Mindig is lenyűgözőnek tartottam az emberi lélek, a megfejthetetlen gondolatok mélységét, összetettségét. A kimondatlan vallomásokat és a rejtett érzelmeket. Mindezek együttese alkotta a munkám alapját, és csak egy kérésem volt: Mesélj magadról!
Ugye nem hangzik borzalmasan bonyolultnak? Könnyedén igennel felelnék, ha nem rólam lenne szó, mert bár a foglalkozásom felkarolja mindezt, önmagamról mesélni mindig is kihívásnak hatott. Azért megpróbálkozok vele:
» végtelenül egyszerű, sőt mi több kiszámítható vagyok
» élek-halok azért, hogy fontosnak érezhessem magamat, segíthessek másokon
» imádok nevetni, ezzel ellentétben a sírást gyógyító hatásúnak vélem és magamon többször is alkalmazom
» megnyugtatónak találom a nyári hűvös hajnalokat, és az eső hangját
» értékelem az egyedüllétét, ezzel szemben a társaságot sem vetem meg
» álmodozó fajta vagyok, legtöbbször pozitív életszemlélettel, és egy romantikus dalokból álló listával, aminek segítségével a nem létező párkapcsolatom után sóvárgok
» allergiás vagyok a váratlanul bekövetkező programokra, és arra, ha valaki az elveimnek nem megfelelő módon cselekszik
» ebből következően sokszor rettentő elviselhetetlen tudok lenni a környezetemmel szemben
» nem hiszek az igaz szerelemben, de a lelki társak létezésével kapcsolatban sokkal bizakodóbb vagyok  
» egyszer voltam azt hiszem igazán szerelmes, de a viszonzás elmaradt, azóta nem leszek kétségbeesett az egyedülléttől, mondhatni kifejezetten élvezem, hogy a saját uralmam alatt tudhatom lakásomat
» fiatalkori problémákból adódóan mindig is tudtam, hogy embereken fogok segíteni, és megadni nekik azt, amire szükségük van a gyógyuláshoz, és ez a mai napig nem változott.

Egész fiatalon megtapasztaltam, hogy másoknak segítséget nyújtani valami különleges érzéssel ajándékoz meg. Mintha egy darabot magadból arra szánnál, hogy egy számodra idegen személy jobban érezze magát, és ez elmagyarázhatatlan. Nem mondom, hogy nevelés kérdése volt az egész, hiszen a szüleim hozzáállása az emberekhez eléggé..hogy is fogalmazzam? Rideg. Igen, ez lenne a jó szó rá. Amíg én mások dolgát könnyítettem, ők annál jobban nehezítették. Mindig is megvolt közöttünk ez az érzelmi szakadék, amin egyikünk sem tudott átlendülni. Kedvességük csak időszakosan mutatkozott meg együtt töltött éveink alatt, azonban leginkább kívülállóként voltunk részesei ennek az úgynevezett családnak.
Fontos volt számomra az elveim követése. Az, hogy úgy érezzem, helyes amit csinálok és másnak ezzel nem okozok fájdalmat csak azért, hogy nekem jobb legyen. Azonban azzal is tisztában voltam, hogy bent ragadni ebbe a minket csak haloványon összefűző kapcsolatba nem lenne szerencsés. Más elveket vallottunk, más gondolkodás szerint haladtunk, amiből következett, hogy magam más utakat választottam, felfedezve a saját elképzeléseim, és határaim által megformált világot. Nehezen léptem ki a komfortzónámból, vagy váltam önmagam kifordított másává, de néha megesett, hogy egy-két személy kézen ragadott, és magával húzott a határaimon kívülre. Legutóbb sem volt ez másképp.
Szögezzünk le valamit, mielőtt belekezdenék a történetbe! Én, ismétlem én, Madelaine Riggs, nem vagyok ilyen. Reálisan gondolkozó, felnőtt nő vagyok, és nem szökök be asszisztensem társaságában a volt barátnője esküvőjére...mert az őrültség lenne, igaz? Mégis, ahogyan a fekete elegáns és finom anyag körbeöleli testemet, színben megegyező cipőm hangja pedig szinkronban bűntársaméval tölti be a fák közötti teret, rá kell jönnöm, hogy pontosan ezt az őrültséget hajtom végre. De hogy miképp kerültem ebbe a helyzetbe? Ehhez muszáj az elején kezdenünk mindezt, mégpedig az esküvő kezdete előtt.
- Madelaine...Mads...Maddy...Mad Max.
Az utolsó jelzőre megtorpanok, és mutatóujjamat egyenesen a szemüveges, fiatal srác felé szegezem. - Megmondtam, hogy ne hívj így, Evan!
- A többi nem jött be. Vészhelyzet van. - két keze védekezőállásba lendül fel a magasba, és egy lépést közelebb merészkedik íróasztalomat támasztó alakomhoz.
- Ne is álmodj róla. - a fejemet csóválom, és mintegy másodperceknek tűnő idő alatt rugaszkodok el jelenlegi állapotomból, hogy megkerülve az asztalt akadályt szabjak asszisztensem, és magam közé. Ez egy kis időre megrekeszti őt gondolataiban, de nem elégre ahhoz, hogy el is felejtesse vele tervét. Már ha nevezhetjük ezt az egészet tervnek.
Evan egy helyben szobrozik, és a tekintetemet kutatja válaszképp. Én direkt elfordítom róla a sajátomat, karjaimat pedig sértett fél módjára fűzöm össze melleim előtt.
- Rachel férjhez megy Mad, és nem engedhetem. Biztos összezavarták az agyát, mint a múltkori páciensednek is..Warren. Létezik ez, te is tudod. - megadóan sóhajt egyet, miközben lelkesen győzködik az igazáról, én viszont hajthatatlan vagyok ez ügyben.
- Hány hónap telt el Evan? 8-9? Nem fogok az exed esküvőjére beszökni, csak mert azt hiszed hipnotizálta őt a jelenlegi párja. És már megmondtam, hogy  ne manipulálj a pácienseimmel! - vágok vissza dacosan, kevésbé mérlegelve őrültségeit. Tisztában vagyok azzal, hogy a hirtelen beállt csönd csak a vihar előtti nyugalmat szimbolizálja, és az sem jelent semmit, hogy helyet foglal az egyik székbe, kerülve minden kontaktust, ami velem kapcsolatos. Követve a példáját kényelmesedek el, figyelve minden egyes mozdulatomra, nehogy kizökkentsem békés állapotából őt.
- Madelaine? - hangja bátortalanabb kérdő hangsúlya mellett, és az, hogy a teljes nevemen szólít, nekem sosem jelent jót.
- Hm? - direkt nem figyelek fel az egyik iratból, azonban azt sem mondom, hogy nem ösztönzöm a folytatásra őt, ami nem is marad el.
- Emlékszel a legutóbbi randipartneredre?
- Alig rémlik valami. - grimaszra húzva ajkaimat játszom a tudatlant, de a rossz érzés nem múlik.
- Az újságíró pasi, akivel együtt iszogattatok, majd nekiálltál tudtára hozni titkos kis vágyaidat. - emel el egy tollat az asztalomról, és most először veszem a fáradtságot, hogy felnézzek a srác vonásaira.
- Mire akarsz célozni ezzel?
- Megfenyegetett, nem emlékszel? Azt mondta, hogy megírja a cikket rólad, én pedig voltam olyan rendes, hogy lebeszéltem róla. - forgatja két ujja között az írószert, közben engem méreget.
- Ugye nem? Evan.. - állok fel az asztaltól, és most ő is ezt teszi, hogy hátrálásba kezdjen, míg én közeledek felé.
- Még mindig megvan a száma. Jobb az ellenséged közelebb tartani. - von vállat egyszerűen, a buta vigyor viszont ott tükröződik bugyuta képén.
- Nem játszhatod ki ezt a kártyát. Az a pasi félőrült. Tönkretehette volna az állásomat, mindent. - figyelmeztetem, viszont mindketten tudjuk, hogy előnyben van. Evan kerül egyet, és most ő veszi át helyemet az asztal mögött, két tenyerével pedig az asztal lapjára támaszkodik.
- Gyere el velem az esküvőre. - tér vissza eredeti témánkhoz, és most én is az asztalhoz lépek, hogy farkasszemet nézhessek vele.
- Nem!
- Akkor felhívom.. - kapja elő a telefonját, majd sietősebben kerül egyet, ahogyan utánairamodok. Nyújtózkodva a készülékért hozom tudtára nemleges válaszomat, meg a pasiról alkotott véleményemet, ő viszont a saját verzióját, mire megadóan megkapaszkodok sötét ingébe.
- Jó..Evan..legyen! - lököm el magamtól. - Elmegyek veled.
Asszisztensem úgy vigyorog, mintha a főnyeremény tulajdonosa lett volna, de a következő pillanatban az arcára fagy a mosoly. - Madelaine?
- Igent mondtam, mi kell még? - nézek fel az arcára, kék íriszei pedig az enyéimbe fúródnak.
- Azt hiszem hallott mindent. - mutat a készülékre eltartva magától, amin a hívás végezte látszik, és az újságíró becses neve.
- Evan, az ég szerelmére. Mit műveltél?
Ettől a ponttól kezdve egy nem kívánt esküvőre voltam hivatalos, és egy több oldalnyi bocsánatkérő levél megírásával plusz egy meghívóval az esküvőre tartoztam az újságírónak, amiért egy szemernyi bűntudat nélkül félőrültnek neveztem. Úgy vélem, most már teljesen világos miért van szükségem azokra a bizonyos határokra.