Lucy Pittsfieldben született és nőtt is fel. Édesanyja Priscilla Garcia, filippínó származású, apja pedig Arthur Bremer félig német, félig francia. Szülei a művészeti szakágakban helyezkedtek el, Priscilla archeológiát tanult a Dél-kaliforniai egyetemen, Arthur irodalomtanárként végzett a Columbián. Apai nagyapja a feleségével együtt vándorolt ki a hidegháború alatt, és telepedett le New Yorkban. Bátyja, Timothy csak két évvel idősebb Lucynál, és a család művészi vénájától eltérően a vizes sportokban találta meg a szenvedélyét, ezért is lett belőle roncsmerülő búvár.
Lucynak a vérében volt az archeológia iránti érdeklődés. Édesanyja Hawaii-in töltött majdnem két éve alatt testközelből tapasztalhatta meg, hogy milyen az élet egy régészeti táborban. Kislányként ecsettel és kis vésővel szaladgált, hozzáillő kalapban remekelt és olyannyira ragadt rá a nyelv, hogy megtanult latinul írni, és ógörög fordításokkal mulattatta az idejét, miközben a bátyja a búvárkodás alapjaival ismerkedett. Az intenzív gyermekkornak hála nyitottan állt a világ dolgaihoz és soha nem szűnő tudásvágyát ebbe az irányba ölhette bele. Megállás nélkül szélesíti a tudását, még harmincéves fejjel sem mondott le arról, hogy befejezze a tanulmányait. Magának való, nem feltétlen a társaság lelke, de ha olyan emberekkel van körülvéve, akiket ismer és a bizalmába fogadott, akkor nyitott könyvként lehet azonosulni vele. Ritkán pletykálkodik, de szeret tisztában lenni a környezetében élők titkaival. Empatikus vonásokkal rendelkezik, szívesen segít egy bajbajutott embernek, ahogyan az állatok sorsát is a szívén viseli. Erősen kötődik a családjához, ebből kifolyólag napi szinten tartja a kapcsolatot a szüleivel, sőt a bátyjával és annak legjobb barátjával él egy fedél alatt. A magánszféra fogalmára kényesen ügyel, nem szereti, ha idegenek mászkálnak a szobájában és a fürdőben is megvan a saját helye a használati tárgyainak. Romantikus alkat, nem feltétlenül a tipikus formában, de szereti, ha meglepik egy könyvvel, vagy olyan helyre viszik el, ahol feltöltődhet. A kötöttségek nélküli élet híve, jobban összpontosít a karrierjére, mintsem észrevegye a pasik jelzéseit.
Fojtogató szeretete sokszor méregnyílként funkcionál, ezért gyakori összetűzések színesítik a testvérével való viszonyát. Timo extrovertált, minden buliban résztvevő egyed, miközben húga szereti az egyedüllétet, a csendesebb és unalmasabb programokat, mint a múzeumlátogatás, vagy éppen a könyvtárban töltendő délutáni olvasások. Egyetlen sportos tevékenysége az ötéves kora óta fenntartott akrobatikus sportgimnasztika, melyet minden héten legalább két alkalommal űz és az egyik sportegyesület aktív tagja is. Elvárja, hogy a bátyja minden utazásáról számoljon be, hiszen tudja, hogy nem tarthat vele a víziszonya miatt. Hangulatingadozásai kimerítik a közvetlen életterében megforduló embereket, mert képes az egyik pillanatban még jókedvűen nevetni, aztán depresszív módon fordul magába és nem hajlandó indokot adni a változásra.

+ infók:

- Újabban a spirituális dolgok érdeklik, mint az álomfejtés, a reinkarnáció. Álomnaplót vezet három hónapja, miután intenzíven tapasztalta meg a fulladásos halál állapotát.
- Rendmániás, sohasem mindegy, hogy melyik sarokba helyezi le a sampont, a nappaliban melyik részen fekszenek a párnák.
- Az epres fagyik, sütemények és cukrok megszállottja, ha nem is mindennap, de egy héten legalább egyszer fogyaszt valamelyikből.

A második világháború delelőjén épült komplexum, ami a Central Park és az East River között helyezkedik el, ad otthont rengeteg felbecsülhetetlen értékű festménynek és remekműnek. Alfred Bremer az a fajta öregember, aki holdkeretes szemüvege mögül les a szembejövő idegenekre, és veszik el a részletek megfigyelésében. A hatvanesztendős férfi nyugdíjas éveit már nehezebben éli meg, mint a munkás időszakot, mindig is szeretett aktívan tevékenykedni. Majdnem negyven évig dolgozott a Solomon R. Guggenheim Museum biztonsági őreként. Az épületet úgy ismerte, akárcsak a tenyerét. Bármelyik turista is tévedt be a világszerte ismert múzeumba, készségesen igazította útba őket, ajánlotta fel a segítségét. Jó barátságot ápolt az ott dolgozó tárlatvezetőkkel, személyzeti vezetőkkel, de még a kurátorok is név szerint ismerték őt. Büszkeséggel viselte az egyenruhát, egyetlen pillanatra sem lankadt le az ébersége, és mindenki melegszívűen nyilatkozott a bajuszos bácsiról a bejárat mellett. Nem várt sokat az élettől, miután megszületettek a gyermekei, és az unokái is szépen sorban jöttek, csak egy kis művészi szeretetre szomjazott és legkisebb unokájában talált cinkosra eme tettvágyban. Lucille nem idegenkedett a múzeumoktól, sokkal jobban élvezte a múlt által kiállított darabokat, mint a vidámparkokat vagy a játszótereket. A szülei elfoglaltsága miatt sok időt töltött az apai nagyszüleivel, és azok közül is a nagypapájával, aki minden hét péntek délutánján elvitte őt a régi munkahelyére egy kis nosztalgiázás céljából.
Modernkori és formabontó műalkotások kerültek a kiállítási térbe, ahol számtalan ember fordult már meg. A kis Lucy imádattal és ijesztő kíváncsisággal szemlélte a képeket. Nem igazán tudta értelmezni a mostani művészeket, de az volt a szép ebben a sétában közösen a papájával, hogy megoszthatta vele a legféltettebb és visszatartott kérdéseit és véleményét is. A családban, a legjobban a nagypapa eszméivel tudott összhangba kerülni. Alfred megértette, hogy az unokája nem szeret társaságban lenni, utálja, ha állandóan kérdezgetik. Szokásos menetrendjük szerint mindenki kiválaszthatott egy képet, vagy éppen egy szobrot és aköré találhatott ki egy történetet. Glenn Ligon művei ragadták meg a kis Lucy figyelmét, mert a képen látható írásokból nem sokat sikerült kiszednie és mégis áhítattal szemlélte az összemosódó tintákat, holott a nagypapa tudta, hogy mi volt a célja az alkotónak. A Prisoner of love sorozat köré mind a ketten saját fantáziájukkal megáldott meséket szőttek, és ennek a kis kalandnak lett a szerelmese a kislány is. Elképzelte, hogy hős szerelmese valamiért börtönbe kerül és más megoldás híján a börtön falára vési le a kínkeserves és megtépázó szerelmi vallomásait, hogy aztán ilyen módon őrizze meg az utókornak delíriuma zálogát.

2021.01.04. New York City Marble Cemetery



Kövér esőcseppek lehetetlenítik el, hogy tisztán lássam az előttem történő eseményeket. Rezzenéstelen arccal állok a szüleim mellett, mintha érteném, hogy mi történik velem, velünk. A nagypapám arcáról nem sokat tudok leolvasni, de mindenképpen szívfacsaró élmény, hogy meg kellett élnie az unokája halálát. Anya némán zokog, apa verhetetlen és mindent kibíró válla is megrogy a teher alatt. Az első gyermeküket földelik el, nincs többé fiuk. Nekem mégis felfoghatatlan az a tény, hogy nincs többé testvérem. Timo hangja még most is éket ver a fülembe. Az utolsó telefonbeszélgetésünk pedig kimerevített képként játszódik le újra és újra a lelki szemeim előtt, pedig csak a hangját hallottam, és mégis úgy éreztem, hogy látom a kis gödröcskéket a szája szegletében, ha valamin elnevette magát, vagy amikor lehunyta a szemét és imát mormolt, hogy a megfelelő ételt rejtse a hordója. Imádta a hasát, mindent fel tudott volna falni. A bátyám egy félreérthetetlen baleset áldozata lett. Kérdések maradtak válaszok nélkül a halála után. Még most sem sikerül felfognom azt a néhány nappal ezelőtti hívást.

- Lucy… - Nolan hangja volt az első, amit meghallottam a vonal túlsó felén, amikor az ebédszünetemben a múzeum egyik eldugott zugában megkezdtem volna a szendvicsem elfogyasztását.
- Mi az…? – érdeklődtem kedvesen, mert tudtam, hogy éppen valami merülésen vannak a testvéremmel, ezért nem is akartam zavarni őket, mert úgy voltam vele, hogy este majd bejelentkezem facen és videón keresztül elmesélik, hogy mit hoztak fel a felszínre.
- Mondj már valamit. – förmedtem rá annyi várakozás után, hogy valami rossz előérzetem támadt. – Nolan. – kérleltem immár türelmetlenül, miután végre erőt merített és beleszólt a telefonba.
- Annyira sajnálom. – nem értettem, hogy mit kell sajnálnia.
- A kiöntött sampont? Ugyan már…vettem másikat. – hagytam hátra és a vállam felett pillantottam ki a Central Park erre néző részére.
- Timo… - hirtelen megfagyott a levegő is körülöttem, amikor a testvérem nevét hozta szóba.
- Mi történt vele? Adjad őt Nolan. – emelkedtem fel a helyemről és megigazítottam a hajamat, de immár csak a gombócot éreztem a torkomban.
- Baleset történt, a palack, nem is értem… - valahol félúton akadtak el a szavak, és esett ki a telefon a kezemből is.
- Lu…kérlek. – megdermedtem és egy világ omlott össze bennem. Meghalt.

Még most is mereven tekintek az összegyűlt tömegre. Mindenki feketében, ahogyan az eseményhez illik. A pillantásom elkalandozik és egy ismerős szempárral akad össze. A másodperc törtrésze alatt olvadok bele az övébe, és aztán már illanok is tovább. Abban a pillanatban benne volt a gyűlölet, a harag, és a megbocsátás hiánya. Nolan.