Izgatott vagyok hogy vajon miképpen reagál majd az ajándékomra és ez az érzés elég energiával lát el ahhoz, hogy lépteimet meggyorsítva időben visszatérhessek hozzá, mielőtt a kiszabott tíz perc letelne. Nem tudom ugyanakkor figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy mikor észreveszem őt, abban a pillanatban milyen sebességre vált a szívverésem, ami azzal párhuzamosan növekszik ahogyan egyre közelebb érkezek hozzá. Tetszik most ez az érzés. És ami kezdetben talán bűntudattal töltött el és meg nem érdemeltnek, az most igazán a magaménak érződik. Olyan mintha az évek alatt elnyomott vágyaim most egyszerre találnák meg az utat ahhoz, hogy végre ők kerüljenek előtérbe.
Jake az aki átveszi a kezdeményezést az ajándékozással kapcsolatban és bár a hangjából némi bizonytalanságot érzékelek, én csak csodálattal fogadom be az apró angyalka látványát melyen a nevem is ott díszeleg. A karjai közé vetem magamat, hogy így is megköszönjem neki, de tényleg egy kis csoda, amivel most meglepett. Nem szoktam hozzá az ilyen mértékű törődéshez, mint amit most tőle kapok és sokszor azt se tudom mit kezdjek azzal a megannyi érzelemmel, ami a felszínre kúszik a jelenlétében. Az ölelésébe menekülök, bújok és elveszek ebben a biztonságot nyújtó érzésben, ami ugyan sajnos nem tart órákon keresztül ahogyan azt szívem szerint el tudnám viselni, de annyi ideig igen, hogy elraktározzam magamba a velejáró kellemes utórezgéseket és ha később a valóság súlya rám telepszik majd, akkor elő tudjam emlékeim közül keresni milyen is volt az amikor nem a betegségem határozott meg.
Az ajándékának átnyújtása után az arcvonásait fürkészem és egyből szélesebb ívet ölt a mosolyom mikor kiderül, hogy a választásommal én sem lőttem mellé. Alaszka rendkívül fontos neki, ezáltal pedig nekem is. És bár a jelenlegi helyzetünk túl bonyolult ahhoz, hogy visszatérhessen, de remélhetőleg ez mindig emlékeztetni fogja rá, hogy ebben a kis hógömbben egy ígért jövőkép díszeleg, ami csakis rá vár.
- Azt mondják valahol el kell ezt is kezdeni. - jegyzem meg elvigyorodva, majd behunyom a szemeimet amikor magához húz. Reményekkel tölt el az Alaszkával kapcsolatos ígérete, ahogyan a korábban felhozott helyszínek is, de mivel a jövő boncolgatása most túl törékeny és fájó számomra, ezért a most zajló pillanatra koncentrálok. Sok hely van amit még felfedeznék vele, de a jelent nem cserélném el most semmivel és semmiért.
Kérdésére bólintva egyet mélyesztem el odafigyelve a kabátom zsebébe az ajándékát, már csak azért is, mert neki más ötletei támadtak, mint az hogy a közelben maradjunk. Időnként így az ünnepek környékén kezeim ügyébe akadt egy-egy programfüzet, így nagyjából tisztában voltam azzal miket csinálhatunk itt. Azt viszont nem tudhatom, hogy ezek közül neki melyik nyerte el a tetszését.
- Ó, szóval megszökünk. Tetszik. - jegyzem meg miközben elhaladunk a tömeg mellett, hiszen a léptei elég célirányosak és elszántak ahhoz, hogy ez ne így legyen. Olykor lassítanunk kell az egyre növekvő sorok miatt, de végül elérünk az általa kiválasztott helyszínhez - vagyis inkább annak egy állomásához.
- Egy bizonyos magasságig nem tiltakozom. - válaszolok megnyugtató szándékkal, hogy bármire is készül, ez a félelmem nem fog akadályt gördíteni elé. Most viszont emiatt eszembe jutnak azok a videók amik olykor a neten jönnek velem szembe, ahol ilyen nagyon magas épületek tetejére mászkálnak vagy oda vezet végül a kirándulási helyszínük. Azoktól például mindig kiráz a hideg. Azonban kétlem, hogy most a mi esetünkben ez opcionális lenne.
- Az átlagban valójában mi az izgalmas? - pillantok fel az arcára egyetértéssel, és amikor arra van szükség akkor szorosabban fogom a kezét vagy éppen a lépteimet is az ő tempójához igazítom. Nemsokára ki is érünk a tetőre, én pedig lassabban szelem át most már a széléhez vezető távot, mert leköt az, hogy magamba igyam az előttünk elterülő látványt, ami most csakis minket érint, senki mást. Jobban is esik most nem a zsúfolt térben lenni, mert a korábbi színházas eset után valószínűsíthetem, hogy a rosszullétem is közbeszólt volna. Most viszont csak mi vagyunk és a kilátás a karácsonyi forgatagra, ami magáért beszél.
- Tele vagy meglepetésekkel. Ajándékot veszel, felcsábítasz a tetőre.. - elégedetten és egyben lenyűgözve sóhajtok egyet, mert a környezet, az ölelése és minden aminek most részese vagyok annyira jól esik most a lelkemnek.
- Neked is. - felé fordulva végül a szemeit fürkészem amikor a fényeket felkapcsolják, majd eszembe jut, hogy a kérdésére sem ártana mégiscsak válaszolnom. - Ezek után felkérhetnél bármire amire csak akarsz. - nevetek fel halkan, de aztán abbahagyom a komolytalankodást, hiszen egy újabb ötlettel hozakodik el, aminek már a gondolata is növeli a jókedvemet.
- Örömmel lennék a táncpartnered. - pukedlizek egyet a hatás kedvéért, majd végül a kezemet nyújtom felé. - Milyen táncokban is jeleskedik Mr. Lester? - kezeimet összekulcsolom a hátam mögött és egy fél lépést téve közelebb hozzá nézek fel az arcára érdeklődésem közepette, de a szemkontaktust továbbra is tartom vele.

Ha a pszichológiai pálya nem jött volna be a tervek szerint, akkor B tervnek ott lehetett volna a rossz randikról szóló könyvem, amiken közel 30 éves koromig át kellett esnem. Egy kis tragikomédia azoknak akik előszeretettel röhögnek mások szerencsétlenségén. Habár nem tartoztam azok közé akik váltogatták a partnereiket és egyik kapcsolatból a másikba ugrottak, de néhány fordulót én is megjártam már ahhoz, hogy kizárjam: mi az amit nem szeretnék még egyszer átélni a következő próbálkozás során. Amúgy is nehezen szántam rá magamat mindig is az ismerkedésre és jó néhány noszogatás meg lelkesítő és tükör előtt zajló monológ után tudtam csak feljebb tornászni az izgatottságomat, de általában a program végére kegyetlenül végeztek is vele az akkori partnereim. Valami sosem volt elég vagy néha már valójában túl soknak is ígérkezett. Sokszor megfordult a fejemben, hogy csak én vagyok a válogatós. Adj neki még egy esélyt, Maddie. Fog ez működni. De hiába a lelkesítő mantráknak, azt hiszem minden rosszul alakult próbálkozásom után egyszerűen csak megbékéltem a szingli lét gondolatával. Nem hibáztattam már senkit sem, mert nem lehetetlen, de megtörténik, hogy nem találkoznak két ember igényei és talán velem sem volt ez másképp. Valahogy sosem bántam azt, hogy egyedül vagyok és a saját tempómban építgetem és formálom a magánéletemet olyanra amilyenre szeretném anélkül, hogy bárkihez is alkalmazkodnom kellett volna. Nem álltam készen egy kapcsolatra meg arra, hogy mást is befogadjak az akkor még ingatag talajon álló karrierem folyamatába. Kellett egy kis én-idő. És ha időközben valaki mégis megjelenik és olyan hatást gyakorol rám amit már régen nem éreztem? Akkor nem utasítom el egyből, hanem megadom neki azt az esélyt amit az elődjeitől rendszerint megtagadtam, aztán majd valahogy alakul. Semmi feszültség, sürgetés csak engedem, hogy sodródjak az árral. Jake váratlanul lépett az életembe és az ismerkedésünk folyamata alatt végül kitörölhetetlen részemmé vált. Megvallom, az üresen telt évek után kételkedtem abban, hogy még képes leszek úgy igazából kötődni valakihez is, de ő rám cáfolt. Már csak azt vettem észre, hogy nem kívánok visszatérni az egyedül töltött valóságomba, mert a közös történetünk alakulása jobban érdekelt. Egy fejezet után a másodikra vágytam, még ha ennek az volt az ára, hogy általa egyre mélyebbre kerültem az érzelmi kavalkádomba. Már nem felelt meg ami addig volt, mert mellette átélhettem olyat ami sokkal többet adott a hétköznapjaimhoz és időnként hozzám is. Egy másik oldalamat hozta felszínre, aki olykor cserfes és vidám, de kezdtem megbarátkozni vele. Megismerkedésünk kezdetén nem gondoltam volna, hogy idáig jutunk majd. Hogy ennyi mindent megélünk együtt és mégis ilyen módon lázba hoz majd a közös tervek gondolata amik még várhatnak ránk, ha a dolgok amik sötét felhőként tornyosulnak felénk végül jól alakulnak. Akkor csak egy kósza vágyálom volt kettőnk gondolata, ma viszont minden ami történik, több annál, mint aminek elképzelésére akkoriban engedélyt adtam volna magamnak.
A tetőn állva a város annyira végtelennek tűnik, mégis az ölelésében egy különös nyugalom vesz körbe. Az egyre inkább elfogyatkozó számokat figyelem, melyet végül a várva várt fényár követ, én pedig elraktározom magamnak ezt az emléket. Elcsomagolom későbbre, hogy majd mikor rám tör a bizonytalanság, akkor erőt nyerhessek belőle. Abból az érzésből, amivel nem vagyok képes most betelni és amit a személy vált ki belőlem aki egy tökéletes nap után táncra invitál. Mosolyognom kell - ma már számtalan alkalom után újra, és boldogan adom meg magamat neki. Hiányzott ez az önfeledtség az életemből és nem is hittem volna, hogy ennyire. Kellett, hogy az elmúlt napok reménytelen letörtsége után újra a felszínre jöhessek és azt érezzem, hogy nincs elveszve még minden. Most boldog vagyok, ezt pedig neki köszönhetem.
Fél lépést hátrálok és enyhén behajlítva térdemet érzékeltetem vele némi játékosságot csempészve a pillanatba, hogy örömmel leszek a partnere.
- Reméltem, hogy nem mutattam be még mindig trükkömet. - felmosolygok rá, de a nevetése elgyengít. Hallani akarom még, aztán megint és újra. Olyan boldognak akarom látni őt mint amilyen állapotba most én is mámorittasan lebegek. Az általa mesélt múltját idéző emlékek jutnak az eszembe. A félresikerült próbálkozások, a nehézségek amik a családja körül léteztek és az önmagával-és magában megvívott harcok. Ezeket összevetve minden egyes mosolya amit sikerül az arcára csalni, engem is boldogabbá tesz és azon fogok ügyködni hogy még többet láthassak belőle.
- Nem lehetsz igaz..ez csalás. Hogyan szálljak így versenybe veled? - a fejemet ingatom, majd el is nevetem magamat, de ezután rábízom magamat a tánclépéseket illetően. Egy-kettőt talán én is megtanultam az évek alatt, de azok tényleg nagyon csak az alapok, melyekkel nem hinném, hogy sokra mennénk. Nézni mindig is jobban szerettem, mint csinálni. Mármint a táncot, nem mást.
- Jó lenne egyszer megtanulni többfélét is, aztán beszabadulni egy bárba vagy ehhez hasonló helyre, és csak táncolni meg táncolni nem törődve semmivel, meg persze amíg csak bírom szusszal. Vagyis bírjuk, mert viszlek magammal. - merengek el ezen mellékesen, majd egy elégedett mosoly költözik ajkaimra. A következő szavai miatt tekintek fel már csak arcvonásaira, mert eddig lekötött a mi kis békés momentumunk meg a körülöttünk lévő fények. A lenti nyüzsgés hozzánk csak tompábban ér el, de ilyen távlatból nem zavaró. Inkább ad egy külön hangulatot. A tökéletes pillanatot említi meg, de bármilyen tőlem érkező reakciót egy csókkal fojt belém, én pedig nem panaszkodok, sem ellenkezem a folytatás miatt. Karjaimat a vállára csúsztatom, majd közelebb simulok hozzá és így viszonozom a kezdeményezést. A külső zajok elcsendesülnek, mert a szívem heves üteme hangosabbnak bizonyul most bárminél.
- Boldoggá tettél ma nagyon. - alig elszakadva tőle szólalok meg, majd most én teszem meg az első lépést, hogy egy újabb csókra invitáljam őt. Vajon mennyi randi után szabad felcsábítani a partneredet a lakásodra? Kettő? Három? A gondolat megfogalmazódik ugyan, de tova is száll ahogyan elveszek a pillanatban.