Akaratlanul is eszembe jutott a saját családom, ahogy az asztalnál ülve a nappali felé pillantok, ahol sorakoznak a családi képek. Nálunk nem voltak, anyám mániája volt a letisztult modernizmus, ahogy ő hívta, ami lényegében annyit takar: tágas terek, minden szögletes és fehér. Ehhez apám meglehetősen ósdi ízlése nem igazán passzolt, így egészen nevetségesnek hatott, ha az ember a folyosóról belépett apám irodájába. Nyilván ez csak néhány ember számára volt megengedett. Képek viszont a családról nem voltak. Apám úgy gondolta, hogyha ki akarunk kerülni a falra, érjünk is el valamit. Legyünk hasznosak, ezt hajtogatta mindig. Időnként elgondolkodom, hogy most ott milyen lehet vajon. Én a kialvatlanul, a tegnapi ruhámban ülök a munkatársam családjának lakásában, ők pedig … alighanem valami méreg drága helyre készülnek vacsorázni. - Nem akartam lelépni köszönés nélkül – ráztam meg a fejem. Ráadásul kínosabbnak is érezném ezt az egészet, ha csak úgy lelépek köszönés nélkül. – A mamád egyébként se nagyon adott volna esélyt rá – teszem hozzá elmosolyodva. Mielőtt elment próbált a családomról kérdezni, de csak annyit mondtam, hogy Kaliforniában vannak. Arra, hogy biztos büszkék rám inkább csak mosolyogtam szótlan. Mikor ide költöztem, tudtam, hogy nem igazán lesz kapcsolatom többet velük, de valahol reméltem, hogy a bátyám keresni fog. Nem volt sosem felhőtlen a kapcsolatunk, de … ennél többre számítottam. A gálaest után megkérdezte, hogy miért csináltam, láttam, hogy le van sújtva, megtörve. Azt hittem megfogja érteni, ha nem is egyből. Sok rossz dolgot tettem, a legtöbbet nem akarva, de ez nem mentség. Vaknak és érzéketlennek lenni a nyilvánvalóra, ha lustaság és figyelmetlenség is az oka, nem mentség. A jónak mindig jónak kell lennie, a legmélyebb gödörben is. Ha reménytelen is a helyzet és nincsenek szemtanúk, akik előtt jobb fényében tűnjön fel, ha jutalom sem jár érte … a helyes döntést, a jó döntést akkor is meg kell hozzuk. Én így látom a világot. Mikor pedig ezt elmondtam a bátyámnak, ő csak horkantva hagyott maga mögött. Szívesen mondanám, hogy legalább a tudat megnyugtat, hogy jobb vagyok, de … őszintén szólva ez az, ami nagyon idegesít. Hogy mindezek után is, akárhol is vagyok, ha felteszek egy egyszerű kérdést, nem tudok rá tetsző választ adni. Jó ember vagyok? - Jógázol? – kérdezem meglepve. Talán kicsit túlzottan is meglepve. – Csak meglepett, nem tűnsz olyan … jógás típusnak. De persze, miért is ne. Na és ez ilyen … hobbi, vagy jársz rendszeresen? – igyekszem kíváncsi lenni, ha már sikerült egy kissé túlzottan is meglepődnöm a kijelentésén. Felix eddig inkább tűnt annak a típusnak, aki egyszer csak … beájul az ágyába, miután az agya lemerült. - Én inkább … menekülök a gondolataimtól, a jóga nekem túl befelé forduló – ha valamit igazán nem szeretnék, akkor ezt: egyedül maradni teljesen a gondolataimmal, hagyni, hogy rám telepedjenek. A gondolataim nem hangosak, inkább csak szeretnek fájdalmat és lelkiismeret furdalást okozni. – Én inkább az a … sorozat darálás közben beájuló típus vagyok, azt hiszem. Mostanában sokat éjszakázok egyébként is a rendőrségnél, ott nincs záróra, mint a könyvtáraknál. Ha az ember megszokja a szagot egész elviselhető – az olcsó automatás kávét is sikerült szinte annyira megszoknom, hogy már hiányzik. A rendőrségen mindig van, aki éjszakai ügyeletet tart, Booth pedig elintézte, hogy beengedjenek az archívumba. Azt mondta, hogy legalább lefoglalom magam. Mikor először mentem oda, nem hittem volna, hogy ennyi megoldatlanul lezárt ügy van. Tudom, hogy nem én fogom megoldani őket, de … ha már csak egyben sikerül találnom valamit, amin el lehetne indulni, valamit elértem. - Pedig túl sokat nem tudnak rólam – jegyzem meg mosolyogva, miután kortyoltam a kávéból. Elvileg Felix sokat mesélt nekik rólam, de túl sokat ő sem tudott azért, annyira nem ismer. – Nem is tudom, mindenkinek vannak elvárásai a másikkal szemben, ha nem is ismerik – vonom meg a vállamat. A kinézete, a beszéde, a hangja, a mozdulatai. Én sokszor okoztam csalódást. Apám általában csak annyit szeretett volna, ha az üzleti vacsorákon és gálaesteken szép vagyok és kedves. Egyszerűnek tűnik, de őszintén szólva … fárasztó csak ennyinek lenni, ha többre vágysz. Egy idő után pedig ez nem volt túl kielégítő. – Engem például sznobnak tartanak. Ami szívás, mert ha sznob vagy, nem árt, ha gazdag is vagy mellé – mosolyodtam el. Ez pedig a legkevésbé sem mondható el rólam, és van egy olyan érzésem, hogy már nem is igen lesz. Hogy baj-e? Nem, nem hiszem. De hogy hiányzik-e? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem hiányzik a boldog tudatlanság és gondtalanság. - Szerencsés vagy, hogy ilyen érdeklődő a családod – mosolyodtam el a hadarását hallgatva. Gondolom nem túl sok lányt hozott eddig fel ide, a szülei pedig megörültek. - Én egy ékszerteknősnek szoktam csak elmesélni, hogy milyen napom volt – a rendőrségre hozta be magával egy gyerek, akit az anyja kísért, majd otthagyta, én pedig miután nem tudtam őket elérni, hazavittem és elneveztem Stuartnak. - Elvileg este, de lehet, hogy műszakot cserélek majd – találgattam, a bögrét forgatva az ujjaim között. - Lehet, hogy találtam az egyik döglött aktában egy nyomot, amin el lehetne indulni és utána akarok menni. De valószínűleg lekoptatnak majd – vontam meg a vállamat. Booth nem igazán vevő az ötleteimre és nehéz eldöntenem, hogy velem van gondja, vagy csak úgy alapjaiban véve morog mindenre. – Talán annyira mégsem volt jó ötlet az egyetem – mondtam ki hangosan, inkább magamnak, mint neki. – Tudod, Kaliforniában jogot tanultam két évig, mielőtt eljöttem volna onnan– pillantottam fel rá. A szüleim erőltették, de nem igazán éreztem a magaménak. Viszont kétségtelenül sok ajtót nyitott volna meg, ha máshogy alakulnak a dolgok. – Nálunk elvárás volt, hogy valami … orvosi, üzleti, jogi egyetemre menjünk. Tegnap azt mondták anyukádék, hogy irodalmi szakot végeztél. Miért pont irodalmat? – kérdezem felhúzva a jobb lábam magam alá. Előbb tippeltem volna Felixnél valami informatikai szakra, mint irodalomra.
Erre semmiképp sem volt felkészülve. Sem arra, hogy a lány majd igent mond, sem arra, hogy aztán kedélyesen elcsacsognak majd az anyukájával, és végül az ágyában alszik. Természetesen morálisan ő is ezt érezte helyes döntésnek, mert biztosan halálra aggódta volna magát a lányért, ha olyan későn egyedül kell hazamenjen, de azért mégis, váratlanul érte a szituáció. Egész éjjel nem aludt, de nem azért, mert a padló kényelmetlen lett volna. Ragaszkodott hozzá, hogy ez a hely az övé, és ez rendben is volt így. De az agya nem tudott kikapcsolni, semmi másra nem volt képes gondolni, csak az ágyában fekvő nőre, és arra, hogy mi történt a családdal együtt töltött idő alatt, mi az, amin változtathatott volna, mi az, ami jó volt, vajon hogy érezte magát a lány. Az nem foglalkoztatta, hogy vajon a családja hogy érezte magát, mert egyszerű emberek: ha jól érzik magukat kedvesek, sokat mosolyognak és hangosan nevetnek. És ez pontosan így történt. Végül fél öt körül ájult bele az álom nélküli sötétségbe, hogy aztán nem sokkal később felriassza, ahogy a lány kisurran mellette. Megpróbált visszaaludni, csak még egy kicsit, de legfeljebb huszonötpercet forgolódhatott rögtönzött fekhelyén, míg úgy nem döntött, hogy akkor ideje felkelni. Arra nem számít, hogy Agatha még ott ül a konyhában. Úgy gondolta, hogy az anyja vagy a nagymamája kiengedte, hogy ne kelljen a kelleténél tovább náluk lennie, épp ezért kissé megtorpan az ajtóban. - Jó reggelt! Ez igazán... kedves tőle. - Tisztában van vele, hogy a lány hazudik neki, de csak azért, mert pontosan jól tudja, hogy a családja sosem főz neki kávét. Nem azért, mert nem szeretik, hanem mert annyira kiszámíthatatlan a napirendje általában, hogy néha még ő maga sem tudja, és a több órás hideg kávét nem szereti, pláne nem újramelegítve. De nem akarja lebuktatni Agathát, ezért bár lehet kissé sután, de igyekszik úgy kezelni ezt a dolgot, mintha igaz lenne. - Nem tudtam, hogy még itt vagy. Mármint örülök neki, csak, nem is tudom... azt hittem már elmentél. Tudtál aludni? Nem voltam túl hangos? - pislog félszegen a lányra. Ujjaival végig szánt kócos, göndör fürtjein, hátha valamelyest képes javítani az elfeküdt frizuráján., majd megkönnyebbülten fújja ki a levegőt, ahogy elhangzik, hogy nem horkolt. Amúgy sem szokása, de amekkora szerencsétlen, biztosan akkor kezdené el, amikor nem kellene. - Sajnálom, hogy rosszul alszol mostanában. Nekem az ilyen időszakaimban sokat segít, ha jógázom. Ellazítja a testet és segít kicsit lecsendesülni a gondolataimnak is. Ha gondolod, szívesen átdobok néhány videót. - Leül végre, hogy ne ácsorogjon ott a konyha közepén, mint egy rakás szerencsétlenség. Előtte kerül egy cukor és egy kis tej a kávéjába, mert bár nagyon szereti a koffein csodáját, de a feketekávétól egyenesen rosszul van. - Örülök ha így látod. Mármint, hogy kedvesek. Nehéz ezt megállapítani úgy, hogy, hát, érted, nekem a családom, szóval valahol muszáj is őket szeretnem, meg hát ebben nőttem fel, szóval én már úgy megszoktam. De igen, tudom hogy hangosak, mint nálunk mindenki. Ez sajnos genetikus - csóválja meg a fejét. Néha azt érzi, hogy ez a hév egyedül belőle hiányzik, és feketebáránykét kilóg a rokonságból, de aztán néha egy-egy eseményen képes annyira felszabadulni, hogy megmutassa, nem a postástól van. - Ugyan dehogy. A családom imád téged már most. Mivel okoztál volna mégis csalódást? - Egyszerűen csak nem is érti, hogy ezt miből gondolhatja Agatha. Muszáj inni a kávéjából, hogy visszafogja a felbugyogni készülő szavakat, amik bár végtelenül kedvesek lennének, de nem köszönné meg saját magának. Rossz ötletnek bizonyul, mert majdnem félrenyeli, amikor megosztja vele a lány, hogy az anyukája pletykált. Látványosan elvörösödik, ezt igazán nem akarta tudni. - Bezzeg ilyenkor jár a szája... - morogja maga elé. Ötlete sincs, hogy ezt hogyan menthetné meg anélkül, hogy ne csak még rosszabbul jöjjön ki a végén. - Igazából mindenkiről sokat mesélek, mert általában arról mesélek, hogy milyen napom volt, és hát érted, abban mindenki benne van, aki ott volt, szóval szerintem csak úgy értette, hogy sokat hallott már rólatok, nem csak rólad, csak most azért jött elő ezzel, mert te vagy itt, és nem más. - Majdnem sikerült. Majdnem. Visszavonulót fúj inkább, és igen közelről megszemléli a bögréje szélén elkenődött kávécseppeket. - Mikorra is jössz ma? - tereli el a témát, hátha úgy kevésbé lesznek kínosak a továbbiakban együtt töltött percek, és megúszhatja, hogy elpletykálják ezt a kis incidenst a munkahelyen. Mert biztos abban, hogy a lány bár azt mondja, hogy nem mondja el, úgyis elfogja. Mert az emberek már csak ilyenek.
Ez új. Őszintén szólva, már akkor megbántam a dolgot, mikor igent mondtam rá. Felix egyébként is egy késői ebédre hívott meg a családjához, ami már-már inkább vacsorának minősült, de aztán elég gyorsan este lett és menni akartam, a nagymamája azonban semmiképp sem akarta, hogy ilyen későn kóboroljak a városban, ahogy ő mondta. Mivel pedig a metróval is volt valami, végül beadtam a derekam. Felixet a saját szobájából kitúrták volna a nappali kanapéjára, hogy én tudjak az ő ágyában aludni, de aztán végül meggyőztem őket, hogy erre semmi szükség. Felixnek is felajánlottam, hogy alszom a padlón, elvégre mégiscsak az ő szobája, de ő ragaszkodott hozzá. Úgyhogy végül Felix ágyában hajtottam álomra a fejemet, hogy aztán reggel, mikor felébredjek jöjjek rá, hogy ez egy meglehetősen kellemetlen helyzet. Előző este fáradt voltam és nem akartam sétálni és buszozni a metró hiányában. Ahogy azonban felébredtem … rájöttem, hogy csak úgy nem léphetek le. Meg kell várjam, hogy Felix felkeljen. Elvégre én mégsem kelthetem fel. Nagyjából fejből tudom mindenki beosztását, így tudtam, hogy Felix csak délutánra megy, úgyhogy aludhat amíg csak akar. Egy ideig ébren feküdtem az ágyban, majd kiosontam. Találtam egy cetlit az asztalon az anyjától, hogy elvitte valahova az ikreket. Az apja gondolom dolgozni ment, a nagyanyjával pedig találkoztam, mielőtt elment volna a piacra. Nem győzött dicsérni, hogy milyen szép vagyok reggel is. Amit meg is köszöntem, de a tegnapi ruhámban, kócosan és fáradtan nem éreztem magam annyira annak. Mielőtt elment, főzött egy kávét nekem, azt forgattam a kezemben most is, ahogy a konyhában ülve vártam, hogy Felix felébredjen. - Jó reggelt! – köszöntem mosolyogva, ahogy megpillantottam őt feltűnni az ajtóban. – A mamád főzött kávét – hazudtam neki. A mamája csak nekem főzött kávét, aztán én főztem még egy adagot. De nem érezném magam túl jó vendégnek, ha ezt bevallanám. - A többiek nincsenek itt. Gondoltam megvárom, míg felkelsz te is. Nyugi, nem horkolták, én csak … nehezen alszom mostanában – vonom meg a vállamat. – A családod amúgy nagyon kedves. És hangos – teszem hozzá mosolyogva. Őszintén szólva, mikor Felix elhívott eléggé meglepődtem. Az első gondolatom az volt, hogy nemet mondjak, de … annyit beszélt összevissza, hogy kicsit megsajnáltam és úgy voltam vele, hogy végül is csak egy családi ebéd. Azt, hogy nem randi, többször is kiemelte, és úgy voltam vele, hogy egy randira remélhetőleg tényleg nem a családjához vinné először a kiszemeltjét, úgyhogy végül is nem láttam kivetnivalót a dologba. Ráadásul Felix mindig finom kajákat hoz be, úgyhogy …volt ebben némi önzés is. Arra viszont nem készültem fel, hogy a családja ennyire … olasz. - Remélem nem csalódtak bennem – mondtam, kortyolva a kávéból. Magamról túl sokat nem beszéltem, ami szerintem feltűnt nekik, de egy-két kellemetlen kérdésen túl nem vitték túlzásba az érdeklődést. - Az anyád azt mondta elég sokat mesélsz nekik rólam. Ne aggódj, nem mondom el senkinek se odabent. Reagan a végén még úgy érezné, hogy nem ő a kedvenc munkatársad – mosolyodtam el. Egyébként is ő az, aki szerencsétlen Felixet a legtöbbet találja meg. A szerető cseszegetés, azt hiszem Reagan valahogy így hívta ezt.
Kezdőlap
