teenage blues

Ahogy a könnyeid lassan elapadnak, érzed, hogy a tested végre megkönnyebbül. A mély sóhajok, amelyek korábban szinte fájtak, most már könnyebbek, képes vagy ismét egyenletesen lélegezni. Manuel ott marad veled, egyetlen szó nélkül, de az ölelésében érzed azt a biztonságot, amit szükséged volt megélni. Minden érzés, amit napok óta magadban tartottál, végre felszínre tört, és most, hogy mindent kiadtál magadból, valahogy könnyebb lett. A mellkasod még mindig fáj, mintha ott maradt volna valami üresség, amit már sosem lehet igazán betölteni. De egyelőre jó így. Nem akarod tovább húzni ezt a pillanatot. A kezed végigsimít az arcodon, letörölve a maradék könnyeket, majd lassan felegyenesedsz a babzsákból.

Felnézel Manuelre, aki szinte azonnal feláll, mintha érezné, hogy neked is mozdulnod kell. Körbejársz a szobában, keresel egy zsebkendőt, hogy kifújd az orrod és megtisztítsd az arcod. Még mindig kicsit fáradt vagy, de a tested ismerős érzéssel tölt el – megnyugvás, amely egy nagy érzelmi kirobbanás után jön. A bűntudat viszont nem hagy nyugodni. Nem beszéltél Manuellel napokig, nem válaszoltál az üzeneteire, és most mégis itt vagy, és ő végig itt volt, melletted, még akkor is, amikor te nem tudtad, hogyan kifejezni a fájdalmadat.

Ledőlsz az ágyára, egy párnát ölelsz a mellkasodra, mintha az valamiféle védelmet nyújtana az elkerülhetetlen gondolatok ellen. Felpillantva látod, hogy Manuel a székéből figyel téged, még mindig csendben, várakozón. Talán arra vár, hogy megszólalj. Tudod, hogy neki is nehéz lehetett ezt látni – téged, aki mindig tudsz mit mondani, teljesen szótlanul.

– Mi... mi történik szerinted az emberrel, miután meghal? – kérdezed halkan, a hangod még kissé rekedt a sírástól, de most tisztán hallod magad. Meglehet, hogy nem ezt várta volna tőled, de a kérdés már régóta benned van, és most végre szavakba öntöd.

teenage blues

Csak ülsz ott, és a falat bámulod, a szemed elhomályosul. Mintha az elméd megdermedt volna az időben, újra és újra lejátszva ugyanazt a jelenetet – ahogy a koporsót lassan leengedik a földbe, Aspen néni teste eltűnik alatta, örökre. A beszédek visszhangoznak a fejedben: "Milyen különleges volt, milyen jószívű, mennyi élettel teli." Ezer meg ezer alkalommal hallottad már ezeket a szavakat, de most üresnek tűnnek, a mellkasodban visszhangzanak, ott, ahol a fájdalom nem akar elmúlni.

A szemed ég, és mire észreveszed, a könnyek lassan összegyűlnek, fenyegetve, hogy kicsordulnak. De gyorsan letörlöd őket, végigsimítasz az arcodon a pulóvered ujjával. Nem akarsz újra sírni. Nem itt, nem most. Nem Manuel előtt.

A kontroller tompa puffanása zökkent ki a gondolataidból, de későn kapod el – már leesett. A földre pattog, majd megáll melletted. Erőt veszel magadon, és egy gyenge mosollyal megrázod a fejed. – Ja, már megkaptam Thomastól. De azért köszönöm. – válaszolod, a hangod remeg, vékony, semmi sincs benne abból az izgalomból, ami régen jellemzett. Nincs benne semmi szikra, csak ez az üres tompaság, ami beléd telepedett, elnyomva minden mást. Olyan idegen érzés. Gyűlölöd.

És biztos vagy benne, hogy Manuel is gyűlöli. Nem ehhez van szokva. Hát persze, te sem vagy hozzászokva ahhoz, hogy így lásd magad. Ez az érzés idegen, mintha valaki más lennél. Te, aki mindig is az voltál, aki sosem hagyta, hogy bármi elnyomja a szavait. Nem ismersz rá magadra, mintha egy másik ember tükörképe bámulna vissza rád. Meg akarsz szólalni, mondani valamit, bármit, ami helyrehozza, ami visszahozza a régi énedet. De a szavak nem jönnek. A gondolataid túl összekuszálódtak, túl nehezek, a bánat súlyától megterhelve. Még mélyebbre süllyedsz a babzsákban, kívánva, hogy eltűnhess, mintha te is eltűnhetnél a föld alatt, ahogy Aspen néni tette. De a fájdalom marad, nehéz és fojtogató.

Amikor Manuel lehuppan melléd, megijedsz egy pillanatra. A közelsége átvág a gondolataidon, megszakítva a tompa ködöt. De hát csak ő az. Manuel, a legjobb barátod, aki mindig ott van melletted, aki mindig tudja, mikor kell közelebb húzódni. A karja a válladra simul, és te belesüppedsz, érezve a megnyugtató meleget, amit a közelsége ad. Manuel az. Minden rendben.

– Egyszerűen... nem találom a szavakat. – nyögöd ki, a hangod megremeg, majdnem elcsuklik a végén. A szemed ismét könnyekkel telik meg, elhomályosítva a szobát körülötted. Imádod ezt az idiótát, a legjobb barátodat, jobban, mint amit szavakkal el tudnál mondani. Mindig ott van, mindig megért, még akkor is, amikor te magad sem tudsz megszólalni.

– Hihetetlen, hogy pont én nem találok szavakat, ugye? – próbálsz nevetni, próbálsz visszatalálni önmagadhoz, legalább egy pillanatra. De a nevetés törékeny, szétesik, mielőtt igazán kiszabadulhatna. Újra letörlöd a könnyeidet, de ők csak folynak tovább, lassan, majd egyre többen.

Érzed, hogy egy nagyobb sírás tör fel benned, és egy pillanatra habozol. Nem akarod ezzel terhelni. Nem akarod, hogy ezt is neki kelljen elviselnie. De ez már túl sok, és egyszerűen átszakad. Mielőtt megállíthatnád magad, összerogysz, az arcodat a vállába temeted, miközben a tested remeg a zokogástól. A kezed szorosan kapaszkodik a mellkasába, mintha ő lenne az egyetlen dolog, ami összetart.

És talán, ebben a pillanatban, tényleg ő az.

teenage blues

Egy pillanatra csak állsz ott, a Valderrama ház ismerős látványa előtted, de a gondolataid messze járnak. Az emlékek elárasztanak, összefonódva a jelennel. Te és Manuel olyan régóta ismeritek egymást, hogy úgy érzed, mintha mindig is így lett volna. Pelenkás korotok óta, mondják a szüleitek nevetve, amikor visszaemlékeznek rátok, ahogy ti ketten csúszva-mászva okoztatok galibát, bármerre is mentetek. És igaz is. Bármennyire is különbözőek vagytok – Manuel a maga forróvérűségével és durvaságával, te a folytonos álmodozásoddal és fecsegéseddel –, valami mindig összetartott benneteket. Óvodán, általános iskolán, most a gimnáziumon át is. Sosem volt kérdés, hogy barátok maradtok-e.

Ahogy ott állsz az ajtóban, öntudatlanul babrálva a pár éve készített barátságkarkötőddel, a kötelék, ami összeköt benneteket, olyan szorosnak tűnik, mintha a csuklódra lenne fonva, pont, ahogy a szívedre is. A fonott szálak, már kicsit megfakultak, de még mindig erősek – emlékeztetnek mindenre, amit együtt átéltetek. Mikor Manuel kinyitja az ajtót, látod, hogy ő is hordja a sajátját, ahogy mindig, és valami melegség fut végig benned, mint egy apró szikra, ami egy pillanatra vigaszt nyújt.

– Köszi, Manu. – motyogod, ahogy belépsz, és a súly, amely rád telepszik, kicsit könnyebbnek érződik. A háznak ugyanaz az illata van, mint mindig, valahogy otthonos, keveredve valami enyhe édességgel, mint azok a cukorkák, amiket Manuel anyukája mindig a szekrényben tart. Körülnézel, beszívva az ismerős légkört. Ez a második otthonod, amióta csak vissza tudsz emlékezni.

Illendően üdvözlöd Manuel szüleit, bár alig tudsz többet kinyögni egy fura mosolynál. – Köszönöm szépen, hogy maradhatok. – mondod, a szavak merevnek érződnek, mintha nem is hozzád tartoznának. Gyorsan felrohansz a lépcsőn, mielőtt a csend túlságosan elhúzódna, az ismerős út Manuel szobájába egyszerre megnyugtató és idegen.

Manuel szobája semmit sem változott. A babzsák, a szokásos helyed, ott vár a szoba sarkában, és amikor ledobod a táskád a földre, és belesüppedsz a babzsákba, olyan, mintha az izmaid emlékeznének rá. Évekig ültél itt, videojátékozva, beszélgetve semmiről és mindenről egyszerre.

– Azt hiszem, narancslé jól esne. – mondod, inkább megszokásból, mintsem valódi vágyból, mikor Manuel is megérkezik innivalókkal és nassolnivalókkal a kezében. Töltesz magadnak egy pohárral, lassan, apró kortyokban iszogatva, de a gondolataid folyton elkalandoznak, hiába próbálod visszahúzni őket. Aspen néni arca minden egyes pislogásnál felvillan a szemed előtt, és a sírján lévő virágok – liliomok a gyászért, nefelejcsek az emlékezésért – állandóan fel-feltűnnek a tudatodban.

Csak bámulod a falat, a pohár szinte érintetlen a kezedben. A megfelelő szavak, a megszokott beszédfolyam, egyszerűen nem jön. Csak egy csend van, ami nem akar elillanni.

teenage blues

Amikor Manuel háza előtt állsz, a világ mintha elmosódna körülötted. Az ajtó felé vezető út egyfajta átkelés a szürkeségből az ismerős melegség felé, amit a barátod otthona ígér. Apáid azt tanácsolták neked, hogy egy időre hagyd el a házat, hogy másokkal töltsd az idődet, legalábbis addig, amíg ők egymásban próbálnak vigaszt találni. Manuelhez mentél, mert bár a világod most egy nagy űr, a legjobb barátod jelenléte mindig is megbízható menedéket jelentett számodra.

A temetőben tett látogatásátok óta az emlékek még mindig tisztán élnek benned, mint egy megszállott álom, ami sosem akar véget érni. Az emlékeidben a virágok képe, melyeket Aspen nénéd sírjára helyeztél, folyton visszatér: hervadt ibolya, fehér rózsa, csillagfürt, mind a bánat és a veszteség szimbolúma. Mindegyik virág mintha a lelkedhez kötődne, az érzelmeid árnyékát festve a sírkövekre.

A szív és a lélek üresnek tűnik, ahogy az ajtó előtt állsz, és a legnagyobb vágyad az, hogy egy kis nyugalomra lelj, távol a szomorúságoktól. Mikor Manuel kinyitja az ajtót, próbálsz egy mosolyt erőltetni az arcodra, ami inkább csak egy árnyéka annak, amit valóban érzel. – Szia… remélem, nem bánod, ha itt töltök néhány éjszakát? – mondod, miközben a táskát, ami tele van a mindennapi szükségleteiddel, magad mellett tartod, próbálkozva, hogy elrejtőzz a fájdalom elől, amit a temető és a virágok emléke hagyott benned.