Első pillanatra úgy tűnt, hogy szerencsére nem lesz nagy sor, legalábbis egészen hamar sorra kerültünk a betegfelvételnél, ahol egy kedves nő faggatott ki arról, hogy miért is jöttünk, majd pedig felvette az adatainkat. Miután ezzel megvoltunk kedvesen megkért minket, hogy foglaljunk helyet és majd szólítani fognak. Sietve pillantottam körbe, de be kellett látnom, hogy míg első blikkre úgy tűnt, hogy nem sokan vannak, addig valójában pont ennek az ellenkezője volt igaz. Aprót sóhajtottam, majd amint kiszúrtam két szabad széket elindultam a megfelelő irányba, miközben Hande kezét egy pillanatra se engedtem el. Kíváncsian fürkészte ő is az embereket és az egész helyet, pedig nem régen jártunk itt és most se kellene itt lennünk, de valahogy a suliban sikerült megsérülnie a gipszének. Én pedig nem akartam kockáztatni, így jobbnak láttam megmutatni egy orvosnak, hátha cserélni kell. Amikor közel értünk a kiszemelt helyhez, akkor mosollyal az arcomon pillantottam a tolószékben ülő férfira.
- Jó napot. – barátságosan csendült a hangom és talán jobb lett volna azt mondani, hogy szebb napot, hiszen úgy tűnt, hogy neki a lábával történt valami. – Szabad ez a két hely? – kérdőn fürkésztem őt, hiszen lehet hozzátartozóval érkezett, aki esetleg kiment mosdóba, vagy a büfébe. Ki tudja, egyszerűen csak biztosra akartam menni, hogy senki helyét se vesszük el, ha pedig megerősített abban, hogy szabad, akkor leültem mellé, a másik oldalamon pedig Hande foglalt helyet.
Magamhoz öleltem Handet, amikor hozzám bújt, majd a táskámból elővettem a telefonomat, hogy lenémítsam.
- Vissza kell menned? – csendült a kislányom hangja, mire mosollyal az arcomon pillantottam le rá és megráztam a fejemet.
- Nem kell. Mára már végeztem a munkával. Csak lenémítottam, hogyha valaki keresne, akkor ne zavarja az itt dolgozókat a csengőhang. – avattam be a lányomat, mire egy pillanatra elgondolkozott és bólintott.
- Anya, hazafelé esetleg megint beugorhatunk? Múltkor is annyira jó volt ott lenni és segíteni szebbé tenni azt a makettet. – megmosolyogtatott azzal, amit mondott, de ismételten megingattam nemlegesen a fejemet, miközben visszaraktam a telefonomat a táskámba. Megsimogattam gyengéden a buksiját, hogy aztán adjak a feje búbjára egy puszit.
- Ma nem tudunk bemenni, de az otthon készülőben segédkezhetsz továbbra is. – őszintén csendült a hangom, mire feljebb tornázta magát és adott egy puszit az arcomra. Aztán visszafészkelte magát a korábbi helyére, én pedig elővettem a könyvét és felé nyújtottam. Sietve vette el, mire elmosolyodtam, majd a plafonra emeltem a tekintetemet. Ha a férfi nem szólalt meg, akkor én se törtem meg hosszú ideig a csendet. Egészen addig, amíg a lányom nem súgta oda nekem, hogy szomjas és kicsit éhes. Sietve pillantottam el az automaták felé, de haboztam, mert nem akartam, hogy pont akkor szólítsanak minket, amikor nem vagyok itt. Igaz, nem kellett annyira messzire menni, de akkor is.
Lassan felálltam, megigazítottam a táskapántját a vállamon.
- Bocsánat. – ha kellett, akkor a férfi vállát is kicsit megkocogtattam, hogy biztos lehessen abban, hogy hozzá beszélek. – Esetleg figyelne a lányomra? Csak oda megyek. –az automaták felé böktem, hogy biztos lehessen abban, hogy tényleg nem megyek messzire. – Ha esetleg szólítanák Hande Arslant vagy Yasemin Arslant, akkor szólna, hogy ott vagyok és jövök is? – tettem még hozzá kicsit kérlelően és reméltem, hogy nem egy morcos emberhez van szerencsém, hanem segítőkész lesz. Ha belement, akkor elindultam, de két lépés után megtorpantam és visszapillantottam rá. – Esetleg Ön kér valamit? Vizet, kávét vagy mást? Szívesen hozok. – mosollyal az arcomon fürkésztem őt, hiszen egyértelmű volt, hogy magának kicsit nehézkésen tudna bármit is szerezni. A válaszát követően elindultam, hogy felfedezzem mit is rejtenek ezek a masinák és milyen ehető vagy iható dolgot sikerülhet szereznem belőle.
Olykor lopva visszapillantottam a székek irányába és láttam, hogy Hande kicsit közelebb csúszik a férfihoz, mire elmosolyodtam és reménykedtem, hogy az illető nem bánja.

- Te miért vagy itt? – kíváncsian csendült a kislány hangja. – Nekem a kezem sérült meg, de már annyira nem is fáj. Nézd, hogy milyen szép a gipszem.  – mosollyal az arcán beszélt, majd a férfi felé nyújtotta a karját, hogy megmutassa a rajzfilm figurákkal és İzmirben lévő kedvenc helyüket idéző rajzokat. Nem káoszos volt, látszott rajta, hogy gondosan megtervezett az egész kivitelezés, nem csak úgy fel lett firkálva a táj és a figurák. – Anya csinálta.  

Akadnak pillanatok, mikor elakadnak a szavak, bent reked a lélegzet, és legszívesebben a lehető leghangosabban felüvöltenél, de még is csak vergődni tudsz némán, tátogni akár egy partra vetett hal, s igyekezni, hogy ne tedd, még nagyobb galibába magad, mint amibe keveredtél.
Szokták mondani, ha nem vagy gyerek, akkor felejtsd el a gyermeteg dolgokat, és ne akarj még is aképpen viselkedni, mert könnyen összetörheted a pofád.
Az én esetemben persze nem a pofám törtem össze. Sokkal inkább egyéb más részemet, mire szükségem lenne a járáshoz, s hogy a-ból eljuthassak b-be.
Mondjuk talán az egy cseppet könnyítene jelen helyzetemen, ha a karomat szegem, és akkor talán kitolódhat az a 3 hónap, és nem kell szenvednem vele, hogy végre megtaláljam a megfelelő címet, és a megfelelő szálat, mivel újra valamiféle kalamajkába keverhetem a főhősömet, kinek azt hittem, az élete végre lezárulhat, hisz elkapta a gonoszt, megmentette a nőt, és boldog megnyugvás lett az egész történet vége, már másodjára.
De az ember telhetetlen, s inkább azt akarja, hogy tovább nyúzzák, és leszaggassák az utolsó bőrt is valamiről, ami eddig tökéletesnek bizonyult.
Tökéletesnek, mi kerek egész, és még is kell valami, amivel felelevenítik.
Ez épp olyan, mint mikor filmekben megcsinálnak ezer egy folytatást, lásd az a rengeteg halálos iramban, minek már nem igen láttam értelmét, de még mindig volt olyan, aki nézte, én pedig csak forgatom rajta a szemem, még akkor is, mikor ott ültem a tolószékemben, lábamat magasabbra emelve, hová a mentősök állították, s azon is csodálkoztam, hogy az itt sertepertélő, rohangáló emberek nem rohantak még neki, hagy figyelmetlenségük közepette.
Mikor sikeresen megszereztem egy folyóiratot, és épp belemerültem volna egy szaftos kritikába, mikor egy nő hangja ütötte meg a fülem.
Ráemelve tekintetem vontam fel szemöldököm,s csak úgy az újság lapjai fölött, mintha olyan veszett érdekes lenne amit épp olvasni akartam csendült fel hangom.
-Engem aztán hidegen hagy ki ül oda… - veregettem meg jobbommal a tolószék kerekét, aztán fejemmel a székek felé böktem. - Nincs rajta senki neve. - tettem még hozzá, aztán újfent a cikknek szenteltem figyelmem.
Néha grimaszoltam, pofát vágtam, „Barom” „Beképzelt marha”, és hasonló halk megjegyzéseket morogtam el nem létező bajszom alatt, s egyszer még sikerült felszisszennem is, hisz valaki olyan tökéletesen telibe találta a lábam, hogy csak egy egész vékonyka hajszál választott el attól, hogy elküldjem a drága jó anyukájával együtt melegebb éghajlatra a vén szipirtyót, ki a csodás járókeretével telibe trafált.
Szemeim szikrát hánytak egy pillanatra, vékony vonallá préseltem ajkaim, s már épp utána akartam szólni, mikor a mellettem helyet foglaló nő, ismét megszólított.
„Figyelnék a lányára?” tekintetem az automata irányába gördítettem, aztán a kislányra, majd sóhajtva tettem le az ujságot, mintha valóban érdekelne, és nem csak azt a célt szolgálja, hogy a hosszú percek óta tartó várakozásomat elüssem vele.
-Figyelek! Nem kérek semmit.- azzal visszadobtam az újságot az asztalkára, majd zsebembe nyúlva vettem elő egy zacskó cukrot, mit magam sem tudom miért is tartottam magamnál, de ott volt akkor is.
Szóval kibontottam, s a kislány felé nyújtottam mikor az közelebb ült hozzám.
-Egy szörnyeteg fel akart falni...- bólintottam nagy komolyan. - Hatalmas pofája volt, fekete fogakkal… - kezeimmel pofát formáltam, melyben ujjaim játszották a fogak szerepét. - Ez izgalmas lenne, de az igazság az, hogy elestem egy gördeszkával...ez meg unalmas, és kevésbé mókás, mintha egy szörny akart volna felfalni.. - megvontam a vállam, majd a gipszelt kezére pillantottam.
-Na és te? Verekedtél?- vontam fel szemöldököm érdeklődve, miközben vettem egy cukrot magamnak, majd kibontás után feldobtam, s meglepő módon kivételesen pont a számba esett, mi elégedett mosolyt csalt arcomra. - Vagy veled is valami unalmas dolog történt?

Kicsit meglepetten pislogtam pár másodperce erejéig, mert nem igazán tudtam hova tenni a stílusát. Nem voltam vak, így láttam azt, hogy biztosan nem ő ült itt, de attól még hozzátartozója akadhat, vagy esetleg valakik alapból ültek itt, akik még visszajönnek. Sose lehet tudni. Végül lenyeltem minden megjegyzésemet, ami első blikkre eszembe jutott és ráfogtam arra a férfi modorát, hogy pasi és a pasik köztudottan szarul viselik a betegséget. Ő pedig beteg sérült volt, még ha nem is éppen a nátha miatt kérte az utolsókenetet.
Csendesen üldögéltem, de balszerencséjére még a folyosón leledző hangzavar se nyomta el igazán a mormogását, de igyekeztem nem túlzott figyelmet szentelni neki, még ha olykor egy-két pillantást is vetettem felé. Egyik karommal átöleltem a lányomat, miután elhelyezkedett a könyvével és hozzám bújt. Gyengéden megcirógattam a karját várakozás közben és hagytam a gondolataim kiszakítsanak ebből a környezetből. Messze jártam fejben, de legalább a pánik nem hatalmasodott el ismételten, viszont kár lenne tagadni, hogy nem megint a múltban jártam annál a bizonyos napnál, amikor az igazságra fényderült. Ostobának éreztem magam, amiért nem tudtam tartani a számat. Nagyon reméltem, hogy nem okoztam vele túlzottan nagy galibát és hamarosan nem fog még inkább felbolydulni az életünk, mint eddig. Mielőtt viszont még túlzottan emészteni kezdtem volna magam sietve kaptam fel a fejemet, amikor hallottam, hogy valamik egymásnak koccannak. Még pont elkaptam, hogy egy idősnő a járókeretével nem csak az egyik széket sodorta el, hanem a férfi lábát is sikerült telibe kapnia. Még látni is fájdalmas volt, de mielőtt még hangot adhattam volna az aggódásomnak, ami talán jobb is volt megtartani magamnak tekintve a korábbi „kedves” megnyilvánulást, azelőtt Hande elvonta a figyelmemet.
Kisebb csatát vívtam a felszín alatt, mielőtt ismét megszólítottam az ismeretlent. Amikor válaszolt, akkor sietve köszöntem meg, aztán elsétáltam az automaták irányába, hogy szerezzek innivalót a lányomnak, meg talán valami ehetőt. Pont valaki beelőzött, így kicsit várakoznom kellett. Várakozás közben a pillantásom rájuk siklott, de úgy tűnt, hogy a lányommal jobban kijön, mint velem. Legalábbis amennyire innen ki tudtam venni, Hande jól érezte magét és kicsit még a nevetése is eljutott a folyósó eme szegletébe is.

Egy pillanatra elgondolkozott azon, hogy elfogadja-e a cukrot vagy ne, hiszen tudta jól idegenektől nem szabad semmit se elfogadni, de aztán még is vett egyet, viszont nem kapta be, hanem a tenyerébe zárta. Meg akarta kérdezni előbb az édesanyját, meg a férfi is elvonta a figyelmét azzal, amit mondott. Könnyedén nevette el magát miután hallotta a kitalált történetet, hiszen nem gyerek ő már, hogy ilyenekben higgyen.
- És van olyan, aki ezt el is hiszi neked? Lehet kicsi vagyok, de attól még tudom, hogy szörnyek nem léteznek. – komolyan csendült a hangja, miközben a férfit fürkészte mosolyogva. – Pedig annyira nem nehéz. Az egyik osztálytársam mutatta, hogy miként kell. – kicsit elmerengett, ahogy felidézte, hogy Peter miként tanítgatta őt az udvaron az egyik délután. – Igen, elég unalmas történet. Testnevelés órán sérültem meg. Leestem a bordásfalról és rosszul estem, vagy inkább azt kéne mondanom, hogy sárkányon repültem és közben lepottyantam. – könnyedén avatta be a másikat, majd elpillantott az anyukája felé. – Hande vagyok. – kezét nyújtotta a férfi felé, amibe már kicsit a cukorka is beleolvad, de őt ez nem zavarta. – Miért vagy ennyire morgós medve, mint az egyik mesében a medvepap? – kíváncsian billentette oldalra a fejét, miközben a válaszra vált.


Szerencsére akadt gyümölcslé és víz is az automatában, így mind a kettőt vettem, majd vettem még két croissant is. Biztosan nem a legfinomabb lesz, de talán annyira nem is lesz borzalmas. Sietős léptekkel indultam vissza hozzájuk, majd odaérve lepakoltam a cuccokat a kezemből. A lányomra mosolyogtam, hogy aztán a férfin állapodjon meg a pillantásom.
- Köszönöm még egyszer és biztosan nem kér semmit? – fejemmel a székre lerakott dolgok felé böktem. Hajamat a fülem mögé simítottam, miközben a kislányom máris elkezdte szemügyre venni a zsákmányt, a másik kezében továbbra is a cukorkát őrizte. – Esetleg kicsit arrébb toljam, hogy elkerülje a többi ütközést? – hangom továbbra is barátságosan csendült, hiába volt a nyitánykor kicsit bunkó. A kedvesség nem kerül semmibe se és egyébként se voltam olyan, aki csak azért kezdene el bunkózni, mert valaki kicsit az velem. Mindenkinek lehet rossz napja.
- Anya nézd, kaptam cukorkát. Megehetem? – kíváncsian pillantott rám, miközben kinyitotta a tenyerét, mire a férfin állapodott meg a pillantásom. Kicsit kelleténél talán jobban szemügyre vettem és a kezében lévő cukorkászacskót is, de végül bólintottam. Sietve kapta be, én pedig elkezdtem előhalászni a törlőkendőt, hogy megtöröljem a kezét. Elvettem a felém nyújtott üdítőt, ami viszont úgy döntött, hogy most az istenért se fogja megadni magát. Kicsit idegesen sóhajtottam, ajkamba haraptam és újra a férfira pillantottam.
- Újfent a segítségét szeretném kérni. – azzal felé nyújtottam a palackot, mert a kupak nem adta meg magát és Hande is felé fordult, hogy egyből el tudja venni, ha végre valaki kinyitja neki. – Egyébként Yasemin vagyok. – kérdőn pillantottam rá, hiszen ha már a lányomnak cukorkát osztogat, akkor legalább a nevével megtisztelhetne.

Grimasz szaladt arcomra, miközben hihetetlennek titulálta mesémet, aztán széttártam karjaim, hisz meglehet elég hihetetlennek hathat, de sokkal jobb volt az izgalmasság, mit közvetített.
A nevetése kedvesen csilingelt, mire a lábam fájdalma ellenére is mosoly suhant arcomon át.
-Szörnyek léteznek! Csak nincsenek szarvaik, hosszú villás nyelvük. - magyaráztam, miközben tekintetem rá emeltem a kislányra, aztán megvontam a vállam.- Nem hinném, hogy bárki elhiszi. De az izgalmas történetek kelendőbbek! De hazudni sem szabad.
Lebiggyesztett ajakkal tekintettem lábamra, aztán elhúztam a szám.
-Ha gyerek vagy, lehet minden sokkal egyszerübb… de lehet hogy nekem nem kellene. Öreg lehetek hozzá… -dörgöltem meg tarkómat, aztán egy pillanatnyi ideig újfent csendben maradtam, s hallgattam a történetét, s bólintottam egyet.
-Hatalmas sárkány, pikkelyekkel, vöröses zöld bőrén megcsillan a napfény, miközben lovagolsz a hátán, és egy óvatlan fordulattal, lepottyantál róla! Megpróbált elkapni óriási karmos mancsával, de túl későn kapott utánad, vaaagy mikor elkapott, akkor tört el a karod. - elégedetten kulcsoltam össze karjaim tarkómon, majd elfintorodtam egy pillanatra, hiszen ez az apró szösszenet annyira könnyedén kavarodott le nyelvemről, de a hangzatos cím, nem akart odakerülni a helyére. Nem akarta elárulni mi lesz a történet, helyette, felesleges dolgokat vonultatott fel az elmém.
Amikor bizonytalankodott a cukorkával, megvontam a vállam, de nem tettem szóvá. Jó dolog volt ez a fajta bizalmatlanság, bár nem gondolnám, hogy nagyon cukrosbácsi küllemmel rendelkeznék.
-Owen. - mutatkoztam be magam is, aztán megfogtam a ragacsos kezet néhány pillanatra, mintegy megerősítve ismeretségünket.
-Fáj a lábam… nem tudom megírni a könyvem, három hónapom van rá… de ez egy ilyen fura dolog… felnőtt, és unalmas! - magyaráztam, majd lassan visszatért az anyja is. Én pedig ismét számba dobtam egy cukorkát, s azt majszolgattam, elfoglalva magam vele, s addig is nem foglalkoztam a lábamba belenyilalló fájdalommal, hisz a fájdalomcsillapító hatása kezdett elmúlni.
-Nem köszönöm! Ha odébbtol, nem tudom felrúgni a vén szatyort, ha még egyszer elsodorja a lábam. - persze természetesen nem gondoltam komolyan, ám nem sokan értik a szarkazmust, sem pedig az iróniát.
A végén még felkerülne arra a bizonyos világhálóra, hisz a nagy testvér mindig mindent lát, s soha az életben nem tudnám lemosni magamról, hogy felrúgtam egy öreg hölgyet.
Mikor több figyelmet kapott a cukor a kelleténél, felé nyújtottam a zacskót.
-Amerikai gyártmány, természetes alapanyagokból, azt mondták vegán. - megvontam a vállam. - Nem vagyok cukros bácsi… - magyaráztam, aztán visszahúztam a zacskót, s ismét számba tettem egyet, és épp vissza akartam merülni gondolataimba, mikor újra megszólalt a kislány anyukája, én meg a felém nyújtott üdítőre pillantottam, elvettem az innivalót, s reméltem, hogy semmi szénsav nem tartózkodik benne, és nem leszek csupa ragacsos üdítő, szóval kipattintottam, aztán vissza adtam.
-Tessék. -bólintottam, mikor bemutatkozott, s mivel illendőség is van a világon, így ismét el kellett árulnom a nevem. - Owen.
Direkt nem mondtam el a teljes nevem, nem mintha fent állna a veszélye annak, hogy bárki is felismerne, hisz tett róla a borosta, és a kissé ziláltabb haj, hogy ne legyek a topp10ben.
Aztán vége szakadt a dolgok többségének, mikor nyilt a gipszelő ajtaja, mire már jó ideje vártam.
- Owen Grady!
-Gurulok! - azzal a kislányra pillantottam. - Figyelnél a cukromra?! Bent tuti akad egy óriás, aki él hal a gumicokorért!! - jegyeztem meg, majd kezeim a tolókocsi kerekére siklott, s odagörgettem magam egy darabig, ám mikor megérkezett a beteghordó, s megragadta a kocsit, betolt, s eltöltöttem odabent némi időt, míg megkaptam a gipszet a csülkömre, ám még kell majd szereznem egy telefont, amivel hívhatok magamnak egy taxit, hogy elvitessem magam a motelba.
Szóval mikor visszakerültem a megfelelő helyre, hisz kérték várjak még a papírjaimra, szóval nem gurulhattam csak úgy el, főleg, hogy ez nem is az én tolószékem volt, s meglehet valahol még egy mankót is kell szereznem magamnak.
Ha még odakint üldögéltek, akkor a kislány gipszére pillantottam.
-A tiéd sokkal menőbb!!

- Talán igazad van. – kicsit tanácstalanul csendült a hangja, hiszen ő még nem találkozott rossz emberrel, de azt tudta, hogy nem mindenki jó. Anyukája is sokat beszélgetett arról, hogy mit szabad és mit nem tenni, ha egy idegen próbál szóba elegyedni vele, de ahogy most, úgy általában a beszélgetésben nem látott semmi rosszat se és könnyedén kezdeményezett, mint most is tette. Persze, attól még senkivel se menne sehova se el, mert szereti az anyukáját és most már nem csak cicája volt, hanem három kutyus csatlakozott hozzájuk az egyik menhelyről. Idősebbek voltak már és senkinek se kellettek, pedig nagyon barátságosak és játékosak. Így hatan éltek együtt és úgy gondolta, hogy a világ legszuperebb helyén laknak. Nem akart ő sehova se menni. – De az nem hazugság, amit állítottál, hogy miként is sérültél meg? – kíváncsian csendült a hangja, miközben kicsit összezavarodott amiatt, amit a férfi mondott neki.
- Vagy csak segítséget kellene kérned. Szerintem nem szabad feladni az első kudarc után, hanem újra meg kell próbálni. – kicsit ki is húzta magát, hiszen erre Yasemin tanította. Nekik se jött össze mindig minden elsőre, de a kitartás gyakran meghozta a gyümölcsét.
Tekintete kicsit ábrándossá vált, miközben hallgatta a férfi által elmondott rögtönzött mesét. Teljesen elvarázsolta vele és kicsit szomorúan lebiggyesztette az ajkát, amikor egyszer csak elhallgatott a másik. Szívesen hallgatta volna még.
- Miért nem folytatod? Szuper történet kerekedhetne belőle. – lelkesen csendült a hangja, miközben édesen elmosolyodott és most is bevetette az ártatlan kiskutyapillantást, amivel olykor igyekezett megnyerni a felnőtteket.
- Örülök a találkozásnak. Mesélsz még? – kérdőn pillantott a férfira és közben fészkelődni kezdett a széken, kicsit közelebb is hajolt a másikhoz és megtámaszkodott a tolószékkarfáján, aztán inkább visszamászott a saját székére.
- Nem tudod megírni? – meglepetten pislogott. – Pedig az előbb is könnyedén kitaláltad azt a történetet. – egy pillanatra elgondolkozott és lopva az anyukája felé pillantott, aztán közelebb hajolt a férfihoz, mint aki egy titkot szeretne megosztani a másikkal. -  Lehet neked is anya segítségét kellene kérned. Mindig szuper ötletei vannak, amikor én is elakadok a házival, vagy a történettel, akkor mindig pontosan tudja, hogy mit mondjon vagy tegyen. – a szavai mellé még bólintott is, mintha csak mindent bevetne azért, hogy a másikat meggyőzze a szuper ötletéről. Mert ez az, meg azt is jelenthetné, hogy talán látja még a férfit, aki talán megint mondana neki egy rögtönzött történetet, ami remélhetőleg hosszabb lenne, mint a mostani.

A válaszát hallva kicsit megforgattam a szememet, miközben sejtettem, hogy nem gondolja komolyan. Nem tűnt olyannak, aki abban lelné az örömét, hogy másokat bánthat, így inkább betudtam iróniának a szavait.
- Mondták már, hogy jó a humora? Ha igen, akkor lehet füllentettek. – és egy ártatlan mosolyt is kapott a szavaim mellé. Talán kicsit húzni akartam őt az eddig tapasztalt kedvességei miatt, vagy ki tudja, de kivételesen nem haraptam a nyelvemre és nem gondoltam azt se, hogy emiatt bunkó lennék. Főleg, hogy nem is igazán gondoltam komolyan, az arcomra kiülő mosoly pedig könnyedén megsúghatta ezt a férfinak.
- Sajnálom, de jobb az óvatosnak lenni, mintsem vakon megbízni az idegenekben. – komolyan csendült a hangom, miután beavatott a cukorkával kapcsolatos dolgaiba, vagy éppen abba, hogy ő nem cukrosbácsi. Nem is néztem annak, de a mai világban sose lehet tudni, hogy ki milyen is. Az emberek gyakran álarcot hordanak, a lányom pedig nagyon is fontos számomra, így érthető az, hogy még óvatosabbá váltam az elmúlt évek alatt. Nem akarom, hogy bármi baja essen.
Miután kinyitotta az üveget sietve köszöntem meg és Hande vette el tőle, hogy aztán beleigyon. Én pedig a kupakot vettem el  férfitól.
- Örülök a találkozásnak, vagy valami olyasmi. – hiszen talán túlzás lett volna kijelenteni azt, hogy örülök, mert nem igazán beszélgettünk, de a lányommal úgy tűnt, hogy jól kijött, ezért pedig hálás voltam, mert legalább elterelte a figyelmét arról, hogy hol is vagyunk.
Hamarosan szólították őt, amikor pedig a cukorka megőrzése került terítékre, akkor Hande érte nyúlt, de azért még rám pillantott, mire mosollyal az arcomon bólintottam. Leültem a székre, elvettem a palackot és rácsavartam a tetőt, hogy aztán azt is a táskámba rakjam a croissanokkal együtt, mivel egyik se igazán nyerte el Hande tetszését. Nem hívtak be minket, mire ő kijött. A lányom integetett neki, amikor megjelent, majd amikor visszatolták mellénk, akkor visszanyújtotta a cukorkát neki.
– Elvettem párat, de azért maradt neked is. – ártatlanul elmosolyodott, hiszen a férfi is sejthette, hogy ez lesz, mert kicsit olyan volt a tette, mintha kecskére káposztát bízott volna. Felcsillant a szeme, amikor megdicsérte a gipszét. – Anya csinálta. Szerintem, ha szépen megkéred, akkor a tiédet is kidíszíti. Az sokkal nagyobb, sokkal több mindent lehetne rá rajzolni. – egy pillanatra elgondolkozott, aztán sietve fordult felém. – Az övét is kidíszítenéd, hátha attól jobb kedve lesz? – kíváncsian pillantott rám, mire a férfira pillantottam és megrántottam a vállaimat, mert hirtelen nem is tudtam mit feleljek erre, de szerencsére megmentett az ápolónő, aki a nevemet mondta.
- Mrs Arslan? Yasemin és Hande Arslan? – sietve pillantott végig a várakozókon, mire sietve álltam fel, majd a lányommal együtt elindultam felé.
- Miss Arslan. – könnyedén kijavítottam a nőt, mielőtt beléptem volna a vizsgálóba, ahol pár percnél többet nem is voltunk, mert kiderült, hogy semmi komoly baja nincs a gipsznek és nem kell cserélni, majd csak az előírt időpontban kellene visszajönni. Miután megköszöntem a segítséget visszasétáltam a folyosóra, ha pedig a férfi még ott volt, akkor hagytam, hogy Hande is elköszönjön tőle, én pedig minden jót kívántam, hogy aztán magára hagyjuk, de pár lépés után megtorpantam és visszapillantottam rá. Aprót sóhajtottam és közelebb sétáltam hozzá a lányommal együtt.
- Van aki magáért tud jönni? Akad segítsége? – könnyedén szegeztem neki a kérdést, mintha nem is csak egy idegentől kérdezném. Talán lehet nem kellene ennyire barátságosnak és segítőkésznek lennem, de engem erre neveltek és ezt nem bántam. Hande is kíváncsian fürkészte őt. – Gondolom ez még nem járógipsz. – maximum kijavít, ha tévednék, de a legtöbb esetben az embereknek eleinte szinte csak feküdniük szabad gipsszel a lábukon.

Igazam volt, s pusztán sztereotípia, hogy a szörnyek, valóban úgy festenek mint a szörnyetegek a mesékben, vagy épp a rémfilmekben. Egyáltalán nem, hisz az emberek voltak a rémek. Az emberek, kik megölték sajátjaikat, gyerekeket, nőket, férfiakat, állatokat gyilkolnak, ám ezen elgondolásomat nem fejtettem ki a kislánynak, inkább le is zártam az egészet annyival, hogy az emberek a rosszak.
-De az. Ha szigorúan vesszük, hazudtam. De lehetünk cseppet elnézőek, ha az izgalomra vágyunk. - kacsintottam, bár lehet nem épp nekem kellene megtanítanom ezt a csepp gyermeket hazudni. Hazudni, egy olyan világban, ami alapjáraton éhezi az igazmondást.
Arcomon fintor futott végig, hisz ez a gyermek is pont ugyan azokat mondta, mint amit Lin-től hallottam nem is olyan régen.
Nem szabad feladni, és újra kell próbálkozni.
Nos meglehet épp azért voltam itt ahol, hisz nem adtam fel, nem maradtam otthon, hanem elutaztam egy olyan helyre, ahol senkit sem ismertem, ahol magam voltam, és láss csodát, össze is törtem magam, mert bénáztam.  
-Nem tudom. Van mikor egy történet megreked ott, hogy egy sárkány nem kap el megfelelően, és eltörik a karunk. - vontam meg a vállam, aztán vettem még pár darabot a cukromból, aztán jöhetett egy gyors bemutatkozás, hisz ha egyszer már figyelnem kellett rá, akkor meglehet úgy illett, hogy megmondjam ki is vagyok, és ne csak a fura pasas legyek a cukorral.
Aztán meglehet kicsit panaszkodtam, bár lehet nem egy gyereknek kellene, bár az is meglehet, hogy ők sokkal szubjektívebb szemléletre képesek, hisz náluk még nem csak a fekete és fehér szín létezik.
Megingattam fejem.
-Ez sajnos nem ilyen egyszerű. - magyaráztam, aztán szavai nyomán anyja felé emeltem tekintetem.
Én próbáltam kommunikálni másokkal, Lin-nek is elmondtam, hogy nem megy, hogy az a sztori úgy kerek ahogy van, de mégsem volt rá vevő. Akarta, és hajthatatlan volt, az a három hónap pedig eléggé sürgetően hatott.
Aztán az anyja visszatért, az idős nő meg focilabdának nézte a lábam, mit aztán némi szarkazmussal próbáltam elfogadhatóbbá tenni.
Válaszomra adott reakciójára meglehet egy cseppet gunyoros mosoly suhant képemre, mi nem is igazán a nőnek, hanem sokkal inkább a szituációnak szólt.
-Megesett már, hogy próbálták rám fogni vicces vagyok! -az a bizonyos mosoly egy ideig ott virított képemen, aztán szertefoszlott olyan gyorsan, mint amennyire megjelent.
Aztán persze meg kellett védenem a cukrom mibenlétét, hogy bizony nem vagyok egy cukros bácsi, aki sérültnek álcázza magát, csak hogy védtelen gyermekeket rabolhasson el közvetlen az anyjuk közeléből.
Aztán a nőnek is bemutatkoztam, bár reméltem a mai napon több alkalommal nem kell elmondanom a nevem, hisz nem vagyok egy papagáj, ami csak önmagát képes konok módon ismételni, mintha csak beakadna az a bizonyos lemez.
Aztán megkaptam a gipszet is, és a kislány, bizony hasonlóképp cselekedett, mint amit elvártam, s így széles mosoly suhant át képemen, majd megjegyeztem mennyivel jobban bejön az ő gipsze, mint az én fehérem, mi még friss volt, és meleg, és ugyan úgy fájt benne a lábam.
Mielőtt elkezdhettem volna tiltakozni, a kislány felvetésére, hogy az anyja rajzolja össze a gipszem, behívták őket, én pedig erősen szemezni kezdtem a telefonnal, hogy el kellene gurulnom addig, hogy hívjak magamnak egy taxit, ami majd elvisz a hotelba.
Végignéztem az egész pillanatot, amit teremtett a nem megfelelő megszólítás, s a nő javító szavait, s igyekeztem úgy tenni, mintha magam nem azt gondolnám, hogy férjnél van, és odahaza egy aggódó apa várja gyermekét és feleségét haza.
Aztán mivel a telefonig nem jutottam el, és a bolt is odakint volt, ahol a segédeszközt megvehetem magamnak, hát várakoznom kellett még egy ideig, míg lesz aki hajlandó lesz odébb állni.
Mikor a kislány odajött hozzám, a kezébe nyomtam a zacskó cukrot, s kacsintottam.
-Nekem van még a szobámban. - kacsintottam. - Jobbulást Hande! - megengedtem magamnak egy mosolyt, majd mikor az anyja odalépett hozzám, meglepetten emeltem rá pillantásom, hisz lássuk be, erre nem igen számítottam.
Egy magam fajta fazon, aki nem épp a kedvesség mintaképe, a maga makacsságával, és stílusával, még is kiérdemelt egy ilyen segítség nyújtást…
-Nincs. Kikapcsolódni jöttem… -vágtam egy grimaszt, aztán a lábamra siklott tekintetem. - Jól sikerült mi? -megingattam fejem. - Nem. Friss… első alkalom. Eddig nem tört el semmim. -megdörgöltem tarkómat, aztán az ajtó felé pillantottam.
-Épp taxit akartam hívni...- azt már meg sem említettem, hogy a mankót meg kellene vennem, és hogy abban reménykedem, addig kölcsön kapom ezt a tolókocsit, míg odáig elvergődök.- Tudja… New Orleansi vagyok… itt maximum a portást ismerem.
Jó nem azt mondom, hogy nem jártam még erre, és hogy nem láttam már néhány embert, ám olyat mégsem tehetek meg, hogy szinte teljesen ismeretlen emberekre tele...no igen… telefonom sem igen akad, hisz még azt sem ártana vennem, hogy aztán beletegyem a simkártyám, és Lin-t is értesítsem az eseményekről.
Szinte hallottam a hangját a fejemben, hogy írni küldött, és nem azért, hogy összetörjem magam.

Valószínűleg az lett volna a legérthetőbb reakció a részemről, ha egyszerűen elsétálunk a lányommal és magára hagyjuk, hiszen alig váltottam vele pár szót. Igaz, úgy tűnt, hogy a gyerekekkel könnyedén megtalálja a közösnevezőt, mintsem a felnőttekkel, vagy lehet csak velem volt valami baja, amiért néha eléggé morcosnak, magának valónak hatott egy-egy arckifejezésével, vagy éppen a hanglejtésének köszönhetően magam sem tudom. Ugyanakkor valami miatt még se tudtam csak úgy elsétálni és ezt nehezen tudnám arra fogni, hogy Hande annyira jól érezte magát a vele való beszélgetés közepette és annyira elesettnek tűnt, ahogy ott ült és körbepillantott. Igen, ezekre eléggé gyér lenne fogni, magam sem igazán értettem, de csak ráfogtam arra, mint máskor. Én esélyesen túlzottan sok kedvesség italt ittam akkor, amikor eldőlt, hogy milyen személyiségem is lesz.
Egyébként se számított, hogy mi vezérelt, mert már visszaszívni nem tudtam a mondadómat – nem mintha akartam volna-, helyette csak kérdőn pillantottam rá, miközben a lányom a kezemet fogta és kicsit a lábamnak dőlt, míg a másik kezében ott volt a kapott cukorkászacskó, amit a jókívánság közepette kapott Owentől. Akkor meg is köszömte és viszont mielőbbi jobbulást kívánt. Ekkor még úgy tűnt, hogy nem igazán fogjuk már látni egymást, de most még is itt álltunk előtte és kíváncsian hallgattam mindazt, amit megosztott velünk. Pár pillanat erejéig meglepettség költözött az arcomra, mert nem számítottam arra, hogy ennyi mindent meg fog osztani velem, eddig eléggé szófukarnak tűnt.
- Néha a nyaralás nem úgy sül el, ahogy tervezzük, de még az is megeshet, hogy ami elsőre rossznak tűnik, az utólag már kellemesebb emlék lesz. – néha tényleg a rossz szituációk is tudnak jó dolgokat magukkal hozni, még ha ez ritkaságba is megy. Talán csak kicsit vigasztalni akartam őt, jobb kedvre deríteni.
- Nekem is ez az első eset, de hamar meg lehet szokni. – könnyedén kapcsolódott be a beszélgetésbe a kislányom is, mire elmosolyodtam. Kicsit közelebb hajolt a férfihoz és suttogóra fogta. – Lehet inkább a kezedet kellett volna eltörned, akkor lenne mire fognod azt, hogy nem megy az írás. –mintha csak azt remélné más nem hallhatja meg, de még én is jól hallottam, de úgy tettem, mint aki nem. Egyértelmű volt, hogy ez valami közöstitkuk lehet, ami kicsit meglepő volt, de nem kerítettem neki nagyfeneket, egyelőre legalábbis nem.  
- Mennyi ideig nem állhat lábra? – ebből könnyedén leszűrhette azt, hogy én se vagyok igazán otthon az eltört végtagokkal. Szerencsére eddig megúsztam és remélhetőleg Hande se fog rendszert csinálni belőle.
Aprót sóhajtottam, amikor bevallotta, hogy nem is itt él, hanem eléggé messze innen. Egy pillanatra elgondolkoztam, mígnem ráemeltem a pillantásomat.
- Ezek szerint szállodában szállt meg? – ott talán akad olyan ember a személyzetben, aki tud neki segíteni. Egy motelben biztosan nem, de csak nem ilyen helyen szállt meg. – Esetleg van olyan rokona, ismerőse, barátja, vagy kedvese, aki ide tudna repülni és segíteni? – nem mintha sok közöm lett volna hozzá, de szerettem volna tudni, hogy mennyire is lesz magára utalva egy ennyire magatehetetlen állapotban, hiszen ha idő előtt kezd el járkálni, azzal csak több kárt okozhat, mintsem jót. Nem mintha az én dolgom lenne az, hogy miként árt magának, de akkor is. Talán még meg is tudjuk várni azt, hogy valaki iderepüljön, mert még annyira nem járt későre se az idő.
- Ha szeretné, akkor szívesen jöhet a mi taxinkkal is. Segítek eljutni a szállásig és a kocsiig is. – kérdőn pillantottam rá egy barátságos mosoly kíséretében. – Esetleg van még valami, amire szüksége lehet, amit útba kellene ejteni? – automatikusan jött az újabb kérdés, nem gondoltam arra, hogy esetleg furán hathat, amiért egy idegennek akarok segíteni.
Rajta állt, hogy miként is lesz a továbbiakban, hiszen én ennél többet jelenleg nem tudtam tenni, mint azt, hogy kedves és segítőkész voltam. Ha elfogadta a segítséget, akkor még egy kérdést kapott. - Ez a magé, vagy vissza kell hozni? - természetesen a tolószékre utaltam.

Azt megtartottam magamnak, hogy nem nyaralni érkeztem, hogy ez az egész nálam csupán egy olyan hely, ahol meg kellene próbálnom elkezdeni, és talán befejezni határidő előtt a könyvet, és elégedettséget szerezni vele Lin-nek, aki tudom elevenen fel fog falni, akár egy pokolról szalajtott démon, hogyha nem teszek eleget a feltételeinek.
Igaz az állam akkor sem kopna fel, hogyha nem fejezném be a könyvet, de gazdagnak sem nevezném magam, szóval rettentően jól jönne, hogyha végre megszületne az a néhány mondat, amire annyira szükségem lenne.
-Szóval, utólag majd ezt a lábtörést jónak fogom gondolni? – vontam fel a szemöldököm, s lepillantottam a friss gipszre, mit még mindig olyan melegnek éreztem, majd a kislányra vetült tekintetem szavai nyomán.
-Én is erre gondoltam! – nevettem el magam, s ökölbe zártam kezem, majd felé mutattam, s ha kaptam épp kezével egy öklöst, akkor cinkos módon kacsintottam egyet rá, majd az anyjára emeltem fel tekintetem, ami ritka szar dolog volt, tekintve, hogy felfele kellett néznem, s ha nem kapok egy mankót, akkor bizony jó sokáig lesz majd ilyen helyzetben a nyakam, és elkönyvelhetek magamnak egy csinos izomlázat, mintha csak elfeküdtem volna.
-Hat hét, és újabb hat a járó gipszel, majd némi terápiás gyógytorna. – körbeforgatva szemeim gondoltam arra, még is mennyi pénzembe fog ez az egész majd kerülni, s szidtam magamban Lin-t amiért kitalálta nekem ezt az egész kiruccanást, hisz ha otthon maradok, akkor a lábam sem töröm el, maximum csak a gépem zúzom rommá, amiért az a rohadt kurzor mutató még mindig üresen villog magának.
-Motelban. – javítottam ki, s megdörgöltem tarkómat. Persze ha Lin intézte volna, ő nyilván a belvárosban vett volna ki nekem egy szobát, hogy közel legyek a nyüzsgéshez, én azonban nem vágytam semmi nyüzsgésre. Nyugalmat akartam. – Hogy?! Nem semmiképp!! Nem kell szólni senkinek! A végén még bottal ütné a nyomom mint egy hajcsár! -körbeforgatva szemeim vágtam egy pofát, majd ráztam meg a fejem. – Akkor inkább magam leszek, de köszönöm!
Ismételten megingattam a fejem, körbepillantottam, s rá kellett jönnöm, mennyire jól jönne most egy mobil, ami bizony lenne is, hogyha nem törtem volna össze egy agyament pillanatomban.
-Azt hiszem itt van valahol egy segédeszköz üzlet...ahol szerezhetnék magamnak mankót… - morogtam az orrom alatt, s körbepillantottam kis időre. – De hatalmas kérés lenne… főleg, hogy még egy mobilt is kellene szereznem. De ha megvan a mankó, már elvergődök addig! – elmosolyodtam. - Köszönöm!
Mikor rákérdezett a tolókocsira, lepillantottam az eszközre, felvontam szemöldököm, benedvesítettem ajkam, de nem bírtam csomót kötni a nyelvemre, s bizony kibukott a válasz.
-Nem… sajnos az enyém a másik zsebemben maradt!- s megveregettem a tolókocsi kerekeit, aztán a kislányra pillantottam, majd fel az anyjára. – Mondja csak… milyen magas? Innen lentről nagyon magasnak tűnik… kifejezetten nyakfájdító… - jegyeztem meg elgondolkodva, s még a nyakam is megdörgöltem.

- Nem, de talán idővel a helyzetet, amibe ennek köszönhetően kevered annak fogja találni. – megrántottam a vállaimat, hiszen én se voltam ebben biztos, de olykor még a legrosszabb dolgok is tudnak hozni magukkal jó dolgokat. Vagy olykor megesik az is, hogy visszatekintve egy szarnak gondolt szituáció még se volt annyira az, sose lehet tudni, hiszen az élet tele van meglepetéssel. Én már csak tudom, hiszen sose hittem volna azt, hogy a világ másik felén fogok élni, vagy éppen azt, hogy a lányom apjával itt fogunk teljesen véletlennek köszönhetően egymásba botlani. Néha talán csak szimplán kegyetlen az élet, vagy csak rohadt szar a humora.
Hande elmosolyodott és viszonozta az öklöst, kicsit még kuncogott is a kacsintásnak köszönhetően. Én csak mosollyal az arcomon fürkésztem őket.  
A válaszát követően csak bólintottam és rövid időre elgondolkoztam, mielőtt ismételten megszólaltam volna és tovább faggattam volna őt. Lehet másnak furán hatna az, hogy egy idegennek próbálok segíteni, de máskor is megtettem már, még ha nem is ilyen mértékig.
Kicsit felvontam a szemöldökömet, amikor kiderült, hogy motelben szállt meg.
- A város szélén, ami még egy horror filmbe is illene? – részben csak poénnak szántam a kérdést és igazán választ se vártam rá, de esélyesen ott nem akad olyan személyzet, aki tudna segíteni neki az első pár napban, míg jobban tud mozogni. Meg alapból is gondolom elég szűk lehet a szoba ahhoz, hogy tolószékkel tudjon közlekedni. A hevességén kicsit meglepődtem és megadóan feltartottam a kezemet. – Akkor legalább átköltözhetne egy hotelbe, ahol a személyzet tud segíteni és talán jobban el tud boldogulni egy olyan helyen a tolószékkel is. – próbáltam inkább más felé terelni a beszélgetést, másabb megoldást lelni a bajára, mielőtt még netalán megenne azért, mert azt mertem feltételezni, hogy valaki iderepülhetne azért, hogy segítsen neki.
Hitetlenkedve elnevettem magam azon, amit mondott.
- Nem az előbb mondta, hogy 6 hét, és majd újabb hat hét a járógipsz? Mármint ez arra engedett következtetni, hogy még nem igazán járkálhat a lábával, így miért van szüksége már most a mankóra? – kérdőn és kicsit aggódva csendült a hangom, pedig tényleg nem az én dolgom volt, hogy mennyire tartja be az orvosiutasításokat. – Szívesen segítünk, akkor egy mobil és mankó. – utóbbira elhúztam a számat is, mint akinek egyáltalán nem tetszik az ötlet, de nem parancsolhatok rá, hogy tartsa be azt, amit az orvos mondott. Se nem a rokonom, se nem a gyerekem. Legalább Hande-vel nem volt gond, ott bevethetem az anyai szigort, ha úgy van.
Válaszára megforgattam a szememet, kicsit megingattam a fejemet, de azért kicsit el is nevettem magam a szarkazmusán.
- Akkora baj nem lehet, ha ennyire megy a poénkodás. – mosollyal az arcomon pillantottam le rá, majd hitetlenkedve ismételten megingattam a fejemet. – 1,7 cm vagyok. Még esetleg akad egyéb kérdése Mr. Tökmag, vagy most már minden fontosat tud? – természetesen nem gondoltam komolyan, hiszen esélyesen felállva magasabb lehet, mint én, de jelenleg nem ez volt a helyzet.  Végül mögé sétáltam, hogy megfogva a tolószéket elinduljunk kifelé a kórházból.
Hande mellettünk kicsit előttünk sétált, így néha hátra pillantott, majd egyszer csak megállt, mire én is megálltam, hogy nehogy neki menjek.
- Beleülhetek az öledbe? – kíváncsian pillantott Owenre, mire én sietve ingattam meg a fejemet.
- Nem lenne jó ötlet, hiszen a lába fáj és amúgy se illik ilyet tenni. Örülj , hogy te tudsz sétálni és nem a lábadnak lett baja, mint neki. – igyekeztem beelőzni a férfit a válasszal, remélhetőleg össze is jött, mire Hande lebiggyesztette az ajkát és kicsit szomorúan sóhajtott, de aztán ismét elindult, hacsak a férfi nem mondott semmi olyat se amivel ellent mondott volna annak, amit én mondtam.  

-Erősen kétlem. – fintorogva kopogtattam meg a gipszet, de annak örültem, hogy legalább a kislány partnerem volt ebben az egészben, és neki elmondhattam pár dolgot, s meglepő mód, még meg is értette, bár egy ő korabeli gyerek már rettentő okos tud lenni, ő meg igen értelmesnek látszott, szóval nem lepődtem meg értelmes reakcióin.
Én tökéletesen elvoltam abban a motelban, mit választottam magamnak, s persze Yas reakciója kicsit meglepett, bár nem is igen értem miért is kell ezeken gondolkodnom.
-Igen. Pontosan! Pompás kilátással egy romos parkolóra, egy medencével, ahová még a kisujjamat sem dugnám be, hisz ki tudja hány patkány döglött bele. Kifejezetten hangulatos hely! – bólogattam bőszen, s közben még talán cinikus mosoly is költözött az arcomra, bár úgy éreztem, ő ezt egy kicsit sem tudja átérezni, és nem képes a helyzet poénosabb, már-már talán iróniától átszőtt oldalát nézni.
-Egy hotelba, ami háromszor olyan drága, és mínusz egy könyvvel a hátam mögött, ezt nem igen engedhetem meg magamnak, szóval marad a motel! – kijelentésem ellentmondást nem tűrőnek hatott, bár az is tényt képezett magában, hogy megengedhetném magamnak, de valahogy nem vitt rá a lélek, hogy egy puccosabb hotelban, még azért is legomboljanak rólam némi pénzt, amiért segítenek eljutni néhány helyre.
A tolószék említésére felszaladt a szemöldököm, s megfogalmazódott bennem egy kérdés, mit aztán megtartottam inkább magamnak, de akkor is ott é gett az elmémben, hogy ez a nő meg még is hol lehetett mikor mondtam, hogy nincs is tolószékem, de aztán rá kellett döbbennem, ezt az infót még nem is osztottam meg vele, szóval jöhetett a mankó kérdése, mire ismét csak egy replikát kaptam, amit már igazán nem hagyhattam szó nélkül.
-Mosdóba csak el kell mennem… nem vagyok kisbaba. – önérzetem azért akadt, s persze a fintor is megjelent a gondolatra képemen, s meglehet mindent elmondó volt, s a döbbenet, hogy azt gondolja, bizony nekem van egy ilyen cuccom, vagy éppen akad rá pénzem, hogy kifizessek egy ilyen gyönyörűséget, hogy aztán ott szenvedjek vele, és a gyógyulás után is kerülgessem azt a valamit. Szavaim közben a kislányra pillantottam, vicces képet vágva.
Reméltem, hogy a segítség ez után is áll, bár ha nem, akkor egymagam is megoldom, bár úgy kicsit nehezebben.
Aztán persze megkérdeztem milyen magas, hisz elég kellemetlen volt felnézni rá, főleg, hogy jelen helyzetben mennyivel magasabbnak láttam, mint amekkora valójában volt.
-Nem éppen, de nyilván nem egy sorozatgyilkos, aki így vadászik áldozatokra, kórházakba. – morfondíroztam, miközben tolni kezdett kifelé, én pedig csendben üldögéltem a tolókocsiban, amit természetesen nem is olyan rég közöltem, hogy nem az enyém, már csak azért is, mert annyira viszketett tőle az elmém.
Aztán a kislánynak épp válaszolni akartam mikor megelőzött, s lebiggyesztettem ajkam, úgy tekintve a kislányra.
-Sajnálom, de anyáddal nem mondhatok ellent. Az ő szabályai érvényesek! Pedig akár az öreg nénikkel versenyt is gurulhatnánk a lejtőn! – villantottam egy mosolyt ismételten, majd csendben maradtam, s vártam, mikor is érkezünk végre meg kintre, hogy aztán nem is tudom hogyan legyen tovább, hisz valahogy csak el kell jutnom a mankóért, azt meg nem várhattam el, hogy rá támaszkodva ugrálok el odáig.
-Most ellopjuk a tolókocsit, míg eljutunk a mankóért?- morfondíroztam hangosan is.

Egy pillanatra elmosolyodtam, aztán kicsit szúrós pillantást kapott, amiért Hande előtt ilyenekről beszél, de aztán ismét elmosolyodtam, mert egyszerűen képtelen voltam komolyan venni a férfi szavait, helyette inkább ártatlanul és édesen megszólaltam.
- Pedig lehet egy ilyen helyre kellett volna költöznie, akkor talán könnyebben jönne az ihlet is. – hiszen annyit sikerült elkapnom, hogy nem tud valamit megírni, igaz, fogalmam sincs, hogy milyen műfajban alkot, meg az is lehet, hogy csak újságíró és nem könyveket ír. Megannyi lehetőség van, hiszen manapság még ott vannak a blogok is, így ki tudja, de attól még ahogy ő, úgy én se tudtam lakatot tenni a számra és belementem a hülyeségébe. Sőt, az idő múlásával kicsit elkezdett szórakoztatni az, hogy ennyi sületlenséget képes ironikusan előadni.
Makacsságát hallva csak lemondóan sóhajtottam és nemlegesen megingattam a fejemet. Nem értettem, hogy lehet valaki ennyire csökönyös, de leginkább talán az lett volna a kérdés, hogy miért is érdekel engem ez ennyire? Nem az én dolgom, ha magára marad és összetöri még inkább magát. Ő döntött így, én elég sok lehetőséget felajánlottam a számára, ennél többre tőlem se futja. Talán, nagyon talán akadna még egy opció, de arra gondolni se akartam, mert az túlzottan is abszurdnak hatott volna, így még a gondolatfoszlánynak azt se engedtem meg, hogy igazán kibontakozzon, hanem sietve hessegettem odébb.
Feletét hallva elkuncogtam magam, miközben Hande csak kíváncsian hallgatta a beszélgetést, vagy éppen a mellettünk elhaladókat vette szemügyre és közben kicsit hintázott a lábával, mint aki már nagyon szeretne valamerre menni, viszont egyelőre még nem engedtem el a kezét.
- Senki se feltételezte azt, hogy az lenne, de segítséget kérni nem gyengeség, ugyanakkor van aki oda is tolószékkel megy. – hangom higgadtan csendül mosollyal az arcomon, ami kicsit azt sugallta, hogy hiába hitte azt, hogy hülyeséget mondok, attól még nem így volt. Végül aztán lemondóan sóhajtottam egyet, mert kezdtem úgy érezni, hogy csak időhúzás tovább lecövekelni ennél a témánál, úgyse fogunk egyetérteni és nem az én dolgom az se, hogy épségben tartsam, így oly mindegy.
Hamarosan elindultunk kifelé, amikor viszont meghallottam az elmélkedését, akkor nem túlerősen kicsit tarkón legyintettem őt és közelebb hajoltam a füléhez, ha nem esett volna le neki az, hogy miért is kapta, akkor egy fikarnyi kételye se maradhatott a szavaimat követően.
- Azért kicsit figyelhetne arra, hogy miről is beszél egy kisgyerek előtt, főleg, az anyjára miket mond. – felnőtt volt és remélhetőleg megértette azt, hogy nem kellene „sorozatgyilkos” szavakkal dobálóznia, vagy döglött patkányokkal se, igaz, azt még elnéztem, de akkor is. Attól nem tartottam, hogy túlzottan fájt volna neki, mert nem akartam fájdalmat okozni, ez inkább csak figyelmeztetés, intés volt a részemről, majd folytattam az utunkat kifelé erről a helyről. Szerencsére úgy tűnt, hogy Hande figyelmét is lekötötte a kórházban lévő zűrzavar, így nem hallotta meg a kis szóváltásunkat.
Csak megforgattam a szemeimet arra, amit a férfi mondott a lányomnak és szerencsére Hande most nem kezdett bele semmilyen hisztibe, hanem egyszerűen elfogadta a döntésemet, vagy csak éppen azon agyalt, hogy mit is kellene bevetnie, hogy meggyőzzön.
- Nem, csak kölcsönvesszük, ahogy a taxihoz is kölcsön fogjuk venni és egyébként is a bolt itt van a kórház mellett. Csak az utcáról van a bejárata. – elindultam az üzlet felé, miközben a nap és a szellő cirógatta a bőrömet. – Hande, kicsim ne menj messzire. – kicsit aggódva csendült a hangom, amikor kicsit távolabb keveredett tőlünk. Hátra pillantott ránk, aztán megvárt minket. Nem szerettem volna, ha baja esik. – Ha meg lebukunk, akkor majd magára fogom, hogy belevitt a rosszba. – játékosan csendült a hangom, mert nem tennék ilyet és ezt ő is sejthette a hanglejtésemből. A boltnál beértük a lányomat is, aki ismét kicsit elcsatangolt, de még szemmel tudtam tartani. Belépve az üzletbe barátságosan és mosollyal a arcomon köszöntem és hagytam, hogy Owen elmondja mit is akar.

-Épp ezért választottam egy ilyen helyet! Nem hiszi, de tényleg ilyen helyen lakom...jelenleg. – magyaráztam, s még a vállamat is megvontam egy pillanatra, mintegy jelezve, tényleg komolyan beszélek, és nem viccnek szántam a jellemzésemet.
Sosem gondoltam, hogy majd pont egy ilyen helyen fogom összetörni m agam, ahelyett, hogy izgalmas kalandokba keverednék bele valami ismeretlennel.
Jó persze az ismeretlen már megvan, már csak az hiányzik hozzá, hogy legyen valami kaland is, eltekintve a lábam törésétől, és attól, hogy jó ideig biztos nem fogok gördeszkára állni, hiába gondoltam arra, hogy ezt még az apró gyerekek is megtudják csinálni, akkor én magam is képes lehetek rá! Na persze! Meg egy halom ego, ami nem akart eltávolodni tőlem.
-Ki van zárva hogy oda is azzal menjek! Meg aztán, nincs is tolószékem! – csattantam fel, egy pillanatra, s még a karom is széttártam, hisz nem arra jutottunk a jóelőbb, hogy nincs tolószékem? És még is, ha nincs, hogyan mennék el még a wc-re is tolószékkel? – Ott meg aztán akrobatáskodhatnék… meglehet túl vizuális alkat vagyok, de abból semmi szép dolog nem jönne létre. Sem tapasztalatra, sem látványra… - morogtam az orrom alatt, s majdnem megjegyeztem, hogy az ülve pisilés maradjon meg a lányok mesterségének, én maradok az állva folytatott tevékenységnél, s az utóbbiak fényében, lehet sokkal jobban tettem, hogy elhallgattam, és a mondandóm többi részét megtartottam magamnak, s igyekeztem nem látványosan szörnyülködni, magára a gondolatra.
Aztán megemlítettem pár dolgot, mit nem kellett volna, s kaptam egy kisebb nyakon vágást.
-Hééé!! – csattantam fel, s odaemeltem kezem, mintha akkora fájdalmat okozott volna vele, de ott bujkált arcomon egy mosoly, s majdhogynem el is nevettem magam, még is sértett hangon szólaltam meg ismét. – Nem is figyel!
Megingattam fejem, fintorogtam, s még olyan szívesen hozzá tettem volna, hogy nem elég az ember baja, hogy felfelé kell néznie innen lentről, de még ennek fényében nyakon is vágják, csak azért, mert őszinte mert lenni, ám inkább ráharaptam a nyelvemre, s meglepődtem rajta mennyire meglódult a fantáziám, egy nő és egy kislány jelenlétében.
Lehet még is csak igaza volt Lin-nek, és tényleg egy nőre lenne szükségem? Áh… nem hiszem. Az nem lehet! Elvagyok én nélküle is. Nem kell újabb dráma! Elég volt! Bőven elég! Nem hiába nem beszélek róla soha sem, ám még is jóleső érzés volt, hogy egy pillanatra is, de meglódult a fantáziám.
-Ahm… szóval akkor nem ugrálhatok mint egy bolha...ünneprontó. – morogtam az orrom alatt, persze az igazat megvallva, mulattatott a dolog. Mulattatott, hisz elég régóta nem aggodalmaskodott értem már senki, főleg nem egy idegen, aki még azt sem tudja ki is vagyok.
-Kölcsön vesszük… sok dolgot szoktak az emberek kölcsön venni, ami aztán annyira sikeredik, hogy nem kerül vissza. Kölcsön. – megingattam a fejem, aztán csendben figyeltem miképp szól a kislányra, ki előre rohant, s bizony úgy gondoltam, nemsokára majd szépen elveszítjük szem elől, és jöhet a hajsza utána.
-Tudja, fel is állhatott volna a tolókocsi hátuljára, és akkor nem lenne baj a rohangálásból. – jegyeztem meg mellékesen, s figyeltem miképp áll meg a kislány, majd vár be minket.
-Én? Ugyan… hisz vagy háromszor magyaráztam el, hogy nincs tolókocsim, de még is arról akar meggyőzni, hogy ezzel kell mennem a mosdóba… - körbeforgattam szemeim, s úgy tettem, mintha végletekig felháborítana az egész szituáció, és nekem bizony meg sem fordulna a fejemben kölcsön venni bármit is, hol ott odahaza már egy egész gyűjteményem van tollakból, amit dedikálásokon tettem zsebre megszokásból.
Odabent aztán körbepillantottam. Egy pasas lépett oda hozzám, kezet nyújtott, mit elfogadtam.
-Miben segíthetek?
-Egy mankót szeretnék…
-Nem lenne jobb egy tolókocsi? – kérdezte már ő is, mire felpillantottam a nőre.
-Nem! Bőven jó lesz a mankó! – fintorogtam egyet, körbeforgattam szemeim, mire a pasas elnevette magát.
-A pillantásából ítélve, a felesége igazat adna nekem!
Nem ellenkeztem, nem mondtam, hogy nincs közöm hozzá. Helyette csak bólintottam, s mint mikor a kislányának nem engedte, hogy felüljön a tolókocsira, vagy épp az ölembe, én is előbb szólaltam meg.
-Támogatná a tolókocsi gondolatát, hiába mondom neki, hogy nincs rá szükségem! Szóval egy mankót szeretnék.
-Rendben! -bólintott, majd egy pillanatra ellépett onnan, s hozott egyet, majd segített felkelni a tolókocsiból. Levette a méretet, hogy tudja milyen magasra kell állítania, hogy kényelmes legyen a számomra, majd visszahuppantam, s persze szikrát hányt a szemem, miközben pillantásommal a kislányt kerestem.
Reméltem, még nem unja annyira az itlétet, hogy elkóboroljon az anyja mellől.

Egyértelműen kiült az arcomra a meglepettség és még a szemem is kicsit elkerekedett, mert tényleg azt hittem, hogy csak viccel. Elhúztam a számat és szavak nélkül is eléggé kifejező volt a pillantásom, hogy tudja mit is gondolhatok erről. Borzalmas. Szörnyű hely lehet. Hogy képes valaki ilyen helyre beköltözni? Pláne úgy, ha ránézett az ember, akkor egy jól szituállt férfit látott. Nem olyat, aki elhagyná magát.
Felcsattanására úgy pillantottam rá, mint aki azt fürkészi, hogy a másik jól van-e, aztán kicsit széttártam a karomat és még Hande is érdeklődve fürkészte a pasast.
- Miért vagy mérges anyára? – kisebb habozást követően szólalt meg, mire még én is meglepetten pislogtam párat, mert nem számítottam erre. Tudom jól, hogy a gyerekszáj nagyon őszinte tud lenni és bennünk még nem igazán működik az a gát, hogy nem kell mindent kimondani elsőre.
- Nem hiszem, hogy haragudna rám, csak fájdalma van és rossz napja. – hangom barátságosan csendült és gyengéden megsimogattam a lányom fejét, mire Hande kérdőn pillantott rá.
- Tényleg így van? – kicsit összezavarodott, hiszen eddig nagyon is barátságosnak gondolta a férfit, most viszont meglepte a kicsit hangosabb megnyilvánulásával. Főleg, mivel úgy érezte, hogy én csak segíteni szeretnék neki, így nem értette az okát.  
Kíváncsian fürkésztem a férfit, hiszen egyértelmű volt, hogy nem várok bocsánatkérést, de neki is válaszolnia kell a lányom kérdésére, mert nem fogja annyiban hagyni. Miután sikerült lezárni ezt a témát aprót sóhajtottam.
- Nos, akkor nincs tolószék és akrobatának se akar állni, bár nehezen tudom elhinni, hogy mankóval könnyebb lehet, de maga tudja. – főleg, hogy esélyesen eleinte mind a kettőre szüksége lehet, mert egyáltalán nem terhelheti a lábát, de ez már nem az én gondom és nem is akartam belegondolni, mert balszerencsére én is vizuális típus voltam. Ciki lenne, ha nem így lenne, tekintve hogy mi is a munkám. – Azért majd ha esetleg pofára esik, akkor annyira hangosan ne szentségeljen, mert még a végén felébrednek a korábban emlegetett állatok. – persze, hogy arra céloztam, hogy még a hallottjaikból is felkelnének arra a ricsajra, de Hande miatt próbáltam burkoltam fogalmazni és reméltem, hogy le fog esni a férfinak az, hogy mire is utaltam. Ha így volt, akkor csak elmosolyodtam és egy ártatlan vállrándítást kapott feleletül.
Hamarosan bezsebelhetett egy szellőhöz hasonló tarkósimogatást is, a reakcióján viszont jót mosolyogtam és kicsit még a szememet is megforgattam, hiszen tényleg nem volt erős és egyértelmű volt, hogy rájátszik a helyzetre. Elmehetne focistának is, azok is tudnak színészkedni.
- Sok mindent meghallanak, még akkor is, amikor azt hinné, hogy nem. – komolyan csendült a hangom, mert volt már ebben tapasztalatom és reméltem, hogy nem akar vitakört nyitni erről, mert egyértelműen veszítene. Nekem volt tapasztalatom ilyen téren, viszont esélyesen neki fogalma se volt ilyen téren semmiről se, mert nem úgy tűnt, mint akinek családja van, vagy legalábbis gyereke.
- Hmm, végül is megteheti, de cserébe felvenném videóra a próbálkozását, hátha meghozza a sikert és magából lesz a legújabb tiktok sztár, vagy vírusvideó. – fogalmam sincs, hogy miként is szokták ezt hívni. Nem igazán használom azt a felületet. Ami esélyesen még furán is hathat, hiszen eléggé fiatal vagyok és a korosztályom nagyon éli ezeket a platformokat, számomra elegendő az instagram.
- Visszaszoktam adni, de amúgy tapasztalatból beszél? Kölcsön szokott venni dolgokat és nem adja vissza? Ezt jobb, ha megjegyzem, hogy nehogy valami kedvenc dolgomat adjam oda. – természetesen részben ugrattam, de tényleg nem igazán szoktam megtartani mások cuccait. Volt olyan is, amikor a másik után futottam, mert nálam maradt valamije.
- Igaza van, de elegendő egy nagycsecsemőt tologatnom, nem kell mellé még egy, aki tökéletesen van és így legalább kicsit le is fárad estére. – lehet nem szép dolog volt ezt mondani, de az eddig elhangzottak miatt kicsit azt hiszem ugratni akartam őt. Másrészről meg tényleg jobb volt, ha Hande kicsit lefárad, mert legalább könnyebb lesz este rávenni arra, hogy lefeküdjön.
- És inkább megvárt volna a kórházban ücsörögve, míg szerzek magának egy mankót, ami lehet nem is lenne jó, vagy azért legalább ennyi időre jó volt ez a járgány is? – túlzás lenne járgánynak hívni, de még is adta magát. Közben pedig beértük a lányomat és a bolthoz is megérkeztünk. Szerencsére automatikusan nyitódott az ajtó, így könnyedén bejutottunk és hamarosan valaki a segítségünkre is sietett.
Részben füleltem a beszélgetést, míg a pillantásommal a lányomat tartottam szemmel, aki felfedező útra indult. Reméltem, hogy semmi bajt nem fog okozni, még véletlenül se.
Amikor rám pillantott, akkor egy „én megmondtam” arckifejezéssel viszonoztam Owen pillantását, aztán rámosolyogtam az eladóra.
Arra viszont nem számítottam, hogy egy párnak fognak nézni minket, még ha egészen logikusnak is hathat, hiszen egy idegen miért is tologatná a másik idegent. De mielőtt még kijavíthattam volna a férfit, azelőtt Owen megszólalt  és kicsit meglepetten pillantottam le rá amiért meg se cáfolta az egészet. Míg a férfi elment a mankóért, addig én megtámaszkodtam a tolószék háttámláján és a füléhez hajoltam.
- Nem azt szokták mondani, hogy az asszonyt jobb boldognak látni, mintsem felhúzni és megkockáztatni azt, hogy házisárkánnyá változzon? – édesen csendült a hangom, ha pedig oldalra fordult, akkor egészen közel volt egymáshoz az arcunk tekintve, hogy a fülébe suttogtam az előbb. Ha rám nézett, akkor egy ártatlan mosolyt is kapott, hiszen ha már ő úgy gondolta jobb meghagyni az eladót ebben a tudatban, akkor legyen. Játsszuk ezt. Pedig már azt hittem, hogy nem lehet ennél furább a mai nap.  Holnap a kollégák vagy totál zakkantnak fognak hinni, vagy remekül fogunk nevetni, ha esetleg elmesélem, hogy mibe is keveredtem.
- Bocsánat, esetleg van bármi tanácsa, hogy mit tehetnék akkor, ha a drága férjem túlzottan makacs lenne és nem csak akkor akarná használni a mankót, amikor hívja az illemhelység? Van bármi ötlete, hogy lehet féken tartani imádnivaló, de ugyanakkor túlzottan önfejű egyéneket? – aggódóan csendült a hangom, mint akit tényleg érdekel a válasz, viszont részben tényleg érdekelt, hogy van-e valami bevált módszer erre. Elvettem közben a beállított mankókat és a megfelelő helyre beraktam a tolószéknél, hogy ne legyen egyelőre útban. Ha az eladó válaszolt, akkor érdeklődve hallgattam, ha pedig előbb érkezett meg Hande, akkor neki szenteltem a figyelmemet és a kezében lévő plüssre siklott a pillantásom.
- Haza vihetjük? Annyira aranyos. – bociszemekkel nézett rám, majd Owen ölében landolt a plüss, miközben próbált minél aranyosabban nézni és közelebb sétált hozzám. Az eladó megtorpant és kérdőn nézett a férfira.
- Ezt is beüssem a mankó mellé? – Owen szólalt meg hamarabb, vagy én az csak a szerencsén múlhatott, de én biztosan nemet mondtam rá, hiszen így se volt plüssben hiány, viszont ha ő hamarabb szólalt meg és igent mondott rá, akkor csak meglapogattam a vállát, mintha egyszerre köszönném meg és akarnám kifejezni azt, hogy nem kellett volna. Viszont utóbbi esetben nem kezdtem csatározásba, mert értelmetlen lett volna.
Ha ki lett fizetve minden, akkor elindultam kifelé az üzletből, hogy elinduljak a kórház bejárata felé és ott leljek magunknak egy taxit, mert utána vissza akartam tolni a tolószéket is.  

-Hogy? Nem vagyok mérges, csak kicsit hangosabban szóltam. – magyaráztam, miközben ráemeltem tekintetem a kislányra, s védekezőn magam elé tartottam kezeim, hogy bizony semmi ilyesmiről nem volt szó. – Rossz napom van… eltört a lábam, énem tudok menni. Szerinted kinek lenne jókedve egy ilyen után? – felvontam szemöldököm, grimaszolva ingattam meg fejem.
Nem igazán gondoltam olyasmire, hogy ezt másképp kellene tennem.
Persze arra nem számítottam, hogy megfog csapkodni, még akkor sem, hogyha alig ért hozzám.
Persze meglehet kicsit túl gondoltam az egészet, és nem csak annyit láttam lelki szemeim előtt, hogy tolószékkel lavírozik el az ember a mosdóig, főleg, hogy ott még át kell rakni a kocsit egy küszöbön, majd persze az ajtón sem igen lehetne oda beférni, így  mindenképpen kellene ugrálni is, ha csak az ember nem akrobatikázik cseppet, vagy tanul meg olyan veszett jól célozni, amit persze egy férfi társamból sem nézek ki, sem hogy saját magamból, és hála a vizuális elmének, bizony képileg is beugrott, aminek egy cseppet sem mondtam köszönetet.
-Sokkal könnyebb! Meg nem is kell mindent összekenni… - fintorodtam el, s pislogtam párat, mivel igyekeztem elhessegetni a gondolataimat, mi csak nem akart messzebb kerülni onnan, mint ahonnan elindultak.
-Úgy tesz, mintha nem hallotta volna eleget azt a szót a gyerek a tévéből, vagy a rádióból, vagy épp a suliban. – ismét körbeforgattam szemeim, grimaszoltam, mintha csak ez lenne a szokásos ábrázatom, aztán végül még sem tettem hozzá, hogy ne legyen ennyire földhözragadt.
A gyerekek sok mindenről képesek beszélgetni, s rengeteg kérdést tesznek fel, mikre aztán választ is várnak.
Tisztában voltam vele, hogy a gyerekek sok mindent képesek meghallani, bár akadnak olyanok is, mik elkerülik a figyelmüket. Főleg, amit nem akarnak megtenni. Rendet rakni, elpakolni, és hasonló apróságok.
-Áh! Inkább kihagynám, ha nem szükséges! Nem ronthatok az imázsomon. – megingattam fejem, intettem egyet kezemmel, s figyeltem az elhaladó embereket.
Aztán hamarosan beértünk az üzletbe, én meg elég furán éreztem magam, hogy mindenre úgy fel kellett néznem, s még a gyerekek helyébe is könnyedén bele tudtam képzelni magam, tekintve, hogy bizony ők is hasonló magasságból szemlélik a dolgokat.
Természetesen, mikor elkezdett magyarázni, felé fordultam, így kerülve szemtelenül közel hozzá, felvonva szemöldököm.
-Nem tudom. Ilyenben még sosem volt részem. -hasonló hanghordozásban jegyeztem meg magam is, ám elég halkan ahhoz, hogy az eladó ne halljon belőle semmit sem.
Ráemeltem tekintetem a pasasra, miután levette a kellő méreteket, aztán hevesen tiltakoztam az ellen, hogy bármit is mondjon az előző kérdésekre.
-Köszönöm, de felesleges választ adni! Jó leszek… többnyire! – amaz elnevette magát, legyintett, s ment a dolgára, én meg elkezdtem előszedni a tárcámat, hogy majd kifizethessem a mankómat, amire még simán futotta, s maradni is fog belőle valami, az itt töltött időre.
Oké, persze volt megtakarításom is, s akadtak olyanok, amikhez nem is akartam nyúlni.
Mikor a kislány megjelent a plüss figurával, mi aztán az ölemben landolt, egy cseppet lepődtem meg, de a pofavágást megtartottam magamnak, hisz ha mondhatok ilyet, akkor csak én tehetek az egész szituációról.
-Miért is ne… - sóhajtottam, aztán ha megtudtam tenni, akkor kiszálltam a székből, felkelve nyújtottam oda kártyámat a szerkezethez, hogy aztán a zöld gomb megnyomása után, majd mivel belehasított a fájdalom a lábamba, így visszaültem a helyemre, de beismerni nem akartam, hogy igaza van ezzel az ágyban maradással kapcsolatban.
Aztán ha kimentünk az épületből, akkor a kislánynak nyújtottam a plüssöt.
-Tessék te kópé! Aztán vigyázz rá! – fejet ráztam. Most már csak egy mobilt kell szereznem magamnak, hogy aztán majd ne hívjam fel Lin-t, hisz a végén még képes lenne idejönni, és hajcsárkodni felettem.
-Kösz a segítséget! – döntöttem hátra a fejem, úgy nézve a nő arcára.

- Otthon biztosan nem hallotta, ügyelek arra, hogy mit nézhet. – komolyan csendült a hangom, de abban igaza volt, hogy azt nem tudom befolyásolni, hogy mit is hall az iskolában. Szerencsére azért részben volt fogalmam arról is, hogy ott mi zajlik, mert ha olyan dolog merült fel amiről nem sokat tudott, akkor mindig kérdezett. Én pedig igyekeztem mindig a lehető legjobban elmagyarázni számára az adott témát, még akkor is, ha néha úgy éreztem, hogy szívesebben adnám ezt a feladatot másnak, mert nem volt mindig kellemes.
Amikor az imázsát említette, akkor kicsit megforgattam a szememet és sóhajtottam egy aprót, de nem feszegettem tovább a témát, egyszerűen ráhagytam. Fogalmam sem volt arról, hogy kicsoda is ő, mármint annyit sikerült összeraknom az elhangzottak alapján, hogy író lehet, de híres vagy kevésbé, azt magam sem tudtam. Inkább csak megpróbáltam felidézni a teljes nevét, hogy majd később rákereshessek és kicsit képben legyek, mert se magamat nem akartam ciki helyzetbe hozni, se az egojába nem akartam azzal megtaposni, hogy fogalmam sincs, hogy ő kicsoda, vagy éppen miket ír.
A boltban kicsit érdekes fordulatot vettek a dolgok, még ha igazán nem is tulajdonítottam nagy feneket az egésznek. Inkább csak játéknak tekintettem, ami maximum pár percig fog tartani, mintsem tovább. Ahhoz viszont elegendő volt, hogy kicsit elterelje a gondolataimat és ne aggódjak ismét azon, hogy netalán Deniz eltűnése mit is jelenthet rám vagy a lányunkra nézve. Nagyon reméltem, hogy semmi olyat nem akar tenni, ami miatt esetleg ügyvédet kellene keresnem, reméltem, hogy nem teljesen változtatta meg őt az elmúlt évek és még akad józanság odabent a fejében, ami megakadályozná abban, hogy olyat tegyen, ami ártalmas lehet Hande-re nézve is.
- Valóban? – kicsit meglepetten csendült a hangom, mert részben nehezen tudtam elhinni azt, hogy magányos farkas lenne és ne futottak volna utána a nők, még ha a korát nem is tudtam, de attól még vak se voltam. Simán elmehetett volna színésznek is, bár ahhoz kicsit hanyagolnia kéne a morcos ábrázatot, ami eddig eléggé jellemezte őt.  Végül csak ismételten megrántottam a vállaimat és mosollyal az arcomon egyenesedtem ki, amikor viszont megállította az eladót, hogy válaszolhasson a kérdésemre, akkor megingattam a fejemet és kicsit széttártam a kezemet, amit csak a másik férfi láthatott, mire még inkább elnevette magát.
Hamarosan Hande is előkerült egy aranyos plüssel, s amikor elkezdődött a „Kérlek anya! Légyszi anya!” műsor, akkor kicsit felvontam a szemöldökömet és már éppen kifejtettem volna a véleményemet, hogy miért nem lehet újabb szobatársa, amikor is Owen rábólintott a dologra, hogy megveszi neki. Kicsit meglepetten és hitetlenkedve pillantottam a férfira, de nem kezdtem csatározásba. Közelebb toltam a pulthoz, hogy ne nagyon kelljen megerőltetnie magát, majd miután visszaült kicsit aggódva pillantottam le rá. Fogalmam sem volt arról, hogy mennyire fájhatott neki ez az apró mutatvány is, de azért biztosan nem lehetett kellemes. Hande szökdécselve vette el a plüsst, majd Owenhez hajolva nyomot egy puszit az arcára. Egyértelmű volt, hogy nagyon boldoggá tette vele. Egyből el is kezdett játszani vele, kicsit körbe is forogtak, én pedig csak mosollyal az arcomon figyeltem a jelenetet.
- Igazán nincs mit, én is köszönöm. – hálásan pillantottam le rá, miközben azért leolvashatta az arcomról, hogy nem lett volna szükséges megtennie ezt a gesztust Hande felé, de értékeltem.
- Na gyerünk, fogjunk egy taxit. – majd miután Hande is mellénk sodródott elindultam vissza a kórházhoz. Miután visszaértünk a főbejárat felé sietve pillantottam körbe, majd kicsit távolabb kiszúrtam egy taxit. – Várjatok meg itt. – bár ez inkább Hande-nek szólt, aki még mindig a plüssével volt elfoglalva. Sietőt léptekkel szeltem át az úttestet, hogy a parkolóban megálljak a taxinál. Miután váltottam pár szót a férfival visszafutottam a többiekhez, nem sokkal később pedig megállt előttünk az autó, miközben odatoltam az út széléhez Owent is.
- Hande, hátul középre ülj. – majd kinyitottam az anyósülés felőli ajtót és közben a taxis is kiszállt, hogy segítsen Owennek beülni. Miután sikerrel jártunk csak annyit mondtam még, hogy „Nyugodtan csússzon hátrébb az üléssel, hogy kényelmes legyen a lábának. Én majd ülök a másik oldalra.” Mankók is a kocsiba kerültek, én pedig sietve visszatoltam a recepcióhoz a tolószéket és szóltam is valakinek, hogy biztosan a helyére kerüljön, nehogy valaki lenyúlja, vagy esetleg keressék, hogy hova is tűnt. Hande középre csúszott, én pedig beültem mellé. Amikor az úti célt kérdezte a taxis, akkor egy pillanatra elgondolkodtam.
- Esetleg tud olyan közeli helyet, ahol lehet mobilt kapni? Szükségünk lenne egyre, mert az előző balesetben elhalálozott. – persze, hogy kicsit füllentettem, de gondoltam így azért jobban meg fog várni és nem lesz annyira türelmetlen, amíg beszaladok az üzletbe. Miután igenlően válaszolt a sofőr megkocogtattam Owen vállát, majd közelebb hajoltam hozzá. – Milyen telefonra van szüksége? – ha megmondta, akkor csak bólintottam és igyekeztem nem elfelejteni addigra, mire megérkeztünk az üzlethez. Tudtam, hogy pörögni fog a taxióra, de akkor se tudtam mit csinálni, csak reménykedni abban, hogy hamar meg fogom tudni járni az üzletet, hogy utána Owen szállása felé robogjunk tovább. Remélhetőleg korábban túlzott a hellyel kapcsolatban és valójában nem egy borzalmas helyen szállt meg.

Elmondása szerint, nem hallotta azokat a szavakat, ám mint mondta, a gyerekek gyakran meghallanak bármit, amiről a felnőttek azt hitték, nincs elég fülük. Még is olyan szavakat,kifejezéseket, és gesztusokat lesnek el, amit az ember ki sem nézne belőlük, s csak jön a pislogás, ezt vajon honnan is tanulta.
De nem kezdtem el vitatkozni. Ráhagytam, hisz naiv lelke, nem biztos, hogy befogadná, mi mindent hallhatott már aprónak vélt angyalkája, ebben a randa világban.
Meglepődött vagy sem, nem állt szándékomban kijavítani, vagy épp ellenkezni, hogy ebben semmi meglepődni való nem volt, inkább csak megvontam a vállam.
-Valóban. – nem kezdtem bele a történetbe, hogy mennyire ráfaragtam egy kapcsolattal, hogy a csaj csak a hírnevet akarta, és dicsekedni vele, hogy milyen ember mellett is ébred reggelente. Erre nem volt szükségem.
Sokkal jobban érdekelt az a része az egésznek, hogy immár nem tartozok senkinek sem nem magyarázattal, sem nem olyan beszélgetésekkel ami… ám a gondolat közepén rá kellett jönnöm, hiába nem volt nő az életemben, még ott volt Lin, aki betöltötte ezt a szerepet még akkor is, hogyha egyéb iránt nem is volt egymáshoz más közünk.
A plüssöt minden szó, és ellenkezés nélkül megvettem a kislánynak, nem mintha úgy tűnt volna, hogy az anyja nem ad meg neki mindent, hisz sokkal jobb ruhában, vagy épp állapotban volt, mint azok a gyerekek, kikkel olykor összesodort az élet, egy-egy bevásárlás folyamán, vagy csak az utcákat róva, de ezekbe a gondolatokba inkább nem akartam belemenni.
Mikor megkaptam a puszimat, mit alapból el sem vártam, megengedtem magamnak egy mosolyt, s egy kacsintást az apró hölgyemény irányába.
Aztán mikor odakint voltunk, s bár nem értettem igazán, hogy miért is mondta, hogy várjuk meg ott, bár én magam nem szándékoztam elmenni onnan, vagy épp legurulni az autók közé, hisz elég veszélyes manővernek látszott.
Minden esetre nem kezdtem el vitatkozni, vagy ellenkezni, hisz az is elég nagy szó volt, sőt mi több!! Felfoghatatlan, hogy ennyire kedvesen viseltetett irányomba, hol ott az ismeretség egy egész apró szintjét sem ütöttük meg.
Míg várakoztam, nyugodtan üldögéltem, hisz mást nem tehettem, bár mennyire is akarnék messzire szaladni, vagy épp világgá menni, egyszerűen nem volt rá affinitásom, és ha akarnék se tudnék állapot is ott játszott, no meg a kisleány is ott volt a közelben, és fuh micsoda izomlázam lenne, ha elgurulnék egymagam a motelig, ahol megszálltam…. Bár jobb lenne ha a gondolkodást inkább meghagynám másnak, és nem jönnék azzal, hogy forognia kell azoknak a fogaskerekeknek.
Mikor megérkezett a taxi, és a taxis kiszállt, hogy segítsen beülni, elsőre kezet fogtam vele, majd ő beállította az ülésemet, hogy a lábam kényelmesen elférjen, aztán némi akrobatikázás után, sikeresen betettem magam a megfelelő helyre.
Aztán hamarosan indulásra készen állva, épp mondani akartam, hogy merrefelé szeretném ha vinne, mikor a lány megszólalt, esélyt se adva az ellenkezésre.
-Két sarokra innen van egy üzlet. -magyarázta a pasas, én meg csak koppantottam párat az ajtó fogantyúján, hogy aztán kifelé bámulhassak, ő pedig ismételten megszólalt, s a lábamra mutatott. – Mi történt a lábával?
-Gördeszka baleset. – elhúztam a számat. – Rosszul érkeztem, vagy tudja fene… vagy az elém kiguruló görkoris volt a probléma… de nem az én sportom. – megdörgöltem tarkómat, aztán rápillantottam a lábamra, s közben a fickó műszerfalra erősített táblán himbálózó tolláról eszembe jutott a kérdés, amire a jó előbb, nem válaszoltam, pedig akartam, ám az akrobatikázás a budiban illetve az arról szóló gondolataim teljesen kiverték a fejemből.
-Az unokaöcsém egyszer úgy törte szilánkosra a könyökét. Borzalmas fájdalmai voltak. – húzta el a száját bajusza alatt, s hasonló reakciót csalt elő belőlem is.
-Kellemetlen lehetett. – persze az első reakciómat, a na bazdmeg, és társait, lenyeltem még időben, és valami sokkal kulturáltabbat erőltettem magamra, hisz a végén még ismét tarkón vágna csak azért, mert csúnyát mertem mondani.
Mikor megérintette a vállam, ránéztem egy ideig, aztán kölcsön vettem egy lapot, s ügyeltem rá, hogy a toll visszakerüljön a helyére, miután felírtam a készülék nevét, amit szeretnék, aztán felé nyújtottam a kártyámat.
-Öhm...nem kér majd kódot… nincs nálam kp… -csak remélni tudtam, hogy valóban az eredetit kapom majd vissza, és nem egy utánzatot, bár nem tűnt olyannak, aki hitelkártya csalásban utazna, meg aztán a lánya is odabent üldögélt velem az autóban.
Míg ő távol volt, addig én kifelé merengve elmélkedtem az élet „nagy” dolgain, vagy olykor csevegtem a taxissal, akivel már megbeszéltem merre is kell majd mennünk legközelebb, ha Yas visszatér majd.
Szóval ha visszaérkezett, és megkaptam a készüléket, már bontottam is ki a dobozt, némi köszönöm morgása után, s belehelyeztem a kártyámat, hogy aztán megpróbáljam személyre szabni a készüléket.
Nem ért meglepetésként, hogy miután mindennel végzett a készülék, vagy kismilió üzenetet engedett át, mi egymás után csipogott, hogy a végén le kellett halkítanom. Majd talán egyszer végig olvasom, hisz tudtam, ez nem lehetett más, mint Lin, meg aztán bizonyára az előtt keresett, hogy felhívott volna a vonalason, aminek léte még mindig olyan hihetetlennek hatott a számomra.
-Köszönöm a segítséget! – jegyeztem meg, miután ráeszméltem, hogy nem tettem semmi ilyesmit, szóval gyorsan pótolnom is kellett.
Némi kényszeredett szóváltás után, végre megérkeztünk a motelhoz, s ki is fizettem az utat idáig, elvégre ezt az egészet értem tette meg, és nem a nő vidáman csivitelő önszántából, csak mert nem volt jobb dolga tettük meg ezt az utat.
-Kösz a segítséget mégegyszer! Pedro, majd hazaviszi… ezt a részét meg rendeztem…Remélem hamar rendbejön a kezed Hercegnő! - fordultam részint hátra, s ha csak nem volt akadálya, akkor nekikezdtem a kiszállásnak, s persze Pedro segítőkészen már szedte is elő a mankót, ha csak nem ütközött valami akadályba, hogy aztán odakint a kezembe nyomja, s elköszönjünk egymástól, én meg beugrálhassak a szobámba.
Azonban, ha megakadályoztak ebben, akkor csak meglepetten vártam, még is mi a fészkes fenéért nem tehetem azt, amit meg kellene tennem.

- Rendben, köszönöm. Akkor oda lenne egy kitérő. – barátságosan csendült a hangom, miután a taxis válaszolt arra, hogy a közelben akad egy üzlet. Remélem, hogy nem lesz nagy sor és nem most akar mindenki mobilt venni. Ahogy azt is reméltem, hogy a pasi tudja mit is akar és nem most akarja majd megálmodni.
Csendesen hallgattam a beszélgetést, mert akadt közte számomra is új információ, amikor viszont Hande nekem dőlt, akkor átkaroltam, és karját cirógattam, mert kezdett ő is fáradni. Elég korán kezdődött a mai nap, nem csoda, hogy mostanra már ő is kicsit elpilledt. A plüsst szorosan magához ölelte és próbált minél jobban hozzám bújni. Amikor viszont közeledett az üzlet, akkor kicsit előrébb hajoltam és megkopogtattam Owen vállát, hogy meg tudjam milyen készüléket is akar. Amikor nem csak a cetlit kaptam meg, hanem a kártyáját is, akkor picit meglepetten pillantottam rá, de csak bólintottam.
- Rendben. Ne aggódjon, nem fogom elkölteni a vagyonát. – fogalmam sem volt arról, hogy miként is állhat anyagilag, nem voltam kártyacsaló se, meg olyan se, aki mások pénzén akarná megvenni az életéhez szükséges dolgokat. Sőt! A gondolataim kicsit ismét visszavittek a múltba, amikor azt hitte Deniz apja, hogy a pénzével simán elérhet mindent, vagy ha nem annyira távoli múltra gondolok, amikor Deniz is azzal jött, hogy pénz kell?! Komolyan, mintha ebben a rohadt világban csak a pénz számítana. Kicsit dühös lettem az emlékeknek köszönhetően, mire picit ökölbe szorult a kezem, de szerencsére meg is állt a taxi, így sietve szálltam ki, hogy lehető leggyorsabban megjárjam az üzletet és közben kiszellőztessem az elmémet is. Nem akartam Duru családra gondolni, vagy a pénzzel kapcsolatos megnyilvánulásaikra. Miután sikerült megvennem a kért telefont benyújtottam neki az ablakon át, majd odaadtam a kártyát is, hogy aztán körbe pillantva lelépjek az úttestre, megkerülve a taxit végül beszálljak.
Hallottam a megannyi pityegést, ami egyszerre jelenthette azt is, hogy nem most esett baja a telefonjának, vagy csak szimplán nagyon fontos valaki számára, aki az elmúlt órák alatt is már megannyiszor próbálta elérni, viszont ha utóbbi igaz, akkor miért nem akarta azt, hogy valaki ide repüljön, hogy a gondját viselje? A korábbi válaszából nem tűnt úgy, hogy szimplán férfi egoról lenne szó.
- Igazán nincs mit. – ha esetleg hátrapillantott, akkor még egy barátságos mosolyt is kapott tőlem. Tényleg nem tűnt nagy dolognak, meg miért ne segítettem volna, ha módomban állt? Tudom, mások simán elsétáltak volna mellette, ahogyan a földre esett embert is hamarabb kezdenék el videózni, mintsem segítsenek neki. Ez pedig eléggé elkeserítő volt, hogy ilyenné kezdett válni a társadalom.
Hande az ölembe hajtotta a fejét, mire megsimogattam és reméltem, hogy hamarosan otthon leszünk. Figyeltem a környéket, ami egyre kevésbé tűnt szimpatikusnak, amikor viszont megálltunk, akkor még a taxis is kicsit csodálkozva szólalt meg.
- Biztosan, hogy jól adta meg a címet? – én is legszívesebben ezt a kérdést szegeztem volna neki, miközben csodálkozva figyeltem az épületet, meg úgy az egész környéket is. Nagyon szarul festett és ide lehet még egy tetanusz se ártana, mert egyszer esik el az ember és valamit még összeszedne. Owen hangja rántott ki a gondolataimból, mire nagyokat pislogtam és próbáltam arra koncentrálni, amit mond.
- Nem tesz semmit se, de maga tényleg itt szállt meg? – csodálkozva pillantottama férfira és Pedro is habozott, hogy kiszálljon és segítsen az utasának, vagy inkább hajtson el innen, mielőtt még valamit összeszedne. Hande kicsit fészkelődni kezdett, majd előrehajolt az ülés támlája mellette.
- Köszönöm. Jobbulást a lábadnak, meg sok sikert az íráshoz. – csilingelő hangja megtöltötte a kocsit, miközben a sofőr végre eldöntötte, hogy kiszáll, mire a kezem a vállára siklott, hogy megakadályozzam benne.
Tudtam, hogy őrültség és nincs értelme az egésznek, de ez a hely… borzalmas volt és ez még nagyon is finom megfogalmazás volt.
- Tényleg reméltem, hogy csak viccelt korábban, hiszen ha itt elesik, azon túl, hogy netalán csak jobban összetöri magát, még a végén elkap valamit, amibe bele is halhat. – na jó, ez lehet túlzás volt, de azért Pedro alig észrevehetően bólintott a szavaimra, mert ez a hely nagyon nem volt bizalomgerjesztő. Ez inkább pontosan az a hely volt, amit az ember el akar kerülni, vagy amikor szívesebben aludna még a kocsiban is, mintsem itt. Ki tudja, hogy milyen higiénia bent a szobában, mert kint undorító volt. – Itt nem maradhat. Adja a kulcsát, összeszedem a cuccát, aztán… - haboztam, mert egyértelmű, hogy tényleg ez rohadt nagy felelőtlenség tőlem, vagy pusztán őrült tett, vagy az is lehet, hogy mind a kettő. Lemondóan sóhajtottam, majd egészen határozottan folytattam a mondandómat. – Eljön hozzánk, amíg nem talál ennél jobb helyet. Remélem bírja a kutyákat és a macskát. – komolyan csendült a hangom és közben a kezemet nyújtottam a kulcsért. A pillantásomból pedig könnyedén kiolvashatta, hogy nem fogom beadni a derekamat, így vitatkozhatunk itt akár holnap reggelig is. Itt nem maradhat, főleg nem ilyen állapotban, amikor alig tud menni is, meg magának bevásárolni se tud. Ide meg még talán a futár se szívesen jönne, már ha egyáltalán szállít ide valaki kaját. Az is lehet, hogy totál kiesett mindenből ez a rémház motel.  
Ha sikerült megszereznem a kulcsot, akkor Hande lelkére kötöttem, hogy maradjon itt, majd elindultam a szoba felé. Igyekeztem minden trutymót és ott felejtett zacskót is messzire elkerülni, miközben a bűz egészen elviselhetetlen volt, így még az orromat is befogtam, majd amikor kinyílt a zár, akkor a ruhámat lehúztam a kezemre és úgy nyúltam a kilincshez. Nem állt szándékomban semmit se elkapni. Sietve dobáltam be a cuccait a táskájába, vagy bőröndjébe, ha valamit esetleg kipakolt az itt léte alatt, aztán még egyszer átfutottam a szobát, hogy biztosan nem maradt itt semmi se. Végül elindultam a recepció felé, hogy leadjam a kulcsot, kijelentkezzek és utána sietős léptekkel mentem vissza a taxihoz.

Nem igen értettem miért volt ennyire segítőkész, hol ott lehetnék akár egy gyilkos, akinek a külseje, elfedi annyira, hogy ne lehessen ráfogni semmit, s ártatlannak ítélje még a legfelső bíróság is. Úgy éreztem, túl jó szíve volt, vagy valóban egy naiva, aki nem gondol bele semminek a következményébe, bár egy édesanyából pont az ellenkezőjét nézném ki.
Valahogy úgy gondoltam, mindennek megvan a maga menete, s nekem az volt a lényeg, hogy olyan helyen legyek, ahol beindulhat a fantáziám, s meglehet készakarva választottam olyan helyet, ahol ezt ténylegesen megtehetem, bár az is puszta tény volt, hogy eddig nem volt a legsikeresebb ez a vállalkozásom sem, s meglehet a történetnek épp elég volt annyi, hogy el sem akart kezdődni, nem hogy befejeződni, pedig az a három hónap elég veszélyesen hangzott. Mármint ami azt illeti vészesen közel volt, s tudtam, ha nem teszem, és nem írom meg, akkor Lin elevenen fel fog koncolni, főleg ha még egy ilyen helyen sem lódul meg a fantáziám a megfelelő irányba.
Jó persze nem mondom, hogy nem lenne pénzem kicsit puccosabb helyre menni, de mi a kihívás egy olyan helyen, ahol még a minibár tartalma is több ezer dodóba kerül?! Azért nem voltam én milliárdos, sem milliomos.
-Igen biztos.-bólintottam, s az épület felé pillantottam, s elszántságot éreztem magamban ahhoz, hogy szépen kiszálljak, és azt tegyem amit alapból is akartam. Visszamenni, valahogy venni egy zuhanyt, hogy aztán tisztán mászhassak be a helyemre, és alhassak egy sort.
A kislánynak villantottam egy mosolyt, mikor megköszönte, s ő is hasonlókat kívánt n ekem.
Mikor azonban Pedro még sem szállt ki, pillanatok műve alatt hagytam abba a mocorgást, s összeszaladt szemöldökkel fordultam a nő felé.
-Nem. Én teljesen komolyan beszéltem. – ismét az épületre néztem, amiben én magam nem láttam semmi kivetnivalót. – Itt sokkal jobb mint a híd alatt egy sátorban, de azt elvetettem, mert nincs áram. -morogtam teljesen komolyan, s cserében Pedro-tól egy döbbent pillantást kaptam, majd egy fintort, én meg megvontam a vállamat. Igazat mondtam, bár az sem volt kizárt, hogy nem vesznek majd komolyan.
-Miért nem? – kérdeztem, de szinte azonnal meg is kaptam rá a választ, s cserébe egy grimaszt kapott, majd végignéztem miképpen megy befelé, s kerülget mindent, ami csak az útjába keveredett, s mertem remélni, hozza az írógépemet is, de még biztos ellenkeznék is egy sort, hogyha lenne hozzá elég energiám, bár még mindig inkább a döbbenet dolgozott bennem.
Mikor visszatért, s betette a kocsiba a pasas segítségével a cuccaim, minek örültem, hogy nem pakoltam ki semmit, ám így a pénz jó részét elbuktam, és lemaradok majd Harold aki egy kamionos volt történetéről, amit egy kurváról mesélt volna el nekem, hogy a ribanc hogyan késelte meg, s miként akarta teljesen kifosztani a stricijével együtt, szóval ez a fajta történet nem fog majd biztosítást adni arra, hogy megírjak egy remekbe szabott történetet a nyomozómmal, kit újra valami elképesztő bűntény kellős közepébe cseppentem be, némi drámával, szerelemmel, vagy épp tragédiával fűszerezve, de nélküle sanszos volt, hogy újfent csak azt a hülye kurzormutatót fogom szemlélni.
Mikor aztán Yas beszállt a kocsiba, csendben ültem, s egy szót sem szóltam egyikükhöz sem, csak karba font karokkal az ablakon bámultam kifelé, s végig próbáltam gondolni, vajon mi visz valakit erre az útra, hogy egy teljesen ismeretlen fazont elvigyen magához.
Jó persze nem voltam egy ronda pacák, és meglehet, ha egy kicsit jobb ember lennék, s kedvesebb, nyilván megérnék pár ajtócsapkodást, bár annyira nem hittem az egészben.
Mikor megérkeztünk, s végre a pasas segített kiszállni, és megkaptam a mankóimat, rátámaszkodtam, s tekintetem az épületre szegeztem, majd a nőre, miután kiszállt az autóból.
-Ne gondolja, hogy hálátlan vagyok, de miből gondolja, hogy ez jó ötlet? Befogadni egy idegent a házába… mi van ha egy elmebeteg fazon vagyok, akit üldöznek a zsaruk? Vagy hogy nem vagyok egy sorozatgyi...egy rossz ember? – direkt haraptam el a szót, miközben a mankómon támaszkodtam, s figyeltem, miként kerül ki a csomagom a kocsiból, s hogyan tolja a pasas a bejárati ajtó közelébe, hogy a nőnek egyszerűbb dolga legyen.
Lepillantottam a lábamra, aztán sóhajtottam egyet, majd elugráltam egy helyig, hová letehettem a hátsó felem, aztán előszedtem a telefonom, fintorogtam egy sort, hisz több mint 100 üzenetem volt, s a legtöbb Lin-től érkezett, miből meg is nyitottam párat. „Owen jó lenne ha végre felvennéd a telefonodat, és aktivizálnád magad Drágaságom!” „Owen szívem! Felszívódtál...ez nem vall rád! Jelentkezz!!”
-Remek… - hátra dűltem, fejem is hátra vetettem, aztán nyöszörögve dörgöltem meg arcomat. – És még azt akarta, hogy hívjam ide… és ő meg csodálkozott amiért összetörtem az előző telefont. – grimaszoltam, majd felpillantottam, s kis idő múlva, mikor bevertem a sarkam, fájdalmasan szisszentem, elfojtva egy káromkodást, s inkább összepréseltem vékony vonallá ajkaim, hogy egy árva szót se ejthessek ki a torkomon.
Rá kellett jönnöm a saját káromon, hogy bizony nem a legjobb gondolat volt erre a hintapadra felülni, s helyette igazán ácsoroghattam volna is, míg kinyílik az ajtó, de azt sem akartam, hogy befurakodjak, szóval majd ha invitálnak.
-Maga egy nagyon bátor nő Yasemin. - jegyeztem meg, ha odalépett hozzám, s emeltem rá tekintetem.

Egy egészen picit kezdtem kételkedni a saját épelméjűségemben annak köszönhetően, hogy mi is fordult meg a fejemben, de aztán ráemeltem a pillantásomat a válaszát követően és most már őt fürkésztem úgy, mint aki nem biztos abban, hogy a másiknak ki van mind a négy kereke. Hogy találhatta ezt valaki megfelelő helynek? Főleg, ha az ihlet eddig nem talált rá, akkor miért akarna továbbra is itt maradni, majd amikor a híd került szóba, akkor grimasz kúszott az arcomra és kicsit eltátottam a számat is csodálkozás közepette, majd megingattam a fejemet.
- Ha nem magáról lenne szó, akkor azt hinném viccel, de esélyesen azt is komolyan gondolta. – mormogtam az orrom alatt, majd újra a motelre siklott a pillantásom és az eléggé koszos területre, ami körbevette.  – Miért nem ment el akkor egy erdő mélyére, ha ennyire egyedül akart lenni, vagy ennyire keresi a veszélyt? Ki tudja, talán barátságot kötött volna Maci Lacival vagy Bubuval. – ismételten grimaszoltam, majd miután megkaptam a kulcsot megkértem Pedro-t, hogy segítsen összeszedni a cuccait és a kocsihoz hordani. Gondoltam ketten könnyebben megjárjuk és milyen jól tettem, hogy magammal hívtam őt, mert így legalább volt aki cipelje az írógépet. Hálás voltam a sorsnak, amiért egy ennyire rendes taxist sikerült kifognunk, aki kedvesen beszélgetett velünk és segítőkész is volt, még ha az arcára is volt írva, hogy nem igazán érti Owen és a köztem lévő dolgot. Lett volna számára egy remek hírem, hogy én se, mert tisztában voltam azzal, hogy egy idegennek ritkán segít az ember ennyit, mint amennyit én megtettem már érte. Talán csak amiatt volt az egész, mert kicsit önmagamra emlékeztetett. Elveszettnek tűnt, mint amilyen én is voltam miután ide költöztünk és néha még mindig annak érzem magam, pláne akkor, amikor sikeresen még mindig eltévedtem egy-egy úti cél felé.
Megköszöntem a segítséget, majd beültem és hagytam, hogy Hande ismét az ölembe hajtsa a fejét, miközben a férfi viselkedése se kerülte el a figyelmemet. Nem vártam hálát, vagy örömódát se, meg semmit se, de attól még ez a kisgyerekes durcázás még számomra is új volt. A lányom ritkán hasonlóan viselkedett, de hogy egy felnőtt férfi így tegyen. Talán tényleg igaz a mondás, hogy minden pasi egy nagyra nőtt gyerek.
Amikor megérkeztünk az otthonomhoz, akkor egy pillanatra elbizonytalanodtam, de ha már belevágtam, akkor nem most akartam megfutamodni és reméltem, hogy nem a baltás gyilkost fogadtam be, ahogyan az ítélőképességem se hagyott teljesen cserben. Remélhetőleg tényleg csak pár napról lesz szó, mert belátja ő is, hogy normális szállásra van szüksége és átköltözik egy hotelbe. Ezzel nyugtattam magam. Miután kiszálltam a kocsiból segítettem Hande-nek is, majd a kezébe adtam a kulcsot, hogy ki tudja nyitni az ajtót és köszönthesse a barátait, vagyis a macskánkat és a három kutyánkat. Owen szavaira megtorpantam és kíváncsian emeltem rá a pillantásomat, majd tanácstalanul széttártam a karomat, kicsit még a vállaimat is megrántottam és az arckifejezésem is eléggé tanácstalanná vált.
- Nem tudom, és esélyesen a világ legnagyobb őrültségét teszem, de már nehezen táncolnék vissza, hiszen már nincs hova mennie. – kicsit széttártam ismét a karomat, majd sóhajtottam egyet és a végignéztem rajta. - Másrészről meg elegendő csak kirúgnom a mankóját, hogy pofára essen, így talán egy fokkal kevésbé érzem azt, hogy jelenleg annyira veszélyes tudna lenni. – azzal elindultam az ajtó felé, majd pár lépést követően megtorpantam és visszapillantottam rá. – Ohh igen, van három kutyám is, akikben megbízok és tudom azt is, ha valami rosszban sántikálna, akkor azt ők úgyis megérzik és szívesen készítenek önnek egyedi tetoválást. – ártatlanul csendült a hangom, ugyanakkor érezhette, hogy nem viccelek. A tetoválás alatt pedig a kutyaharapást értettem. A kutyák eléggé védelmezők tudnak lenni és ezt már bizonyították is, amikor a parkban Hande felé futott egy kutya. Simán elé álltak és elüldözték a póráz nélkül elszabadult ördögfiókát, aki egyáltalán nem tűnt annyira barátságosnak, hogy a gazdája ennyire szabadjára engedje.
Figyeltem, hogy miként ugrál el a hintaszékik, majd amikor a sofőr az írógéppel érkezett, akkor megkértem, hogy azt hozza be a lakásba, hogy ne nekem kelljen cipelnem az ajtótól se. Megmutattam neki a vendégszobában található asztalt, hogy oda tegye le. Eléggé szegényes volt még ez a szoba, de a célnak talán jó lesz. Ágy és asztal van, egy éjjeli szekrény is, de más nem nagyon egy-két festményen kívül, amiket még én készítettem, meg az egyik sarokban volt egy növény, viszont komód vagy ruhásszekrény még nem akadt, így kénytelen lesz a táskájából élni. Kikísértem Pedrot és megköszöntem neki a sok segítséget, miközben kifizettem neki a fuvart. Érezhető volt, hogy kicsit habozik, mire elmosolyodtam és tudtára adtam, hogy minden rendben lesz. Figyeltem, hogy miként hajt el, majd elindultam vissza a bejárati ajtó felé, mígnem ismét megszólalt Owen, mire kíváncsian pillantottam rá. Lehet értenem kellett volna, hogy mire is céloz, de nem így volt.
- Fogalmam sincs, hogy kire gondol és miről van szó. A szituáció ellenére is még csak pár órája ismerjük egymást. Szóval ki miatt is törte össze a telefonját? Csak azt ne mondja, hogy valami őrült ex van a nyomában, mert akkor inkább visszahívom Pedrot, hogy visszavigye arra az undorító és gyomorforgató helyre. -  komoran csendült a hangom és neki dőltem a falnak, összefontam a karomat a mellkasom előtt, mert tényleg nem hiányzott valami hibbant liba is még a képbe. Anélkül is eléggé fura és szokatlan volt ez a helyzet, amibe pár óra leforgása alatt csöppentem. A pillantásom rajta állapodott meg, míg vártam a választ. Hallottam, hogy Hande kutyázik, hamarosan pedig a tévé hangja se kerülte el a figyelmemet, mire sóhajtottam egyet és megdörzsöltem az arcomat. Miért érzem azt, hogy hirtelen két gyerekkel lettem összezárva? Az egyik édes, míg a másik éppen a dacos korszakát éli. Igen, utóbbi Owen volt, míg előbbi a lányom.
Láttam az arcára kiülő fájdalmas grimaszt, de egyelőre nem tettem semmit se. Válaszát követően ellöktem magam a faltól, majd lehajoltam a táskáért, hogy bevigyem azt is az ideiglenesen megnyert szobájába, de szavait hallva elnevettem magam és rövid időre fel is tartott a tervemben.
- Vallja csak be, hogy az első gondolata az volt, hogy ostoba. Ne aggódjon, nekem is megfordult a fejemben, de azért kösz, hogy nem ezt mondta. Talán tegeződhetnénk, ha már valami fura oknál fogva egy fedél alatt kötöttünk ki. - megrántottam a vállaimat és aztán tényleg magára hagytam pár perc erejéig. Visszafelé ránéztem a lányomra is, aki az éppen aktuális kedvenc meséjét indította el. A kutyák pedig ott hevertek mellette a kanapén, vagy éppen a kanapé előtt a földön, a macska pedig az ölében volt. Elmosolyodtam, majd visszasétáltam a férfihoz.  
- Na jöjjön, segítek bemenni a kanapéra, ott még is csak kényelmesebben el tud helyezkedni és a lábának is jobb lesz. Utána majd felhúzom az ágyneműt. Remélem szereti a meséket. – ha pedig hagyta, akkor segítettem neki felállni, az egyik mankóját megfogtam, hogy részben rám tudjon támaszkodni és eljuttassam a kanapéra, ahol a kutyák egyből kíváncsian pillantottak felé, mire sietve utasítottam őket rendre, ha pedig elhelyezkedett, akkor utána egyesével mutattam be nekik és hagytam, hogy megszagolják őt, kicsit megbarátkozzanak az új jövevénnyel.
- Ma már esélytelen, hogy vacsorát összedobjak, így marad a pizza. Ki milyet kér? – elővettem a telefonomat és kikerestem az étterem honlapját is, hogy aztán odaadjam Owen kezébe, hogy el tudja dönteni mit is szeretne. Hande is közelebb mászott, pedig tudtam jól, hogy ő ugyanazt fogja kérni, mint máskor. Macskával a kezében a kanapé támlájára ült és onnan fürkészte Owent.
- Ő mostantól velünk fog lakni? – kicsit meglepetten csendült a hangja, mint aki most vette észre az idegent.
- Csak átmenetileg, míg a lába jobban nem lesz. Nincs senki, aki tudna neki segíteni. Mit gondolsz, maradhat rövid ideig? – mosollyal az arcomon fürkésztem, miközben ő elgondolkozott a hallottakon, majd újra rápillantott a férfira.
- Úgy, mint amikor mi ideköltöztünk, és ha nincs Beth, akkor mi is teljesen magunkra maradtunk volna? – kérdésére bólintottam. Ő közben a cicát simogatta és hol engem, hol Owent fürkészte. – Maradhat, tetszenek a történetei és kedves is volt. Ha jól viselkedik, akkor miért ne. Fogsz még mesét mondani?– utolsó kérdésre kicsit felélénkült, viszont ha a férfi esetleg bőlére eresztette a választ, akkor idővel lepisszegte, hogy nem hallja tőle a mesét, mire én alig hallhatóan elkuncogtam magam. Szép lassan pedig visszamászott a korábbi helyére a kutyák közé, hogy tovább nézze a mesét. Sejtettem, hogy részéről nincs le tudva az, hogy eggyel többen fogunk itt lakni, de már ő is fáradt volt, így majd holnapra marad esélyesen a többi kérdés, vagy a nagyobb döbbenet.
- Kérsz valamit inni? – férfira pillantottam és elvettem tőle a telefonomat, ha megvolt, hogy milyen pizzát kér. - Tea, kávé vagy víz, akad még gyümölcslé is. - közben pedig leadtam a rendelést is.  Ha kért inni, akkor hoztam neki, majd eltűntem az emeletem, hogy hozzak ágyneműt, majd pedig földszinten lévő vendégszobába mentem, hogy elrendezzem neki a dolgokat és csak utána tértem vissza a nappaliba.

Teljesen komolyan gondoltam eddig mindent amit elkövettem annak érdekében, hogy megkapjak valami jó történetet. Valami olyat, ami inspirálhat, vagy épp arra sarkall, hogy legyen  valami értelmes gondolatom, és ne azon kelljen nyögődnöm, vajon mennyire voltam hiteles.
Szándékaim szerint, eltöltök majd némi időt zsaruk közelében, hasonlóképp mint otthon is tettem a legutóbbi néhány könyvem alkalmával, és reményeim szerint, nem fogok hasonlóan gázos, vagy éppen veszélyes szituációkba keveredni mint akkor.
Szóval olyan képpel szólaltam meg, miről le olvashatta, ez teljesen természetes dolog.
-Az erdő mélyén nincs aki meséljen… Maci nem túl közlékeny, maximum csak megakarna cirógatni a tányértalpával, hogy aztán felfalhassa minden...-pillanatra elhallgattam- mályvacukrom. – fejeztem be kicsit másképp, hisz a kislány érdeke, vagy épp az anyja sérülékeny lelkivilágának tesz jót. Kis naiv! Na mindegy!
A lényeg az, hogy akad azért itt olyan dolog, amiért megéri eljönni egy ilyen helyre, és kockáztatni azt, hogy három egész napot csak tölteni, hogy minden élhető, és kellően tiszta legyen.
Számomra már az is felemelő élmény volt, hogy nem találtam egy hullát a szekrénybe zárva, minek csak azért nem lett szaga, mert még működött az elszívó, és a kondi.
Meglepő, mennyi minden eszembe jutott, de ha megfelelő szavakkal akarnám papírra vetni, az a hülye kurzor még mindig üresen villogna, és az őrületbe kergetne.
Aztán az idő múltával már ott üldögéltem a verandáján, próbálva kitalálni, még is mi a fenét keresek én itt, és miért nem álltam a sarkamra, azon kívül, hogy lábra állni is alig tudok, de még is ott ültem, egy hófehér hintapadon, elmélkedve a világi nagy fájdalmon, és arra gondolva, hogy az a hülye deszka még mindig megvan, és hogy legszívesebben kivágnám a legközelebbi konténerbe, ha eltudnék addig ballagni.
-Gondoskodott róla, hogy ne legyen. – jegyeztem meg enyhe szarkasztikus hangéllel, s ráemeltem tekintetem, mit a nőn is tartottam, míg odabentről az állatok hangjai szűrődtek kifelé, mintha csak egy komplett falka lapulna odabent, arra várva, hogy valakit apró darabokra marcangolhassanak.
Aztán érkezhetett a döbbenet, mikor a mankó kirúgásáról kezdett el beszélni, s valamiért az egész jelenet beugrott képileg, hogy aztán fájdalmas grimaszra görbüljön a szám, és végiggondoljam, vajon valóban kell e nekem ez a terror.
Már arra is gondoltam, a nő ismeri Lin-t, és ez az egész is azért van, mert akar némi pezsgést csempészni az életembe, de végül elvetettem az egésznek még a gondolatát is, hisz minek ide összeesküvés elmélet? Bár tény, hogy Lin ezt önmagától is megtenné, és akár lehetne ő is, aki a nyakamra jár, mint ahogy otthon is meglátogatott már pár alkalommal.
-Tudja… egyre erősebb bennem az érzés, hogy nem tőlem kell félni, hanem Magától!! Előbb a mankó kirúgása, most meg felfalatna a kutyáival...-elhúztam a szám, s némi szisszenő hangot hallattam. -  Mondja csak, hány elásott pasas pihen a hátsókertben, kit összekapart, majd felfalatott az ebeivel? – meglehet, túl komolyan tettem fel a kérdést, ám lélektükreim játékosan csillantak, s közben Pedro jókat mosolygott a bajsza alatt, míg becipelte az írógépem, mi persze annyira nem volt nehéz.
Aztán rápillantottam a telefonomra, morogtam egy pár sort hangosan, miből persze akadt némi félreértés is, bár azt sem tudtam miért kellett esetleg hallgatózni, vagy miért is mondtam mindazt hangosan… szóval kicsit rácsodálkoztam a dolgokra.
-Lin… a szerkesztőm...a telefon meg...folyton csörgött.. lenémítottam. – vontam meg a vállam, s több dolgot ehhez nem is akartam hozzáfűzni. – Az ex nem őrült, maximum egy hírnév éhes boszorkány, aki azóta már más vizeken evickél, talán valahol a Bahamákon a cukrosbácsija oldalán. – grimasz. Újra az a grimasz, mint mikor kiraktam a szűrét, mint mikor közölte, hogy nem baj, mert van valaki más az életében, és az a más akár a nagyapja is lehetne, de nem ítélkezek, hisz lehet egyszer ebből a szálból lesz a legjobb történet, mit az olvasó közönség valaha is kapott… szóval inkább tova hessegettem a gondolatokat, és igyekeztem teljesen másra figyelni.
Persze elhagyta ajkam egy bóknak szánt apróság is, talán hogy lássa, nem vagyok annyira bunkó, bár lehet még is, és ez az egész, csak egyfajta b opció, hogy ne akarjon felzabáltatni a kutyáival.
-Az igazat megvallva, az volt az első gondolatom igen… bár az elöbbiek elhessegették ezt a tényt… szóval… - megkapartam tarkóm, s mikor odalépett, hogy felsegítsen, hát megadtam magam, bár nem akartam annyira rá nehezedni, hisz még sem voltam egy olyan könnyű pacák, hogy egy ilyen törékeny nő, csak úgy becipeljen a házba.
De végül még is a kanapén kötöttem ki, hogy aztán a kutyák érdeklődve szimatoljanak körbe, nekem meg beugrott a rémkép, miképpen ugranak a torkomnak, és harapják azt ki, hogy aztán habos vértől bugyogó torokkal lépjek át a másvilágba pillanatok műve alatt.
Hangja riasztott vissza a valóságba, s kaptam felé tekintetem.
Aztán a kislányra pillantottam, miközben megkaptam a telefont a kezembe, és hirtelen azt se tudtam mire kellene jobban odafigyelnem, szóval egy darabig csak a készülékre bámultam.
-Ha megvédesz a kutyáktól, és nem hagyod, hogy felfaljanak… sanszos, hogy fogok mesélni. – szólaltam meg végül, miközben szemmel tartottam az egyik ebet, ki ismét közelebb óvakodott, én pedig megemeltem a gipszes lábamat, s azt fürkésztem, hová is tudnám felpakolni, ám a közelben volt valami puff, valahogy odavonszoltam, s rátettem a lábamat.
Közben azt is sikerült kiválasztani milyen pizzát ennék, így a készüléket is visszaadtam, majd nyomtam egy képet a lábamról a telefonommal, azzal a szándékkal, hogy felteszem a netre, eleget téve a hajcsáromnak.
-Mit nézünk? – pillantottam végül a tévé felé, majd a kislányra, aztán ismét megállapodott tekintetem a mesén , s karom feltámasztottam a kanapé háttámlájára, s akkor esett csak le, hogy közben meglettem kérve a tegeződésre is, amire persze nem is reagáltam.
-Bocs… öhm...nem kérek semmit kösz… -bólintottam, aztán kicsivel később ismét megszólaltam. – Tollat… kérdezted mit szoktam elcsorni… tollakat… kapok egyet kölcsön, és valahogy visz a lendület, és elfelejtem visszaadni. – aztán mivel le lettem pisszegve, így csendben figyeltem tovább a mesét, de fél szemem azért a kutyákon volt, majd kis idővel később, a macska alaposabban megnézett magának, majd bevackolta magát az ölembe.
-Erről nem volt szó bajszos… -böködtem meg finoman a macska oldalát, mire az pürrögve jobban elkényelmesedett, én meg sóhajtva néztem újfent a képernyőre.

Megforgattam a szememet a szavaira és összefontam a karomat magam előtt.
- Tényleg ennyire bánja? Miért ment arra a helyre, ahova egy épeszű nem menne? Vagy lehet inkább az lenne a kérdés, hogy miért maradt, ha nem jött az ihlet? – persze nem lehettem abban biztos, hogy az írás miatt szállt meg ott, de jelenleg egyedül ez tűnt használható indoknak, viszont nem értettem, hogy miért maradt, ha nem haladt az írással. A pillantásomból könnyedén kiolvashatta, hogy tényleg érdekel a válasza.
Az arckifejezése eléggé beszédes volt, hogy mi is jelenhetett meg a lelki szemei előtt, mire csak legyintettem és fáradtan sóhajtottam egyet.
- Nézze, nem szeretek fájdalmat okozni senkinek se. S ha nem ad okod arra, hogy meg kelljen védeni magamat vagy a lányomat, akkor nem fog baja esni. Bár szerintem erre magától is rájöhetett volna abból, amennyi segítséget már kapott az elmúlt órák alatt. – a végére egészen elkomorodott a hangom, mert szerintem nem adtam okot arra, hogy féljen tőlünk, vagy olyannak gondoljon, aki abban leli örömét, ha másnak fájdalmat okozhat, viszont érthető volt, hogy azért akadhatnak olyan helyzetek az életben, amikor a rendszer felülírásra kerül és a túlélés reményében sok mindenre képesek leszünk. De az tagadhatatlan tény volt, hogy nem állt szándékomban kirúgni a mankóját, ahogyan bántani se. Még a feltételezése is abszurd és kicsit bántó volt.
Lemondóan sóhajtottam és kicsit megdörzsöltem a homlokomat, majd oldalra billentettem a fejemet és döbbentem hallgattam meg a meséjét.
- Komolyan, minek gondol engem? Tényleg kinézné ezt belőlem, vagy most csak az írói fantáziája lendült be és hamarosan az írógépért fog üvölteni, mert végre megszállta az ihlet? – karomat először leejtettem a testem mellé, aztán kicsit széttártam tanácstalanul, mert lehet nem vártam el hálálkodást, vagy egy köszönömet az egészért, vagy talán utóbbit egy egészen picit, de attól még ezek a gondolatok. Már-már akár sértőnek is tűnhettek volna. – De várjon, mindjárt segítek. – s úgy tettem, mint aki elgondolkozik ezen és neki állt számolni. – Pontos számot nem tudok mondani, de valójában boszorkány vagyok és minden hónapban feláldozok egy balfácánt, aki eljön ide velem, mert elhiszi azt, hogy egy kedves és aranyos ártatlan fiatal anyuka vagyok. Én pedig a földanyának ajándékozom az illetőt egy rituális szertartás közepette és ezért élhetek már több száz éve. Ha ez nem lenne elég, akkor az illető vérét felfogom egy arany kehelybe, hogy aztán Lilith előtt is bemutassak egy szertartást a fiatalságért és az erőmért cserébe, hiszen mit is érne az öröklét eme kettő nélkül. – hangom egészen komolyan csendült, mintha lenne benne igazság, pedig az egész egy nagy mese volt és semmi több. Ismételten széttártam a karomat, miközben kérdőn pillantottam rá, hogy most már elégedett? Tetszik a válaszom? Aztán megingattam a fejemet és legyintettem, mert nem állt szándékomban még több hülyeséget meghallgatni, amik kicsit szarul estek, még ha nem is kellett volna komolyan vennem ilyen téren őt, de akkor is.
Inkább a pakolásnak akartam szentelni a figyelmemet, de aztán megütötte valami a fülemet, így inkább maradtam és neki szegeztem a kérdésemet. Nem igazán érdekelt, hogy esetleg semmi közöm se lehet hozzá, de érthető, hogy nem szeretném azt, ha az éjszaka közepén valami őrült nőszemély dörömbölne az ajtómon, vagy ráfeküdne a csengőre. Nem kell még több furcsaság az életembe, akad így is elegendő.
- Értem. – azért feltettem volna a kérdést, hogy miért nem veszi fel, vagy ír neki valamit, hogy lenyugodjon, de rá kellett jönnöm, hogy annak ellenére se, hogy a hintaszékemben ül semmi közöm nincs ahhoz, hogy mit csinál a magánéletében. Tényleg nagyon elcseszett helyzetbe sodortam magam. Lassan kifújtam a levegőt, mintha csak ezzel akarnám kicsit lehűteni a gondolataimat. – Sajnálom. – csak ennyit fűztem az őszinte vallomásához, mert nem igazán tudtam mit kezdeni a hirtelen támadt őszinteséggel, de azért díjaztam, hogy beavatott. Legalább egy dolog miatt biztosan nem kell aggódnom. Végül felvettem a táskáját a földről és bevittem a lakásba, ahol rövid ideig elidőztem, mielőtt még visszajöttem volna érte. Ha akart, addig tudott telefonálni, sőt, ha így volt és meghallottam ezt az ajtóból, úgy inkább visszafordultam és pár percig leültem a konyhába, hogy megpróbáljam kicsit rendezni a gondolataimat és ne hagyjam elhatalmasodni a pánikot. Pazar lenne, ha még én is elájulnék rövid időre.
Minden rendben lesz.
Lassan ejtettem ki a szavakat, majd ittam egy pohár hideg vizet is, mielőtt visszamentem volna a férfihoz, hogy segítsek neki bejutni a nappaliba.
- Tényleg úgy gondolja, hogy ennyire rossz ember lennék? – kérdőn csendült a hangom, majd talán a választ se vártam meg, hogy inkább haladjunk. Van még bőven teendőm. Miután eljutottunk a kanapéhoz, a mankókat odatámasztottam mellé, majd bemutattam neki az itthoni állatkertet, hagytam, hogy a kutyák is kicsit ismerkedjenek, de ügyeltem arra, hogy egyik se legyen ijesztő, vagy ne ugorjon rá, vagy szimatolja túlzottan meg őt, ami Owen számára már esetleg ijesztő, vagy kellemetlen lehetne.
Hande kicsit érthetetlenül nézett Owenre.
- Miért félsz ennyire tőlük? Ha nem vagy rossz ember, akkor nem fognak bántani. Ők a világ legédesebb kutyái. – azzal a lendülettel le is csúszott a kanapéról, hogy megszeretgesse a három kutyát. Egyiket a másik után és még puszit is adott a buksijukra, mire akadt olyan eb, aki kicsit megnyalta az arcát, erre válaszul ő pedig édesen kuncogni kezdett. Mosolyogva figyeltem a kialakult helyzetet, mígnem a férfin állapodott meg a pillantásom és a mosolyom is részben eltűnt.
- Zootropolis-t. Nem ismered? – Hande megingatta a fejét, mint aki képtelen elhinni az egészet, majd visszamászott a kanapéra, hogy befészkelje magát a pléd alá, mire az egyik kutya is követte és odabújt mellé. A többi pedig a kanapé elé heveredett le.
Miután ő nem kért semmit se magukra hagytam, de még visszatértem egy pohár gyümölcslével, amit a lányomnak nyújtottam és már éppen az emeletre mentem volna ágyneműért, amikor a férfi megállított, mert ismét megszólalt.
- Jó tudni, ha lába kélne az egyiknek, akkor legalább tudom kinél keressem. – mosollyal az arcomon pillantottam rá, mert már el is felejtettem azt, hogy nem felelt a korábbi kérdésre. Aztán úgy jó 5-10 perce magára hagytam a díszestársaságot, mire sikerült mindent megfelelőnek találnom a szobában. Még szereztem egy kis lámpát is az éjjeliszekrényre, majd a konyhába sétáltam. Készítettem egy teát magamnak és azzal indultam el a nappaliba. Elmosolyodtam, amikor a macskát Owen hasán találtam.
- Az állatok megérzik, hogy ki a beteg. Úgy tartják, hogy a dorombolásuk segítheti a gyógyulást. – egyszer ezt olvastam valahol, hogy ez tényleg így van, vagy nem, azt nem tudom. – Szeretnéd, hogy elvegyem? – kérdőn néztem rá és a válaszától függött az, hogy miként is cselekedtem mielőtt még leültem volna a földre, ahol az egyik kutya a fejét az ölembe hajtotta. Megszeretgettem a fejét és a mesének szenteltem én is a figyelmemet.
Ha nem szólalt meg, akkor én se tettem, hanem csak akkor álltam fel, amikor meghallottam a csengőt. Megállítottam a mesét, majd a pénztárcámért indultam, miközben kiadtam az utasítást a lányomnak, hogy irány kezet mosni. Átvettem a pizzát, amit leraktam a dohányzóasztalra, hoztam tányérokat is, majd kiosztottam mindenkinek azt, amit kért.
- Jó étvágyat. – s ha nem volt ellenvetés, akkor a mese újra elindult, míg mindenki falatozott.

-Tudja, a jó történeteket ilyen helyeken hallja az ember, és nem valami puccos szállodában, ahol csak a gazdag ficsúrok szállnak meg. A jó történet mindig egy véletlennel kezdődik, vagy valami hihetetlenül gáz helyen. Volt olyan, hogy napokat töltöttem az utcán, csak hogy a hajléktalanokkal beszéljek. Megismerni a történetüket, miként kerültek az utcára, és mit tesznek a napjaik nagy részében. – magyaráztam, s végén döbbentem csak rá, mennyire megeredt a nyelvem, de feltartani sem akartam, szóval elcsendesedtem, hisz így is eléggé bő választ sikerült adnom kérdésére.
Nem szeretett fájdalmat okozni, még is kapásból említett kettő olyan dolgot is, amivel kellő fájdalmat képes okozni. Olyas fajtát, amiből elég egy óvatlan rossz pillanat, és vagy a fejét töri be az ember, vagy a kutyák marnak bele egy artériába, és mindennek vége szakad.
-Nem tudom. Még nem alkottam véleményt. A fantáziálás meg...- vállat vontam, szemet forgattam. – Meglehet szakmai ártalom. Olykor megesik, hogy többet látok oda, ahol valójában nincs is semmi. Az meg már meg sem jegyeztem, hogy a világban akadnak olyan gyilkosok, kikről az ember nem gondolná mit is követtek el, még is a legnagyobb mészárlást hajtották végre.
Nem gondoltam, hogy kiáltanék az írógépért, de azt sem, hogy nem tennék ilyet, maximum összehordanék némi sületlenséget, hogy aztán minden a kukában landolhasson.
Persze ismét sikerült olyat, és úgy kérdeznem, hogy a nő teljesen komolyan vegyen, én meg csak ültem, s pislogtam, mint hal a szatyorban, és próbáltam összerakni, hogy vajon mennyi részesedést kérhetnék, ha vele iratom meg a könyvet, én meg lógatom a törött lábam, vagy épp felpolcolom, nézőpont kérdése...de ha a dolog oroszlánrészét vele iratom meg… vajon kérhetek belőle részesedést, hogy mindazt a nevem alatt teszi meg?
Igaz a kérdést már nem mertem feltenni, de érdekfeszítő történetét hallva, lassanként felszaladt szemöldököm a homlokom tetejére.
-Ühm… oooké… - a mondandóm többi részét megtartottam magamnak, mivel nem gondoltam úgy, hogy nem csapna agyon utána, szóval inkább csendben maradtam egy darabig, aztán hamarosan már odabent voltunk a házban, és csak befelé menet válaszoltam neki.
-Nem… csak naiv, és mindent rettentően komolyan vesz. Még azt is, amit nem kellene. – magyaráztam, majd mikor végre a kanapén voltam, túlestem a bemutatáson, az állatoknak, és a leányka kérdésére is válaszoltam, kicsit később ismét érkezett egy kérdés az ebekkel kapcsolatban.
Nehezen tudtam csak megállni, hogy ne adjak elő valami rémtörténetet, amiben a szemem láttára marcangoltak szét valakit a kutyák, aztán inkább maradtam az igazságnál.
-Amikor gyerek voltam, a szomszéd kutyája megtámadott. Belemart az oldalamba, pedig csak megakartam simogatni. – felhúztam a felsőm, és megmutattam a heget, csakhogy az anyja is elhiggye, nem egy újabb rémtörténetet találtam ki, ami mondjuk csak kicsit fedi a valóságot, mert kitaláltam egyet, de meg is tartottam magamnak. De persze ha a könyvem folytatásáról lenne szó, egy betű nem sok, annyi sem lenne a papíron. – A gazdái azt mondták, én voltam a hibás. De ők nem voltak ott. Nem látták azt a szemében amit én. Szóval azóta egy kicsit, vagy inkább nagyon… bizalmatlan vagyok a kutyákkal szemben.
Visszaengedtem a felsőmet, majd figyeltem a mesét, amiben egy apró nyúl parádézott, jéghegyen ugrált, és mindenféle feladatot kellett végrehajtania, s meg is kérdeztem, mit nézünk, majd a hitetlenkedő választ hallva, megráztam a fejem.
-Nem. Sosem láttam még. -aztán persze ismét arra figyeltem egész addig, míg nem avattam be Yas-t a mocskos kis titkomba a tollakkal kapcsolatban, majd mutattam egy okét, válasza után.
Végül a bajszos telepedett az ölembe, és csak figyeltem, miképpen kucorodik le, majd kezd el dagasztani a hasamon, miből biztos voltam, hogy majd megjelenik pár piros folt rajtam.
-Nem… maradhat… - annyira nem gondoltam meggyőzőnek a hangom, de még sem vitettem el magamról az állatot, s némi idővel később, annyira magába szippantott a mese, vagy épp a buzgóság, hogy egyre nehezebbnek éreztem pilláim, és szép lassan lecsukódott a szemem, fejem a párnán pihent, s a macska is elégedetten dorombolt az ölemben.
A csengő hangja riasztott fel, s dörgöltem meg képemet.
-Basszus...-morogtam az orrom alatt, és abban a pillanatban nem érdekelt mennyire számít ez csúnya szónak, vagy elmegy egyfajta tölteléknek, bár reméltem a kislány annyira élte a mesét, hogy nem hallotta a morgolódásom.
Kicsivel később, már ott pihent egy tányér a kezemben, és csak figyeltem azt, próbálva kideríteni magamban, még is mikor került oda. Mintha apró filmszakadásaim lennének, mik kezdtek arra utalni, hogy eléggé elcsigázott lehetek a nap eseményeitől.
-Viszont...- a mese ellen meg nem volt ellenvetésem, de a pizzából sem fogyott több pár falatnál. Fáradt voltam, annak ellenére, hogy az idő még nem is járt olyan régi cipőben. – Yas...ha megtenné….d...megmutatnád merre van a kuckó, ahol meghúzhatom magam? – fészkelődni kezdtem, mire a bundás kelletlenül tápászkodott fel, s ugrott ki az ölemből. Tudtam, ha bealszom a kanapén, ágyúval sem fog tudni kikelteni onnan, szóval inkább takarodót akartam fújni.

- Ezek szerint, akkor szeret másoktól meríteni ihletet? Az életről ír részben, de nem teljesen? – érdeklődve fürkésztem őt, mert a válaszát hallva kicsit érthetőbbé vált az, hogy mit is keresett pontosan ott, ugyanakkor nem néztem volna ki azt belőle, hogy képes volt még az utcán is élni. Erre mondják azt, hogy ne ítélj elsőre, mert sok minden lappanghat a felszín alatt. Most viszont az élet közbe szólt a terveinek, mert nem csak rám lehetett kenni azt, hogy itt volt. A lábával képtelen lett volna ott elboldogulni és reméltem, hogy ezt idővel ő is képes lesz beismerni.
- Tudom, de én nem vagyok ilyen és remélhetőleg maga se. – komoran csendült a hangom, mert nem kell gyilkosokra gondolni ahhoz, hogy tudja az ember olykor a farkasok nagyon is szeretnek báránybőrbe bújni. Reménykedtem abban, hogy ő nem ilyen típus és nem fogom megbánni azt, hogy rövid időre befogadtam, még ha eléggé őrültnek is hatott a tettem, de egyszerűen a lelkiismeretem nem hagyott volna nyugodni, miután láttam azt a helyet. Valószínűleg, ha nem egy taxiban kötünk ki, akkor az egész teljesen másként alakult volna. Sőt, igazából biztosan.
Fogalmam sincs arról, hogy honnan jött ez a sok hülyeség, amit előadtam az áldozatokról és társairól. Talán csak elfáradtam és ennek köszönhetően a fantáziám még inkább meglódult, mert már nem szabhatott semmi se gátat annak, hogy valamennyire a realitás talaján maradjak. Az ábrázata eléggé beszédes volt és egy kisebb elégtétel volt látni azt, hogy mennyire is meglepődött a hallottakon. Főleg, ha tudná, hogy ezt a pillanat hevében találtam ki, akkor lehet még inkább megilletődne, bár ez szerintem sejthető volt, hogy nem ilyen történetekkel a zsebemben rohangálok egész nap.
Kíváncsi lettem volna, hogy mi jutott eszébe engem hallgatva, de úgy éreztem, hogy ez örök rejtély fog maradni, ahogyan az is, hogy miként is köthetett ki ő is itt. Nem tudtam, hogy az élet miért is alakította így az eseményeket, majd talán egyszer meg tudom, vagy soha, de egy dolgot reméltem, hogy nem lesz túlzottan kellemetlen és nem fogom hamarosan megbánni teljesen a hirtelen felindulásban hozott döntésemet.
Nagy volt a kísértés, hogy befelé menet kicsit elengedjem őt, hogy oldja meg a bejutatást ahogy akarja, miután naivnak nevezett. Kezdtem azt érezni, hogy ezt a szót már teljesen hozzám kapcsolja, még ha nem is értettem a miértjét. Annak ellenére se, hogy még mondott utána pár dolgot. Sóhajtottam egyet.
- Nem tartom magamat naivnak, de arra még nem gondolt, hogy olykor roppant nehéz megmondani azt, hogy mit gondol komolyan és mit nem? Talán a hangszínével olykor kicsit játszhatna, hogy egyértelműbb lehessen az irónia vagy a szarkazmusa. Másrészről meg nem hiszem, hogy mindent komolyan vennék. Szerintem poénos volt a történetmesélés. Vehetjük úgyis, hogy megihletet. – kicsit megrántottam a vállaimat, már amennyire tudtam tőle és ártatlanul pillantottam rá. Mármint én se véresen komolynak szántam a történetemet, inkább csak válasznak az ő megnyilvánulására, de úgy tűnt, hogy ő azt hitte, hogy nagyon magamra vettem mindazt, amit mondott, pedig nem így volt. Csak egy kicsit. De nem állt szándékomban magyarázkodni még ennél is jobban, hiszen még mindig csak idegenek voltunk egymásnak és szerencsére hamarosan meg is érkeztünk a kanapéhoz.
A törtenét hallva kicsit elhúztam a számat, főleg, miután meg is mutatta a heget. Láttam, hogy Hande is kíváncsian veszi szemügyre, majd szomorúan pillant Owenre.
- Sajnálom, de ők jó kutyák. Engem is megvédtek a parkban, amikor egy rosszcsont kutya felém rohant. Igaz, anya? – kérdőn pillantott rám, majd máris ismét a mesének szentelte a figyelmét.
- Igen, sajnos nem minden gazdi tudja megnevelni a kutyáját. Ha egy kutya rosszat tesz, az nagyrészt a gazdája hibája és sajnálom, hogy ilyen történt veled. Nem ígérhetem azt, hogy mindig máshol lesznek, mint te, de a szobádba esélyesen nem fognak bemenni, viszont a lakásba szabad bejárásuk van. Ha esetleg soknak érzed a jelenlétüket, akkor szólj és megpróbálok majd valamit kitalálni. – ennyit tudtam felajánlani, mert nem akartam azt se, hogy kellemetlen legyen számára a helyzet, ugyanakkor az is egyértelmű volt, hogy a kutyák maradni fognak és csak miatta nem fogom kizárni őket a kertbe. Remélhetőleg idővel Owen is rá fog jönni, hogy nincs mitől tartania, ha ő is rendesen viselkedik. Ezt már most is bizonyították a kutyáim, mert az egyik Hande mellett heveredett le, a másik kettő pedig a kanapé elé, a földre, mintha csak elmúlt volna a kezdeti újdonság varázsa Owennel kapcsolatban.
Pár pillanat erejéig haboztam, mert eléggé bizonytalanul csendült a hangja, amikor azt mondta, hogy maradhat a macska, de végül ráhagytam és kényelembe helyeztem magam is. Már amennyire ez a földön lehetséges volt, de senkit se akartam arrébb túrni a kanapén, hogy még én is kényelmesen elférjek, főleg, hogy Hande a fejét a kutya testére tette, mintha csak párna lenne. Mosollyal az arcomon ingattam meg a fejemet a lányom tettére, pedig már nem először láttam, hogy „összebújnak”.
Meglepetten felé, amikor kibukott az a szó a száján. Nem a szóval volt bajom, hanem hirtelen nem értettem, hogy mi is történhetett, de elég volt ránéznem, hogy hamar leessen a tantusz, hogy esélyesen bealudt.
Miután elvettem a pizzát szétosztottam mindenkinek a sajátját, miközben a három doboz a dohányzóasztalon hevert, mert persze mindenkinek másabb kellett. A mese alig indult újra, amikor ismét megszólalt. Kíváncsian pillantottam fel rá pizzával a számban, mert éppen beleharapni készültem. A kérdését hallva bólintottam, miközben sietve lenyeltem a falatot.
- Persze. – ismét felálltam, elvettem az ő tányérját is, hogy leraktam azt is a pizzák mellé. Felé nyújtottam a mankót, ha kart, akkor akár megint rám tudott támaszkodni és elindultam a vendégszoba felé.
- Ez lenne az. – megtorpantam az ajtóban, majd egy másik irányba néztem el. – Az a fürdő. Ott tud fürdeni, meg ott találja a vécét is. – Bekísértem az ágyhoz. – A csomagját oda tettem. Készítettem ki törölközőt is. – mutattam az ágy végére. – Ha még kell párna, akkor szóljon. Tudok hozni.  Tudom, hogy sok minden nincs, de nem rég költöztünk és nem számítottam vendégre, így nem is annyira foglalkoztam azzal, hogy ez a szoba készen legyen. – ha nem volt semmi más, akkor elindultam kifelé a szobából, majd még az ajtóból visszapillantottam rá. – Hozzak esetleg egy palackvizet, vagy poharat? – nem tudom, hogy akar-e inni vagy éjszakára kell-e neki, de gondoltam ezt még felajánlom, mert semmiből nem tart fordulnom egyet még a konyhába és csak utána visszamenni a nappaliba, hogy befejezzem én is a vacsorát.

-Jobb szeretek hitelesnek lenni, sem mint egy olyan semmitmondó hazugságokról író alaknak lenni, aki csak a következő sikerlista élére akar felugrani, hogy aztán hatalmas pofára esés legyen a vége. – morogtam az orrom alatt, s persze elég lett volna egy igennel válaszolnom, vagy csak megvonnom a vállam, ám ha egyszer már tett egy akkora szívességet, hogy befogad a saját otthonába, ráadásul úgy, hogy a saját rokonaim szerint is lehetetlenség velem normálisan egy fedél alatt tartózkodni, akkor elég merész lépésnek élem meg, és meglehet még én sem fogadnám be saját magam!
Nem voltam gyilkos, bár nem egyszer játszottam el a gondolattal, milyen lehet valakivel végezni, és végignézni miképp hagyja el testét az élet, s válnak üressé addig oly beszédes szemei.
Meglehet az egész csak szakmai ártalom, vagy titkon tényleg egy pszichopata őrült vagyok.
Gondolatban grimaszoltam egyet, s igyekeztem jelen helyzetben nem túlságosan komolyan venni saját magam.
Alap tézis, hogy aki azt sem tudja mikor lett vezetékes telefonja, semmiféle helyzetben ne vegyél komolyan, hisz vagy őrült, vagy egyszerűen csak túl fáradt ahhoz, hogy komolyan lehessen venni, vagy egyszerűen csak szórakozott.
A nő szavaira vágtam egy grimaszt, hisz lehet igaza volt, és kicsit kellene játszanom a hangommal, de amíg nem egy szinkron színész vagyok, és míg jobban érdekel a lábam, és az, hogy ne érezzek fájdalmat, addig nem hiszem, hogy jobban érdekelne mit, és hogyan mondok.
-Nos, meglehet. Vegye úgy, hogy megfontolom amit mondott. – bólintottam végül.
Aztán a kutya hegyek, amik odabent fogadtak egy cseppet meglepő volt, hisz nem gondoltam, hogy alapból egy kutyás nővel van dolgom, ahogy azt sem, hogy rögtön ennyi fog majd odabent fogadni, és még a cirmos is,  és a következő meglepetés az volt, mikor meglódult a nyelvem, és elmondtam a kislánynak, miért is vagyok annyira bizalmatlan a kutyákkal kapcsolatban.
Végighallgattam a kis eszmecserét a vakarcsokról, és a gazdáikról, bár nekem valamiért a Cujo jutott eszembe, de a kislányra való tekintettel inkább elcsendesedtem, s igyekeztem nem megrémíteni, ha egyszer már kedves volt hozzám, és nem egy hisztis kis szörnyeteggel sodort össze a sors.
Jó persze őket is eltudom navigálni, ám mégis hálás voltam, hogy az anyja képes volt megnevelni, és rendes csemetét öhm...összehozni? Bár ez eléggé hülye megfogalmazásnak hatott, még is így gondoltam erre.
Aztán persze elnyomott a buzgóság. Hogy a gyógyszereknek köszönhetően, vagy azért, mert elfáradtam a nap folyamán, de nem is volt lényeges.
Pusztán az számított, hogy a nő végül megmutatta a szobát, hol álomra hajthatom a fejem, és annál több nem is kellett. Egy ágy, takaró, párna, és némi nyugalom. Egy kutya mentes zóna.
-Miattam nem kell magyarázkodni! Ennél sokkal rémesebb helyeken is aludtam már életem során. – csupán megjegyzés volt, még is meglehet, hogy első ízben, de valami úton módon, egy kedves mosoly futott át az arcomon irányába.
Odabent aztán letettem magam az ágyra, aztán bólintottam.
-Az jó lenne köszönöm! – letettem könnyen elérhető helyre a mankót, a telefont kivettem a zsebemből, majd lenémítva tettem valahova a közelbe, aztán felemeltem lábam az ágyra, majd alá ügyeskedtem egy párnát.
Hamar elnyomott az álom, s másnap csak annyira dugtam ki a képem a szobából, hogy letusoljak, majd vissza is ugráltam a kis helyemre, s ez nem ment másként a következő két napban sem.
Harmadnap azonban valahogy kiügyeskedtem magam hajnalban a konyhába, hol letelepedtem a konyhapulthoz, lábam felszenvedtem egy szabad székre, letettem magam elé a laptopom, mit a fene tudja hogyan ügyeskedtem ki magammal, de felnyitottam, megnyitva a dokumentumot, mi még mindig egy hangzatos cím után kiáltott, s jó darabig csak bámultam magam elé, figyelve, s számolgatva, egy óra alatt, hány alkalommal villan a kis sorjelölő.
Mellettem ott hevert egy pizzás doboz, mit pár órával ezelőtt szereztem be. Míg megrendeltem, és vártam rá, kitettem magam a veradnára, s egy hős voltam, hogy úgy sikerült bevinnem, hogy 1, nem estem pofára, 2, nem ejtettem el, és 3, nem lett belőle ehetetlen massza.
Szóval ott ültem a vastag szélű New Yorki pizzámmal a sötét konyhában, hol csak a laptop kijelzője adott némi világosságot, s mire észbe kaptam, már a böngészőt lapozgattam, videókat nézegettem, extrém balesetekről, s végül leragadtam pár rendőr sztorinál, miközben a pizza félig kilógott a számból, s elkerekedett szemekkel fürkésztem a helyszíni fotókat, melyeket megmutogattak a műsorban.
"Azta pi...ííííuuu…" fintorogtam, majd rágni kezdtem a falatot, s újabb fintor érkezett, mikor a felszínre hozták a kissé megmarcangolt felpuffadt vizihullát."Öhm… oké… " ám az evést még sem hagytam abba.
Fülesem félig volt bedugva, így az esetleges apróbb neszeket észrevettem, ám betudtam a macskának, ki jó ideje körülöttem sertepertélt, s igyekezett megszerezni néhány falatot a pizzámból.
A következő pillanatban megálltam a mozdulatomban, abbamaradt a rágás, s némán ültem, várva, vajon vendéglátóm mikor veszi észre, hogy ott vagyok én is...

Az elmúlt napokban nem gyakran volt szerencsénk a váratlan lakótársunkhoz. Nem igazán dugta ki az orrát, pedig Hande szívesen találkozott volna vele, de szerencsére ahogy az állatsereget, úgy őt is sikerült távoltartanom Owentól. A kelleténél többször én se kopogtam be, maximum csak azért látogattam meg, hogy kér-e valamit enni vagy inni. Ilyenkor legalább lehetőségem volt arra is, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy még nem dobta fel a talpát. Már csak tényleg az hiányozna ebből a fura, ugyanakkor őrült szituációból.  Ha bárki megkérdezné, hogy miért is cselekedtem így és miért is fogadtam be egy idegeneket, akkor nem igazán tudnék felelni rá. Egyszerűen csak megsajnáltam és túlzottan segítőkész vagyok, még ha ezek az indokok eléggé hülyén vagy gyengén hangoznak, akkor se igazán jutott más eszembe, hiszen semmi másról nem volt szó.
Kár is lenne tagadni, hogy néha nem fordult meg a fejemben az a napok múlásával, hogy esetleg lehet tényleg a tudtára kéne adnom, hogy kereshetne valami szállodát is, ahol a gondját tudják viselni, de aztán valahogy sose került sor erre a beszélgetésre. Vagy egyszerűen nem vitt rá a lélek, vagy valami elterelte a gondolataimat mire egészen bátor lettem volna és felül tudtam volna kerekedni az eme gondolat miatt ébredő bűntudaton, addigra más teendőm akadt.
Kisebb nyöszörgés közepette nyomtam ki az ébresztőt és átfordultam a másik oldalamra. Vannak olyan reggelek, amikor könnyedén kimászok az ágyból, de ez most nem ilyen volt. Sokáig dolgoztam az egyik tervrajzon és jó pár összegyűrt papírt hagytam szanaszét a nappaliban található íróasztalomnál, vagy éppen a kanapén, mert nem voltam elégedett azzal, amit alkottam. Mindig is a tökéletességre hajtottam a munkámban és néha megesik az is, hogy az ember alkotás közben, vagy utólag jön rá arra, hogy valami nem jó, vagy csak újabb ihletet kap, hogy lehetne még jobb is kisebb változtatásokkal. Legalábbis velem gyakran megesett ezt.
Amikor 5 perccel később ismételten megszólalt az ébresztő, akkor sietve kerestem meg a kezemmel, hogy kikapcsoljam, majd megdörzsöltem az arcomat és lerúgtam magamról a takarót. Szükségem volt egy kis időre, mire sikerült kimásznom az ágyból és rávenni a lábamat arra, hogy elinduljak lefelé a lépcsőn, majd a konyhába, hogy a kávé segítségével kicsit felébresszem mind a testemet, mind az agyamat. Mielőtt még lementem volna a földszintre, megdörzsöltem a szemet, benéztem Hande-hez is, de ő még békésen aludt. Mindig korábban kelek fel, hogy elkészítsem neki a reggelit és a suliba a szendvicsét is, vagy éppen mást.
A telefonomon válaszoltam egy-két üzenetre a kollégáknak és az otthon maradt barátaimnak, vagy éppen családomnak. S nem csak amiatt, mert teljesen kómás voltam, hanem egyébként se fordult meg a fejemben az, hogy esetleg más is lehet a konyhában, így illene felöltözni, vagy legalábbis köntöst felvenni. Nehéz úgy megszokni valakinek a jelenlétét, ha ki se dugja az orrát a szobából és Owenre eddig ez volt jellemző. Na, meg azt se gondoltam volna, hogy ő is hajnali madár, tekintve hogy nincs senki olyan az életében, akit el kellene indítani a suliba, aztán pedig munkába se szükséges rohannia.    
A telefonomat fürkészve könnyedén sétáltam el mellette, mert észre se vettem azt, hogy ott ücsörög, végül leraktam a készüléket a konyhapultra és neki láttam, hogy elkészítsem a törökkávét. Erről még itt se tudtam lemondani, szeretem a napomat azzal indítani. Elnyomtam egy újabb ásítást, aztán kicsit halkan elindítottam a reggeli lejátszási listámat, hátha az segíthet könnyebben felébredni, de ügyeltem arra is, hogy nehogy felverjem a házat. Kicsit a zene ütemére elkezdtem mozogni, majd a lenti fürdő felé vettem az irányt, miután elkészültem a kávéval, hogy megmossam az arcomat és tiszta vizet adjak az állatoknak, mert korábban ez a teendő kimaradt. Könnyedén sétafikáltam egy szál pizsamában a házamban a kutyákkal a lábam körül. Egy pillanatra megálltam és kopogtam, de mivel se fényt nem láttam kiszűrődni és hang se jött ki, így benyitottam. Először az arcomat mostam meg, aztán elöblítettem a kutyák és a macska vizestálját, hogy tiszta vizet rakja bele. S éppen azokkal indultam el vissza a konyha felé dudorászva, amikor is megpillantottam a sötétben ücsörögve Owent.
Ijedten sikkantottam egyet és még össze is rezdültem, aminek meg lett az eredménye, mert a víz egy része persze rajtam landolt. – Hideg, hideg. - sietve raktam le az edényeket, hogy kicsit elhúzzam a felsőmet a bőrömtől. Szerencsére csak egy részen lett vizes és nem az egész.
- Elhiszem, hogy szép ez a ház, de attól még nem kell halálra ijeszteni a másikat, mert itt maradok és kisérteni foglak. – érthető okokból kicsit morcosan csendül a hangom, majd kisimítottam az arcomból a hajamat. – Máskor igazán szólhatnál, hogy itt vagy. Főleg, ha látod, hogy se lát, se hall Dömötör vagyok. Pláne, hogy eddig nem is igazán jöttél ki a szobából...– motyogom az orrom alatt és elveszek egy tiszta konyharuhát, hogy letöröljem a vizet. - Mióta is ülsz ott? – szólaltam meg kisebb habozást követően, hiszen mióta is flangálok így előtte? Végig itt volt, vagy akkor érkezett, amikor én a fürdőben voltam? Remélem, hogy utóbbi igaz, mert ha kiderül, hogy még a reggeli „táncolásból” is látott valamennyit, bár annyira azt annak nem lehet nevetni, mert ahhoz még túlzottan álmos voltam, akkor az is biztos, hogy mentem el akarok majd süllyedni. Legalább talán már kávéra sincs szükségem, mert sikerült felébrednem.  A víz vagy az ő ijesztgetése érte el ezt, az megint más kérdés és nehéz lenne megmondani, hiszen túlzottan egymás után történtek az események. A szívem még mindig kicsit hevesen vert az ijedtségnek köszönhetően.