Széles mosoly jelenik meg rajtam a megjegyzésére, arra, hogy gyorsan átlátok rajta. Ezzel sokáig vitatkoztam volna, most sem feltétlenül tudok teljesen hinni neki, de nagyon kellemes vallomás ez Soratól, ami megerősít abban, hogy még mindig működik köztünk az a bizonyos sokadik érzék. Arrébb megyek, ezzel együtt pedig be is invitálom magam mellé a takaró alá. Különleges érzés, hogy megint Sora mellett feküdhetek. Ez azért sokáig eszembe sem juthatott, pláne, hogy közben észreveszem szemeiben azt a csillogást, amit eddig a hotelben történő találkozásunk óta ilyen őszintén és felhőtlenül nem láthattam rajta.  
Mégis van Soraban egyfajta titokzatosság, nehezen kiismerhető, amiért nem mindig mondja ki, mit gondol, így a szemei az egyetlen, amikbe kapaszkodhatok. Az sokat elmond, hogy önként bújt be mellém, azt is tudom, hogy valami nincs rendben vele, őszintén szólva, meg tudom tippelni, mi miatt lehetnek még álmatlan éjszakái, de most nem hozok fel semmit, ami kellemetlen lenne. Teljesen felesleges. Eldöntöm, hogy nem fogom hagyni, hogy elkezdjem túlagyalni ezt a helyzetet, nem görcsölök rá, hogy mondjak neki valamit, vagy épp felhozzak egy beszédtémát, mivel már túl hosszú volt ez a nap mindkettőnknek ahhoz, hogy sok értelmes dolgot hozzunk fel. Nem most fogjuk kibeszélni az életünket és ebbe a gondolatba bele is nyugszom. Jól esik csak elengedni magam és teret engedni az ösztöneimnek.
Valószínűleg elég sok érzelem egyvelegéből fakad tőlem az a csók… Öröm, amiért itt van velem újra, itt fekszik mellettem, ennyire közel. Hiányérzet, mert most öntudatomon kívül van bennem egy kényszer, amitől vissza akarok repülni a múltba és újra átélni vele mindazt, ami akkor volt köztünk. Amikor még roppant fiatal tinédzserpár voltunk. És bizony ott van bennem a szeretet. Nem titkolom már magamtól sem, hogy mit érzek iránta. Ahogy vágyom is rá, hiszen, igen, ezekben a pillanatokban is érzem, hogy testem automatikusan ébred és pörög fel attól, hogy érezhetem Sora illatát és magamhoz ölelve csókolhatom őt.
Reflexből vágnám, rá, hogy megérdemli a segítségem, hiszen ilyen ügyesen helyt állt ebben a nehéz időszakban, persze, hogy megérdemli és nem is várható el tőle, hogy ennyi állatot koordinálni tudjon egyszerre. De tudom, hogy miért fogalmaz így és mondja azt, hogy nem feltétlenül evidens az, hogy mi azonnal rohanjuk a másik segítségére.
- Nem akarok többet rágódni a múlton, Sora. Azzal magamat őrjíteném meg és közben megfosztanám magamat attól, amire igazán vágyok. - Mert igen, rá vágyom, mostmár tudom. - Úgyhogy de, megérdemled… - simítok végig hüvelykujjammal arcán. Belefáradtam a nyomkeresésbe. Kissé Harriettnél is ezt érzem, de most kaptam néhány olyan információt, ami nagyon foglalkoztat, így míg abba rengeteg energiát beleölök, addig kétségtelen, hogy Sora múltbéli döntését kezdem elengedni. Nem elengedni, egyszerűen csak elfogadni, hogy megtörtént és megemészteni azt, hogy csak mert esetleg megtudom, mi miért zajlott úgy a szakításunkkor, attól jelen helyzetben nekem nem lesz se jobb, se rosszabb. Ezt az ő esetében meg tudom lépni, úgy érzem, Harriettel már viszont nem. Ott nem tudom elfogadni, ami történt és soha nem is fogom tudni. Ezekben a pillanatokban azonban nem szeretném gyötörni magam azzal a témával. Elmosolyodom, mikor felhozza a verekedő srácokat.
- Nem éreztek fájdalmat - felelem míg kényelmesen elfekszem mellette és bár nem hiszem, hogy magyarázkodásra szorulok, mert kutya bajuk sem lett, azért szeretném, ha tudná Sora, hogy nem az erőszak híve vagyok. Én aztán biztosan nem. - Csak tudtam hol és hogyan kell hozzájuk érni, amitől a testük egyből összecsuklik. - Szerintem ez nem lepi meg Sorat, tekintettel arra, hogy mióta szétváltak útjaink, katona vagyok. Mondjuk már azelőtt is tanultam önvédelmet, apám nem igazán hagyta, hogy úgy nőjek fel, hogy nem vagyok tisztában a legalapvetőbb taktikákkal, mozdulatokkal, úgyhogy felkészített minket (aztán már csak engem) arra, hogy mikor hogyan kell viselkedni, ahhoz, hogy ne essen nagy bajunk. Nem csak verekedésekben, mikor valaki ránk támad, de például akkor is, amikor meglátunk valakit fegyverrel a kezében, mellettünk robban valami, vagy esetleg gázszivárgás van. Őszintén szólva, azokkal a mozdulatokkal, amit a nappaliban tettem, néha van, hogy egy felfegyverzett gorillát is földre lehet kényszeríteni, nekem pedig két részeg, saját lábaikon alig álló kölyköt kellett kibillentenem a nem éppen létező egyensúlyukból, hogy szétválasszam őket egymástól. Nem volt nehéz dolgom, hiába nézett ki távolról úgy, mintha hős lennék.
- Kérdésedben benne van a válasz - mosolyodom el én is és izgalomtól csillogó szemekkel veszem két ujjam közé az állát, hogy újra csókot adjak az ajkaira egyfajta válaszként, hogy mik tetszettek legjobban. Átlátok rajta, tudom mire utal, hát milyen huncut már a mosolya! Pontosan tudja a válaszomat, mégis rákérdezett, amiből megértem, hogy mit akar közölni velem. Azt, hogy az ő teste is szomjazik. A csókot követően jobban megemelem magam, az álláról a kezem derekára csúszik, egyik lábamat áthelyezem az övéin, így jobban rádőlök Sorara, hogy félig rá tudjak feküdni. Súlyommal nem nehezedek rá, de kétségtelenül több ponton érezhetem ezúttal testét. - Imádtam, mikor csak úgy letámadtál - nézek rá huncutan, pont ahogy ő is az imént rám. - Olyan vad voltál! - Néha egyből megadtam magam neki, máskor visszatámadtam, nem kellett minket félteni az ágyban az biztos. Már-már az agyát húzom, olyan tekintettem pillantok rá, hogy kétség sem fér hozzá, hogy mennyire kíváncsi vagyok, hogy mennyit változtunk. Mert változtunk, ez biztos, de vajon mennyit? Viszont mielőtt még nagyon elmerülnék a tekintetébe, egy közepesen halk nevetés tör ki belőlem a horkolásra. Hihetetlen ez a nő!
- Itt most lesz lehetőséged elmenekülni, ha nem bírnád tovább a horkolásom. - Bár nem tudom, hogy horkolok-e. Én ugye nem hallom, mások meg nem mondták, ami lehet jófejség, meg lehet azért is, mert mostanság nem horkolok. Nyomok egy puszit Sora mellkasára, ha már itt fekszik félig alattam.
A következő kérdése viszont megakaszt. Gondoltam volna-e… Nem tudom, mármint azontúl, hogy sokat gondoltam rá, Sorara, tudtam, hogy férje és gyereke van, így nyilvánvalóan nem fordult meg a fejemben, hogy ennyire közel leszünk mi még egymáshoz. Nem vagyok olyan ember, aki elveszi mások feleségét, viszont megpróbálok olyan válasszal előállni, amivel nem rontom el a hangulatot, vagy kérném számon Sorat már a feltételezés miatt is.
- A szakításunkat követően igen. - Igen, akkor még gondoltam rá, mert nem tudtam felfogni, hogy tényleg vége. Azt sem, hogy mit jelent az, hogy vége, mert annyira váratlanul ért, hogy nehezen tudtam megemészteni, hogy már soha többet nem érhetek hozzá. - Akkor még megfordult bennem párszor az a gondolat, hogy megpróbálok újra közeledni feléd, hogy tegyük rendbe a dolgokat… - felelem, aztán a hátamra fekszem, mert ettől a témától rossz irányba változik a hangulatom, annak ellenére is, hogy próbálom nagyon szolidra fogni. Lehet csak el kellett volna viccelnem, hogy „oh, nem, dehogy gondoltam…”, ami nem igaz, ahogy annak ellentétje sem, viszont Sora ezekkel a közvetlen kérdéseivel pont azt hozza ki belőlem, hogy én is teljesen önmagamat adjam mellette. Na meg kinek akarok én bizonyítani? Mi már megjártuk a poklot és a menyországot is együtt. - De mikor megtudtam, hogy családod lett, utána nem. - Megnyomom a „nem” szót, akaratlanul is határozottabban sikerül kiejtenem, mint azt akarnám, de ezzel csak nyomatékosabban Sora tudtára adom, hogy onnantól lemondtam róla. Az volt az az időszak, hogy elkezdtem saját történettel és hihetőnek tűnő, logikus magyarázattal lezárni a szakításunk ki nem mondott valódi miértjét. Egy pillanat erejéig megfordul most is a fejemben, míg a plafonra pillantok Soraról, hogy ebben az őszinte éjszakában megérheti újra rákérdezni, de nagyon gyorsan elvetem magam miatt. Nem akarom tudni, most nem. Lehet már sohasem, mert olyan ez, mint a dohányzás. Le kell tenni, el kell fejben határozni magam emellett és megpróbálni nem visszaesni, cserébe viszont egy sokkal jobb jövőt érhetünk el. És akkor most jöhetne az, hogy visszakérdezek, de nem, nem fogok, hasonló okokból, ellentétben engem nem is az érdekel, hogy mit gondolt a múltban.
- És te gondolod, hogy újra, ennyire közel leszünk egymáshoz ezután is? - ismétlem meg majdnem szó szerint az ő kérdését, csak épp a jövőre vonatkoztatva. Bár nem akarok semmit kőbe vésni, jó lenne tudni, hányadán állunk és hogyan tekint rám. Függetlenül attól, minek nevezzük azt, hogy itt fekszik ma este mellettem. A kérdésem után aztán újra teljesen felé fordulok, hogy arcának minden rezzenését láthassam ebben az apró éjjelifénnyel épp hogy megvilágított hálószobában.  

Nem nyugtatott meg az, hogy Bradley is furcsálta az anyja viselkedését. Ez az érzés bennem is megbújt már mióta Sorával a fürdőben szót váltottunk egymással. Nem tudtam nem észrevenni, hogy az érkezésem után mennyire rendben volt a hangulat, majd azt követően mintha Sora fokozatosan kezdett volna befeszülni valamin. Eleinte nem is csodálkoztam rajta, merthogy lehet én is hasonlóképpen reagálnék, ha fáradtan hazaérkeznék egy elmaradt repülőút után és az fogadna, hogy a fiam szétbarmolja a házat a haverjaival. Még úgy is, hogy tudom, Sora az ilyen helyzeteket egészen lazán tudja kezelni. Brad kérdésére viszont tényleg elbizonytalanodtam. Ő mégiscsak napi szinten ismeri az anyját, ha még ő is furcsáll rajta valamit, akkor ez esetben valóban hozzám is köthető az ok, mely megváltoztatta a hangulatát. Hogy őszinte legyek, még erre is van egy sejtésem, ami kétségtelenül logikusnak tűnik és Bradley is utalt rá a beszélgetésünkkor. Bármennyire is erősek és elhivatottak arra, hogy nem adhatják fel a boldogságukat - amivel én teljes mértékben azonosulni tudok -, azért egy apa és férj elvesztését nem lehet traumák nélkül kiheverni és a jelenlétemmel bizonyára felkavarhattam bennük az emlékeket. Sora erősnek mutatja magát, nem is tudtam ebben megingatni, mikor fürdés előtt beszéltem vele, azonban afelől kétségem sincs, hogy még nincs vele minden rendben.
Nem szeretem tehetetlennek érezni magam, de Sora esetében ezt élem át. Azt gondoltam, hogy ami húsz éve volt köztünk, azt már magunk mögött tudjuk, de ahogy egyre több időt töltök együtt újra Soraval, rá kell döbbennem, hogy ez nem így van. Ugyanazok az érzések fel-felsejlenek bennem, amiket a szakításunkkor éreztem: bár Sora kommunikál velem és nem tudok rajta fogást találni, mégis úgy érzem, hogy nem teljesen őszinte velem. Közvetlen és mégis távolságtartó és ez így van akkor is, amikor kettesben vagyunk, akár a munkahelyén a hotelben, de itt náluk sem különbözik a helyzet. És ez zavar… de már nem tinik vagyunk, hogy mindenért patáliát csapjunk.
Jól esik lefürödni megint a takarítás után. Mire végzek már mindenki elvonul a szobájába. Alsónadrágban bújok az ágyba, melyet még Sora készített el nekem, de nem fekszem le egyből. A félhomályban fedezem fel a szobát, mely valószínűleg mindig is vendégszobaként funkcionált, mivel nem látok elrejtve sem nagyon személyes tárgyakat. Egy idő után meg is unom ezt a fajta kíváncsiskodó nyomkeresést és fejemet a párnára hajtva kezdem nyomkodni a telefonomat, lényegében folytatva azt, amit elkezdtem a fürdés előtt. Próbálom elterelni mással a figyelmemet Soraról, igyekszem elengedni a fejfájást, melyet a bennem tomboló kétségek okoznak. Nem igazán járok sikerrel, úgyhogy mikor már épp eldönteném, hogy abbahagyom a hírek böngészését és leteszem a telóm, meghallom, hogy valaki a szoba ajtaja elé lép. Már a kilincset figyelem, ahogy azt végül tényleg le is nyomják kívülről, ha gyorsabb lennék, el is játszanék azzal a gondolattal, hogy vajon Sora vagy Brad lesz az, aki megjelenik, ám túl lassan, finoman mozdul az ajtó ahhoz, hogy egyértelműen nőies szándékot fedezzek fel mögötte. Elmosolyodom amint végül meg is látom Sorat.
Kezemben megemelkedik a telefon egyfajta válaszként, hogy nem, mint látja nem alszom. Ez az a kérdés, amire, ha igennel válaszolok, akkor troll vagyok, ha meg nemmel, akkor pedig boomer. Le is teszem azzal a lendülettel a telefont az éjjeliasztalra és alsó karomat a bordáim alá gyűrve támasztom meg magam, míg Sora bentebb lép. Nem tagadom, meglep, hogy újra megkeresett, mivel az imént úgy köszönt el tőlem, hogy szinte biztosan aludni fog a fürdést követően, de ezek szerint mégiscsak elmondhatom magamról, hogy ismerem őt már valamennyire, merthogy valóban, valami mégsem hagyja őt aludni.
- Huh, ezt még nagyon gyakorolnod kell, elszoktál a hiteles kamuindokok kitalálásától - kacagok fel hallkan, miközben billegetem is fejemet. Tudom, miért van itt, vagyis nagyjából tudom, hátrébb is kúszok az ágyban, de még így is meglep, hogy a vicces kamuindok után mennyire őszintén és kendőzetlenül kérdez meg. Egy pillanat alatt válik aggodalommal teli tekintetem komollyá. Ezt a kérdés most pont olyan törékenyen hangzik tőle, mint amitől féltem. Éreztem, hogy Soranak van egy másik arca is, az igazi a maszk mögött, s talán most először érzem azt, hogy hagyja, hogy meglássam. Hogy megérintsem… őt.
- Sora! - állítom meg lágy mosollyal az arcomon, miközben csóválom a fejem és le sem veszem róla a szemem, majd karja után nyúlok, hogy végigsimítsak rajta és húzni kezdem, ezzel már kérve őt nonverbálisan, hogy bújjon mellém. - Hiányzanak a közös éjszakák. - Bevallom, mert nem tagadom. Mit ferdítsek, hiszen már így is megsejtette, hogy az iránta érzett érzéseim miatt zártam le olyan hamar az előző kapcsolatomat. Nem miatta szakítottam, de miatta zártam le hamar és igen, szeretném, ha tudná, hogy mit érzek.
Nem kérdezek tőle, pedig furdal a kíváncsiság, hogy mi nyomhatja a lelkét. Nekem most épp elég öröm az, hogy be mert jönni ide hozzám és ezzel az egy kérdéssel nagyon sokat elárult magáról. Ha nem is enged majd újra annyira közel magához, mint a szakításunk előtt, most mindenképpen tudtomra adta, hogy szüksége van rám. Én pedig azóta rájöttem, hogy nem lehetek telhetetlen. Nem kaphatunk meg mindig mindent, vannak bizony kérdések, amikre nincsenek, vagy épp nem lehetnek válaszok és ezekkel együtt kell élni. Ebben a nővérem miatt egész jó vagyok és nem tagadom, nekem is szükségem lenne egy olyan alkalomra, amikor nem azt nézzük, hogy mik a gondok. El akarom felejteni őket és ha ez a hírek olvasásával nem ment, lehet épp Sorával közösen tudjuk eléri.
Csendben maradok, még a villanyt is lekapcsolom, mert nem kell fény, ilyen közelségből nem. A sötétségbe burkolózva sokkal őszintébbek tudunk lenni egymással és magunkkal szemben is. Még mindig az oldalamon fekszem, így mellkasom enyhén kiemelkedik az ágyból. Sora tekintetét keresem, miközben szabad kezemmel felé nyúlok, lágyan simítok végig állkapcsának ívén és vezetem ujjaimat végül egészen a tarkójáig.
- Nagyon hiányoztál! - suttogom egyfajta vallomásként, miközben mélyen belenézek az ő még sötétben is megcsillandó íriszeibe. Arcom meghittséget, valamint millió régről előfakasztott érzelmeket áraszt. Nem gondolom túl a dolgokat, ebből nekem már elegem van, meguntam. Nem kezdek el egyből konteókat gyártani, hogy mi lesz velünk a jövőben, csak élvezni akarom, hogy végre megint magamhoz ölelhetem Sorat úgy, hogy abban már semmi és senki sem gátol meg.
A testem nem épp az alvás felé tendál, én pedig nem akarom magam visszafogni, mikor nincs miért. Az, hogy Sora itt van és önként feküdt be mellém a kezeim közé, tökéletesen azt jelenti, hogy nincs miért. Már nem tinik vagyunk. Pár másodperc után így hát elveszem fejem alól a kezemet, ujjaim a nyakára csúsznak, míg érzelmekkel telve csókolom meg azt a nőt, aki túlzás nélkül az egyik legnagyobb nyomot hagyta bennem az életem során.