Sokszor gondolkodtam azon, hogy mikor lesz teljes az életem, de rá kellett jönnöm, hogy ez nem akkor teljesült, amikor megszületett az első gyermekem. Josie maga volt az áldás, mert egyáltalán nem számítottunk rá. Maddie-vel tökéletesen megvoltunk kettesben, habár, ha a kutyákat is számolom, akkor sokkal többen voltunk mindig is, de aztán következett a kis szőke angyalka, aki alapjaiban változtatta meg a hétköznapjainkat. Josie szeleburdi, sértődékeny, csakis a saját érdekeit érvényesítő királylány. Nem tudtunk nemet mondani, vagy meghunyászkodni előtte. Igazi kihívást jelentett, hogy áthelyezzük az otthonunkat egy stabilnak nevezhető közegbe, mert a kislányunk megfoganása után már egyértelmű volt, hogy egy darabig nem utazhatunk. Az évek csak úgy repültek, megszoktuk, hogy a téli hónapokban Alaszka hűvös és jégbe zárt világába gubózunk be a kutyáinkkal, akiket minden áldott nap meg kellett mozgatnunk. Életemben nem sportoltam ennyit, mint a négylábúak mellett, de hát élvezetből tettük. Ami nem jelentett lemondást a számomra, az az orvosi pálya apró lépésekben való elhagyása. Egy ideje már érlelődött a döntés, hogy otthagyjam a kórházat, valami újba kezdjek, de ennek is hosszabb volt a folyamata, mint első körben szerettem volna. Maddie betegsége akkoriban más forgatókönyvet írt nekünk, és akkor másodjára kellett úgy szikét ragadnom, hogy féltem a sikeres végkimenetelben. A létezés olyan volt számomra, mint egy újrakezdés az első napsugarakkal. Maddie újrakezdése tőlem függött, és borzalmasan mélyen érintett, hogy nekem kell döntést hoznom. Más is operálhatta volna, és könnyebb is lett volna mást hibáztatni, ha rosszul sülnek el az események, de végül minden jól zárult, és képes volt megajándékozni azzal, amire a világon a legjobban vágytam. Családot adott nekem, már nem éreztem azt, hogy félember vagyok, mert mellettem volt, akármi is történt, tehát nem kellett sokat várnom arra sem, hogy megvegyem azt a bizonyos gyűrűt. Egy hétköznapi süteménykészítés közben jegyeztem el, ez illett a kettőnk kapcsolatához. Maddie és én sem rajongtunk túlzottan a nagy felfordulásért, nem is szerettünk volna nagydobra verni, hogy hivatalosan is egybekötjük az életünket, de a családhoz ragaszkodtunk. Az öcsém is révbe ért, megtalálta a saját boldogságát, és valahogy ez nekem is megadta a végső nyugalmat és lezárhattam a szüleimnek tett ígéretemet. Norával is rendeződött a kapcsolatom, már nem akartam leszedni a sógorom fejét (néha megérdemelte volna), de kedveltem őt, és tiszteltem azért, amit véghez vitt. Zűrös múlttal vágott bele a húgommal való kapcsolatba. Az arany kapus lett a szememben, mert elég volt ránéznie Norára, aki azonnal teherbe is esett tőle. Nem tudom, hogyan csinálták, de azt hiszem kezdtem megérteni a lényegét. Sosem görcsöltek rá, hogy mikor jön a baba, na ahogyan Raelyn meg Jason sem. Az ikrekkel belenyúltak a lecsóba, de örültem is neki, hogy akkoriban nem sokat aludtak, mert átérezhették azt, amit nekünk egy kislánnyal sikerült elérnünk. Josie rosszabb volt, mint három gyerek együtt, és eleinte nem tudtuk eldönteni, hogy kire ütött. A makacsságát tőlem örökölte, de ezt a fene nagy kitartását ahhoz, hogy balerina legyen…egyikünk sem tudtam négyévesen, hogy mi akar lenni, de neki szent meggyőződése volt, hogy híres táncos lesz. A színházban ülve döbbentünk rá, hogy komolyan kell vennünk őt, mert melyik hároméves kér születésnapjára egy balettelőadást? Egyetlen nyikkanás nélkül nézte végig, míg nem jutottunk szóhoz. Egyértelmű volt, hogy támogatni fogjuk, és ha kell, akkor jómagam öltözök tüllszoknyába a kedvéért. Az évek alatt szerettem volna egy kisfiút is, és ekkor jött az újabb meglepetés. A pozitív terhességi tesztet jól el kellett dugnunk, hogy a kislányunk ne találja meg. Határozottan nem várta a testvére érkezését. Zane maga volt a megtestesült jóság. Nem is mertük elhinni, hogy ez velünk történik a prototípus gyártása után. A kis pufókarcú angyalka egy nyikkanás nélkül aludta át az éjszakákat, mindent menetrendszerűen csinált, és még akkor sem mertünk normálisan aludni, amikor betöltötte a fél évet. Nem változott semmit az óvoda környékén sem, egyszerűen ott lehetett hagyni, az óvodában is elvolt magában, de közben a többiekkel is játszott. Tudtuk, hogy már ez is nagy szerencse, hogy kettőt ilyen kis időn belül összehoztunk, ezért nem számítottunk a harmadik érkezésére. Mire is? Nem terveztünk többet, én már közelebb álltam az ötvenhez, nem akartam megint elölről kezdeni a történetet, de mit tehettem volna Maddie láttán? Nem szerette a rosszulléteket, a hangulatingadozásokat, és igen…neki nagyobb kételye volt a harmadik babával, mint nekem. A tervek olykor eltérnek, de az is világossá vált, hogy nem azon szülők vagyunk, akik az abortusz mellett teszik le a voksukat. A harmadik baba pedig azt hozta el, amire egyikünk sem készülhetett fel. A tökéletességet, a harmóniát, és azt a beteljesülést, amiért az utolsó szívdobbanásig hálás leszek.
Földöntúli vigyorral a képemen ülök a bölcső előtt, és szívom magamba a látványt. Leyla és Ceaser megállás nélkül böködik az orrukkal együtt a bölcsőt és így ringatják a kislányunkat. Nem szóltam érte, mert megszoktuk, hogy a házban a kutyáké a főszerep, de ez az idill jócskán túlnőtt rajtam. Zane a szobájában nézett valami mesét, Josie még próbán volt, én meg úgy döntöttem, hogy őrzöm a kis angyalka álmát. Megállás nélkül lesek a bölcső irányába, de a két kutya szinkronban teszi a dolgát. Igen… a szemem sarkában ott az a bizonyos könnycsepp. Szerelmes vagyok a lányomba, és semmiért nem adnám oda. Hirtelen pillantok fel, amikor Maddie kukkant be az ajtón, és csak a számmal formálom, hogy alszik, de nem ért meg, ezért benyit. Gyorsan törlöm meg a szememet, hogy ne lássa, mivel is küszködöm. Mit nem adnék most azért, ha megállíthatnám az időt.

.

Ha valaha is lett volna merszem hozzá, hogy jellemezzem a jövőmet, vele együtt pedig azt, amit igazán szeretnék, akkor félve és kételkedve ugyan, - hogy ne szóljam el -, de a jelen pillanatát írtam volna le. Voltak időszakok az életemben, amikor a karrierem tette ki az egész világomat és az hozott magával minden boldogságot, amit elérhettem. Teljesnek éreztem magamat, vagyis akkor legalábbis azt hittem, hogy az vagyok. Egyszerű személy voltam, aki nem akart annál tovább nyújtózkodni, mint ameddig az a sokszor emlegetett takarója ért. Pszichológusnak lenni egy olyan fiatalkori álomkép beteljesülése volt, amire mindig is vágytam, de sose gondoltam, hogy valójában elérhetem. Ennél többet viszont aligha akarhattam volna magamnak ezek után. Aztán Jake megismerésével az életem váratlan fordulatot vett és az addig elnyomott jövőképek minden egyes eltelt nappal csak valóságosabbak lettek. Egy megfoghatatlan képpel álltam szembe, amit életem vászonára festettek, csak sosem volt addig merszem hozzá, hogy részleteiben jól megnézhessem. A szüleim és a saját tapasztalataimmal járó hibákból ítéltem meg a további kapcsolataimat is, és féltem átadni magamat bárkinek. Bízni abban, hogy a jó dolgok tovább tartanak két hétnél vagy egy hónapnál és hogy a másokhoz való ragaszkodásom nem csak engem fog teljesen magával ragadni, majd elpusztítani, amikor mindaz, amit a pillanatok hevében elképzeltem a végét járja majd. Féltem szeretni vagy boldognak lenni mások mellett és az egyetlen megbízható kapaszkodót a hivatásom jelentette. A kapcsolataimat sorra szabotáltam és azon az elven haladtam, hogyha túl boldognak érzem magamat még azelőtt kisétálok az életükből, mielőtt ők tennék azt meg. Jake esetében ez sosem ment. Olyan volt, mintha valami visszahúzott volna, akárhányszor jó szokásomnak kedvezve menekülni akartam volna és az eltelt évek után amikkel úgy éreztem saját magamat csaptam be egy olyan ponthoz érkeztem vele, amiért újra megérte azokat a bizonyos falakat leengednem.
És hogy három közös gyerek után hogyan is változott meg ez a képlet?
Az iránta való érzéseim töretlenek, a gyerekeinket imádom, a türelmem olykor ingatagabb a régi önmagaméhoz képest és ha tehetném, örömmel jelentkeznék Csipkerózsika szerepére, ahol reményeim szerint lenne lehetőségem átaludni egy egész hetet. Majd egy fél délután fognám magamat és visszamondanám a szerepet, mert nem bírnék ki egy percet sem nélkülük.
Josie és Zane után egy részem hitetlenkedve és félig-meddig kiakadva méregette az újabb pozitív terhességi tesztet. Az már korábban is tiszta sor volt, hogy a tervek nem mindig úgy alakulnak, ahogyan azt fejben elképzeljük és ez két gyerek után csak még hangsúlyosabb probléma lesz. Szó szerint bármit megtettem volna értük, amit megannyi példával tudnék alátámasztani, hogy ők is biztosan érzékeltek, de sosem került szóba közöttünk a férjemmel egy újabb családtag gondolata. Lehetetlen módon készítettem ki magamat a szaklapok bújásával és a kockázatokkal, amik a felettem elment idő múlásával érkeztek, de bármennyi félelem is lapult meg bennem, az hogy mennyire szeretném ezt a babát minden kételyt elnyomott bennem, Poppy pedig egy újabb szint hozott abba a bámulatos káoszba, ami a családunkat jellemezte. Nem volt könnyű, de egy idő után - ahogyan az első két csodánál - úgy nála is sikerült kialakítanunk egy tagadhatatlanul a Lester családra jellemző rendszert.
Zane mellett ücsörögve a kanapén veszek el a papírmunka részleteibe, habár néha ránézek a kis hercegre, aki ennél jobban bele se merülhetett volna a mesenézésbe, de azért szemmel tartom őt is közben. Még Poppy érkezése előtt vágtunk bele néhány szakmabeli ismerősünkkel egy projektbe, ami lényegében egy közösségi ház volt amely kifejezetten a mentális betegségeket helyezte előtérbe és segítette azoknak megtalálni a megfelelő segítséget, akik addig túlságosan féltek lépni a gyógyulás irányába vagy a lehetőségeik nem engedték nekik, hogy megtegyék. Előadásokat tartottunk, ahol a jelenlévők névtelenül dobálhatták bele kérdéseiket egy dobozba, amire úgy kaphattak választ, hogy közbe nem kellett felvállalni kilétüket (később néhányan ezt követően mégis megtették). Kapcsolatokat erősítő programokat hoztunk létre, ahol a család és a házasság fontossága is szerepet kapott és melynek keretein belül több időt áldozhattak életük ezen részére. Bővítésekkel és jó pár lehetőséggel igyekeztük rendszeresen jobbá tenni segítő közösségünket, amivel még sok dolgunk lesz, de szerencsére úgy tűnt jó úton haladunk vele.
Két bögrébe töltök ki kávét, majd az egyikkel Poppy szobája felé veszem az irányt és óvatoskodva nyitok be. Jake egészen elmerengőnek tűnik a lányunk közelében, a kutyák elengedhetetlen társaságával ezért csak halkan közelítem meg őket.
- Gondoltam ez most jól jöhet. - nyújtom át neki a kávét és egy pillanatra felnézek a szemeibe. - Minden rendben, Szívem? - halkan beszélve teszem fel az előzőhöz hasonlóan kérdésemet, miközben az alvó tündérre is ránézek és a takarójának a szélét igazítom meg.
- Josie egy fél óra múlva végez majd. Szeretnél te menni érte vagy menjünk majd mi Zane-el? - nem akarom őt túlságosan sokáig idebent zavarni, ha nem muszáj, hisz egészen nyugodtnak tűnik a lánya közelében és amúgy sem lenne túl jó ha Poppy most felébredne.

Az emberbe van kódolva, hogy tervezzen. Elveszünk a részletekben, nem a jelenben létezünk, mindig van egy lista, ami alapján haladunk. A múlton rágódunk, a jövőn meg aggódunk, pedig egyik sincs igazán hatással ránk, mert a jelenben történnek az események, melyek aztán meghatározzák a holnapot is. A legjobb mégis az, amikor az élet egy jobb forgatókönyvet tartogat neked, mint amit valaha el tudtál volna képzelni. A munkámat egy kicsit az öcsém ihlette, miatta szerettem volna katona lenni, meg valahol mélyen a szüleimnek is bizonyítani akartam, hogy nem vagyok semmirekellő kis herceg. Az apám halála után nehezen dolgoztam fel, hogy én lettem a családfenntartó és egyben a példakép is. Dorian még kicsi volt, nem számíthatott másra, csakis a bátyára. Az orvosit nem tudom, hogy miért jelöltem meg, jobban buzgott bennem a tettvágy, hogy a hazámat védjem és ilyen módon mentsek életeket, mintsem fehér köpenyben vállaljak felelősséget másokért. A harctéren aztán felülíródott minden elképzelésem, mert testközelből találkozni a halállal nem olyan nagy élmény, mintha a kórházban pillantottam volna meg a valós arcát. Megfeneklettem, és menekülni akartam, de idehaza nem várt semmi jó. Az orvoslásba menekültem a széthullott családom miatt, nem találtam az öcsémet, és a bűntudat emésztett, hogy a fronton elhagytam a lelkem egy darabját. Jasper és Greg azon kevés személyek egyike voltak, akikért tűzbe mentem volna, és rájuk emlékeztetett a kisebbik Lester is. Fájdalmas öt év kellett ahhoz, hogy újra elmondhassam, hogy volt testvérem. Jason nem könnyen mutatta meg magát, küzdöttünk mindketten a magunk módján, a démonok nem kerültek el, és ez a sok évnyi kihagyás sajnos rányomta a bélyegét a kapcsolatunkra is. A fogamat szívtam, amikor kiderült, hogy van egy húgom is. Megharcoltam a családdal, elegem lett a kórházból is, valahol a kutyákban leltem meg azt a szeretetet, amit nem kaphattam meg. Nem hibáztathattam senkit az életemben beállt változások miatt, de tudtam, ha előre akarok jutni, és nem a sárban dagonyázni, akkor tennem kell érte. Nehéz döntéseket hoztam meg akkor, amikor hátat fordítottam a véremnek, és egy másik utat kerestem a boldoguláshoz. Saját magamat elítéltem, és egy hasztalan embernek tartottam, amíg össze nem találkoztam azzal a nővel, aki alapjaiban rengette meg a világképemet. Madelaine önzetlen volt és baromi kitartó, nem adtam könnyen a lelkemet, nem is szerettem volna, ha közel kerül hozzám, de valahogyan egymás nemezisei lettünk, és ez már akkor eldőlt, amikor először megláttam a kórház folyosóján. Maddie szerény, de rendkívül erős nő, akiben benne van szintén az a fajta bizonyítási vágy, ami bennem is volt. Vezekeltünk az el nem követett bűneinkért, és mire rájöttünk, hogy megérdemeljük a boldogságot, már úton volt az első gyermekünk. Josie egyikünkre sem ütött, nem értettük a jellemét, a belőle áradó szabadságot és önzőség keverékét. Nem tagadom le, hogy kicsinek én sem szerettem azt, ha nem lehettem a középpontban, de meg kell hagyni, hogy ő még rajtam is túlmutatott. Imádott hisztizni, verekedni és álmokat kergetni. Négy évesen a balett lett a mindene, és azóta sem mondott le róla. Zane lett a második nagy ajándékunk. A csendes és kiegyensúlyozott fiunk adott erőt ahhoz, hogy elviseljük a nehéz hétköznapokat. Nem mondom, hogy könnyen mentek az elmúlt évek a két gyermek logisztikája és a kapcsolatunk fenntartása mellett, de most…azt hiszem, hogy most érzem, igazán, hogy teljes vagyok. Csendesen szemlélődöm, nem mondom, hogy sírnék, de már ott égnek a szemem sarkában a könnyek. Lehetnék ennél hálásabb? Poppyt nem terveztük, és nem is igazán akartuk. Két gyermek lett volna az ideális, de amikor kiderült, hogy Maddie harmadjára is áldott állapotba került, akkor nem volt kérdés, hogy megtartjuk őt. Megszenvedte azt a kilenc hónapot, de nem cserélnénk el a kis tündérünket. A kutyák mindvégig itt voltak mellettünk, és habár a szívem szakad belé, hogy Samira egyre betegesebb, tudom, hogy nem élhet örökké…de akkor is. Bízom benne, hogy lesz még elég ideje neki ahhoz, hogy Poppyval együtt sétáljon. Szükségem van rá. Meghatódottan hajolok előre, két őrző biccenti egyik oldalról a másikra a bölcsőt, én meg sután vagyok részese ennek a jelenetnek. Fel sem tűnik, hogy Maddie bejött a szobába, csak akkor, amikor már rám szól.
- Köszönöm. – pillantok fel oldalra és hátradőlve fogom a két kezem közé a bögrét. A kávé illatától összefut a nyál a számban, de jólesik, hogy egy picit a hátam is kap valamiféle támasztékot.
- Igen… - derengek el, aztán belekortyolok a feketébe és végül a térdemre helyezem rá a bögre alját. – Nem tudom, hogy melyik lenne a jobb, de azt hiszem, hogy itthon maradok az alvó szépséggel. – először nézek oldalra és döntök úgy, hogy leteszem a bögrét a kanapé szélére, aztán Maddie kézfejét áthúzom az ölembe.
- Nem hittem volna, hogy harmadjára is szülők leszünk. Tudod…beszéltem az állatorvossal. Samirának nincs sok ideje hátra. – csuklik meg a hangom, mert tudom, hogy ez csak az én részemről nehéz…nem vagyok képes meghozni a döntést. – Szerinte el kellene altatnunk. – nyögöm ki nagy sokára a fejleményeket.