Szóval… kedves naplóm? Vagy mit kéne ilyenkor írnom? Olyan nehéz ezt az egészet elkezdeni, pedig a neten azt ígérték, hogy ettől minden sokkal könnyebb lesz… „Válaszolja meg őszintén az alábbi kérdéseket, hogy közelebb kerüljön önmagához. A válaszokat senkinek nem kell megmutatnia, legyen tehát teljesen őszinte!” Jó vicc, lol… na jó, próbáljuk meg. (Caroline, ha megtudom, hogy beleolvastál, kitekerem a nyakad!!!)

Mi az, amire túl sok időt fordítasz?
Hű, ez egy nehéz kérdés. A csillagok bámulására, a családomra, hogy tökéletesítsem a kakukkfüves gombalevesem receptjét, hogy végre megkapjam az új kasztot a kedvenc játékomban (és hogy csodáljam Agatha haját, ahogy megcsillan rajta a Woodhaven tompa lámpáinak fénye…)

Mi az, amire nem fordítasz elég időt?
Magamra. Azt hiszem.

Zavar, ha valakinek a jelenlétében elsírod magad?
Igen. A könnyeim az enyémek, nem tartoznak senki másra.

Mikor kételkedtél utoljára önmagadban?
Minden egyes nap kételkedem magamban. De komolyan.

Fontos számodra, hogy mit gondolnak Rólad mások?
Igen. Még mindig túl fontos.

Boldog volt a gyermekkorod?
Amennyire csóró szülők csóró szétszivatott gyerekeként az lehet… annyira igen. Mármint érted, a családom csodás a maga módján, a két kis ikermajomért ölni tudnék, de apa sosem tett úgy, mintha különösebben érdekelné, hogy vagyok, anya pedig néha úgy érzem, néha levegőt sem tudna venni Carlos atya nélkül. És akkor egész életemben én voltam az a fura srác, aki egyszerűen nem illett sehová, senki nem akar vele barátkozni. És tudod mi az, ami ennél is rosszabb? Amikor az ilyen srácoknak egyszerre lesz fogszabályzója és szemüvege. Életem legpokolibb három éve volt. De amúgy meg volt egy csomó jó dolog is benne, mikor Federico bácsi minden hónapban elvitt csillagász túrára, vagy amikor Adriana néni beengedett maga mellé a konyhába, vagy a mikor a könyvtáros Mrs. Bellmonte könyvajánlót tartott nekem, és aztán szeretettel hallgatta az élménybeszámolóm. Szóval passz. Milyen egy tankönyvi boldog gyerekkor?

Gyakran figyelmezteted az embereket a hibáikra?
Nem. Nem tudom? Kérdezz meg valaki mást. Szerintem amúgy nem, mármint ki vagyok én, hogy bárkibe is belé kössek? Nem vagyok én beton. És különben is, bennem is van elég hiba, nem kell másokban is keressek.

Mi az, amiben tényleg jó vagy, és akár a legjobb is lehetnél?
Legjobb? Semmiben. Nem is tudom bármi, amiben legalább egy kicsit jó vagyok, és nem csak azért csinálom, mert élvezem.

Melyik az a könyv, amelyik mély benyomást tett rád?
Nem tudok egyet választani. Minden életszakaszomnak megvan a maga nagy felfedezése, útmutatása. Érted, tíz évesen a Harry Potter volt, és akkor még elhittem, hogy lehetek olyan talpraesett kis varázslókölyök én is. Meg akkor még azt hittem, hogy a jó barátok sosem szúrnak hátba, jóban-rosszban kitartunk majd egymás mellett és a történet vége boldog lesz. Aztán sajnos felnőttem. Most talán… nem is tudom, a Tavaszi vizek, Turgenyevtől.

Az lett belőled, aki lenni szerettél volna?
Hát, már említettem, hogy kiskoromban Harry Potter akartam lenni. Csak aztán kiderült, hogy nem vagyok hozzá elég okos és bátor. Előtte amúgy asztronauta akartam lenni, de az asztmám meg a rossz látásom meg az ilyen apróságok miatt kiderült, hogy az sem jöhet szóba. Aztán egészen az egyetem végéig úgy gondoltam, hogy író akarok lenni, csak jött az élet, és érted, velem sem volt túl kedves. De most nagyjából boldog vagyok. Szóval igen?

Adsz még egy második esélyt?
Akár harmadikat is.

Mitől lesz az otthonod az otthonod?
Az állandóan zajos konyhámtól, a szanaszét heverő dolgaimtól, a padlótól a plafonig érő könyvespolcoktól, a háttérben szóló halk zenétől, a vaníliás illatosítótól.

Maradandó nyomot hagysz az emberekben?
Ebben biztos vagyok. Senki nem képes egységnyi idő alatt ennyi szó értelmetlen eldarálására, mint én. Ó, és senkit nem lehet ennyire könnyen zavarba hozni vagy ennyire jól ugratni.

Mi az, amivel egy borzasztó nap után újra gatyába rázod magad?
Kifekszem a csillagok alá a legjobb barátommal és egy üveg borral.

Igent, vagy nemet mondasz gyakrabban?
Igent, a csudába is.

Terjed rólad valami pletyka?
A Woodhaven-ben kiről nem?

Ki ismer a legjobban Téged?
Én sem ismerem igazán magam, hogy várhatnám el másoktól?

Miért vagy hálás a szüleidnek?
Anyukámnak mert tisztességesen felnevelt, apukámnak... Mert próbált támogatni magához mérten.

Hirtelen esel szerelembe?
Ne beszéljünk erről. Jó? Csak erről ne.

Nehezen kérsz szívességet?
Szeretek mindent egyedül megoldani, akkor is, ha úgy tűnik, hogy nem fog menni. Szóval azt hiszem, igen.

Melyik az a dal, ami mindig jobb kedvre derít?
A Herkules betétdala. Tudod, amit a múzsák énekelnek Herkulesről. Nem lehet megállni, hogy ne táncoljon rám az ember.

Érzékenyen reagálsz a kritikára?
Igen. Próbálom nem kimutatni, de nagyon mélyen tud érinteni, még ha jogos vagy építő szándékú is.

Hogyan képzeled el a jövőd?
Jelenleg abban az életszakaszban vagyok, hogy azt sem tudom, holnap mit szeretnék csinálni. Szeretném kitalálni, mi az, ami boldoggá tesz, aztán család, gyerekek, boldog öregkor. Vagy valami ilyesmi.

Mi az, amit a legtöbb ember nem tud rólad?
A pizzát a külső szélétől haladva befelé eszem. De felejtsd el az ananászt. És a ketchupot is. Azért még olasz vagyok, az istenit!

Mindig az igazat mondod?
Igen, vagy legalábbis azt, amiről azt hiszem, hogy az az igazság. Jó, majdnem mindig. De hát mindenki szokott füllenteni, nem?

Szívesen vagy egyedül?
Főleg egy hosszú, emberekkel teli nap után. Néha úgy érzem, egyszerűen besokallok és szükségem van a saját csendemre.

Ugyanaz az ember vagy, aki korábban voltál?
Szerencsére már csak nyomokban. Nagyjából.

Inkább kérdezel, vagy szívesebben válaszolsz?
Inkább válaszolok. Látod.

Ki vagy te, amikor senki sem lát?
Egy ABBA rajongó, aki énekel főzés közben; egy megcsömörlött irodalmár, aki hogy visszahozza az irodalom iránt érzett szerelmét, csöpögős lányregényeket olvas; egy piperkőc fiú, aki szeret sokáig habfürdőzni és zöld arcmaszkot kenni az arcára (igen fiúk, a bőrápolás igenis fontos!); valaki, aki néha üresnek érzi önmagát.

Milyennek látnak mások?
Egy hadaró, de olykor inkább csak habogó, szociálisan rettentő kínos, zavarba ejtően furcsa, talán érzéketlen srácnak, aki még mindig tizenhatnak néz ki. Valakinek, aki túl sokat szorong, túl sokat beszél, de túl keveset cselekszik.

Uram, adj türelmet
- Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved, jöjjön el a te országod... - Édesanyja mellett térdepel a templom kemény fa térdeplőjén. Világos vászon rövidnadrágját csinos nadrágtartó rögzíti kockás inge felett. Aprócska kezeit szorosan összekulcsolva, szemét összeszorítva hallgatja ahogy az egyik oldalt az anyukája, a másik oldalt a nagymamája mormolják a gyülekezet többi tagjával és Carlos atyával az imádságot. Kinyitja csokoládészín szempárját, már-már dacosan emeli fel boglyas fejét, és farkasszemet néz az oltárképre festett Jézussal.
- Kedves Isten! Nem tudom, hogy szabad-e így beszélnem hozzád. Remélem nem haragszol meg, de kérni szeretnék tőled valamit. Szeretném, ha visszaadnád a régi anyukámat. Aki sokat mosolyog, és énekel, és játszik velem. Ezt az anyukámat is szeretem, de lehetne, hogy visszakapom a régit? Megígérem, hogy nagyon jó leszek! - Csak gondolatban szól az Atyához, mert azt már tudja, hogy Isten mindent hall, amit gondol. Reméli, tiszta szívből reméli, hogy ezt is hallotta, és tud segíteni neki ebben a hatalmas kérésben.
Öt és fél éves. Ez az első emléke.

Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni
Nem tudja, hogy mikor kezdődött. Olyan, mintha mindig is így lett volna. Hogy ő a kapafogú, a hülye, a vaksi. Aztán az idióta, stréber, buzi. Hülye, köcsög, kívülálló, nyomorék, bolond, girhes, szánalmas kis geci. Egy senki, akit senki sem szeret. Megszokta, hogy kigúnyolják, elveszik a holmijait, megkergetik, bezárják, megfenyegetik, megverik. Megszokta, hogy ő a kívülálló, a különc, a senki, akit senki sem szeret. Otthon? Nem mesélte el. Eszébe sem jutott, hogy a szüleit ilyenekkel terhelje. Egyszerűen csak azt gondolta, hogy ezt érdemli. Hogy igazuk van. Őt nem lehet szeretni.
A tanulásba és az olvasásba menekült. Apró cseppnyi gyógyírként hatottak rá a tanáraitól kapott elismerő szavak, az állandó dicséretek. Bár nem tudták teljes mértékben ellensúlyozni a hangadóktól kapott támadásokat, de mégis, valamiféle értelmet adtak a napjainak. A könyvek jelentették számára a teljes biztonságot, a menekülő utat a valóságból. Arról ábrándozott, hogyha egyszer elkerül innen, ő is írni fog, mert túl sok mindent kell elmondania, amit nem hallgatnak meg.

Adj bátorságot, hogy megváltoztassam amit lehet
Ösztöndíjat kapott a Columbian. Szerény körülmények, kiváló tanulmányi eredmények, jó ajánlások. Valahogy az interjúra is összeszedte magát annyira, hogy meggyőzze a felvételiztetőket. És azt érezte, hogy ez a mennyország. Elkezdett megnyílni, barátkozni, csodálattal járt be az órákra, amiken remekül teljesített. Elkezdte felfedezni mindazt, ami kamaszkorában kimaradt: alkohol, cigaretta, bulik, egyéjszakás kalandok. Elkezdte felvállalni önmagát, azt, aki mindig lenni akart, akit nem engedtek megmutatni eddig. Lassan építette a kapcsolatait, de annál biztosabban. Az a néhány ember, aki mellett akkor elköteleződött, azóta is a legfontosabb számára a családja után.

És adj bölcsességet
Ott ült az ágyán, a diplomájával a kezében, és kitört belőle a keserves, vigasztalhatatlan zokogás. Pedig örülnie kellett volna. Megcsinálta, elsőként szerzett diplomát a családban. Ráadásul az álom szakon, azon, amire vágyott.
Nem tudja, mikor ment minden félre. Talán már a harmadik évben is érezte, hogy kezd belefásulni, hogy egyszerűen elege van mindenből. De a teljes kiégés, igen, abban biztos, hogy az utolsó évben jött el. Nincs rá észszerű magyarázata, hiszen elvileg végre boldog volt. Csak gyakorlatilag nem. És tudta, hogy csak akkor lesz az, ha valami teljesen mást csinál, mint eddig.
Gyerekkora jelentős részét Adriana nagynénje mellett, a konyhában sertepertélve töltötte, aztán a gimi alatt többször besegített Umberto bácsiék éttermében, és az egyetem alatt egy kis bölcsészkávézóban dolgozott, hogy ne a szüleinek kelljen támogatnia őt míg tanul. Így amikor összeszedte magát néhány nap önmarcangolás és búbánat után, egyértelműen kikristályosodott az út a gasztronómia, és így a Woodhaven felé.

Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.
Ötlete sincs, honnan szedte össze azt a bátorságot, amivel megkérdezte Agathát, hogy volna-e kedve elkísérni a soron következő családi ebédre. Igazából nem is nagyon emlékszik rá, hogy hogy történt meg végül, csak arra, hogy a lány igent mondott. Meg arra, hogy összevissza hadovált valamit arról, hogy ez véletlenül sem randi, csak tudja, hogy milyen egyedül van a lány, az ő családja meg mennyire szereti az új embereket, és hogy milyen nagyon szívesen látnák az asztalnál. Már megint azt csinálta, amit mindig, ha ilyen helyzetbe kerül, totálisan elvesztette a kontrollt a beszédközpontja felett, és válogatás nélkül elkezdett hadarni hülyébbnél hülyébb dolgokat. Egyszer kellett volna összeszednie magát normálisan, és akkor sem sikerült.
De végülis mindegy is, mert most itt toporog az utcán a lányra várva. Nem tudja, hogy melyiküket lepte meg jobban, hogy elfogadta az invitációt. Gondolkozott, hogy hozzon-e virágot, csokit vagy valami egyebet, de arra jutott, hogy az nagyon ijesztő lenne, hiszen ez nem egy randi, de akkor mégis úgy tűnne, hogy ez az, és bármennyire szeretné, hogy az legyen, tisztában van vele, hogy a lány nem erre szerződött.
Éteri mosoly terül el arcán, mikor meglátja közeledni kollégáját, majd gyorsan rendezi arcvonásait, hogy csillogó szemű golden retriver helyett mégis valami emberi formában tudja üdvözölni a lányt. Épp csak elindulnak, mielőtt kitör belőle a szóáradat. Már megint.
- Az ikerhúgaim valószínű rád fognak ugrani. Tudod, Camilla és Caroline. Borzasztóak tudnak lenni, csak úgy mint a nagymamám, aki minden harmadik percben meg fogja kérdezni, hogy mikor jössz hozzám. Mármint feleségül, érted. Szuper kínos lesz, ezért ne haragudj, tényleg tökre bocsi, de tudod milyenek a nagymamák, szeretnék ha az unokáik minél hamarabb megházasodnának és gyorsan összehoznának néhány dédunokát is. Apukám elég távolságtartó fickó, de amúgy rendes, anyukám pedig... hát valószínűleg elmond egy áldást rád. Vagy nem tudom, remélem nem csinál ilyesmit. Azt amúgy mondtam már, hogy tényleg olyanok vagyunk, mint amilyennek ezt elképzeled? Mármint nagyon sokan vagyunk, egyszerre kiabálunk minannyian, ráadásul félig olaszul is. De ne aggódj, majd izé, fordítok ha nem érted.