Jó kijelentésére megforgatom a szememet, mert nagyon nem értek vele egyet.
- Ügyes próbálkozás, de nehezen tudom elhinni, hogy veled lenne baja. – komolyan ezt gondoltam, hiszen még is csak az apjáról van szó. Én vagyok az idegen személy, akit egyáltalán nem ismer és akit szemmel láthatóan valami miatt az első másodperctől kezdve nem is kedvel, csak legalább érteném az okát, hogy mivel váltottam ki ekkora ellenszenvet. Tény, hogy nem mindenki kedvelheti egymást, de azért még ilyenben se volt részem, mint most Ducannak köszönhetően.
- Nem lesz gond, előbb vagy utóbb a könnyek is elfogynak, meg majd szerzek édességet és abba fojtom a bánatomat. – motyogtam mellkasába, miközben továbbra is magához ölelt. Tényleg nem szeretnék oda felmenni, de ahogy sejtettem felesleges volt minden próbálkozásom, mert megint nem hagyta magát.
Kisebb sikkantás szaladt ki ajkaim között, amikor karjaiba kapott és morcosan néztem rá.
- Ez nem fair dolog és nem is kellene ezt tenned, a vállad miatt se. – hangom kicsit aggódóan csendült, aztán lemondóan sóhajtottam és a karomat a nyaka köré fontam. – Tudod, eddig se rajtunk múlott az, hogy meg lehet e ezt beszélni, hanem rajta. Ne haragudj, de talán tényleg jobb lenne, ha kicsit kettesben maradnál vele, tisztáznátok az egészet. Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. – hiába voltunk már a liftben, attól még újra megpróbáltam elérni azt, hogy engedjen elmenni, de amikor egyértelmű volt, hogy ez nem fog összejönni, akkor legalább azon voltam, hogy letegyen. Van két lábam, tudok sétálni és rosszul se vagyok, de persze ez se ért semmit se. – Basáskodó vagy! – pufogtam egy sort, mielőtt beléptünk volna a lakásba, hamarosan pedig már a hálóban voltunk. Meglepett, hogy a saját oldalára tett le és nem az enyémre, de nem tettem szóvá, hiszen a párnának olyan illata volt, mint Joe-nak. Joe közelsége pedig az esetek többségében mindig képes volt megnyugtatni a zakatoló elmémet és szívemet. Most is szükségem lett volna rá, az ölelésére, de nem kértem arra, hogy maradjon kicsit, mert nem akartam távoltartani a fiától.
- Rendben, amúgy sincs sok választásom. – főleg, mivel láttam esélyt arra, hogy a kocsikulcsot nem fogja a megszokott helyére visszarakni, hogy még véletlenül se tudjak megszökni. A csókját viszonoztam és gyengéden megsimogattam az arcát. – Szeretlek. – miután betakart egy pléddel, kényelmesen elhelyezkedtem az ágyon és gyengéden megsimogattam a hasamat. Érdekelt volna, hogy mi zajlik kint, de nem tudtam rávenni magam, hogy kimenjek. Helyette csak próbáltam kicsit rendbe szedni a káosztól hasogató fejemet. Szép lassan egyre inkább elpilledtem, mert fárasztó volt a napom, meg kimerített a kialakult dráma is. Félálomban voltam, amikor Joe újra betoppant, nem feleltem semmit se, nem néztem rá és a szemem csukva volt, mert jobban vágytam az álmok mezejére, mintsem újra ébren legyek és ki tudja milyen zűrzavarba találjam megint magam. Ha esetleg odajött és megsimogatott, akkor elmosolyodtam félálomban, hamarosan pedig rövid időre álomba is szenderültem.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Lehet, hogy kezelhettem volna mindezt finomabban is. Lehet hogy nem így kellett volna ráripakodnom apára, hogy miért is volt olyan felelőtlen? Vagy akár kettejükre is vonatkozhatna, de a részleteket nem ismervén...még így is túl durva. Az ő korában...de persze mindehhez semmi közöm sincs. Az ő új családja lesz majd. De persze neki mindenre van magyarázata. Ahhoz is, hogy bármikor történhet bármi rossz. Ezt aláírom...nem is kezdek etéren újabb vitába. Dehát mégis csak az apámról van szó és mióta “idehaza” melózik... nincs nagyon nyugta. És ez azért aggasztó, főleg, hogy nem sok mindent tudok, mert nem beszél velem ilyenekről. Csendben kezdem hallgatni a történetét, ahogy mesélni kezd, hogyan ismerték meg egymást. Amit kihagyott egész idáig. Nem elégszek meg annyival, amit korábban mondott róla. Ennél többre vágyom és meg is kapom. Egy apró rándulásra futja ajkaimon, mikor a legidegesítőbb nővel jön...tényleg mindent elmondott. Amikor anya is lelépett, amikor ő dühös lett...Bells ott volt vele és a levegőbe is felment vele. Karba fontam a karjaim és hallgattam tovább. Szerelmes lett...elcsavarta a fejét...figyeltem miképp ügyködik a gyümölccsel és hogy miképp vágja azt fel, hogy a lét miképp tölti pohárba. Nem bánja mindezt. A félelmeik ellenére akarták mindezt. A babát. A közös gyereküket. De amit látok és tudok...pengeélen táncol. Rálőttek. Ami akár folytatódhat is. Mi lesz akkor? Ki fogja bevédeni a seggét? S felsorolja azokat a dolgokat, amiket nem tudtam az elmúlt évben, mert nem közölte ezeket velem. Haragvó tekintetem elrántom róla, elmozdulok a helyemről és inkább kinyitom a sütőt, hiszen már érződnek a finom kaja illatok. Majdnem lezuhant. Majdnem meghalt. Már több ízben is kockáztatta az életét civilként? És miért nem szólt erről?! Mert dühös lennék rá? Hogy nem tud nyugton ülni a seggén?
Nem tudok mit mondani, mindezt meg kell emésztenem...hogy az apámat majdnem több ízben kinyírták. És ez azóta van talán, hogy bevonultam. Picsába. Ahogy elvonult úgy ki is szedtem a kajáról a fóliát és úgy hagytam még sülni bent. Felegyenesedve támaszkodtam meg a pultnak, hogy fújak egyet. Dübörög a fülemben a szívem...higgadj le, apa életben van... de meddig tart az idill? Mikor robbantja fel ezt valaki? Rajtam kívül? Apa visszatértekor a tekintetem enyhült és mikor megkérdezte magától, hogy mit felejtett el...csak fejet ingatva forgattam szemet. Nem akartam vitatkozni, nem akartam veszekedni, így inkább Blubell irányába érdeklődtem. Apa szerint jól van, csak a hormonok basztatják...de mikor kiböki, hogy barom voltam...ököllel a vállába ütök. Nem durván, de nem is finomkodva.
- Tudom. - jelentem ki, bár büszke azért nem vagyok rá. Csak hirtelen ez a terhesség dolog arcon csapott és nem esett túl jól. Meg az sem persze hogy egész sok mindent elhallgatott. Nekem nem kellene ilyennek lennem és nem is akarom megtapasztalni, hogy milyen az, hogyha elhallgatok a másik irányából dolgokat. De mivel mindez már megtörtént, visszaforgatni sem lehet az időt, hiába bosszant, hogy elveszíthettem volna az öregemet...nem lehet ezen már változtatni sem. Megtörtént. Kész. Ott kellett volna lennem vele. De ehelyett távol maradtam és melóztam, mert...mert ezt választottam. Kételkednék-e abban, hogy jól döntöttem-e? Tudom, hogy apa képes vigyázni magára, de...még bele gondolni is szörnyű, hogyha együtt vannak és úgy üt be a krakh. Mély levegőt veszek és fújom azt ki. Visszafordulok a sütőhöz, hogy a konyharuhák segítségével kivegyem a szépen lebarnult ételt, majd lepakoljam a megfelelő helyre és a sütőt is lekapcsoltam. Beleszagoltam a levegőbe, majd apára pillantottam hosszú idő óta megint.
- Nem akarok olyan hívást kapni, melyben felhívnak azzal, hogy ott hagytad a fogad valami szarságban... - vallottam neki színt halkan, kicsit kétségbeejtően csúsznak ki a szavak, hiszen aggódtam érte, miatta. Szembe álltam vele és a mellkasára böktem, tekintetébe mélyedtem, majd lepillantottam az ujjamra és leeresztettem a kezem is.
- Vissza kell fogd magad. Ne vállalj be akármit. - nem okoskodni akartam, hiszen tudom, hogy nem így működnek a dolgok... és nem is fog hallgatni rám semmilyen ötlettől vezérelve. De az ajtó felé pillantok, hol a nője pihen épp, majd vissza rá. Csak így némán tudatom vele, hogy miatta sem hagyhatja mindezt. Élnie kell miatta. Miattuk. Két kézzel a hajamba túrok, majd lecsökkentem a kettőnk közt feszülő távolságot, reszketegen fújom ki a levegőt és az ölelésembe vonom.  

TValószínűleg maradnom kellett volna és nem elfutnom, de képtelen voltam rá. Sok esetben maradtál már, amikor nem akartam, amikor próbáltak elüldözni, hiszen Joe nővére se éppen a kedvességről volt híres, amikor találkoztam vele, de még is maradtam a partin. Kitartottam és ott voltam Joe-nak, aminek végül meg is lett a következménye, hiszen kár is tagadni, hogy az ottani események kezdtek el egymás felé sodorni minket, de most akkor is képtelen voltam tovább hallgatni Ducan szavait, érezni a belőle áradó ellenszenvet és az a sunyi mosoly, ami ábrázatát díszítette… Még a hideg is kirázott tőle, amikor rágondoltam.
Nem vártam azt, hogy tártkarokkal fogadjon, hiszen miért is tenné? Nem ismer és én se igazán őt, csak annyira, amiket az apja mesélt róla, de álmaimba se gondoltam azt, hogy ennyire ellenséges lesz velem szemben. Mintha csak már előre eldöntötte volna azt, hogy én rossz ember vagyok és esélyt se akarna arra adni, hogy megismerjük egymást.
Lassan emeltem fel a fejemet a kormányról, majd elkezdtem letörölni a könnyeimet, hogy megpróbáljam kicsit összeszedni magam a vezetéshez. Szükségem volt még jó pár percre, hogy úgy érezzem készen állok arra, hogy megpróbáljak hazajutni a new york-i forgalomban elveszve, vagy inkább hagyjam itt és intsek le egy taxit? Még az se lenne rossz ötlet, miközben mardosott a bűntudat, amiért minden szó nélkül hagytam ott Joe-t is, de egyszerűen nem akartam ott maradni. Nem akartam, hogy miattam marják egymást, nem akartam még több bántó szót, mimikát látni, ahogyan a köztük lezajló feltehetőleg nem túlzottan kellemesé beszélgetésből se akartam semennyit se hallani.
Riadtan rezdültem össze, amikor megkocogtatta valaki az ablakot, majd a következő pillanatban már nyílt is az ajtó és hamarosan megpillantottam Joe-t. Nem igazán akartam kiszállni a kocsiból, mert tudtam, hogy akkor esélyem se lesz visszaszállni, de én oda viszont nem akartam visszamenni. Nagyon nem.
Miután kifordított nem mozdultam meg, nem szálltam ki a kocsiból, csak kisírt szemekkel fürkésztem őt. - Nincs rajtam cipő. – motyogtam az orrom alatt és ahogy kicsit megemeltem a ruhámat ő is könnyedén láthatta. Bár már volt, hogy utána is mentem cipő nélkül, mert hozzávágtam. Most viszont erről nem volt szó, ott pihent a mellettem lévő ülésem. Visszanyúltam érte és felé nyújtottam, hogy segítsen felvenni, mert picit nehézkes lett volna jelenleg a hasam miatt. Ha rám került a cipő, akkor utána végül kiszálltam és hagytam, hogy magához vonjon, ölelése kicsit nyugtatólag hatott a zakatoló szívemre és elmém is picit csendesebbé vált.
- Nem akarok visszamenni. – hangom határozottan csendült és nemlegesen megingattam a fejemet is. Kezemben szorongattam a kocsikulcsomat, a táskám továbbra is az anyósülésen pihent. Kisimítottam az arcomból a hajamat és letöröltem a maradék könnyeimet.-  Utál, bár fogalmam sincs miért. Nem akarok még több bántó szót elviselni tőle, mintha csak elhatározta volna, hogy célkeresztet csinál belőlem. – lehet nem fog neki tetszeni mindaz, amit mondok, de akkor is ezt éreztem a fiával kapcsolatban. Megköszörültem a torkomat és szomorúan sóhajtottam.
- Nem akarom, hogy miattam veszekedjetek. Nagyon hiányzott neked, én pedig nem akarom ezt elrontani. Majd fogok egy taxit, ha vezetni nem engedsz, de inkább haza szeretnék menni. – kérlelően fürkésztem őt, még ha sejtettem azt is, hogy jelenleg nem fogja hagyni ezt, mert nem csak a vezetésről volt szó, hanem úgy az egész lelkiállapotomról és biztosan nem akarja azt, hogy egyedül maradjak.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne, hogy visszamenjek. – és ezt komolyan is gondoltam. Mind a ketten eléggé makacsok tudtunk lenni és most rohadtul szüksége volt Joe-nak arra, hogy megtalálja a megfelelő szavakat, hogy önszántamból vissza akarjak menni vele a lakásba, ahol Ducan is ott volt, vagy pedig mondhatni kénytelen volt elrabolni, mármint felkapni és akaratom ellenére visszavinni.
Ha így vagy úgy, de valami oknál fogva még is a lakásában kötöttem ki, miután a táskámat is magunkhoz vettük, akkor is megpróbáltam elérni, hogy legalább a liftben tegyen le. Van két lábam, tudok sétálni is, innen meg nehezen szöknénk már meg. A lakásba érve a szobára esett a választásom, majd ledőltem az ágyra és kicsit összegömbölyödtem, már amennyire tudtam és kezem a hasamon pihent.
- Sajnálom. – szomorúan pillantottam Joe-ra, mert nem akarok a fia és közé állni. Nem akarok csatározni és kicsit szégyelltem is magam, amiért hirtelen ennyire bezártam és  megpróbáltam elrohanni, meg a miatt is, hogy jelenleg nem akartam kimenni közéjük.  

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Apa tőmondatokkal elejtett szavai még nem ismerteti velem, hogy neki akad egy nője, aki épp terhes... tőle. Hogy 47 éves fejjel apa lesz ismét. Ezért is terelem a párosunkat külön helyre, hogy megbeszéljem ostobaságának ezen részét. A gyerektéma nem bejövős, biztos nem gondoltak bele, hogy mennyi minden negatív dolgok jöhetnek közbe ebben a korban? Apa az örrnyergét markolássza, frusztrált, de végre megszólal. A nő vele volt miután anya elhagyta és jól csinálja a dolgokat Martin körül is.
- Nem a nővel van bajom...- morgom szemet forgatva, miközben magyarázza a dolgokat, mert tulajdonképpen tényleg örülök, hogy nincs apa egyedül, hogy boldog és hogy nem kalandozik el másfelé. Gyerek nélkül is remekül meglennének, de persze, hogy érkezik majd egy tökmag is. Az, meg hogy mások is bevállalják...engem mások nem érdekelnek. Apám és az érzései érdekelnek. Hiszen, ha Bellsel történik valami a terhesség, vagy szülés alatt, akkor apa is befordul. Kell ez is még? A boldogsága és az egészsége az első, nem még ilyenért is aggodalmaskodjon...meg ha történik vele valami, akkor ott leszünk a leányának mi Martinnal...persze, nem elég, hogy az öcsi meg köztem 18 év különbség van, azért lesz még egy húgom is...ezúttal 28 év különbséggel. Legyek megértő? Mégis hol leszek én akkor, mikor a leány 20 éves lesz? Azt hiszem jobb lett volna, ha a terhesség előszelét megejtette volna felém videóchaten, vagy messengeren...akkor most nem itt buktam volna ki rá, hanem elfogadom. De ez van... visszatértünk a konyhára, de a ház üres volt. A nő nem állt már ott, így apa kiadta az ukázt és sietve elment. Sóhajtottam, a hajamba túrtam két kézzel és morogtam az orrom alatt, hiszen magamban voltam csak. Tudom, megszokás...körül forogtam a tengelyem körül egyszer, hogy tudjam, hogy hova kapjak pillanatnyilag. Ne merészeljek elmenni? Most sem én léptem le...
- Nincs is vele bajom. Máris jobb fejnek tűnik, mint anya hapsija. Csak az egészből kihagyhattátok volna a gyereket...a védekezést nem tanítják már felnőttkorban? - kérdeztem szinte a semminek kicsit aggódva, majd a fakanálért nyúlva megkevertem a kaját, majd egy kanálért nyúltam, hogy kóstolásnak vessem alá...de majd egy maréknyi sót még pakoltam bele, majd keverés után újabbat kóstoltam. Így máris jobb volt, a hús is puhulgatott...ám apa szavai visszhangoztak a fejemben. Nincs lelkiismeretfurdalásom, okkal ripakodtam rá apámra...én nem vállaltam volna be azt a gyereket ennyi idősen, de nyilván nincs a helyemben. De bezzeg, ha én csináltam volna fel a barátnőmet mikor 18 vagyok, akkor le lettem volna hurrogva... Közben előszedtem a kisebb tepsit, a tésztát méretre vágtam, a szószos húst meg rápakolgattam a tészták közé. Bekapcsoltam a sütőt, letakartam a lasagnét, majd beraktam sülni és ekkor nyílt az ajtó is. Hátra pillantottam, nem szólaltam meg, míg ügyködnek, míg Apa terelgeti Bellst, míg a nő megnyugszik...mennyi idő alatt nyugszik meg egy terhes nő? Egyáltalán mitől lett zaklatott? A nőket értse meg valaki... Apa visszatérte és kérdése során szemet forgattam.
- Biztos jó szülők lesztek. Nálad jobb apát nem is kaphatott volna. De...rendkívül macerás lesz neki... - mutattam hátrafelé a vállam felett hüvelykemmel. -...nem fiatal és rengeteg minden közbe jöhet. Olyan dolgok, amik eddig nem voltak... - magyaráztam, hiszen a környezetemben tapasztaltam már hasonlót és nem épp jó jelek voltak, mikor terhesség szóba került. A szervezet időskorban már nem úgy reagál bizonyos dolgokra, mint a fiataloknál...
- Meghát...nem rég közölted, hogy rád lőttek...mi van ha ez később is folytatódik? Nem veszíthetnek el... - halkítottam lejjebb a hangomat, nem csak Bells miatt, hanem magam miatt is, hiszen ez egy olyan téma, amit nem szívesen hozok fel, nem akarnám elveszíteni az öregemet. Okkal és joggal aggódok ilyenkor több fronton is.  
- Jól van amúgy? - kérdeztem rá azért Bellsre is apától, hiszen lelépett, majd úgy lett visszahozva...kitudja milyen szar állapotot hozva magával. Közben a sütőt megnyitottam, leszedtem róla a fóliát, kihúztam annyira, hogy a hűtőből előszedett reszelt sajtot rá tudjam pakolni, majd immár fólia nélkül toltam vissza sűlni. Azért azt nem akarom, hogy szar embernek gondoljon, mondjuk totálisan leírtam magam már az első találkozásnál. Rendbe hozni? Minek? Holnap már nem leszek itt, aztán úgyis megyek vissza a frontra...megint hónapokig leszek távol.

Talán túlgondoltam és rosszul éreztem, de a percek múlásával egyre inkább úgy éreztem, mintha a hangulat megváltozna, a levegő nyomasztóvá és fullasztóvá válna a konyhában. A korábbi jókedvem kezdett elillanni, miközben fürkésztem őket, de igyekeztem nem teret adni az engem átjáró rossz és szokatlan érzéseknek. Próbáltam abba kapaszkodni, hogy csak képzelődöm és szó sincs ilyenekről, hanem a radarjaim cserbenhagytak.
- Semmi gond. – könnyedén feleltem Joe bűnbánó arckifejezését fürkészve, mert nem haragudtam rá. Sejtettem, hogy nem tervezett volt és el tudom képzelni azt, hogy mennyire váratlanul érhette a fia felbukkanása, meg azt is mennyire örülhetett, amikor megpillantotta.
- Ez szuper és örülök, hogy végre tudtatok találkozni, hiszen nagyon hiányzott. – barátságosan csendült a hangom és egy halovány mosolyt is megengedtem, majd a korábbi bemutatásnak köszönhetően közelebb léptem, hogy kezet fogjak a fiúval, de a mosolyom újra elillant, amint megláttam a fiú mosolyát. Hamarosan megérkeztek azok a szavak is, amikkel könnyedén ejtett sebeket rajtam. Hiába tudtam, hogy a teljes igazságot nem fedheti mindaz, amit állít, arról nem is beszélve, hogy hiába akart volna az apja rólam mesélni, akkor is elég nehéz lett volna, tekintve hogy a másik ki tudja éppen hol is állomásozott, hiszen telefonon se tudtak valami gyakran beszélni és ez még se telefonon téma. Mindamellett ott volt az is, amik mostanában Joe-val történtek.
A fiút fürkészve egyre inkább rossz érzések kerítettek hatalmába és nem tudtam feledni azt a mosolyt, amivel az apja felé fordult. Az egész tett annyira aljasnak és sunyinak hatott, amitől még a hátam is borsódzni kezdett és azt éreztem, hogy nem akarok megmaradni egy ilyen ember közelében. Már-már kisebb pánik kezdett átjárni, mert az ösztöneim azt súgták, hogy ez még csak a kezdet, mintha csak ez a bemelegítőkör lett volna. Minden porcikám tiltakozott, pedig mindig is úgy gondoltam, hogy kedves és barátságos ember vagyok, aki nyitottan áll másokhoz és mindenkihez akad kedves szava, arról nem is beszélve, hogy ritka volt az, amikor valaki közeléből menekülni akartam. Joe-ra siklott a pillantásom, amiben felelhető volt Ducan szavai által okozott fájdalom, de az arcom rezdüléstelen maradt, miközben hátráltam pár lépést. Megtanultam már azt, hogy ostobaság kimutatni mit is okoznak az ilyen emberek szavai, hiszen az csak még nagyobb hatalmat ad a kezükbe. Én pedig nem akartam túlzottan sebezhetőnek mutatni magam Ducan előtt.
- Sok mindent lehet mondani apádra, de azt nehezen tudom elhinni, hogy egyetlen egy szót se ejtett volna rólam. – hangom higgadtan csendült, még ha minden idegszálam égnek is állt és martak belülről a szavai. Azt el tudom képzelni, hogy a babát nem említette, el tudom képzelni azt is, hogy nem mondta a nevemet, de azt nehezen, hogy ne ejtett volna szót arról, hogy van valakije. Védelmezően fontam a karomat a hasam köré, mintha csak igy akarnám megvédeni Ducan kegyetlenségeitől a babánkat, hiszen igazán szavakra se volt szükség, elég volt a pillantása kereszttüzébe kerülni, vagy csak érezni a belőle áradó ellenszenvet, amivel pillanatok alatt megajándékozott, még ha igazán okát nem is értettem.
Felvontam a szemöldökömet az újabb megnyilvánulására, hiszen nem voltam ostoba, tudtam, hogy nincs semmi gond Martin körül és az újabb odaszúrásának köszönhetően ajkaimat összepréseltem, ujjaimmal ruhámba martam és elfordítottam a fejemet. Sose tartottam nagyra az olyan férfiakat, akik akárcsak szóval is bántalmaznak mást, főleg az olyanokat, akik nőket bántalmaznak, de az hogy egy terhes nővel valaki így viselkedjen, akit két másodperce látott…. Egyszerűen nem tudtam hova tenni a viselkedését, főleg, hogy még Kat se volt ennyire ellenséges velem, mint ő. Kétségem se volt afelől, hogy Joe nem ilyennek nevelte, hiszen ott volt Martin is, aki csodálatos fiú. Ducan viszont minden egyes megnyilvánulásával egyre inkább mélyebbre ásta magát a szememben, és esélyesen ha nem Joe fiáról lett volna szó, akkor lett volna arra esély, hogy lekeverek neki egyet, amiért ilyen hangnemet és stílust enged meg velem szemben.
Mielőtt magamra hagytak volna, újra aljas módon próbált belém szúrni, mire ajkamba haraptam és lehunytam a szememet, hiszen én se voltam kőből. Talán nem is teljesen az fájt, amiket mondott, hanem az egész viselkedése, az az aljasság, sunyiság, ami jellemezte őt. Képtelen voltam felfogni, hogy viselkedhet valaki így, hiszen a magabiztosság, ami áradt belőle egyértelművé tette, hogy tudatában van minden rezdülésének, minden tettének és szónak, amit kiejtett a száján. Mintha csak feltett szándék lett volna, hogy ott mar belém, ahol csak ér, mit sem törődve azzal, hogy a feszültség, fájdalom, kétségbeesés és idegesség ami átjárt az mennyire is árthat a féltestvérének, mert akár tetszett, akár nem, a szívem alatt hordott baba a féltestvére. Vagy arra ment ki az egész, hogy Joe-val összeugrasszon minket? Ennyire alantas lenne?
Majdnem Joe után nyúltam, ahogy távozóra fogták, de végül még se tettem, mert nem akartam még inkább kimutatni azt, hogy a fia milyen hatással is van rám, bár volt egy olyan érzésem, hogy Joe pontosan tudja, hiszen mindig is fogékony volt a hangulatingadozásaimra és sose tudtam előle elrejteni, ha aggódtam, vagy szomorú voltam.
Alig hogy magamra maradtam remegő kézzel nyúltam a virágért, hogy legalább azt vázába rakjam, mígnem egyszerűen földre hullott félúton, miközben a könnyeim eleredtek. Túlzottan fájt, túlzottan megsemmisített az egész lénye és nem akartam megvárni azt, hogy onnan kikerülve még több szarságot kelljen elviselnem. Nem csak rólam volt szó, hanem egy ártatlan teremtésről is. Nem akartam, hogy a babánknak miatta baja essen. Sietve vettem magamhoz a táskámat, felkaptam a kocsikulcsomat és a cipőmet is kézbe kapva mezítláb léptem be a liftbe, majd úgy is tettem meg az utat a kocsimhoz.
Lehet üzenetet kellett volna legalább hagynom, de képtelen lettem volna rá, hiszen a kezem úgy remegett, mint a szélbe ringatózó virágok. Cipőmet és a táskámat is leraktam az anyósülésre, majd beszálltam én is, ahol a könnyeim igazán elkezdtek záporozni. Fejemet a kormányra hajtottam, mire a duda megszólalt, sietve mozdítottam arrébb, mert nem akartam senkit se idecsődíteni. Percek teltek el így, s ha csak nem jelent meg Joe, hogy megállítson, akkor idővel a könnyeimet letörölve magam mögött hagytam ezt a helyet és reménykedtem abban, hogy épségben sikerül hazakerülnöm zaklatott lelkiállapotom ellenére is.  

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Az apámmal való kapcsolatom olyan kötelék, amit nem igazán szakíthat meg semmilyen szar. Vele tudok beszélni, még akkor is, mikor nem mondanék el semmit egy adott helyzetről. Mert a helyzet megkívánja, vagy mert a bizalom többet ér, minthogy elrejtsek valamit magamból. Ahogy mindig benne voltam a közös családi programokban, vagyis a szűkebb részében, úgy ezután sem tudok ennek nemet mondani. Csak érjek rá hosszabb távon és mehetünk. Egyelőre nem mondok rá semmit, nem csak rajtam múlik, de örülnék a hajózási lehetőségnek. Elmosolyodom, hiszen sok lehetőséget látok benne, mint régebben is, de ez hozhat bármilyen újabb dolgokat is akár. Még ez a része messze van, addig bármi történhet, nem lovalhatom bele nagyon magam. Persze ettől még a mosoly sem fagy le a képemről. Már most tetszik a helyzet. Az étel felé pedig jeleznem kell több félét is, legyen kicsit sósabb és kevésbé csípősebb. Nem kedvelem a csípősebb ízeket, melyek marják az ember száját, had egyek jó ízűen idehaza. Persze akadt pár alkalom, mikor apa elfűszerezte a csípős részével az ételt, ettől függetlenül jókat szórakozunk. Persze a nyújtás kicsit alább hagy, mikor hallok egy ismeretlen idegen női hangot érkezni. Van kulcsa. Ismeri Joe-t...házvezetőnő? Megfordulok a pultnak háttal és a csípőmet neki döntve figyelem az érkezőt. A kezemben a gyúrófa, közben hallgattam az érkező hangját. Ismeri az öcsémet? A kedvenc könyve? Almás pite? Nem épp házvezető nőnek tűnik a megszólalásai alapján, hanem itt lakónak...akárki is ő máris elemezésébe kezdtem, hiszen nem számítottam senkire se ma. De mikor szembe találtam magam vele és köszönt...végig mértem őt, hiszen feltűnt valami. Állapotos volt. Gyereket várt. ÉS ha jól vettem ki a szavaiból, akkor apával túl jól ismerik egymást. Az öregem szereti az almáspitét és a csaj is ismeri az öcsit. Szóval többször is találkoztak...tehát apámé a megfogant gyerek... rándul a szám széle, ahogy végig pörgetem magamban ezen lehetőségeket, ám mikor kiejti a nevemet csak egy gyors mosolyt ejtek, hogy az ábrázatom ne legyen ijesztő számára. Apa elfelejtette őt. Szóval igazam van. Újabb lepillantás a pocakra, majd ahogy a kezét nyújtja, úgy nyújtom a sajátomat, hogy kezet fogjak finomabb mozdulattal. Nem férfi, hanem női kézfogása van, óvatosan bánunk vele...
- Szintúgy. Bááár apa pont egy kukkot sem említett rólad semmilyen formában... - fordultam apa felé az ajkamat nyalva kisebb mosollyal, felvont szemöldökkel, majd a sodrófát letéve a pultra kifújtam a levegőt. Szórakozik? Pont ő? Ebben a korban, mindkettő? Hány éves lehet a csaj? Negyven már biztos van. ÉS egy kukkot sem szólt, hogy nah bazzd meg, lesz egy kistesód. Nem elég, hogy 19 évesen jöttem én az életébe, de erre jön egy másik 47 éves fejjel.
- Tudnánk beszélni anya SMS-éről? Hogy mire érti azt, hogy az öcsém megbukott számtanból? Mit nem értett? És akkor azt gyakorolnánk...meg ti is! - lépek el apa mellett, intek a fejemmel, hogy legyen kedves velem jönni a hálóba, vagy ahol ezt megtudjuk beszélni. Négyszemközt.
- Ne haragudj, két perc az egész és lesz hozzád néhány kérdésem...ha már az apám megfeledkezett legalább 2 szót megemlíteni rólad. - kacsintok rá a nőre kedvesen széles mosolyt villantva irányába, miközben felé fordulok egy rövid időre, a hangomon nem hallatszik semmilyen megjátszás, remekül rejtem az álarcom alá az érzéseimet, tudom váltogatni mindezt, ám ahogy apával négyszemközt maradunk, csak az ajtó felé mutatok kicsit ingerülten, máris változik a hangulatom is. Ám a hangerőt lejjebb veszem, nem akarom eladni a házat sem, ráadásul ez rám is tartozik valamilyen szinten, hiszen...basszus, 28 éves fejjel lesz még egy tesóm. Felháborít, az idegeimet tépdesi és tapos is rajta két lábbal. És ne boruljak ki egy ilyenen, de ha én tettem volna ezt egy csajjal, akkor még fiatalnak érezné magát nagypapának. Nehéz eset.
- Ez most komoly? Mi a szar ez apa? Újra a tini korszakodat éled? Ennyi idős korban ez rá is és a gyerekre is veszélyes, könyörgöm. Hülye nem lehetsz! - meg ő sem tulajdonképpen, hogy megtartja, meg hogy nem védekeztek... vagy tudja tököm, de most úgy tűnik kell a felnőtt fej hozzájuk. Ennyire nem csavarhatja el egy nő a fejét! Vagy mégis?
- Szerintem egyszerűbben jártál volna egy unokával...hülyén jönne ki mikor hatvanakárhány évesen apának szólít egy tizenéves...belegondoltatok, hogy később szarban lesz az a gyerek? Mondjuk ha ágynak kerültök hetvenévesen?! - a hajamba túrok ingerülten, de meg sem várom, hogy mit mond erre, járt a lecseszés, ha már nem tudja kordában tartani az érzelmeit és az egyéb dolgait...mondjuk a nőnek is kijár a lecseszés, szóval, HA még odakint van és nem menekült el, akkor mintha semmi sem történt volna az imént egy mosollyal lépek vissza a főzőtérbe, hogy fát ragadjak. Mégis mi a szart csinálnak akkor, mikor az öt éves gyereket emelgetniük kell, az meg lesz húsz kiló? Akkor is emelgetni fogják hatvanévesen? Kíváncsi leszek! Őrültség!
- Gratulálok...öhm Blubell...mióta vagytok együtt apámmal? - kérdezem kíváncsisággal, de csak az információhiánya miatt kérdezem, ha már ki lettem hagyva ebből is. Mintha nem rám tartozna. Mintha nem a fia lennék, akivel beszélhetne... nem cseszte el a hangulatom, beszélgetek én ha már így ilyen szépen összejöttünk...  

Úgy volt, hogy ma Joe-nál találkozunk, hiszen hiába váltották egymást a hónapok, hiába kezdett egyre inkább görögdinnyére emlékeztetővé válni a hasam, attól még továbbra is kétlaki életet éltünk. Még azt se lehetne mondani, hogy fixen megvolt az, hogy mely napokon melyik lakásban is vagyunk, egyszerűen csak ahogy hozta a lépés, viszont ez egyáltalán nem zavart, még ha akadtak olyanok is, akik számára ez egészen furán hatott. Egyesek szerint olyan volt, mintha együtt is élnénk, meg nem is. Én erre mindig csak megforgattam a szememet, mert nem értettem velük együtt. Szerintem csak az volt a lényeg, hogy boldogok vagyunk, és még ha picit fura is volt ez a rendszer, attól nálunk még nagyon is jól működött. Bár azt is tudtam, hogy ez nem maradhat örökre így, hanem még a születendő gyermekünk előtt dűlőre kell jutni, hogy melyik lakás lesz az otthonunk és hol fogjuk berendezni a gyerekszobát is, mert nem akarok egy csecsemővel is két lakás között ingázni.
Miután leparkoltam a kocsimmal, magamhoz vettem a táskámat, megigazítottam a kardigánomat, mert délutánra kicsit beborult az idő és egészen hűvös lett. Még szerencse, hogy a boltban volt nálam, mert egyáltalán nem készültem erre. Kivettem a kocsiból azt a pár szatyrot, amiben a gyümölcsök voltak, meg a csokorvirágot is, amit az üzletemből hoztam, mert szerettem ha friss virág van a vázában, de az itt lévőt pár nappal ezelőtt kidobtam, mert leélte az életét. Hónom alá csaptam Martinnak megszerzett könyvet is, amit már hetek óta kutattunk és végre rábukkantam az egyik antikváriumban. Biztosan Joe is örülni fog, meg Martin is, amikor hétvégén átjön, részben ezért is kellett gyümölcsöt vettem, mert almáspitét is készítenem kell, mert mind a ketten imádják és megígértem legutóbb. Hoztam még egy kis szőlőt, barackot és banánt is, de persze mindent csak módjával, így még neki se kell kiakadnia, hogy cipekedem. Igyekszem óvatos lenni, de ennyitől semmi bajom nem lesz.
Miután a lifttel felértem a lakásba automatikusan megszólaltam.
-Joe!! Megjöttem!! – leraktam a cuccaimat a lócára és leültem, hogy levegyem a cipőmet is. Amikor érkezett a válasz, hogy merre találom hirtelen fel se tűnt, hogy máshoz tartozik a hang, mert túlzottan is hasonlított Joe hangjához. – Hoztam gyümölcsöt, meg almát is, hogy készítsek hétvégére almáspitét. Martin azt kért legutóbb. – elraktam a helyére a lábbelimet, majd újra magamhoz vettem a szatyromat, a virágot és a könyvet is. – Képzeld rábukkantam arra a könyvre, amit Martin annyira szeretne. Biztosan nagyon fog örülni. – kedvesen és barátságosan csendült a hangom és közben a megfelelő irányba haladtam. – Milyen napod volt? – a konyhához érve abban a pillanatban megtorpantam, ahogy megpillantottam, hogy Joe nem egyedül van. Kicsit még zavarba is jöttem. A fényképek alapján könnyedén felismertem, hogy Joe fia van itt, Duncan, de fogalmam sem volt arról, hogy itt lesz. Ha egyikük se lépett közelebb, hogy megszabadítson a könyvtől és a szatyortól, akkor közelebb léptem az asztalhoz és leraktam rá.
- Sziasztok! Nem mondtad, hogy vendégünk lesz. – óvatosan csendült a hangom, miközben Joe-t fürkésztem és egyértelmű volt, hogy picit zavarba jöttem és közben reméltem azt is, hogy nem zavartam meg semmit se. Máskor ilyenkor mindig csókkal köszöntettem őt, de most nem tettem így, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy Duncan mennyi mindent tud, mert azt tudtam jól, hogy a tengerészgyalogság miatt ritkán beszélnek. – Nem zavarok, vagy rosszkor érkeztem? – kicsit aggódva csendült a hangom, és ha csak Joe  nem mutatott be minket egymásnak, akkor közelebb léptem a fiúhoz és a kezemet nyújtottam felé, de ha megtette, akkor is hasonlóan cselekedtem, csak akkor a nevemet nem ismételtem meg. – Örülök a találkozásnak, te biztosan Duncan vagy. – barátságos mosollyal fürkésztem őt, miközben a másik kezem a hasamra siklott. Ha nem fogadta el a felé nyújtott kezet, akkor visszaejtettem magam mellé és picit hátráltam is, mint aki hirtelen úgy érzi, hogy nem szívesen látott személy.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

A vizsgálat felé terelődnek a szavak, de kiegyezünk abban, ha a vizsgálatok után megmondják, hogy mi van...akkor szólok. Akár rossz, akár jó dolog, mindenképp szólok róla idehaza. Anyámnak is, de elsősorban majd apánál jelentkezek ezzel. Nem sumákolhatom el, hiszen joga van tudnia róla. Pedig amennyire nem akarnám elmondani neki, hogy ne aggodalmaskodjon...talán akkor hoznék rossz döntést, ha nem mondok semmit. Ha hazugsággal állnék elé... nem akarom elveszíteni a bizalmát. Fontos számomra. Így az ő dolgait is ki kell vesézni, feldobott egy labdát felém, amit vissza csaptam neki, s válaszolt is rá. Ő tartja ezeket az üléseket. Nem lepett meg vele, sejtetem, hogy ilyesmit lépni fog, hiszen bőven meg van hozzá a beszélőkéje, hogy másokkal beszéljen a bajról, vagy hogy a másik mélyen magába nézzen. De most kicsit ő is mesél magáról, az érzéseiről, amik történtek az elmúlt hetek, hónapok során. Történt vele sok minden, képben vagyok szinte mindennel, amit őt körül övezi...ami nyomja belül, vagy csak nyomasztotta, de már túllendült rajta valamelyest. Némi segítséggel, vagy önerővel. Ahogy ő elmosolyodott, az én arcomra is hasonló görbe keletkezett. De aztán jött azzal, hogy megismerhetnék valakit...valakit be akar mutatni nekem. Biztos nőről lenne szó...mint anyámnál az új hapek... legalább az övé valami normális lesz majd? Vagy innentől kezdve csakis a csalódásoké lesz a főszerep? De ami azt illeti...gyorsan túl tett anyán. Mondjuk a másik is rajta, de az mellékes...apa volt mindig az érzelgősebb, őt viselte meg jobban mindez több téren...aztán most meg bumm.
- Oké...persze. Örömmel. - nem ellenzem a dolgot, miért tenném? Ha ő boldog valaki más mellett, aki nagyjából ugyanazt a szintet -vagy jobbat- tudja hozni, mint anno anyám tette, akkor nekem is oké a dolog. A közös program meg pláne nincs ellenemre... apa, az öcsi, meg én. Vagy még az a bizonyos valaki is? Csak nem. Ez családi kiruccanás lesz...ugye?
- Kinyújtom, úúúgy kinyújtom... - nevetem el magam, ahogy szemeztem a formára dolgozott nyers tésztával. - Te csak készítsd a húst, annyira csípős ne legyen. Kicsivel több sót dobj bele... - böktem a sistergő hagyma felé, majd a kezembe szedtem a tésztát, még átgyömöszöltem kicsit, aztán a helyéről is előszedtem a kisebb formájú sodrófát. Ekkor jött az idegen hang, sosem hallottam a házban felcsendülni, így megakadt a mozdulatom a levegőben. Vajon ő lenne az a valaki, akit bemutatna? Vagy házvezetőnőt tart? Vagy...?
- A konyhában... - szólaltam fel kicsit hangosabban, miközben megfordultam, hogy a pultnak háttal legyek és szemben legyek az érkezőnek kisebb mosollyal a képemen... és reméltem, hogy kapok majd némi útmutatást is vele kapcsolatban.  

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Az együtt töltött pillanatok fontosak az emberek életében, még akkor is, ha majd 30’ évesek és a szülei elváltak. Anyámat későbbre terveztem meglátogatni, bár azt is inkább nyújtanám, hiszen a videócsevejben hallott férfihang nem igazán tetszett. Nem akarom közelebbről megismerni a pasiját, nem akarok még egy új embert a szívembe fogadni, bőven elegen vannak így is. Meg amúgy sem volt már így hang alapján szimpi, így apával tartok ma hosszabb diskurzust. Holnap meg majd délután haza lépek pár dolog miatt, ki kell mosnom a ruháimat, orvoshoz kell mennem, aztán majd utána megyek. Nem az van, hogy anya nem fontos, csak nem akarom, hogy a férfi is ott legyen, kit nem akarok a kézfogásommal jutalmazni. Inkább apám örömteli szemeit figyeltem, ahogy a megkésett születésnapi ajándékját csomagolta ki. A mosoly megtelepedett arcom szélében, ahogy figyeltem a sugárzó boldogságát...mindig sikerül eltalálnom. S ez nekem is jól eső érzés volt tőle. Nem hamis érzést nyújtott irányomba.
A hütőhöz lépett ő is, hogy megnézze mi is lapul benne, a tészta kérdésre pedig elmosolyodva pillantottam másfelé.
- Persze hogy házi, annál jobb nincs is. - feleltem egyszerűen a kérdésre, hiszen a bolti tészták teljesen más ízűek, mint amit te magad csinálsz a tulajdon két kezeddel. Ráadásul megtudom különböztetni, a szüleimmel ez egy közös program volt, bár lehet, hogy csak apával voltunk ennyire tésztagyártó huligánok...megszokás. Meg hát időnk is van egymásra, engem úgysem várnak haza és hát ő...nem úgy néz ki, hogy útban lennék, vagy sietne valahová. Ha úgy lenne, akkor inkább haza megyek, hogy ne zavarjak senkit...persze boldog az nem lennék, hiszen rá szántam ma az időmet. Kezet mostam, majd a tésztához való alapdolgokat vettem magamhoz, hogy neki álljak összerakni az anyagokat hozzá. Ez gyorsan és könnyedén megy, így a beszélgetés nem marad abba. Persze elhintek ezt-azt a vizsgálatommal kapcsolatban és apa pillantását érzem magamon. Nem nézek rá azonnal a szavai hallatán. Tudni akarja, hogy mik lesznek az eredmények. Ahogyan én is, de nem akarom, hogy eljöjjön. Nem akarom, hogy aggódjon sokkal jobban, ahogy azt én teszem most is. Közben az összedolgozást ejtem finom mozdulatokkal, hogy a tészta “összeérjen”.
- Jelzek mindenképp. - egyezek meg vele, hiszen mégis csak az apám, azt nem mondom, hogy az anyámnak is szólok róla, ha baj lesz, illetve arról nem szólok, hogy vizsgálatra megyek. Csak ha gáz van, arról ejtek kis litániát. Nem akarok felesleges köröket tenni.
- Időpontot nem adtak, tudják a kórházban, hogy megyek, így a héten meg kell ejtenem a lejelentkezést és azt, hogy egész napi vizsgálatokra futkoshatok...
Megvizsgáltam a készre gyúrt tészta állagát és ízét, de remek volt minden, így odébb tettem. Jöhetett a következő feladat. Férfi létemre nem azt mondom, hogy kész menüt tudok rittyenteni, de éhen nem haltam még sose, mikor egymagam éltem odahaza...
- Még megyeget ez az gyűlés? Részt veszel rajtuk? - dobtam vissza a kérdést az irányába, legalábbis a téma hasonló volt. "Kötelező" jelige.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

A nyugtatása nem hat rám. Akármennyire is fitt, meg a hadsereg egy volt tagja, attól még az apám, akire rálőttek. Baja eshetett volna és nem volt ott senki, aki vigyázott volna rá. Persze hogy képes vagyok az ilyeneken kiborulni, jó, visszafogott vagyok csipetnyit, mi lett volna, ha baja esik? Persze azzal fogom kezdeni a dolgokat, hogy elkapom a rohadékot, aki ártott neki. Nem számít hány éves apa, attól még fiaként igenis van okom aggódni érte. Mindig itt leszek neki és azt akarom, hogy ő is itt legyen velem. Karcolásmentesen. Az, hogy jelenleg minden rendben, az nem jelenti azt, hogy hosszú távú is lesz. Ráadásul ott van az az öngyilkosság is. Fenébe már! De persze tereli a szavakat rám. Az italozást jelenleg több okból sem akarom, így azt lapozom is, szerencsére nem erőlteti és szerintem mindkettőnknek jobb is így. Azt is jól tudom, hogy neki mindent is elmondhatok. Tulajdonképpen neki előbb elmondanék bármit, mint anyámnak. Csak ezt jelenleg nem tudom hogyan adjam elő. Jobb, ha megvárom az orvosi vizsgálatokat és ha lesz valami súlyosabb, akkor azt elmondom neki. A semmiségekkel nem akarnám untatni, de mi lesz, ha az is érdekelné? Mi lesz, ha haragudni fog rám, mert nem mondtam neki semmit? A parkolás után és miután apa is elhagyta az autót egy nagyot szusszantam, mielőtt még kipattantam volna a kocsiból. Felspanoltam magam ezzel az egésszel, hogy valaki segg rálőtt, lekell nyugodjak...kikeltem hát az autóból, magamhoz vettem a cuccaimat. Közben apám duruzsoló hangját hallgattam, amit annyira nagyon szerettem. Nagyjából békén hagy a dologgal, persze ez csak ideiglenes, bőven kihallom a hangján, hogy lesz folytatás. Persze, elmondom én, csak legyenek eredmények...de mi van, ha fordítva kéne. Előbb őt nyugtatni meg velem kapcsolatban? Szóval mosolyogtam egyet, majd megindulhattunk felfelé. Otthon édes otthon. Még akkor is, ha évek óta nem lakok itt a családi fészekben. Szeretek itt lenni, főleg ha csak apa tartózkodik itthon...akkor tényleg otthonos. Belépve nem vettem észre elsőre semmit, talán ha akadtak másféle ruhák is itt-ott, hát nem akadt meg rajta a szemem, ez biztos. Nem volt feltűnő. Lepakoltam a cuccost az előtérben, leszedtem magamról a cipőmet, majd a fiókban a saját papucsomat is felkutattam. Hagytam itt múltkor, így elő is szedtem, hogy a lábamra varázsoljam. Apa közben a mosdóban vacakolt valamivel, addig pedig a táskámat túrtam fel az ajándékért. Mikor megtaláltam akkor lépett vissza a társaságomba, így pár lépéssel mellé is kerültem, hogy átadjam az ajándékot. Boldog 47. Szülinapot éktelenkedett rajta.
- Boldog születésnapot öregem. Még egyszer ugyanennyit! - köszöntöttem fel, majd átöleltem kicsit hosszasabban, kellemes érzés költözött a végtagjaimba ezáltal, elengedve pedig mosollyal húzódtam félre. Kérdésére azonnal nem is válaszoltam, első a szülinapja, a torta meg az ilyesmik nem érdekelnek, nem vagyok az a fajta, aki édességgel tömné magát. Jó az üdítő is, amit kapok, el is szedem az enyémet a kezéből. Egy mosollyal iszok bele, majd a konyha pultnak döntöm a hátsó felem.
- Mi lenne? Zajlik a kiképzés mindenféle fronton. Hajtok egy újabb előléptetésre, szóval amint visszatérek, rá is startolok. - mesélek kicsit a munkáról és nem is igazán magamról, holott leginkább erre lenne kíváncsi. Tudom, de nehezen veszem rá magam erre a témára, főleg, ha feleslegesen aggódjuk össze magunkat. De ha meg nem mondok semmit? Akkor örlődni fog miatta.... jobban, mintha elmondanám. Szóval majd lesz valahogy. Ami meg a kaja készítésről...
- Öhm...milyen cucc van itthon? Esetleg egy pizza? Lasagne? - érdeklődöm, az italomba kortyolok, szinte a háromnegyedét el is tüntetem, majd letéve a poharat fordulok meg, hogy a mosdóba menjek alapos kézmosásra. Nem időzök el sokat, de agyalok a mondanivalómon, szóval arcot is kénytelen vagyok mosni, de végre szárazon és némiképp tisztán térek vissza apához.
- Szóval mit dobjunk össze? Nekem mindegy, bármit megeszek. - lépek a hűtőhöz, hogy felnyissam, hogy átnézzem mi is lelhető fel benne. Tulajdonképpen megakad a pillantásom, de nem tudom tovább húzni halasztani, el kell valamit neki mondanom. Még ha csak a féligazságot is, akkor is, valamit! De mégsem jön semmi hazugság a nyelvemre, apám nem erre tanított és ezt tiszteletben tartom, nem tudnék szemen köpni. Csakis az igazság, vagy a hallgatás.
- Csak annyit tudok, hogy a nagyvizsgálaton a szív köré építik a dolgokat...terheléses mindenes lesz. Aki vizsgált, kicsit eltolt mindent és átküldött a korházba az elszúrt értékek miatt. - felelem rövid tétovázás után, miközben előszedek tojást a hidegből, majd csukom is be annak ajtját. Igaz, csak féligazság, hiszen a vizsgáló orvos jó értékekkel küldött tovább, nem cseszte el...abban reménykedek, hogy a kórházi adatok jobbak lesznek és tényleg folytathatom tovább a munkásságom. Nem akarom feladni egy kis szívbajért.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Bármilyen is egy történet, eseménydúsnak kell lennie, nah nem mintha apám mellett bárki is unatkozna...de mióta otthonosabb környezetben mozog...azt hinné az ember, hogy könnyebb neki. De nem az. Szóval jah, joggal is aggódok olykor, hogy a rádiócsendkor mi a bánat történik vele. A kocsijában végül megered a nyelve is, jómagam pedig őt figyelve hallgatom. Valaki mással ment a partyra, valaki, aki az idegeire ment...mi van? Persze elsőre nem értem a dolgot, de aztán leesik. Talán több van a dolgok mögött...persze, hiszen most mondta. Az életébe toppant egy tüzes nőszemély...szóval több van itt, minthogy betoppant hozzá valaki. De nem szakítom félbe, hagyom hadd magyarázza el a partyt, bár nem megy bele a teljes részleteibe, nekem így is megfelel. Ebből is eltudom képzelni, hogy nagyjából mi is volt ott. Bár a nő nevét is megtudom, jelenleg nem foglalkoztat, hogy ki is rabolta el apám szívét. Már ha erről van szó jelenleg. A családot jól ismertem, főleg mikor összegyűlt mindenki...szerencsére ez most messzire elkerült, de majd úgyis megjegyzik... bár ha nem akarom meghallgatni a sírást rívást, akkor a következőt is kihagyhatnám. Bár az nem rám vallana, szóval biztos sokat kell magyaráznom majd, mi is van velem. De ahogy apa folytatja a dolgokat, egy cseppet sem lesz jobb kedvem tőle. Mozgalmas napokon van túl és nem is akármilyeneken. Halálesetek történnek körülötte és még lövöldözésbe is bele került a napokban. Riadtan és aggódva figyelem, jelenleg köpni nyelni nem tudok...meg sem hallottam az engem érintő kérdését.
- Megsérültél? Mégis kinek voltál útban? Elkapták azt a rohadékot? - kérdezem zaklatottan, a hajamba túrok, próbálom elnyomni a haragomat, de mivel apám életére törtek, ez nem könnyű. Ki a fene mert rálőni? Amúgy miért? Apa nem olyan, aki csak úgy beletúrná az orrát oda, ahová semmi köze. Vagy csak véletlen lenne? Véletlenek nincsenek... de akkor is bassza a csőrömet. Rengeteg kérdésem van ezzel kapcsolatba, de őt sem akarom felpiszkálni. Túl sok a negatív dolog és ronccsá sem akarom tenni őt.
- Nem, nem iszok. - amúgy is az ökör iszik magában és ha ő nem iszik, akkor ezt tiszteletben tartva nem fogok előtte iszogatni. Tudom milyen érzés a dolog, így nem kínoznám ezzel. Mondjuk a kérdésekre válaszolnom kellene, de amíg azon kattogok, hogy lelőhették volna...
- Pár napig biztosan boldogítalak. Ha nem is mindennap, de többet leszek most idehaza... - öltök rá nyelvet játékos huncutsággal, mint mikor gyerekként tettem, most sem feledtem el. De hogy miért is küldtek el és mennyi időre, egyelőre maradjon a homályban. Nem feltétlen kell izgalomba hozni az öregemet. Ennél is jobban, mint amiben benne is van. A lövöldözés, meg az a haláleset bőven elegendő számára. Sok is. Nem kell neki még az én nyavalyám is mellé.
- Mondjuk úgy, hogy pihenésre parancsoltak. - és nem is állok távol az igazságtól, de akkor is csak félig igaz.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Az hogy rohannak az évek ez minden bizonnyal mindenre is érvényes. Az emberre, az állatokra és az épületekre is. Egy év még nem a világvége, 28 már igen...és ő 19 éves volt, mikor apa lett. És büszke volt rám, ahogy én őrá a mai napig. Talán jót is tett neki az, hogy már nem szárnyalhat úgy, ahogy szeretne. Életben van, biztonságban nem mindig. El sem tudnám képzelni nélküle az életemet. Büszke vagyok rá és fel is nézek rá. A fotón bárki lehet és ha külön magyarázatot is érdemelne, azt megkapnám, nem? De nem kapok semmit, így különösebben nem zavartatom magam tovább vele. A születésnapjára nem tudtam elmenni, de legalább mesél egy rövidkét róla. Szokásához híven elszokott lépni, de most kivételt tett. Mely meg is lep láthatóan.
- Mi a szösz? - emelem rá a pillantásom nevetve. Mi változott, amiért maradt az egész családja bűvkörében. - Mi történt? Nagy volumenű lehetett és ne mond, hogy semmi... - kíváncsiskodtam őt figyelve, miközben még mindig munkálkodott. Persze hogy érdekelt, hogy mennyi mindent művelhetett, vagy hogy ki tartotta ott, ami miatt nem ment el onnan. A nagyszüleimmel most nem akarnék összefutni, hogy megtudjam a részleteket, így örülnék, ha mondana róla bármit. Régen voltam már ezeken a partikon, de sokszor nem bánom, hogy kimaradok a részletekből. Annyira nem az én világom már, gyerekként még oké volt, büszkélkedtek velem, mondogatták, hogy mennyire jó leszek abban a világban, amiben majd nevelhetnének. Nem lett belőle semmi. Apa végre befejezi a munkát, így indulásra ösztökélve zavart meg a gondolatmenetben. Ízlelgettem a szavait, majd fel is keltem onnan egy nyújtózással egybekötve. Az már más kérdés, hogy az Ő kocsijával, vagy a sajátommal megyünk-e...itt is hagyhatom a kocsimat, útban senkinek sem lesz és hát tudom hol parkoltam le. Haza meg mehetek apám kocsijával is, másnap meg simán visszahoz. Ez minden, ezért nem aggódok egy percet sem. Megindultam az ajtó felé, megsimogattam apám hátát egy mosollyal, majd igyekeztem is kifelé, lepacsiztam a bent lévőktől, elköszöntem, nekem itt mára ennyi volt. Tudtam az utat kifelé, szóval kiérve a kocsimhoz léptem még, hogy a fontosabb dolgokat kiszedjem belőle, ami jobb ha nálam van. A puttony, az irataim és pár egyéb. Lezártam a kocsit és apa járgányához léptem, melynek csomagtatóját felnyitva dobtam bele a cuccaimat. Ezer éves autó és apa kincsként kezelte. Szerettem én is, csak én máshoz vagyok szokva. Ezzel megvoltam, így be is szálltam az anyósülésre és akár indulhattunk is.
- Milyenek a napjaid? - kérdezem az indulást követő percekben. Tényleg érdekel, hogy miképpen érzi magát és nem csak időtellés miatt kérdezősködöm. Inkább róla, mint azért, hogy én meddig maradok...nem akartam elmondani, hogy majd nagyobb kivizsgálásra kell menni. Azt majd akkor, ha a baj forrása elő kerül. Addig legyen mindenki nyugodtan.

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Úgy érzem végre haza tértem. Hosszú és nehéz időszakon vagyok túl, jól jöhet egy kis feltöltődés a családon belül. Ilyenkor bármi jó, apával való közös filmezés, csak egy kis beszélgetés. Utána minden jobb. Van, hogy ismétlést követel, de ennyi baj legyen. Ma apával leszek, az ő jelenléte számomra gyógyír, az enyém az övére. És ez így természetes. Persze anyára nem haragszom hosszútávon, csak olykor az idegeimre megy, ha nem lenne, hát összezuhannék...ahogy apa esetében is tenném. Szeretem mindkét szülőm akkor is, ha nem jönnek ki túl jól most már egymással. Pont ilyen szülő nem akartam lenni réges rég, de már elmúltak ezek az idők, hogy apa legyek a közeljövőben. Tökéletes nekem a szingli mód...majd ha rám jön a magány, akkor keresek valakit magam mellé. Addig jó nekem így is. Az, hogy anyának nem tetszik, hogy mit akartam, az már nem érdekel. Elég számomra az, hogy apám támogat fixen. A lapogatása jól esik, a mosolyát mosollyal fogadom, nem olyan szélesen, de mosoly. Nem szerettem tétlenkedni és a semmit csinálás is pont ez a fajta dolog volt...csak ülni és nézni ki a fejedből egy ilyen helyen, ahol tengernyi munka lehet. Nonszensz. De apa felvetett ötlete bejövős.
- De csak akkor, ha én fizetek. - vetettem fel a kaja ötletére, hiszen útközben rengeteg gyorskajálda van, jómagam meg szeretem a hasam. Nem úgy, mint a papírmunkát, voltak idők, mikor megutáltatták mindezt velem. Az irodába sétáltam utána, letettem magam a kanapéra nagy könnyedséggel, mintha ezer éve nem ültem volna a seggemen. Onnan pillantottam körbe a szobában, figyeltem a papírokat, a gépet, a falakat...semmi sem változott. Mióta az eszemet tudom mindig ilyen volt, talán semmi sem változott, minden ugyanúgy ott van, mint kettő vagy akár négy évvel ezelőtt. Csendben maradtam, nem akartam kizökkenteni a munkából, meg hát jól esett az üldögélés...nem mostanában jutott erre időm, így ezt kihasználom. Persze mindez nem maradt sokáig így, hamar meguntam a tétlenkedést, így felkeltem onnan, hogy körül nézzek az irodában. Persze nem kutakodás címen, inkább olyan régen jártam már itt, hogy fel kell elevenítenem a dolgokat. Futólag vetettem egy pillantást a képre, nem igazán számítottam rá, hogy apám egy másik nővel van rajta. Ráadásul ki is teszi azt az asztalára. A kezembe vettem a képet és megnéztem magamnak elmélyülve. Mosolyognak, tehát jól érzik magukat egymással, tehát nem csak aprócska kapcsolat lehet közöttük. Mosoly mentesen pakolom vissza a képet, miután megnéztem jól magamnak és tanulmányoztam is azt némileg.
- Cuki. - ejtek meg ennyit őszinte hangéllel, miután óvatosan tettem vissza azt, majd tovább folytattam az engedély bámulásával a semmit tevést. De nem akartam szótlan maradni az itt létem alatt, így feldobtam valamit.
- A puttonyban van a szülinapodra szánt ajándék, majd otthon oda adom...nem felejtettem el, hogy egy újabb évvel öregebb lettél. - mosolyodtam el az egész dolgon, hiszen lemaradtam a nagy buliról és még a nagyszüleimet sem láthattam, meg apa testvéreit. Na nem mintha amúgy videocheten kommunikálnék velük, jobb esetben évente kétszer, talán háromszor látjuk egymást, aztán jónapot. A szülinapomon felhívott mindenki este, megköszöntöttek, megérdeklődték a hogylétemet, hogy mikor térek haza és úgy ennyi. Sajnos lelomboztam őket, mert nem tudtam mit mondani, hogy mikor jövök New York utcáira. Most hogy megjöttem, eszembe sem jutott egyiket sem felhívni. Egy óra múlva úgysem fog tolongani egyik sem az ajtóban...majd ha hosszabb távon maradni fogok. Akkor értesítek mindenkit is. Teszek egy kanyart és visszalépdelek a kanapéra, leteszem magam oda és kinyújtóztatom a végtagjaimat. Jóleső nyögés szakad fel belőlem ennek hála és még a plafonon lévő kávéfoltot is képes vagyok kiszúrni ennek hatására. Mint valami festményplecsni...

Dad

“The die is cast. / Nature abhors a vacuum. /The play is over, applaud!. / A man chooses; a slave obeys./ Grief, after all, is grief. / Whatever luck I had, I made. / To be is to be perceived./ Did humans make their biggest discoveries by staying comfortable?”

Apámmal való személyes találkozás valóban mindig jól esik, mindkettőnknek. A videó csevegés sosem ugyanaz, mindig elkerüli valami a figyelmemet, amit még mondanom kellene, de a visszahívás már macerás, így hagyom a következő hívásra a dolgot. De így még az elmaradtakat is megbeszélhetjük. Az hogy gondolok az étkezésre, ez ilyesmi, de leginkább rá gondolok, hogy úgyis elmerül egy- egy gépbe és elmegy az idő...szóval ma még tuti nem kajált. De a megjegyzésére megpaskolom a hasát. Biztosra vettem, hogy nem esznek...persze, sejtettem, hogy ez nem így van. Akkor nem így nézne ki. Nem sajnálom dehogyis. Inkább örülök ennek az egésznek, hogy itt jól érzi magát. Örömmel tölt el, hogy tényleg minden rendben van. Persze hallottam a híreket és hogy a levegőben mi is történt, míg távol voltam és miféle veszteség is érte a Weaver Flight-t. Csak felhozni a témát nem akarom zsebből, inkább kerülöm a forró kását és majd egy jobb helyzetben beszélünk erről. Most örül nekem (meg én is neki) és nem akarom elrontani a kedvét ezzel. Mondjuk a változás is felkeltette a figyelmemet, de ez gondolom megint egyitteni esemény. Vagy magánügy inkább? Bármi is ez, szeretnék majd róla tudni. Kíváncsi vagyok eléggé ami azt illeti, mik is folytak apám körül a távollétemben. Sok idő telt el és van amit nem lehet egy szuszra elmondani. Addig is marad a salak beszélgetés, hogy ki is az a Bella, de ahogy szóba kerül máris elmosolyodom, hiszen kedves néni lehet ha Dolph is elkísérgeti. Egy tipikus nagyi.
- Akkor törődik veletek, gyerekekkel is, ugye? - persze nem úgy gondolom, mint egy családtaggal, de azért örülnek a jelenlétének és a beszélgetéseik sem lehetnek unalmasak. Biztos nem Borzaskáról dumcsiznak mindig, vagy hogy miféle térfigyelő kameraként funkcionál az asszonyka. Figyeltem az útvonalat, melyet apa megtett és figyeltem, ahogy visszatérte után egyből enni kezdett. Ezt jelenti, ha valaki ma még nem evett. De örülök neki, hogy hoztam kaját, nem úgy tűnt a hely, hogy ettek volna, vagy készültek volna bármiféle étkezéshez. A kérdése során vállat vontam, ott a lakásom üresen, hónapok óta nem járt benne senki, hacsak nem a takarító asszony, akit apa felbérelt, hogy hetente egyszer kerüljön be hozzám, hogy leporoljon, meg öntözze meg a 2-3 növényemet szerte a lakásban.
- Ha nem zavarok, akkor mára mehetek hozzád is. - nem igyekszek távol kerülni tőle, odahaza még megvan a szobám is, vannak ruháim, az ágyneműm is tiszta, szóval nem lesz okom panaszra. Amúgy sem szoktam ilyesmibe beleállni. Szóval ma éjjel becuccolok hozzá, ne legyen egyedül, holnap meg úgyis mehetek orvoshoz. Vagy ha holnap nem is, akkor majd a héten betalálok oda is. De most, hogy kicsit hosszabb időre haza engedtek...sok mindenre lesz időm. Az, hogy meddig maradok, az egy világjó kérdés. Nem tudom, így választ sem tudok adni, így inkább úgy teszek, mint aki ezt meg sem hallotta. Anyát érintő kérdésre fejet ingattam, a gépek felé pillantottam apáról.
- Nem. Előbb téged akartalak lecsekkolni. Majd hívom őt is... este felé. - szólalok meg nemsokára, miközben figyelek egy kutyát végig nyargalni a folyosón, majd őt követi egy másik is.
- Meg úgyis most durcázik rám... szóval nem hívott, én meg nem hívtam. Majd személyesen meglátogatom...a napokban. - csendesedek el, hiszen nem akartam a kettőnk “harcáról” beszélgetni apával. Persze ha érdekli, hogy mi volt a veszekedésünk oka, hát akkor elmondhatom. De nyilván anya nem fog apával ezekről fecsegni. Alig beszélnek, szóval lényegtelen is. Összecsaptam a tenyereimet, hiszen nem akartam anyuról beszélni. Persze fontos ember az életemben, szeretem is, de vannak dolgok, miket nem tudok elviselni tőle. A mai napig belekontárkodik a dolgaimba...de mindegy is. A pasiját a múltkor lecsekkoltam, mikor ott csókolgatta a hívás közben és hát nem volt szimpi. De ez van, nah!
- Nem akarok tétlenkedni, szóval van valami feladatod a számomra? - persze nem azt akartam, hogy most rögtön hagyja abba az étkezést, hiszen a meló megvár, csak addig is tudok tenni-venni, míg apu tömi magát. A tétlenül való ácsorgás nem az én zsánerem és hát az előző műveletemet befejezte más már.