should his mother wash his hands with soap?

Cigiszünet. Kell, egyszerűen kell már, mert az elmúlt egy órában a levegőben lévő alkoholgőzök mennyisége súrolni kezdte a határértéket. Már ha van ilyen egyáltalán. A fejem szétdurran, pár ember meg azt képzeli magáról odabent, hogy ő a király. Mármint én nem tudom, hogy milyen mondjuk Károly király valójában, lehet ő is végigüvölti az egész angol pubot és ahogy itt is csak furcsállóan néznek rá, úgy rá is valószínűleg csupán némi kósza tekintet vetül ahelyett, hogy rendesen helyre tennék. Nem tudom, mit fantáziálok én az angol uralkodón hátamat a kinti falnak döntve ahelyett, hogy magányomban végre kiüríteném a fejem a benne lévő baromságoktól és ellazulnék a cigaretta füstjében.
Behunyom szemeimet, össze is szorítom azokat, hiszen már csak kevés van a cigarettából, ami egyet jelent azzal, hogy hamarosan vissza kell mennem. New Yorkban ilyentájt azért már kezdenek hűvösek lenni az esték, érzem is arcomon a hideg szellőt, de most jól esik. Segít megnyugodni.
A bejárati ajtó felől aztán a megszokottnál is nagyobb zaj éri el füleimet. Kinyitom a szemeimet, s míg nagyot szívok a dohányba, végignézem ahogy Mr. Elhanyagolnak_az_unokáim Amerikai Károly királyt beszállítja két férfi a kiérkező taxiba. Grimaszolok csupán értetlenkedve a „még egy hülye” láttán, de túl sok éve dolgozom itt ahhoz, hogy pont ő akassza ki a mércémet. Én csak újra és újra elszörnyedek az embereken, miközben magamat próbálom bennük meglátni ilyen idősen. Borzalmas egy vén trotty leszek, ha megélem ezt a kort!
Ez az a pont, amikor már a saját gondolataimmal sem akarok meglenni, úgyhogy elnyomom a cigit és visszamegyek a pulthoz. Látom, hogy Agatha nagyon olvas valamit, ki is szúrom a nem mindennapi eseményt, már nem azt, hogy olvas, mert gondolom azt szokott, de a kezében lévő levél elég… baljósan hat. Pláne ismerve a történetét. Aztán mielőtt még rákérdezhetnék, hogy mi a helyzet vele, ő maga szólal meg.
Elsőre nem teljesen értem, kérdő tekintettel fordítom felé a fejem, miközben kezet mosok a pultnál lévő csapnál. Én nagyon örülök, ha nem fog holnap felmondani, de nem úgy hangzik a szájából, mintha ezt az elhatározást, vagy épp felismerést annyira boldogan mondaná.
- Tudod, én ennek tökre örülök, de nem tűnsz túl lelkesnek - fordulok felé már teljes testtel is, majd megtörlöm a kezemet egy rongyban. Mint kiderül, nem is kellemes a történet. - Oh… - nyögöm ki fájdalmasan, ahogy én is meghallom a lényeget, minek hatására lerakom a rongyot a pultra egy egészen csalódott mozdulattal, s megindulok a lány felé. Hallottam nagyjából a történetet, úgyhogy tudom, miért tagadták ki a családi örökségből, de azért ezek a dolgok nekem annyira hihetetlenek és felfoghatatlanok, hogy eltart egy kis ideig, míg ízlelgetem hírt, de ezalatt is kiül arcomra a szomorú együttérzés.
Az én családom… hát mondjuk úgy, hogy nem igazán van tartalékunk. Se a szüleimnek, elvégre egy farmon nőttünk fel és a gazdálkodás nem minden évben volt nyereséges, én az egyetemet sem tudtam fizetni, ott is hagytam és a megélhetésemnél sem számíthattam semmilyen anyagi támogatásra a szüleimtől. Haza mindig hazamehetek, megetetnek, alhatok otthon, de ha a magam útját akarom járni, akkor azt saját zsebből kell megoldanom. Lényegében ezt is teszem. Na mármost ilyen múlttal csak két dolog idegen az én felfogásomnak: az, ha egy szülő meg tud vonni valamit a gyerekétől, illetve azt, hogy milyen lehet a szülő pénztárcáját költeni. Vagy épp elveszíteni… Ennek ellenére egészen hatékonyan át tudok szellemülni Agatha helyzetébe és ugyan ő visszafogottan kezeli a szituációt, én még mindig kiakadok rajta.
- Semmi reményt nem fűzök az emberiséghez, de azért picit reménykedtem abban, hogy idáig nem fajulnak a dolgok a családodban. - Már elsőre feltűnt, hogy elég komplex eset az övé. Nyilvánvalóan nem fekete vagy fehér egyikük sem, mert Agatha is bemártotta az apját, de közben meg az apja is olyan dolgokat művelt, amikért én is felszólaltam volna. Jobban mondva én lettem volna a leghangosabb nőjogi aktivistaként. Szóval, jah, nehéz ez és egy pillanatig nem vonom kétségbe, hogy Agathanak mennyire nehéz lehet mindezt átélni.
Én azért felveszem a levelet a pultról, biztos, ami biztos, ne kaparintsa meg egy részeg se, míg Agatha hátat fordít a vendégseregnek, akik közül épp senki sem vágyik új körre.
- Mekkora a baj? Van azért saját megtakarítod, nem? -  Ugye van? Valamennyi biztosan van, nem fog éhen halni, de jah, ez azt jelenti, hogy vége annak az életmódnak, amiben nem kellett számolgatnia a pénzt. Őszintén szólva, fogalmam sincs, az milyen érzés lehet, biztosan kurvajó. Múltidőben. Már-már homlokomig szöknek a szemöldökeim a meglepettségtől, nem tudtam, hogy volt lova, azaz lehet részeg voltam, mikor említette. Cash. Szép név amúgy, igaz most a téma miatt nehezen tudok elvonatkoztatni a jelentésétől, de próbálok nem túl bugyuta fejet vágni, holott hálás vagyok neki, amiért megosztja velem a történetet.
- A lovak egész jól megérzik, hogy kit kell lelökniük magukról, nem igaz? - mosolyodom el, miközben eszembe jutnak az otthoni farmon lévő lovaink. Ilyen téren egészen közelálló téma ez nekem, még ha nem is nagyon hangoztatom, hogy tanyasi lány vagyok. Hihetetlen, milyen érzelmi intelligenciával rendelkeznek, pedig sokan lenézik őket. Ami pedig a történetet illeti, nem tudom nem kihallani belőle a párhuzamot Agatha jelenlegi helyzetével, hiszen a ló lerúgta magáról a srácot, ami miatt az apja mérges lett és megvált a lótól. Most pedig Agatha is „lerúgta” magáról az igazságot, mely ártott az apjának és az eredmény megint az, hogy megvált a lányától is. Mintha csak ennyit érne neki: Agatha egy lóval egyenértékű? Gusztustalan! Nehéz egy ilyen helyzetben mit mondani, pláne úgy, hogy már az sem tud segíteni, ha én kiakadok. Már csak alá kell írni…
Valószínűleg ezen hezitálásomat érzi meg Agatha, mikor megszólít. Húzom szám sarkát, nyelek is egyet, majd egy sóhaj után válaszolok.
- Persze, hogy hiányzik! Hiszen így nőttél fel, így éltél eddig és most kiszakadsz ebből az élethelyzetből. Ijesztő lehet, ezt pontosan tudom, hiába én más háttérrel rendelkezem - pillantok rá, de a szemem sarkából látom, hogy megindul a pult felé egy férfi, úgyhogy folytatom, amíg ide nem ér.
- Nem tudom, szerintem apád túl messzire ment. Ahelyett, hogy bocsánatot kért volna a múltban történtekért, elkezdett pereskedni és képes a saját lányától is úgy megválni, mint egy lótól - ezen a ponton felteszem mindkét kezemet amolyan védekező állásba. - Tudom-tudom, én túl egyszerű ember vagyok ahhoz, hogy megértsem a tehetős családok életfilozófiáját és ne értsd félre, nem kritizálni akarom a családodat, csak nekem ez elfogadhatatlan és kiakasztó. - De valószínűleg pont erre gondolt, mikor azt mondta, hogy „tudom, mit gondolsz”. Igen, én ezt gondolom. Én felhúzom magam, kiakadok, mert nem tudom nyugodtan kezelni az ilyen igazságtalan helyzeteket. Legutóbb Tinit is csak úgy utcára rakta az apja, igaz, az egyszeri eset volt és szó sincs arról, hogy kitagadnák a családból, de én már azt is sokallottam. Hihetetlen, mennyi ilyen jómódú, beképzelt férfi van, akinek a saját lánya kevesebbet ér, mint a hivatása. Nekem meghalt az ikertestvérem tizennyolc éves koromban és mindent megtennének a szüleim, hogy magukhoz ölelhessék… nemhogy megvonják a családi örökségből!

- Botrány. Már harminc éve nézem, ahogy rosszabbnál rosszabb csapatunk van évről évre. Ha jó lenne a szemem, ki is szúrnám, de így meg minek?
Egy félmosollyal az arcomon pillantok hátra Jerryre, aki grimaszolva nézte a tévét, amin éppen a Nets meccsét akadtak. A pultra dőlve tartotta a fejét és szörnyülködött minden egyes ponton. Azokon is, amit a Nets szerzett.
- Te biztos Knicks szurkoló vagy, mi? – fordult felém, közben a pult lapra mutogatva, hogy szeretne még egy kört.
- Kaliforniai vagyok, nálunk mindenki…
- Lakers szurkoló – szinte köpött, ahogy ezt mondta – Szerencséd, hogy kedvellek. Te nem kérdezgeted mindig, hogy nem volt-e már elég. Ha elég lenne, akarnék még inni?
- Nem kell kérdeznem, Jerry – ráztam meg a fejem mosolyogva. - Már ismerlek. Hívtam is egy taxit neked.
- Taxit? Azt hiszed, hogy nem tudok hazamenni? – kérdezte, ahogy ellökte magát a pulttól, majd hirtelen utána kapott, mert kibillent az egyensúlyából. – Régen jobb volt itt a kiszolgálás. Nem voltak ilyen tiszteletlenek!
Hetente legalább egyszer mindig eljátssza. Itt marad szinte zárásig, szitkozódik, mesél az unokájáról, aki nem kíváncsi. Azok alapján, amit Jerryről tudok ez nem túl meglepő, de általában igyekszem inkább a kedves, megértő hallgatóság lenni. Ha pedig rosszul jattol, nem szólok miatta. Reagan mondta még az első napjaim egyikén, hogyha kellően részeg a vendég, felesleges veszekedni velük ezen, csak fogadjuk el a jattot. Másnap úgysem emlékeznek majd rá. Jerry is mindig vérig sértődik, majd legközelebb, ha jön hálálkodik a taxiért.
A pultra dőlve sóhajtok fel, végig nézve, ahogy Jerry kitámolyog az ajtón a taxihoz. A farzsebemhez nyúlok, ahonnét előhúzom a levelet, amit reggel találtam a postaládában. Kaliforniából címezve nekem. Nem kéne meglepődnöm, hogy kiderítették hol lakom. Valószínűleg azt is tudják, hogy hol dolgozom. Meglep, hogy még semmiféle gúnyolódó üzenetet nem kaptam miatta. Így is szinte állandóan hallom, ahogy apám azt kérdezgeti tőlem, hogy „megérte?”.
Átfutott az agyamon, hogy kinyitom és elolvasom még reggel, de sejtettem, hogy a tartalma az egész napomat romba döntené, így inkább vártam vele estig, míg kiürül a bár és lassan zárhatunk majd. Ha fáradt vagyok, talán kevésbé is üt szíven a dolog. Már egy ideje az egésznek, de a mai napig eszembe jut, hogy vajon tényleg jól döntöttem-e. Ettől a gondolattól pedig nehéz volt tükörbe néznem. Mindig azt hittem magamról, hogy jobban viselném, ha … kikerülnék a megszokott életemből. Tévedtem. Hiányzik, többször, mint bevallanám.
- Hát, most már hivatalos – motyogom magam elé, ahogy olvasom a levelet, mikor a szemem sarkából megpillantom Reagant. – Azt hiszem most már tény: egy darabig biztos itt fogok még dolgozni – emelem meg a levelet, amit eddig olvastam. – A családi örökségből hivatalosan is kitagadtak. És találkoznom kell majd pár ügyvéddel, hogy lemondjak a még a nevemen lévő vagyonról – magyaráztam, a pulton hagyva a levelet, majd megfordultam és a pultnak dőltem karba tett kézzel.
- Tudtam, hogy ez lesz, de … inkább nem gondoltam rá – anyagiasnak tűnhetek és annak is érzem magam. – Tudtad, hogy volt egy lovam? Cashnek hívták. A bátyám irigy volt, mert míg én lovat kaptam, őt állandóan vitte apánk magával, hogy tanuljon. Úgyhogy elvitte Casht az egyik barátjával, aki apám egyik felfedezettje volt az akadémián. Lerúgta magáról a srácot, apám pedig olyan mérges volt, hogy először leakarta lövetni. Aztán végül rábeszélték, hogy csak adja el – meséltem, magam elé révedve. Apám bizonyára ott lesz az ügyvédekkel, mikor majd találkoznom kell velük. Biztos, hogy nem hagyná ki. Nekem pedig még csak ügyvédem sincsen. Nem, mintha sok mindent kéne csinálnia, az akkor kötött megegyezés alapján igazából csak a szerződéseket kellene átnéznie, de így majd … a neten próbálom magam fehér öves ügyvédnek kiképezni. Aligha van több vesztenivalóm.
- Tudom, mit gondolsz, de … hiányzik – vonom meg a vállam Reaganre pillantva.
Azt tudja rólam, hogy gazdag családba születtem, ha titkolnám is elég feltűnő volna, de sose tagadtam. Ahogy azt se, hogy nem vagyok jó kapcsolatban a szüleimmel, de az okáról sose beszéltem, mindig csak annyit mondtam, hogy … kilógtam és megelégelték. Őszintén szólva, nem tudom mennyi minden van fent erről az egészről az interneten, mert apám viszonylag gyorsan próbálta tisztára mosni a nevét és ezt az egészet eltüntetni. Meglepően jól sikerült neki.