Már régóta az egyik legfontosabb célomnak tűztem ki, hogy meg tudjam értetni a férjemmel, miért ő a legfontosabb számomra. Tudom, hogy gyakran aggódik miattam, hogy azt hiszi, ő nem elég nekem, hogy úgy gondolja, az élet, amit közösen ki tudtunk alakítani, kevesebb, mint amit megérdemelnék. Szeretném, ha egyszer végre elhinné nekem: nincs semmi más, amit szeretnék, mert ahogy ő is mondta, az otthon számomra ott van, ahol ő van, a szó minden értelmében.
Lehet, hogy sokszor nehéz, amikor távol van, és igen, előfordul, hogy szinte halálra aggódom magam miatta, főleg, ha olyan helyekre küldik őket. Emlékszem azokra a bevetésekre, amikor lényegében a frontra vitték őket, vagy valami olyan speciális feladatot kaptak, ami miatt napokig nem hallottam felőle; olyankor mindig majd' megőrültem, de a pillanat, amikor végre jelentkezni tudott és én meghallhattam a hangját, mindent felülírt. Ameddig jól van, ameddig tudom, hogy nem esett baja, addig bármit kibírok. Nekem csak az a lényeg, hogy mindig hazajöjjön hozzám, és hiszem, hogy ezt egyszer majd vele is megértetem.
Most is, ahogyan végre hazaérve belekezdünk kettőnk szokásos játékába, egyszerűen nem is tudnék gondolni sem másra, nemhogy vágyni. Csak őt látom és csak őt akarom; talán nem is véletlen, hogy a szexuális életünk egészségesebb, mint az átlag házaspároké. Ebben valószínűleg segít is a sok távollét, hiszen ilyenkor mindig alaposan kiéhezünk egymásra... bár, őszintén szólva nem látok magam előtt olyan valóságot, ahol valaha is rá tudnék unni, vagy tudnám néha ne kívánni.
Beleveszek a csókba, minden egyes érintését, harapását és finom szívását halk sóhajokkal élvezem ki, miközben az ujjaim a hajába marnak, hogy a lehető legközelebb tarthassam magamhoz. Megmutatom neki az ajándékát, amíg még eszemnél vagyok, és szinte beleborzongok abba, ahogy az ajkaimra morogja a becézésemet. Megvillannak a szemeim a kérdése sugallta kis játék gondolatára, a vérem pedig még jobban felpezsdül és felforrósodik.
Tudom, hogy borzasztóan kíván engem, hiszen ismerem és látom rajta ennek minden jelét, ráadásul én is ugyanígy érzek, mégis úgy döntök, hogy egy kicsit játszok vele. Így a saját türelmemet is próbára teszem, de tudom, hogy a végén minden másodperc meg fogja érni. Megnyalom az ajkaimat, vágytól csillogó szemeimet az övéibe fúrom, aztán kihúzom a kezét a felsőm alól és egy lépéssel hátrébb tolom magamtól.
- Kezdj el levetkőzni - szólalok meg kissé már rekedt, vontatott hangon. - Lassan, hogy ki tudjam élvezni. Minden ruhadarabért cserébe én is leveszek egyet - egészítem ki az utasítást.
Halkan zihálva figyelem őt, szemeim éhesen követik minden mozdulatát, és amennyire akarom már őt, akkor sem szólok rá, ha az ujjai esetleg fürgébben gombolják végig a gyakorló kabátját, mint ahogy mondtam neki. Az alku persze alku, így amint a kabát a földön landol, a szemeibe nézve fogom meg a felsőm alját, majd egy lassú mozdulattal áthúzom a fejemen, hogy ne csak érezhesse, hanem láthassa is az új, vörösszínű szett szexis, csipkével díszített melltartó részét. Ha oda akarna jönni hozzám, egy játékos a-a! felszólítással figyelmeztetem, feltartva a mutatóujjam is, és várok. Amikor ő is elkezdi kihúzni a pólója alját a nadrág derekából, újra meg kell nyalnom az ajkaimat, amik már kiszáradtak a vágytól és a csókja hiányától, és leplezetlen élvezettel nézem végig, ahogy meg is szabadul tőle. Egy kicsit el is időzik rajta a tekintetem, az ujjaim szinte viszketnek, hogy megérintsem a meztelen bőrét, de még tudok magamra annyi nyugalmat erőltetni, hogy betartsam az egyezség rám eső részét.
Szándékosan elnyújtott mozdulatokkal bontom ki a farmerom gombjait, aztán vontatottan tolom le az anyagot a lábaimon, odafigyelve, hogy neki mindig jó rálátása legyen a lényeges dolgokra. Lassan egyenesedem csak fel, és bár hagyok neki egy kis időt, hogy befogadhassa a látványt - hiszen már csak a vörös csipkeszett van rajtam -, mivel én a magam részéről kész vagyok, nem húzom tovább az időt. Már csak azért sem, mert olyan értelemben is kész vagyok, hogy szerintem nem is bírnám tovább épp ésszel ezt a lépésnyi távolságot.
- Gyere ide! - kérem szinte dorombolva. Amint megteszi, nem fogom tovább vissza magam: a kezeim ugyanolyan éhséggel tapadnak forró bőrére, mint ahogy az ajkaim kapnak az övéért. Úgy csókolom, mintha napok óta szomjaznék és az ő csókja lenne a gyógyír, miközben a kezeim térképet rajzolnak a teste minden egyes milliméteréről. Telhetetlen vagyok, ezért is hagyom elvadulni a csókot, hol finom, hol éhesebb harapásokkal tarkítva, szinte már most levegőért kapkodva. Egyik kezem ujjai beletúrnak a hajába, a másikkal pedig olyan közel húzom magamhoz, mintha nem lennék már így is szinte beépítve a fal és a teste közé.
Bal lábam a teste mellé húzom, a csípőm mozdításával, halkan a csókba nyögve élvezem ki, mennyire kíván engem, ha pedig érti a célzást és az ölébe emel, kezem-lábam köré kulcsolom.
- Vigyél a szobánkba - mormolom az ajkaira a következő utasítást. Nem mintha út közben nyugtot hagynék neki: hol az ajkait, hol a nyakát csókolom, gazdagítom finom harapásokkal. A hálóba érve megvárom, hogy az ágyra dob-e le, vagy már előtte, de a végkifejlet ettől ugyanaz lesz: az ágy szélére helyezkedek, a térdeimre, és őt figyelve kezdem bontogatni az övét. Ha már önhibáján kívül kimaradt, mert rajtam eggyel kevesebb réteg volt.

Máig emlékszem az első találkozásunkra. A tömegből kivehető szőke tincsekre, a nevetésére, a mosolyára, ahogy először rámnézett. Mindig is magabiztos voltam, tudtam, hogy mit akarok és azért tűzön vízen át megküzdöttem, hogy az enyém lehessen, de ő nem volt könnyű falat. Hetekig beszélgettünk, mire végre elvihettem randizni, ugyanis pont olyan szakaszában volt az életének, hogy nem keresett maga mellé senkit, amit én próbáltam tiszteletben is tartani. Moziba mentünk, valami gejl romkomot adhattak, amit az elejétől a végéig figyelmen kívül hagytunk és inkább egymással susmorogtunk a leghátsó sorban, néha elhalkulva egy-egy rosszalló pillantásra. Azonnal klikkeltünk, ő meg én, értettük egymást, ugyanúgy gondolkodtunk, így hamar feloldódtunk egymás mellett. Imádtam a humorát, faltam a szavait, minden egyes véleménye szó szerint megegyezett az enyémmel, így annyira gördülékeny volt köztünk a kommunikáció, hogy egyikünk számára sem volt kérdéses a találka végére, hogy még lesz jövőnk egymással. Nyár volt, így több, mint 3 hónapig otthon voltam, nem szólítottak a seregtől, nem kellett azon rágódnom, mikor kell csomagolnom. Sok ideig nem mondtam el neki, mivel is dolgozok pontosan és ez milyen áldozatokat követel, csak akkor közöltem vele a tényeket, amikor már én is éreztem, hogy ez valami sokkal komolyabb lesz, mint amit eddigi életemben átéltem másokkal. Sokat töprengtünk akkor, mi is legyen velünk, az ész azt diktálta volna, hogy búcsúzzunk, ám a szív nyert, mi pedig azóta is egymáséi vagyunk, már közel 4 éve, ebből 2 éve házastársakként.
Nem változtunk semmit, voltak nehézségeink, mélypontok és csúcsok egyaránt, de ilyen egy kapcsolat, hullámvasút, amit élvezni kell. Tudni azt, hogy minden rossz után jön valami jó, tudni, hogy minden konfliktus ideiglenes, tudni, hogy az élet bár közbe szeretne szólni, azon lenni, hogy ez ne történhessen meg.
Úgy gondolom, mi jól bírjuk a gyűrődést. Kölcsönösen türelmesek és toleránsak vagyunk egymással, figyelembe vesszük a helyzetünket és a vele járó problémákat, épp ezért tudunk hatékonyan megküzdeni velük. Ám ahogy az ember öregszik és 29 éves kölyök helyett már 33 évesen áll a másik mellett, az igények is változnak. Ellie lassan 29 éves lesz, a nőknél ez az a kor, amikor átértékelik az életük minden mozzanatát és szeretnének új fejezetet nyitni, ugyanis a 30-as szám rémisztő mivoltával valahogyan meg kell küzdeniük. Mit tesz ilyenkor a legtöbb ember, amikor évtizedet vált? Családot alapít, gyermekeket hoz a világra, hogy azok eltereljék a gondolatait az öregedésről. Eleve tudom azt, mert én is elég babavárót hallgattam végig, hogy a feleségemet mással sem traktálják, csak azzal, hogy ideje lenne már szülnie, ugyanis a harmincas években egyre nagyobb az esélye a veszélyeztetett terhességnek. A szüleim minden egyes alkalommal megkérdezik, mikor lesz poronty a háznál és biztos vagyok benne, hogy ez nála is ugyanígy történik, csak nem szeretné mondani nekem.
Nem tervezek örökké ebben a munkában ragadni, távol álljon tőlem, hogy ellehetetlenítsem magamat és a nejemet is egy boldog, idilli élettől, de 35 éves korom előtt nem szeretnék nyugdíjazódni. Azután az összegyűjtött pénzből megveszek magunknak egy nagyobb, kényelmesebb házat, én pedig elmegyek a közszolgálati egyetemre professzornak, hogy már csak elméletben oktassam a tudást a jövő nemzedékének. Onnantól kezdve minden helyre állhat, minden rendben lehet, idilli család lehetünk hárman, négyen vagy öten, ez már a jövő zenéje. De most, a jelenlegi szituációban, ez elképzelhetetlen. Már csak 2 év Ellie, csak ennyit bírjunk ki, utána ígérem, hogy megadok neked mindent amire csak vágysz.
Ahogy álltunk ott, a folyosó két szegletében, édes macska-egér játékot imitálva, éreztem, hogy a mozdulataim elkezdenek ösztönössé válni. Szépen, nyugodt léptekkel közelítettem meg a prédámat, aki láthatóan örült a vadászatnak. Mikor közelebb merészkedtem, hamar fordult a kocka, a feleségem pikpakk vette át az irányítást, amit értékelve még tüzesebbé tettem kettőnk ajkainak csatáját, néha megharapva és megszívva a telt szájának alsó részét. Szorosan öleltem őt magamhoz, hangulatom váltakozott mocsok és romantika, gyengédség és durvaság között. Ahogy a kezeimet vezeti, már hangosan zilálok, tettetni sem szeretném, hogy nem kívánom őt rettenetesen, így hangos lélegzetvételek közepette hatalmasat nyelek, ahogy megérzem a csipkét a felsője alatt.
- Bébi.. - morgok vágyakozóan centikre a szájától, mély levegőt véve. Sokszor sokféle stílusban mozogtunk, ha szexről volt szó, most alázatossá váltam a kedvéért, ő pedig azt kérhetett tőlem amit csak szeretett volna, elvégre az a dolgom, hogy a nejem kegyeit lessem és kielégítsem minden vágyát, ezt pedig ma este mindenképp meg fogja kapni tőlem. A nadrág már szorult az ágyékomnál, így kissé kényelmetlenül magasodtam felé, ahogy próbáltam visszafogni magamat a kedvéért. - .. mit tegyek, hogy ne csak érezzem? - suttogtam neki, szinte könyörögve az utasításáért, miközben ujjaimmal tovább cirógattam domborulatát az anyagon keresztül.

Lye büszke vigyora az én mosolyomat is még szélesebbre varázsolta, bár azt hiszem, ez a bárgyú kifejezés most - jó szokásához híven - napokra, vagy talán hetekre az arcomra fog ragadni. Mindig ez van, amikor hazaér, annyira boldog vagyok, hogy madarat lehetne velem fogatni, és mintha a rózsaszín felhő is mindig újrateremne körénk. Vagy az is lehet, hogy soha nem is múlt el. A dicséretétől elönt a büszkeség, és nem is múlik el, talán csak egy kicsit hozzáadódik valami keserédes érzés, amikor Coopert a fiunknak, engem pedig anyukának nevezi. Nem érint rosszul, hiszen ez egyébként egyfajta megszokássá is vált köztünk, amióta Cooper a családunk részévé vált, csak most mintha... Nem is tudom, mi történik. Nem tudom, miért néztem meg annyira azt a családot is a bázison. Hiszen megbeszéltük már az elején ezt a kérdést, és én is mindig tartottam magam hozzá, mert megértettem Lye szempontjait. Soha nem hoztam fel és nem is erőltetnék olyasmit, amit nem szeretne. Épp csak... néha nehéz, amikor a babaváró bulin mindenki megjegyzi, hogy most már ti jöttök, tudva, hogy ez ki tudja, mikor fog eljönni, ha eljön egyáltalán.
Mégis, most is odafigyelek, hogy ne üljön ki semmi az arcomra. Nem szeretném, ha Lye rosszul érezné magát valami miatt, amiben egyébként is közösen egyeztünk meg annak idején. Ettől még egy fikarcnyit sem szeretem őt kevésbé, és ez a legfontosabb, nem igaz? Minden más ráér, mindenre lehet találni más megoldást, de ő pótolhatatlan.
- Még szép! - felelem hát mosolyogva. - De mindent a maga idejében - teszem hozzá egy kis mosollyal, és bár gondolhatná, hogy ezzel csak az előbb megkorduló gyomrára célzok, de azért ahogy rápillantok, tudom: ki fogja olvasni a szememből a huncut csillogást is. Ismerem már, tudom, hogy nem csak egyfajta étvágya van, főleg ilyenkor, és ő is tudja, hogy nekem meg eszemben sincs panaszkodni. Három hosszú hónap az nekem is három hosszú hónap!
Már csak ezért is terelem a témát inkább egy másik jó hírre, arra, amit nem telefonon akartam megosztani vele, és látva, mennyire örül nekem és milyen büszke rám, nagyon örülök, hogy nem ott tettem. Egyébként is izgatott és boldog vagyok, de az ő örömre és büszkesége ezt is egy magasabb szintre emeli. Már megint szinte fáj az arcom a vigyorgástól, boldogan törleszkedek a simogató kezéhez és készséggel hajolok közelebb, amikor magához húz, hogy kényelmesebben a homlokomra tudjon csókolni. Látva a szemeiben tükröződő végtelen örömöt, a bizalmát, azt, hogy mennyire hisz bennem, én már meg is feledkezem minden másról, ami az előbb még eszemben volt. Tényleg csak ez számít. Csak Ő.
- Nagyon remélem, hogy ők is így gondolják majd - kuncogok egy kicsit, aztán a kezeim közé veszem a simogató kezét, hogy újabb ragaszkodó puszit tudjak nyomni rá. Nem is engedem el, egyszerűen mindennemű fizikai érintést szomjazok most - és még fogok is az elkövetkezendő hetekben, ilyenkor a szokásosnál is nehezebben tudna levakarni magáról, ha akarna -, és talán a felhőtlen boldogságom az, ami kimondatja velem a következő szavakat is.
Érzem, hogyan rándulnak meg az ujjai, és rögtön el is szégyellem magam. Eszembe jut, hogy biztosan történt valami, még ha - egyelőre - nem is beszél róla. Halkan felsóhajtva szorítom meg finoman a kezét.
- Csak arra gondoltam, hogy sok a jó hír és végre te is itthon vagy - teszem hozzá gyengéd hangon. Nem kérek bocsánatot, mert tudom, hogy nem haragszik rám és csak rosszul érintené magát ha azt éreztetném vele, hogy okot adott a bocsánatkérésre.
Sosem ad erre okot, csak vannak olyan pontok, amikor nagyon óvatosan kell fogalmaznom; nem azért, mert félek a következményektől, hanem mert szeretném óvni őt. Óvni mindentől, ami feleslegesen felzaklathatná, amin ok nélkül marcangolná önmagát, mert a munkája így is egy hatalmas részt emészt fel belőle - most talán még annál is többet, mint egyébként. Nekem támogatnom kell őt, gondoskodni róla, mindennél jobban szeretni azt a részét, ami az enyém, hogy ebből merítkezve ő fel tudja építeni azokat a részeket, amiket a munkája olykor lerombol benne. Azokat, amiket talán meg sem mutat nekem igazán, hogy ezzel is védelmezzen mindattól, aminek ő olykor szemtanúja lehet.
Amikor hazaérünk és Lye leállítja a motort, egymásra nézünk, és ahogy találkozik a pillantásunk, szinte látom rajta, hogy most először enged ki igazán. Most először kezdi el elhinni, hogy tényleg itthon van. Tudom, hogy még napok kérdése lesz, mire teljesen akklimatizálódik és tényleg megszokja, hogy itt van, de most kezdődött el a folyamat. Gyengéd, szerelmes mosollyal nézek rá, most én nyúlok az arcáért, hogy finoman meg tudjam simogatni, de hagyok neki egy kis időt - neki és magamnak is, mert én is úgy iszom magamba az ismerős, imádott vonásait, mint aki évek óta nem látta. Odahajolok hozzá, hogy megcsókoljam, most már annál is nyugodtabban, mint eddig, mert végre itthon vagyunk, kettesben, és kis túlzással miénk a világ minden ideje. Finoman kiráz a hideg már az érintésétől is a nyakamon, és ahogy elmélyíti a csókot, egy kis szusszanással nyitom el megadóan az ajkaimat, hogy egészen birtokba vehesse, ami az övé. Most is ugyanúgy pillangók egész hada kezd nyugtalanul verdesni a hasamban, mint amikor először csókolt meg, és nem is tudom elképzelni, hogy ez valaha másképp legyen.
Amikor azt mondja, ott van az otthon, ahol én vagyok, a pillangók a mellkasomba költöznek át, és nem is tudok mást csinálni, csak nézi őt és mosolyogni. Megvárom, hogy kinyissa nekem az ajtót - tudom, mennyire szereti ilyen apró gesztusokkal is kimutatni, mennyire szeret -, és míg ő kiveszi a csomagjait a kocsiból, én már a kulcscsomómat túrom elő a táskám mélyéről. Elvigyorodom, amiért van olyan szemfüles, hogy rögtön észrevegye a változást.
- Talált - bólintok vidáman, a megfelelő kulcs után kutatva a rengetegben. - És a kerítés mentén végig ültettem egy csomó levendulát... - folytatom, de az utolsó szó így is megbicsaklik kicsit, ahogy átölel hátulról. A közelségétől még csak egy kellemes borzongás fut végig rajtam, de aztán végigsimít a hasamon, megcsókolja a nyakam és a fülembe mormog... Szerintem csodával határos, hogy nem ejtem el a kulcsokat, de a fonalat természetesen elveszítem. Teljesen, mert a szavaival az elutazása előtti utolsó éjszakánkat emlegeti fel, nekem pedig a puszta emlékektől lángba borul még az arcom is a testemen végigfutó forróságtól.
- N-Nem vettem volna a lelkemre, ha minden szomszédunknak meg kéne vakulnia - lehelem kissé rekedtté vált hangon. Túl jól ismerem már, ha nem is féltékeny típus - olyan értelemben, hogy én soha nem adok neki okot rá -, azért szereti tudatni, ha valami az övé, szóval attól tartok, ha bárki más látna rajta kívül abban a ruhában, az illető örök búcsút vehetne a szeme világától.
Nem tudom, hogyan sikerül végre megtalálnom a bejárati ajtó kulcsát; vagy itt is a csoda segít, vagy a gondolat ad erőt, ami visszatart attól, hogy lelőjem a mai másik meglepetését. Az ajtó kinyílik, és ezen a ponton egyébként is elterelődik a figyelmünk, ugyanis Cooper - természetesen - előbb jut ki, mint mi be. Vidáman nevetem el magam a nagyon is látható és egyértelmű örömén, ugyanis boldog csaholása közben olyan magasra ugrik, hogy amúgy is szemmagasságba kerülne. Nem is bír leállni, csak élvezi a dögönyözést, szinte táncol, rázza a fenekét, csóválja a farkát, és mintha tele szájjal vigyorogna. Vigyorogva, boldogan figyelem a jelenetet, néha el is nevetve magam Cooper izgágaságán. Csak akkor indulunk el befelé, amikor kicsit már lenyugodott a négylábúnk is, és egyelőre nem gyakoroltatom vele a küszöb-szabályt, mert most túlságosan leköti az örömködés.
Odabent leveszem a cipőmet, leteszem a táskámat, mosolyogva figyelem, ahogy Cooper körbetáncolja a konyhát is, aztán csak magamba szívom a látványt, hogy Lye végre ismét itthon van. Így teljes ez a ház, ha ő is itt van; így érzem egésznek magamat én is. Mosolyogva pillantok rá... de csak amíg meg nem pillantom, ő hogyan néz rám. Akkor a mosolyom egy kicsit megváltozik, és a szemembe is beköltözik egyfajta csillogás.
- Szia - felelem kissé vontatott hangon. Az ajkamba harapva figyelem, ahogy közelebb lép, és beszállva a játékba hátrálni kezdek, egyenesen a folyosó fala felé. Tekintetem szégyentelen alapossággal méri végig az alakját és hagyom, hogy kiüljön az arcomra minden érzésem. A lányok közül talán én voltam az egyetlen, aki nem szenvedett egyenruha-fétisben már az egyetemen sem,  de az biztos, hogy azóta bőven kialakult bennem egy Lye egyenruhában-fétis. Nem mintha nem tudna lenyűgözni mackónadrágban és pólóban is a puszta létezésével, de van abban valami tagadhatatlan fűszer, amikor így közelít felém, a gyakorlójában, lassan cserkészve be a prédáját: engem. - Ha ilyen szépeket mondasz, még a végén azt fogom hinni, hogy akarsz valamit... - búgom, és cseppet sem lep meg, amikor a hátam rövid időn belül a falnak ütközik. Nagyon is jól ismerem már ezt a lakást, nyilvánvalóan éppen ez volt a tervem. Nem mozdulok, de a szemeimet sem veszem le róla, egyre mélyebb levegővételekkel emelkedik és süllyed a mellkasom, az estebéd kérdését pedig határozottan félreteszem, mert most az az egészen másfajta éhség az, amit rajta is látok és magamon is érzek.
Amikor odaér hozzám, várakozás nélkül csúsztatom tenyereimet a mellkasára, majd onnan fel a nyakára, hogy a tarkójánál fogva magamhoz húzzam, miközben én is lábujjhegyre állok, hogy hamarabb találkozhassunk. Már meg sem próbálok szelíd visszafogottságot csempészni a csókunkba, most már aztán a szomszédok sem láthatnak minket, csak Cooper - de még ő is eloldalog a nappaliba, mint aki már látott ilyet és megértette, hogy ilyenkor egy kis ideig nem rá fogunk figyelni. Az ajkaim elnyílnak, a nyelvem izgalmas és nem kevésbé kiéhezett csatára hívja az övét, és már attól meg tudnék őrülni, hogy ruhán keresztül egymásnak szorul a testünk.
- Nagyon hiányoztál... - szuszogom az ajkaira két csók között. Már most érzem, hogy el fogja venni az eszem, szóval inkább biztosra megyek és már most felhívom a figyelmét az ajándékára, vagy legalábbis elhúzom előtte a mézes madzagot. - Mit szólnál, ha azt mondanám, hogy rossz kislány voltam? - dorombolom, és az egyik kezét a felsőm alá vezetem - vagy ha már eleve ott volt, akkor csak feljebb a felsőm alatt -, míg ujjbegyei el nem érik a melltartó anyagát. Fogadni mernék, hogy amint megérzi a csipkét, már tudni fogja, hogy mi következik. Soha nem vártam még valamilyen meglepetés nélkül, és a mostani sem kivétel; egy szexi fehérnemű a minimum, amit ilyenkor érdemel. Csak hogy kétsége se lehessen afelől, mennyire megéri hazajönni a feleségéhez.

Tökéletesen tudtam, Ellie-nek mennyire fontos, hogy legyen mellette valaki, aki színt varázsol a mindennapjaiba. Szuperül döntöttünk, amikor esélyt adtunk egy mentett kutyusnak, hogy szeretetben élje le a hátralévő életét, arról nem is beszélve, mekkora szerencséje volt, hogy pont ennek a szöszinek dobbant meg érte a szíve. A feleségemnél kedvesebb és jószívűbb embert közel s távol nem lehetett volna találni egész New York Cityben, Mrs. Bradbury maga volt az aranylélek, akinek a legmocskosabb gondolatai is magukban rejtették az angyali oldalát. Tudtam, hogy nem hagyhatom őt egyedül, amikor hónapokra el kell búcsúznom tőle és mivel távol állt tőlem, hogy a nyakába szabadítsak egy porontyot, helyette egy kölyökkutyára esett a választás, akiről, ha megkérdeznék a kedvesemet, azt mesélné, hogy egy fokkal nem volt könnyebb eset, mint egy embergyerek. Cooper-t nagy valószínűséggel bántalmazhatta az előző gazdája, így rengeteg energiát feccöltünk bele, hogy begyógyítsuk a lelki sebeit és megszabadítsuk attól a rengeteg traumától, amit azalatt az 1 év alatt átélhetett valakinél. Hallgatva, hogy mennyit fejlődött, önkéntelenül is széles vigyor jelent meg az arcomon, dicséretként pedig gyengéden cirógattam a partnerem combját, hogy tudtára adjam, mennyire büszke vagyok kettejükre.
- De jó ezt hallani - szólaltam meg, hogy szavakkal is megerősítsem a gondolataimat. - Remélem az anyukája majd ad nekem egy demonstrációt a fiunk képességeiről - mosolyogtam tovább, észre sem véve, hogy olyan szavakat használok, amivel sebeket tudok feltépni a feleségemben. A házasságunk szuper volt, nem szenvedtünk hiányt semmiből, lángolt köztünk évek után is a szerelem, ha itthon voltam, a szexben sem találtunk kivetnivalót (nem mintha a távolság akadályt képezett volna, hogy kielégítsük egymást ilyen téren), de egy dolog mindenképp egyre feltűnőbb hiánnyá vált a kapcsolatunkban, ez pedig egy harmadik mini "mi" voltunk. A velünk egyidősek már családot alapítottak, Ellie is babaváróról babaváróra járt, néha engem is magával rángatva, amikor épp nem kellett elmennem hazulról. Láttam, hogy hogy néz azokra a csecsemőkre, hogy hogyan hallgatja a fiatal anyukák mézes mázos meséit, ahogy azt is észrevettem, hogy ilyenkor szándékosan figyel, hogy ne pillantson rám kérlelően, mert tudja kettőnk helyzetét. A szívem megszakad, hogy ezt nem vagyok képes megadni neki, nem azért, mert lehetetlen, hanem azért, mert olyan életet választottam, ami mellett ez egyszerűen nem lehetséges. Még nem.
Amikor meghallottam a hírt, hogy a feleségem egyik legnagyobb vágya teljesül, az örömtől olyannyira mosolyogni kezdtem, hogy talán még el is nevettem magam.
- Bébi - szólaltam meg neki magasabb hangomon, tükrözve lelkesedésemet. Fél pillanatra ráirányítottam a tekintetemet, majd szabad kezemmel az arcát kezdtem simogatni aztán egy határozott mozdulattal magamhoz húztam, hogy csókot nyomhassak a homlokára. - Szerencsések lesznek a kölykök, akik téged kapnak, tökéletes osztályfőnök leszel, ebben biztos vagyok - mormogtam a bőrére, hol a forgalmat figyelve, hol pedig őt újra. A vigyorom egyszerűen levakarhatatlanná vált, ám a mellkasom újból összeszorult. Egyszerűen az utóbbi hónapokban bármilyen beszélgetésből leszűrhető volt ez az éktelenkedő probléma, ami olyannyira átvette a fókuszt, melyet egyikünk se mert kimondani, hogy már mindenbe beleláttam azt. Itt is, a büszkeségem és a felhőtlen boldogságom mellett eszembe jutott a gondolat, hogy Ellie-nek ez is pótléknak fog számítani azért, mert neki nem lehet saját gyermeke. Megint miattam. Megint azért, amilyen vagyok.
Próbálva elűzni a gondolatokat, hogy ne rontsam el kettőnk első közös estéjét, inkább koncentráltam a pozitív történésekre. "Most valahogy minden jól alakul" - hangzik el a szájából, melynél minden izmom megrándul, hogy fél percre se mutassam neki azt, mekkora hazugság is ez. Mindketten tudjuk, hogy az, csak próbálunk a mának élni, hogy minden pillanatot megőrizhessünk egymással. Ki tudja, hogy következőleg mennyi időre kell elmennem tőle, ki tudja mikor láthatom újra, hogy látom-e majd újra, nem szabad ilyeneken morfondíroznunk, ha szeretnénk kihasználni a közös időnket.
Megérkezve a lakásunkhoz érzem először azt, hogy tényleg igazán itthon vagyok. Ennyi időt távol lenni a családomtól felér egy örökkévalósággal, így sokszor, amikor hazaérek, nem is feltétlenül tudom megkülönböztetni a realitást a fikciótól. Furcsa átállni egyről a kettőre arra, hogy az ember addig aludhat, ameddig akar, egy kényelmes ágyban fetrenghet, a hűtő dugig, nem kell aggódnia semmin, minden ideális, minden nyugodt, minden békés. Általában az első estéken rémálmok szoktak gyötörni, lövéshangokra riadok fel, de ezt Ellie már megszokta, az elején félt, hogy traumák értek, mára már tudja, hogy nem több ez megszokásnál. A terepen az embernek ébernek kell maradnia, megfontoltan cselekednie, akkor is, ha csak egy egyszerű alvásról van szó, ettől elszakadni, ezt felváltatni a nyugalommal nem könnyű dolog.
Leállítom a kocsit s egy mély levegővétel után a feleségemre nézek. Semmit sem változott. Ugyanúgy az én egyetlenem, az én szöszim, az én cicám, aki annak idején, évekkel ezelőtt dorombolt nekem azon az estén. Annyi idő telt el, mégis, ahogy elmélázok a látványán, érzem, hogy a szívem hevesebben kezd el dobogni, a hiánya felőrölt, ami talán csak most jut el az agyamig, így amikor megcsókol, ujjaimat felvezetem a nyakán, majd arcán megpihentetve tenyeremet nyelvemmel mélyítem el a kettőnk közti intim pillanatot, kihasználva, hogy itt lehetek, vele.
- Bárhol otthon lennék, ahol te vagy, szivi - suttogom az ajkaira, majd egy szájrapuszival teszek pontot az i-re. Kiszállva a kocsiból ajtót nyitok a hölgynek, majd miután ő is kifárad, kiveszem a csomagtartóból a táskámat és a csomagjaimat és megindulok a bejárat felé. - Esküszöm csináltál valamit ezzel a kerttel - nézek körbe, miközben lassan ballagok az ajtó felé. - Várj kitalálom, ezek új virágok - pillantok a lábam mellett kaspókban pihenő vörös valamikre. Nem vagyok növényszakértő, ebből sajnos nincs végzettségem, de szépek, ezt elismerem. Megvárom, amíg babrál a kulcsával, hogy nyithasson, addig is leteszem a földre a dolgaimat, őt pedig hátulról átölelve szorítom magamhoz. - Remélem nem abban a dögös ruhában lófráltál a szomszédoknak, ami a legutóbb volt rajtad.. - simítottam végig a hasán, miközben nyakába csókoltam, mormogva a szavakat. A legutóbbi alkalmunknál, amikor el kellett búcsúznunk egymástól, úgy gondoltuk, beújítunk egy kicsit, hogy emlékezetessé tegyük az utolsó éjszakánkat. Nem árulhatok el túl sokat, ez kettőnkre tartozik, de annyi talán elég, hogy nem sokat takaró, lenge, fehér ruha pihent a partneremen, amit épphogy csak félre kellett húzni a lényegesebb dolgok érdekében. Sosem tudtam kiverni a fejemből a látványt, azóta sem. - Rettentően féltékeny lennék, ha ők egy ilyen szexi csajt láttak itt kertészkedni, amíg nekem lehetőségem se volt rá.. - morogtam tovább, elszórakozva rajta, hogy a tetteimtől még inkább tétlenkedik a kulcsokkal. Mire végre megtalálta a befutó modellt, kattant a zár, az ajtó kinyílt, a fiunk pedig lelkesen, csaholva futott ki hozzánk, gondolkodás nélkül fejmagasságig ugrálva kettőnk között. - Héé, jól van fiú - nevettem el magam, lehajolva hozzá, majd dögönyözni kezdtem őt, ahogy azt férfiaknak szokás. Nem simogatunk, nyúzunk, nagy kutyáknál így kell, márpedig ez a dög nagy kutya volt. - Hiányzott apa? - mosolyogtam tovább, miközben engedtem, hogy Cooper szétnyalja az arcomat, most az egyszer szabad neki, egyébként szigorúan tilos, főszabály a házban. - Gyere, kísérj be engem és anyát - motyogtam neki tovább, mire ő farokcsóválva kezdett el követni kettőnket a lakásba. Emlékszem, hitelre vettük a nejemmel, soha nem tudtuk volna kifizetni, ha arra gyűjtögettünk volna, hogy egybe megvegyük az egészet. Kétemeletes, komfortos sorház, lenn egy nappalival, egy konyhával és egy fürdőszobával, fent pedig egy hálóval és egy dolgozóval, épp elég kettőnknek. Hátul és oldalt helyezkedik el egy kisebb kert, ami talán igen, talán nem kielégíti a kutyánk mozgásigényét a hatalmas sétákon kívül, amire mind a ketten nagyon odafigyelünk, mióta a magunkénak tudhatjuk a kis hülyét.
Megérezve az illatokat csak mosolyogva nyugtáztam, hogy ténylegesen otthon vagyok. Ledobva a földre a csomagjaimat pillantottam Ellie-re.
- Szia - morogtam neki édesen búgva a szót épphogy közelebb lépve hozzá. Innentől kezdődött el a játékunk, amit eddig szüneteltettem. 3 hónap, rengeteg idő egymás nélkül. Tökéletesen tudta, mi fog most történni, hiszen ő sem vágyott másra. - leendő osztályfőnök, legjobb feleség, legszebb, legdögösebb és legokosabb nő a világon.. - morogtam tovább, szelíd vigyorral, még közelebb lépve. Tudta, hogy nem hízelgek, bókolok, a kettő között pedig óriási a különbség.

Majdnem biztos vagyok benne, hogy Lye valami érthetetlen oknál fogva sosem hitte el igazán, hogy pontosan mennyire is bolondulok érte. Persze, az elején még én is csak legyintettem, mikor a lányok azzal szívták a véremet, hogy azon a bizonyos estén csak én nem akartam felszedni valakit, és mégis egyedül nekem sikerült. Nem akartam, hogy komolyan vegyék, mert én sem mertem komolyan venni, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy egy hozzá hasonló kaliberű pasi majd pont tőlem akarjon bármi komolyat. Mindig csak mondogattam a lányoknak és Lenának, hogy "úgysem lesz ebből semmi", mígnem azon kaptam magam, hogy minden nap vele beszélgetek, bárgyú mosollyal a fejemen olvasom az üzeneteit vagy írok neki én újabbakat, és alig várom az estéket, amikor ki tud szabadulni a bázisról, hogy találkozhassunk.
Ha őszinte akarok lenni, valamilyen szempontból még most is hihetetlen, hogy éppen mellettem cövekelt le, pedig már a feleségeként simulok az oldalához, a közös autónk felénk tartva - jó, a választás természetesen az övé volt, de közösen használjuk -, ami majd elvisz minket a közös otthonunkba. Nekem pedig, ahogy az első alkalommal is természetesnek hatott, hogy bármeddig várjak rá, amíg hozzám jön haza, úgy most is ez a világ legalapvetőbb dolga, még akkor is, ha gyakran fejezi ki az aggodalmát emiatt. Sosem állítanám, hogy könnyű nélküle - ezt ő is tudja, nekem is vannak gyenge pillanataim -, vagy hogy ne hozna lázas izgalomba a lehetőség, hogy egy ponton kezdve minden éjjel mellette alhassak el és minden reggel őt láthassam először, de ez nem jelenti azt, hogy valaha is erre kérném. Elfogadtam, hogy egy olyan hivatást választott, ami ezzel jár. Ő így kerek egész, így a férjem, így mentem hozzá feleségül, és egy ilyen döntés csak az ő fejében fogalmazódhat meg egyszer, soha nem származhatna tőlem. Azzal arra kérném, hogy tagadja meg önmagát.
Ezekben a pillanatokban egyébként sem emlékszem már a nehéz napokra. Felkínálom neki a kocsikulcsot, előre borítékolva a válaszát, és amikor a tippem bejön, játékosan lopva tőle még egy csókot. Először csak kuncogok, amikor a játékhoz csatlakozva kissé hátradönt, de aztán fel is kap a karjaiba, amin vidáman elnevetem magam. Nem mintha ellenkeznék, átölelem a nyakát és hagyom, hogy kedvére cipeljen, amikor pedig letesz az anyósülés ajtaja mellett, addig el sem mozdulok mellőle, míg ki nem nyílik az ajtó. Felpipiskedve az álla vonalára csókolok, aztán mosolyogva beülök és bekötöm magam. Somolyogva figyelem, ahogy már rutinosan állítgatja az ülést, a kormányt és a visszapillantót - jól emlékszem még az első alkalomra, amikor utánam ült be az autóba és csak akkor vette észre, hogy nem fog beférni, amikor már megkísérelte betenni a hosszú lábát a lehetetlenül kicsi helyre. Könnyesre nevettük magunkat, és a mai napig nevethetnékem támad, ha eszembe jut.
Most viszont azon nevetek halkan, hogy jóformán a kaja említésére megkordul a gyomra, de egyben el is határozom, hogy amint hazaérünk, már rendelem is a pizzát. A kedvencéből természetesen extranagyot. Megmosolygom a szokásos lendületes vezetését, mert ez is része az otthon-érzésnek, ami annyira hiányzott, és egyébként is, pont az ő reflexeiben ne bíznék meg? Nem, mindig tökéletesen biztonságban érzem magam mellette. A kezemet is rögtön az ő kezére simítom, ahogy a combomra simít, el sem rejtve, mennyire szomjazom én is a legapróbb érintést is. A kölyök említésére szeretetteljesen elmosolyodom - csak egy pillanatra jut eszembe a nemrégi elbambulásom, de gyorsan el is terelem a gondolataimat, mielőtt zavarba jönnék és Lye kiszúrná rajtam.
- Lassan benő a feje lágya - válaszolom meg a kérdést kuncogva. - Nem csak a tanfolyamon teljesített szépen, de tényleg emlékszik is a parancsokra és már gyönyörűen sétál - mesélem lelkes büszkeséggel. Cooper mentett kutya, akit közösen választottunk, nagyjából abban a pillanatban, amikor a menhelyen ránk meredt a hatalmas bociszemeivel. Az már csak a pláne volt, amikor kiderült, hogy helyhiány miatt és amiért már nem kölyök - hiába volt csak egyéves -, heteken belül altatás várt volna rá. Kinézetre leginkább malinois-keveréknek tűnik, csak egy kicsit kisebb, de egyáltalán nem ez számít, hanem az, hogy milyen hálás és szeretetteljes. Aktív, de ez engem cseppet sem zavar, mert legalább én sem tudok ellustulni mellette, egyébként pedig meglehetősen védelmező jelleme van, ami pedig azt hiszem Lye számára fontos, hiszen így biztonságban tudhat az esti séták során is.
- És képzeld... jövő hónapban kapok egy saját osztályt - osztom meg vele izgatottan, csillogó szemekkel és már most a számat harapdálva a várakozástól. Én is csak nemrég tudtam meg, de nem akartam telefonon megosztani vele, mert ez igazi ünneplésért fog kiáltani, az pedig csak vele együtt lehetséges. Ő is tudja, mennyire vágytam már erre; imádom a munkámat önmagában is, szeretek a gyerekekkel foglalkozni, szeretem őket terelgetni az útjukon, szemtanúja lenni a fejlődésüknek, a sikereiknek, támogatni őket a nehézségekben... de ezt eddig csak az órákon tudtam megtenni. Most viszont lesz egy saját osztályom, ahol mindenkire odafigyelhetek és oda is kell figyelnem. Nagy felelősség, de én alig várom!
- Most valahogy minden jól alakul - mosolygok szélesen, felemelve a kezét a combomról, hogy megpuszilhassam a kézfeje hátulját, mielőtt visszahelyezném azt a "helyére". Csak ekkor jut eszembe, hogy ez egyébként nem feltétlenül igaz... Lopva pillantok Lye felé, csak hogy lássam, ha esetleg rosszat szóltam, mert nem állt szándékomban, de sajnos még mindig nem tudom, mi történt. Mert azt biztosan tudom, hogy valami történt, de továbbra sem kérdezek rá, ha ő magától nem szeretne megnyílni nekem.
Lye vezetési stílusával gyorsan hazaérünk, és bár Cooper előszeretettel időzik és labdázik a lakásunkhoz tartozó privát kertben - ami nem túl nagy, de erre éppen elég -, most direkt a lakásban hagytam, hogy kényelmesen be lehessen állni az autóval. Tudom, hogy abban a pillanatban teljesen meg fog őrülni, hogy meglátja Lye-t, úgyhogy jobb a békesség. Amikor ő is itthon van, sosem fér kétség hozzá, hogy ki az igazi alfa, de mivel osztozunk a Lye iránti rajongásban is, egy szavam sem lehet.
- Üdv itthon - szólalok meg egy boldog mosollyal, miután leállította az autót, és át is hajolok hozzá egy csók erejéig. Most már végre tényleg itthon van.

Sosem fogom megérteni, hogy a feleségem miért engem választott. Kérők hada sorakozott fel előtte, mindenki a kegyeiért küzdött, okosabbnál okosabb, sármosabbnál sármosabb fickók füröszthették volna tejben-vajban, ő mégis vakságot fogadva magának az elejétől kezdve csak rám koncentrált.
Nem volt sok barátnőm előtte, alapjába véve mindig is a mának éltem, nem szerettem lekötni magam, hátraszíjazni a kezeimet és beleragadni a végeláthatatlanba, így amikor megismertük egymást nem is értettem először, hogy miért érzek vele kapcsolatban így. Nem egy múló szeszély volt, egy hirtelen fellángolás ami az első vízszintes pozícióval szeretkezésbe majd ezt követően búcsúzkodásba vált, érdekelt az egész lénye, faltam a szavait és csak azért keltem fel minden reggel, hogy újból láthassam Őt. Elvakított a minket körbelengő rózsaszín köd, így nem gondoltam bele még idejében, hogy milyen élettel is ajándékozom meg Őt azzal, aki vagyok.
2 hónapja lehettünk együtt, amikor először hosszú időre itt kellett hagynom. Az első évfordulónkon jöttem csak rá, hogy a kapcsolatunk több, mint háromnegyedében távol voltunk egymástól. Máig nem értem azt az áldozatot, amit akkor hozhatott, hogy kibírjuk ezt.
Azóta kezd már könnyebbé válni a búcsúzkodás, talán csak, mert mindkettőnkben honol egyfajta biztonságérzet, az állandóság és a stabilitás érzete, ő tudja, hogy érte jövök haza én pedig tudom, hogy tárt karokkal fog várni, ha visszatérek.
Azonban azzal sajnos egyikünk sem tud számolni, ha az újbóli találkozás nem tud felhőtlenül telni. Ritka, hála az égnek, hogy tragédiák történnének, manapság nem a fronton állomásozunk, nem küzdünk meg nap, mint nap a gondolattal, hogy az életünket veszthetjük, de még ebben a helyzetben is így találhatjuk magunkat, mint most.
Minden kiül az arcomra s habár nem nyitom szóra a számat, már a puszta tekintetemből tudja, hogy baj van. Jobban ismer engem, mint a tenyeremet, minden egyes hanglejtésem jelentést hordoz magában a számára, így sehogy sem tudom neki előadni a képet, hogy alaptalan lenne a feltételezése. Úgy döntök, nem is próbálkozom, nem fogok hazudni a feleségemnek, de ez nem jelenti azt, hogy ma este ki akarnám beszélni magamból a lelkemben megpihenő fájdalmakat.
Átkarolva őt sétálunk ki a hangárból a parkoló felé, utunk közben még hangos kiáltásokkal köszönök el a többiektől, akik szintén a családjuk társaságában próbálják meg feldolgozni a történteket. A kocsihoz érve átveszem a kulcsot, rettentően hiányzott már ez a fenevad, így szokásosan Ellie sem egy nyugodt vezetésre számít tőlem. Minden egyes alkalommal, amikor hazatérek, próbára teszem a kicsike képességeit, ha már a nejem ennyire kesztyűs kézzel bánik a verdával, ami alapjába véve nem városokra, sokkal inkább versenyekre lett tervezve. A csókját mosolyogva viszonzom, enyhén megdöntve őt a derekánál fogva, majd egy hirtelen mozdulattal karjaimba kapom, hogy az ölemben sétáljak el vele az anyósülés ajtajához. Szelíden leteszem őt, majd lenyomva a kilincset és kitárva azt várom meg türelmesen, hogy beszálljon, miután ezt megteszi, átbattyogok a saját oldalamhoz, majd a kormány mögött elkezdem elrendezgetni az ülésmagasságot, a kormányt és a visszapillantót. Közel másfél fejjel magasabb vagyok, mint a partnerem, így nem csoda, hogy számára nem kényelmes az, ami számomra igen.
- Szuper - sóhajtok széles vigyorral a kaja gondolatára, amire meg is kordul a hasam, melyre apró nevetéssel reagálok. Beindítom a motort, mely ugyanolyan dorombolva bődül fel, majd morog a fenekünk alatt, mint legutóbb. Felveszem a napszemüvegem, bekötöm magam, majd egy apró puszi után, melyet a feleségem ajkaira nyomok, kiengedem a kéziféket és hatalmas gázt adva tolatok ki az autók közül, ezek után pedig ugyanilyen mohón indulok kifele, hogy minél hamarabb otthon lehessünk. - Mesélj, mi újság - fogom meg a combját a váltó helyett, hogy továbbra is fizikai kontaktusban maradhassunk egymással. - Hogy van a kölyök? - célzok az állatunkra, aki akár macska de akár kutya is lehet, melyet gyerekpótlékként használunk. Ez a téma mindig is kényes volt számunkra, nem is beszéltünk még igazán róla. A családalapítás tudom, hogy fontos lenne Ellie számára, viszont én egészen addig nem akarok apává válni, amíg nem tudok aktívan részt venni a gyermekem életében. Mindenesetre addig is van egy négylábú szőrmók kisbabája, akit kedvére elkényeztethet.

Lena mindig azt kérdezgette tőlem - főleg, amikor a nehéz pillanataimban tartotta bennem a lelket -, hogy mégis hogy bírom ezt állandóan, újra és újra, de nem hiszem, hogy valaha is tudtam neki értelmes választ mondani erre. Megpróbáltam, de nem hiszem, hogy azoknak, akik még sosem éltek át ilyet, át lehet adni az érzést. Azt könnyű elképzelni, hogy az aggodalom sosem múlik el igazán, hogy amikor távol van, legfeljebb azokban a percekben érzed Őt tökéletes biztonságban, amikor épp beszéltek, vagy csak ír neked egy üzenetet, és ebből tudod, hogy akkor épp jól van. Azt is, hogy az elengedés mindig nagyon fáj, hogy amikor megkapja a következő vezénylést, mindig szörnyen nehéz fenntartani a mosolyodat. Hogy a várakozás hosszú és kínzó, miközben minden nap a közös dolgaitokkal szembesülsz, mindenről Ő jut eszedbe, a pólóiban alszol, csak hogy közel érezd magadhoz valamennyire az üres ágyban. Hogy néha már azon is el tudnád sírni magad, ha meglátsz a közértben egy párt kézen fogva sétálni, mert ezért az apróságért is annyira irigyled őket, hogy az már fáj.
Amit viszont senkivel nem lehetne megértetni, az ez a pillanat. Amikor tudod, hogy másodpercek múlva újra láthatod, és amint megpillantod az arcát, mindenről megfeledkezel. Nincs fájdalom, nincs aggódás, nincs feszültség és nincs irigység másokra, mert abban a pillanatban nincs nálad boldogabb ember a világon.
Ahogy a tekintetem összekapcsolódik Lye szemeivel, már csak a szinte fájdalmasan széles mosolyom van, aztán a pillanat, amikor végre elérünk egymáshoz, és ő pont olyan szorosan ölel magához, ahogy én szorítom őt. Ez az, amit semmi nem tud felülírni. Ez az, amiért megéri. Ez az, ami mindig erőt ad a következő alkalomhoz. Mert az elején még a gondolata is fáj, hogy munka után az üres házunkba kell belépnem, ahol ki tudja épp mennyi ideig csak az emléke vár majd, ilyenkor kizárok egy teljes világot csak mert látom őt felém sétálni. Ha hosszabb távollétnél elő is fordul, hogy az utolsó hónapban már úgy érzi magát az ember érzelmileg, mint egy kiszáradt tó, ha azt érzi, hogy belefáradt, hogy már nem érdekli semmi, és egyébként is, annyira megszokta már, hogy nincs itt; ha szabályosan fél, attól tart, hogy eljutott egy olyan pontra, ahonnan nincs visszaút, akkor is csak annyi kell, hogy meglássa, hogy átölelje, és rögtön semmivé lesz mindenfajta kétely és semlegesség.
Mert ilyenkor minden perc, minden pillanat olyan, mint egy új első, és minden egyes alkalommal újraéljük a szerelmünket.
Szinte beleborzongok a hangjába, amit végre nem valamilyen kütyün keresztül hallhatok. A szívem olyan hevesen dobok, mintha szoros ölelésünkön keresztül át akarna költözni az ő mellkasába, az ő szíve mellé, ahol a helye van. Csak annyira húzódom vissza a nyakából, hogy végre meg is csókolhassam, és egyáltalán nem bánom, amiért ő is ki akarja élvezni az érzést. Még mindig olyan szorosan kapaszkodom belé, mintha attól félnék, hogy ha elengedem, visszamegy; ajkam sóvárogva keresi az övét, de az sem számítana, ha tudomást vennék a külvilágról, mert ezekben a percekben mindenkinek ugyanerről szól az élete körülöttünk.
Bizsereg a bőröm ujjai érintése nyomán, fél kezemmel én is az ő ismerős vonásait térképezem fel, de pont emiatt nem tudom nem észrevenni a jeleket. Kimerültebbnek tűnik, mint máskor, a szemeiben pedig olyan árnyékok ülnek, amelyek eddig nem voltak ott. És az egy... Homlokráncolva futtatom végig ujjaimat leheletfinoman a szemöldöke felett meghúzódó hegeken, amikről biztosan tudom, hogy szintén nem voltak ott, mielőtt elment. A szívembe beköltözik az aggodalom, a kérdésem ösztönös, de Lye szokásához híven csak megnyugtat és rám hegyezi ki az egészet. Felszusszanok, de nem tudok nem mosolyogni; egyébként sem állnék neki itt faggatni őt. Ahhoz túl sokáig volt távol, és egyébként is tudom, hogy ilyenkor mindig jobb időt adni neki.
- Te is nekem - sóhajtok fel hosszan és mélyen, újra beleburkolózva az ölelésébe, a teste oly' régen érzett melegébe, az illatába. - Nagyon - mormolom a nyakába, csak hogy hangsúlyozzam a problémát. Ujjaim a tarkóját és a nyakát simogatják, míg lehunyt szemekkel kiélvezem ezt a varázslatos pillanatot, és amikor a fülembe suttog, csak azért nem húzom az időt, mert tudom, hogy otthon még jobb lesz. Végre.
- Menjünk - mosolygok rá.
Lopok még egy csókot az ajkairól, aztán nagy nehezen ráveszem magam, hogy elengedjem. A kezem persze máris az övét keresi, hogy szorosan össze tudjam fonni az ujjainkat, hacsak nem szeretne inkább magához karolni, mert akkor a felé eső karom a derekánál vezetem őt, hogy az oldalához tudjak bújni. Míg kiérünk az autóhoz, fel-felnézek rá, mint aki most akarja bepótolni a kimaradt három hónapot a látványával, de hát ez már csak ilyen. A parkolóban kinyitom a kocsit, hogy be tudja pakolni a cuccait, aztán felkínálom neki a kocsikulcsot, hátha szeretne ő vezetni. Mondjuk ha odanyúl, hogy elvegye, akkor játékosan a kezére fogok a másik kezemmel és odahúzom magamhoz egy csókra, csak hogy újra láthassam a mosolyát.
- Mehetünk egyenesen haza, az estebéd majd meglepi lesz - kacsintok rá mosolyogva, amikor bent ülünk az autóban, akár azért, hogy őt instruáljam, akár csak tájékoztatás gyanánt, ha nem ő akart vezetni.
Már kitapasztaltam, hogy ilyenkor mindkettőnknek sokkal jobb, ha otthon vagyunk és még kajáért sem kell kimozdulni, csak egymással foglalkozni. Ő is így tud legkönnyebben kiengedni, márpedig arra most különösen nagy szüksége lehet. Most tényleg nagyon örülök, hogy már hét elején lezsíroztam a kedvenc éttermünkkel, hogy ma házhoz jöjjön a pizza, méghozzá frissen, a megrendeléstől számítva fél órán belül. A megrendelés időpontját majd meglátjuk, először érjünk haza.

Nem emlékszem már arra a napra, amikor elhatároztam, hogy a világ összes szakmája ellenére katonának fogok állni. Ötletem sincs, hogy a bennem szunnyadó, felmenőimtől eredő hazafiasságom motivált vagy csak annyi felgyülemlett düh lakozott bennem, amit úgy éreztem, máshol nem leszek képes levezetni, esetleges alternatíva lehetett még az is, hogy sosem éreztem magamat elég intelligensnek egy irodai munkához. Rémlik, hogy kiskoromban séf szerettem volna lenni. Édesapám rettenetesen jól főzött, úgy, ahogy csak a nagyok tudnak, érzésre nem pedig egy recept könyv leírása alapján, minden egyes mértéket tökéletesen kimérve. A képességeinek hála úgy használta a fűszereket, mint ahogy egy ember a két lábán jár vagy levegőt enged a tüdejébe, ösztönösen, az ereiben csörgedező, reflexszerű mozdulatokkal. Máig ha belegondolok, eszembe jut, ahogy beleharaptam kicsiként a meggyes süteményébe, ami szétporladt a számban, soha nem ettem még olyan finomat.
Nem tudom, ez az álmom hova tűnt, már csak arra eszméltem, hogy önkéntes tartalékosnak jelentkezek az akkori haverjaimmal. Kemény hónapok munkája volt, hogy besoroljanak a hivatásosak közé, rajtam és Ollie-n kívül mind elpárologtak a seregből, csak mi ketten bírtuk a gyűrődést.
Nem a megszokott meló volt, nem a filmekben látott kiképzés. Megannyi megaláztatás és pofon kellett ahhoz, hogy most egy jelvény díszeleghessen az egyenruhámon és én magam vezethessek egy 8 fős bevetési egységet.
Irakból hoztak haza minket, rutinmeló volt, amellett, hogy egy katonai bázist kellett óvnunk, biztonságosabbá tettük az utcákat a civilek számára. Ezer ilyenen voltunk már, mégis, ez most máshogy végződött.
Frank volt a legfiatalabb közülünk. Mindössze 25 éves, zöldfülű kölyök, akit bármennyire próbáltunk eltántorítani a melótól, itt ragadt. Tisztelet és alázat jellemzi, kedves, rettentő jószívű, de emellett szörnyen hiszékeny és naív. Fiatal, így mindig is elnéztük neki ezt a hibáját.
Már az utolsó napokat számláltuk a hazatérésünkig, a misszióink is véget értek, semmi más dolgunk nem volt, csak fegyverrel üldögélni a kapuk előtt és ébren maradni éjszakánként, hogy demonstráljunk valamit a külső szemek számára. Hirtelen támadtak meg minket, feltehetőleg iraki terroristák, akiket habár rövid időn belül sikerült kiszednünk, a csapatomból többeket is lövés ért, köztük Franket is. A golyó combartériát ért, a srác pedig egyik percről a másikra felejtett el egy életre járni.
Elképzelni sem tudom, mi történhetett volna, ha nem 50 méterre pihent volna tőlünk egy képzett sebész, de így sem voltak képesek megmenteni a lábát. Egy életre lerokkant.
Tudom, hogy nem az én hibám volt ez az egész, hogy nem készülhettem fel erre, de a felelősségemnek érzem azt, hogy biztonságban tudhassam a csapatomat. Én vezetem őket, az én szárnyaim alatt pihennek, így kutya kötelességem mindent megtenni annak érdekében, hogy épségben térhessenek haza a családjukhoz. Hibáztam.
Az utóbbi pár napban minden éjszaka Frank mellett aludtam, talán azért is, hogy nyugtassam magam és elűzzem a bűntudatot, de leginkább, mert így éreztethettem vele, mennyire fontos, függetlenül mindentől. Akartam, hogy tudja, hogy számíthat rám ezek után is és, hogy sajnálom, hogy nem tudtam megvédeni Őt.
A csapat is némaságba burkolózott. Megfogyatkoztak a mosolyok és az önfeledt, szórakozott beszélgetések. Mindenki magába mélyedve töprengett a történéseken, életükben először szembesülve vele, hogy bárkivel megtörténhetett volna, ami a sráccal történt, arról nem is beszélve, hogy az életünket is veszthettük volna.
Nem akartam Ellie-nek beszélni erről, de csapnivalóan hazudok. Kirajzolódik az arcomra az aggodalom, a bánat, a düh, amiket minél jobban kívánok rejteni, annál jobban tükröződnek vissza a mimikáimon keresztül. Nem akartam őt ezzel terhelni, világéletemben nem szerettem a saját sérelmeimről beszélni, mindig fel tudtam dolgozni ezeket magamban is, ám éreztem, hogy a feleségem nem buta és tökéletesen tudja, hogy valami nincs rendben, egyedül az ártatlan, toleráns énjének volt köszönhető, hogy nem faggatott a gondolataimról és hagyta, hogy magamtól kezdjek el beszélni. Nagyon szerettem őt azért, mert ilyen volt. Sosem erőltetett semmit, hagyta, hogy a saját tempómban haladjak, pont ezzel volt képes elérni, hogy beleláthasson a lelkembe. Ő volt az egyetlen, aki megtehette.
Amíg nem láttam meg az arcát a tömegben, szinte el is felejtettem, hogy várni fog rám. Akkora zavar honolt bennem, hogy nem is láttam a kiutat belőle, egészen addig. Ahogy futott felém, minden problémám másodpercek alatt szertehullott, a nehézség a mellkasomban azonban nem akaródzott megszűnni.
Szorosan öleltem őt magamhoz, érezni akartam, ahogy hozzásimul a mellkasomhoz, engedni neki, hogy hallgathassa a szapora szívverésemet, hogy tudja, élek még, hogy tudja, mennyire örülök neki, hogy újból vele lehetek.
3 hónap. Rettenetesen sok idő, mi mégis újból és újból megbirkózunk vele. Biztos vagyok benne, hogy neki nehezebb, ő marad itthon, a közös házunkban a közös tárgyakkal, az illatom őt lengi körbe, a hiányom őt csapja arcon minden egyes reggel amikor felkel és nem fekszem az ágy rámeső oldalán. Sajnáltam, hogy nem lehetek vele, hogy nem egy ideális életet él mellettem, hogy a férje folyton távol van tőle és szökőévente tudja csak bizonyítani az érzéseit az irányába. Rengetegszer beszélgettünk már erről, sokszor éreztem azt, hogy nem nyújtok számára eleget, de mindig megnyugtatott, hogy számára az az elég, ami én vagyok. Ez járt abban a pillanatban is a fejemben, amikor elbúcsúztunk egymástól és most is, amikor újból csak centik választottak el.
- Sziaa - morogtam mély hangon, egy szelíd mosollyal, majd viszonoztam a csókját, elmélyülve az ajkaiban. Két kezemmel az arcát fogtam, hogy még közelebb tudhassam őt, majd jó pár másodpercet szenteltem kettőnknek, hogy egymásba feledkezhessünk. - Mostmár jól.. hogy itt vagyok, veled - vizslatom a vonásait, ujjaimat végigvezetve azokon. Széles vigyorral csodálom meg őt úgy, mintha évek óta nem láttam volna. Reméltem, hogy nem veszi észre a szemöldököm felett meghúzódó hegeket vagy a leharcolt tekintetem, nem akartam, hogy ennek szenteljen figyelmet, nem akartam, hogy most a problémákon járjon bármelyikünk esze is. - Hiányoztál szivi - pusziltam meg a homlokát lágyan, majd öleltem magamhoz újból, balra-jobbra billegve vele. - Menjünk haza.. - suttogtam neki. Másra sem vágytam, csak az otthonunk melegére.

Soha nem fogok hozzászokni ehhez az érzéshez. Már-már berögzült a mozdulat, ahogy beállok a bázis melletti hatalmas parkolóba, a mondhatni szokásos helyemre, miközben a gyomrom helyén gyors egymásutánban váltakozik az izgalom görcse és a várakozás pillangóhada. Pontosan tudom, hogy bőven időben vagyok, de még így is odafigyelek, hogy egyetlen pillanattal se tököljek tovább a kocsiban a feltétlenül szükségesnél: átnyúlok az anyósülésre a táskámért, aztán már nyitom is az ajtót, hogy a kiszállás mozdulatával kössem egybe azt, amikor a vállamra kanyarítom a táskát. Miközben bezárom az autót és elteszem a kulcsot, már nagy lépésekkel szelem át a parkolót, a szemem sarkából figyelve a hozzám hasonlókat. Odaintünk egymásnak az ismerősökkel, de ennél többre egyikünk sem igazán képes; most a small talk sem igazán fér bele senki életébe, miközben mindegyikünk arcán ugyanaz a kifejezés ül.
Pontosan tudom, mi ül meg az izgatott-boldog mosolyok és a csillogó szempárok mögött.
Vannak, akik egyedül érkeznek, mint én, van, akit az egész családja van, és vannak olyanok is, akik egyszerre tolnak babakocsit és egyensúlyoznak egy nagyobb gyereket a fél karjukon. Észreveszem magamon, hogy a tekintetem egy kicsit jobban elidőzik rajtuk, de elkapom róluk a tekintetem, mielőtt még megfoganhatna bennem egy olyan gondolat, aminek nem biztos, hogy meg kellene. Erről még soha nem beszéltünk Lye-jal, és egyébként is, nem hiányzik semmi a házasságunkból. Tudom, hogy néha még engem is nehezen hagy itt, főleg hosszú időre, felesleges lenne ezt tetézni.
Mindenkit beengednek a kapun, miután igazoltuk magunkat, aztán már terelnek is minket a hátsó hangár felé. Tudom, hogy a gépük már leszállt, de ilyenkor még mindig van valamilyen hivatalos procedúra, mielőtt odaengedik őket hozzánk - mintha nem ülnénk már tűkön mindannyian. Azt hihetnénk, hogy három hónapnyi várakozás után az ember lánya már könnyen kibír még fél órát, de az az igazság, hogy ez a legnehezebb.
Amikor elengeded őt, amikor úgy búcsúztok el, hogy még pontosan tudod, milyen sok időnek kell eltelnie, mire újra láthatod, nehéz megfordulni és hazaindulni, de könnyű várakozni. Olyankor szinte nem is érzed, nem is látod a végét, már-már lemondó vagy, hiszen hol van az még. Nem; minél kisebb számot mutat a falra erősített játékos, DIY visszaszámláló, annál nehezebb. Annál jobban várod, minél közelebb érzed a visszatérése pillanatát. Annál kevésbé éred be az esténkénti videóhívásokkal - már ha van rá lehetőségetek -, annál kevésbé elég, ha hallhatod a hangját.
Ilyenkor pedig? Szinte már itt érzem a karjaim között, de tudom, hogy még várnom kell egy kicsit. Ez már az idegőrlő fázis, még akkor is, ha tudom, hogy mindez abban a pillanatban fog szertefoszlani, hogy meglátom Őt. Akkor már nem lesz érdekes, hogy három hónapig távol volt, akkor már nem fog érdekelni a hosszú várakozás feszültsége, a kisebb hajbakapásaink, amikor valamelyikünknek épp rossz napja volt, amit részben egymáson vezettünk le.
Akkor már nem számít semmi azon kívül, hogy itthon van.
Az ajkaimat harapdálom és egyik lábamról a másikra állok, mert az idő itt már tényleg végtelennek tűnik, a másodpercek pedig mintha órákként vánszorognának. Amikor letelik a nagyjából szokásos idő, néhányan kissé bizonytalanul pillantunk össze, de türelmesen várakozunk tovább. Akaratlanul is felidézem magamban, milyen keveset tudtunk beszélni az utolsó két estén, eszembe jut, hogy Lye hangja mintha a szokottnál is feszültebb lett volna... Nem akartam nyaggatni, mert úgy voltam vele, hogy biztosan csak nagyon elfáradt már, de most megfordul a fejemben, hogy talán történt valami. A szívverésem meglódul, ezért kényszerítem magam, hogy nyugodjak meg, mielőtt még feleslegesen pánikba lovallnám magam. Tudnám, ha baj van. Veszek egy mély lélegzetet, az órámra pillantok és tovább várok, most már kétféle izgalommal a szívemben.
Amikor a legelöl állók neszezni kezdenek, felkapom a fejem, de egyáltalán nem azt látom, amit szerettem volna. Egy fiatal nőt kísér egy egyenruhás alak - innen nem tudom kivenni rendesen az arcukat, így azt sem tudom, ismerem-e valamelyiküket, de az biztos, hogy a nő válla rázkódik és alig tudja egyenesen tartani magát. Érzem, hogy kifut a vér az arcomból és kiráz a hideg is. Most már még valamit tudok: ez semmi jót nem jelent. Nyelek egy nagyot, nehéz legyűrnöm az érzést, amikor ösztönösen a helyébe képzelem magam, de gyorsan meg is próbálom lerázni magamról a gondolatot. Lye jól van. Semmi baja. Mindjárt itt lesz, mantrázom magamnak, egészen addig a pillanatig, míg végre ismét mozgás nem támad a hangár végében.
És ezúttal már ők azok.
A szívem máris a torkomba ugrik, a nyakamat nyújtogatva figyelem a felbukkanó arcokat, mintha ne lenne mindig gyerekjáték kiszúrnom Őt. Elég azt figyelnem, melyikük magasodik ki a körülötte állók közül, aztán már meg is pillantom, és mielőtt még végiggondolhatnám, hogy cselekszem-e, már futok is felé. Nem én vagyok az egyetlen, de ilyenkor valahogy mindenkinek sikerül baleset nélkül lavíroznia az emberek között - mintha mind tudnánk, milyen fontos ez a pillanat mindenki másnak is. Jóformán le sem fékezek, akkor sem, ha lefékezve készítette fel magát az érkezésemre és akkor sem, ha maga is felém indult; csak akkor állok meg, amikor a nyakába vetem magam és olyan szorosan magamhoz ölelem, mint aki nem három hónapja, hanem három évtizede látta őt utoljára.
- Szia - mormolom a megkönnyebbüléstől és a boldogságtól elmosódó hangon.
Nagyon-nagyon nehéz leválasztanom magam róla, de amint képesnek érzem magam rá, megkísérlem megtenni. Még akkor is, ha egyelőre nem sikerül túl messzire: fél kézzel még mindig őt ölelem és a másik is csak az arcára simul rá, ahogy elhúzódom tőle annyira, hogy végre hosszan megcsókolhassam, aztán rá is tudjak nézni. Már a nyelvemen van, hogy elmondjam neki, mennyire hiányzott, de ahogy jobban megnézem magamnak, rögtön észreveszem, mennyire megviseltnek tűnik.
- Jól vagy...? - kérdezem inkább halkan és kissé aggodalmasan.