teenage blues

**Posy Forrester**

teenage blues

Amikor Manuel háza előtt állsz, a világ mintha elmosódna körülötted. Az ajtó felé vezető út egyfajta átkelés a szürkeségből az ismerős melegség felé, amit a barátod otthona ígér. Apáid azt tanácsolták neked, hogy egy időre hagyd el a házat, hogy másokkal töltsd az idődet, legalábbis addig, amíg ők egymásban próbálnak vigaszt találni. Manuelhez mentél, mert bár a világod most egy nagy űr, a legjobb barátod jelenléte mindig is megbízható menedéket jelentett számodra.

A temetőben tett látogatásátok óta az emlékek még mindig tisztán élnek benned, mint egy megszállott álom, ami sosem akar véget érni. Az emlékeidben a virágok képe, melyeket Aspen nénéd sírjára helyeztél, folyton visszatér: hervadt ibolya, fehér rózsa, csillagfürt, mind a bánat és a veszteség szimbolúma. Mindegyik virág mintha a lelkedhez kötődne, az érzelmeid árnyékát festve a sírkövekre.

A szív és a lélek üresnek tűnik, ahogy az ajtó előtt állsz, és a legnagyobb vágyad az, hogy egy kis nyugalomra lelj, távol a szomorúságoktól. Mikor Manuel kinyitja az ajtót, próbálsz egy mosolyt erőltetni az arcodra, ami inkább csak egy árnyéka annak, amit valóban érzel. – Szia… remélem, nem bánod, ha itt töltök néhány éjszakát? – mondod, miközben a táskát, ami tele van a mindennapi szükségleteiddel, magad mellett tartod, próbálkozva, hogy elrejtőzz a fájdalom elől, amit a temető és a virágok emléke hagyott benned.

**Manuel Valderrama**

POSY ~~HENRY~~

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

A 15 évesek világa nagyon gáz tud lenni. Odahaza, a sulidban, az utcán, a haverok között. Mikor a szüleid az órákról kérdeznek, mikor vissza feleselsz és veszekedés keletkezik belőle. Az otthoni lét gáz. Mikor kikezdenek az osztálytársaid, mert az hiszik fölényben vannak, te meg kiállsz magadért és a haverodért már sokadszorra. Mikor az öklöd a másik orrában landol...a megrovásban való részesülés kurva gáz tud lenni. Ezért sem hagyom magam, hogy valaki más fölénybe keveredjen velem szemben. Spanyol vér ide vagy oda, nem hagynám, hogy más akár engem, vagy a barátaimat basztassa. Persze odahaza sem minden könnyed, tanulni kell, főleg azon jár az agyam, hogy vajon Henryvel mi a helyzet. A temetés óta nem láttam és nem írt vissza az üzeneteimre. Nem jellemző rá, de most megértettem a helyzetet, a nem írt üzenetéből pedig kiolvastam, megfejtettem, hogy majd később lesz alkalma beszélni. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást, a szüleink is nagyon jóban vannak, így ők több mindent tudnak, ahogy azt is, hogy pár nap múlva itt alszik majd. Persze hogy örültem, hogy itt lesz, kicsit elvonatkozunk a sulis dolgoktól és beszélhetünk másról is...nem feltétlen a rossz dolgokról. Vannak közös témáink, így nem lesz nehéz elterelni másfelé a figyelmét. Meg akár Playstationozhatunk is...hagyom magam leverni Tekkenbe, hogy jobb kedvre deríthessem, tököm tudja, majd kitalálok valamit. Az ajtóhoz sietek, mikor Posy jelezte az itt létét, így anyáméknak egy hangos “nyitom”mal jeleztem, hogy maradjanak, majd én intézkedem.
- Csá. - mosolyodtam el kitártam az ajtót is, várva arra, hogy belépjen. Nem bánom, hogy itt van és azt sem, hogy sok mindennel készült. A táska tömve lehet, szóval nem 1-2 napra készült, talán kicsivel többre, de elfér, nekünk sosincs útban, ahogy én sem náluk, szóval nem okoz gondot egy főre többre teríteni.
- Bármikor is jössz, szívesen látlak... - mosolyodom el, szóval, ha beljebb jön, akkor az ajtót is becsukom. A vendégmatrac rohadt kényelmes, fel van fújva állandó jelleggel, be van állítva a falhoz, senkinek sincs útban, így aztán nem kell ezzel is szarozni. Az emelet felé bökök, menjen csak fel, mindjárt megyek én is. Összeszedek poharakat, üdítőt, vizet, chipset és egyéb rágcsát, végül ezzel megyek be a szobámba, hogy letegyem az asztalomra.

Öltözet

♡

**Posy Forrester**

teenage blues

Egy pillanatra csak állsz ott, a Valderrama ház ismerős látványa előtted, de a gondolataid messze járnak. Az emlékek elárasztanak, összefonódva a jelennel. Te és Manuel olyan régóta ismeritek egymást, hogy úgy érzed, mintha mindig is így lett volna. Pelenkás korotok óta, mondják a szüleitek nevetve, amikor visszaemlékeznek rátok, ahogy ti ketten csúszva-mászva okoztatok galibát, bármerre is mentetek. És igaz is. Bármennyire is különbözőek vagytok – Manuel a maga forróvérűségével és durvaságával, te a folytonos álmodozásoddal és fecsegéseddel –, valami mindig összetartott benneteket. Óvodán, általános iskolán, most a gimnáziumon át is. Sosem volt kérdés, hogy barátok maradtok-e.

Ahogy ott állsz az ajtóban, öntudatlanul babrálva a pár éve készített barátságkarkötőddel, a kötelék, ami összeköt benneteket, olyan szorosnak tűnik, mintha a csuklódra lenne fonva, pont, ahogy a szívedre is. A fonott szálak, már kicsit megfakultak, de még mindig erősek – emlékeztetnek mindenre, amit együtt átéltetek. Mikor Manuel kinyitja az ajtót, látod, hogy ő is hordja a sajátját, ahogy mindig, és valami melegség fut végig benned, mint egy apró szikra, ami egy pillanatra vigaszt nyújt.

– Köszi, Manu. – motyogod, ahogy belépsz, és a súly, amely rád telepszik, kicsit könnyebbnek érződik. A háznak ugyanaz az illata van, mint mindig, valahogy otthonos, keveredve valami enyhe édességgel, mint azok a cukorkák, amiket Manuel anyukája mindig a szekrényben tart. Körülnézel, beszívva az ismerős légkört. Ez a második otthonod, amióta csak vissza tudsz emlékezni.

Illendően üdvözlöd Manuel szüleit, bár alig tudsz többet kinyögni egy fura mosolynál. – Köszönöm szépen, hogy maradhatok. – mondod, a szavak merevnek érződnek, mintha nem is hozzád tartoznának. Gyorsan felrohansz a lépcsőn, mielőtt a csend túlságosan elhúzódna, az ismerős út Manuel szobájába egyszerre megnyugtató és idegen.

Manuel szobája semmit sem változott. A babzsák, a szokásos helyed, ott vár a szoba sarkában, és amikor ledobod a táskád a földre, és belesüppedsz a babzsákba, olyan, mintha az izmaid emlékeznének rá. Évekig ültél itt, videojátékozva, beszélgetve semmiről és mindenről egyszerre.

– Azt hiszem, narancslé jól esne. – mondod, inkább megszokásból, mintsem valódi vágyból, mikor Manuel is megérkezik innivalókkal és nassolnivalókkal a kezében. Töltesz magadnak egy pohárral, lassan, apró kortyokban iszogatva, de a gondolataid folyton elkalandoznak, hiába próbálod visszahúzni őket. Aspen néni arca minden egyes pislogásnál felvillan a szemed előtt, és a sírján lévő virágok – liliomok a gyászért, nefelejcsek az emlékezésért – állandóan fel-feltűnnek a tudatodban.

Csak bámulod a falat, a pohár szinte érintetlen a kezedben. A megfelelő szavak, a megszokott beszédfolyam, egyszerűen nem jön. Csak egy csend van, ami nem akar elillanni.

**Manuel Valderrama**

POSY ~~HENRY~~

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Hallgatás. Csend. Ami legalábbis engem részben megfog ölni, h ez nem változik. Nem vagyok hozzá szokva ehhez. Akár idehaza, akár náluk, akár az utcán...sosincs hosszúra nyúlt csend. Némaság uralja a lakást, amikor belép és mikor felhúzza magát az emeletre. Mégis mit kellene kezdenem a helyzettel? Pont olyan tanácstalan vagyok, mint bármikor mikor ilyen helyzetek kerülnek előtérbe. Mondjuk haláleset nem igazán történt még, hogy erről beszéljek, vagy épp ne beszéljek, így aztán tök homály a dolog akkor is, mikor a terülj- terülj asztalkát felviszem és letelepszem a székembe az asztalomhoz, a laptophoz és a többi cuccomhoz...kész káosz az egész asztal, mondjuk én megtalálok rajta bármit, ami épp kell. Figyelem őt, ahogy a kedvenc helyén süpped el jó mélyre, hogy ne akarjon látszódni pont most. A szokásos kell neki, ahogy nekem is, ez az ami nem változik, nem múlik el sosem, csak az élet szűnik meg, az olyanok mennek el, hagynak itt bennünket, akiket szeretünk és akik viszont szerettek. A némaság uralta csend kicsit zavar, kicsit frusztrál, így az őt való bambulásomból áttérek ahhoz, hogy elindítom a játékot a PS-en és a szokott konzolt is lapos dobással megkapja.
- Megkapod a kimaradt leckét és az órai anyagot...vagy ezzel már elkéstem? - dobok fel egy témát, amiért a suliban is a fülemet rágták, bár az is lehet, hogy akadt gyorsabb valaki...bár nem épp online kéne megtenni mindezt, hiszen ilyen esetben én nem kommunikálnék senkivel sem. Online sem mutatkoznék, ellennék a saját világomban, a saját gondolataimban. Ismerem Henryt. Henryt, aki a legelső horrorfilmünk, egyik színészéről kapta a becenevét. Talán 6 évesek voltunk, egyik nyáron éjszaka azt néztük a TV-ben Hellraisert és a színészek közül Henry Cavill olyan menő volt, tisztára Posyra hasonlított a szememben, így onnantól kezdve ő számomra, számunkra csak Henryvé vált. Anyáék is csak tőlem hallva álltak rá erre a becenévre, más talán nem is hívja ekképp őt. Pördülök egyet körbe a székkel, közben szemet forgatok, majd közelebb lököm magam a sráchoz, hogy lehajoljak hozzá, hogy végül mellette kössek ki a babzsákon egy huppanással, vagy a földön is jó akár. Átdobom a közelebb eső kezemet a messzebb lévő vállára, majd a szavakat keresve elmerengek a székemet bámulva.
- Talán, ha kicsit kibeszéled magadból...jobb lesz. Az se gáz, ha sírsz...csak mondj valamit arc...ijesztő a némaságod... - bököm ki a dolgokat csendesen, megértő hangon, lassan rápillantok, hogy lássam az arcát, az sem érdekel, ha csak játszani akar...csak beszéljen hozzám. Nem zavar a közelség, amit a távolságból csökkentettem le, ha ez megnyugtatja, ha mindez beszédre készteti, akkor ezt teszem. Megértő leszek, hallgatok, hogy megtudjon nyílni nekem. Jelenleg ez a csend, mi belőle származik...nagyobb fájdalmat okoz, mint a legnagyobb lárma.

Öltözet

♡

**Posy Forrester**

teenage blues

Csak ülsz ott, és a falat bámulod, a szemed elhomályosul. Mintha az elméd megdermedt volna az időben, újra és újra lejátszva ugyanazt a jelenetet – ahogy a koporsót lassan leengedik a földbe, Aspen néni teste eltűnik alatta, örökre. A beszédek visszhangoznak a fejedben: "Milyen különleges volt, milyen jószívű, mennyi élettel teli." Ezer meg ezer alkalommal hallottad már ezeket a szavakat, de most üresnek tűnnek, a mellkasodban visszhangzanak, ott, ahol a fájdalom nem akar elmúlni.

A szemed ég, és mire észreveszed, a könnyek lassan összegyűlnek, fenyegetve, hogy kicsordulnak. De gyorsan letörlöd őket, végigsimítasz az arcodon a pulóvered ujjával. Nem akarsz újra sírni. Nem itt, nem most. Nem Manuel előtt.

A kontroller tompa puffanása zökkent ki a gondolataidból, de későn kapod el – már leesett. A földre pattog, majd megáll melletted. Erőt veszel magadon, és egy gyenge mosollyal megrázod a fejed. – Ja, már megkaptam Thomastól. De azért köszönöm. – válaszolod, a hangod remeg, vékony, semmi sincs benne abból az izgalomból, ami régen jellemzett. Nincs benne semmi szikra, csak ez az üres tompaság, ami beléd telepedett, elnyomva minden mást. Olyan idegen érzés. Gyűlölöd.

És biztos vagy benne, hogy Manuel is gyűlöli. Nem ehhez van szokva. Hát persze, te sem vagy hozzászokva ahhoz, hogy így lásd magad. Ez az érzés idegen, mintha valaki más lennél. Te, aki mindig is az voltál, aki sosem hagyta, hogy bármi elnyomja a szavait. Nem ismersz rá magadra, mintha egy másik ember tükörképe bámulna vissza rád. Meg akarsz szólalni, mondani valamit, bármit, ami helyrehozza, ami visszahozza a régi énedet. De a szavak nem jönnek. A gondolataid túl összekuszálódtak, túl nehezek, a bánat súlyától megterhelve. Még mélyebbre süllyedsz a babzsákban, kívánva, hogy eltűnhess, mintha te is eltűnhetnél a föld alatt, ahogy Aspen néni tette. De a fájdalom marad, nehéz és fojtogató.

Amikor Manuel lehuppan melléd, megijedsz egy pillanatra. A közelsége átvág a gondolataidon, megszakítva a tompa ködöt. De hát csak ő az. Manuel, a legjobb barátod, aki mindig ott van melletted, aki mindig tudja, mikor kell közelebb húzódni. A karja a válladra simul, és te belesüppedsz, érezve a megnyugtató meleget, amit a közelsége ad. Manuel az. Minden rendben.

– Egyszerűen... nem találom a szavakat. – nyögöd ki, a hangod megremeg, majdnem elcsuklik a végén. A szemed ismét könnyekkel telik meg, elhomályosítva a szobát körülötted. Imádod ezt az idiótát, a legjobb barátodat, jobban, mint amit szavakkal el tudnál mondani. Mindig ott van, mindig megért, még akkor is, amikor te magad sem tudsz megszólalni.

– Hihetetlen, hogy pont én nem találok szavakat, ugye? – próbálsz nevetni, próbálsz visszatalálni önmagadhoz, legalább egy pillanatra. De a nevetés törékeny, szétesik, mielőtt igazán kiszabadulhatna. Újra letörlöd a könnyeidet, de ők csak folynak tovább, lassan, majd egyre többen.

Érzed, hogy egy nagyobb sírás tör fel benned, és egy pillanatra habozol. Nem akarod ezzel terhelni. Nem akarod, hogy ezt is neki kelljen elviselnie. De ez már túl sok, és egyszerűen átszakad. Mielőtt megállíthatnád magad, összerogysz, az arcodat a vállába temeted, miközben a tested remeg a zokogástól. A kezed szorosan kapaszkodik a mellkasába, mintha ő lenne az egyetlen dolog, ami összetart.

És talán, ebben a pillanatban, tényleg ő az.

**Manuel Valderrama**

POSY ~~HENRY~~

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Csupán egy bólintásra futja, mikor közli, hogy már megkapta a sulis időtöltésre szánt anyagot. Nem zaklat a gondolata, hogy más előbb átküldte már, mással is jóban van, természetes, hogy más is gondol rá. Féltékenységről szó sincs, ilyesmi nem üti fel a fejét nálam, most is hozzám menekült és ez több minden szónál. Vagy épp tettnél. A csend, a némaság, a kussolás, a nem beszélés...a ház így üresnek tűnik, ám nem akarok semmiségekről fecsegni, az nem tereli el a figyelmét. Az enyémet sem fogja, mert tudom, hogy miféle érzések ragadták magukkal. Ezért is kerülök mellé, ezért is karolom át. Itt nem lát minket senki, csak magunkban vagyunk és ezt szerencsére nem csak én tudom. Hiszen ahogy megtörik belülről úgy adja ki az érzelmei sokaságát. Ha mindez maradt volna még benne napokig...megfullad tőle, sokkal rosszabb is lehetne ennél az állapota, így örülök, hogy kiadja magából. Belém kapaszkodik, belém bújik és bennem is csak fokozza a keserűséget, amit érezhet. Aspen néni halála túl sok volt számára. De most már vége van. Nem jön vissza. Elkell őt engednie. Nem lesz jobb ettől, de elfogja fogadni a hiányát, hogy már nincs többé. Hiányozni fog mindkettőnknek. Legfőképp neki. Tartom őt, hallgatom a mélyről érkező zokogását, a fájdalmát, meredek hol magam elé, hol pedig az ő arcát pillantom meg. Visszatartom a magam könnyeit, hiszen a fájdalma lassan rámtelepszik, nekem is borzasztóan fájt, mikor megtudtam a híreket, hiszen ismertem a nénit. Megszívom az orromat, ezzel is gátolva a folytatást, bár Henryt nem akasztom meg ebben, hagyom őt, támogatom, ahol épp tudom. Addig el sem eresztem, míg ő meg nm nyugszik, míg ő nem lépi meg a dolgokat, ha sokáig így akar lenni, nekem megfelel...csak nyeljen nyugodalomra, csak lelje meg önmagát végre ezáltal. Minden rendben lesz Joseph.
Bármennyi idő is telik el ezzel, nem bánom, túl esett rajta, kiadta magából, talán másodpercekig még a közelében heverészek, végül felkelek mellőle, hogy visszakerüljek a székembe. Megfeledkezek a játékról, arról, hogy ezzel akartam elterelni a figyelmét. Végig nézek a rágcsálnivalókon, nem figyelek a könnyáztatta felsőmre...semmi sem számít jelenleg rajta kívül. Bármi is fog történi vele, én ott leszek neki. Tudom, hogy ez visszafelé is hasonló művelet. Nem hagyom magára, ahogy ő sem engem.

Öltözet

♡

**Posy Forrester**

teenage blues

Ahogy a könnyeid lassan elapadnak, érzed, hogy a tested végre megkönnyebbül. A mély sóhajok, amelyek korábban szinte fájtak, most már könnyebbek, képes vagy ismét egyenletesen lélegezni. Manuel ott marad veled, egyetlen szó nélkül, de az ölelésében érzed azt a biztonságot, amit szükséged volt megélni. Minden érzés, amit napok óta magadban tartottál, végre felszínre tört, és most, hogy mindent kiadtál magadból, valahogy könnyebb lett. A mellkasod még mindig fáj, mintha ott maradt volna valami üresség, amit már sosem lehet igazán betölteni. De egyelőre jó így. Nem akarod tovább húzni ezt a pillanatot. A kezed végigsimít az arcodon, letörölve a maradék könnyeket, majd lassan felegyenesedsz a babzsákból.

Felnézel Manuelre, aki szinte azonnal feláll, mintha érezné, hogy neked is mozdulnod kell. Körbejársz a szobában, keresel egy zsebkendőt, hogy kifújd az orrod és megtisztítsd az arcod. Még mindig kicsit fáradt vagy, de a tested ismerős érzéssel tölt el – megnyugvás, amely egy nagy érzelmi kirobbanás után jön. A bűntudat viszont nem hagy nyugodni. Nem beszéltél Manuellel napokig, nem válaszoltál az üzeneteire, és most mégis itt vagy, és ő végig itt volt, melletted, még akkor is, amikor te nem tudtad, hogyan kifejezni a fájdalmadat.

Ledőlsz az ágyára, egy párnát ölelsz a mellkasodra, mintha az valamiféle védelmet nyújtana az elkerülhetetlen gondolatok ellen. Felpillantva látod, hogy Manuel a székéből figyel téged, még mindig csendben, várakozón. Talán arra vár, hogy megszólalj. Tudod, hogy neki is nehéz lehetett ezt látni – téged, aki mindig tudsz mit mondani, teljesen szótlanul.

– Mi... mi történik szerinted az emberrel, miután meghal? – kérdezed halkan, a hangod még kissé rekedt a sírástól, de most tisztán hallod magad. Meglehet, hogy nem ezt várta volna tőled, de a kérdés már régóta benned van, és most végre szavakba öntöd.

**Manuel Valderrama**

POSY ~~HENRY~~

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Lassan megnyugodni látszik az érzelmek vihara, elülepedik a káosz, alább hagy a kavalkád. Így nekem is átkell adnom számára a nagyobb teret. Végig követem a szemeimmel, ahogy jár egyet, hogy a zsepivel orrot töröl és végre mindenhogyan itt van velem. Lelkileg és testileg is. Nem százszázalékos, de mit tehetnék még? Frissek még a sebek, a maradék, mely nm tűnt el belőle, majd magától szűnik meg. Részben. Ehhez meg idő kell, nem fog azonnal begyógyulni. Mindketten tudjuk, hogy amit most kiadott magából az csak az összegyűjtött érzelmek voltak. Ami már nem tudott tovább telni, kifakadt. Rátelepszik a srác az ágyamra és a párnát is magához húzza. Mély levegőt veszek és a gépemhez telepedek, hogy a kapott üzenetekre válaszoljak. Szerencsére csak ketten írtak és nem a házi megírása miatt fontoskodtak. Pont az az egy, ami most nem érdekel. Majd meglesz. Vannak elsőbbséget élvező dolgok. Köztük Henry és az egyik online játék, mit még nem toltam ki, tegnap nem játszottam, mert azelőtti napon felcseszte az agyam, így pihentetőre raktam. Majd, ha lesz hozzá türelmem, akkor megint elindítom. Csak pár pillanat az egész, s mégis érkezik a kérdés. Ráemelem a pillantásom, végig mérem ahogy ott fekszik, ahogy végre megtalálja a hangját.
- Mi? - kérdezek vissza azonnal, de erre választ nem is várok, tulajdonképpen másodpercekkel ezután kérdezek vissza.
- Miért érdekel? - kíváncsiskodom, miközben a lábfejemmel megbögdösöm az ő térdét hosszasan. Persze nem bántom én, nem durva bántalmazásról van szó, finom mozdulattal taszítok rajta egyet csupán. De mivel komoly a kérdés, ő nem igazán tesz fel feleslegesen kérdéseket, erre meg választ vár. Bármilyent...
- Passz...talán csak a sötétség van utána, semmi más. - mintha erről bármit is tudna az ember...max akkor mikor meghal, de mivel nem volt benne szerencsém, így erre nem tudok választ. Sőt...olyan embert sem tudok, akit visszahoztak volna a halálból. Nyilván akkor most karon ragadnám, elvinném az illetőhöz, hogy faggassa ki őt ezen a téren, ha nem hagyja nyugodni a kérdés. Válaszokat akar.
- Vagy megnézzük neten, hátha akad valaki, aki legyőzte a halált? - hagyom abba végül a piszkálódást, hogy a rágcsát vegyem végre célba és azzal tömjem magam, ne a kérdésekkel zaklassam. Kérdésre kérdéssel válaszolni...inkább kussolok, mielőtt valami ocsmányság is elhagyja a szám. Nem is kíváncsi rá. Lehet csak foglalkoztatja a kérdés, de nem is kíváncsi a válaszokra. Bármi lehetséges jelen pillanatban. Nem lepne meg, ha pont erről akarna beszélni, hogy túllendüljön ezen az egész halál dolgon. Ha segítségre van szüksége, hát itt vagyok. Töltök inni magamnak, majd lehúzom egy szuszra.
- Benned van valami válasz, hogy szerinted mi van utána? - dobom vissza a feltett kérdést, hátha neki már fogalmazódott meg bármilyen kicsinyke ötlet ezzel kapcsolatban. Felkelek a székről, hogy az ajtóhoz vonuljak, de onnan visszafordulok felé...
- Mire vagy kajás vacsira? - kérdezem, s ha megmondja, mit is enne, akkor megyek az ősökhöz, hogy mi is a kavánságunk ma estére. Mondjuk fingom sincs, hogy ezek után meddig maradunk fent, de amint ezzel megvagyok, talán 2 percembe telt, utána visszatérek, hogy élvezze a társaságom. Elővarázsolom a legszebb mosolyom, máris bajt jelent, majd visszatelepedek a helyemre, a székembe.
- Tegnap kaptam egy új játékot kipróbálásra, ha gondolod tolhatunk egy kört. - ajánlom fel az élményt, igaz hogy nem épp Tekken verzió, hanem menekülős, gyilkolászós...de ezt nem kell tudnia. De kurva jók az effektek benne...majd halkítok, anya nehogy felvágtázzon rá...

Öltözet

♡

**Posy Forrester**

teenage blues

Amikor Manuel kitérő választ ad a halállal kapcsolatban, elmosolyodsz. Mindig is ilyen volt. Nem azért, mert nem érdekelnék az élet nagy kérdései, hanem mert egyszerűen megelégszik a kézzelfoghatóval, a hétköznapival. Nem úgy, mint te. Te minden apróságban fantáziát látsz, mindenben rejtett történeteket szősz, mintha az élet maga is egy végtelen mesefolyam lenne.

Lágyan mosolyogva hessegeted el a lábával való játékát, ami enyhén csiklandozta a térdedet. – Nos, csak remélem, hogy a barátságunk még a halál után is folytatódik. – mondod halkan. Talán kicsit érzelgősnek tűnik, talán túl közvetlen is, de te komolyan gondolod. Nem akarsz rémisztgetni, csak valóban hiszed, hogy bármi is történjen, ő ott lesz melletted. Ahogy most is itt van. A halál gondolata tizenöt évesen talán túl nehéz, talán félelmetes is lehetne, de benned mégis valami nyugodtság van. Hiszed, hogy az életnek van egy titkos folytatása, és abban a folytatásban is ott lesz Manuel.

– Szeretem a reinkarnáció elméletét. – mondod, miközben álmodozva a plafonra meredsz. – Jó lenne méhecskének visszatérni. Egész nap virágok között repkednék, dolgoznék a kaptárért. A méhek olyan aranyosak, nem? – ahogy kimondod, érzed, hogy szépen-lassan, de visszatalálsz önmagadhoz. A nehéz gondolatok háttérbe húzódnak, és a természet szépségei, az apró örömök ismét előtérbe kerülnek. A virágok, az illatok, a színek gondolatai – mintha mindez elhozná a nyugalmat, amit keresel.

Felkönyökölsz, és Manuelre nézel. – Rendelhetnénk kínait? Abból a helyből, ahonnan múltkor is. – kérdésedben ott van valami gyermeki várakozás, és amikor Manuel beleegyezően bólint, és elhagyja a szobát, te kényelmesen elnyúlsz az ágyon. Kiterjeszted a karjaidat, az arcodhoz emeled a kezeid, mintha azok melegségét akarnád magadba szívni. Becsukod a szemed, és egy pillanatra teljes nyugalom borít el.

"Manuel itt van velem. Minden rendben van. Én is rendben leszek." – ismételgeted magadban, ahogy egyre mélyebbre süllyedsz ebben a csendes boldogságban. Amikor Manuel visszatér, te mosolyogva felülsz az ágy szélére.

– De csak akkor, ha megígéred, hogy megtanítasz és nem csalsz! – mondod nevetve, készen arra, hogy újra együtt vesse magát a játékba, ami, akármi is történjen, mindig ott van nektek.

**Manuel Valderrama**

POSY ~~HENRY~~

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

A halál után is folytatódó dolgok, amik az életünkből maradnak fent...elérzékenyülök, hiszen pontosan így van. Mi a halál után is barátok leszünk. Legjobb barátok. Testvérek. Mindig együtt. Jóban rosszban, bár nem épp úgy, mint a civakodó házastársak. Ott leszek neki mindig. Ő hisz a reinkarnációban...ki gondolta volna? Szemet forgatok. Nem vagyunk egyformák, de attól még csípem az arcot. Mindig is kergette a nem létezőt, meglátta a szépet a rosszban...és hisz az ilyesmiben. Én nem. Tökéletes ellentétei vagyunk egymásnak. Félre billentett fejjel figyelem ahogy magyaráz, ahogy méhnek képzelné magát a jövőben. Cuki?
- Mikor agyon vannak csapva? Simán...übercukik persze. - dobom a válaszom, pofát nem vágok, felesleges, a hangomra van írva, hogy ilyesmit megint honnan szedett? Miért is akarna pont egy aprósággá alakulni, mikor ezer meg más módja van, hogy tegyen valamit, akármit, ha egyszer ekkora a pezsgés benne. Legyen hód! Az is tesz valamit a környezetért. Nem vagyok undok és rosszmájú sem, de meg vannak a magunk véleményei ezekről és nem nagyon söpörjük őket szőnyeg alá.
- Ha te méh leszel, aki a kaptárt védi, akkor én leszek a kaptárt dézsmáló medve. - röhögök fel saját magamon, hiszen tényleg ez az utolsó, amiben hinni kezdenék, ha létezne hasonló dolog a világban. A kaja kérés megkezdődőtt, máris a rendeléssel jön, hogy kínait...Huncut mosoly lapul a képemen ezt halván, rákacsintok és mivel tudom, hogy mit evett legútóbb, úgy megyek intézkedni az őseim felé. Rendelhetnének...de tényleg alig vagyok lent 2 percig, most intézzék őt a rendelést, a múltkor én rendeltem le mindenki ételét. Az új játék leköti az ő figyelmét is, hamar az ágy szélére telepszik és szavaira komolyságot erőltetek magamra.
- Vigyázok rád öcsi. - telepedek vissza a székbe, a csatlakozót a nagy monitorra kötöm, lecsukom a gépemet, a ps 4-hez tartozót pedig elindítom. Csupán pár pillanat és rakom is be a kapott játékot; Hunt: Leszámolás szerepel rajta. Tényleg annyira új, hogy nem játszottam még vele.
- Olyan lényekkel kell szembenézned, akik a húsodra éheznek és el akarják venni a lelked. Minden és mindenki ellened van, maga a Föld is. Egy apró hiba és halott is vagy a mocsokban, elfeledve. Viszont ha sikerrel jársz, óriási jutalomban részesülsz. Te és a partnered egy hatalmas vadász közösségnek a tagjai vagytok, akik levadásszák a lényeket. A jutalom magas, de a legapróbb hiba esetén is oda veszhet mindened. A ruhád, a jutalmad, az életed és a lelked. - olvasom fel a doboz tartalmát, dobom is le az ágyra ezek után, hogy a kezembe vegyem a kontrollert.
- A meccsek során alig egy tucat emberi játékos...tehát mi... játszunk az NJK-kal...kerülünk a pályára a térkép egy véletlenszerűen választott pontján, hogy megkeressük majd pedig legyőzzünk egy vagy két főellenséget, ezután a fő cél távozás a Trófeával a kijáratokon. A fő gonosz minden alkalommal egy másik helyszínen vár: megtalálni csak a térképen véletlenszerűen elrejtett nyomok megszerzésével lehet. Zajforrások is vannak, rengeteg fegyvert találhatsz meg, amit használhatsz, meg rengeteg ellenség... - magyarázom, bár még én is most tanulom a dolgot, így hát majd menet közben fogunk rájönni a dolgokra.
- Vagy játszunk mással? - kérdezem letéve az ölembe a kontrollert. Nem biztos, hogy pont ezzel akarna játszani. Viszont a karakterek között görgetek végig, hogy átolvassam ki kicsoda és milyen típusú.
- Van családi hangulatúbb játék is, de nézhetünk filmet...- sorolok fel dolgokat, hogy ne mindig az én akaratom érvényesüljön, mint az esetek 99%-ban. Azt nem mondom, hogy lépjünk le, mert az nem tenne jót most neki, így maradunk a néy fal között és holnap majd elviszem valahová...kiruccanunk kicsit.

Öltözet

♡

**Posy Forrester**

teenage blues

Ahogy Manuel beszél, te egyre nyugodtabb leszel, mint egy macska, aki kényelmesen elhelyezkedik a napfényben. Szinte érzed, ahogy a stressz lassan leolvad rólad, ahogy az időt egyre inkább csak másodpercről másodpercre éled meg. Szinte minden pillanatát kiélvezed ennek, a biztonság érzését. Manuel energiája, mint egy eleven kis kutya, mindig készen áll a kalandra, de te inkább az apró pillanatokra koncentrálsz, a légzés ritmusára, a csend és a nevetés egyensúlyára.

A vicce, amit a méhekről és a medvéről mondott, olyan nevetést csalt ki belőled, hogy a szíved melegséggel telik meg. Az a könnyed nevetés, a gurgulázó hang, ami szinte kiszökik belőled, felemeli a lelkedet, mintha egy kis napfény csillogna az arcodon. Olyan rég hallottad már a hasonló, édes bolondságokat, hogy az emléke még a szíved mélyén is megelevenedik, már nem is emlékszel, mikor nevettél utoljára egy ennyire butuska, de aranyos viccen. Hiányzott ez az érzés, hiányzott Manuel nevetése melletted, amely mindig felélénkíti a szobát.

– Nos, elég... stresszesnek hangzik. – válaszolsz, megpróbálva összeszedni a gondolataidat a játék részleteivel kapcsolatban. Bár hallottad Manuel szavait, valahol a háttérben a kínai étel képe lebeg, s minden más homályos marad. Az élénk képek helyett a gyomrod érzi, hogy az éhség lassan úrrá lesz rajtad.

– Mi lenne, ha inkább egy stúdió Ghibli filmet néznénk? Olyan gyönyörűek. – mondod, és bár örülnél, ha játszhatnál Manuellel, úgy érzed, hogy a korábbi sírás kicsit kimerített, és nem kívánsz mást, mint hogy valami szelíd, valami megnyugtató kerüljön a képernyőre. A Ghibli-filmek varázslata, az élénk színek és az érzelmek tengerében merülés lehetősége, az, hogy a barátoddal ülhess, beszélgessetek, jól lakjatok, és ha eljön az idő, hagyd, hogy a film álomba ringasson, egy finom, lágy szellőként, ami csak a legszebb emlékekkel fűszerezi az éjszakát, lebeg a lelki szemed előtt.

**Manuel Valderrama**

POSY ~~HENRY~~

━━━ "Live your life that the fear of death can never enter your heart."

Olyasvalakit felvidítani, ki nemrég vesztett el valakit...nehéz. De nem lehetetlen küldetés, meg kell csupán találni az aranyközéputat és utána menni fog az. Örökké úgysem gubódzhat be az ember, egyszer fel kell vonultatnia magát a többiek mellett. Posy is most ezen megy keresztül. Amit megértek és átérzem. Családtagot elveszíteni magába zuhanó érzés, sokszor azt sem tudhatod éppen hol vagy és mit csinálsz, csak szüntelen pörögsz egy bizonyos gondolat körül. Bár jelenleg az éhsége az ami bekavar a rengeteg új információ mellett, így máris tudom, hogy mindez hanyagolandó dolog lesz. Az új játék a nyomába sem fog érni a gyomrának, így felhagyok vele. Adom alá a lovat inkább, csináljunk azt, mit ő szeretne, vele nem akarok akaratos lenni... legtöbbször úgyis az van, mit én akarok, így most átadom azt a bizonyos labdát a számára. Bár ha jobban átgondolom, akkor egyedül hamarabb kivinném a játékot, mint párban vele, így a választás átadása biztosan remekelni fog. Tuti nem fog ebbe bele ugrani, amúgy sem rajong annyira a bonyolult játékszabályzattal megáldott játékmenethez. Ezt meg majd nekem is még átkell nyálazni, így mikor a Ghiblis mesékre terelődik a szó nagyra nyílnak a szemeim őt figyelve.
- Oké...Ghibli...máááris... - nem ismeretlen dolgok számomra a mesék, az Animék és az ilyen Ghiblis stílusban toltak egész jól meg vannak rajzolva és animálva, sokszor csak gratulálnék egy egy készítőnek. Baromi nehéz lehet még feliratot is készíteni hozzájuk, vagy csak a szinkront nyomatni, hogy megfeleljen az éppen aktuális jelenethez. Be is gépelem a megfelelő keresőbe, majd ki is dob rengeteg címet, szóval oda is engedem, hogy válogatni tudjon, ami épp az ínyére van éppen. Biztos nem olyat, ami halállal végződik... a szentjánosbogarak sírját egyszer láttam. Nah, az az a film, amit nem akarok még egyszer. Csengetés töri meg a mélázásom, így egy lendülettel indulok meg a szobán kívülre, hogy aztán pár percre magára hagyjam a másikat. Megjött a kaja, így miután a kezembe kaptam az ételt, pár evőeszközt magamhoz véve mentem vissza Henry társaságát boldogítani. Az ő adagját letettem az ágyra az egyik evőeszközzel, majd a helyemre visszatelepedre vártam, hogy mire is jutott, milyen filmet választott végül. De mivel éhes voltam már magam is, így felnyitva a dobozt máris enni kezdtem.
- Étvágyat. - mormoltam kaja közben, olykor- olykor rá és vagy a filmet nézve nagy elánnal. Bár leginkább a feliratot, ha éppen olyan volt.
- Ez még mindig kurva jó. - gondolok itt az ételre, ám tele szájjal nem szokásom beszélni, így a falat lenyelése után élvezettel figyeltem fel a plafonra, majd a poharamért nyúltam, hogy némi folyadékhoz jussak. Az én részem eltüntetése nem vett igénybe sok időt, az üres dobozt félre téve az ajtóm melletti szekrényre pakoltam, majd kiviszem mindkettőnkét...kiterülve szusszogtam jólakottan a székemen. Ez a kaja végül is egy jó ötlet volt...
- Jól laktál? - érdeklődtem a másik irányába kíváncsi pillantással meredve felé.

Öltözet

♡

**Posy Forrester**

teenage blues

Manuel képernyőjének fénye visszatükröződik a szemedben, ahogy nézed ahogyan görget, ujjai gyorsan és pontosan mozognak a billentyűzeten. Megtalálja az általad említett Ghibli-filmeket, de aztán egy apró biccentéssel átadja neked a billentyűzetet. Egy gesztus, amely azt üzeni: "Tessék, te választasz". Ez több, mint egy döntés a filmekről – ez egyfajta módja annak, hogy átadja neked az irányítást, emlékeztetve téged, hogy azért van itt, hogy ma este a te akaratod szerint alakítsd a dolgokat.

És te hálás vagy érte. Veszel egy mély lélegzetet, majd rákattintasz a "Ponyo"-ra, akit kiskorod óta szeretsz, amennyire az elméd engedi, hogy emlékezz. Ez az a fajta film, ami egy másik világba ránt, egy olyanba, amiben fiatalabb korodban hinni tudtál – egy olyan világba, ahol a veszteség és a bánat nem tudott megérinteni. Egy világ, ahol csak te, Manuel és Kenny futottatok a nyaraló kertjében a nyári hőségben, és kiabáltátok, hogy Kenny a rabló, miközben ti ketten, rendőrökként üldöztétek az udvaron keresztül. Emlékszel a napfényre az arcodon, a nevetés hangjaira, és arra az érzésre, hogy az élet soha nem fog megváltozni.

De most már igen. És bár az a nyaralótok még mindig áll, Aspen néni már nincs, távozott, a helye az életedben pótolhatatlan, mint egy lap, amit kitéptél a kedvenc mesekönyvedből. Meg akarod kérdezni Manuelt, emlékszik-e még azokra a napokra, emlékszik-e még azokra a napfényben töltött fékevesztett órákra, de a szavak elakadnak a torkodban. Ott maradnak, amikor megszólal a csengő, és Manuel elhagyja a szobát, hogy elhozza az ételt. Egyedül maradsz a szobájában, és egy pillanatra körülnézel, megragadod azokat az apró részleteket, amelyeket már számtalanszor láttál – a szépen egymásra pakolt könyveket, a kölnijének ismerős illatát, amely a levegőben lóg. Annyira jellegzetes, hogy érzed, ahogy a mellkasod megduzzad a kényelem csendes érzésétől.

– Jó étvágyat. – motyogod, amikor visszatér, majd beletemetkezel az ételbe, miközben a film elkezdődik. Hagyod, hogy elmerülj benne, a vibráló színek és az ismerős jelenetek eltöltenek egyfajta régi, gyermeki csodálkozással. Minden egyes falat gazdag és ízletes, és az ágy melege alattad mintha a csontjaidba süllyedne, úgy nyugtat meg, hogy enyhíti a fájdalmat, ami azóta benned rejtőzik, amióta elvesztetted Aspen nénit. Két falat között lopva Manuelre pillantasz, és rajtakapod, hogy a képernyőt bámulja, arcán az elégedettségtől lágy grimasz. Már attól, hogy itt vagy mellette, minden egy kicsit könnyebbnek tűnik.

Az étel elég hamar elfogy, és az üres tárolót leteszed, karjaidat a párnára fonva. A film ismerős jelenetei összemosódnak és lelassulnak, szemhéjad minden egyes pislogással egyre nehezebbé válik. Manuel szobájának melege körülvesz téged, minden egyes halk hang és finom mozgás az alvás gyengéd ringatásába húz. Az utolsó dolog, amivel tisztában vagy, az a biztonság érzése, hogy olyasvalakivel vagy, aki megért téged, ahogy a szemed teljesen lehunyódik, és az álom veszi át az irányítást.

Ajánlott tartalom

» I've still got the blues for you
» dead broke blues
» Vanessa & Cillian - Mozi blues
» One scotch, one cigarette..there's a blues song