Senki nem szereti elismerni, de fontos, hogy nézel ki. Fontos a megjelenésed, a kisugárzásod, hogy vonzónak tartanak-e az emberek. Kiváltképpen, ha nő vagy. Nőként a szépség és a siker nem csak kéz a kézben jár, de csak együtt értékelik igazán.
Szomorú, de mikor felmerült a kérdés, hogy boldog szeretne-e lenni, vagy inkább szép, Agatha is sokszor az utóbbi mellett döntött. Van egy olyan illúzió, miszerint a szép, vonzó, bájosan mosolygó sikeres nők, akik drága és szép ruhákban járnak és csak úgy körbe rajongják őket a férfiak, ők az igazán boldogok. Boldognak tűnnek és rendszerint boldognak is hiszik őket. Az emberek annak látnak amilyen vagy és mégis csak azt látják meg amit megakarnak látni.
Agathára soha életében nem mondták, hogy ronda lenne. Szép, bájos vagy különleges arcú volt, de sosem csúnya. Ha nem is mindig kellően vékony, de sosem kövér, vagy elhízott. A szülei korán belenevelték, hogy minden esetben legyen kecses, nőies, figyeljen a külsőségekre, mindig vonzza a figyelmet. A taníttatása mellett sportolni járatták, külön tanárokat is fogadtak mellé. A balettre esett a szülei választása, mondván, hogy azon keresztül fegyelmet, precizitást tanulom majd és megtanulja tűrni a fájdalmat. Miután hamar a pubertásba lépett, a balett már nem volt opció, az apja másik nagy szerelme azonban igen: a tenisz.
Agatha nem szereti, ha gyengének látják. A problémáit mindig is szerette maga megoldani, vagy ha ez nem is sikerült, azokon egyedül túltenni magát és eltitkolni a problémáit az őt figyelő szemek elől. Nem viseli jól, ha segítségre szorul és éppen emiatt nem is kér segítséget, ami a jelenlegi helyzetében sok problémát és kellemetlenséget okoz. Nehezen viseli, ha mások segítségére van utalva, akkor is, ha azt önzetlenül teszik, úgy érzi, hogy lekötelezettje lesz a másiknak, ami idegen érzés számára és mindig úgy nevelték, hogy ez a gyengeség jele.
Agatha mindig is népszerű volt, bár sosem azért, aki volt, hanem amilyen látták. Szépnek, sikeresnek, gazdagnak. Nem élt ezzel vissza mások kárára, legalábbis tudatosan sosem, de élvezte és szerette a helyzete adta előnyöket és természetesnek is vette. Könnyen ismerkedett, de sosem érezte szükségét, hogy túlzottan megismerje a másikat. Sosem voltak igazán jó barátnői, akikre minden körülmények közt számíthatott, de ő sem volt ott másoknak. Felszínes barátságokat ápolt és alkalmi kapcsolatokat keresett. Agatha sosem volt túl jó az érzelmei kifejezésében és megélésében, van benne valamiféle gát, ami miatt nehezére esik önfeledten boldognak lenni és megélni a pillanatokat. Érzelmileg távolságtartó, nehezen megközelíthető, de nem zord jellem, alapvetően kedves természetű, akivel könnyen meglehet találni a közös nevezőt, de nehezen tudja elengedni magát, ha úgy érzi, hogy érzelmileg is közelednek hozzá.
Időnként szégyelli magát, hogy mennyire fontosnak tartja, hogy az emberek megnézzék őt és vonzónak találják, amikor pedig ebben látja a megoldást a depresszív rossz kedvére, általában szégyent érez utána. Jól tudja, hogy nem mások véleményétől függ, mégis sokszor nehezére esik figyelmen kívül hagyni a többi embert, a róla alkotott gondolataikat, sokszor kapja magát azon, mintha megfelelési kényszere volna olyan embereket felé, akiket még csak nem is ismer, csupán a figyelmükre vágyik. Sokszor emlegeti magának, hogy nem olyan felszínes, mint amennyire sokszor annak érzi magát, de számít számára a külső és az első benyomás. Mivel nem igazán engedi magát érzelmileg senkihez és semmihez sem elég közel kerülni, így nehezére esik észre venni, ha valaki komolyan érdeklődik iránta. Nem könnyűvérű típus, de hajlamos a problémákra való megoldást az egyszerű, alkalmi kapcsolatokban látni, amik csak annyira vonják el a figyelmet a problémáiról, hogy ne kelljen újabbakkal foglalkoznia.
Precíz, rendezett lány, már-már kényszeres, aki imádja megtervezni a dolgokat és nehezen viseli, ha a dolgok nem az általa megálmodott mederben történnek. Szeret mindenre rendszert erőltetni, átláthatóvá tenni ezáltal a dolgokat. Percre pontosan kel, eszik, edz, óramű pontossággal érkezik a munkába és végzi a feladatait. Feljegyez magának mindent, főként mióta az „átlag élet” okozta mindennapi problémákkal kell szembesülnie, amelyekre korábban nem volt gondja. Szereti a szabályokat, de mint mindenkit, őt is vonzza a lehetőség, hogy véthessen ellenük, habár unszolni kell, hogy végül rá vegye magát. A szigorú szülői kontroll alól felszabadulva a hirtelen és végtelennek tűnő szabadság érzete meglehetősen furcsa számára, egyszerre mámorító és ijesztő.
Szeret panaszkodni és pletykálkodni, gyakran igyekszik humorral elütni a számára egyébként kényelmetlen, fájdalmas témákat és a másikra terelni a beszélgetést. Könnyű, jó társaság, de az esetek többségében tudat alatt is mindig úgy alakítja a beszélgetést, hogy a másikról derüljön ki több. Előfordul, hogy egyfajta védekező mechanizmus részeként előbb beszél, vagy cselekszik, mint gondolkodik és megbánt másokat, sokszor csak később veszi észre, hogy milyen mélyre is tud szúrni és, hogy bizonyos emberek komplexusokkal küzdenek, ha mellette vannak. Időnként túlzottan is elmélyül a saját bajába és nehezen veszi észre, hogy mások legalább ugyanannyi, ha nem több gonddal küzdenek az életben, mint ő.

-  Üdvözlöm Önöket – kezdtem bele, megtámaszkodva a pódium szélén, aminek a lapján az előre megírt szövegem volt. „Csak olvasd és légy elbűvölő”, ennyit mondott az anyám mielőtt felengedett volna. – Hálás vagyok, amiért pár percig nekem szentelik a figyelmüket. Rengeteg dolgot mondanék, de gyors és tömör leszek – tettem ígéretet, megigazítva az előttem lévő papírdarabot. Bátorság, ismételgetem magamban újra és újra. Csak tíz másodpercnyi eszelős bátorság. A tekintettemmel Hollyt kerestem, de nem találtam. Valahol itt van, tudom, hogy ma is dolgozik, de a világítás egyébként is elvakított, nem tudtam kiszúrni a vendégek között fel-alá járkáló pincérek közül. – A nevem Agatha Ross-Meyer, de az apámat egészen biztosan jobban ismerik.
Nevetéstől és helyesléstől visszhangzott a bálterem, megvilágították apámék asztalát is.
-  Arne Ross-Meyer. Egykori kiváló teniszjátékos, majd edző és üzletember. Ezeket mind jól tudják, ismerik őt. Én is azt hittem, hogy ismerem őt– megszorítottam a pódium szélét, mert éreztem, hogy remegni kezd a térdem. Tíz másodperc. Csak tíz. – Arne Ross-Meyer éveken át edzett játékosokat, akik szexuálisan zaklatták az alkalmazottakat, kiskorú diákokat és engem is. Tudott róluk és úgy döntött, hogy ezeknek a tetteknek nem lesz következménye – hallottam a zúgolódó morajt, a kiabálásokat, és tudtam, hogy már csak néhány másodpercem van, mielőtt anyám a vállamnál fogva megragad és arrébb húz a mikrofontól. Csak néhány szó, már csak ennyi van hátra.   Molesztált engem is.

-  Kér egy kis vizet? – kérdezi a nyomozó, miután helyet foglalt velem szemben.
Megráztam a fejem.
-  Akkor kezdjük – bólintott, kinyitva az előtte lévő dossziét, ahonnét elém tolt egy lefotózott szöveget. – Látta már?
A papírfecnire pillantottam, de nem reagáltam.
-  Állítólag a Fremont Post kapott egy névtelen levelet pár hete, amiben arról írtak, hogy az apjának tudomása volt arról, hogy több korábbi tanítványa is szexuálisan zaklatta az alkalmazottakat, több esetben kiskorúakat. Arról írnak, hogy az apja miként érte el, hogy az áldozatok hallgassanak. Továbbá említik a levélben, hogy van egy áldozat, aki a nevét felvállalva hajlandó lenne nyilatkozni. Ezt Ön küldte be a Fremont Post-nak?
Bólintottam. Azt hittem, hogy majd másnap másról sem lehet olvasni, mint apámról, de nem történt semmi. Tudtam, hogy az apám befolyásos, főként a környékünkön, de azt hittem, hogy egy helyi lap kapni fog az alkalmon, hogy nagy vadat ejthet. Vártam napokon át, hátha csak próbálják megerősíteni a leírtakat, figyeltem, hogy feltűnnek-e a házunk körül újságírók, de nem történt semmi. Aztán Walter, apám sofőrje elejtette, hogy néhány nappal ezelőtt elvitte apámat Fremont Post-hoz. Akkor már biztosan tudtam, hogy apám valahogy megvette, meggyőzte őket, hogy ne hozzák le. És ami még rosszabb, megtudta, hogy valaki tud az egészről.
-  Miért tett ilyet?
- Nem bírtam tovább. Reméltem, hogy ők majd … tesznek valamit.
-  Miért nem fordult a rendőrséghez?
-  Az apám jó kapcsolatban áll a rendőrkapitánnyal, több alkalommal is meghívta hozzánk.
-  Azt mondta, hogy több alkalmazottról van szó. Lea Bosko köztük van?
Lehunytam a szemem pár pillanatra. Az utóbbi pár napban már ezerszer válaszoltam magamnak erre a kérdésre. Bátor voltam, most ideje végig is csinálnom.
-  Nem, nem volt.
Ha már idáig eljöttem, nem fordulhatok vissza. A híd felén átmentem, innen már csak előre van. Tartozom ennyivel Leának és Hollynak is. Azt mondta, hogy a húga ezek után nem tudna tanúskodni és nem is akarja erre kényszeríteni. Csak azt szeretné, ha maga mögött tudná hagyni ezt az egészet. Megértettem. De nekem nem ment. Úgy éreztem, hogy valamit tennem kell, akkor is, ha ezzel felégetek minden hidat. Ennyivel tartozom. Nekik és magamnak is.
-  Mikor döntötte el, hogy ír a Fremont Post-nak? A többi említett áldozat tudott erről?
-  Igen, beszéltem velük. A többségüket elég jól ismertem. Aki azt mondta, hogy hajlandó lenne felvállalni, annak elmondtam, hogy mit szeretnék tenni.
-  És aki nemet mondott?
-  Nem volt olyan – hazudom, mire a nyomozó sóhajt egy mélyet. Nem eskü előtt vallok, nem is kihallgatnak, de ha majd a bíróságig jutna ez az egész… nem akarom, hogy nyoma maradjon annak, hogy voltak, akiket nem neveztem meg.
-  Honnan szerzett tudomást ez egészről? Honnan tudta, hogy az apja ilyet tett?
-  Tudtam, hogy képes ilyenre – pillantottam fel a férfire az asztalról, amit eddig bámultam. – Volt versenyző, aki engem is … szóltam róla neki. De nem történt semmi. Azt mondta, próbáljak meg kevésbé … kihívó lenni.
Éreztem, hogy kezdek feszülté válni, úgyhogy próbáltam valami megnyugtatóba kapaszkodni. Éveken keresztül hittem azt, hogy túlreagáltam. Elvetettem a sulykot, hibáztam és félreérthető jeleket adtam. Mikor megtudtam Hollytól, hogy mi történt Leával, aztán utána járva, hogy mi történt másokkal is, úgy éreztem, hogy becsaptak, elárultak. Hirtelen értelmet nyert rengeteg minden.
-  Csakhogy tisztázzuk. Ezek komoly vádak. Ha hamisan vádolja az apját ezekkel a tettekkel az tudja mit von majd maga után. Csak olyat mondjon, ami igaz és amiben biztos. Értette?
-  Molesztálta Önt az apja?
Már csak néhány másodperc. Vettem egy mély levegőt. Innen már nincs visszaút. Nem vagyok benne biztos, hogy amit teszek az jó-e, de tudom, hogy helyes. Úgy viselkedtünk a klubban, mintha minden tökéletes lenne, nem vettem észre semmit sem ezekből és még akkor sem foglalkoztam vele igazán, mikor velem történt. Azt hittem, hogy egyszeri eset, hogy csak velem történt meg? Utólag visszatekintve nem értem, hogy lehettem ennyire vak mindenre. Ami viszont Leával történt, az nem maradhat annyiban. Apám nemcsak elsimította, hogy a lányát és több alkalmazottat, diákot zaklattak a versenyzői, barátai, akik idejöttek a klubba. Leával ő maga erőszakoskodott, ami miatt az a szegény lán megpróbált véget vetni az életének. Ha pedig ő nem akarja elmondani, muszáj nekem megtennem. Ennyivel tartozom. Ha nem is hoz helyre semmit, de muszáj, hogy legyenek következmények.
-  Igen.


-  Miért nem szóltál, hogy több pénz kéne? Adtam volna kölcsönbe – sóhajt fel Jim, miután végig hallgatta a monológomat arról, miért nincs egy vasam se.
A Kaliforniában történtek után hamar világossá vált, hogy el kell mennem. Apámat letartóztatták, de óvadékkal kiengedték a tárgyalásig. Akkor én már nem voltam otthon, mikor hazajött a börtönből, Hollyéknál húztam meg magam a tárgyalásig, de aztán ők is elköltöztek. Hollyt a rendőrség kikérdezte, de mivel Lea csak azért került szóba, mint áldozat, mert megpróbált végezni magával, így elég volt hazudnia, hogy nem ezek miatt próbálta meg. Így elutazhattak anélkül, hogy vissza kellett volna nézniük. Nem kérdeztem hová mennek, ők pedig nem mondták, csak elköszöntünk. Pár hónapra előre fizették ki az albérletüket, így a tárgyalás végig megtudtam húzni magam.
Azt hittem, hogy valami változást fog majd eredményezni az, amit tettem. Végül nem történt semmi. Apámmal szemben az én szavam állt csak, az áldozatok többsége végül inkább úgy döntött, hogy nem akar részt venni az egészben, így nem nagyon maradt semmim sem ellene. Végül peren kívül megegyeztünk. A végrendeletéből ezzel kizárhatott, az eddigi támogatását megvonta, így az egyetemet nem tudtam befejezni. A megegyezés szerint többet nem beszélhetek az ügyről sehol, főként nem nyilvánosan, továbbá nem léphetek be a klub területére. Ezek mellett még egy sor kitétel volt azt illetően, hogyan nem lehet közöm mostantól a családomhoz. Nem nyilatkozhatok róluk nyilvánosan, elismerem a tőlem megvont anyagiakat és minden a nevem lévő minden tulajdonjogot átadtam. Autót, üzletrészt, mindent, amit apám az évek alatt nekem adott, vagy az én nevemre íratott. Mivel neki is érdeke volt, hogy az egész ügy gyorsan lezáruljon és minimalizálja a jó hírét és ezáltal az üzleti érdekeit ért kárt, egy egyszeri, nagyobb összeget nekem adott, mint a „hallgatásom” jeleként.
Mikor azt kérdezte a mediáció végén megkérdezte tőlem, hogy megérte-e ez az egész, szívesen az arcába vágtam volna, hogy minden perce megérte, de őszintén szólva, kilépve a bíróság épületéből úgy éreztem magam, mint addig soha: egyedül.
-  Tudod, hogy nem keresek annyit, hogy valaha is vissza tudjam adni – rázom meg a fejemet mosolyogva.
Úgy döntöttem, hogy a lehető legtávolabb próbálok meg új életet kezdeni a magam erejéből. New Yorkba repültem és kivettem egy meglehetősen kicsi és olcsó albérletet. Az apámmal kötött megegyezésből származó pénz elég volt, hogy egy szűkös élet alapjait lefektessem. Sokszor fogott el a viszolygás miatta, de rá kellett jönnöm, hogy még mindig jobb utálni magam, mint megfagyni az utcán. Mivel az egyetemet nem tudtam befejezni, jelentkeztem újra New Yorkban és szerencsére ösztöndíjjal felvettek, de így sem úszhattam meg, hogy munkát keresek. Pár rossz tapasztalattal a hátam mögött döntöttem úgy, hogy szerencsét próbálok a Woodhavenben, mikor megláttam a hirdetésüket.
Mikor elkezdtem itt dolgozni, először tartottam Jimtől. Ő tipikusan a „zord külső, érző szívet takar” eset. Nem hazudok, megfordult a fejemben, hogy kérek tőle pénzt, de gyorsan el is hessegettem az ötletet. Ő a főnököm és épp elég gáznak érzem megkérni, hogy hadd lakjak el pár hetet a bár feletti dolgozó szobában. Ha kértem volna, biztos ad, de nem szerettem volna visszaélni a jóindulatával.
-  Akkor kaphattál volna több műszakot. Ha segítség kell legközelebb, szólj, oké? Törődünk a sajátjainkkal. Persze, hogy el lehetsz itt, kulcsod úgy is van már.
Pár hete adott egyet az irodájához, mikor kidőlt betegség miatt és kellett némi segítség az adminisztrációban és a számlák rendberakásával, hogy időben eljusson a könyvelőhöz minden. Őszintén szólva, gőzöm sincsen, hogy kinek lehet még kulcsa az irodájához, de az se lepne meg, ha mindenkinek lenne. Jim meglehetősen közvetlen fickó és furán bizalmaskodó is. Az elején furcsállottam ezt, de aztán kiderült, hogy tényleg nagyon ért az emberekhez és kevésből is megtudja állapítani, ha valaki problémás és nem éri meg a fáradságot.
-  Köszi, hálás vagyok nagyon érte. Szinte csak aludni fogok feljárni, esküszöm! Már beszéltem Justinnal is, átveszem tőle az esti takarítást, ha már úgy is én maradok utoljára. Komolyan, nagyon hálás vagyok és tényleg csak addig, amíg nem találok valamit.


-  Szóval…
-  Segítenél? – vágok közbe, remélve, hogy nem mondott semmi többet annál az egyszónál, ami eljutott hozzám, mert nem figyeltem rá.
Figyelem, ahogy arrébb rakja a dobozt, amit már leszámoltam újra. A megrendelőlapon tételenként részletezett mennyiségeket futom át a felsoroltak szerint. A többiek, Justinnal együtt alighanem hülyeségnek tartják, hogy kétszer is végig számolom mindig, de szeretek pontos lenni. Valószínűleg ezért is én csinálom. Nem a munka legizgalmasabb része, de szeretek adminisztrálni.
– Azokat ott átszámoltad? – bökök a kezemben tartott toll végével az egyik doboz toronyra.
-  Nagyjából.
-  Nagyjából? – kérdezem megrökönyödve.
-  Vagyis igen, meg vannak – pontosított Justin, de már túl későn.
-  Mi van bennük? – kérdezem oldalra biccentve a fejem.
Justin arcát elnézve szinte látom megjelenni a feje mellett a „loading” csíkot, ami nagyjából úgy 30%-nál megtorpanhat, mert bár nem ismerjük olyan nagyon egymást, de a nyakamat teszem rá, hogy még csak egyszer sem számolta át a dobozok tartalmát. Emlékszem, hogy még milyen volt a legújabbnak lenni itt, bár Justin ahhoz képest is sokat kap, főleg Reagantől. Viszont lelkiismeretes, ha nem is túl ügyes. Ráadásul végtelenül szerencsés.
-  Ha kitalálod, ma este takarítok én helyetted – teszem hozzá, hogy kicsit legalább motiváljam abban, hogy valami nagyjából helyes választ tudjon adni.
-  Azt hittem te takarítasz amúgy is. Mármint nem úgy értem, hogy neked kéne, csakhogy mostanában mindig te takarítottál, mert …
Justin hirtelen elnémul, én pedig csak még inkább oldalra biccentve a fejem várom, hogy mégis mit tud majd ebből kihozni.
-  Tudod, itt laktál. Átmenetileg.
Igen, nagyjából két és fél hétig a Woodhaven felső emeletén lévő kanapét nevezhettem az otthonomnak. Mint kiderült, én és a főbérlőm meglehetősen eltérően értelmeztük a „ne aggódj, majd megfogom adni” ígéretet. Szerencsére Jim kisegített.
Ezek a legproduktívabb éveid, szokták mondani a 20 és 30 közötti röpke tíz évre. Ebből a felét már letudtam és ha ez igaz, nem vagyok benne biztos, hogy van értelme bármit is kezdenem magammal harmincon túl.
-  Örömmel jelentem, hogy a hajléktalan korszakomnak ezennel vége – mosolyogtam Justinra. – Reagan felajánlotta, hogy beköltözhetek hozzájuk.
-  Az… szuper, de tudod, akár beköltözhettél volna hozzám is. Valahogy biztos … találok neked is helyet. Addig … kiköltöztettem volna a szüleim.
-  Ez szinte megható, de hidd el, nem túl hálás dolog velem együtt élni – mosolyogtam Justinra. – Amúgy sem akartam senki terhére lenni. De már kicsit kezdett kényelmetlen lenni a fenti kanapé, úgyhogy … szükség törvényt bont – vontam meg a vállam. – Úgyhogy a ma esti a műszak már a tiéd.
-  Akkor … sültkrumpli? – hangzik el a tipp.
-  Ezt most kérdezed vagy mondod?
-  Mondom? Vagyis mondom – bólint Justin egy fokkal magabiztosabban. – Azt hiszem.
-  Nem rossz tipp, de… nem nyert. Hamburger zsemle. Elvileg dobozonként tizenöt csomag.
-  Számoltál már el bármit is életed során? – kérdezi Justin felsóhajtva. – Kétlem. Szóval biztos elsőre is jól számoltad, minek még egyszer?
-  A bizalom jó dolog, de az ellenőrzés még jobb. Tudod ki mondta?
-  Taylor Swift? – hangzik el a komolyságot nélkülöző újabb tipp.
-  Lenin.
-  Miért tudsz idézni Lenintől? Ez nem …
-  Normális? – fejezem be a megkezdett mondatát, miközben a dobozhoz lépek, hogy elkezdjem átszámolni, mert érzékelem, hogy Justin nem lesz nagy segítségemre.
-  Átlagos. Ez nem átlagos. Vagyis ez különleges, ami egy bók.
-  Rendkívül kifinomult bók   mosolyodom el, miközben számolok. – Oké, ez meg van.
-  Én mondtam. Megbízok benned – vonta meg a vállát Justin vigyorogva, ahogy rátámaszkodott a dobozra. – Na és mi a helyzet azzal a sráccal? Logan volt a neve talán?
Felhúzott szemöldökkel fordulok felé, mert egyrészt nem igen értem honnan jön a kérdés, másrészt pedig fogalmam sincs ki lehet az, akire gondol.
-  Tudod, a srác, akivel múltkor egy csomót beszéltél. Csak azért kérdezem, mert a múltkor elég nagy szemetet hagyott maga után és ha sokat jár majd ide, akkor meg kéne kérned, hogy …
-  Nem hinném, hogy sokat fog járni ide. Legalábbis miattam aligha. Nem volt semmi komoly.
-  Aha, tudom hogy megy ez.
Csak lopva pillantok rá hátra, így sikerül nem előtte elmosolyodnom. Nem, mintha olyan sokat tudnék róla, de az feltűnt, hogy egyedül jön és egyedül megy, a legtöbbet a telefonján pedig a barátaival vagy a testvérével beszél.
- Folytatnád? – pillantok rá, átnyújtva felé a megrendelőlapot. – Mármint tényleg folytasd. Ez itt ki van szakadva. Telefonálok a szállítónak, hogy vagy módosítja a számlát, vagy kicseréli – mondom, miközben lefotózom a sérült árukat. – Csak rendesen számold át, oké?
- Persze, de úgy is átszámolod majd harmadjára, hogy ellenőrizz, Leninesen. Mármint, nem te vagy olyan, mint Lenin, hanem …
-  Csak számolj, oké? – mosolygok még rá vissza az ajtóból.


-  Felejtsd el – rázta meg a fejét Booth nyomozó, az első néhány szó után, amit hozzá intézett a személyügyis nő, aki felkísért az irodájába. – Van elég bajom így is.
-  Akkor számolj plusz eggyel. Ez alól nem húzod ki magad – mosolygott rá negédesen a nő, de kiérződött, hogy élvezi a helyzetet. Booth nyomozó tehát nem túl közkedvelt az épületen belül.
-  Majd azt mondom, hogy kikezdett velem és kénytelen leszel átrakni máshoz – vonta meg a vállát a férfi.
-  Egy középkorú férfi, aki amiatt panaszkodik, hogy egy fiatal vonzó nő megkörnyékezte? Biztos sokan együtt éreznének azzal, hogy milyen nehéz lehet neked – színlelt együtt érzést a nő, de érezhető volt a gúny minden kimondott szóban.
-  Akkor majd azt mondom, hogy én kezdtem ki vele.
-  Bocsi, de én is itt vagyok – szólok közbe, mert már úgy éreztem, hogy egyre kínosabb, ha nem mondok semmit.
-  Szerintem már csak egy életed maradt Booth, úgyhogy nem ártana megbecsülnöd – ad tanácsot a férfinak fejcsóválva a nő, majd felém pillantott. – Őszinte részvétem drágám, de azért remélem jól fogod érezni magad!
A Booth nevű férfi valamit még mondani akart, de olyan gyorsan fordított hátat a nő, hogy inkább megtartotta a mondandóját. Egy pár pillanatig mindketten utána pislogtunk, míg végül a férfi felsóhajtva intett, hogy foglaljak helyet vele szemben.
-  Szóval, ki vagy?
-  Agatha Ross-Meyer – nyújtottam a kezem az asztal felett, amit kissé tétovázva, de végül megrázott. – Az egyetemen azt mondták, hogy van  lehetőség gyakornoki program keretében a rendőrséghez is jönni. Oknyomozó újságíró szeretnék lenni. Gondoltam, hogy ha láthatnám, hogy dolgoznak itt, ha belefolyhatnék a munkába, az segíthet benne. Nem írok le semmit sem, csak ha jóváhagyja maga, a rendőrségi kapcsolattartó és az egyetem.
-  Szóval minden egyes nap itt leszel?
-  Nem, van munkám. Pultos vagyok, illetve pincérnő. De tudom rugalmasan kezelni a beosztásom, úgyhogy…
-  Pultos? – vág közbe, elismerően bólintva. – Ez kellett volna legyen rögtön a bemutatkozód. Hol dolgozol?
-  A Woodhaven House-ban.
-  Ismerem, de nem voltam még ott. Rendben, figyelj  kezdett bele, előre dőlve az asztalra. – Ha jót akarsz magadnak, átkéred magad máshova. Itt nem lesznek olyanok, mint a filmekben, oké? A gyilkosságok nagy része egyszerű. A férj tette. Ha nincs férj, akkor a szerető. Ha valami komplikált és érdekes, lenyúlják a szövetségiek. De semmi jó nincs a komplikált és érdekes ügyekben.
-  Kösz a tanácsot, de … azt hiszem maradok – ráztam meg a fejem mosolyogva. Elég sokat kellett küzdenem azért, hogy én kerüljek be ide, úgyhogy eszemben sincs ezt feladni. – Ha most épp nincs semmi …   kezdek bele, ahogy körbe nézek az irodájában. Egy alapos rendrakás és takarítás ráférne a helyre mondjuk kezdetnek.   … akkor elmegyek, de hívjon, rendben? Ha nem hív, holnap bejövök. Nem akarok a terhére lenni, de nem akarom, hogy ez az egész értelmetlen legyen.
-  Jobb ötletem van – mondta, rágyújtva egy cigarettára. -  Holnap a Woodhavenben kezdek. Ha jó pultos is vagy, beszélhetünk.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Hűha! Hát nem semmi egy történetet hoztál el nekünk. El kell mondanom, hogy nagyon gyorsan megragadtad a figyelmem, mindenképpen élvezhetően és egyben izgalmasan adtad át a sztorit.  
Agatha valójában egy rettentően bátor fiatal hölgy, akinek az ereje mindenképpen figyelemreméltó. A saját apja ellen menni, aki ráadásul még befolyásos ember is... hihetetlenül bátor dolog ez. És bár sikerült kimosni magát belőle, de hidd el, hogy mégis megérte megtenni és igenis légy büszke magadra. Kiálltál magadért és másokért is! Aztán ahelyett, hogy elbújtál volna a csigaházban, te tovább mentél és sikeresen a saját lábadra álltál, ezzel bebizonyítva magadnak és egyben az egész világnak, hogy rohadtul nincs szükséged apádra és a pénzére. Lehet, hogy nem volt egyszerű és talán lesznek még bonyodalmak, de a nehezén már túl vagy. Ami pedig a legfontosabb, hogy már egyedül sem vagy. Hiszen új barátokra tettél szert, akik pedig minden bizonnyal melletted fognak állni akármi is történjen.  
Nagyon tetszett a karakterlapod és egyben a karaktered maga, hiszen Agatha egy nagyon különleges hölgyemény, egy nagyon különleges jellemmel megáldva, így hát nem is húzom tovább az idődet, szabadon engedlek, menj költözz be a csajokhoz. Aztán jók legyetek!

Színt és rangot majd valamelyik csodás admin ad neked, addig is nyugodtan foglalózz és irány a játéktér!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!