Zsongás van körülöttem. Csendre vágyom, hogy lelkiekben is felkészülhessek arra, ami jön. Az életem fordulóponthoz ért, immár nemcsak én leszek, hanem ő…egy egésszé válunk. Furcsán hatott rám a lánykérés, mármint kicsúszott a számon süti készítés közben, és mire feleszméltem, már igent is mondott. Nem tudom, hogy miért vártam ennyi ideig, hiszen már régóta tudom, hogy ő kell nekem. Maddie betöltötte a hiányzó réseket, a pajzsom lett, az a fajta társ, akire egy életen át vártam. Hányan mondhatják el, hogy azzal a partnerrel élik le az életüket, akire vágytak, akiről fiatalon csak álmodoztak, majd az évek múlásával a vágyak fohásszá értékelődtek fel? Egyszer már közel jártam ehhez, egyszer már megkértem valakinek a kezét, aki csúnyán hátba szúrt. A nőkkel nem volt szerencsém, egyik sem értett meg igazán, vagy én voltam kevés, hogy beteljesítsem a hozzám fűzött reményeiket. Jó helyen lenni, jó időben…manapság ritka adomány. Megküzdöttem azért, hogy ma itt állhassak, és elmondhassam, hogy azt a nőt fogom elvenni, aki kitölt, a részemé válik, és megajándékozott már egy gyermekkel is. Izgulok. Jake Lester a hamisíthatatlan félnótás, a remek szakember életében először fél, hogy elront valamit, hogy nem lesz tökéletes a nap, valaki elront odakint valamit, esetleg a feleségjelölt meggondolja magát. Ezernyi kétely mételyezi meg a lelkemet, mert soha nem lehetek ezer százalékig biztos abban, amit tenni készülök, de ma…úgy szeretném, hogy álmainkat éljük meg, és ne fordítva legyen…a valóság meseszerűen alakuljon, mint azon az estén, amikor egy galéria négy fala között táncra perdültünk, és a boldogság igazi hangja töltötte be a teret.
A tükör előtt állok, tudom, hogy nem szabad látnom a menyasszonyt, mert az szerencsétlenséget hoz ránk, de kibírhatatlan ez a néhány óra is, amit külön töltöttünk egymástól. Legszívesebben a fejemet a falba verném, és addig ismételném ezt a műveletet, amíg el nem ájulok. A pulzusomat kellene megmérnem, így a nyakamra vezetem a jobbom két ujját, és elkezdek számolni, de kopogás zavarja meg a készülődésemet.
- Nem mehetsz be oda…Josie ne kelljen még egyszer szólnom. – igazán nem lep meg, hogy a kislányunk nem fogad szót senkinek, de az igen, hogy az öcsém az, aki kergeti, és ráadásul már öltönyben. Én még addig sem jutottam el, hogy felvegyem az enyémet, csak a félig kigombolt ingben feszítek, meg a fekete nadrágomban, melynek nem ártana a korcát is megigazítani. A szemem elé táruló látvány megmosolyogtat, amint kitárom a két érkező előtt az ajtót.
- Apa… - a sikítást egy szőke angyal támadása követi. Átfogja a lábszáramat, és nem ereszti el, miközben Dorian a szemeit forgatva csak sóhajt egyet.
- Mi a helyzet manó, nem akarsz készülődni? – érdeklődöm lepillantva rá, de csak durcásan elforgatja az arcát, és kinyújtja a nyelvét a nagybácsikájára.
- Mi a gond? – kérdezek rá, de úgy látom, hogy egyik fél sem akar megtörni, ezért leguggolok, és a karjaim közé vezetem át a kis törpét.
- Josiee…tudnom kell, hogy mi a baj. – tudom, hogy hatással vagyok rá, így el is tűröm a haját a füle mögé, így látszik, hogy sírt a szentem. – Hannah…nem adta oda a rózsákat, hogy a hajamba tegyék, és anyát meg most csinálja meg a fodrász. – ha nem ismerném a lányomat, akkor csak a csíkot lehetne utánam látni a szóhasználata miatt, de így csak elnevetem magam.
- Komolyan egy rózsa miatt nem bírsz magaddal? Nézd csak meg…adok én neked. – mutatok az akasztón lógó öltönyömre, és a zsebében lévő virágra. – De az a tiéd apa…tudod, hogy… - kezdene bele, de ekkor a két vállára helyezem a kezeimet, és a szemébe nézek. – Nem az enyém, hanem a miénk, és ha kértél volna anya csokrából is, akkor szerintem adott volna. Gyere. – állok fel, és odavezetem őt a tükör elé. Csak egy szekundum a bepillantás, de egy egész életnek tűnik. Apa és lánya. Milyen érzés valakiért aggódni, könnyeket ejteni, végtelen boldogságot érezni? Ő…az egyik, és a kisöccse, aki már úton van. Nem örül a ténynek, hogy testvére lesz, éppen emiatt van több minden megengedve neki, mint kellene. Megértem azokat a szülőket is, akik próbálnak következetesek maradni…nekünk nem ment. Josie a véletlennek köszönhető, nem szeretnénk, ha úgy érezné, hogy mellőzve lesz az öccse születése miatt. Kiveszem az öltönyöm elejéről a virágot, és az egyik szárát letöröm, majd odaadom a kisasszony mancsába. – Ígérd meg, hogy nem vitatkozol Hannah-val, és szépen szót fogadsz Nora nénikédnek is, mert nem akarok egyetlen rossz szót sem hallani, értetted? – mielőtt megkapná, megvárom, hogyan reagál. - Jól van papa… - kikapja a kezemből, de mielőtt elillanna, még kapok egy puszit is. Szélvész módjára szívódik fel, így kettesben maradhatok Dorian-nel. – Sosem szokom meg, hogy apa vagyok… - vigyorodom el, aztán komolyság költözik a szemeimbe. – Minden rendben odakint? Nagyon izgulok…ez most az a pillanat lesz… - mérem végig a testvéremet. – Nincs valami jó tanácsod? – tárom szét a karomat, és leülök az egyik szófára, miután becsukja az ajtót, és csatlakozik hozzám.

Azért egy kicsit másképpen alakult az a bizonyos forgatókönyv, ha a nagy könyvet nézzük. Először is nem gondoltam volna, hogy hamarabb lesz gyerekem, mintsem kimondjam a boldogító igent. Nem rosszból értendő ez, mert teljesen elfogadott, hogy nem mindenki akar papírt róla, hogy hivatalosan is a másikhoz tartozik, nem kívánnak az emberek nagy bulit csapni milliókért, ha más hasznosabb befektetésre is fordítható az a pénzmennyiség. Számos ellenérv szólt volna a házasság ellen, de mégis, ha a szüleim példáját nézem, akkor szükségem volt rá. A szívem mélyén mindig is tudtam, hogy akarom, és nem azért, mert kényszer…nem véletlenül jegyeztem el annak idején Miát sem. A biztos tudat, hogy valaki hazavár ott motoszkált a fejemben, és szerettem volna abban a hamis illúzióban élni, hogy ő lesz az, de tévedtem. A kudarc másképpen nyilallt belém, nem az ő elvesztése a legnagyobb kárt, hanem az öcsém eltűnése. Akkoriban amúgy is szét volt hullva az életem, nem maradt családom, és a bizalmam is megrengett a női nemben. Elhatároztam, hogy többet nem húzok senki ujjára gyűrűt, mert nem érdemlik meg, és nem lesz nő, aki ezen változtatna. Tévedtem, mert volt. Maddie gyökeresen változtatta meg a gondolkodásomat, belemászott az elmémbe, felszakította a régi sebeket, és most itt állunk a második gyermekünk születése előtt, egy másik aprósággal egyetemben. Josie-t a véletlennek köszönhetjük, de egy percig sem bánom, hogy megszületett. Az ő létezésével került egyensúlyba a lelkem, és már nem látom a sötétséget, mert a fény mindig ott van, hogy útmutatást adjon nekem. Mi értelme az életnek? Látni a gyerekeinket felnőni, azzal elégedettnek lenni, hogy mellettünk van valaki, akit az életünknél is jobban szeretünk. Nekem ezt jelenti a családom, és ezt jelenti a mai nap is. Nem felhajtást, nem a barátokat, hanem a családomat. Mosolyogva fogadom a rám törést is, amikor a szőke angyalka sírva rohan hozzám, és az öcsém az, aki követi őt. Eleinte rá nem figyelek oda, mert Josie hajlamos magára vonni a figyelmet, és akkor senki más nem létezik, ha ő ott van, és beszél. Az unokatestvérével való veszekedés nem új, számtalan alkalommal marakodtak már össze Hannah-val, de ettől függetlenül elválaszthatatlanok is, amit nem is bánunk, mert milyen lenne az élet, ha ők nem tartoznának össze? Hannah a második gyermekem, sokáig én voltam vele Dorian mellett, és láttam felcseperedni, mostanra már egy nagyon komisz kislány lett belőle, aki iskolás, és az őrületbe kergeti a szüleit. Raelyn-re nem tudok másként tekinteni, mint a második anyukájára…le a kalappal, hogy bevállalta, és úgy szereti, mintha a sajátja lenne. Nem mindennapi látni azt, hogy egymásra találnak az emberek, és elfogadják a másikat a hibájukkal együtt. A nagy harcból az lesz, hogy adok egy rózsát a kislányomnak, aki szélvészként tűnik el az öltözőből, így lesz alkalmam kettesben maradni az öcsémmel. Jason a gondolataim, a félelmeim birtokosa…sok mindenen mentünk át az elmúlt években, de beérett a testvéri kapcsolat, és mostanra elmondhatom, hogy rendeződtek az aggályok…nemcsak közte és köztem, de Nora és köztem is. Elfogadtam, hogy neki Becks az igazi, és be kell látnom, hogy az emlegetett férfi nem is annyira rossz, csak idő kellett nekem is, és neki is, hogy megismerjük egymást. Jasontől kérdezem meg, hogy mi a  helyzet odakint.
- Akkor minden a legnagyobb rendben. Nem kell, hogy minden tökéletes legyen, azt hiszem, már az is elég, ha Maddie nem menekül el, és képes lesz kimondani a pap előtt az igent. – egy vigyorral felelek neki, és odalépek az öltönyömhöz. – Szerinted tudok másra koncentrálni? Nagyon optimista vagy, tényleg odavan értem? – cukkolom, de tudom, hogy nem mondott volna igent, ha nem így lenne. Már megérte, hogy feltettem neki a nagy kérdést. – Veletek mi a helyzet? Rae hogy boldogul a csemetékkel? Nem lehet könnyű az ikrekkel. Bele se merek gondolni, hogy mi lesz, ha a kisebbik megszületik…Josie egy egész napos elfoglaltság…nem, hogy kettő…nektek meg három van. – rázom meg a fejemet, és leveszem az akasztóról az öltönyt, hogy belebújjak, amikor kopogás üti meg a fülemet, és a kékjeimet egyből odavezetem. – Ki az? – még ki se kell mondanom, mert Nora kukkant be az ajtón. – Gyere be… - invitálom beljebb…ha már így együtt van a nagy csapat.

7 év múlva...
- Sebastian Weston-Devereaux! Azonnal állj meg, és add vissza az ikrek játékautóját! - szólok rá a hét éves fiamra, aki futóversenyzőket megszégyenítő sebességgel lohol végig a folyosón, kezében az említett játékkal, jó magasra tartva, hogy a kisebbek biztos ne kaparinthassák meg, nyomában a visító három évesekkel. Az utóbbiak elől félre kell ugranom a fal mellé tapadva, mert félő, hogy nem tudnak időben lefékezni, és a végén mind borulunk.
- De anya, csak játszottunk – fordul vissza felém Sebby, de a szigorú tekintetemet látva látványosan a szemét forgatja, aztán sóhajt, és visszaszolgáltatja a kisautót. Travis és Tucker vihogva, vigyorogva veszik azt át, és futnak tovább az édesanyjuk felé. Jól tudom, hogy őket sem kell félteni, de a gyerekemnek akkor is meg kell tanulnia, hogy a kisebbekkel nem illik így bánni. Charlotte mellett, kis testvérként, azt hiszem, néha nagyon is el van kényeztetve.
- Biztos vagyok benne, hogy tudnál annál szebb és jobb játékot is játszani velük, mint hogy elveszed a játékukat – ingatom a fejem, majd közelebb sétálok hozzá, leguggolok elé, és megigazgatom a mini csokornyakkendőjét. Ezen a különleges napon ő is nagyon elegáns, ahogy mindenki, és olyan kis helyes, jóképű, mint az apja. Csak tudnám, a szemtelenséget és makacsságot kitől örökölhette? Charlieval közel sem volt ennyi gond ebben a korban, mindig olyan tisztelettudó és rendes kislány volt. Bár ma már vele sem mindig egyszerű, gyakran felesel, elmászkál otthonról, az ég tudja néha, merre járhat. Tizenhét éves, már nem tudom úgy rajta tartani a szemem, mint régen. Közben próbálok is annyi szabad teret adni neki, amennyire egy tinédzsernek szüksége van, bízni benne, de néha nagyon szívesen nyomozgatnék utána, vagy csak lecsekkolnám, merre jár a telefonja.
- Anya, miért nincs itt sehol rendes wifi? Megígértem Joshnak, hogy írok neki ma, és küldök képeket az esküvőről – lép elő valamelyik szobából a tinilány, és úgy közeledik felém, hogy le sem veszi a szemét a kezében tartott telefonjáról. Kissé fáradtan felsóhajtok.
- Mi lenne, ha chatelés helyett egy kicsit inkább figyelnél az öcsédre, amíg én megnézem Jake bácsikádat? - vetem fel az ötletet, de látva a kétségbeeséssel kevert felháborodást az arcán, ahogy felpillant rám, majd Sebastianra futtatva a pillantását láthatóan máris ellenkezni szeretne, hamar folytatom. - Megkérdezem tőle a wifi jelszót is. De ne engedd, hogy Sebb piszkálja az ikreket. - Ezzel, úgy tűnik, sikerül célt érnem. A lányom beletörődve bólint, a fiam arcán pedig megjelenik egy apró, huncut mosoly. Remélem, nem megint valami rosszaságon töri a fejét.
Fél perccel később, azonban már a bátyám öltözőjén kopogtatok. Biztosan nagyon izgul, de hogy ne tenné, egy ilyen fontos napon?
- Hahóó, szabad? Sziasztok! Nem tudtam, hogy mindkét Lester fiút itt találom – jegyzem meg kissé meglepetten, de széles, örömteli mosollyal, ahogy beljebb sétálok, és becsukom magam mögött az ajtót. - Az én szemtelenül jóképű és elegáns testvéreim – jár a tekintetem büszkén egyikről a másikra. Végül Jake-en állapodik meg. - Nos, készen állsz, hogy valaki végre igazi férfit csináljon belőled? - kérdezem csipkelődve, természetesen Maddie-re célozva. Vannak, akik szerint egy fiúból akkor válhat csak igazán férfi, ha megnősül.
- Miért van szüksége Jakenek szemüvegre? - kérdezem aztán nevetve Jasontől. - Aggódsz, hogy anélkül nem talál el az oltárig? - vonom fel aztán a szemöldököm.