Nehéz. Talán nehezebb volt ez az órácska így hármasban, mint előtte, hogy küzdöttem a kamasz gyerekemmel és a haverjaival azért, hogy ne törjék rommá a házunkat. Nem gondoltam át rendesen, hogy idehívom Timet, hogy egy helységben lássam a fiamat és őt, az apját, mindkét részről boldog tudatlanságban. Csak én tudtam az igazat és engem mardosott belülről a bűntudat, amiért megfosztom őket attól, hogy tisztában legyenek a felállással. Fogalmam sincs, hogy valaha elmondom-e nekik, hogy több közük van egymáshoz, mint hinnék… Hogy több köti őket össze, mint holmi közös vonások az italok, vagy éppen a motorok és kocsik terén. Nem tudtam, hová tartunk és mit hoz a jövő, de érzem én is, hogy izzik már a talpam alatt a talaj rendesen, mégsem zúdíthattam a nyakukba az igazságot. Pedig talán jobban járnék, mert ha maguktól jönnek rá, az még rosszabb… Már ha lehet ennél is rosszabb a helyzet.
Végre elcsendesült a ház, már csak Brad egy-egy hangos horkantása töri meg a csendet. Roppant fáradt vagyok, mégsem jön álom a szememre, egyszerűen képtelen vagyok lehunyni azokat és elengedni magam és a nap fáradalmait. Az agyam tekervényei ezerrel pörögnek, a nap is sok volt, így egyszerűen csak azt érzem, hogy minden szinten borzalmasan kimerültem. A plafont bámulva temetem az arcom a tenyerembe és dörzsölöm végig azt, a maradék álmot is kiűzve onnan.
Most az eddiginél jobban érzem azt, hogy szükségem lenne valakire, aki megölel és azt mondja: “minden rendben lesz”. Még ha nem is biztos, hogy elhinném, akkor is jólesne.
Oldalra fordulok, hátha éppen úgy majd könnyebben elalszom és leállnak a gondolataim is.
Mi van, ha már sejtik? Ha csak azért nem vonnak kérdőre, mert még ők is csak emésztik magukban a gondolatot, hogy “mi van, ha?”.
Nagyot fújva ülök fel az ágyon és kapcsolom fel az éjjeli lámpát, mielőtt végigsimítok az üres ágyon magam mellett. A fejem még mindig, mintha kicsit fájna, bár már sokkal jobb, vélhetően az sem ártott neki, hogy tényleg elvonult mindenki már a szobájába.
Valami mégsincs rendben…
Hirtelen indulattal kapom fel a párnát, felállok az ágyról és az motoszkál a fejemben, hogy esetleg… mi van abban, ha most mégis… egyszerűen szükségem van Timre? Halk léptekkel indulok meg a vendégszoba irányába, bár úgy vagyok vele, hogy nem szeretném felébreszteni. Biztos ő is fáradt már, a háta közepére sem kívánta ezt az estét. Nyilván lett volna neki is jobb dolga, mint pár huszonéves huligánt helyretenni.
Megállok a szoba előtt, pár pillanatra csak hallgatózom, hogy van-e még bármiféle nesz, ami arra utal, hogy még nem alszik. Végül ettől függetlenül döntök úgy, hogy alig hallhatóan kopogok kettőt az ajtón és résnyire nyitom aztán azt.
- Alszol? - kérdezem szinte suttogva, de aztán kicsit jobban is kinyitom az ajtót. Ha nem válaszol, akkor nem folytatom, de ha utal bármiféle jel arra, hogy ébren van, akkor picit beljebb merészkedem. - Csak… nem emlékeztem, hogy adtam-e párnát - kezdek bele egy totál idióta álindokkal, mire aztán rögtön rá is jövök, hogy ez nagyon gáz, és egyáltalán fogalmam sincs, miért nem vagyok őszinte? - Vagyis… Tim... nem aludhatnék itt? - nyelek nagyot és a párna sarkát morzsolgatom zavaromban. - Persze megértem, ha inkább egyedül pihennél, akkor fordulok még párat az ágyban, hátha mégis jön álom a szememre - teszem hozzá hadarva és egy zavart mosoly kíséretében. Ezt mondom, de igazából mindennél jobban vágyom arra, hogy végre egy erős, biztonságos karban érezhessem magam. Csak hogy átöleljen. Talán borzasztóan éhes vagyok a szeretetre és vágyom a megnyugvást még akkor is, ha tudom, ezzel semmi sem lesz újra a helyén…

just stay and hold me tight