt, és úgy döntött, hogy nem akar továbbélni. Mi közöd lenne ehhez, és az apádnak miért kellett szívességet kérnie egy nyomozótól? Még mindig nem világos. – rázom meg a fejemet. – Nem tartozol annak az idiótának semmivel. Szépen hazamegyünk és lezárjuk ezt az estét itt. Nem fogunk elmenni az esküvőre és az apád nem fog fenyegetőzni. A másik, hogy nem kellene még jobban stresszelned, mert nem tesz jót az állapotodnak. Nemsokára itt van a következő kemo ideje, és nem szeretném, ha rámenne a maradék erőd is. – sóhajtok fel, aztán megállok, ha már így belemerültünk. – Sosem kérdeztem Maddie…de mit lett az anyáddal? Meghalt? – érdeklődöm komolyan a két szeme közé pillantva.

Ez az este kezd az abszurd kategóriába fordulni és még csak szinte most érkeztünk. Az egész házasságbejelentés óta olyan érzésem van, mintha valami nevetséges forgatókönyvvel rendelkező vígjáték részese lennék és Jake lenne az egyetlen, aki a valóságot és a kiutat szimbolizálja ebből. A családtagjaimat ha legkönnyebben kellene jellemeznem, azt mondanám, hogy egytől egyig klinikai esetek és erre most ül előttem az élő példa az állítólagos családfő személyében. Az a férfi, aki büszkén vállalta megtörhetetlen házasságát mostanra egy fűszálakba kapaszkodó kétségbeesett ember lett, aki bárkivel leáll mióta már csak a munka nem hoz boldogságot számára. Az én életem is végül olyan lett volna, mint az övé? Éveken keresztül az egyedüllétet találtam az egyetlen járható útnak és jól éreztem magamat a biztonságos buborékomban, amit elkerültek a fájdalmas szakítások és a tönkrement barátságok. Volt részem mindkettőben és bár a továbblépés az emberi funkciókba automatikusan bele van táplálva, én sosem használtam fel. Helyette választottam a menekülést és visszahúzódtam a kényelmes és óvó barlangom rejtekébe, hogy megvédjem magamat az élet normális körforgásától. Jake nélkül talán én is olyan lennék, mint Hank. Megkeseredett és kétségbeesett, akinek megvan a hűen szolgált munkája, de a magánélete romokba hever. Olyan, aki már nem válogat, nem gondolkozik, csak arra koncentrál, hogy tönkrement életébe még egy utolsó próbálkozást leheljen. A gondolattól is émelyegni támad kedvem, hogy a nevünkön kívül bármiben is hasonlítsak erre a férfire. És lássuk be, eléggé lehangoló lenne rájönni arra, hogy az évek óta felépített függetlenséged az út végén visszavezet ugyanabba az életbe, ami elől eleinte menekültél. Most, hogy itt ülök az apámmal és a partnerével szemben sokszor felmerül bennem a kérdés, hogy mit keresek én itt? Mert, hogy nem akarok kettőnk kapcsolatán javítani, az most már egészen biztos. Nem szeretnék harmadik fő lenni kettejük komédiájában, ami abban a pillanatban véget is ér, hogy Hank hónap múlva felfedi valós szándékait. Jó lenne tudni Janet vezetéknevét, hátha rájöhetnék mit tervez apám, de ha jobban belegondolok minek pazaroljam értékes időmet olyan emberre, akit alighanem látni sem kívánok? Az elmúlt időszakban sok minden átértékelődött bennem és az egyik a többi alternatíva közül az volt, hogy sosem tudhatom mikor válik az időm végessé, én pedig nem lehetek újra az a nő, aki megvon magától mindent, csakhogy megkímélje a jövőbeli énjét a szenvedésektől. Márpedig Hank az – egy két lábon járó kínszenvedés.
Stinson nevének említése után a korábban gondosan építgetett falam összeomlani látszott és nem láttam más kiutat a beszélgetésből, mint ami egyenesen a fürdőbe vezetett. A korábbi nyugodtságom lassan hagyott magamra, hogy helyét a múltban történtekkel járó érzések váltsák fel és az az emlék, ami nem tűnik el soha, csak idővel elhalványul.  
Jake érkezésével tudatosul bennem ugyanakkor az is, hogy nem csak magamban kell tartogatnom hirtelen rosszullétem indokát, hanem hangosan is ki kell őket mondanom. Be kell vallanom mindent Neki, mert ha valaki, ő biztosan megérdemli az őszinteségemet.
- Ő megérdemli, de azt ne tőled kapja meg. - közlöm vele, hisz nem akarok neki egy plusz problémát, főleg nem olyat, aminél még Hank neve is ott szerepel. - Elhiheted, hogy hányszor játszottam el amúgy én is ezzel a gondolattal. - vallom be az igazságot, hiszen sokszor egyszerűbb lett volna így csendre bírni őt.
Eleinte csak ismerkedek a szavaimmal, bátorságot gyűjtök belőlük, majd később össze is foglalom neki a Lance körül terjengő problémák sokaságát, amivel Hank előszeretettel kerget az őrületbe engem. Sosem mondtam ki ezt még senkinek sem hangosan, de most hogy megteszem, valami bennem is megváltozik. Valami, amit egyelőre még nem tudok igazán hova tenni.
- Lance túladagolta magát, igen, és ez csakis az ő döntéseinek és kezeinek munkája volt. - sóhajtok egyet, végül elgondolkozóan merülök el a kék szempárban. - Akkoriban viszont a környékről több olyan hirt lehetett olvasni, hogy valaki szándékosan olyan kevert anyagot adott el fiataloknak, ami elég gyorsan meghozta a hatását, de nagyon könnyedén okozta nekik a véget is. Stinson csak ezért volt jelen akkor Lance ügyénél, hogy biztosra menjen az egyik nem kapcsolódik a másikhoz. - gondolkozok el ezeken. - Aztán Hank szerint Stinson állítólag beszélni akart volna velem arról, hogy hátha láttam valamit, de akárhányszor próbáltam felkeresni Dwightot a későbbiekben, ő nem úgy tűnt, mint akinek tényleg lettek volna ilyen szándékai. Hank viszont éveken át ezzel támadta az agyamat. Azt mondogatta, hogy Stinson csak miatta nem keresett fel engem és ezt bármikor a javára fordíthatja.. - érek el az egész káosz végére, mielőtt tudatosulnának bennem szavai, ám mielőtt valamit is mondhatnék ezzel kapcsolatban, Jake olyan kérdést tesz fel, ami eltereli egy pillanatra a figyelmemet.
- Ő nem halt meg, egyszerűen drámai módon kiégett. Vagyis Mrs. Linard mindig ezt mondogatta, ha felmerült közöttünk a nagy Alyssa neve. - mosolyodok el a gondolatra. - Igazából sok volt neki a gyerek gondolata amikor még valahol lélekben ő maga is az volt. Hank távolléte pedig egyszerűen feljogosította őt arra, hogy fűvel-fával csalja őt.  A válás után ő Michiganbe költözött, azóta meg esélyes, hogy csatlakozott egy vándorcirkuszhoz vagy valami ehhez hasonló. Jake, a szüleim a katasztrófa megfelelői és minden velük kapcsolatos jó élményemet elnyomta az a töménytelen rossz, amit sorra követtek el. Kötődnöm kellene valahogy hozzájuk, de nem megy, mert sosem tapasztaltam olyat, amibe kapaszkodhattam volna velük kapcsolatban. Az egyetlen, akik a családtagjaimat szimbolizálták az Mrs. Linard és Jared voltak hosszú éveken keresztül. De a szüleim? Idegenek számomra és olyanok, akik emberileg már nem hatnak rám...sőt, tudod, nem is kellene, hogy hatásuk legyen rám. - jutok hirtelenjében elhatározásra, majd egy mosollyal az arcomon simítom tenyeremet Jake arcára. Eszembe jut ugyanis Hank önelégültsége, amikor kimondta Stinson nevét. Tudta, hogy mit okoz vele és élvezte. Ez a fajta düh pedig felülírta annyira a rosszullétemet, hogy képes legyek egy kis ideig ura lenni a helyzetnek és egyben le is zárni azt. Ehhez pedig az is ösztönöz, hogy Jaket nézve rájövök mi az amit veszíthetek, ha tovább húzom ezt apával.
- Ugye tisztában vagy azzal, hogy nagyon fontos vagy nekem? Szóval bármit is teszek odakint..bármi is fog azután történni, ezt az egyet ne felejtsd el. Gyere. - fogom meg a kezét, hogy együtt hagyjuk el ezáltal a mosdót és mihelyst visszaérünk a többiekhez, egy mélyebb lélegzetvétel után támaszkodok meg az asztalon és nézek farkasszemet apámmal.
- Elmegyünk, Hank! Éveket pazaroltam rád az életemből a semmiért azzal, hogy próbáljak rájönni mivel tudnál nekem ártani, de már nem érdekel, ahogyan többé te sem. A saját életemre akarok koncentrálni és annak már nem vagy a részese. Nem tudom mi ez a színjáték, amit művelsz, de tartsd meg magadnak, mert mi nem kérünk belőle. - egy pillanatra közelebb hajolok hozzá. - És Hank, ha a jövőben megpróbálsz ártani nekünk, velem fog meggyűlni a bajod. - rugaszkodok el az asztaltól és egy mosolyt erőltetek az arcomra.
- Sok boldogságot az ifjú párnak. - fordulok el tőlük, majd ezt követően Jake arcvonására pillantok fel ezzel jelezve, hogy én itt végeztem.
- Most már mehetünk. Nem rendelünk útközben valamit enni és megyünk haza a kutyákhoz? - kérdezek rá azért, hisz a vacsora elmaradt, én pedig most úgy érzem képes lennék végre enni is valamit.

Végigültem én már számtalan üzleti vacsorát, orvosi konferenciát, ahol olyan személyekkel is kellett bazsalyognom, akiket nem kedveltem, de úgy érzem, hogy ma este még annál is jobban meg kell erőltetnem magam, amikor egy asztalhoz kerülök Hank Riggs-szel. Történetekből ismertem a jellemét, túlzottan nem is vágytam a személyes kontakt fenntartására, de annyira ragaszkodott a pióca mivolthoz, hogy kikényszerítette a közös vacsorát a lányával, és velem. Eleinte azt hittem, hogy csak hárman leszünk, de négyre bűvölt a vendégek száma, és ennek hála az események is felgyorsultak. A házasságról megvolt a véleményem, nem tartottam fontosnak, mert nem attól lesz együtt két ember, hogy aláírnak egy papírt, vagy éppen megajándékozzák egymást két gyűrűvel, de valakinek igenis számított a látszat. Janet pénzéhes oldala egészen mélyen leledzett, de csak a felszínre tört a csillogó gyémánt képében, és abban a képletben, hogy nála kétszer annyi idős pasihoz ment volna hozzá minden észérv ellenére. Nem gondolnám, hogy szegény családból származott volna, csak egyszerűen nem vitte rá a lélek, hogy dolgozzon. Nem kellett volna jellemrajzot felállítanom az asztalnál ülve, de sok dolgom nem akadt a kísérő szerepében tetszelegve, arra meg nem óhajtottam sort keríteni, hogy az orvost kelljen eljátszanom. Nem fűlött a fogam ahhoz, hogy Maddie rosszul legyen ma este, már kezdett volna jobban lenni, és én annak külön örültem, hogy nem ájult el otthon sem. A kutyák tettek róla, hogy legyen teendője, de nekem már az is felért egy győzelemmel, hogy nem az ágyban feküdt egész nap, hanem kimászott, elfoglalta magát. Újabban olvasott, vagy festett…igen megtalálta a nyugis oldalát, bár sosem volt gond abból, hogy hangoskodna, egyszerűen nem volt olyan. Közelebb kerültünk, a hülyének is feltűnt volna, hogy a széltől is óvnám, de kimondva ismételten nem lett semmi, ellenben Hank igyekezett minden tapintat nélkül kideríteni, hogy mennyire állunk közel egymáshoz, és mekkora az esélye annak, hogy elmegyünk a közelgő nászra. Hajlottam volna a békítésre, ha nem ekkora tapló, de ott szakadt el végleg a cérna, amikor felhozott valami ismeretlen nyomozót, és Maddie kereket oldott a mosdóba.
Úgy fél pillanatig el is gondolkodom azon, hogy ne menjek utána, de a késztetés nagyobb, és amint lehetőségem nyílik rá, már ott sem vagyok a két jómadár mellett. Nem illik a másik nem mellékhelyiségében kajtatni, mert azt hiszik, hogy rosszban sántikálok, vagy dugni akarok a partneremmel. Most egyik sem áll fenn, egyszerűen nem hagy nyugodni, hogy válaszok nélkül maradtam. Maddie nem szokott titkolózni, de ez most még nekem is új volt. Megvárom, hogy egyedül maradjunk, aztán csökkentem a kettőnk közötti távolságot, és adok neki egy papírtörlőt is, de ezzel még nem jutok közelebb a megoldáshoz. A türelmem fogytán, de nem miatta, hanem az apja végett, és ha nem ad nyomós indokot arra, hogy miért ne verjem be a képét, akkor hamarosan egy monoklival fog távozni az idősebb Riggs. A pillantásom többször időzik el a szőkeségen, mire belevág a múlt eseményeinek feltárásába és a hiányzó láncszemekből kapok némi információt. Még mindig homályos néhány részlet, és ennek hangot is adok, de nem támadom le, csak várom, hogy kifejtse a miérteket. Lance meghalt, és nem kellene bolygatni a múltat, de az apja ott tesz keresztbe, ahol csak tud. Az államra simítom a tenyeremet és üres kilométereket rovok a folyosón, aztán megelégelem ezt és újabb kérdések formájában faggatom ki.
- Még ha ez igaz is, hogy voltak hasonló esetek sem áll össze a kép, hogy miért lettél volna gyanús. Nézzünk szembe a tényekkel. Az apád egy tapló, és csak zsarolni akar valamivel, neked meg bűntudatod van az exed miatt, és ez jó táptalajt ad neki. Ki gondolna rád, mint gyanús valakire? – kérdezek vissza, mert ostobaság, amiket összefecseg idebent, én meg nem győzőm reálisan látni a történteket. Az öcsém esete sem könnyebb, de Maddie aztán végképp nem hibáztatható. – Akkor keressük fel Maddie, ha ettől megnyugszol. – csapom össze a két tenyeremet, de kikívánkozik belőlem az édesanyját érintő érdeklődési hullám is. A hallottak alapján meglepődöm, hogy életben van, és egyszer sem említette ezt nekem. – Maddie az édesanyád életben van. Megértem, hogy nem sok jót kaptál tőlük, és elhagyott az apád miatt, de az még nem ok arra, hogy ne akard felkeresni. Itt lenne az ideje…tudod mit. – elhessegetem, hogy egy pillanatra álljon meg a nagy menetelben. – Ha tehetném. – mutatok egyet az ujjaimmal. - …csak egyszer, hogy találkozzam a szüleimmel az életben, akkor megtenném. Az apám megcsalta az anyámat és gyereket csinált egy másik nőnek, és mégis látnám. Annyira kevés időnk van, miért akarod úgy leélni, hogy meg sem próbáltad elérni az anyádat és magyarázatot kérni tőle? – kérdezek vissza, de fejben már messze jár tőlem, és inkább az ajtót válassza, hogy kimenjen rajta. Követem az étterembe, de nem ülünk vissza a helyünkre, hanem előad egy hosszabb érvelést, és úgy beolvas az apjának, hogy én is meglepődöm az egészen.
- Öhm sok boldogságot. – nyögöm még ki, és el is felejtem, hogy meg akartam verni az apját, mert leköt az, hogy mellé lépjek, és megfogva a kezét vezessem ki az épületből. Az egyik fiúnak intek, hogy hozza ide az autónkat, még a kulcsot is átnyújtom neki, így van időnk kettesben maradni.
- Büszke vagyok rád. – sétálok elé, és a hideg ellen a vállára vezetem a két karomat, hogy egy kicsit átmasszírozzam őt. – Mit szólnál, ha útközben vennénk kínait és azzal mennénk haza? Nem szeretik a kutyák, és több marad nekünk. – ajándékozom meg egy sármos mosollyal, aztán megcsókolom a homlokát és ott tartom a számat. – Nem vagy egyedül. – ismétlem meg, míg oda nem parkolnak az autónkkal, és ki nem nyitom neki az ajtót. Hagyom, hogy beüljön, aztán köszönetet mondok a srácnak némi pénzzel ellensúlyozva a segítségét. Bepattanok a kocsiba, és elindítom a motort.
- Na, mehet a kínai? – nézek oldalra a megerősítés céljából.

Azt hittem készen állok erre az estére; hogy helyén tudom kezelni Hank elszólásait anélkül, hogy ne érezzem úgy magamat, mint aki éveket ugrott vissza az időbe és egy olyan férfitől várja a követendő példát, aki magán kívül senkire sem gondol. Úgy gondoltam elég erős vagyok szembenézni vele, de az elmúlt időszak az összes energiámat felemésztette és még csak most próbálom ismételten egymásra pakolgatni szanaszét hullott darabkáimat. A betegségem tudata a kezdetekben kártyavárként döntötte össze a jövőmre vonatkozó terveimet és még ennyi idő elteltével is úgy érzem, hogy bár a vége felé közeledek képzeletbeli váramnak, de annak szerkezete olykor-olykor, de meginog. Ahogyan ő sem, úgy én sem vagyok elég stabil ahhoz, hogy túl sok időn keresztül kitegyem magamat annak a támadásnak, amivel apám előszeretettel ajándékoz meg ittlétünk alatt. Nem avattam be őt a velem történtekbe és ha még tartoznék is neki ennyivel, akkor sem éreznék késztetést arra, hogy megtegyem. Ő mit látna belőle? Sajnálna? Elég valószínűtlen. A gyereke vagyok tény, de Hank gondolkozását követve úgyis arra gondolna, hogy érzelmi zsarolással próbálok profitálni kettőnk kapcsolatából. Túl sok éven keresztül néztem végig az emberekkel kapcsolatos hozzáállását vagy azt, ahogyan minket semmibe vett, ha a munkája elszólította őt. Minél több ilyen hívást kapott, annál távolabb került tőlünk is, ez a szakadék pedig annyira mély már, hogy ő érte megugrani egyáltalán nem érné meg.
Pillanatok hosszáig a mosdóba találok menedékre, de az egyedüllétemet olyan férfi társasága űzi el, aki már jó ideje a legfontosabb szerepet foglalja el az életemben. Jake próbál nyugtatni és komplikált, egyben zavaros szavaimból kiszedni a valós lényeget, de én túl zaklatott vagyok ahhoz, hogy megleljem már az értelmet a mondandómban. Lanceről mesélek, a múltamról meg arról az évekről, amiket Hank úgy árnyékolt be, hogy a közelemben sem volt. Túl sokszor függtem tőle vagy hallgattam a sületlenségeire az észérvek helyett, de eddig oly könnyű volt ezzel törődni. Volt egy aktuális életem, amit szerettem, amihez ragaszkodtam, de csak önmagamért éltem. Sosem fog alábbhagyni a bűntudat, amit Lance miatt érzek és bár mások segítségéért bármit megtettem volna, ha önmagam kerültem a reflektorfénybe, akkor megelégedtem a háttérmunkák elvégzésével. Nem volt kihez ragaszkodni és elhittem, hogy ezt érdemlem; Hank baromságait Lance-ért és ha így néztem ez valójában kis ár volt más életével szemben. Ma viszont hatalmas különbség van a többi alkalomhoz képest, mégpedig, hogy nem egyedül érkeztem ide. Ez pedig úgy tűnik elég ébresztő volt ahhoz is, hogy rájöjjek, most már túl sokat veszíthetek, ha hagyom apámat a saját életem felett uralkodni. Nem engedhettem meg neki, hogy mint minden mást az életemben, ezt az egészet, ami Jake és köztem történik és ami igazán boldoggá tesz megpróbálja ugyanúgy szabotálni. Mindig azt tanácsoltam másoknak, hogy nem szégyen megelégelni valamit és fellépni vele szemben, ha az ártó szándékként létezik az életünkbe. Talán most ideje annak, hogy a saját tanácsomat fogadjam meg.
Jake szavait hallgatva jövök rá egy másik nézőpontra az életemmel kapcsolatban, de közben úgy is érzem, hogy kikészülök, ha nem lépünk le minél hamarabb innen. A kezét megragadva szinte magammal húzom az egyszemélyes tébolyomba, de ismertem már magamat annyira jól, hogy tudjam: ha nem lépek valamivel kapcsolatban azonnal, akkor öt perc múlva már késő lesz. Maddie érvel, cáfol majd az érzelmeit fogja és meggondolja magát az elhatározásaival kapcsolatban. Ezt viszont túl kockázatos lett volna kivárni még ha Jake előtt most úgy tűnhetek, mint akinek totálisan nincs kint a négy kereke. Az pedig, hogy Hank és Janet mit gondolnak? Pont, hogy nem érdekel.
A friss levegő a hideg ellenére is elmondhatatlanul jól esik és egy pillanatra be is hunyom a szemeimet, hogy magamba szívjam az éltető oxigént. Ha valami sorsfordító történik az életedben megtanulsz értékelni minden apró dolgot, ami csak körülvesz. Korábban is odafigyeltem az engem körülvevő részletekre, de az elmúlt időszakban minden megélt pillanatot ajándékként fogok fel. Mára minden elmúló másodperc értékessé vált, ahogyan az a momentum is, amikor Jake szavaival együtt a törődésével is gazdagabb leszek, amelyet eleinte csak egy mosollyal fogadok, mielőtt úgy igazából válaszolhatnék is neki.
- Az jó, mert még mindig úgy dobog a szívem, mintha megittam volna két doboz energiaitalt. - karolom át őt és miközben a hátát simogatom tenyeremmel a kérdésére is megfogalmazom válaszomat. - A kínai tökéletes lesz. Bár biztos vagyok benne, hogy az otthoniak morcosak lesznek emiatt. - válaszolok végül, mielőtt elveszhetnék a homlokomra kapott csók miatt, melyet elégedett mosollyal az arcomon fogadok. - Tudom. Ahogyan te sem.
Az autóra nem kell sokat várnunk és miután megköszönöm neki az udvariasságát elhelyezkedek az ülésemen, a magammal hozott táskát pedig az ölembe fektetem. Eszembe jutnak Jake korábbi szavai, viszont már csak akkor térek ki erre, amikor kikerült az étterem a látóterünkből.
- Ne haragudj a korábbi viselkedésemért és ahogyan a szüleimről vélekedtem odabent. Remélem tudod, hogy nem akartam ezzel semmi rosszat előhozni neked. - fejemet az ülés támlájának hajtva fordítom felé tekintetemet, hogy láthassam arcának vonásait.  - Csak azt hiszem túl régóta megbékéltem ezzel a tudattal ahhoz, hogy másképpen ne is kezdjek gondolni rájuk. - valahol mélyen belül olyan személy voltam, akinek ha önként nem adtak szeretetet, ő maga nem kívánta kiharcolni azt.
- Tényleg úgy gondolod, hogy fel kellene keresnem anyát? - kérdezek rá most, hogy kettesben vagyunk, hiszen korábban nem volt lehetőségünk megbeszélni ezt. - Szerinted ennyi idő után kíváncsi lenne még rám? - talán a múlt tapasztalatai, de az is lehet a bennem lévő félsz az, ami nem engedett soha lépni kettőnk ügyében.
- Mi van akkor, ha végül elutasít? - kérdezek rá hirtelenjében. Azt hiszem részben annyira elhatárolódtam tőle érzelmileg, hogy a negatív vélemény csak megerősítené eddigi döntéseimet.
- Vagy mit mondok neki, ha épp az ellenkezője zajlik majd le? - újabb megválaszolatlan kérdés túlgondolásaim válogatásából, de ha adok ennek egy esélyt, akkor nem árt mindenre felkészülnöm.

Maddie-nek sok arcát láttam már az elmúlt hetekben. Az első ízben megtapasztalt elkeseredettséget már szántalan alkalommal tudhattam a magaménak, amikor orvosként valakivel közlöm a diagnózisát és a várható gyógyulási élettartamát. Eredendően rossznak vallom, hogy orvosként mások sorsa felett kell döntenem, mert ki vagyok én, hogy megmondjam, mi lenne a legjobb a szervezetének? Az egyetemen rengeteg dolgot sajátítottam el, de mindez a testi elváltozásokra volt előírva és nem a lelki betegségek enyhítésére. Felvágni egy agyat kézenfekvő megoldás, mert megtanulod, hogy mikor kell a fúrót használni, milyen mélyen fúrni, mekkora darabot vághatsz ki, de azt mondhatod ki, hogy mikor fog valaki meghalni, kómába esni, vagy éppen lábra állni a tudományokkal szembemenő érvek alapján. Az első professzorom a végtelenségig azt sulykolta belénk, hogy nem vagyunk istenek, csak lehetőséget kaptunk arra, hogy gyógyítsunk, és ezzel segítsünk másokon, a lényeg ebből, hogy akkor is emberek maradunk, ha szikét ragadunk. A műtőben kell lennie egyfajta magabiztos fellépésnek, de alázatosnak is kell lennünk, mert mindig beüthet a krach. Nem ígérhetem egyetlen hozzátartozónak, betegnek sem, hogy teljesen fel fog épülni, vagy életben hozom ki a steril környezetből. A legjobbat tehetem, igyekezhetek életet menteni, de nem mindig jön össze. Az első pofon mindig az, amikor elveszítünk valakit, és szembesülünk a saját halandóságunkkal. Nekem többször kellett átrágnom magam ezen a témakörön, mert Moszkvában napjában találkoztam a halállal és nemcsak akkor, amikor behoztak valakit a kórházba. Testközelből ízlelhettem meg a fekete csuklyást, csukhattam be mások szemét, amikor eltávoztak ebből a világból, és akkor éppen az volt a legtöbb, amit tehettem. Az életet választottam a hadszíntér után, de minden este visszatértem a pokolba, hogy emlékeztessem az emberi mivoltomat a múlandóságra. Nem vagyok több, és kevesebb sem, amikor belebújok abba a fehér köpenybe, így tehát még annak sem ígérhettem többet, akiért a csillagokat is lehoztam volna az égboltról, hogy ezzel megváltsam a jegyét a túlélők táborába. Maddie állapota kétes volt nagyon sokáig, és még most sem jelenthető ki, hogy nem újul ki a rák, vagy sikeresen eltávolítottam a daganatot. Megrettenek, ha éjszaka nem fordul eleget, ha továbbalszik a kelleténél. Minden másodperc számít, amit együtt tölthetünk el, pontosan ezért is bánt annyira, hogy a mai estét be kellett áldoznunk az apja kérésének megfelelően. Az előzmények tudatában egyetlen percet sem érdemelt volna az öreg, főleg nem abban a szellemben, hogy önnön érdekei miatt hívott meg bennünket, és nem az érdekelte, hogy mi van a lányával. Hank Riggs egy megátalkodott férfi, aki nem lát tovább a saját szeménél, nem látja, hogy mi tett a lányával, és még akkor sem áll le, amikor valaki olyan van mellettem, mint én. Türtőztetem magamat a vacsora időtartama alatt, de a mellékhelyiségben már nincs ki elől rejtegetnem a valódi énemet. Maddie kiborul, a napvilágra kerülnek olyan információk, melyektől csak én is idegesebbé válok, mégsem mutatom felé, hogy kiakadtam. Maddie ritkán látja azon oldalamat, amikor igazán kibukok, a régi kocsikázás óta jobban ügyelek rá, hogy ne bukjak ki a környezetében, főleg nem a betegsége tényének létezése mellett. Nem arra van szüksége, hogy állatként rohanjak neki az apjának, hanem hogy mellette álljak ezekben a nehéz percekben. A nyomozó számomra ismeretlen, és nem bírom ki, hogy ne avasson bele a múltjába. Lance halott, nem óhajtom bolygatni a lelkét, de már kezdem unni, hogy mindig hozzá térünk vissza, és Hank még azzal is képes zsarolni a lányát, ami miatt tulajdonképpen vezekel a szakmája berkein belül. Miért éppen a segítő oldalt részesítette előnyben a szőkeség? Mert úgy érezte, hogy tartozik a volt szerelmének, mert nem tudta elengedni, mert magát hibáztatta a halála végett. Nem érdemelte meg, hogy ezeken menjen át, de Maddie szerette az önsanyargatás minden formáját, hacsak egy kicsit észhez nem térítettem.
Az anyja felől érdeklődöm, de nem kapok választ, ellenben valami átkattan benne és a kezemet megragadva rontunk ki a mellékhelyiségből. Az asztalnál még arra sem marad időm, hogy elköszönjek normálisan, mert a kisasszony szárnyal és egy egészen más befejezést tartogat a mai estének, mint ahogyan eredetileg terveztük azt. Nem bánom, hogy lelépünk, de az öklöm még mindig ég, hogy behúzzak egyet az öregnek, azonban csak a kulcsomat rángatom elől a zsebemből és adom át a kinti tartózkodó fiúnak, hogy előparkoljon nekünk. A hideg ellen védelmezem a kezemmel a szőkeséget és most először mondom ki a véleményemet, hogy mennyire büszke vagyok rá az előbb történtek fényében.
- Azt egy darabig még mellőzzük. – hallgatok el egy pillanat erejéig, miközben a kínaira adott válaszán mosolyodom el. – Néha önzőnek kell lennünk, ha életben akarunk maradni a házban. – vigyorogva csókolom meg a homlokát, így nem kell sokat várnunk az autóra sem, mikor beparkolnak nekünk, és kinyithatom az ajtót, hogy beüljön az anyósülésre. A hűvös levegő jót tett mindkettőnknek, de bekapcsolom a fűtést is, hogy ne fázzon meg. – Nem történt semmi olyasmi, amivel megbántottál volna, csak emlékeztetlek, hogy van még egy anyád. – finoman szorítok rá a kezére a váltó felett, még szerencse, hogy azzal nem kell foglalkoznom vezetés közben. A kérdései úgy záporoznak rám az anyja felől, hogy csak akkor felelek rájuk, ha már minden kétely megszületett benne. Éppen elkapunk egy piros lámpát, szóval le is fékezem.
- Nem tudhatod hogyan fog reagálni az anyukád. Lehetséges, hogy nem kíváncsi rád, vagy éppen nem volt mersze felkeresni téged, mert ugyanúgy vélekedik, ahogyan te. Mi értelme lenne ennyi idő után? Azt tudom, hogy az elvesztegetett időt nem tudja megadni neked, Maddie, de mit veszíthetsz egy próbával? Mi a legrosszabb? Nem érdekled? Az apád után azt hiszem ezzel is megbirkózunk, Mrs. Lester. – szólom el magam, és az ujjaimat az ajkaimhoz emelve csókolom meg. A viccnek nincs itt az ideje, de a vallomásnak talán igen. – Maddie…tudom, hogy nem címkéztünk semmit, és nem voltam nyitott a beszélgetésre a kettőnk kapcsolatáról, de az igazság az, hogy már régen nincs más nő az életemben. Azt akarom, hogy tudd…nem megyek sehová. – mosolyodom el féloldalasan és újra gázt adva hajtok fel az egyik mellékutcába a kínai étterem felé tartva.

Már az elején tudtam, hogy hiba volt eljönnünk, csak azt nem, hogy mekkora. Olyan, amit ki tudunk könnyen heverni? Vagy olyan, amin sokkot kapunk aztán napok múlva jót röhögünk, amikor visszaemlékszünk rá? Hank személyiségéből minden kitelt, de Janet felkonferálásával önmagát is jócskán felülmúlta. Hallottam már hozzá hasonló esetekről és elég keveset tudtam tapasztalatból a szerelemről ahhoz, hogy megkérdőjelezzem annak két ember közötti megjelenését. Amit viszont rajtuk láttam az minden volt csak az nem, ami egyesek szerint a sors által íródott. Janet részéről talán megkockáztattam volna, hogy elhülyítette őt Hank szemelyisége, de hogy fordítva is így lett volna? Azokban a pillanatokban aligha számított már ez, miután a mosdóban kötöttem ki a múltam kellemetlen emlékei miatt. Nehezen tudtam csak összeszedni magamat akárhányszor Lance szóba került és még ennyi év távlatából is hibásnak éreztem magamat a történtekért. Hatással voltak rám érzelmileg a vele kapcsolatos emlékek és bár úgy gondoltam felnőtt fejjel majd kevesebbszer töröm magamat a részleteken, valahogy ez a pillanat sose igazán jött el. Az éveket magába foglaló egyedüllét azzal is járt, hogy több lehetőségem volt elmerülni a gondolataimban és olyan emlékeket is újravenni, amik idővel ugyan halványultak, de el nem tűntek soha. Kiskapukat kerestem a sztoriban, hogy mit csinálhattam volna másképp vagy melyik volt az a pont, ahol ha közbeavatkozok, akkor másképpen alakultak volna a dolgok. Nem tudtam a múlton már változtatni, de a jelen érzésein igen és ezen pillanatok alatt arra is rájöttem, hogy minél több perspektívával játszok el, annál intenzívebben mélyül el bennem a több év alatt felhalmozódott bűntudat. Nem lettem jobban, de rosszabbul sem. Ahhoz tértem vissza amit már jól ismertem és egy részem a vacsorát mellőzve most is erre akar késztetni. Ami viszont a többi alkalomhoz képest nagy különbséget jelent, az Jake személyében testesül meg. Már egy jó ideje életem zavaros részének tudhattam őt, az elmúlt időszakban pedig csak az egyetlennek, akit el tudtam hosszabb távon viselni magam mellett. Sokat segített a közelsége, a szavai és az ahogyan törődött velem. Jake egy olyan újdonságot hozott a világomba, amitől eleinte tartottam és részben menekültem, de idővel rájöttem, hogy képtelen vagyok létezni nélküle. Amint lehetőségem adódott megtapasztalni valami jót, már nem tudtam visszatérni régi önmagamhoz többé. Talán teljes egészében pont emiatt vagy ennek hatására szedem össze magamat annyira, hogy lezárjam apámmal kettőnk mérgező kapcsolatát – még ha csak az ő nézetében átmeneti időre is. Már nem vagyok ugyanaz és egyedül sem vagyok többé. Ez pedig az elmúlt évekkel szemben olyan változást jelentett, amit nem engedhettem, hogy elveszítsek.
A kint várakozás pillanatában még mindig a vacsora alatt történtek hatása alatt vagyok, de legalább a társaságomat most csak olyan férfi jelképezi, akinek jelenléte jót tesz a lelkivilágomnak. Örültem, hogy velem tartott még ha nem is kívántam őt Hank kellemetlen személyiségének kitenni, hiszen nélküle talán még most is odabent lennék és tartva a következményektől hallgatnám apám nonszensz elszólásait. Most azonban már csak annak a gondolata tart igazán nyugalomban, hogy vége ennek a szörnyű estének, mi pedig végre hazamehetünk.
Elmosolyodva veszem szemügyre arcvonásait, de az egyetértésemet már csak egy bólintással adom tudtára. Határozott létszámfölény uralkodik nálunk a kutyák szempontjából, így okosan kell taktikáznunk, ha nem akarunk elbukni velük szemben. Mindezek ellenére rendkívül hálás vagyok minden percért, amit velük tölthetek.
Odabent a mosdóban a múltbéli árnyak közül nem csak Lance, de anya is beszédtémánk közé került. Akkor ugyan nem véleményeztem, ám a kocsiban továbbra sem tudott háttérbe szorulni gondolataimban Jake szavainak jelentősége. Keserédes mosoly költözik arcomra válaszának kapcsán, hisz lehet életben van, de az én életemben a létezése minimális mértékben hagyta nyomát. Ő nem keresett és én sem őt, de talán ez sokáig így is volt rendjén. Mégis most más sem jár a fejemben, mint az újratalálkozás lehetősége és annak bennem felmerült kételyei.
- Nem tudom. - sóhajtok egyet, majd az ajtónak könyökölve támasztom meg a kezemmel a fejemet. - Talán csak tartok attól, hogy túlságosan beleélem magamat és mikor odakerülünk újra csalódni fogok benne. Ez ami leginkább aggaszt. - gondolkozom el, de a megszólítása miatt ezek a kételyek is háttérbe szorulnak. Az ő tenyerében elveszett kezeiről tekintetem az arcára vándorol és képtelen vagyok nem minden létező figyelmemet vonásainak szentelni.  Megszólalni is nehezemre esik, mert a fejemben újra és újra az a név játszódik le. Az, ahogyan szólított és amitől úgy érzem egész lényemet átjárja a boldogság.
- Egészen ki leszek békülve, ha továbbra sem címkézünk nyíltan semmit, hiszen ezek nélkül is boldognak érzem magam melletted. Csak szólíts még így kérlek, mint előbb. Határozottan elnyerte a tetszésemet. - elmosolyodok, viszont már csak az autó leállítása után hajolok át hozzá. Először csak egy puszit nyomok az arcára, majd kezemet az előbbi területre simítva vonom bele őt egy csókba, hogy szavak helyett először csak tettekkel bizonyítsam mit is jelentett számomra amit mondott.
- Én sem akarok mást rajtad kívül. - pillantok fel őszintén a kék íriszekbe, majd még egy puszit adok az állára és az arcára is, de a szélesen ívelt mosoly ott tündököl az arcomon, miközben ennek az áradatnak a végén magamhoz ölelem és még elégedetten sóhajtok is mellé egyet.
- Olyan sokáig képes lennék csak így maradni, ha basszus...a váltó nem nyomna..juj...ennyire.. - dünnyögöm a nyakába a szavaimat halkan kuncogva egyet, majd nagy nehezen csak-csak elengedem, de a szemkontaktust ugyanúgy tartom vele.
- Mi lenne ha ma te választanál nekem? - célzok itt az ételrendelésünkre, mert jelen helyzetben annyira boldogan szórakozottnak érzem magamat a szavai miatt, hogy a helyes döntések abszolút a háttérbe szorulnak mellette.

Szörnyen tartózkodó emberré váltam a csatatéren. Hazatérve nem tudtam kezelni a konfliktusokat, úgy értelmeztem, hogy az az áldozat sem ért egy fikarcnyit sem, amit a családom érdekében hozta. Nyomásra jegyeztem el az akkori barátnőmet, a gondjaira bíztam az öcsémet, és mi várt cserébe? Az üres lakás, egyetlen gyűrűvel, és a tudattal, hogy egyedül maradtam, mint a kisujjam. Megmagyarázhatatlan veszteséghullám kísértett végig abban az időben, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy hasztalan vagyok. Az életet választva menekültem el a halál torkából, hogy a szeretteim körében gyógyuljak, de nem voltak sehol és magányosan kellett megküzdenem a démonokkal. Racionális embernek vélem magamat, aki nem hisz a pszichológiában, a mentális betegségekben, mert éppen azt a területet vizsgálom, ahol ennek nincs értelme, és mégis amikor jómagam is szembesültem a lelki sebek mélységével és tarthatatlan mivoltával, hogy mit képesek az emberrel művelni, akkor elkezdtem másképpen látni az élet értelmét. Elzárkóztam az emberektől, elutaztam és egy kísérleti program kutatóorvosa lettem. A reményre törekedtem, hogy adjak, ne csak elvegyek. A pusztítás nem vitt előre, csak elvett belőlem és másokból is. Ha nem akartam ölni, akkor döntés kérdése volt, hogy gyógyítsak-e? Egy olyan betegség nyomába szegődtem, aminek csak lassítani lehet a folyamatát, de megállítani nem. A sclerosis multiplex egy összetett jelenség, megannyi tünet utalhat rá, hogy előfordul csak későn veszik észre, és akkor szinte már visszafordíthatatlan károkat okoz az izmokban, de magában az agyban is. Megérteni akartam a betegeket, az ő fejükkel gondolkodni. Sokkal többet kaptam abban az évben, mint bármikor máskor, és megtanultam értékelni a kisebb dolgokat is. Talán ez vitt rá arra az útra is, hogy ne adjam fel a harcot a testvérem eltűnése után, és addig menjek, amíg rá nem találok. Dorian jócskán elbújt előlem, de aztán hosszú évek kemény munkájának gyümölcseként…a kezdeteknél akadtam rá. A gyógyulásom első fázisa az volt, hogy meg tudjam érteni őt, meg tudjak bocsájtani az eltűnése végett…de odáig is rögös út vezetett. Megízleltem a mentális szétesettség érzetét, nem tudtam, hogy ki vagyok és mi keresnivalóm itt a húgom felbukkanása után. Sikertelen kapcsolatcsírák bontakoztak ki, ahol többet adtam, mint kellett volna, mert éveken át nem kellett senkit sem megvédenem, azt hittem, hogy egyedül fogok meghalni. A családom által okozott zűrt akartam beforrasztani, de még akkor sem ment, amikor találkoztam a szöszivel. A tanuló utamon gabalyodtunk össze, és habár azt feltételeztem, hogy készen állok egy egészséges kapcsolatra, csak most döbbentem rá, hogy ez nem volt így. A készen állni nem azt jelenti, hogy becsapom önmagamat is. A felismerés később jött, néhány héttel ezelőtt, amikor életem egyik legnehezebb döntése volt a kezemben. Maddie agydaganata a legrútabb igazmondóm lett. Szerelmes voltam egy nőbe, de féltem bevallani az érzéseimet, egészen Alaszkáig menekültem és egy új életet építgettem, de ez is csak torlaszolás volt, semmi több. A napjaim a teljesség igénye nélkül teltek el, és a kutyáimtól kaptam meg azt, amit az emberektől vártam. A feltétel nélküli szeretet lenyomatát ebben a kapcsolatban láttam meg. Samira és Dózer úgy szerettek, ahogyan léteztem, és nem várták el tőlem, hogy változzak meg. Felmerült bennem, hogy erre vajon egy nő is képes lenne? Maddie élete volt a tét, és a kérdés, hogy tudnék nélküle élni, megbirkóznék a halálával? A felismerés akkor jött el. Nem akartam már ócska játékokba hajszolni, az egyszerűségre törekedtem és a célomra, hogy megműtsem hiba nélkül. Jamie operációja sem volt könnyű, de ez most a saját jövőmet tette pengeélre. Lenni vagy nem lenni? Mindig az életet választottam, most sem lehetett másképpen, és ha ugyan nem hallotta a szőkeség, mert az álmok világában tengődött, de bevallottam hangosan is, hogy mennyit jelent neki. Megálltam, és elhatároztam, hogy egyetlen nőt választok, de ő örökre legyen az, aki méltó a kisfiúra, aki bennem tapsikolt a megtalált szerelem láttán.
A kocsira várva öleltem át őt, és bíztattam, hogy nem követett el hibát azzal, hogy beolvasott az apjának. Sosem késő megtenni ezeket a dolgokat, ha azzal a mi javulásunkat szolgáljuk meg. A srác kezéből kikapva a kulcsot szállunk be, előbb természetesen ő, aztán én. Az úton félig az útra koncentrálok, de ott van a függőben maradt beszélgetés a mosdóban, amit ebben a pillanatban elevenítünk fel. Félelmei és aggályai vannak az édesanyja kapcsán, de azt hiszem, hogy már ideje volt, hogy róla is beszéljen egy keveset.
- Nem te mesélted nekem, hogy a csalódások tesznek próbára, hogy utána erősebben jöjjünk ebből a helyzetből? Maddie… - fogom meg a kezét. – Lehetséges, hogy az édesanyád nem lesz kíváncsi rád, de akkor ő veszít azzal, hogy nem ismerte meg a világ legszebb nőjét, és a legjobb pszichológusát. Nem leszel kevesebb… - mosolyodom el, de meg kell állnom az egyik piros lámpa előtt. A továbbiakban színt vallok előtte és úgy nevezem, ahogyan eddig még senkit. Fel is nevetek a válasza hallatán. – Tetszik a Mrs. Lester? Annyira…nem is tudom…unalmas? – incselkedem, amikor leállítom a motort, és áthajol az én felemre. A puszi kellemesen érint, még bele is borzongok, de aztán az ajkaimra forr és a kormányon tartva a mancsaimat merülök el az édes invitálásban. – Ejha…ha tudtam volna, hogy ez jár érte, akkor hamarabb megtettem volna. – közelről nézek a kék örvénybe. Hozzám bújik, és egy kis cicává változik át, de nem bánom, ha ilyen, csak ne forduljon magába, mert azzal nem tudok mit kezdeni. Az éttermet megtalálva már látszanak a kinti fények is, mikor elhajol tőlem. – Csak egy szavadba kerül. – felelek neki, és kinyitva az ajtót szállok ki, aztán kitessékelem őt is, és a kezét megfogva megyünk át a járdán. – Meg is van, mit fogok kérni. – kaján vigyorral a képemen térünk be a kis éjjel-nappali kajáldába és sétálunk oda a pulthoz. – Jó estét…szeretnénk két kijevi csirkét körettel, tavaszi tekercset, és szerencse sütiket. – kacsintok egyet, és amint beütik a gépbe a rendelésünket, máris a kártyámat előhúzva a zsebemből, érintem oda a terminálhoz. – Van egy ötletem, hogy hova menjünk. – vetem fel, és megvárom, hogy elcsomagolják a kaját, még kérek mellé két üveg vizet, aztán a kocsiba telepedve a hátsó fertályba pakolok el, hogy elindítsam az autót. – A hideg ellenére kellemes az idő. – mosolyodom el sokat sejtetően, aztán a Brooklyn híd irányába hajtva megyek át, hogy nem messze a folyóparti spotról szemléljük meg az éjszakai metropoliszt.

Az általam megélt tapasztalatok után egyszerűen nehéz eljátszanom a család gondolatával és pont emiatt is hezitálok a meghozott döntéseimmel kapcsolatban, hogyha róluk esik szó. Gyerekként alig volt részem a szeretetükben, később pedig volt időszak, amikor annak a gondolata aggasztott, hogy idővel a gondolkozásmódom hasonló lesz az ő felfogásukhoz. Féltem megállapodni vagy elhitetni magammal ennek ellenkezőjét, mert sem az előttem lévő példa nem kecsegtetett jóval, sem pedig azok a párkapcsolatok, amikben személyesen volt részem. Önszabotáló módra készültem fel, ha arról volt szó, hogy a saját boldogságomat kell megélnem és még azelőtt véget vetettem egy kapcsolatnak, mielőtt a másik fél tehette volna azt meg. Akárhányszor boldognak éreztem magamat vagy úgy láttam az életem egy bizonyos időszaka jó úton halad, akkor tettem pár lépés távolságot tőle és többet vissza se néztem. Könnyebb volt így. Nem érezni többé azt, hogy valakinek sosem voltál és nem is leszel elég, aki neked idővel majd tudod jól, hogy túlságosan is sokat jelent. Magamat védtem azzal, hogy másokat löktem el, de azzal nehezen néztem szembe, hogy amíg én kispadra ültettem az érzéseimet, addig az élet ment ugyanúgy tovább, én pedig még mindig a múlt sérelmeinek a társaságában éltem. Bármit is mutathattam fel eredményként az emberileg nem adott hozzám, sőt inkább visszavett abból. Nem fejlődtem vagy tanultam az eseményekből, hanem félrelöktem őket, hogy abba a kényelmes buborékban létezhessek tovább, ami a változással ellentétben sosem volt ismeretlen. Az elmúlt hónapok történéseivel együtt azonban én magamon is megtapasztalhattam a változást. Félelmetes és ugyanakkor jó érzés volt felfedezni újra milyen is ragaszkodni egy másik emberhez és apránként magad annak, amitől eddig tartottál. Hogy milyen is az, amikor minden közelében eltöltött perc boldogabbá tesz. A betegségem és a műtétem pedig csak még inkább ráébresztettek arra, hogy nem pazarolhatom el az életemet olyan negatív személyekre vagy kihatásokra, amik csak hátráltatnák a gyógyulásomat. Napról-napra alakult át a fontossági listám végleges formájává és vált annyira jelentőségteljes mozgatórugójává a döntéseimnek, hogy évek óta most először úgy érzem: jó irányba haladok tovább.
Hank mérgező hatásait már az étteremből történő kilépésünk után próbáltam magam mögött hagyni és erre Jake közelsége jelentette a gyógyírt. Az pedig, hogy ezután minél távolabb kerültünk az odabent történtektől pedig elég nyugodttá tettek ahhoz, hogy az anyával kapcsolatos témát is ismételten előhozhassam. Nem tudok egyenest választ adni a nem létező kapcsolatunkra, ahogyan arra sem mennyire állok készen vele a változásra. Olyan rég láttam őt utoljára vagy tekintettem rá egyáltalán anyaként. Nem volt velem, nem bízhattam rá a titkaimat, ahogyan olyan mindig is vágyott anya-lánya beszélgetésekben sem volt részünk. Idegen ő számomra. Egy káoszból álló ismeretlen, aki többet vitt és vett el tőlem élete során, mint amit cserébe hátrahagyott. Tökéletesen értettem Jake szándékát, de ettől még az anyával kapcsolatos félelmeim nehezen csillapodtak csak le.
- De igen, én voltam. - sóhajtok egyet beletörődően, de el is mosolyodok mellé. - És elhiheted egészen ébresztőleg hat rád, ha a saját szavaidat használják fel ellened, mellette pedig még igazuk is van. - finoman szorítom meg a kezét, miközben az arcomon lévő mosoly csak még hangsúlyosabbá válik a tőle elhangzottak által. - Most elkezdhetném, hogy nem minden embernek ugyanaz a pszichológus a legjobb, de….helyette inkább befogom a számat és csak jólesően létezem tovább attól, amit mondtál. - ha ezek után a bizonytalanságomnak még van ereje a felszínre kapaszkodni, akkor nagyon meglepődnék. - Egy próbát tényleg megér. Holnap utána is érdeklődök azoktól, akik legutoljára láttak, hátha tudják merre lehet most. - egyezek bele végül, de mélyen abban reménykedem, hogy igazam van és valahol egy vándorcirkusszal tengeti a napját a világ túlsó felén.
Jake és az én kapcsolatom jó pár sztorit megélt már, de egyikünk sem gondolkozott el annak megfogalmazásán mit is jelentenek a számunkra teljesen természetessé vált hétköznapok. Talán egyszerűen csak nem akartuk egy bizonyos elvárásokkal teli keretbe foglalni mindazt, ami jól működik, hisz köztudott, hogy utána válik minden az esetek többségében sürgetőbbé és zavarosabbá. Ha szingli vagy, akkor sorra kapod a kérdést, hogy mikor lesz már valakid? Ha párkapcsolatban vagy akkor azzal találnak meg, hogy mikor lesz az eljegyzés? Ha megházasodtál? Betámadnak a gyerek témával és addig meg addig mondják, amíg a végén el sem tudod dönteni, hogy ez tényleg a te döntésed vagy csak a külső hatás nyomására léptél meg egy ekkora változást. Nekünk jó volt ez így, hisz nagybetűs kategorizálás nélkül is tudtam mit jelent számomra Jake és azt is, hogy mit érzek iránta. Mégis olyan boldogság fog el a megszólításának és az azt követő szavainak hatására, amit nehezen bírnék csak egyszerűen megfogalmazni. Így mihelyst a lehetőségeim úgy engedik közelebb is hajolok hozzá és zavaros össze-vissza beszélések helyett inkább tettekben reagálok rá.
- Belátom, hogy én minden bizonnyal félreértelmeztem eddig az unalmas szó jelentését. Azt viszont tudom, hogy sok ilyen unalmas dolgot akarok hallani tőled és csinálni veled még, Dr. Lester. - vallom be elmosolyodva, de ettől még mindig egyes szavamat a lehető legkomolyabban gondoltam.
Az étel rendelését most teljesen rábízom, viszont úgy tűnik a hazaindulás helyett neki most más tervei is akadnak. Kíváncsian fürkészem a mellettünk elhaladó tájat miután elhagyjuk az étterem parkolóját és próbálok rájönni merre is tarthatunk pontosan. Nem telik sok időbe, hogy ismét félreálljunk az autóval, én pedig izgatottan szállok ki miután rájövök hol is járunk. Évek óta itt élek, azonban minden egyes alkalommal rá kell jönnöm, hogy annyi mindent nem fedeztem még fel.
- Gyönyörű ez a hely. - egy pillanatra a szemeimet is behunyom, miközben élvezem a friss levegő érzését, majd csak ezt követően fordulok Jake felé. - Philadelphiában volt lehetőségem még megtekinteni egy kiállítást és az egyik festmény a Brooklyn-hidat ábrázolta az éjszakai égbolttal körülvéve és egy balerinát. Emlékszem, hogy mennyire kecsesnek, boldognak és félelem nélkülinek tűnt a balerina rajta annak ellenére is, hogy meglehetősen a híd szélére festették őt. Sokan emlékeim szerint félre is értelmezték mit akart a lány kifejezni ezzel, aki később elmagyarázta, miképp ha valóban megakarjuk teljes valójában élni a legnagyobb szenvedélyünket az mindig rengeteg félelemmel és kihívással jár, de ha szembenézünk vele és nem hagyjuk, hogy legyőzzön, akkor végül boldoggá tesz. Nagyon különleges volt. - mesélem el neki emlékeim egy töredékét, majd összébb húzom egy keveset a kabátomat magamon.